|
2015-01-13 03:40:35, kedd
|
| |
| |
Kohut Katalin: Hontalanság
A haza ott van, ahol a család, a szeretet. Szilveszterkor az éjfélt együtt ünnepeltük Brigitta lányommal, aki elhagyni kényszerült kis, három főből álló családját, vagyis engem és a nővérét, Bernadettet. A mammon hatalma kényszerítette külföldre, meg a kilátástalanság. Mielőtt elment, már ott jártunk a szegénységben, hogy azt is számolgattuk, ki mennyi tojást eszik meg, mert nem tellett semmire. Ő nem tudta az itthoni fizetésből teljesíteni vállalt kötelességeit. Mivel nem ismerős ez a megyeszékhely, itt nem vették fel csak kocsmába, vagy pultosnak. Ő, akinek egykor állatmenhelyek üzemeltetése volt tervében, annyira szerette a kutyákat, alkoholistákkal szenvedett létminimumért. Javasoltam már majdnem húsz esztendeje a Dunántúlra költözést tanulással, hogy ne vegyen részt az én leépülésemben, szenvedésemben, óvtam, nehogy neki is baja essék, mégis megtörtént a baj, s a munkahely nem engedte a tanárképzőbe tanulni, iskolába járni. Mérlegnek született, szüksége lett volna egy határozott szülőre, vagy társra, a szépségre, a nagyvonalú, igényes életre, ha mindezt nem kapja meg, könnyen kerülhet depressziós állapotba. Mindezek ellenére, mikor közöltem, hogy éjfél van, boldog új évet kívántam és mondtam, hogy megy a Himnusz, elsírta magát. Hiába vigasztaltam azzal, hogy ez az ország nem adott semmit, Neked csak mi jelentjük a hazát egyedül.
Magányos alkatnak született, már az óvodában sem szívesen barátkozott másokkal, ilyen maradt egész életében. A jellemtelenséggel ő is nehezen békül ki, s az ilyen embernek nem könnyű az élete. Brimm-brumm-nak szólítottam kiskorában, olyan erős volt, mint egy kis medve és egészséges. Kedvence a maci volt, mindenhová magával vitte a hármast: macit, cumit és a párnát.
Ma éjszaka jött érte a transzfer. Nem sírtam, hiszen tudom, hogy jobb inkább külföldön, mintha itthon szembe nézne a láthatatlan világgal, amire engem kényszerítettek materializmusom ellenére emberként, mégpedig utolsó emberként Miskolcon. Kihalásra ítélt családom nem viszi tovább a genetikai örökséget, meg a tehetséget, szépséget. Hatalmasak a fájdalmaim mióta elment, egyre csak dagadok, úgy érzem, az elmúlásomnak soha nem lesz vége és nincsen segítségem. Ha próbálom mondani, mi van velem, elhessegetik a gyerekek, nincsen ilyen, mindezt csak képzeled felkiáltással. Lehetetlen velem az együtt élés, mert örökké meg kell játszanom a régi időt, amikor még egészséges voltam. Próbálkozom, néha sikerül alkotnom ebédet, vagy valamilyen süteményt, de már észrevették, hogy nehezen megy. Ha tudná, hogy Magyarország és a németek megáldoztak minket emberként, bizonyára nem sírna szilveszter éjjelén a honvágy miatt. Nincs, ami idekösse rajtunk és rajtam kívül. Nincsen országunk már 57 éve, nincsen hazánk és otthonunk. Az ország játszik, ugyanis akik felül vannak már nyolcvan esztendeje a magyarok elleni csapásoknak számítanak, végtelen a torozás, a fekete leves, mely a végén következett.
Brimm-brumm materialista, mint amilyen én is voltam. Nincs ki megosztani vele, mi történt valójában és mennyire kibírhatatlan a helyzetem, a kínzó fájdalmam. Mi, a magyarok áldozatai lettünk a hontalanok, nincsen befogadó országunk a világon.
2015. január 13. |
|
| |
|
0 komment
, kategória: Kohut Katalin |
|
|
|
|
|
Offline
