|
 1/1 oldal 
|
Bejegyzések száma: 7
|
|
|
|
|
|
2013-02-08 19:21:40, péntek
|
| |
| |
IV. fejezet
Otthon nagy volt az öröm. Nem mindenki értette, miért nem műttettem meg Katit, nem is nagyon magyaráztam, csak a pénzhiányra hivatkoztam. A gyermekeim boldogsága zavartalan volt, nekik csak az volt a lényeg, hogy újra együtt lehetünk. Megszoktuk, hogy minden este hálát adunk Istennek az együttlétért.
Különösebb események nélkül telt el a nyár. Az útlevelemet leadtam, senki sem kérdezett semmit. Elvittem az ajándékkönyvet a "barátomnak", pár szóval beszámoltam az utunkról. Tetszett neki, hogy nem vagyok elragadtatva a nyugati kórházak segítőkészségétől, de nem faggatott arról, hogy hol kikkel találkoztam, mit intéztem.
Alig értünk haza, a cigányasszonyaim sorra jöttek üdvözölni minket. Maria barátnőmet baleset érte. A helybéli tanács kiadta a rendeletet, hogy bontsa le földviskóját, mert túl közel van az országúthoz, és zavarja az arra utazókat: nem illik bele abba a képbe, amit a "sokoldalúan fejlett szocialista Románia" önmagáról akart kialakítani. Hiába kért helyette más lakást vagy építőanyagot, végül kiutaltak számára néhány darab, méteres átmérőjű rönköt, amit már tűzifának sem vitt el senki. Nem volt kiút, jött a buldózer. Maria a gyerekekkel az erdőbe költözött. Nyár volt, nem fáztak. Csak az zavarta, hogy olykor, ha esett az eső, minden ruhadarabjuk elázott, nem volt hova elrejteni őket. A lebontott ház faanyagát fel tudták használni egy új földkunyhó építéséhez. Az úttól beljebb, az erdő szélén, de még ugyanannak a falunak a határában kezdtek alapozni. Férfisegítség ritkán akadt, a csont és bőr asszony maga emelte a gerendákat. Valaki azt tanácsolta neki, hogy ha nincs létrája, úgy rakhatja fel a felső gerendát, ha egy karóval az egyik végét felhelyezi a már elkészült falra, majd a karót a gerenda túlsó vége alá illesztve, felegyensúlyozza azt is a fal tetejére. E művelet közben történt, hogy a gerenda megbillent, lecsúszott a karóról, és rázuhant Maria fejére. Pár napi rosszullét után a mentő bevitte a zilahi kórházba, megállapították, hogy agyrázkódása van, a fején a sebet össze kell kapcsolni, a koponyacsont megrepedt. Nem volt hajlandó bent maradni a kórházban, csak azt engedte, hogy bekötözzék, aztán eljött hozzánk. A legkisebb fejmozdításra megtántorodott. Döbbenten hallgattam beszámolóját, majd kértem, vesse le a kendőjét, látni akarom a fejét. Nem akarta engedni, nehogy megutáljam. Megnyugtattam, edzett vagyok. Hát nem mondom, ilyen sebet még nem láttam. Nem tudom, a kórházban hogyan kezelték, a haját se nyírták le, csak rányomtak egy sebtapaszt. Kifertőtlenítettem a sebet, s megígértettem vele, hogy amint hazaér, elmegy a rendelőbe, hogy rendezzék el a fejét. Sampont is adtam neki, hogy előzőleg mosson hajat. Mikor elment, nem voltam biztos benne, hogy valaha is látom még.
A tbc-s fiatalasszony megint kórházban volt. Szült egy gyermeket, de nem engedték, hogy hazavigye. Szülés után azonnal átvitték a tüdőosztályra az anyát. Megmondták neki, ne is számítson rá, hogy valaha is visszakapja a gyermekét. A kórházból néha egy-két órára kiengedték, olyankor jött fel hozzánk "jó szóra".
Egy délelőtt beállított egy másik, negyven év körüli "barátnőm". Kórházi köpeny volt rajta. Régen nem láttam. Izgatottan mesélte, hogy megszökött a kórházból. Három napja szült, de nem tudja hazavinni a gyermekét. Nincs ideje gondozni, mert nagyon sok dolga van. 10.000 lejt vettek fel kölcsönbe, hogy beköltözhessenek a faluba, azt kell sürgősen törleszteniük. Nem akarja végleg elhagyni a gyermekét, de most jobb dolga van annak a kórházban, onnan egyelőre úgysem teszik ki, csak ha betölti az egy évet. Kérte, adjak neki ruhát, amivel hazamehessen, a buszon nem utazhat kórházi köpenyben. Nem örültem, hogy elhagyta a gyermekét, de nem volt értelme a prédikálásnak, tudtam, milyen nehéz helyzetben vannak. Megkapta, amit kért. Ennivalót is küldtem az otthon maradt gyermekeknek. Két hónap múlva jött újra, de akkor már magával hozta a picit is. Egyenesen a kórházból jöttek. Azt mondta, nem bírta tovább. Már kevés törlesztenivalója maradt, mostmár meglesznek valahogy, a gyerekkel is kevesebb baj van, ha már betöltötte a nyolc hetet. Sugárzott a boldogságtól, most látszott, mennyire nehezére eshetett otthagyni a kicsit.
Talán azért kellett egy kis részt vállalnom az életükből, hogy az ő nyomorúságukból erőt merítsek a magam gondjaihoz. Szeptember első napjaiban már biztos voltam abban, hogy újabb kis élet indult bennem. Öröm és félelem váltakozva dobogtatta meg a szívemet. Örültem, hogy gyermekem lesz, őszintén adtam hálát érte Istennek, kértem, hogy adja meg hozzá az erőt, és ne hagyja, hogy megijedjek a rám váró feladatoktól. Ennek ellenére nem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy megismétlődhet Kati esete. Hetekig nem is szóltam róla senkinek Álmoson kívül. Egy vasárnapi sétánkon, amikor mind a hatan elindultunk a Meszes alján lévő fenyvesbe, még nevettünk is rajta, mennyire nem látszik a kedélyállapotunkon, mi minden vár ránk: legnagyobb gyermekünk most kezdi az első osztályt, a harmadik most megy először óvodába, rövidesen új hazába költözünk, várjuk ötödik gyermekünket, és ott van Kati. Újból csak Isten bölcsességét csodálhattuk, aki mindennapokra szabdalja az emberi életet: a napokat, az órákat, a perceket sokkal könnyebb megélni, mintha egyszerre, egy tömegben kellene megoldani a felsorolt nehéz helyzeteket.
Először voltam úgy évnyitón, hogy nem a tanulók vagy tanárok, hanem a szülők között álltam. Olyan távol kerültem az elmúlt hét évben minden hivatalos megnyilvánulástól - leszámítva az útlevélosztályt -, hogy nem álltam meg nevetés nélkül a következő jelenetet. Amikor az igazgatónő megnyitóbeszéde első mondataiban oda érkezett, hogy: "külön köszönetet kell mondanunk pártunknak és kormányunknak, különösen pedig az ország vezetőjének, Nicolae Ceauşescu elvtársnak és Elena Ceauşescu elvtársnőnek a gondoskodásért, amellyel lehetővé tették, hogy gyermekeink tanulhassanak" - egy pillanatra megállt, majd látva, hogy mi sem történik, letette maga elé a lapokat, amikről felolvasta beszédét, és ő maga kezdett tapsolni a mikrofonba. Hihetetlen volt, milyen faarccal ütötte össze mindenki rögtön a tenyerét.
A református lelkész felesége lett Borika tanító nénije. Szerették egymást, nem is lett volna semmi baj, ha a román órák nem lettek volna. Szegény kislánynak sehogy sem ment a romántanulás. Ketten voltak az osztályban, akik egy árva hangot sem tudtak románul, a tankönyvük viszont megegyezett a román anyanyelvű elsősök olvasókönyvével: előre feltételezték a nyelvismeretet. Nem akartam kínozni Borikámat, de ő nagyon szégyellte, hogy nem tud válaszolni a tanító néni kérdéseire, s igyekezett volna megfelelni a kívánalmaknak. Sokat gyötrődtünk, kevés eredménnyel.
Bálintnak, Eszternek az óvoda könnyebben ment. Édesapám vitte őket reggelente, délben pedig hazahozta az unokákat. Délelőttönként kettesben voltam Katival. Szépen fejlődött, értelmesedett, már elég sokat ült. Az etetőszékben az asztal mellett biztonságban volt. A fejmozdulatai kissé merevek voltak, szemén gyakran látszott a vízfejűekre jellemző naplemente-tekintet, s ha erősen koncentrált, bal szemével kancsított is. Vidám volt mindig, ébredéstől elalvásig. Bármikor kész volt mosolyogni, nevetni, kedvenc szórakozása az volt, ha egy-egy szót hol magas, hol mély hangon ismételgettünk. Már próbált önállóan enni. Inni nem tudott csak üvegből, a pohárból mindig félrenyelt, de a kenyeret már kézben fogva harapta, s kanalazta a főtt ételt a tányérjából, ha nem volt kényelmesebb az ujjait használni, - mint például a babszemek kiszedegetéséhez. Dallamokat már könnyen felismert, s nagyon egyszerű mondókákat már el is tudott ismételni. Egyszóval úgy tűnt, hogy értelmi színvonala nem marad el az életkorának megfelelő átlagostól.
Szeptemberben nagyon rosszul voltam. Egyik terhességemben sem volt ilyen nehéz a második hónap. Édesanyámnak is akkor voltam kénytelen megmondani, hogy gyermeket várok, amikor egy vasárnapi közös ebéd után nem tudtam meg se kóstolni a névnapunkra sütött csokoládétortát. Mikor megmondtam, első szava az volt, hogy beszélni kell Imre doktorral. Határozottan tiltakoztam, erre egészen kétségbeesett. Órákon át sírt, így persze a többiek is megtudták. Felelőtlennek, önzőnek nevezett, azt mondta, ez már nem kereszténység, hanem fanatikus túlzás, a kereszténységet is ésszerűen kell megélni, nem gondolok a többi gyermekre, sem a saját erőnlétemre, nekem különösen vigyáznom kell az egészségemre Kati miatt. Mi lesz, ha megkapjuk az útlevelet, hogyan viszek magammal egy csecsemőt, ki fog majd segíteni, egyedül maradok öt kisgyerekkel, ha Álmos dolgozni fog. S mi lesz, ha ez is olyan lesz, mint Kati, stb. stb. Irántam való aggódásában minden eszébe jutott, ami helyzetünk nehézségéhez tartozott, s tehetetlenségében egészen kifordult önmagából. Nem ellenkeztem, nem érveltem, tudtam, úgyis hiába. S azt is tudtam - bár nagyon bántott, hogy ilyen fájdalmat okozok neki -, hogy ha lecsillapodik, lehiggad, akkor mellém áll azonnal, amint más támad rám az ő érveivel. Elcsitul benne az első indulat, s bármennyire aggódik is, megnyugszik Isten akaratában. De ehhez egy kis idő kell.
Jó volt túllenni a nehezén. Mostmár nem kell titkolóznom. Édesanyám hamarabb megnyugodott, mint ahogyan számítottam, mert miután hazamentünk tőlük, még vasárnap délután felhívta a bátyját, egy közeli falu lelkészét, kiöntötte neki a szívét és teljes felháborodását. Csak sejtem nagybátyám reagálását, mert másnaptól édesanyám tántoríthatatlanul mellénk állt. Ő mondta el az újságot anyósoméknak is telefonon, s már ő csitította anyósom megdöbbent kitörését. Egyedül Álmos édesapja mondott igent első perctől kezdve ötödik gyermekünkre. Külön felhívta Álmost a munkahelyén, hogy elmondja, nekünk van igazunk, ne hallgassunk senkire, a gyermeket mindig Isten ajándékának kell tekinteni, s elfogadni hálával és alázattal.
Csak ne félnék attól, hogy nyitott gerinccel születik! Néha éjszaka órákig forgolódtam, úgy éreztem, azt nem tudnám elviselni. De hogyan lehetnék biztos? Na és, ha megtudom?
Októberben elvittem Katit szemfenékvizsgálatra. Az eredmény rossz volt: már olyan elváltozások mutatkoztak, amelyek a vízfejűség következményének mondhatók, s amelyek ha tovább fejlődnek, lehetetlenné teszik a shunt-műtétet. Nagyon megijedtem. Nem áltathattam magam, a fejkörfogat-növekedés nem állt le teljesen, a kutacsa gyakran volt feszes. Vajon kibírja, amíg áttelepülünk? Ki tudja, mikor lesz az. Már túl voltam a második hónapon, a rosszullétek elmaradtak, a terhességnek még semmi jele nem látszott rajtam. Utazhatom. Nem sokat töprengtem, kihallgatást kértem a "barátomtól".
A megadott időben nem ő fogadott, hanem egy őrnagy, akit még sosem láttam, de tudtam, hogy ő nagyon jól ismer engem. Ő volt az édesapám "kérdezgetője". Olyankor jelentkezett, mikor édesapámat meglátogatta debreceni barátja, de én is mindig szóba kerültem az interjú során. Elmondtam neki, mi a helyzet, kértem, engedjék meg, hogy kivigyem a kislányt Budapestre. Feltűnően könnyen beleegyezett, mondta, adjam be a kérésemet, gyorsított eljárással megkapom az engedélyt, de amikor megyek az útlevélért, keressem fel. Tíz nap múlva már újra a Securitatén voltam. Mivel már nem izgultam, körül tudtam nézni az előcsarnokban várakozás közben. Két dolog tűnt fel. A világban nagy változások történtek mostanában, olyanok, amelyek kedvezőtlenek voltak Ceauşescu politikájának, hisz a román ellenzék, Tőkés László magnóra mondott vallomásai, Chrudinákék riportja és sok más ember nyílt beszéde egyre inkább Románia ellen fordította a nyugat hangulatát. Ennek ellenére itt ahelyett, hogy feszültebb lenne a légkör, a megszokottnál nyugodtabb, derűsebb arcokat láttam magam körül. S ami szinte hihetetlen volt: a Securitate portájának falán nem egy Ceauşescu-beszéd díszelgett, hanem egy hatalmas plakát a Román Állami Opera közelgő zilahi vendégszerepléséről. Vajon mi okozta ezt a változást? Miért olyan biztosak önmagukban? Akkor még azt hittem, ezek a jelek is arra vallanak, hogy erőseknek, támadhatatlanoknak hiszik magukat és a rendszerüket, tudják, hogy senki sem avatkozhat Románia belügyeibe. A későbbi események alapján viszont ez a hangulatváltozás egészen más folyamat előjele lehetett.
Az őrnagy tartózkodóan kedves volt. Nem sokat kérdezett, csak azt mondta, egy kérésük lenne hozzám. Tudják, hogy sok gondom van, de ha mégis tudnék rá egy kis időt szakítani, hazafelé jövet hozzak néhány példányt a Kapu című folyóiratból. Mondtam, jó, megpróbálom, s megkaptam az útlevelet. Nem értettem a dolgot. Nem tudtam ugyan, mi ez e folyóirat, de sejtettem, hogy nem turisztikai szaklap... Vajon mi a céljuk? Diákéveim tapasztalatai alapján tudtam, hogy a követség kulturális attaséjának kötelességei közé tartozik figyelni minden olyan sajtómegnyilvánulásra, amely Romániával kapcsolatba hozható. Ha a Securitatét érdekli egy folyóirat, nem szorul arra, hogy velem hozassa be. Ez az indok tehát ki van zárva. Maradt kettő, amelyek között nem tudtam választani: vagy le akarnak buktatni befelé jövet a határon (ugyan ki hiszi el nekem, ha ellenséges hangnemű cikkeket tartalmazó folyóiratot találnak a csomagomban, hogy azt a zilahi securitate kérésére hozom?), és így megakadályozzák az áttelepülési kérelmünk elfogadását, vagy pedig - és ezt tartottam valószínűbbnek - próbára akarnak tenni, mennyire vagyok hajlandó és alkalmas az együttműködésre. Egyet biztosan tudtam: ha megtalálom is, nem fogom hazahozni a folyóiratot. Nem is szóltam róla senkinek.
Megint búcsúztunk, megint azt hittem, hogy műtétre viszem a kislányomat, s ki tudja, hazafelé velem lesz-e.
Nem akartam Melindáékat terhelni tanév közben, ezért először Nicolette-nél, Borika keresztanyjánál szálltunk meg, aki bár húsz évvel idősebb nálam, csoporttársnőm volt az egyetemen, és sokat segített annak idején a beilleszkedésben. Tőle hívtam most fel az unokatestvéremet, akiről diákkorom óta semmit nem tudtam. Komoly nyomozómunkába került, míg megkaptam a munkahelyi telefonszámát. Beszélgetésünk hatására felkeresett, nagyon megörült nekünk, s azonnal hazavitt a Bajcsy Zsilinszky úton lévő lakásukba. Megismerkedtem a feleségével és három éves kislányával, akivel azonos nevet viselünk. Jó volt náluk, nagy szeretettel fogadták Katit, a sógornőm úgy viselkedett velünk, mintha a testvérem volna.
Már második nap elvittem Katit az Amerikai útra az ambulanciára. Ugyanaz a doktornő vizsgálta meg, aki nyáron is véleményt mondott róla. Megnézte a szemorvos diagnózisát, megnyugtatott, hogy ez a Kati állapotában természetes lelet, az agy feszül, de nem jobban, mint mikor legutóbb látta. Ha elvégzik a szemvizsgálatot fél évvel ezelőtt, valószínű ugyanerre az eredményre jutottak volna. Legyek nyugodt, ráér a műtét, egy éven belül mostmár úgyis áttelepülünk, akkor majd elvégzik. Most úgysem tudnék itt maradni, különben is meg kéne csinálni a rekonstrukciós műtétet is a gerincén, annak a gyógyulása két hónapig is eltarthat, stb. stb. Látszott, hogy le akar beszélni a műtétről, én könnyen hagytam magam meggyőzni, hisz újra átéltem azt, hogy valami nagyon rossztól, valami végzetestől menekül meg így Katikám, megint az enyém, megint visszakaptam.
Ha már megszabadultam a nagy gondtól, volt időm magammal is foglalkozni. Több ismerőst felhívtam telefonon, mit tanácsolnak, kihez forduljak. Egyik, ötgyerekes barátnőm úgy tudta, hogy legalább két hetet kéne várnom még, mert a magzatvíz alapján akkor tudják biztosan megmondani, egészséges-e a pici. Sürgősen haza akartam menni, ezért rákérdezett, miért olyan fontos megtudnom, nem beteg-e a magzat, ez úgysem változtat semmit az állapotomon. Jó, hogy telefonon beszéltünk, nem látta, hogy elpirulok, mert ő volt az első, aki így gondolkozott, s bizony megfordult a fejemben, hogy ha megtudnám, hogy nyitott a gerince a picinek, itt Magyarországon elvetethetném, otthon ez lehetetlen. Az ő véleménye megerősített, jó volt tudni, hogy nem vagyok egyedül, nem csak én látom úgy, hogy Istenre kell bízni, meddig tart életben valakit, akinek életet adott. Még egy hasonló biztatást kaptam, máig hálás vagyok nekik, hogy ők ketten mellém álltak, és megerősítettek. A félelmeim nem szűntek ugyan, szerettem volna biztosat tudni, de legalább megszabadultam a kísértéstől. Hetekkel később Borika lányom mondta rá az áment erre a felszabadulásra, amikor a maga ártatlan, hétéves fejével elgondolkodott, s így szólt: "Édesanyám, olyan jó volna, ha a kistestvérünk egészséges lenne, de ha mégse lesz, az se olyan nagy baj, legalább lesz egy társa Katinak, aki olyan, mint ő".
Az unokatestvéremék csak most tudták meg, hogy készülünk áttelepülni. Mint minden barátomat, őket is megkértem, gondolkozzanak, nem tudnak-e valami átmeneti megoldást számunkra, egy helyet, ahova megérkezhessünk, és Álmos számára valami munkalehetőséget. Berci akkor egy Budapesthez közeli tsz-nél dolgozott, megígérte, utánanéz, lehet, hogy talál tervezői vagy kivitelezői állást Álmosnak, s a pár éve üres munkásszállást talán átadnák szolgálati lakásnak. Hazatérve elmondta, hogy az állás valószínűleg meglesz, szükségük volna gyakorlott tervezőre, ami a lakást illeti, szinte biztos, hogy megkapjuk, ha Álmos beáll hozzájuk dolgozni. A lakás, jobban mondva ház, közel van Budapesthez, egy tanyaszerű épület, körülötte szántóföldek. Akaratlanul is beindítottam a fantáziámat. Egy tanyán élni Budapesten, magunk jelöljük ki a kerítésünk helyét, ültethetek virágokat, lehet egy kis veteményeskertem, talán egy-két gyümölcsfa is lesz az udvaron. Tarthatunk kutyát, macskát, senkit se fog zavarni, még szomszédunk sem lesz, akit a gyerekzsivaj bosszantana. Túl szép volt a kép ahhoz, hogy igaz lehessen, de jólesett álmodozni.
Mivel bizonytalan volt, gondoltam, elindulok még egy szálon. Telefonon találkozót kértem egy ismerős egyházi embertől, talán tudna segíteni. Vannak elhagyott kolostorépületek, plébániák vidéken, hátha befogadna minket valahol egy egyházközség. Talán még örülnének is neki, nem dől össze az épület, ha laknak benne. Az atya kedvesen, jóindulatúan fogadott. Mondta, hogy érdeklődni fog elhagyott plébániák után, hallott már ilyet, hogy erdélyi családot fogadtak be olyan helyen, ahol semmi kilátás nincs papi utánpótlásra. Pénzbeli támogatást is kaphatunk. Gyulay püspök úr felkarolta a menekültek ügyét, igaz, hogy már sokakon segített, de talán még jut nekünk is párszázezer forint, amin vehetnénk valahol vidéken egy parasztházat. Megköszöntem a jóindulatát, mondtam, majd jelentkezünk, ha átjöttünk, s ha nem találunk más megoldást. Pénzt nem akartam kérni, az a kevés, ami van ilyen célra, jusson a tényleges menekülteknek, akik egyszál ruhában jönnek, és senkijük sincs. Még nem tudhattam, mi mit fogunk áthozni, de az biztos, hogy nem leszünk magunkra hagyva, ha átjövünk, barátaink már most gyűjtik a ruhákat, bútorokat, edényeket.
Egy hétig maradtunk, azt is csak azért, mert nem volt senki, aki hamarabb haza tudott volna vinni. Zoltán, Eszter lányunk keresztapja vállalta a fuvarozást, aki a legnehezebb időkben havonta járt át Erdélybe segélyekkel, könyvekkel, baráti szóval. Ő maga is csodálkozott, milyen könnyen átjutottunk a határon. A vámos csak ránézett Katira, s már intett is, hogy mehetünk, ki se kellett csomagolni.
Otthon nagy volt az öröm. Egy-két kisebb ajándékot adtam a gyermekeknek, a nagyobbakat eltettem karácsonyra. Minden barátunk adott pénzt ajándékokra, így Istennek és nekik hála, szép karácsonyra számítottam.
1989 október-novemberéből két emlékem van még. Nem családi események voltak.
Számunkra a külvilággal való kapcsolatot napról-napra a Kossuth-rádió jelentette. Hallgattuk a reggeli órákban, néha délelőtt is, a Déli krónikát lehetőleg sohasem hagytam ki, majd miután Álmos hazajött délután, jóformán lefekvésig szólt a rádió. A budapesti TV adását ezekben a hónapokban már nagyon nehezen lehetett fogni Zilahon, a mi utcánkban egyáltalán nem. A román TV-t senki se nézte. Régebben még a Teleenciclopedie című természettudományos tv-enciklopédiát érdemes volt megnézni szombatonként, de szeptembertől levették a műsorról. Maradtak a Ceauşescuékat éltető-dicsőítő híradók, interjúk, s a modern népzenei műsorok - az meg már mindenkinek a könyökén jött ki. Napi másfél-két órás műsorideje volt a román TV-nek.
A Kossuth-rádió munkatársai, szerkesztői nem is sejtik, mekkora szerepük volt és van az erdélyi magyarok életében. Nemcsak a híradásokat figyeltük. Két nap volt hetente, amikor a Kossuth-rádió segített egy kicsit felülemelkedni a mindennapokon, amikor fellebbenhetett egy-egy pillanatra a függöny egy elérhetetlen, igaz emberi világról. Amikor a jó, a szép, az igaz nyíltan megszólalhatott, amikor a szeretet nem szégyellnivaló gyengeség vagy elcsépelt frázis volt, amikor szerephez juthattak a keresztény kultúra értékei. Egyik volt a Vasárnapi Újság Győry Béla szerkesztésében, másik pedig a szerda reggel Pintér Dezsővel. Édesanyám, aki ekkor már nyugdíjas volt, csak azért kelt egy órával korábban szerdánként, hogy hosszabban hallgathassa "Dezsőkét".
A rádióból hallottunk a magyarországi változásokról, 56 átértékeléséről, s arról, hogy a júniusi temetés után most, 1989. október 23-át már jelentőségéhez illően akarják megünnepelni. Aznap Borikám épp a Déli Krónika közben ért haza az iskolából. Szóltam, tegye le a táskáját, s jöjjön, álljon mellém, hallgassa, ami most következik, mert történelmi pillanatot élünk át, amit nem szabad elfelejtenünk. Pár szóval elmondtam, miről van szó, majd egymás kezét fogva, visszafojtott lélegzettel hallgattuk Szűrös Mátyás szavait: a Magyar Köztársaság kikiáltását.
Mennyire ellentétes volt ezzel, és mennyire döbbenetesen lehangoló a másik emlékezetes esemény: a XIV. román pártkongresszus, amelyen természetesen újraválasztották a Vezért. Mi sosem szidtuk a gyermekek előtt Ceauşescut. Minden erőnkkel azon voltunk, hogy megóvjuk őket a gyűlölet lealjasító érzésétől. Elhatározásomban, hogy megpróbálunk áttelepülni, a vágyakozás mellett ez volt a döntő szempont. Hiába nevelem otthon kereszténynek a gyermekeimet, hiába tanítom nekik pici koruktól, hogy Isten előtt mindnyájan egyformák vagyunk, hogy minden emberben Krisztust kell keresnünk, hogy Ő azt tanította, szeressük ellenségeinket, s a gonosz embert csak sajnálni szabad és imádkozni érte, de gyűlölni sosem. Alig két hete jártak óvodába, és már azzal jöttek haza, hogy "a románok" bántják őket, nem hagyják őket játszani az udvaron. De ők is megmutatják "a románoknak": nem engedik őket a WC-re menni, stb. Hiába magyaráztam, hogy nem "a románok", hanem egyes rossz gyerekek bántják őket, s nekik nem szabad ugyanúgy viselkedniük. Míg velem voltak, talán megértették, de az óvodában átvették egymás nézeteit, szavait, érzelmeit. Nem tudom őket másként megmenteni a gyűlölködéstől, mint ha kiragadom őket abból a környezetből. Még Ceauşescuért is imádkoztunk, hogy segítse Isten megjavulni, emberebbé válni, s hogy bocsássa meg neki mindazt, amit elkövet, mert nem lehet ép elméjű ember.
Egész tevékenységéből legjobban az háborított fel, legnehezebben azt tudtam elviselni, amit a kongresszuson is produkált. Ő, vagy mások az ő kedvéért? Lényegtelen. Munkások, gyermekek tízezreit, százezreit gyűjtötték össze az ország minden részéből Bukarestbe, nem számított a gyár, a mező, a munka, a tanulás, két hét kiesés a termelésből. Napokig nem csinált mást az a párszázezer ember, mint állt, letérdelt, négykézlábra állt, jobbra dőlt, balra dőlt, állt, letérdelt, négykézlábra állt, stb. S mindezt azért, hogy százezrükből összeállhasson az élőkép: élő, de tárggyá, sőt festékcseppé aljasított emberekből a dicső férfiú és neje arcképe vagy a szocialista Romániára tűző napsugár. A falurombolás, a Duna-csatorna építése szörnyű dolgok voltak, de attól mindenki háborgott, sírhatott, ordíthatott, sőt az öngyilkosság szabadsága is megadatott neki - ezek mind emberi megnyilvánulások, még ha a szenvedő emberéi is. De szó nélkül, közömbösen venni tudomásul, hogy másfél napig utazunk, utána pedig két hétig naponta több órán át négykézláb állunk, hogy egy megalomániás őrült az emberi hátak alkotta pórusokból összeállt arcmását szemlélhesse, és ezt mindenki tudomásul veszi, soha senki ellene nem szól, nem tesz - ezt nem tudtam felfogni, ez felbőszített.
December. Istenem, köszönöm Neked, hogy megérhettem. Köszönöm Neked, hogy megsejthettem, átélhettem valamit abból a tiszta örömből, mely mentes minden hátsó gondolattól, amely kiszakít önmagamból, áttöri kicsinyes korlátaimat, az örömből, amelyben nincs önszeretet, amely nem tervez, nem fél, nem mérlegel, csak felszabadultan, milliókkal egyetlen fénynyalábba fonódva ujjongva repes egymás és az ég felé. És köszönöm, hogy eljöhettem, mielőtt csalódnom kellett volna, s megőrizhettem ezt az élményt a maga tisztaságában.
Mikuláskor együtt volt a család. Bálint fiam utánozni akarta hat évvel idősebb unokabátyját, így két Mikulásunk volt. Borika már felvilágosult nagylányként fogadta őket, Eszter, három évesen, nagyon meg volt illetődve, Kati úgy vette tudomásul a nagy fehér szakállú, piros köpenyes apró bácsik bejövetelét, mint minden mást a világon. Soha semmi nem váltott ki belőle heves reakciót, se csodálkozást, se félelmet, se ijedtséget. A mosoly, a jókedv, a nevetés volt az egyetlen indulat, amit kifejezett, soha semmin meg nem lepődött.
Egy valami nyugtalanított Kati állapotában ezen a télen. Már októberben elkezdődött. Váratlanul belázasodott, 39 fokig is felment a láza, de semmi más tünete nem volt. Két, legtöbb három napig tartott, aztán elmúlt a láz. Ha párnapi bentlét után újra kivittem Katit, akár csak 20-30 percre is a levegőre, estére újra belázasodott. Eleinte kezelni próbáltam. Szulfamidokkal kezdtem, majd antibiotikumot adtam, aztán kipróbáltam, mi lesz, ha nem adok semmit a lázcsillapítón kívül. Az eredmény ugyanaz volt. Akkor hát kár mérgezni a szervezetét gyógyszerekkel. Már arra is gondoltam, esetleg ez is agyi probléma, a nyomás következtében a hőközpont nem működik rendesen: ha lehűl a test, úgy védekezik, hogy kifűti. Nem volt semmi tünet a lázon kívül.
December 15-én megérkezett édesapámékhoz debreceni barátja, volt Wesselényi-kollégista, egyetemi tanár. Mivel szüleim a református templom tőszomszédságában laktak, s édesapám fontos tisztséget töltött be a gyülekezetben, elsők között tudták meg, hogy a bukaresti egyházügyi hivatalból telefonáltak a szilágysomlyai esperességre, készüljenek, mert másnap Tőkés László Menyőre érkezik. A zilahi pap is ki kellett, hogy utazzon Menyőbe a "fogadására". Menyő kis szilágysági falu, Tőkés László hivatalos szolgálati helye volt. Valószínűleg büntetésből kapta a váradi püspöktől, mert előző helyein a román hatóságok és az őket kiszolgáló püspök elvtárs szemében túlságosan lelkesen dolgozott a református ifjúság összefogásán. Bibliaköröket, irodalmi köröket vezetett Désen, majd Temesváron az ottani magyar diákok részvételével. Már régóta áthelyezték Menyőbe, de nem volt hajlandó engedelmeskedni olyan parancsnak, amit igazságtalannak ítélt. Írta a leveleit, magnóra mondta a véleményét, s a Szabad Európa Rádión és a Panorámán át mindenkinek tudomására hozta az őt ért sérelmeket. Jó volt tudni, hogy van legalább egy valaki közülünk, akinek a hangja messzire hallatszik. Ugyanakkor visszásnak tűnt, hogy ennyire sajnáltatja magát, mikor neki paradicsomi élete volt jónéhány paptársához képest. Zavart az is, hogy büntetésnek fogta fel a menyői szolgálatot (a váradi püspök tekinthette annak, ő nem), úgy éreztem, méltatlanul viselkedik. Isten szolgájának nem volna szabad különbséget jelentsen, hogy egy eldugott szilágysági falu elárvult nyájának vagy egy diákváros ifjúságának a pásztora. Ő, úgy látszik, többre hivatottnak tartotta magát, s nem tudom, ha szerényebb és alázatosabb, - a saját lelkén kívül - bárkinek használt volna-e vele.
Napok óta érkeztek a hírek Temesvárról, a rádió minden nap beszámolt róla, hogy a püspök megfenyegette Tőkés Lászlót, ha nem hagyja el Temesvárt, a román karhatalmisták erőszakkal fogják kilakoltatni. Tudtuk, az emberek élőláncot vontak a parókia, a templom köré, hogy megvédjék papjukat. Szombatról vasárnapra, 17-ére virradó éjjel megjelentek a hivatalos emberek, Tőkés László látta, nincs más választása: ha el akarja kerülni a konfliktust, meg kell nyugtatnia az embereket, és engedelmeskednie kell a parancsnak.
Vasárnap délelőtt édesanyám bátyja, a szilágyfő-keresztúri lelkész, hazafelé tartott a szomszéd faluból, hogy az ottani istentisztelet után saját gyülekezetében is szolgáljon 10 órától. A szekér, amelyen vitték, nem messze Keresztúrtól le kellett, hogy térjen az útról, mert Zilah felől hosszú konvoj haladt Szilágycseh felé, fekete autók, teherautók. Az akkori forgalommentes időkben (benzinhiány), feltűnő volt az egymást szorosan követő autók sora. Délután már tudtuk, hogy Tőkés Lászlót vitték Menyőbe. Mindenki látni akarta. Aki tehette, odautazott Zilahról is. Ismerős családok vattát gyűjtöttek, mert híre ment, hogy az átélt izgalmak miatt László állapotos felesége vérezni kezdett. Még ha hétfőn kórházba viszik is, szüksége lesz rá, mert a kórház a frissen szült anyák részére se tudott vattát biztosítani. Menyőnek boldog napjai voltak ezek. Villanyfényben fürdött a falu esténként, pedig világító utcai lámpát ezek a falvak évek vagy talán évtizedek óta nem láttak már. Őrizték szekusok is a házat, ahol Tőkés Lászlóék megszálltak, de őrizte őt a nép is. Nagyon szerették, büszkék voltak rá.
Közben a Kossuth-rádió tovább ontotta a híreket: Temesváron nagyon sok román csatlakozott Tőkés László híveihez, tüntetnek, Ceauşescu-ellenes jelszavakat kiabálnak, puszta kézzel szállnak szembe az ellenük kivezényelt rendőrökkel. Tőkés Lászlót - a rádió szerint - ismeretlen helyre hurcolták, senki se tud róla semmit. Édesapám debreceni barátja megijedt a fejleményektől, félt, hogy lezárják a határokat, ezért már hétfőn hazautazott. Megígérte, hogy azonnal felhívja a Kossuth-rádiót, és elmondja, hol van Tőkés László, és hogy semmi baja nem esett. Hétfőn minden hírműsorban emlegették Tőkést, beszéltek száműzetésről, moldvai fogságról. Kedd délben bemondták ugyan, hogy Debrecenből telefonáltak, miszerint Tőkés biztonságban van Menyőben, de délutánra már megint elvesztették. Szerdán délben közvetítették a debreceni professzor másodszori telefonhívását, amelyben már részletesen elmondja a történteket. Ettől kezdve megindult az áradat Menyő felé. Csütörtök reggel, amikor a zilahi lelkész röviddel felkelés után kinyitotta a kaput a sürgető kopogtatásra, nem más állt előtte, mint Chrudinák Alajos, a Panoráma főszerkesztője.
Ekkor már híre terjedt, hogy a temesváriak lázadása után, amelyhez már a diákok is csatlakoztak, megmozdultak a iaşi-i egyetemisták is. Még mindig nem hittük, hogy bármi komolyabb következménye lesz a mozgolódásnak, hisz volt már brassói munkássztrájk, hallottunk már a zsílvölgyi bányászok nyílt elégedetlenkedéséről, de ezeket az elszigetelt fellángolásokat könnyűszerrel el tudták fojtani. Amíg a bukarestiek csendben vannak, minden lázadás hamvába hal.
Csütörtök este néztük a román TV híradóját. Ceauşescu délelőtt nagygyűlésre hívta össze a bukarestieket, ebből adtak részleteket. Hosszasan szónokolt, nem nagyon figyeltem a szöveget, ám egyszer észrevettem, hogy megáll beszéd közben egy pillanatra, balra néz, messze a tér túlsó sarka felé. A kamerákat nem irányították oda, ő folytatta a beszédet, de mindegyre riadt pillantásokat vetett ugyanabba az irányba. Mellette ült a felesége, ő meg a körülötte állók is láthatóan ijedt érdeklődéssel, már-már felháborodással a tekintetükben néztek mind egy irányba. Ott valami történt. De hogy pontosan mi, azt később se tudtuk meg. Álmosnak eszébe jutott, hogy délelőtt egyik kolléganője hazaszaladt tízóraizni és kávét főzni, s mikor visszajött, elmesélte, hogy bekapcsolta a tévét. Az öreg éppen beszélt, s egyszercsak abbamaradt a közvetítés, amely egyenes adásban hozta a nagygyűlést, pár percig zenét sugároztak, majd folytatódott a szónoklat. Mindenki találgatta, mi történhetett.
Másnap, december 22-én reggel Katinak 40 fok fölé emelkedett a láza, nem volt magánál. Délelőtt enyhült a láz a gyógyszerek hatására, jóformán egyfolytában aludt. Ketten voltunk otthon, a többiek 12 körül értek haza óvodából, iskolából. Épp ebédeltettem a gyerekeket, mikor ránéztem az órára: 1 óra, kezdődik a Déli Krónika. Hátha mondanak valamit a tegnapi nagygyűlésről. Bekapcsoltam a rádiót. A harangszó és a szignál után a tartalomjegyzék következett, amelyben elhangzott egy ilyenszerű mondat: Bukarestben a felkelők átvették a hatalmat, Ceauşescu menekül. Hiába hallgattam tovább, a hírek között már nem szerepelt. Kacsa lenne? Mikor vége lett a Krónikának, gondoltam, bekapcsolom a román TV-t, tegnap volt adás napközben, hátha lesz most is.
Ahogy megvilágosodik a képernyő, mit látok? Egy neves román színész ül a mikrofon előtt, körülötte megilletődött emberek állnak, valamennyin feltűnő volt az ápolatlanság, nem voltak előkészítve a felvételre, mintha most szaladtak volna fel az utcáról. És Sergiu Nicolaescu beszél. Mióta a román TV létezik, ez volt az első alkalom, hogy valaki beszélt. Nem felolvasott, nem betanult szöveget darált több-kevesebb átéléssel, hanem beszélt: szólt hozzám, hozzánk, a szó legnemesebb értelmében. A gyermekeim azt hitték, megbolondultam, rohangáltam fel-alá a szobában, kacagtam, visítottam, tapsoltam, sírtam, mindent csináltam, ami rájön az emberre, ha hirtelen megvalósulni látja megvalósíthatatlannak vélt legnagyobb, legrejtettebb vágyát. Beszélnek a román TV-ben! Emberek ülnek a mikrofon előtt, nem robotgépek, őszinte emberi szó hallatszik, nem megfélemlített talpnyalók cuppogása. Szinte nem is számított, mit mond, a helyzet világos volt. Jöttek-mentek az emberek, hozták az újabb híreket. Két dolog volt biztos: az, hogy a TV-t elfoglalták, és az, hogy Ceauşescu menekül. Az első percek tombolása után nem bírtam a házban maradni. Kimentem az udvarra. Egyik szomszédasszonyom a tyúkjait etette, másik söpörte a járdát. Nem tudják. Nem tudják! Meg kéne nekik mondani, oda kéne ordítani: idefigyeljetek, vége!! Vége Ceauşescunak, vége a rettegésnek, a hazudozásnak, igaz, bátor emberek kezében az ország! - De vajon ők mit szólnak hozzá? Hátha holnapra minden visszaáll, s a szeku nem fogja sajnálni az időt és fáradságot, hogy összeszedje az örvendezőket. Nem mertem szólni. Majd megtudják. Visszamentem a házba.
Alig félóra múlva újra kimentem az udvarra. Fojtogatott a bezártság, az, hogy egyedül élem át az eseményeket. A gyermekeim nem foghatták fel, mit jelent mindaz, ami történt, részben mert románul semmit sem értettek, amit meg én mondtam nekik, az számukra nem volt fontos dolog, sosem hallottak minket panaszkodni. Nem tudhatták, mit jelent nekünk az a szó, hogy szabadság, mert nem tudtak a rabságról sem. Ahogy kiléptem az udvarra, különös zajt hallottam messziről. A város főutcájáról, lentről, a völgyből fölhallatszott száz meg száz ember örömujjongása, minden autó dudált. Nyílt a kapu, Álmos jött haza, jóval a munkaidő lejárta előtt. Ő higgadtabb volt nálam, de az ő arcán is ragyogott az öröm. Telefonon adták tovább egymásnak a hírt az intézmények, gyárak, irodák, mindenütt megállt a munka, az emberek kitódultak az utcára. Amit én nem mertem megtenni, ők merték: egymás nyakába borulva sírtak, nevettek, kiabáltak. Pár percen belül hatalmas tömeg hömpölygött a gyárnegyedből a város központja felé.
Zilahon minden békésen, a legkisebb rendbontás nélkül zajlott. A securitate emberei az első szóra megadták magukat, a hadsereg azonnal a felkelők oldalára állt, átvette a hatalmat, az irányítást, sem a rendőrség, sem a pártvezetés nem tanúsított semmilyen ellenállást. Délután már a városháza erkélyéről az ortodox, a baptista, a református lelkész szólt a téren összegyűlt tömeghez. Rövid időn belül katonák álltak a város minden fontosabb épülete előtt.
Mint egy túlságosan felfújt luftballon, pukkadt ki, robbant szét a Ceauşescu-rendszer. Ellenállhatatlanul követték egymást az események. Mire az emberek feleszméltek, a régi vezetés eltűnt a városból, új arcok, jól ismert, tekintélyt parancsoló, tiszteletet érdemlő arcok jelentek meg a helyükön. Még senki nem intézkedett, egyetlen teendő volt: nézni a tévét, várni a bukaresti fejleményeket, és alkalmazkodni hozzájuk.
Azon ritka házak közé tartoztunk, ahol elkészültek a karácsonyi sütemények. Lelkileg talán kevésbé készültünk fel az ünnepre, mint máskor, mert Kati láza és a bukaresti események lekötötték, eltérítették a figyelmünket, érzelmeinket, de mert télire egyetlen szobába zsúfolódtunk össze, ott volt a konyha is, a tévé is, csak úgy kellett fordítanom a készüléket, hogy tésztagyúrás közben is lássam a képernyőt.
A hadsereg átállásakor tudtuk már, hogy minden eldőlt. Napokig tartott az ellenállás Bukarestben, újra meg újra gépfegyver és ágyúlövések zaja remegtette meg a szívünket, s bár nagyon sajnáltuk az elesetteket, a halott fiatalokat, akik nem részesülhetnek harcuk gyümölcséből, az alapérzés az első két hétben a mámoros öröm volt.
Megértük azt, hogy a román televízióban három nyelven naponta többször is megjelenjen a felirat: Boldog Karácsonyi Ünnepeket! A "karácsony" szót bűn volt kimondani évtizedeken át. Az események szünetében olyan filmeket, felvételeket, videoklippeket vetítettek, amiket a bukaresti nézők küldtek be a Televízióba. Volt köztük klasszikus román népzene (nem a szocialista folklór, ami már a könyökünkön jött ki), régóta elhallgattatott költők verseit csendre ítélt színészek mondták el, voltak felvételek ritka, titokban lejátszódott kulturális eseményekről, de küldtek be külföldi filmeket, egy csodálatos holland karácsonyi műsort, Julie Andrews Ausztriában készült felvételeit, francia rajzfilmeket, mindmegannyi ínyencséget, amelyre évek, évtizedek óta sóvárogtunk. Megdöbbentő volt látni, hogyan ujjong a román nép. Ahhoz voltam szokva, hogy mindig csak magunkat, az elnyomott magyarságot sajnáljuk, sajnáltassuk, észre sem vettük, hogy a románság - és nemcsak a nyomorgó paraszt, hanem az értelmiségi is - mennyit szenved a Ceauşescu-politika prése alatt. Az a kép alakult ki bennünk, hogy - nagyon ritka kivételtől eltekintve - a románok helyeslik Ceauşescu nézeteit, hisz mindent értük tesz, el tudja hitetni velük, hogy gigantikus álmai az ő javukat szolgálják. S most mit látunk? A románság elnökével együtt sutba dobja mindazokat az eszméket, mindazokat a teljesítményeket, az önmagáról, mint különleges adottságú népről hangoztatott nézeteket, az egész belterjességet, amit az elmúlt húsz évben szajkóztak. Kiderül, hogy nemcsak a hamis illúziókat ismeri önmagáról, hanem számontartja valódi értékeit, s azokat előszedve, összegyűjtve, két tenyerébe fogva nyújtja oda Európának: itt vagyunk, ilyenek vagyunk, fogadjatok el minket. És beleillett ebbe a képbe Iliescu is, aki franciául beszélt a francia újságíróval, oroszul a szovjet nagykövettel, angolul az amerikaiakkal. Kulturált volt, tudott viselkedni, akkor még a mosolya is őszinte volt, barátságos, s csak akkor láttam kicsit zavartnak, mikor Petre Romannal, a "tankok által felavatott" miniszterelnökkel együtt térdre borulva kellett imádkoznia a meghalt ifjakért. Két hét után már megjelentek, és egyre nagyobb szerephez jutottak a zavaró tényezők. Egyre többen óvták a népet a túlzott bizakodástól, elkezdődtek a viták, vádaskodások, a mieink is kezdtek magukhoz térni, s rájöttek, hogy számunkra nem sok újat hoz ez a megváltozott világ. A győzők azt hitték, hogy a nép meg fog elégedni Ceauşescu eltiprásával, és boldogan öleli keblére reformkommunista megmentőit. Pedig hát már nálunk okosabbak is megmondták: félszabadság nem szabadság, a diktatúra és a teljes demokrácia között nincs tartható középút.
Ahogy elhallgattak a fegyverek, és kezdett körvonalazódni a jövő arculata, két dolgot biztosan tudhattunk-hihettünk: senki sem fogja többé akadályozni vallásos tevékenységünket, és senki sem fogja a szánkra tapasztani a kezét, ha kimondjuk, amit gondolunk. Évekkel ezelőtt, mikor uruguayi barátom hosszasan panaszolta levelében a helybéli kormány rossz politikáját, nehéz helyzetüket, nem tudtam vigasztalni, mert nem tehettem. Csak annyit szerettem volna mondani: Pedro, drága, nem is olyan rossz a helyzetetek, ha te ezt nekem büntetlenül leírhatod, s a leveled meg is érkezik. Ezt a szabadságot most megkaptuk.
Tele voltam tervekkel, vágyakkal. Fel akartam ajánlani tudásomat, szerettem volna gyűjteni, cikkeket írni, lapot szerkeszteni, néprajzot tanítani. Én voltam akkor Románia egyetlen aktív, diplomás néprajzosa. Gondoltam, hátha eszébe jutok valakinek. Nem így történt. Keserves felismerés volt, egy éjszakám ment rá, míg megemésztettem, hogy a hosszú hallgatás után mindenki beszélni akar, mindenki úgy érzi, tele van életrevaló, értékes gondolatokkal, ötletekkel, amelyek eddig az agyában vagy az íróasztal fiókjában molyosodtak, ki akarja végre mondani, amit évtizedekig tárolt: önmagát. És mindenki csak a maga hangját akarja hallani, senki nem kíváncsi a másikra. Az én hangom sem érdekelt senkit, ahogy a másé sem. Egy januári este sírva kértem Álmost, maradjunk itthon, itthon van ránk szükség, most már lehet utazni, Katit, ha kell, bármikor kivihetjük. Talán ha akkor megszólít valaki, és azt mondja: nézd, itt van ez a munka, ezt te tudod a legjobban elvégezni - akkor otthon maradunk. Szerencsére Álmost nem befolyásolták ennyire a körülmények és az általuk kiváltott érzelmek, kérte, nyugodjak meg, aludjam rá egyet, s aztán majd beszélünk róla. Másnapra már én is lehiggadtam. Senki sem jelezte, hogy kellenék, én pedig, ha Isten akarata szerint próbálok élni, egyetlen dolgot tudhatok biztosan: ezt az öt kisgyermeket rám bízta, értük felelősséggel tartozom. Semmi más nem biztos, se a tanítás, se a néprajz, semmi. Egyetlen biztos hívatásom az anyaság, s ha azt nem tudom is eldönteni, hogy a nagyobbaknak s a picinek hol lenne jobb, Katit biztosan Budapestre kell vinni. Végül az ő szempontja döntött: ki garantálja, hogy ha otthon maradunk, bármikor, hónapok, évek múltán kiutazhatom vele külföldre azonnal, ha arra szükség van.
Folytattuk a készülődést. Január közepétől kezdve sorra mindenki megkapta az útlevelét, akinek kérvénye be volt adva a rendőrségre. Álmos azonnal kiutazott Magyarországra, hogy lakás- és állásügyben körülnézzen. Nem volt más szempontunk, csak hogy Budapesthez vagy Pécshez közel legyünk. A Dunától keletre semmiképpen sem akartam élni, ezért klinikák szempontjából ez a két város jött számításba. Sokfelé járt Álmos, de konkrét választ sehol sem kapott. Ahol lakás lett volna, nem volt munka, ahol munkát kapott volna, nem talált lakást.
Közben levél érkezett Esquelbecq-ből. Marie-France megírta, hogy karácsonykor a templomban a betlehem mellé odahelyeztek egy kis perselyt, amelyre ráírták: Pour Cathy - Katinak. Egy hétig tartották kint a perselyt, az összegyűlt pénzt Budapestre postázták egyik barátnőm címére. Nagyon jólesett, hogy gondoltak ránk.
Gyorsan telt az idő. Minden hivatalos helyen zűrzavar volt, senki se tudta, milyen törvények érvényesek, melyek nem, mivel cserélték ki azokat, amelyeket már senki sem vett figyelembe. A kiutazásról annyit tudtunk, hogy lényegében bármit vihetünk, bútorokat, könyveket, mindent, megadott mennyiségig. A nagyváradi vámhivatallal kellett megállapodni, mikor, melyik nap tudnak fogadni vámolásra. Sokan álltak útra készen, lassan haladt a munka. Nekünk azt válaszolták, hogy leghamarabb április 28-án tudnak velünk foglalkozni. Az nekem túl késő volt. Áprilisban a kilencedik hónapban leszek. Nem kockáztathatom, hogy útközben induljon be a szülés. Némi fontolgatás után úgy döntöttünk, hogy elmegyünk, amint vége a nagy hidegnek, és amint egy biztos pontot találunk, ahol félévre befogadnának.
Álmos újra kiment Magyarországra, mostmár azzal az elhatározással, hogy nem jön vissza, amíg valami megoldást nem talál. Az ideiglenes lakásunk, úgy látszott, Isten akaratából megoldódik. Volt egy nagyon kedves szomszédasszonyom, aki családostul szintén a kitelepedés előtt állt, de ők csak nyáron készültek indulni, ha a gyerekek befejezik a tanévet. A Pesten élő húga házában készítettek elő számukra egy alagsori szoba-konyha-fürdőszobás lakást, addig, míg ők is találnak végleges megoldást. Mivel ez a lakás nyárig üresen állt, megbeszélte húgával, engedjék meg, hogy érkezésükig mi foglalhassuk el. Legyen egy biztos hely, ahol kihordhatom a kicsit, s a születése utáni legnehezebb első két hónapot eltölthetjük. Óriási megkönnyebbülés volt ez számunkra. Nem is vágytam többre, hisz megtanultam, ha hiszem, hogy Isten a tenyerén hordoz - és hiszem -, nem kell a jövőtől félnem, mindig csak a holnapi nap számít. Olgával, leendő háziasszonyunkkal személyesen is sikerült találkoznunk Zilahon, röviddel a kiutazásunk előtt. Addigra már budapesti barátaink megtudták, hová érkezünk, és nekiláttak az üres lakás bebútorozásának. Az indulásunk előtt utolsó két hétben minden nap ott voltak a pesti Jávorfa utcában, mikor kinek adódott egy kis szabadideje, segített, rendezett, hurcolkodott. Olga mesélte el, milyen lázas munka folyik, de próbált tapintatosan felkészíteni, hogy ne sokat várjunk a lakástól, inkább látszik ócska bútorraktárnak, mint kényelmes otthonnak. Később bevallotta, hogy amikor Zilahról hazatért, maga is jócskán meglepődött, amikor benyitott a közben berendezett alagsori lakásba.
Álmos nem vesztegette az idejét Magyarországon. Járt Kaposváron, Komlón, Siklóson, Pécsett, megnézte az unokatestvérem által javasolt tanyát - le is mondott róla azonnal a rozogasága miatt. Megnézte az egyház által felajánlott üres plébániaépületet egy kis alföldi faluban - kicsinek találta, de legalább sikerült munkára lelnie Budapesten: egy építőipari kisszövetkezet tudna foglalkoztatni még egy építészt.
Nem sokat kellett csomagolnunk. Eszterünk keresztapja vállalta, hogy egy Volkswagen mikrobusszal értünk jön. Annyi holmit vihettünk, amennyi abba belefért nyolc személy mellé. A vámnál elmondták, hogy később már semmit sem lehet utánunk küldeni, ha tehát nem várjuk meg a vámolást, annyi holmink marad, amennyit a határátlépéskor kézipoggyászként magunkkal viszünk. Nem mondom, hogy teljesen közömbösen váltam meg bútorainktól, különösen a dédnagymamám szalongarnitúráját sajnáltam, de szerettem a sötétre pácolt konyhabútorunkat s a nappali bútorát is, amit az esküvőnk után vettünk. Ha nem vártam volna Andrást, biztos magunkkal visszük őket, de így a kicsi volt a fontosabb. Ruhaneműt alig csomagoltam, edényeket, személyes emléktárgyakat, játékokat, néhány nélkülözhetetlen vagy nagyon kedves könyvet pakoltunk be, s hogy bútorunk is legyen, két összecsukható csőágyat s négy turista-széket készítettünk elő. Nem ürítettük ki a lakást, én már nem bírtam úgy a munkát, a házinénitől májusig haladékot kaptunk a kiköltözésre. Szüleim, testvéreim csomagoltak össze végül. Nem lehetett nagyon szívderítő számukra, hisz minden úgy maradt utánunk, ahogy laktunk benne.
Indulásunk időpontja már csak attól függött, hogy Zoltán mikor tud értünk jönni. Nem éreztem semmi szomorúságot. Minden erőmmel azon voltam, hogy a gyermekeknek megkönnyítsem az elválást, ez pedig csak úgy sikerült, ha egyfolytában a jövőbeni életünkről beszéltem nekik. Meséltem Budapestről, a Dunáról, a Balatonról, a tele üzletekről, leendő barátainkról, s úgy belelovalltam magam, hogy már bennem is csak a reményteljes várakozás élt, ami elnyomta a szomorúságot. Megtanultam már búcsúzni, tudom, hogy az elválás fájdalmát lehet enyhíteni, ha nem figyelünk rá, ha teljes erőnkkel koncentrálunk az előttünk álló út érdekességeire, új feladatainkra. Édesanyám velünk jött, ez is könnyített az elváláson, de még így is nehéz volt mosolyogva integetni mindig erős édesapámnak, akinek csorogtak a könnyei. Nem tudom, engem sajnált-e inkább vagy az unokáit, akiknek őrzésében születésük óta a legfőbb segítőm volt, és mindig határtalan türelemmel teljesítette szeszélyes kívánságaikat.
Mennyivel könnyebb volt mégis ez a búcsúzás, mint amilyen a decemberi események nélkül lett volna! Hiszen nem véglegesen váltunk el, még csak nem is valami bizonytalan, meghatározatlan időre! Ha beadják az útlevélkérelmüket, és megkapják az útlevelet, bármikor meglátogathatnak. Azt tudtam, hogy mi nem fogunk egyhamar jönni. Minden fájdalmas elszakadásnak az idő a legjobb gyógyszere. Azt akartam, hogy a gyermekeknek legyen idejük meggyökeresedni, otthont találni Magyarországon, ne járjanak úgy, mint mi felnőttek, akik itthonról hazamegyünk és viszont. S hol van még az a hely, amit otthonunknak tekinthetnénk hosszabb időre? |
|
| |
|
0 komment
, kategória: Élsz,Barackvirág! |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2013-02-08 19:18:15, péntek
|
| |
| |
Gyömbér gyökér
A gyömbérben 12 féle antioxidáns van, ezen kívül;
23 féle gombaölő vegyület
11 különböző fekélyellenes hatású vegyület
10 féle vírusellenes vegyület
8 féle májvédő vegyület
Csökkenti a koleszterinszintet
Csökkenti a magas vérnyomást
Jó hatással van a szívre
A gyömbér egyik legaktívabb összetevője, a zingibain nevű vegyület, a természet egyik leghatásosabb fehérjebontó enzimje. Mindössze 1 g zingibain 10 kg hús megpuhítására is képes. A fehérjebontó enzimek fontos szerepük van az autoimmun betegségek szabályozásában
Fájdalomcsillapító
Gyulladáscsökkentő
Nézzünk konkrét problémákat, amire jó:
Afrodiziákum
- a kardamonnal együtt. Teaként. Mire lehet jó?
Merevedési zavarok
Nemi vágy serkentő - Tüzes gyömbért ajánlanak a "hideg" nők felmelegítésére
Terméketlenség - Növeli a hímivarsejtek számát és mozgékonyságát - állítólag - érdemes kipróbálni.
Agyi katasztrófa (stroke)
Napi 2 evőkanál gyömbér elfogyasztása egy héten keresztül 100 g telített zsír vérrögképző hatását semlegesíti. (A vajban nagyon sok a telített zsír, ami hozzájárul a stroke kialakulásához.)
Gyömbér tea
Indiai kutatók egy vizsgálat során 3-7 g (1,5-3,5 teáskanál) gyömbérport adtak 28 fájdalmas izületi gyulladásban szenvedő embernek. Több mint 75% állapota észrevehetően javult, a fájdalmuk enyhült, izületi duzzanatuk lelohadt. A dózistól 30 hónapig tartó kezelés után sem észleltek mellékhatásokat.
Csalánkiütés
Ételallergia okozta csalánkiütés esetén egy nagy fazék vízben (kb. 4 liter) főzz lassú tűzön 230 g gyömbért 5 percen át és az így kapott főzetet öntsd meleg fürdővízhez. Áztasd magad a vízben, majd dörzsöld le magad kamillateával (1 teáskanál kamilla, 1 csészényi forró víz)!
Depresszió
A gyömbért a népi orvoslás régóta használja szorongás és depresszió gyógyítására. Kellemes, "hangulatjavító" íze van. Fűszerezd vele az ételed és az életed minden nap, és elkerül a (téli) depresszió!
Gyömbér tea
Duzzanat (ödéma)
India ájurvédikus orvosai évszázadokon keresztül ajánlották a gyömbért elsősorban az izületi gyulladás okozta duzzanat csökkentésére. Újabban több kutató kimutatta, hogy a benne is megtalálható fehérjebontó enzimnek jócskán van gyulladáscsökkentő hatása is.
Fájdalomcsillapítás
Egy vizsgálatban a kutatók 56 önkéntes beteget figyeltek meg, akik közül 28-an reumás izületi gyulladásban, 18-an artrózisban, 10-en pedig fibromyalgia néven ismert, fájdalmas betegségben szenvedtek. A kísérleti alanyok napi 2-4 teáskanálnyi gyömbérport kaptak. Három hónap után több mint 75%-nál jelentős mértékben enyhülnek a fájdalmak, és mellékhatásokat sem tapasztaltak.
A gyömbért külsőleg is használhatod. A meleg, gyömbéres borogatás enyhíteni látszik a hasi görcsöket, a fejfájást és az izületi merevséget. A borogatáshoz készített folyadékba tegyél csípős paprikát is!
Fejfájás és migrén
Rágcsálj 5 g (k. 2,5 teáskanál) friss, reszelt gyömbért! Ha ezt nem kedveled, akkor 500 mg-os, szárított gyömbért tartalmazó kapszulát szedj fejfájásra. Hatását fokozhatod kurkumával, amely gyulladáscsökkentő szer, és a gyömbérrel sok tekintetben azonos a gyógyhatása. Mindkettőből tegyél 1 teáskanállal 1 pohár limonádéba.
Fogfájás
A csípős fűszerekből készített borogatás enyhíti a fogfájást. Tovább fokozhatod a csípősségét piros csilipaprika hozzáadásával. Mind a gyömbér, mind a pirospaprika külsőleg izgatják a bőrt, és a felületes bőrgyulladás ellensúlyozza az erősebb fogfájást. A borogatás elkészítéséhez keverd össze a porított fűszert vagy fűszereket annyi vízzel, hogy ragacsos masszát kapj. Márts bele egy kis vattacsomót, majd a kinyomkodott vattát közvetlenül tedd a fogra úgy, hogy ne érjen a fogínyhez! Ha nem bírod a fűszerek égető hatását, öblítsd ki a szádat, és keress más gyógymódot!
Torokfájás
Gargalizálj gyömbérrel torokfájás ellen. Készíts gyömbéres gyógyitalt citromléből, ecetből és mézből.
Fekély
Kevesen tudják, hogy a gyömbér fekély kezelésére is alkalmas gyógynövény, 11 különböző fekélyellenes hatású vegyületet tartalmaz. A mézzel kandírozott gyömbér jóízű és kellemes gyógymód a fekélyre. A méz és a gyömbér együttes alkalmazása különösen hatásos. A gyömbér baktériumölő vegyületei mellett a méz ugyancsak baktériumellenes hatású, és úgy tűnik, a kettő együtt szinergikus hatást ér el.
Mit szólnál egy kis kandírozott gyömbérhez a különféle gyógyszerek helyett? Az íze biztosan sokkal jobb! A kandírozott gyömbér csípős, fűszeres édesség, amely sok, ínyencségeket árusító boltban kapható. Ha nincs kedved rágcsálni, a gyömbér kapszula formájában is beszerezhető.
Gyömbér mézzel és citrommal
(Bél)férgek
A csípős gyökerek rendkívül hatásosak lehetnek a világ legveszélyesebb parazitáinak egy része ellen, amik a nyers halban is megtalálhatóak. Ha tehát szereted a sushit, jól teszed, ha sok savanyított gyömbért eszel hozzá. Lehet, hogy nem véletlenül szolgálnak fel a japánok gyömbért a sushihoz? Ugyanez a tanács vonatkozik a ceviche, a pácolt nyers halból készült latin-amerikai étel fogyasztására is - egyél mellé sok gyömbért!
Gyomorrontás
Gyomorrontás esetén tegyél a teádba 2 g (kb. egy teáskanálnyi) gyömbért. A gyömbér olyan vegyületeket (ginggerol, shogaol) tartalmaz, amely nem csupán a gyomrot nyugtatják, de az emésztést is elősegítik a bél perisztartikus mozgásának serkentésével. A gyömbér a következőkre jó még:
émelygés
reggeli rosszullét ellen
A gyömbér sokkal hatékonyabb némely közismert, émelygés ellen gyakran felírt szintetikus gyógyszernél.
Enyhíti a szédülést. Legfeljebb napi két csésze gyömbértea fogyasztása javasolt.
gyomornyugtatás
szédülés
tengeribetegség
1 g (fél teáskanálnyi gyömbér) 38%-kal csökkenti a tengeribetegség előfordulását, a hányásét pedig 72%-kal. Megelőzésére az utazás megkezdése előtt vegyél be két gyömbér kapszulát, majd még egyet-kettőt a tünetek jelentkezésekor. Ez utóbbira valószínűleg négyóránként lesz szükség. Kapszula helyett használható néhány teáskanál gyömbérpor is, vagy ha valaki szereti, a nyers gyömbért is rágcsálhatja.
Gyömbér gyökér keresztben felvágva
Gyulladás
Már volt róla szó, hogy a gyömbér több mint 12 féle antioxidánst tartalmaz, amelyek segítenek a gyulladás előidézésében szerepet játszó szabad gyökök semlegesítésében. A gyömbér (és közeli rokona, a kurkuma) eredményesen használható a legtöbb izületi gyulladás kezelésére.
Ízületi gyulladás, porckopás Mindennap gyömbértea csontizületi gyulladásra, porckopásra.
Íngyulladás és nyálkatömlő gyulladás Ázsiában a népi gyógyászat régóta használja a gyömbért a nyálkatömlő-gyulladás gyógyítására. Ismétlődő bursitis esetén is javasolt, próbáld ki ananásszal és egy kevés édesgyökérrel keverve - enni.
Bechterew-kór - Nem gyógyítja, de a gyulladás- és a fájdalmak enyhítésében segíthet
Szemben a Bechterew-kór kezelésében szerepet játszó, nem szteroid gyulladáscsökkentő szerekkel, a gyömbér nem károsítja a szervezetet. Az aszpirin és a többi, nem szteroid gyulladáscsökkentő gyógyszer hosszú távú alkalmazása gyomorfekélyhez vezethet. A gyömbért tea, tinktúra vagy kapszula formájában is fogyaszthatod.
Időszakos sántítás
A szívinfarktust előidéző vérrögképződést a gyömbér több vizsgálatban csaknem ugyanolyan hatékonyan megakadályozta, mint az aszpirin és a fokhagyma. Ha a vérrög a lábban keletkezik, időszakos sántítást okoz. Ha ez a fajta keringési zavar lépne fel nálam, minden bizonnyal sok gyömbért ennék.
Isiász
John Heinerman (PhD) antropológus egyiptomi gyógymódot ajánl isiász ellen: keverj össze 2 evőkanál reszelt gyömbért 3 evőkanál szezámolajjal és 1 evőkanál citromlével. Dörzsöld be ezzel a keverékkel az érintett bőrfelületet!
Lábgomba
23-féle gombaölő vegyületével a gyömbér az egyik leghatékonyabb gyógynövények. E vegyületek közül a kaprilsav olyan erős.erős, na! Készítsen tömény főzetet! Tegyen 25 g aprított gyömbért egy csésze vízbe, forralja lassú tűzön 20 percig, majd miután kihült, tegye vattára vagy pamutkendőre, é dörzsölje be vele az érintett területet!
Májvédő
Nyolcféle májvédő vegyületet tartalmaz. Ahányszor csak főz vele, vagy teát készít belőle, a mája minden alkalommal kap egy kis védelmet.
Menstruációs zavarok
Menstruációt elősegítő gyógynövénynek tekintik, a benne található fehérjebontó enzimekre hivatkozva.
Gyömbér tea
Nátha
Kezeld magad gyömbérteával! Ez igen hatásos, mivel a gyömbér mintegy tucatnyi vírusellenes vegyületet tartalmaz. A tudósok a laboratóriumi vizsgálatok során több olyan kémiai anyagot vontak ki a gyömbérből, amely különlegesen erős hatást fejt ki a legelterjedtebb náthavírusnak számító rhinovírusok ellen. A gyömbér emellett nagyon ízletes, érdemes beszerezni belőle egy kisebb mennyiséget, hogy állandóan kéznél legyen a náthaellenes harcban.
Raynaud-szindróma
A kínai gyógyfüvészek gyakran javasolják ezt a csípős fűszert olyan egészségügyi panaszokra, amelyeknek közük van a hideghez, a megfázáshoz, így a Raynaud-szindrómás fájdalmasan hideg és kékesfehér ujjak gyógyítására is. A gyömbér csökkenti a vérnyomást és a koleszterinszintet, és e hatások egyaránt hozzájárulnak a keringés helyreálltásához az ujjakban is.
Gyógyír: meleg leves
Készíts cayenne-i borssal, fokhagymával, gyömbérrel és mustárral ízesített paradicsomos zöldséglevest (minestronét), borágó-, ribiszke és ligetszépeolajjal gazdagítva. A levesből készíts nagy mennyiséget, és egyél belőle annyit, amennyivel jóllaksz. Ezután szűrj le belőle egy keveset, és dörzsöld be vele elmerevedett ujjaidat. Végül a leves után desszertként fogyassz ginkót.
Szívproblémák
A gyömbér csökkenti a koleszterinszintet és a vérnyomást, jó hatással van a szívre. Antioxidáns, némileg megvédi a koszorúereket a koleszterin által előidézett károsodás ellen. A gyömbér ugyanúgy erősíti a szívműködést, mint a digitalis gyógyszer.
Angina pectoris (szívkoszorúér-görcs)
Napi 1/2 teáskanálnyi gyömbérpor fogyasztását javasolják.
Szívbetegség, szívinfarktus
Vérnyomás csökkentése révén segít a szívbetegségek megelőzésében és kezelésében, gátolja a véralvadást, ezért segít megelőzni a szívinfarktust kiváltó vérrögképződést.
Gyömbéres süti
Szürkehályog
Tele van antioxidánssal, ezért jó hatású szürkehályog megelőzésében, kialakulásának lassításában. Teaként fogyaszd bőségesen!
Testszag
A gyömbérben 17 antibakteriális vegyület van - antibakteriális hatást fejt ki azokkal a mikroorganizmusokkal szemben, amelyek kellemetlen illatúvá teszik a külső elválasztású mirigyek váladékát - magyarul: felelősek a testszag kialakulásáért. Belső dezodor! :)
Gyömbér
Vesekő
Tömény gyömbérteából készült meleg borogatás segíthet a vesekő által okozott kínzó fájdalmak enyhítésében. A borogatás bőrizgató szerként hat, felületi bőrirritációt okoz, amely némileg eltereli a beteg figyelmed a mélyebbről jövő vesefájdalomról, amíg nincs a közelben az orvos.
Vírusfertőzések
A jó öreg gyömbér 10 féle vírusellenes vegyületet tartalmaz. Ezért ha vírusfertőzésed van, igyál gyömbérteát, vagy bőségesen fűszerezd gyömbérrel az ételeidet!
Gyömbér tea
Forrás: Dr. James A. Duke - Gyógynövénypatika
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Egészség,életmód |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2013-02-08 19:14:55, péntek
|
| |
| |
A súlykontrollban, különösen a súlycsökkentésben, fontos kulcsszerepet játszanak a szénhidrátok. A szénhidrátban gazdag táplálkozás az étkezési zsírok csökkentése mellett is gyakori okozója a túlsúlynak. Ennek oka a vércukorszint reakciója a szénhidrátok bizonyos fajtáira. Az úgynevezett egyszerű szénhidrátoknál, mint a cukor vagy a fehér liszt, a vércukorszint gyorsan megemelkedik, ezzel az inzulinkibocsátás is maximálva lesz. Ebben az esetben az egész anyagcsere az inzulinszinttel van elfoglalva, így a zsírégetés a teljes fázisban a nullával egyenlő.
A zsíranyagcserére gyakorolt befolyásuk mellett az egyszerű cukroknak megvan az a hátrányuk is, hogy a magas inzulinkibocsátás után a vércukorszint erősen leesik, és a táplálékfelvétel után 1-2 órával úgynevezett hipoglikémia jön létre, amely éhségben, szédülésben és koncentrációs gyengeségben fejeződik ki. Az alacsony vércukorszint következménye, hogy hamar újabb táplálékot veszünk magunkhoz. Többnyire ismét cukrot vagy fehér lisztet tartalmazó élelmiszerekhez nyúlunk, mint a keksz, chips vagy csokoládé, mert látszólag ezek szolgáltatják leggyorsabban az energiát, és ,,idegtáplálékként" szolgálnak. Ekkor ismét elölről kezdődik a körforgás: magas vércukorszint, erős inzulinkibocsátás, a zsírégetés gátlása és rövid idő után megint farkasétvágy az erős hipoglikémia miatt. Amúgy pedig a szénhidráttartalmú ételekben lévő zsírt nem tudjuk azonnal feldolgozni, mivel a szervezet először a szénhidráttal foglalkozik. Így a zsír hamar a csípőre, a hasra vagy más problémás területre vándorol.
Az említett körforgást naponta túlsúlyosak ezrei élik meg. Azt állítják, hogy alig esznek valamit, és mégis híznak. Ennek egész egyszerűen az az oka, hogy bár nem sok kalóriát vesznek magukhoz, de a nap folyamán elosztva sok szénhidrátot esznek, amely folyamatosan gátolja a zsírégetést.
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: okosságok |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2013-02-08 19:13:06, péntek
|
| |
| |
Sokan küzdenek száraz kezekkel. Főleg, ha kint hidegebbé válik az idő, és sokat ülünk a fűtött szoba száraz levegőjében, ez erősen igénybe veszi a bőrt. A száraz kéz elsősorban télen bosszantó, a hideg, a szél és a fűtési levegő kikezdi a bőrt. Néhányan azonban egész életükben, évszaktól függetlenül szenvednek a száraz kezektől.
Szeretnénk rajta házilag segíteni? Többnyire egész egyszerű eszközökhöz folyamodhatunk. Léteznek krémek is száraz bőrre, amelyek azonban gyakran csak rövid távon segítenek. Ezen kívül sokan nem bírják elviselni a frissen krémezett kezek csúszós, zsíros érzését. Ha mi is így vagyunk ezzel, ajánlatos háziszerekkel kezelni a durva bőrt. De melyek hatékonyak egyáltalán? Elég, ha körülnézünk a konyhában, bizonyára akad itthon egy kis étolaj, cukor, kávézacc vagy méz.
Száraz kezek ellen nagyon jó, ha egy kis étolajat adunk egy tálba, és egy kanál cukrot teszünk hozzá. Ezzel a peelinggel bedörzsölhetjük a kezünket. Hagyjuk az olaj-cukor keveréket rövid ideig hatni, majd tiszta vízzel mossuk le.
A csésze alján maradó kávézaccot is használhatjuk száraz bőrre, a kezünket egyszerűen dörzsöljük be vele. Ezt a háziszert is hagyjuk pár percig hatni, majd öblítsük le.
A méz is jó lehet száraz bőrre. Dörzsöljük be vele a kezünket, és hagyjuk a ragadós masszát mintegy 10 percig hatni. Legjobb a méhésztől származó, valódi méz, ez egy kissé krémesebb és kevésbé folyékony, mint a ,,hagyományos" méz. A biomézet beszerezhetjük szupermarketekből és bioboltokból is.
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: okosságok |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2013-02-08 12:39:35, péntek
|
| |
| |
Az életnek addig van értelme, amíg az ember szeretetet tud adni, és ami annál is sokszor nehezebb: képes szeretetet elfogadni is.
Van, amikor a szeretet apró kis gesztusaink elfogadása nagyobb tett, mint önzetlenül adni.
Amikor szeretetet adunk, akkor - mint kezdeményezők - az erő pozíciójában érezzük magunkat, s gyakran nem teszünk mást, mint szolid öntudatossággal nyugtázzuk lelki nagyságunkat.
Akkor viszont, amikor a telítettségnek ebben az emelkedett állapotában valaki hangtalanul hozzánk simul, és rongyos kis tarisznyájából szeretetmorzsákkal kínál, meghökkenünk.
Hirtelen kiesünk a nagyság szerepéből, és zavartan szembesülünk az új helyzettel: nem tündökölhetünk egyedül a szeretet ingyenkonyhájának konyhafőnöki szerepében. Most minket is étellel kínálnak. De hát erre nekünk semmi szükségünk sincsen! - zsörtölődünk a valaki morzsáit lefitymálva. Hiszen mi praktikusan, megszervezetten, hatékony nagyüzemi módon osztjuk a szeretetet a rászorulóknak. S lám, most a sor megakad, a sorban állók türelmetlenkednek.
De valaki nem tágít.
Csak áll, és már-már könyörögve kínálja felénk elfogadásra apró kis szeretetmorzsáit.
S akkor meg kell látnunk, hogy szeretet nem elsősorban nekünk szól. Az életben maradáshoz neki van szüksége arra, hogy adjon, mert léte ebben az elfogadottságban nyeri el értelmét.
Valakitől szeretetet elfogadni annyit jelen, mint megerősíteni őt élete értelmében.
Simon András |
|
| |
|
0 komment
, kategória: Belső kör |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2013-02-08 12:17:55, péntek
|
| |
| |
III. fejezet/2
Esquelbecq macskaköves főterének egyik oldalán áll a templom. A teret többi oldalon színes, két-háromszintes, szorosan egymáshoz tapadó, régi lakóházak keretezik. Szentendrét idézte fel bennem a látvány. A téren már gyülekeztek az autók. A Monsieur le Curé - a plébános - a templom bejáratánál állt. Marie-France bemutatott, s megkérdezte, áldozhatok-e. Az atya egy pillanatig gondolkozott, aztán azt válaszolta, biztos, ami biztos, gyónjak meg. Pár percet adott a felkészülésre, aztán kért, menjek vele az oltárhoz. Letérdeltünk egymás mellé az oltárral szemben. Mosolyogva biztatott, gyónjak, amilyen nyelven jólesik, ő ért egy keveset angolul, de Akinek a bűnvallás szól, megérti az anyanyelvemen is. Az angolt választottam, talán udvariasságból, ő latinul oldozott fel, majd franciául kiadta a penitenciát. Visszatértem a főhajóba, leültem Marie-France mellé. Mivel náluk megjelenik egy havi kiadvány, Imádkozzunk az Egyházzal címmel, amely minden vasárnapra közli a mise teljes szövegét s az ajánlott énekeket dallammal együtt, nem volt nehéz bekapcsolódnom a szertartásba. A körülöttem ülők kedvesen mosolyogva nyugtázták igyekezetemet. Itt éltem át először azt is, milyen ereje van az egymás kezét fogva elmondott Miatyánknak.
Az egyetemes könyörgések után Marie-France előrement a mikrofonhoz, pár szóval bemutatott minket, s miután hálát adott az Úristennek, mert lehetővé tette számukra, hogy együtt lehetnek egy Romániából érkezett édesanyával és gyermekével, kérte a közösséget, imádkozzanak együtt Kati gyógyulásáért. Ezt az imát utóbb nekem ajándékozta, kincsként őrzöm ma is.
Kifelé menet sokan odajöttek hozzánk, kezet nyújtottak, örömüket fejezték ki, hogy megismerhettek. Kati végig az ölemben volt, csak a gyónás alatt adtam át Marie-France-nak. Házigazdánk megmutatta a templom előterében lévő nagy falitáblát, amelyen a Kelet-Európában, s különösen Romániában élő keresztény testvérekért mondott könyörgések, folyóiratokból kivágott fotók és a Kati kinagyított képe volt kiállítva. Egy ilyen távoli, kicsi francia városban hónapok óta imádkoztak értünk.
Ebéd után a családdal kocsiba ültünk, és átutaztunk Dunkerque-be. Meglátogattuk Pierre kórházban lévő édesanyját. Belépve a Poliklinika épületébe, tökéletesen hangszigetelt, széles, világos folyosókon mentünk tovább, a fordulók le voltak kerekítve, még az üvegfalú fülke is, ahol az ügyeletes nővér ült, félkör alakú volt. Kis előtérből nyílt a kétágyas betegszoba. Az ágyak között hűtőszekrény, rajta rádió, telefon és különböző színű gombok: hívó és riasztógomb, és az ágyakkal szemközti falra ferdén felszerelt televízió indító gombja. Az előtérből nyílt a szobához tartozó WC és zuhanyozó. A hatalmas ablakból a háztetők felett a kikötőig lehetett látni. Még ez a beteg néni is örült nekünk, kérdezgetett, és igazi nagymamásan próbálta megnevettetni Katit. Ez sikerült is. Kati egész utunk során úgy viselkedett, mint akinek természetes életformája az állandó költözés, új arcok, új környezet látványa: nyugodt, békés volt.
A kórházból lementünk a tengerpartra. Otthon sosem jutottam el a Fekete-tengerre, ezért különösen nagy élmény volt az Északi-tenger. Sajnos olyan erősen és kitartóan fújt a szél, hogy nem mertünk Katival sokáig sétálni a homokban. A kikötő kevésbé hatott rám, túl sok volt a rúd, a cső, a vas, rengeteg autó, zaj, még a Marseille-ből éppen befutó hófehér utasszállító látványa sem ragadott meg. A tenger, a maga végtelenségével, megszólított, felelt rá egy hang valahol a lelkem mélyén, ismerősként köszöntötték egymást. De a kikötői nyüzsgés idegen volt mindattól, amit valaha láttam és szerettem, sajátomnak éreztem.
A vasárnapi vacsora annyiban különbözött az előzőtől, hogy egy-egy vékonyka szelet préselt sonkát is kaptunk a paradicsom és a karfiol mellé.
Másnap délelőtt vendégek érkeztek. Nicole, a négygyermekes "szomszédasszony" (ő lakott hozzánk a legközelebb, egy kilométerre, a város irányában), és Lucile, a barátnője. Külsőre tökéletes ellentétei voltak egymásnak. Nicole fekete hajú, kreolbőrű, örökké nevető és nevettető 45 éves asszony, mindig piros blúzt viselt, és rengeteget dohányzott. Lucile fehérbőrű volt, kék szemű, szőke hajú, halványkék ruhát hordott, lassan, megfontoltan beszélt, ő volt az egyetlen, akinek minden szavát értettem. Lengyel volt az édesanyja, de ő már Franciaországban született, s a franciát tartotta anyanyelvének. Ők is levittek a tengerpartra, sajnáltam csökkenteni az örömüket, igyekeztem úgy viselkedni, mintha velük pillantanám meg először az Északi-tengert. Ez szinte igaz is volt, mert ragyogó napsütésben, teljes szélcsendben értünk a partra, egészen más arcát mutatta most a tenger. Akkora adag ananászfagylaltot vett nekem Lucile, hogy bármennyire sajnáltam, kénytelen voltam felét a szemétbe dobni. Már harmadik napja csak francia szót hallottam magam körül, egyre könnyebben tudtam én is kifejezni magam. Késő délutánig együtt voltunk, s lényegében sosem akadt el a beszélgetés az értetlenség miatt. Sokat kérdezgettek az otthoni életünkről, arról, hogyan lehet háztartást vezetni, főzni ott, ahol semmi sincs, egészségesnek maradni télen az alig fűtött lakásokban, s vidámnak a 3-4 órás esti áramszünetek idején.
A hét többi napján sem ültünk tétlenül. Látogatók jöttek-mentek. Volt, aki csak beugrott, hogy Katit lássa, mások ajándékot hoztak, beszélgettek, adakoztak. Kaptunk néhány gyönyörű albumot, Nicole meglepett egy frissen megjelent katolikus enciklopédiával, a Théo-val, egy másik család elegáns, összecsukható babakocsit ajándékozott Katinak. Ezért most különösen hálás voltam, nem kellett már mindenhová a hasamon cipelnem. Közben Marie-France gyűjtötte a pénzadományokat. Elhíresztelte a városban, hogy a Kati műtétéhez harmincezer frankra volna szükség, ami igaz is volt. A hölgy, aki minket Párizsba hozatott, az útiköltségen kívül máshoz nem tud hozzájárulni, ezért Marie-France kéri, hogy aki tud, segítsen. Minden frankot boldogan rakott a többi közé, esténként Hélène is átjött megszámolni a bevételt. Különösen büszkék voltak arra, hogy a városka polgármestere is küldött 500 frankot egy meleghangú levél kíséretében. Nagyon akartak segíteni, de igen rövid volt az idő.
Megtudtam végre azt is, hogy a címünket egy nemzetközi keresztény szervezet, a Christian Solidarity International juttatta el hozzájuk, ennek tagja Marie-France és a barátnői. A szervezetnek Németországban, Svájcban, Belgiumban és Franciaországban vannak központjai. Hogy ők honnan tudták meg a címemet, azt azóta sem tudom, csak sejtem, hogy valamelyik magyarországi barátnőmtől, akinek voltak nyugati kapcsolatai.
Számomra addig ismeretlen volt az az életforma, amit ezek az asszonyok éltek. Alig néhánynak volt állandó munkahelye, mint Hélène-nek az iskola. Ő fáradtabb, hajszoltabb is volt a többieknél. Nicole, Lucile, Marie-France és még jó néhány ismerősünk reggel útratette a családot: gyerekeket iskolába, férjet munkahelyre, aztán rendet raktak, telefonáltak egy-két barátnőnek, s hol itt, hol ott összegyűltek ketten-hárman. Beszélgettek, sétáltak, vásárolni mentek, délben ettek valamit, aztán pihentek, tévét néztek, olvastak, délután megint meglátogatták egymást. Volt idejük töprengeni: hol, kin, hogyan lehetne segíteni, milyen előadásokat, összejöveteleket, jótékonysági akciókat lehetne szervezni. Főzni csak hétvégén kellett komolyabban, hétközben csak a vacsorakészítés jelentett munkát. Nekik is megvoltak a maguk gondjai, hisz általában még iskolások voltak a gyermekek. Különösen az ő jövőjük, a felvételik, a munkalehetőségek, az állandóan romló anyagi helyzet jelentett problémát. De azt a stresszt, rohanást, hajszát, ami Kelet-Európában van, ők nem ismerik. Kiegyensúlyozottak, derűsek, s mert sokat imádkoznak, ha bajban vannak sem kapkodnak fűhöz-fához, nem esnek kétségbe. Elég nyugodt élettempójuk van ahhoz, hogy rögtön eszükbe jusson: saját erőből úgysem mennek semmire, bízzák Istenre a kiúttalannak látszó helyzeteket, s ők maguk ésszerűen, józanul, kapkodás nélkül igyekezzenek kijutni a bajból.
Északi tartózkodásunk legszebb napja a csütörtök volt. Lucile és férje, Alexander, egésznapos kirándulásra vittek. Előbb egy kedvelt kirándulóhelyüket mutatták meg: egy sokszáz hektáros, gondosan ápolt erdőbe mentünk. Már ahogy közeledtünk, lassítani kellett, mert százméterenként mesterséges buckák késztették fékezésre a vezetőket. (Akkor még nem ismertük a fekvőrendőröket.) Az erdő szélén tiltó tábla jelezte, hogy bár folytatódik az aszfalt, a négykerekű járműveknek tilos behajtani.
Évszázados fák között sétálva negyed óra múlva egy tiszta vizű kis tóhoz értünk. Rengeteg vadkacsa úszkált a part közelében. Katit levittem a vízhez, hogy ő is láthassa őket. Szelídek voltak, egy kacsamama öt kis csibéjével egészen közel úszott hozzánk. Körbesétáltuk a tavat, majd egy padon megettük a magunkkal hozott szendvicset. Amikor egy kocogó pár a tavat megkerülve harmadszor futott el előttünk, továbbindultunk.
Az erdei séta után egy műemlék jellegű városka központjában folyó régészeti ásatásokat néztük meg, majd félórás kocsikázás után elénk tárult a környék gyöngyszeme: St. Omer. Hatalmas gótikus katedrális uralja a várost. Arra gondoltam, mostmár azt sem bánom, ha úgy kell elhagynom Párizst, hogy nem látom a Notre-Dame-ot. Ennél nem lehet lenyűgözőbb. Ezt a tökéletes szépséget nem lehet túlszárnyalni az építészetben. Nehezen találtuk meg a kanyargó kis utcát, ami a bejárathoz vezetett, de így legalább többször körbejárhattuk kellő távolságból, hogy minden oldalról megcsodálhassuk változatos csipkézetét.
Mikor beléptünk, csend volt, ám ahogy a kórus alól kiértünk a főhajóba, megszólalt az orgona. Meg kellett állnom. Ez nem lehet véletlen, ez nekem szól: a kórus halkan énekelni kezdte a Salve Festa Dies kezdetű gregorián húsvéti himnuszt. Ez volt a kedvenc gregorián énekem, rajta van azon a kazettán, amit tíz éve, diákkoromban másoltam át egy német lemezről, s amit sikerült hazacsempésznem. Ez jelképezte számomra a húsvéti örömhírt. Mióta megvan, minden évben bekapcsoltam nagyszombat este, hogy bár így, egy kazetta segítségével, a himnusz végén felzengő harangszót hallgatva, egyesülhessek a világ összes katolikus templomában és kolostorában ujjongó keresztények örömével, akik együtt élhetik át azt a pillanatot, amikor a kétnapi csend után egyszerre szólal meg az orgona és a templom összes harangjai, jelképezve Krisztus feltámadását. Csak amikor újra csend lett, indultunk tovább, hogy lassan körbejárva, a St. Omer-i katedrális belső terének szépségét is magunkba fogadjuk.
St. Omer után hazafelé vitt az utunk. Elfáradtam, vacsora után Katival együtt én is lefeküdtem.
A kirándulás másnapján búcsút mondtunk a háziaknak, és a hátralévő napokra átköltöztünk Nicole-ékhoz. Ők is tanyán laktak. Nicole férje igazgató volt egy dunkerque-i gyárban. A ház és környéke híven tükrözte, hogy semmiben sem szenvednek hiányt. A négy gyerek négy szobája fenn volt az emeleten, ezek egyikébe költöztünk mi be Katival. A két nagylány - Marie és Caroline, 14-16 évesek - talán örült is, hogy összeköltözhetett. Ők már elég önállóak voltak. Otthon töltötték a vakáció első napjait, olvastak, játszottak az apjuk számítógépén, tollasoztak, este beültek a kocsiba, s bementek a városba a barátaikhoz. Míg náluk voltunk, betartották pontosan a tizenegy órai hazaérkezést. Akkor kezdett sötétedni.
Hamar rájöttem, hogy Nicole természetének az örök mókázás, amit addig tapasztaltam, nem a legjellemzőbb vonása. Miután végigvezetett a házon, és mindent megmutogatott, visszaértünk a földszinti nappaliba, levett egy fényképet a szekrényről, és könnyes szemmel mutatta nekem. Egy pár hónapos kisbabát ábrázolt. Ő született negyediknek, de valami rendellenessége volt, és tízhónapos korában meghalt. Ezért érzett minket Nicole az első perctől közel magához. Míg együtt voltunk, úgy viselkedett velem, mintha testvérek lennénk, de én volnék a tapasztaltabb, idősebb.
Szombaton Lucile-ékhez mentünk ebédelni. Az ő otthonuk másképpen tükrözte a jólétet. Nicole-éknál minden vadonatúj volt, minden makulátlanul ragyogott. Lucile-ék idősebbek voltak, egyetlen lányuk már férjhez ment, nem lakott otthon. Ebben a házban minden régi volt. Szépen rendben tartott antik bútorok, faliórák, porcelánok, csecsebecsék, márkás festmények, szőnyegek, függönyök, egy régi családi kép a falon a férj, Alexander családjáról, s egy öreg bányászlámpa a dédnagyapától. Minden tárgyhoz valami emlék fűződött. Alexander, a mintanagyapa, elvitte Katit kocsikázni, ezalatt Lucile megmutatta a kertjét. Legjobban a házat körülvevő széles, teljes pompájában kéklő levendulaágyás tetszett.
Az ebédet közösen készítették. Étvágygerjesztőnek különféle sós ropogtatnivalókat kínált Lucile a konyhában, gyűszűnyi, sűrű, vörös burgundi bort ittunk hozzá. A főétkezéshez az ebédlőben ültünk asztalhoz. Leves itt sem volt. Egészben sült ponty volt a fő fogás, párolt vegyeszöldség körettel. Alexander négyféle mártást készített hozzá. Aztán gyümölcs, sajt és bor. Ebéd után a teraszon fagylaltoztunk, majd visszatértünk Nicole-ékhoz. Nem búcsúztunk el Lucile-éktól véglegesen, mert hétfőn ők fognak kikísérni a vonathoz. Nicole-nak be kell mennie a városba egyik gyermeke felvételijét rendezni.
Vasárnap újból templomba mentünk. Valami helyi szervezet, egylet megalakulásának 50. évfordulóját ünnepelték. Mise után kék egyenruhás öregurak sorakoztak fel az oltár előtt, fogadalom-megújítás és zászlócsere volt, az új zászlójukat megáldotta a tisztelendő atya, majd énekeltek, s végül kivonultak a templomból. Megízleltem valamit apáink korából, amikor a templomnak még ilyenfajta közösségépítő szerepe is volt az emberek életében. A templomtéren díszfelvonulás következett, s egy fúvószenekar játszani kezdte a Marseilles-t. Kértem Hélène-t - ő kísért el a templomba -, maradjunk még, hadd hallgassam végig a himnuszt. Nem értette, miért olyan nagy élmény nekem, hogy Franciaországban, egy szabadtéri ünnepségen hallgathatom "eredetiben" a Marseilles-t.
Nicole-éknál ebédeltünk. Délután eljött Hélène. Beszámolt róla, hogy minden igyekezetük ellenére csak 6500 frankot sikerült összegyűjteniük. Kérte, próbáljunk beszélni az orvossal, végezze el a műtétet "hitelbe", több forrásból várnak még pénzt, pár hónap alatt egészen biztosan meglesz a teljes összeg. Megkérdeztem, nem kerülnek-e kellemetlen helyzetbe, ha valamilyen okból elmarad a műtét, vagy az orvos nem vállalja. Vissza tudják-e adni a pénzt, vagy van-e mire felhasználniuk, mert én nem fogadhatom el csak akkor, ha Katinak szüksége van rá. Megnyugtatott, nem lesz belőle semmi gond, ha megmarad a pénz, senki sem fog csalódni. Megköszöntem neki mindent, megígértem, hogy levélben jelentkezem, aztán elbúcsúztunk.
Mióta eljöttünk Párizsból, nyugtalanított, milyen vizsgálatot akar az orvos kedden Katin elvégeztetni. Mi az a scanner? Hélène-t kérdeztem, ő hallott róla, de nem tudta pontosan, mi is az. Este vacsora után leültünk Nicole-ékkal a tévé elé híradót nézni. A fő politikai hírek után áttértek a napi eseményekre, s ezek közt egy riportot közvetítettek Párizsból, egy nemzetközi orvosi műszer-kiállításról. Három scanner szerepelt a képeken, ebből egyértelmű választ kaptam, hogy itt a computer tomograph-ot mondják scannernek, tehát CT-vizsgálat következik kedden.
10 órakor Nicole megkért, menjek ki vele a teraszra. Leültünk a kertbe vezető lépcsőre. Vodka, a csöpp kis sárga keverékkutya, gazdasszonya ölébe gömbölyödött. Nicole rámutatott szemben, a pázsit túlsó sarkán álló három kis nyírfára. Elmondta, hogy ezen a vidéken az a hagyomány, hogy a nyírfa szerencsét hoz, ezért minden ház mellé ültetnek egy kis nyírfacsoportot. Aztán átkarolta a vállamat, s kért, hogy maradjunk csöndben, nézzük az alkonyati kertet néhány percig, és soha ne felejtsük el ezt az estét. Kb. 10 perc múlva felálltunk, mindketten sírva mentünk be a házba.
Reggel Lucile-ék értünk jöttek. Nicole már korán elment. Összecsomagoltam, most már eggyel több csomagom volt, mert a kocsit is vinnem kellett. A többi ajándékot, az Hélène-től kapott ruhákat Marie-France-éknál hagytam, ők majd postán elküldik Budapestre.
Alexander segített felrakni a csomagokat. Ők is sírva búcsúztak tőlünk, aztán felszálltunk, s rövidesen visszaindult velünk a vonat Párizs felé.
Míg mi oda voltunk, Klára beszélt a professzorral. Megegyeztek, hogy kedden reggel bevisszük Katit, és felveszik a kórházba. Aznap ébredés után még szorosabban öleltem magamhoz kicsi lányomat, mint máskor. Nagyon féltem a műtéttől: egy vékony, műanyag csövet helyeznek be a koponyacsonton át az egyik agykamrába, majd hozzácsatlakoztatva a nyomást beállító szelepet, egy hajlékony csövet vezetnek végig a bőre alatt a hasüregig, hogy túlnyomás esetén levezesse az agyvizet.
Még hátra volt a CT. Reggel nyolcra bementünk a kórházba. Klára elkísért, kilencig velünk maradhatott. A portáról a harmadik emeletre irányítottak, ott voltak a kórtermek. Még alig kezdődött el a nap, egy-két nővér, takarítónő lézengett a folyosón, szennyes ruhákat, tiszta ágyneműt hurcoltak. Egyiküket megkérdezte Klára, vajon hol van fenntartva hely Kati számára. Az kelletlenül végigmért bennünket, majd bement egy ajtón. Pár perc múlva kijött, és megmondta a szobaszámot. Megkerestük a kórtermet, épp bent volt két fiatal nővérke, az egyik ágyat húzták át. A földön, alacsony ülőkébe csatolva nagyfejű, sovány félvér kisfiú üldögélt. Három éves lehetett, látszott rajta, hogy értelmi sérült. Bamba tekintettel nézte a kezeit, csóválta, nyújtogatta őket. A feje le volt borotválva, egyik fülétől a másikig, keresztül a feje búbján frissen behegedt vágás húzódott. Három ágy volt a szobában. A nővérek egy pillanatra abbahagyták a beszélgetést, megkérdezték, mit akarunk. Válaszunk után az egyik megmutatta, melyik lehet Kati ágya, kérte, pakoljunk le, majd visszatért a társához, közben fél méterrel arrább taszította a kisfiút, mert útjában volt. Sivár, rideg, szeretetlen környezet. Hát nem! Álltam, szorítottam Katit, egy pillanatra átéltem, hogy beteszem az ágyba, aztán itthagyom. Úgy, ahogy voltam, Katival, elindultam az ajtó felé. El innen, amíg nem késő! Szóltak, tegyem le a kislányt. Valahogy kinyögtem, hogy még előbb le kell vinnem a scannerre. Vállat vontak, beszélgettek tovább.
Egy másik épületszárny földszintjén volt a CT. Épp bevittek valakit, mikor megérkeztünk. Leültünk a folyosón. Félóra múlva Klára elment, adott egy kulcsot, hogy be tudjak menni a lakásba, ha senki sem lenne otthon. Újabb félóra telt el, mire kijött egy idősebb ápolónő, átvette a papírjainkat, s mondta, várjunk. Kati már nagyon éhes volt, a CT előtt négy órával nem szabad enni az altatás miatt, az esti teje óta nem kapott semmit. Sétálgattam vele a folyosón. Akik arra jártak, úgy néztek ránk, mint otthon a kényes nagyságák a cigányokra szoktak: mit keresnek ezek itt, mit rontják a levegőt ezek a csóró idegenek. Aztán kijött az iménti hölgy, valamit hadart. Kértem, mondja lassabban, hogy megérthessem. Erre ideges lett, de nagy nehezen rájöttem, azt akarja tudni, adhat-e kúpot a gyereknek, tudja-e tartani, mert ők kúppal altatnak, ami fél órán át hat. Mikor igent mondtam, kikapta a kezemből a kislányt, és eltűnt vele az ajtó mögött. Pár percig hallottam, hogy sír, aztán csend lett. Rögtön ezután egy csoport fehér ruhás, ápolt társaság érkezett, idősebb férfi hajlongott előttük. Angolul beszélgettek, orvosi küldöttség, azért jöttek, hogy megtekintsék a kórházat. Nagy hangon társalogva becsődültek a CT-vizsgálóba. Türelmetlenül vártam. Fél óra múlva Kati sírni kezdett. Rövidesen kijött a csoport, s továbbmentek a folyosón. Kati sírása ordítássá erősödött. Sosem hallottam még ilyen keservesen, kétségbeesetten sírni. Mindig ügyeltem, nehogy sírni kezdjen, mert az nagyon megnövelte a nyomást az agyban. Pontosan negyven percig tartott az ordítás. Azt hittem, megőrülök. Akkor kivágódott az ajtó, kijött a hölgy, szó szerint kezembe lökte az ordító kislányt, és visszament. Kati alig kapott levegőt. Csuromvizes volt az izzadságtól, pihés kis haja csapzottan simult a fejbőréhez. Az egyik szemhéja egészen be volt nyomva, a szeme egyáltalán nem látszott, a szemöldöke, a homloka tele volt sűrű, vörös csíkokkal. Megértettem a sírás okát. A vendégek miatt nem tudták a vizsgálatot elvégezni, amíg aludt a kislány, felébredt, sírni kezdett, s hogy ne mozdítsa meg a fejét a készülékben, valamit szorosan a fejére csavartak és lekötözték. Elkeseredett dühöt éreztem: hogy képesek így megkínozni egy ilyen gyermeket? Simogattam, becézgettem, nyugtatgattam, abban bíztam, a fáradtságtól elalszik, s az éhséget nem fogja érezni, hisz még hosszú ideig nem adhatok neki semmit. Vagy tíz perc múlva kijött az a nő, és rám mordult, mit akarok még. Mondtam, kérem az eredményeket, mert el kell vinnem a professzorhoz. Bement, egy nagy borítékkal jött vissza, s a kezembe nyomta. Leültem, hogy megnézzem, s észrevettem, hogy a budapesti felvételek, amiket beadtam, hiányoznak. Próbáltam kopogtatni, de nem nyitottak ajtót. Kerestem valakit, akit beküldhetnék, végül egy nyitott ajtajú irodába mentem be, s remegve próbáltam megmagyarázni, segítsen már valaki, hozza ki a papírokat, mert szükségem van rájuk az összehasonlításhoz. Egy kedves arcú, szemüveges nő megértette, mit akarok, leültetett, és kihozta a felvételeket. Tőle meg mertem kérdezni, hol találhatom meg Kahn professzort. Telefonon megtudta, hogy háromtól rendel a harmadik emeleti rendelőben. Megköszöntem, és kitámolyogtam. Akkor már biztos voltam benne, hogy nem hagyom itt Katit. Megmondta az orvos, hogy nem sürgős a műtét. Hazamegyünk, Budapesten újra elmegyek az Amerikai útra, s megbeszélem velük, megműtik-e most, vagy talán ráér, mikor áttelepülünk. Talán egy év múlva, ha Isten is úgy akarja.
Lehet, hogy el voltam kényeztetve Kati születése óta, mert mindenkitől csak jóságot és szeretetet tapasztaltam, de annyira rosszulesett, ahogy ebben a kórházban bántak a kislánnyal, hogy legszívesebben azonnal, szó nélkül hazaindultam volna.
Egy óra volt. A kórház udvarán utolért egy fiatal néger nő, valami iratokat vitt a hóna alatt. Láthatta elesettségemet - meleg volt, Kati aludt, nehezen vittem, nagyon fáradt voltam már -, mert megszólított, és megkérdezte, hova szeretnék menni. Mondtam, hogy Kahn professzor délutáni rendelésére. Rám mosolygott, hívott, menjek vele, elvezet odáig. Felmentünk a lifttel, én kiszálltam a harmadikon, ő továbbment. Nagyon hálás voltam a mosolyáért. Négerként ő talán átérezte, mit élek át.
Széles, vastagon bélelt folyosóra értünk ki, szemben nyitva volt egy ajtó. Beléptem. Hatalmas, 5-6 oszlopon nyugvó várócsarnokban voltunk. A padlót vastag, zöld szőnyeg fedte. Puha, mély fotelek álltak alacsony asztalkák mellett. Polcokon játékok, könyvek, autók, babák, labdák, építőkockák. A félkör alakú terem egyik harmadában két méter magas megmászható játszóvár állott. A jobboldali fal előtt pult, mögötte asztalok, két szék, hátul irattartó polcok. Öt orvos rendelője nyílt a váróból. Nemsokára egy szemüveges, kontyos, fiatal néger nő ült le az egyik, pult mögötti székre. Odamentem, s megkérdeztem, hol találhatnám meg Kahn professzort. A már ismert tekintettel rám nézett, s megkérdezte, elő vagyunk-e jegyezve mára. Mondtam, nem tudom, a scanner eredményeket szeretném megmutatni. Megnézte a listáját, persze nem szerepeltünk rajta, de kérte, adjam oda neki, amit hoztam, majd ő beviszi a professzorhoz, üljünk le. Újabb várakozás. Kati felébredt, most már meg mertem itatni. Gyűltek a betegek. Ahogy nézegettem őket, kezdtem megérteni, miért mér minket végig mindenki azzal a tekintettel. Rajtam ál-farmerszoknya volt vászonblúzzal, Katin egyszerű rugdalózó. Hiányzott a selyem, a csipke, a smink, a frizura - na és a fellépés: a gazdag ember önbizalma. Nem tudom, mi bajuk lehetett azoknak a gyermekeknek, vad hancúrozást csaptak valamennyien. A bájos anyukák, apukák alig győzték csitítani őket. Egyetlen komoly beteget láttam. Egy negyvenes, cicomátlan, komoly arcú édesanya tolta be tizenéves fiát tolókocsin. A pultnál kérte, tegyék lehetővé, hogy valahova lefektethesse a gyermekét a várakozás alatt, mert fájt neki az ülés. Visszautasították, itt nincs ágy. Kérte az asszony, hadd vihesse be valamelyik szobába addig, amíg sorra kerül. Nem és nem. Erre az anya mérges lett, kiemelte a fiát a kocsiból, s végigfektette hason a szőnyegpadlón, maga pedig beült a legközelebbi fotelba. Dohogva állt fel a hölgy a pult mögül, kiment, s nemsokára egy kékköpenyes, idősebb ember betolt egy hordágyat, és segített ráemelni a fiút. Hogy a látvány ne rontsa a hangulatot, áttolták egy szomszédos szobába.
Fél négy körül láttam, hogy a titkárnő a Kati borítékjával végigvonul a várón, és eltűnik egy ajtó mögött. Két beteg között kéredzhetett be a professzorhoz. Nemsokára kijött, odajött hozzánk, átadta a felvételeket, s azt mondta, a professzor üzeni, minden rendben, vihetem a kislányt felvételre. Kértem a nőt, legyen szíves, mondja meg a professzornak, hogy mindenképpen beszélni akarok vele, két percet kérek. Kelletlenül bár, de visszament. A professzor kiüzent, hogy amint a bent lévő beteg kijön, beszélhetek vele. Rövidesen kilépett egy kislány és az anyukája, a professzor vidám arccal kísérte ki őket. Mi már ott voltunk az ajtó előtt. Amikor meglátott, elkomorult, és beengedett. Bent felém fordult, és nagyon szigorúan így szólt angolul: "Asszonyom, én önöket nem fogadhatom a magánrendelésemen!" Szelíden válaszoltam: értem én, professzor úr, de búcsúzni jöttünk, nem akartam szó nélkül hazautazni. Megenyhült, megkérdezte, miért határoztam így. Mondtam, hogy elsősorban pénzügyi okai vannak, nem várhatom el a barátaimtól ezt az áldozatot. Ha - mint mondta - nem sürgős a műtét, hazamegyünk, s Budapesten, ha átköltözünk, ingyen is elvégzik. Sajnálkozott, hogy akkor nem lett volna szükség a délelőtti scannerre - na nem a kislányt sajnálta (nem is tudhatta, mi történt), hanem a fölöslegesen kidobott 1250 frankot, amibe a vizsgálat került. Megköszöntem a jóindulatát, kezet fogtunk - s minket is mosolyogva kísért az ajtóig.
Szinte futva menekültem. Úgy éreztem, megmentettem Kati életét. Nem volt bennem semmi félelem, aggódás a jövőtől, csak a megkönnyebbülés, hogy ettől a közeli veszedelemtől megszabadult. Azzal sem törődtem, mit fognak gondolni mások, hiába tettük meg ezt a nagy utat, hiába költötték ránk a pénzt. Nem volt hiábavaló. Komoly, tapasztalt szakember vizsgálta meg, s ha más eredménye nem lett is, megnyugtatott, hogy nem sürgős a műtét. Megkérem Klárát, beszélje meg valakivel a kórházban, hogyan juthatnék hozzá egy shunt-szerkezethez, azt mindenképpen hazavinném a biztonság kedvéért. Nem érdekel senki véleménye, Kati itt van a karomban, nincs életveszélyben, ez az állapota az orvosok szerint még sokáig fenntartható, nem fogom hiúságból egy ellenséges hangulatú helyen hagyni.
Hazafelé menet a Cluny megállóban kiszálltunk a metróból, hogy valamit megízleljek a város hangulatából. Egy megállónyit mentem gyalog, többre nem volt erőm. Az Andrássy út jutott eszembe, csak itt minden sokkal hatalmasabb: a fák, az utca, a lakóépületek.
Mire hazaértünk, már éreztem, hogy lázas vagyok. A háziak otthon voltak, elmeséltem, mit intéztünk. Megkértem Klárát, próbáljon szerezni egy shunt-öt, telefonáltunk Esquelbecq-be, küldjenek rá pénzt. Klára még hozzátette, hogy a hazautazás költségeit is abból kell fedeznünk, amit északi barátaink gyűjtöttek, mert ő csak az ideutazásunkra kapott pénzt egy jóindulatú tisztelendő atyán keresztül. Az most súlyos betegen kórházban fekszik, hozzá nem fordulhat. Szégyelltem magam, hogy mindent az esquelbecq-iek fizetnek, de nem volt más választásom. Klára hozzám küldött levelei olyan lelkesek, sürgetőek voltak, meg sem fordult a fejemben, hogy nincs meg az anyagi fedezete az utazásunknak, itt tartózkodásunknak, orvosi beavatkozásoknak.
A férj már annyira megenyhült irányunkban, hogy mikor meghallotta, rosszul érzem magam, ő hozta elő a lázmérőt, és ő adott gyógyszert. Korán visszavonultam Katival. Úgy terveztük, hogy csütörtök délben indulunk haza, így lesz egy szabad napunk.
Másnap reggel csak akkor keltem fel, amikor a férj már elment. A gyerekek vakáción voltak, Klára kivette a szabadságát. Hét végén ő is indult Magyarországra a gyerekekkel, de ők repülővel tervezték az utazást, föl se merült, hogy együtt mehetnénk. Én is türelmetlen voltam már, nagyon hiányoztak a gyermekeim. Esztert magas lázzal hagytam otthon. Igaz, hogy Budapestről és Esquelbecq-ből is sikerült felhívnom a szüleimet, tudtam, mindenki jól van, de még sosem voltam ilyen hosszú ideig távol a gyermekeimtől.
Egy darabig vártuk a kísérőmet, a tanár urat, azt ígérte, velünk jön egy kis városnézésre. Mikor láttam, hogy hiába várakozunk, bevettem egy lázcsillapítót, felöltöztünk, és elindultam Katival "Párizst látni". Legalább kívülről megpillanthassam a Louvre-t és a Notre-Dame-ot.
Attól a pillanattól kezdve, hogy kitettem a lábam a kapun, átadtam magam a csodának, hogy Párizsban lehetek. Ácsoroghattam kedvemre, Kati szokása szerint nyugodtan bámészkodott, számára minden tökéletesen beleillett a természet rendjébe. Magammal vittem a képeslapnyi metrótérképet. Jól el lehetett igazodni rajta, mert a megállók elnevezése jelezte, milyen nagyobb létesítmény van a közelben. Először az Operánál szálltunk ki, majd egy megálló után a Louvre következett. Ahogy az aluljáró lépcsőjén felfelé mentem, már látszott szemben a múzeum épülete. Épület? Monumentális épületkolosszus. Megbabonázva álltam az újságosstand mellett. Ha nem szégyellem, elsírom magam. Tudtam, nincs rá idő, hogy bemenjek, hogy legalább a Milói Vénuszt vagy a Mona Lisát megnézhessem. Órákba telne, míg megtalálnám őket. Fáradt és gyenge voltam, a lázam újra emelkedni kezdett. A főbejárat felé indultam, s közben Katinak magyaráztam, hogy még álmodni se mertem róla soha, hogy valaha itt lehetek. Olyan jó lett volna, ha velem van valaki, aki hasonlóképpen érez, vagy legalább valaki, akivel megoszthatom ezt az élményt. A környék tele volt turistákkal, néhányan ránk mosolyogtak, s én arra gondoltam könnyes szemmel, hát még ha tudnátok, hogy honnan és hogyan kerültünk ide!
Benn az udvaron álldogáltam pár percet, hogy az üvegpiramisok látványát is rögzítsem, aztán továbbmentünk, mindegyre visszanézve, hogy különböző perspektívákból gyönyörködhessem az épületben. A Tuilleriákba már nem volt idő bemenni, kis kerülővel visszajutottunk a metróhoz. Irány a Szajna, a Notre-Dame. A metrótérképre be volt rajzolva a folyó, rajta két sziget. A Pont Marie-n kiszálltunk. Elindultunk egy kis utcán a folyó felé. Rövid gyaloglás után kiértünk a partra. A Szajna látványa nem volt olyan lenyűgöző, mint a Duna Budapesten, inkább a bukaresti Ialomiţához hasonlított. Elindultunk a hídon. Tudtam, hogy a Notre-Dame-ot jobbra kell keresnem, de arra semmi se látszott. Ekkorát tévedtem volna? Már-már elcsüggedtem, mikor átértünk a túlsó partra. Hogy fogom megtalálni? Merre induljak tovább? Körülnézve megpillantottam egy utcanévtáblát: Rue de Deux Ponts. A két híd utcája. Eddig csak egyet láttam. Talán a kisebbik szigetre értünk, ez az utca átszeli, és a túlsó végén újabb híd következik. Bizakodva indultam tovább, és nem csalódtam. Rövidesen már látszottak a folyót szegélyező fák. Ráléptünk a hídra, s pár méter után tőlünk jobbra felbukkant a sziget, majd feltűntek a Notre-Dame csonka tornyai. Nem tudtam visszafojtani az örömömet, mosolyogva mentem végig a hídon. Alattunk éppen egy sétahajó úszott a fedélzetén zenekarral, fiatal párocskák vadul rángatták egymást, s gyors ritmusban rázták csípőjüket a Lambada dallamára. Már a hídról felmértem, hogy tudunk legegyszerűbben, legkisebb kerülővel eljutni a székesegyházhoz. A lépcsőkön leereszkedtünk a mólóra. Álldogáltunk egy kicsit a vízparton, rajtunk kívül csak egy nagymama járt arra az unokájával. A következő lépcsőnél felmentünk a felső rakpartra, elsétáltunk a filmeken gyakran látott, antikvár könyveket, bélyegeket, képeslapokat áruló standok előtt, majd a szigetre vezető hídon át eljutottunk a Notre-Dame-ot körülvevő parkba. Nem volt olyan fenséges látvány, mint a Saint Omer-i székesegyház, de sokkal otthonosabbnak, meghittebbnek éreztem, hiszen ő volt a sokszor látott, sokszor megálmodott "párizsi Notre-Dame". Ha akartam se tudtam volna műértő szemmel figyelni az épületet. Nem a számokban, méretekben kifejezhető valóság, hanem a bennem kiváltott hatás volt a fontos. Lázas voltam, s ez csak mélyítette a benyomásokat. Megszólítottam Katit, hogy ráébresszem a pillanat nagyszerűségére, s csak akkor vettem észre, hogy csendessége nem a megszokott nyugalmából ered: elaludt. Mostmár egészen egyedül maradtam a Notre-Dame-mal. Bent a templomban sötét volt, nem sokat láttam, egy része a belső térnek fel volt állványozva. A rozettát akartam mindenképpen belülről kifelé is megnézni. Mikor újból kijöttem, éreztem, mennyire fáradt vagyok. Sokat gyalogoltam Katival a hasamon, fájt a hátam. A Notre-Dame túlsó falánál, amennyire lehetett, ráültem a szegélyre, s vagy tíz percig pihentem, élvezve a helyzetet. Kicsi Katim, lehet, hogy én nem sokat nyújtok neked az utunk során, még azt sem hagytam, hogy megoperáljanak, te viszont nekem nagyon szép ajándékot adtál: a lehetőséget, hogy itt támogassam a Notre-Dame falát, figyelhessem a járókelőket, a ravasz, de jókedvű fiatal árusokat, akik a legkisebb ajándéktárgyat is tízszeres áron adták a hely szellemétől megbabonázott turistáknak. Aztán elindultunk visszafelé. A Szajnát szegélyező vén platánok alatt Adyra gondoltam: talán látták őt erre járni. Emlékbe felszedtem néhány lehullott levelet.
Egy közeli ki könyvesboltban vásároltam egy pár albumot Párizsról és a Louvre-ról angolul és franciául. A franciát a "barátomnak" akartam hazavinni. Egy könyvet biztosan elfogadhat. Ugyanahhoz a metróállomáshoz igyekeztem visszaérni, amelyiken leszálltunk, így biztosan nem tévedünk el.
Ami ezután következik hazajövetelünkig, nagyon halványan él az emlékezetemben. Talán a láz lehetett az oka, hogy mintegy félálomban éltem néhány napig. Egy-egy éles kép rajzolódik csak ki előttem. Klára, amint lelkesen magyarázza: megtudta, honnan lehet beszerezni a műtéthez szükséges eszközt. Kahn professzor munkatársai szerint nagyon biztonságos, amerikai rendszerű shunt, ők is ezt használják, de ezt küldik az afrikai kórházakba is. A szerkezet biztonsága kiállta az ottani körülmények próbáját is, szinte lehetetlen befertőzni műtét közben. 3850 frank, péntekre ígértek egyet. Klára megnyugtatott, menjek nyugodtan haza, mármint Budapestre, ők is jönnek jövő hét végén, s magával hozza a shunt-öt is. Budapesten majd átvehetem tőle.
A hazautazásból csak arra emlékszem, hogy Németországban egy fiatal édesanyával utaztunk, aki két kisfiát vitte a nagyszülőkhöz. Mivel nem tudott se franciául, se angolul, elővettem egy papírlapot, s megpróbáltam németül leírni, hogy szeretném, ha pár percre kivinné a gyermekeket a folyosóra, amíg Katit tisztába teszem, nem lenne jó, ha a kisfiúk látnák, úgysem értenék meg, csak megzavarná őket a kislány torzsága. Máig csodálkozom, hogy érthető volt, amit írtam, de az asszony mosolygott, bólintott, és elvitte a fiúkat üdítőért.
Budapesten nem lakhattunk Melindáéknál, mert ő a két leánykával elutazott a nagyszülőkhöz. Egy másik baráti házaspárnál szálltunk meg. Negyedik emeleti panellakás, fölötte csak a lapos tető. Borzalmasan meleg volt. Azokban a napokban érkezett Bush elnök Budapestre, s tépte szét az érkezése utáni zuhogó esőben az előre megírt beszédét. Inkább egy spontán, kedélyes, rövid köszöntőt mondott. Komoly történelmi események kísérték utunkat. Kétszer két világ találkozását élhettük volna át, ha jobban odafigyelünk. A régi és új világét Budapesten június 16-án, az 56-os hősök temetésén, és a Kelet és Nyugat találkozását egy szer Párizsban, ahová Gorbacsov, és Budapesten, ahová Bush elnök látogatott velünk egyidőben. Nem érintett közelről egyik sem. Nálunk Ceauşescu uralma megdönthetetlennek látszott. Még vágyként sem fogalmazódott meg a vége, olyan kilátástalannak tűnt. Csak annyi volt biztos, hogy a magyarországi változások miatt még inkább el leszünk vágva a világtól, mint eddig.
Sikerült Klárával találkoznom Budapesten, átvettem tőle a shunt-öt tartalmazó dobozt, s már csak azon izgultam, nehogy a határon fel akarják bontani a sterilen lezárt készüléket. Az Amerikai útra nem mentem el, úgy éreztem, nem vagyok elég erős, hogy helytálljak, ha most meg akarnák műteni Katit. Nálam lesz a shunt, sürgős esetben otthon is beültetik, ha nem engednek ki Magyarországra.
A határon hála Istennek semmi baj nem történt. Igaz, hogy órákig tartottak a sorompó előtt, számlálhattuk az esőben szanaszét futkározó patkányokat. Tünde barátnőm sógora vitt haza autóval. Az enyhén spicces, de jóindulatú román vámos csak videót keresett nálunk, s mikor látta, hogy hiába, békén hagyott.
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Élsz,Barackvirág! |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2013-02-08 12:10:04, péntek
|
| |
| |
Hozzávalók: a tésztához 60 dkg liszt,
3 dl tej, 3 dkg élesztő
1 tojás, 1 nagy evőkanál libazsír,
2-3 evőkanál cukor,fél citrom reszelt héja, csipet só.
A tésztára: 1 üveg házi meggybefőtt lecsöpögtetve,
10 dkg dió durvára vágva, 3-4 evőkanál kristálycukor.
Porcukor a megsült kelt meggyes szórásához.
Elkészítés: A tejet meglangyosítjuk, hozzáadunk 1 teáskanál cukrot, belemorzsoljuk az élesztőt és hagyjuk az élesztőt felfutni. A lisztet egy tálba szitáljuk, hozzáadjuk a sót, a maradék cukrot, a tojást, a reszelt citromhéjat és a libazsírt. A felfutott élesztőt a liszthez adjuk és bedagasztjuk a tésztát, letakarjuk és kb. 1 óra alatt langyos helyen duplájára kelesztjük. Egy közepes tepsit (pl. 28X36cm) kibélelünk sütőpapírral. A megkelt tésztát kissé átgyúrjuk, majd ujjainkkal a tepsibe nyomkodjuk. Megszórjuk a lecsöpögtetett meggyel és további 20 percet kelesztjük. Miután megkelt rászórjuk a diót és meghintjük kristálycukorral. 180 fokra előmelegített sütőben 30-40 perc alatt készre sütjük. Nagyobb szeletekre vágva, langyosan, porcukorral megszórva kínáljuk. |
|
| |
|
0 komment
, kategória: Kelt tészta édes és sós |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
1/1 oldal
|
Bejegyzések száma: 7
|
|
|
|
2013. Február
| | |
|
|
| ma: |
0 db bejegyzés |
| e hónap: |
74 db bejegyzés |
| e év: |
1531 db bejegyzés |
| Összes: |
8743 db bejegyzés |
|
|
|
| |
- Általános (1237)
- Belső kör (74)
- Család (203)
- Munka (6)
- Haverok (9)
- Iskola (10)
- Hit és vallás- versek,idézete (287)
- novellák, gondolatok, versek (73)
- 1-tál étel (56)
- A természet gyógyszertárából (146)
- Advent (100)
- Advent (9)
- Adventi gondolatok 2015 minden (29)
- Alkohol és likör stb... (13)
- Anyák napjára (18)
- Apró tea sütik (66)
- Barátoknak (29)
- Betegekért ima (27)
- Böjtös ételek (húsmente) (48)
- Bölcsességek (112)
- csibehúsos és más szárnyasok (246)
- Cukrosoknak diétás étrend (25)
- Diétásak (65)
- Dinus és Regi (48)
- Ecetekről (10)
- Egészség,életmód (461)
- Egészségünkről (97)
- EGYASSZONY az én történetem(fe (6)
- EGYSZERŰ ÉTKEK-NAGYSZERŰ ÍZE (22)
- Elgondolkodtató (85)
- Élsz,Barackvirág! (10)
- Érdekes (10)
- Finom husik (80)
- Forever (6)
- Főzés-sütés (65)
- Fűszerkalauz (41)
- Gombócok (10)
- Gyógyászat (169)
- Gyógyító gyyümölcsök,teák,olaj (136)
- gyors édesség (20)
- Gyümölcslevesek (37)
- Hal ételek (31)
- Házi mosószer és egyebek készí (4)
- Hírek a világból (70)
- Horoszkóp (47)
- Humormorzsa (9)
- Húsvét (36)
- Húsvétra töltött husik (20)
- Idézetek,szép mondások (9)
- Ima kilenced (119)
- Ima nyolcad (6)
- Imádságok,áldások. (638)
- Isten patikája. (42)
- Jó éjszakát (29)
- Jó ha tudod (91)
- Jó napot (29)
- Jó reggelt (147)
- Karácsony (55)
- Karácsonyi ételek (50)
- Kelt tészta édes és sós (121)
- Kérdések-válaszok (6)
- Kis Szent Teréz (28)
- Kívánságok (7)
- konyhai tudnivalók (54)
- Könnyű ételek,saláták,stb... (100)
- köretek (37)
- lekvárok-befőzése,szörpök (63)
- Lélekemelő (249)
- Lelkipásztori elmélkedés (220)
- levesek (63)
- mások tollából (74)
- Masszázs és Csakrák (21)
- Mikulás (4)
- Nagymama gyógyító receptje (100)
- okosságok (75)
- Olcsó, finom és házias recepte (72)
- Palacsinták édes - sós (4)
- pünkösd (9)
- Rózsafűzér (40)
- saláták (32)
- Schüssler sók (7)
- sertéshúsos (119)
- Spárgás ételek (9)
- sütemények ,édességek (472)
- Szent Ágnes (1)
- Szent András (2)
- Szent család ünnepe (2)
- Szent Erzsébet (9)
- Szent Ferenc (3)
- Szent Márton (1)
- Szent Mihály Arkangyal (1)
- Szent Mónika (1)
- Szent Pio atya (234)
- Szent Rita (9)
- Szentek (43)
- Szép történetek (48)
- Szeretett könyv (46)
- Szilveszter (3)
- Szószok (16)
- Születésnapi Köszöntők (7)
- tallózásból (15)
- Tanulságos történetek (210)
- Tésztafélék (45)
- Tudnod Kell (25)
- Túrmezei Erzsébet versei (48)
- Új év (3)
- vacsorára reggelire (47)
- Vad ételek (6)
- Versek (262)
- Viccek (37)
|
|
|
| |
- Ma: 550
- e Hét: 2766
- e Hónap: 4661
- e Év: 55452
|
|
|
Online
