| A tanítónő ...Alvó pusztákon csillaggal beszél. Befújja névtelen nyomát a szél. Egy eltűnt otthon fénye rávilágol. Nézi magánya ködös ablakából. ...Kőfal mentén kis kert jutott neki, Azt álmaival teleülteti. Künn, a tömegben oly suhanva jár. Mint esti felhők közt szálló madár, Csak énekét zsongatja még az erdő. ...Éj lett, mire az iskolából eljő. Szemében távol hajnal... |
Következő