| Alkonyodó Akár a búcsúzó, alkonyi elégiák, őszült szerelmünk is fáradttá vált. Aranyló kertünk bokrai árván, lombjukat vesztve maradtak itt velünk, vénült fáinkon halkabban cserreg a rigó, ezüst nyarunk már csendben álmodó. A horizont halvány, gyűrött fénykép, az ég azúrja és a folyóvíz fakó-kék, s ha hozzánk hajol az alkonyattal néha egy-egy sápadt emlék, riadtan is... |
Következő