| BERETI GÁBOR Jaj, Poszeidón Hogy elnyelje mindenünk, mintha mélybe, bársonyba hullana a sötét, az alkony ránk ülepszik. Fuldokló cseppenként őzek szöknek ki belőle, fagy marta homlokuk kövektől mohos, agancsuk riadtan remeg. Ahogy átrohan közöttük a szél, karcsú tárogató mind, elcsorgó, higanyos hangon sírják a felhők énekét. Ezüstös... |
Következő