Belépés
kalmanpiroska.blog.xfree.hu
Minden kegyelem. Kovács Kálmán
1968.04.24
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/3 oldal   Bejegyzések száma: 20 
Az idő szentélye
  2017-02-11 10:00:01, szombat
 
  Az idő szentélye



Az éhes szemek és üres hasak körülülik az asztalt, ugyanolyan széles mosollyal, mint az apukájuk, amikor azt látja, hogy valami finomság púpozódik a tálon. Csupa mesélés, hangos beszéd, alig bírják kivárni a biccentést, és én is mosolyogva mondom: ,,Egyetek..."
Nekiesnek.
Nézem, ahogy lakmároznak. Elcsendesednek. Az ízlelőbimbók hosszan ízlelgetnek. Ugyanezt sütötte az én anyukám is, amikor kicsi voltam, és ugyanolyan rakoncátlan hajtincsek keretezték a homlokomat, mint nekik.
A Fiúember ragacsos teli szájjal motyogja: - Én nem eszem gyorsan. - Nyelvével lenyalja a csokit a szája széléről. - Érezni akarom az egésznek az ízét.
- Amikor én annyi idős voltam, mint te, csak úgy habzsoltam az ételt. - Hátrahúzom az egyik festékpöttyös, esztergált lábú széket, azt a kopottasat, amelyikhez hasonlók a közösségi ház szombati táncestéin sorakoztak hajdan a fal mentén. Csak egy kicsit billeg. - Ruth nagymama rosszallóan csóválta a fejét. Így.
Megmutatom nekik, és rázom is az ujjamat, ahogy ő tette régen; csokis mosoly a jutalmam.
- Azt mondta: ,,Jó ég, te gyerek! Így nem szabad enni. Időbe telt elkészíteni ezt az ételt. Akkor hát szánj időt arra, hogy megízleld! Lassíts le, így ni!" Aztán lassan, komótosan rágni kezdett. És újra elmondta, hogy el ne felejtsem: ,,Az ételt ízlelgetni kell!"
A Nagylány álla lelassul. Rákacsintok. Elmosolyodik, ujjával végigsimítja az ajkát.
- Sült karaj, burgonya, borsó, nekem egyre ment. - A tálcát a maradék szeletekkel a sóvár fiúk felé nyújtom. Feltérdelnek a széken, hogy kiszemeljék azt az egy szeletet, amelyik egy hangyányit nagyobb a többinél. - De Nagyi almás pitéje? Vagy a karamellás sütije? Na, annál nem kellett szólnia, hogy lassítsak! - Az egyik fiú nagyot harap, túl nagyot, mosolyog, sokat mondóan. Végignézek az arcokon, az ízlelőbimbóik életre keltek, szemükből süt a gyönyörűség.
Mikor szűntem meg desszertként gondolni az életre?
Hátratolom a széket. Eltolom magamtól a megbánást. Kell nekik valami ennivaló. Csörömpölök a fémpoharakkal. Kiöntöm a hideg tejet, és az idegenekre gondolok, akik frissen, fürgén lépkedtek Emmaus felé, és nem vették észre az Isten-bőrt a szemük előtt. Csak a lassításkor, amikor asztalhoz ültek, amikor a keze fogta a kenyeret, és elhangzott a hála az ajkáról, akkor látták meg a tágra nyílt szeműek az Arcot maguk előtt (Lukács 24:13-35). A gyorsaknak szellemileg lassú a szívük.
Odaviszem a bögréket az asztalhoz.
Üres, kimerült testem megállt, a lelkem utolérte, és ha itt hálát adok, Kit ismerhetek fel?
Két poharat továbbadok az asztal végére. Húsz teljes perc kell ahhoz, hogy miután megtelt a gyomor, az agy is érzékelje a telítettséget. A lelkednek mennyi idő kell ahhoz, hogy felismerje: tele van az életed? Minél lassabban élünk, annál nagyobb a teljesség és elégedettség érzése. Test és lélek összhangba kerül. Belépek ebbe a pillanatba. A versenyt futó idő csillapodik. És a neuronok beleégetik az emlékezetembe: az ujja hegyével morzsákat szedegető Nagylány, akinek bőre hajlatáról visszatükröződik a fény; a poharat ragadó, tejet felhajtó, majdnem-férfi méretű kezek, amelyek valamikor az élet első szorításával fonódtak ujjaim köré; a viccet selypítő Kicsifiú, a vidám évődés, a csokoládé és a gyerekek íze. Nem nyúlok előre, és nem nyúlok vissza, hanem itt, most teljes figyelmemmel ránehezedek a pillanatra.
Desszert az élet - túl rövid ahhoz, hogy végigrohanjunk rajta. Nem falhatjuk fel. A Kicsi nyelvét nyújtogatva keresgéli a csokifoltot, amit az arcán érez.
- Kérsz még tejet?
Bólint, nagy szeme igenlően nevet.
Öntök még. És étvágyam támad ünnepelni - igen, együnk süteményt! - meztelen lábujjakat puszilgatni, ölre való pipacsot szedni, egy szívet magamhoz ölelni, erősebben, biztosabban, hossszasan üldögélni anyukámmal a délutáni nap utolsó sugaraiban. ,,Akárhol vagy, légy ott teljesen!" - ez csak az eukhariszteó állapotában lehetséges. Le akarok lassítani, megízlelni az életet, hálát adni, és meglátni Istent.
Négy megbeszélés van bejelölve erre a hétre a naptáron, két esti alkalom, úszásóra, mind a hat gyereknek és zongorapróbák, a hét végét pedig vizsgák árnyékolják be, és... és... és özönlik a napok árja - de a teljes figyelem lelassítja az áradatot. Nem választhatom-e mindig azt, hogy teljes mértékben odafigyelek? Az egyszerűség végső soron összpontosítás kérdése. Eukhariszteó, eukhariszteó. Ettől a figyelem középpontja leegyszerűsödik - szent lesz.
Nézem, ahogy az óra mutatója kegyelmet jár. Halad fölöttem az idő. Ezek a gyerekek felnőnek. De az idő nem fogy el. Ez a nap nem egy szita, nem veszítjük el az időt. Minden elmúló pillanattal, minden elmúló évvel egyre mélyül bennem a tudat, hogy töltekezem, hogy időt nyerek. Az örökkévalóság szélén állunk.
A Kicsifiú megáll két falat között, nyelve hegyével megmozgatja a fogát. Nézem és mosolygok. Észreveszi, hogy nézem, és elvigyorodik. Bekapja a csokis süti utolsó falatját, szája még tele van az édes nyalánksággal, úgy fuvolázza lágyan:
- Szeretlek, Anya... és minden mást is.
És minden mást is.
Ezt a katedrális-pillanatot, ezt az Istent, ezt az időt, mielőtt kipukkan. Minden mást is.
Jákób vagyok, ez a pillanat az Isten háza, és én a tányérért nyúlok.
Hosszan akarom ízlelgetni, akármit is tartogat az idő. (folyt. köv.)

Ann Voskamp


 
 
0 komment , kategória:  Ezernyi ajándék  
Az idő szentélye
  2017-02-08 11:52:24, szerda
 
  Hangosan betrappolnak, úgy vetik le kabátjukat, mint bőrét a kabóca, csizmáikat elhullatják maguk után.
A Nagylány elengedi a lengőajtót, az rácsapódik a Kicsi ujjacskáira, aki sós könnyek fájdalomtáncával kiáltja el magát.
Egy makacs kabátujjból kiinduló birkózásban a báty nagyot koppant kisöccse fejére, Kicsifiú dühödten rázza öklét; és ott vannak a kabátok és csizmák, az összes dominó, edény és könyv: kinek van ideje ennyi mindenre még? Még több munkára? Még több dologra? Még több feszültségre?
Érzem, hogy a szívverésem ádázul gyorsul. Ha teljes mértékben belépünk a pillanatba, elborít a vad folyó. El fogom felejteni újra meg újra, de ma emlékszem rá. Sóhajtok, megtántorodom, aztán megvetem a lábam, és megfékezem a nyelvem ennek a rám zúduló áradatnak a közepén. Belekapaszkodom a csodába. Ismerem az utat az Ígéret Földjére.
Azt teszem, amit mindig tennem kell. Elprédikálom. Elprédikálom annak, akinek a leginkább kell. Magamnak. Bőröm feszül az idő rohanásával, és én kimondom hangosan a mellettem eltoluló árban a szavakat, amelyekre olyan nagy szükségem van, mint a vízre: Nyugalom! A kapkodás pazarláshoz
vezet. Az élet nem vészhelyzet. Az élet rövid, mulandó, de nem vészhelyzet. Felveszek egy kabátot, és hálát adok Istennek a karomért, amivel emelem. A vészhelyzet hirtelen, váratlan esemény - de van-e bármi a nap alatt, ami váratlanul éri Istent? Visszahívom az egyik fiút, átnyújtok neki egy vállfát és hálát adok Istennek, hogy ő is meg tudja tenni. Maradj nyugodt, lépj be a pillanatba, adj hálát! Hálát adok Istennek a csizmákért, és segítő kicsi kezekkel szépen sorba rakjuk őket. Mindig hálát adhatok, mert a mindenható Isten mindig kézben tartja az összes dolgot - mindent. Nagy levegőt veszek, Ő prédikál nekem, suttogása elcsendesíti kapkodó lelkemet a kegyelem folyójával.
Az élet nem vészhelyzet. Az élet eukhariszteó.
Eukhariszteó.
Én is elcsendesítem az öklét rázó gyermekem. Hálát adok azért az egy fürtért, amely mindig hívogatóan hull a homlokába, és ahogy magamhoz szorítom, tudom. Az élet olyan sürgető, hogy muszáj lassan élni.
Csak az amatőrök - amilyen én is voltam, de még milyen csúnyán az! - gondolják, hogy a lassú és a sürgető egymással ellentétes, ellenkező pólusok.
Vállamra hajtja fejét. A haját simogatom, rácsavarom ujjamra azt a fürtöt. Érzem arca hevét. Érzem, ahogy az idő árja enyhül a véremben... kanyarog. Ezt tudják az élet-szakértők?
Hogy Krisztusban a sürgető lassút jelent?
Hogy Krisztusban a legsürgetőbb szükség a lassú, folyamatos hódolat?
Még egy pillanatig szorítom a fiamat - az életet - gondosan, figyelmesen... hálásan. A legteljesebb élet ez az érzékeny, robbantó gömb, és csak a lassú, nyugodt léptekkel haladó, tiszteletteljes emberek hordozhatják kezükben - ámulattal tartott buborék.
Odaviszem a kicsi fiút az asztalhoz. (folyt. köv.)

Ann Voskamp
 
 
0 komment , kategória:  Ezernyi ajándék  
Az idő szentélye
  2017-02-08 11:13:59, szerda
 
  Félbe vágom a csokissüti-szeletkéket, a kés simán szalad keresztül a tésztán. Katica sétál az ablakpárkányon, fekete pöttyös pirosban pompázó tavaszi séta. Háta szárnnyá nyílik, majd bezár. Őt is leírom, 366. Lelassítom az időt! Nevetséges, mennyi öröm fér egyetlen pillanatba!
Áznak az edények. Ketyeg az óra, könnyű idők dalaként zeng a fülemben. Lenyalom a csokit az ujjaim hegyéről, lenyelem az édes mázt, és megpróbálom egészen tágra nyitni a pillanatot.
Miért az eukhariszteó a válasz a kiéhezett időre, az éhező lélekre?
Előveszek egy halom fehér porcelántányért. Egy sütikocka minden tányérra. Számoljuk újra, lassan -elég lesz?
Mint ahogy az Isten-Ember számolta a túl kevés kenyeret és a nem elég halat. Ott él bennem a flaneltábla és a kisimított alakok képe, amikor ,,Jézus pedig vette a kenyereket, és hálát adván, adta a tanítványoknak, a tanítványok pedig a leülteknek... amennyit akartak" (János 6:11, kiemelés A. V.).
Hálát adva. Itt is ezt tette? Megint? Én pedig elszalasztottam, méghozzá egész életemben?
Sosem gondolkodtam el ezen a két szón, a híd szavain ott a közepén, az átkelésén, ami vette a nem-eleget, és eléggé tette.
Hálát adva.
Eukhariszteó.
Jézus elfogadja a nem-eleget... hálát ad... és máris több mint elég. Több mint elég!
Az eukhariszteó mindig, mindig megelőzi a csodát.
Kinek nincs ilyen csodára szüksége mindennap?
A hálaadás időt teremt.
Csakugyan? Adj hálát, és időt kapsz? Adj hálát... lassítsd le az időt teljes figyelmeddel - és a nem-elég időd kosara több-mint-elég idő kosarává sokasodik.
Maradt még néhány kocka. Visszarakom őket a tálca széléra sorba, és most először felismerem, mi nem volt soha a probléma az életemben.
Az élet igazi problémája soha nem az idő hiánya.
Az élet igazi problémája - az én életemben - a hálaadás hiánya.
A hálaadás bőséget teremt; a sokszorozódás csodája akkor következik be, amikor hálát adok - és Ő csodálatos módon több mint eléggé teszi. Láttam már szappanbuborékokat a napfényben, és ismertem ilyen csodákat.
Anya vagyok, fáradt, de amikor a lelkem magasztalásba kezd, az időm is követi. Kinézek a hatra, akiket ölemben és szívem alatt hordtam, és akikért minden órára szükségem van. A 362. és az összes előző eukhariszteó ezt mondja nekem: kiragadom az időt a hanyagságból, a közönyből és figyelmetlenségből, amikor hálától duzzadok; ránehezedek a pillanatra, és ha hálát adok Istennek ezért a pillanatért, az sokszorozza meg a pillanatokat, az teszi elégségessé az időt.
Szívem hálával telik meg. Én pedig idővel.
Az ajtón kihajolva megcsendítem a vacsoracsengőt, és a hála hívogat az itt nagyságához, a VAGYOK öleléséhez, hogy kicsi időmet elég idővé sokszorozzam; és a most dicsőségéhez, hogy csengessek a gyerekeknek, jöjjenek, jöjjenek.
Terítve az asztal. Elég, ami van, sőt több is.
Bár próbára leszek téve, súlyos próbára. (folyt. köv.)

Ann Voskamp
 
 
0 komment , kategória:  Ezernyi ajándék  
Az idő szentélye
  2017-02-04 14:03:29, szombat
 
  Az idő szentélye



Egy szappanbuborék, űrben lebegő, fényből, vízből és térből szőtt burok. Kinek van ideje ilyesmire?
Miért, nekem nem volt? Csak mert figyeltem. Mert az ezer ajándék listája arra késztet, hogy folyton egy újabbra vadásszak... és még egyre - hogy megpillantsak egy-egy újabb, csodával terhes pillanatot.
A mosogató közepén levő csodát. Hogy így keressem. Széttárom a tenyeremet a víz alatt, és pillanatok élettartamának hártyájával emelem fel a kezemet. Áttetszően csillog a buborék a fényben. Tűzvörös, kobaltkék sávok, folyékony tündöklés.
Keresztüllátok rajta, és meglátom a mintát. Látom. Ahogy az életem, akár a pára, formálódik. Eddig nem vettem észre.
Ez a 362.
362.Szappanhab... csupa szín a napfényben
Ez a válaszom az időnek.
Az idő könyörtelen folyam. Tajtékzik, nincs tekintettel senkire. Egyetlen módon lehet lelassítani: Amikor teljesen belemerülök az idő gyors árjába, teljes figyelmem összes súlyával belépek a jelen pillanatba, lelassítom az árt azzal, hogy egész súlyommal jelen vagyok. Le tudom lassítani az árt azzal, hogy teljes mértékben itt vagyok. Csak akkor élek teljes életet, amikor teljes mértékben megélem a pillanatot. Amikor folyton a dicsőség következő villanását keresem, lelassítok, belépek. És az idő lelassul. Nehezedj rá teljes figyelmeddel erre az időpillanatra, és az idő egész folyama lelassul, lelassul, lelassul!
Rezeg a kezemben a buborék, a szivárványszegélyű.
És a vak szemek megnyílnak: a dicsőség nyomon követése lassítja le dicsőséges módon az életet. Egyszerű, nyílegyenes a buborékon át: Ezer dologért hálát adni végső soron meghívás, hogy a teljes figyelem súlyával lelassítsuk az időt. Az időnek és térnek ebben a szeletében figyelek, tudatosítok, elfogadom a pillanat egészét, ránehezedve egészen-itt létemmel.
A fény felé mozdítom a kezem, a hullámfrekvenciák felerősödnek a buborék kupoláján, a színes sávok elmélyülnek, a tűzkék lángot kavar a rikító vörösbe. Kaleidoszkóp-bolygó. A teljes figyelem megtölti az üres kínt.
Ez. Ez az eukhariszteó vezet ahhoz a tünékeny teljes élethez, amelyik a pillanatban él? Erre sürget a nővérem, amikor szorongó gyomrom görcsbe rándul a holnaptól, amikor bánkódom azért, ami elmúlt: szavaival folyton nyaggat, hogy maradjak itt: ,,Akárhol vagy, légy teljesen ott!" Éltem úgy, mint futó, aki aggódva liheg előrefelé, megbánással dobog visszafelé, retteg attól, hogy a jelenben éljen, mert az itt-idő mind közül a legnehezebbre kér: hogy nyíljak tágra, és fogadjam be.
A fény a szappanos hártyán, energiája terjed, tükröződik, megtörik a néhány milliomod centiméternyi vastag falon. A fényhullámok átjárják és összeütköznek, csúcs a csúcshoz, majd csúcs a völgyhöz. A sárga sötét indigóba márványosodik. Látom. A kezemben tartom.
Itt van Isten.
A jelenben. Maga a neve is: VAGYOK. Legszívesebben levenném a cipőmet. Annyira telve VAGYOK a jelen súlyával, hogy az idő folyama lelassul és leáll... és Maga Isten időtlen. A buborék enyhén megremeg. Vagy a kezem az? Nem az ajándékok tesznek boldoggá, hanem a tér szentsége. A benne levő Isten. A buborék túlsó domborulatánál örvény, lila csúszkálás. Ez egy fenséges ajándék, idő, a pillanat keretébe zárt Isten maga. Alig lélegzem... és az idő csak azért lényeges, mert az idő Isten lényege, a VAGYOKÉ. Az időt kell megszentelnem.
Lehet, hogy soha többé nem húzok cipőt.
A buborék egy székesegyház kupolájává hajlik. Tessék! Mit kell tennem? Minden pillanatot tegyek katedrálissá, dicsőséget adva... Jákób vagyok, és az Úr van itt e helyen, én pedig nem tudtam róla (1Mózes 28:16). Az eukhariszteó hajlítja a pillanatot a kegyelem kupolájává, a szentség szerkezetévé - hellyé Isten számára. A köszönettől magasztosul szentéllyé a most. Én pedig fogadalmat teszek: nem fogom megszentségteleníteni ezt a pillanatot tudatlan kapkodással vagy hitvány hálátlansággal. Jákób leszek, és ezt a pillanatot elnevezem ,,Isten hajlékának" (1Mózes 28:19). Kristályos korong csillan meg az ablak fényében.
Az óra lassan ketyeg. Most már hallom belőle, milyen valójában: jó és szent. Idő, amit Isten mindennél előbb nevezett szentnek (1Mózes 2:3). Adj hálát Istennek az időért, és maga Isten lép be az időbe, megszentelve azt jelenlétével! Ez így igaz: a teljes figyelem lelassítja az időt, és én megélem a pillanat teljességét, egészen a legszéléig. De ennél több is van. Ráébredek az itt VAGYOK-ra. Amikor jelen vagyok, találkozom a VAGYOK-kal, a jelenlevő Isten jelenlétével. Az Ő ölelésében az idő elveszít minden sebesség-, feszültség- és térérzetet, elcsitul, és... szent lesz.
Az itt az egyetlen hely, ahol szerethetem.
A buborék megcsillan: kagylóból kifeszített gyöngy.
Addig tartom, amíg csak van benne élet. Aztán lassan megtörlöm nedves kezem, felkapom a naplómat, tollam szántja a papírt, leszúrom a zászló rúdját a szárazföldbe, kijelentem, hogy enyém az új földterület, és a zászló vadul csattog a szélben. Az itt az egyetlen hely, ahol szerethetem. Van időm Istenre...
363.Áttetsző gömbökről színesen visszaverődő sugarak
364.Vödörbe tavasz hangjával puffanó luctobozok
365.Varjak károgása magas ágakról, szivárványszínekben csillogó szárnyuk
Szépségvadász vagyok, lassan haladok, tágra nyílt szemmel, minden izmom minden porcikája átérzi a csoda teljességét. Ez a vadászat izgalma, akár szakértője is lehetnék a teljes életnek, a minden pillanatban ott rejlő szépség-vadnak.
Éhezem az élet ízét.
Istent. (folyt. köv.)

Ann Voskamp
 
 
0 komment , kategória:  Ezernyi ajándék  
Az idő szentélye
  2017-02-03 14:28:34, péntek
 
  Az idő szentélye



Mert eddig így életem. Attól a pillanattól kezdve, hogy megszólal az ébresztő, és én megmoccanok összeérő párnánkon, nyújtózom a férjem csupasz háta fölött, és megnézem az időt könyörtelenül számon tartó mutatókat. Idő, mindig az idő; amatőr vagyok, aki az időt próbálja legyőzni. Felkel a hat gyerek. Versenyt futunk. Az istálló... és sietünk. Reggeli... és sietünk. Könyvek, mappák... siessünk! Egy sebességmániás világban egyetlen szentségtelen maszattá kenem a pillanatokat. Elkövettem. Még ma is elkövetem. Az óra mutatói keményen ostoroznak. Én pedig keményen igyekszem, keményen felcsattanok, aztán keményet esek, és amikor tágra nyílt kicsi szemük megtelik szomorúsággal, állacskáik pedig finoman megremegnek, meglankadok; kicsurranni készülő fáradtságukat visszatükröző vékony, átlátszó bőr leszek, szememben ott csillog puszta fájdalmuk.
A sietség megsebez.
És talán a seb fájdalma hajszol tovább? Fékevesztett rohanásunk látszólagos célja ellenére lehetséges, hogy valójában menekülünk - kétségbeesetten futunk a minket üldöző fájdalom elől?
Az idő bármilyen tempót képes tartani, nem lehet leelőzni, csak felgyorsulni, keményebben odaverni a talpakat; a mutató is gyorsabban ver. Versenyezz a többért, és zátonyra futsz az időn; üresre csordogálsz. Minél messzebbre futok, annál hosszabb a seb nyílása, én pedig elvérzek.
A sietség mindig kiüresíti a lelket.
Ott van az a hat lélek, akiket szeretek, a fenyők alatt, az ablakom előtt. Lehullott tobozokat gyűjtögető tizenkét karocska. Tizenkét meghajlított láb. A Fiúember felnyalábol egy rakás száraz füvet, a tél hulladékát. A Nagylány betűri a Kicsi szállongó szőke fürtjeit a tavaszi sapka alá. Két kisfiú hajlong, vödörbe dobálják a tobozokat, fejüket összeérintik, és látom nevetéstől fénylő arcukat, a mulatságtól rázkódó vállukat. Ó, hogy ismerem ezt a hangot! Elmosolyodom!
A tálrakás tetejéről lecsúszik a tepsi, körben még ott van rajta a csokis süti széle, nagyot csattan a földön. Felveszem, és nézem, ahogy elmerül a mosogatóvízben.
Elsuttogom Istennek: igazából nem több időt akarok; csak elég időt. Időt, hogy nagy levegőt vegyek, hogy igazit lássak, hosszan nevessek, dicsőséget adjak Neked, mélyen pihenjek, örömtől daloljak, csak elegendő időt egy napban, hogy ne érezzem úgy, mintha kergetnének, hajtanának, űznének, vagy vadul igyekeznék mindent még tegnap elvégezni. Egy olyan világban, ahol teheneket kell megvenni, földeket megnézni, munkát elvégezni, a huszonegyedik század sípoló-villogó korában, az ,,élj a pillanatnak" szlogenjével, a forgószélbe belefáradtak közül láthatóan senki nem tudja, hogyan is kell ezt csinálni; ki tudja valójában, hogyan szánjon rá időt, és éljen úgy, hogy lelke-teste és Isten mind összhangban legyen? Hogy legyen ideje lekapni a fogasról a kabátját, és kimenni a csupa ég-zöld-levegőre, megcsodálni ezeket mind ebben a fényben, prizmában megtört időben.
Csak annyi időt akarok, hogy ezt az egy életemet jól éljem.
Bőrömön szétpattan egy szappanbuborék. (folyt. köv.)

Ann Voskamp
 
 
0 komment , kategória:  Ezernyi ajándék  
Az idő szentélye
  2017-02-02 12:09:17, csütörtök
 
  Az idő szentélye


Csak azt kell eldöntenünk, mihez kezdünk a nekünk adott idővel.
J. R. R. Tolkien

Az áprilisi nap megfürdik a mosogatóvízben, sugara végigcsordul a kezeimen.
Forró a víz. Mosogatok. Feltűrt ingujjam alatt halvány vízfoltokat hagy karomon a szappanos hab. Csillog. És a vízben ázó fazekak között halomba nőnek a szappanbuborékok. Sima-ruganyos gömbökké merevedett törékeny feszültség.
A fény nekicsapódik a csúszós hártyának.
Csak azért veszem észre, mert keresem. A sugarak ráhullnak, visszatükröződnek a buborék külső felszínről... a buborék belső bőrének karimájáról... és ahol összetalálkoznak, szivárványszínekben csillogó fény-kölcsönhatás a buborék íve mentén; ibolya, bíbor, kékeszöld, aranysárga. Mint a csillanás a holló szárnyán; a szögek, az árnyalatok, a tündöklő folyadék, a fény a hullámokon.
Megérintem a csodát, a törékenység megremeg... kidudorodik. Egybeolvad. Egymásba merül. Kerekké érik, átlátszóan csillog az idő.
Aztán kidurran.
A mechanikáját talán elmagyarázza a tudomány, de hogyan látja ezt a lélek szeme? Fogom a párkányon heverő tollat, és újra lejegyzek egyet. Kezemről csepeg az edények leve, lélegzetemet visszafojtva vésem bele mindig nyitva heverő naplómba:
362. Szappanhab... csupa szín a napfényben
Leteszem a tollat. Megszárítom a kezemet a konyharuhával, felitatom a tintába folyó vízpacnikat.
A ház szalad.
Edénykupacok, a déli munka pelyvája. Pulthoz száradt krumplidarabkák. A tanulóasztalon értelmetlen összevisszaságban heverő könyvek, lapok, ceruzák és zsírkréták: elvesztett, otthagyott ötletek. A padlón dominók áradata. A gyerekek egymás hegyén-hátán rohantak ki: ki a levegőre, a nyitott térbe. Mosogatok a csend szigetén magamba roskadva. A délelőtt kavalkádja belesajdul a vállaimba. Dolgozik a mosógép. A kis porcelángalambot, a szárnyába vésett ,,béke" szóval, egyetlen világos cérnaszál tartja. A mosogatónál állva látom, ahogy forog, forog; erre, majd arra, körbe-körbe, szédülten körbe.
A rémálmok éjszakája után azt mondtam, nincs szükségem több időre, hogy bármi többet tegyek, lássak vagy tapasztaljak. De elég csak ránézni egy délelőtt maradványaira, és nyilvánvaló, hogy szívem mélyéből erre vágyom: több időre, hogy rendben tudjam tartani a már meglévő életemet. A munka, a gyerekek, az étel, a szennyes, a szolgálat, az élet, amely annyira teli, hogy már-már üresnek tűnik. Mindezek tetejébe kinek van ideje még egy dolgot magára venni, és hála-naplót vezetni, ajándékokat számlálgatni? Kinek van ideje ezret felróni belőlük? Zsúfolt életünk elbír-e még egy dolgot?
Leengedem a vizet, a szappanhab már csak zsírós tajték.

Újra teleengedem. A csapból friss víz folyik. Nézem, ahogy a csorgó víz felhabosítja az új adag szappant. Csak azért látom, mert figyelem...
362. Szappanhab... csupa szín a napfényben
A kerek tál kitölti a mosogatót, és a tészta szappanbuborékokban úszik a felszínre. Mosogatok. Nézem a tükörképemet a csap rozsdamentes fémjében. Ismerlek téged, te kereső-szemű! Te vagy az, akinek kétségbeejtően szüksége van időre: arra, amit nem vehetünk meg, amit eladunk magunkból, hogy többet szerezzünk az akarni vélt dolgokból; amit feláldozunk, hogy látszólag nyerjünk. Azt mondják, az idő pénz, de ez nem igaz. Az idő élet. És ha én a legteljesebb életet akarom, a legteljesebb időt kell megtalálnom. Letörlök egy vízcseppet a csapról; ott a tükörképem. Ó, igen, ismerlek téged: az életed zsúfoltsága kevés helyet hagy az életed forrása számára. Én vagyok a gyászoló arc.
Isten időt ad nekünk. És kinek van ideje Isten számára?
Ez így értelmetlen.
Krisztusban nem örökké tart a létezésünk? A keresztyének nem rendelkeznek az összes idővel az örökkévalóságban, az örök életben? Ha a keresztyének kifogynak az időből - nem saját létezésünket veszítjük el? Ha valakinek, hát nem Krisztus követőinek kellene, hogy legyen idejük?
A tál a kezemben, fogom a kötött rongyot, és körbetörlöm a tál karimáját. Visszagondolom, felidézem azt a kopár májusi reggelt, amikor ott ültem a halottakkal, ahogy minden kedden szoktam -de azt a keddet nem felejtem el.
Míg a gyerekek a zongoratanárnál ütögetik a billentyűket, én a sírkövek között várok, és keresem a saját hangnememet.
A temető szélén ülve olvasok. A temetőkert túlsó végén, egy földbe vájt verem mellett két ősz-koronás nő áll magában. Mire várnak a szégyellős tavaszi fényben, szorosan összehúzott kabátban? Egy fehér kisteherautó odatolat a föld tátongó szájához, fölé lógatva csörlőjét. Kiszáll a kocsiból egy zöld munkásnadrágot viselő férfi, ráakasztja a csörlőt a betondobozra, leereszti a koporsó bölcsőjét a fekete űrbe.
Azután fekete halottaskocsi gördül lassan a temetőbe, végigvánszorog a pázsiton. Itt jön a koporsó, benne, ami az élőből maradt. Félreteszem a könyvet.
Nem jön lelkész? Csak a két idős hölgy - és a temetkezési vállalat igazgatója a sírásóval? Meg egy fekete varjú; a kiásott földhalom tetején trónoló, elszállni készülő árnyék.
Ki várakozhat az autóban, hogy csak ketten gyűltek össze a temetésére? És ő, az elhunyt, vajon nekifeszült minden egyes napnak, hogy elsőként szakítsa át a célvonalat, bevégzett élettel? Megtöltötte az ürességet az, ahogyan kapkodva nyúlt az élet után?... Megtöltötte a koporsó ürességét?
,,Járkáló árnyak vagyunk csupán, minden szorgos futkosásunk semmivé lesz" (Zsoltárok 39:6, az angol alapján).
A két hölgy szorosan egymás mellett áll. Legyeket hessegetnek el. És amikor az igazgató és a sírásó kinyitják a koporsószállító hátulját, és kicsúsztatják a koporsót - a földi élet lezárásának abban a csupasz pillanatában kísértetként suhan végig a sírkövek között a kérdés, amit egyszer egy lelkipásztornak tettek fel, és én újra hallom, félreérthetetlenül.
Mit bánt meg a pásztor legmélyebben az életében?
Keresztülviszik a fadobozt a temetőn. A megbánás súlya tesz nehézzé egy koporsót. És hallom, ahogy visszhangzik a pásztor válasza.

A sietséget. Azt, hogy továbbrohantam a következő dologhoz anélkül, hogy teljesen belemerültem volna az éppen előttem álló dologba. Egyetlen előnyt sem tudnék említeni, amit valaha a sietéssel nyertem. De ezernyi, sőt tízezernyi összetört, elszalasztott dolog hever a sok sietség nyomában...
Közben végig azt hittem, pótolom az időt. Kiderült, hogy eltékozoltam.

Rohanásunkban, mint elefántok a porcelánboltban, tönkrezúzzuk az életünket.
A sietség pazarláshoz vezet.
Mielőtt elindultam a temetőből, megálltam, és odanéztem, ahol a temetkezési vállalkozó és a sírásó a sírkövek között lépdeltek, és hallottam egy másik kereső nő szavait is: ,,Az élet minden szintjén, a házimunkától kezdve az ima magaslatáig, minden döntésünkben és erőfeszítésünkben, hogy elintézzük a dolgokat, a sietség és a türelmetlenség az amatőrség biztos jelei."
Erősen súrolom a tálat, próbálom amatőrként élt életem megbánásait ledörzsölni. (folyt. köv.)


Ann Voskamp
 
 
0 komment , kategória:  Ezernyi ajándék  
Első repülés
  2017-02-01 10:07:36, szerda
 
  Első repülés



Kinyújtom a tésztát, és a kerek pizzát vékonyan megszórom a gyűrűs sajttal. Érzem, ahogy a lemenő nap melengetően simogatja a kezeimet, pórusaimból pedig árad a köszönet. Belegondolok, milyen semmitmondónak tűnhet egy sajtgyűrűben megjelenő isteni dicsőség. Már-már bántó, hogy a megnyomorodott, csonka és kétségbeejtően üres világban erre a percre összpontosít a szív lencséje.
Tudok a szegénységről, a rettenetes szenvedésről; láttam az éhezőket és a harcba induló fegyvereket. Átéltem a fájdalmat, és az életem a megmondhatója: csak mélyítem a világ sebét, amikor elmulasztok hálát adni a lombon átszűrődő hajnali fényért, a vadrózsák észbontó illatáért július elején, és a tücsökciripelésért párás estéken, a csobogó patakért, felvillanó csillagokért, hulló esőért és valamennyi jó dologért, amit egy jó Isten ad. Miért kellene a világnak még több harag, még több düh? Hogyan menthetném meg a világot azzal, ha elvetem a szégyenkezés nélküli örömöt , amikor éppen az öröm a megmentőnk? Ha az örömöt elvetve együtt érzően a szenvedők mellé állunk, attól nem menekülnek meg a szenvedők. Épp ellenkezőleg. A bátrak, akik minden jó, szép és igaz dologra összpontosítanak, még a kicsi dolgokban is, akik hálát adnak érte, és a jelen pillanatban is felfedezik az örömöt, ők munkálnak változást, ők hozzák el a legteljesebb Fényt az egész világnak. Amikor kemény életünk talaját megnyitjuk a kegyelem esője előtt, és hagyjuk, hogy az öröm beszivárogjon minden száraz repedésünkbe, hagyjuk, hogy az öröm átitassa sebes bőrünket és mély árkainkat, abból élet fakad. Hogy ne lenne ez a legjobb a világ számára? A mi számunkra? A felhők akkor nyílnak meg, amikor szánk köszönetre mozdul.
A pillanatért szóló hála ugyanaz, mintha elmondanánk azt az imát, amelyet a legáldottabb nő mondott a világra legnagyobb hatást gyakorló eseményben való részvételéért. Mária, akinek Maga Isten töltötte meg embrió képében a méhét, csendes szóval áld: ,,Magasztalja az én lelkem az Urat" (Lukács 1:46).
Így tehetek én is - bizony, akár itt is.
Valami mindig felbukkan, hogy megtöltse az üres helyeket.
És amikor hálát adok a látszólag parányiért, helyet készítek, hogy Isten növekedhessen bennem. Ez, ez tölt meg, és én ,,magasztalom hálaadással" (Zsoltárok 69:31), Isten pedig belép a világba. Mit nagyít fel egy élet? A világ feszültség okozta repedéseit, a nap piszkosságát, mindazt, ami teljes mértékben helytelen, és szörnyen elrontott? Vagy Istent? Isten mindenhatósága és mindentudása soha nem csökken. Nem Istennek van szüksége arra, hogy az ilyen kicsik, mint mi, magasztalják, hanem éppen fordítva. A mi életünk kicsi, énünk pedig hamisan nagyra duzzasztott, a hálaadással viszont összemegyünk, és a világ helyreáll. Köszönetet mondok, Ő naggyá lesz bennem, megduzzasztom a világot, és Ő felkavar, betöltött örömmel.
Hát ez, ez az imádság másik oldala - gondolom.
A kegyelem-pillanatok megnevezése, Isten ajándékainak listája túllép az imádkozás bevásárlólista-jellegén, át a másik oldalra. Az imádkozás másik oldala az Ő tróntermének belseje, az Ő erős, szeretettől dobogó szívének belső fala. A lista Isten listája, az Ő szeretetének, az imáink túloldalán dobogó szeretetének a lüktetése. És most már látom, miről is szól valójában ez a kihívás, hogy írjak le ezer dolgot, amit szeretek. Valójában arról szól, hogy adjak nevet minden módnak, ahogyan Isten szeret engem. Az igazi Szeretet-próba. Belépni jelenlétébe, hallgatni végtelen szeretetét, és megismerni túlcsorduló kegyelmét. Ez a csodák boltozata. Az egyetlen dolgot, ami képes megváltoztatni bennünket, a világot, ez: az Ő nagy-nagy szeretete. Soha nem szabad, hogy megtévesszen, milyen egyszerű az eukhariszteó és az Ő szeretet-listájának papírra vetése. Sajt. Nap. Napló. Névadás. Szeretet. Itt. Döbbenetesen szentségesnek tűnik valamennyi, és alig merek levegőt venni. Le kellene vennem a sarumat.
Ha én harang vagyok, Ő egészen biztosan szél; Ő mozdul, megcsendít, és én felismerem: ez a túloldal, ahol Dániel, az imádkozó ember élt. Dániel, a változást hozó, megrendítő, megmozdító, a király második embere, aki békésen pihent az oroszlánok vermében. Dániel az erős-ima embere, nem csak azért, mert merev térdeit meghajlítva a Legfőbb Trón elé terjeszti kéréseit napjában háromszor. Imái azért mozdítanak meg királyokat és zárják be az oroszlánok száját, mert Dániel ,,napjában háromszor imádkozott, ahogy addig is, hálát adva Istenének" (Dániel 6:10, az angol alapján - kiemelés A. V.). Dániel napjában háromszor hálaadó imát mondott a közönséges hétköznapi dolgokért, a minden dolgok középpontját jelentő Isten-szívből túlcsorduló Isten-szeretetért. Az igaz imákat egyedül a hálás ajkak mondják el. Mert a hála juttat el az ima túloldalára, az Isten-szeretet szívéhez - és a világ megváltoztatásához, az én megváltoztatásomhoz szükséges összes erő itt rejlik az Ő szeretetében. Az imának, hogy ima legyen, hogy legyen ereje bármit megváltoztatni, először hálát kell mondania: ,,Imádságotokban és könyörgésetekben minden alkalommal hálaadással tárjátok fel kívánságaitokat az Isten előtt" (Filippi 4:6, kiemelés A. V.). ,,Intelek azért, mindenekelőtt, hogy tartassanak könyörgések, imádságok, esedezések, hálaadások minden emberért" (1Timótheus 2:1, kiemelés A. V.). A szüntelen imádkozás csak úgy lehetséges, ha életünk állandó hálaadás.
Hogy is gondolhattam, hogy másféleképpen is be lehet lépni az Ő udvarába, mint hálaadással?
Az a lencsevégre kapott, napfényben gyűrűkbe göndörödő, pompázatos reszeltsajt-halom keltette bennem ezt a gondolatot. Ugyanezt a régi korok bölcs asszonya, Norwichi Júlia így fejezte ki:

Az ima legmagasztosabb formája Isten jóságához szól...
Isten csupán arra vágyik, hogy lelkünk teljes erejéből őhozzá ragaszkodjon,
különösképpen is az ő jóságához. Mert valamennyi dolog közül,
amit elménk Istenről gondolhat, az ő jóságáról való gondolkodás van leginkább tetszésére,
lelkünknek pedig javára.

Az ajándéklista valójában az Ő jóságáról való gondolkodás - és ez, ez tetszik neki a legjobban! Ráadásul ez van leginkább a saját lelkem javára, pedig még éppen csak most kezdem ezt megismerni. Ha az Ő jóságához való ragaszkodás az ima legmagasztosabb formája, akkor így, tollal, lencsével, hálaszóval látni az Ő jóságát valójában az elképzelhető legszentségesebb tett. És ilyet bárki, bárhol, bármilyen helyzetben kigondolhat. Az eukhariszteó magával ragad bennünket az Ő szeretetébe Megütődöm, és hosszan csengek: Dániel csak azért az ima embere, mert a hálaadás embere, és én csak úgy lehetek imádkozó nő, ha a hálaadás asszonya leszek. Méghozzá nem itt-ott, általánosságban mondott köszöneté, hanem a napjában háromszori eukhariszteóé. A mindennapi hálaadó ima ereje zárta be a kiéhezett oroszlánok száját? Az oroszlánok mindenképpen a kemény eukhariszteó kategóriájába tartoznak.
Kicsúsztatom a pizzát a sütőből; a sajt szétfolyt rajta és beleolvadt. Egy napon majd elmondom Shellynek, hogy az életváltozás akkor következik be, amikor hálával fogadjuk az életet, és semmi változást nem kérünk.
A kerek pizzát szeletekre vágom. A konyhai sarokablakom előtt reménykedve lógó porcelángalamb, a belekarcolt béke szóval nézi, hogyan kelhetne szárnyra a vad szelekben. (folyt. köv.)


Ann Voskamp
 
 
0 komment , kategória:  Ezernyi ajándék  
Első repülés
  2017-01-31 11:21:32, kedd
 
  Első repülés



Van, amikor sokáig kell csalogatni. Fáradt vagyok. Nem tudom, azért van-e, mert a falakon lecsorgó mézszínű fény hozzáragad a mindenütt csendben sorakozó porszemekhez, vagy mert köd telepszik a szemekre, vagy egyszerűen csak becsaptak. De azon a reggelen korán duruzsol a mosógép, a gyerekek már régóta tanulnak, mind a hatan, én pedig megpróbálom elővenni az eukhariszteót, mert már megtapasztaltam az örömcsodát, amely akár itt és most bekövetkezhet.
243. Szél-illatú tiszta lepedők
244. Otthon-ízű forró zabkása
245. Kora reggeli fényben fürdő meztelen lábujjak
Érzem. Boldog vagyok, amikor néven nevezem őket. De a zabkásás fazék a mosogatóban ázik, és én bizonytalan vagyok. Mennyire sajátította el a nyelvem, a szív nyúlványa, az eukhariszteó valódi nyelvét? (Akkor még nem tudtam, mi következik.)
Megfeledkezem Édenről, a néven nevezésről és a szegekről, és az egész kicsit olyan... gyerekesnek tűnik.
Mesterkéltnek. Ennyi lenne a titok megtanulása? Bevallom, mindazok után, amiket láttam, megízleltem és megérintettem, gúnyolódom. Kívánkozom a szentek dolgai után, a nehéz nyelvezet után, ahogy folyékonyan hálát adnak mindenben, még a legrondább és legszívszorítóbb dologban is. Akarom azt a legteljesebb életet. Egy picit eltöprengek: nem lehet, hogy ez az egész csak egy nevetséges próbálkozás? Vannak napok, tele szennyessel, gyerekekkel, mosatlan edényekkel, amikor nehéz úgy gondolni, hogy ennek a bántó hétköznapisága valóban megtanít a legeslegfontosabbnak, az eukhariszteónak a teljes titkára. Olyan bosszantóan köznapi - már-már bántó.
Szegeket verni egy életben mindig ilyen.
Fogom a naplómat. Pál kétszer is mondta, nem szabad elfelejtenem. Azt mondta, meg kellett tanulnia. A tanuláshoz pedig gyakorlás kell - időnként értelem-zsibbasztó gyakorlás. C. S. Lewis is elmondta valakinek, aki kereste a teljesebb életet: ,,Ha olyan helyként gondolunk a világra, amely egyszerűen a mi boldogságunkra rendeltetett, meglehetősen elviselhetetlennek találjuk; de gondoljunk úgy rá, mint a kiképzés és a helyreigazítás helyére, és már nem is olyan rossz." Akár jó is lehet. Én is lehetek tehát olyan, mint a gyermekeink a mindennapos gyakorlásukkal, ahogy éneklő hangon kántálják a latin igeragozás alakjait: amo, amas, amat. A mosógép csilingel, és megvilágosodik előttem.
Hát ezért nem tanultam én meg soha a ,,mindenben hálát adjatok" nyelvét folyékonyan! Prédikálták ugyan a pásztorok, de én hazatérve csak zúgolódtam tovább. Sosem gyakoroltam. Nem gyakoroltam annyit, hogy természetessé váljon a számomra. A gyakorlás a tanulás legnehezebb része, és a begyakorlás az átalakulás lényege. Gyakorlás, gyakorlás, gyakorlás. Kalapálás, kalapálás, kalapálás.
Lehet, hogy ez a begyakorlás bizonyul a legnehezebbnek az életemben. Az is lehet, hogy megmenti az életemet.

Van, amikor felkapom a fényképezőgépet, és az is kalapács.
A lencse a tintám, mert a fényképezőgépnek szenzor-szeme és pixel-lejegyzője van. Becsúsztatom a zsebembe a vékony gépet, és újabb módját találom meg a krónikaírásnak, a tetők felfeszítésének; egy újabb módját annak, hogy tiszteletteljes hálával fogadjam a pillanatokat. Amikor Gazda bejön az istállóból, ott talál kalapáccsal a kezemben a tányér napfényben fürdő lereszelt sajttal. Úgy van. Tényleg ostobán érzem magam. Végül is, az arany nap tavában magasra halmozott mozzarella- és cheddar-kunkorokról van szó. Átállítom a felvételt makróra, és ráközelítek. A férjem erős karral megetetett 650 kocát ma reggel, aztán bekapcsolta a hegesztőt, és acélt olvasztott. Könnyen meglehet, hogy a reszeltsajt-gyűrűk isteni dicsősége nem talál utat a szívéhez.
De igen.
Szeretem, amikor így talállak - fonja körül görnyedő derekamat karjával, aztán egy erős mozdulattal magához húz.
Ilyen ostobán? - pirulok el, ő pedig közel hajol a négynapos borostával az arcán. Felnevet.
Ilyen tökéletesen. - A sajtos tányér felé biccent. - Ahogy örülni tudsz ezeknek a pici dolgoknak, amiket Isten ad. Boldoggá tesz.
Örülni ezeknek a pici dolgoknak, amiket Isten ad.
Nevetségesen boldognak lenni néhány sajtdarabkától. Ez vagyok én, és ez olyan vad, hogy most én nevetem el magam. Én! Megváltoztam! Meglepett az öröm!
Az öröm a legvalósabb valóság, a legteljesebb élet, és az örömöt mindig adják, soha nem megragadják. Isten ajándékokat ad, én hálát adok, és kibontom a kapott ajándékot: ez az öröm.
Igaz, nem szűnik a vágyam, hogy megtanuljam a nehéz eukhariszteót, a halálos ágyakra, sötét égre és tékozló fiakra szólót. De elfogadom, hogy ez a kezdet útja, és ez összes nehéz dolog majd idővel és gyakorlással jön el. Most viszont ezek a sajtfürtök súgják szelíden, hogy ez az első titokzatos lépés az eukhariszteó csodája felé. A látszólag jelentéktelenért mondott hála - kis mag - ülteti el az óriási csodát. Az eukhariszteó csodája, mint az Utolsó Vacsora, a morzsák elfogyasztásában rejlik, az egyetlen falat lenyelésében. Ne vesd meg a kicsit! Az élet egésze - még ha nehéz is - az apró részekből tevődik össze, és ha ezeket a pirinyókat elszalasztom, elszalasztom az egészet. Ezek új nyelvleckék, és én megélem őket.
Megvan a módja, hogy lehet megélni a ,,mindenben hálát adjatok" nagyságát. Így: hálát adni ebben az egyetlen kicsi dologban. A pillanatok pedig összeadódnak.
Én is sokszor olvastam a gyakran idézett igét: ,,Adjatok hálát mindenekért a mi Urunk Jézus Krisztusnak nevében az Atya Istennek!" (Efézus 5:20, az angol alapján) És bólintottam én is, és azt mondtam rezzenéstelen arccal: ,,Hálás vagyok mindenért." De most, hogy számolgatom az ajándékokat, ezerig, sokkal inkább felfedezem, hogy ha mindent végigkenek a hálaadás ecsetével, csak nagyon kevés dologért leszek mélységesen hálás. Életem során rengeteg prédikációt hallottam a ,,mindenben hálát adjatok" témájáról, és a polcaim is roskadoznak a témában írt könyvektől, de elmondhatom: az életet megváltoztató hála nem tapad az életünkhöz, ha nem szegeztük oda egy-egy nagyon konkrét szeggel.
Kis szegek és egy erős kalapács újjáépíthetnek egy életet; az eukhariszteó megelőzi a csodát.
Lefényképezem a sajtot. (folyt. köv.)

Ann Voskamp
 
 
0 komment , kategória:  Ezernyi ajándék  
Első repülés
  2017-01-30 21:15:34, hétfő
 
  Első repülés



Reggel Férj Gazda disznószagúan jön be az istállóból.
Újabb kocaaljat veszítettünk el ma reggel. - Megmosakszik a mosogatónál, megszárítja egyébként durva kesztyűbe bújtatott, sötét és munkától viseltes kezét a szekrényre akasztott kockás konyharuhával. - Mind halva született.
Gyenge, beletörődő mosolyba fojtom sóhajomat. Azért ő észreveszi.
Igen... - mosolyog ő is lágyan, egyik kezét leengedi, és hosszan a szemembe néz.
Tejet öntök a zabpehelyre. Gazda belehuppan az asztal túlsó végén álló székébe, imára hajtja a fejét. Megköszöni Istennek, hogy megtart minket. Én is ilyesmiért imádkozom.
Nézem, ahogy eszik. Háromnapos borostáján itt-ott daráltkukorica-maradvány, emlékeztető, mivel etette a kocákat az előbb. Pólója elöl a nyakánál foltos az izzadságtól. Négy kemény órát dolgozott már az istállóban, mire megetette a több száz kocát, és a nap még csak most kúszott fel az asztal széléig. Nem nyúl a kitöltött narancsléhez. Tudom, amit sosem mondana el: megint kiütések vannak a szájában. Stressz.
Az a baj, hogy ennek a dolognak, ennek a kocákat - és őt - sújtó vésznek nincs neve. Hónapok óta tart. Ételmintát küldött egy nemzetközi laboratóriumnak, többször ellenőrizte a vizet, elhívta az állatorvost, több tesztet is elvégeztetett. Semmi. Nincs diagnózis ezekre a késői vetélésekre, és egyik ráncos almot a másik után veszítjük el.
Mondtam Gregnek, hogy szerintem valami vírus okozza nem a környezet. - Újabb szelet pirítósért nyúl. Gazda és az állatorvos ismerik egymást, még az általános iskola, a focipályák és a Jó Hír bibliaklubok idejéből. - Azt kérdezte, nem tudnánk-e újra csoportosítani a termelési adatokat, hogy a hasonlóság alapján elemezhessük a tüneteket. - Odanyújtom neki a két C-vitamin tablettáját. - Valami furcsa ismétlődés. És tudod, mi a legérthetetlenebb? A vizsgálat vemhesnek mutatja a kocákat, amikor nem is azok. Hallatszik a súrlódó hang az ultrahangon, mégsem vemhesek. Miért?!
Egyre jobban megy nekem a gyenge félmosoly.
Leszedem az asztalt. Ő Bibliát olvas. Minden étkezés után így teszünk. Ma reggel Ámós, a próféta-pásztor könyvéből olvas, akinek a neve azt jelenti: ,,teherhordó".
Késő délután hallom a hátsó ajtó reteszének csukódását, aztán a mosogatónál a víz csobogását. Ez mindig ő; először megmosakszik. Az órára pillantok. Sötétedés előtt bejött? Még oda sem érek az előszobába, elsiet mellettem a dolgozószoba felé.
Azt hiszem, nyomon vagyok!
Már ott is görnyed a billentyűzet fölött, begépel valamit a keresőbe. A konyhában maradok, szeletelem a hagymát, nekem is megvan a magam illata. Hallom, hogy kattint az egérrel, követi a nyomot. Pirítom a hagymát, felöntöm, beleteszem a zöldséget. A nap leoltotta a villanyt, elment aludni. A dolgozószoba sötétjében csak a világháló kék fénye világít az arcába. Lassú tűzön rotyog a leves, bugyognak benne az ízek, én pedig odacsúszom mögé. Válla merev a keresés feszültségétől; lassú, mély mozdulatokkal masszírozom.
-Találtál valamit?
-Ez lesz az... - dörmögi inkább magának, mint nekem. -Ha nem ez, nem tudom, mi lehet. Minden... stimmel.
Hüvelykujjammal köröket nyomkodok az inaiba. Szemem végigfut a kiberszavakon. Felszisszenek a szavak láttán.
-Úgy gondolod?
Tétovázik egy kicsit az egérrel egy bekezdés végén... majd körbefordul a székkel, és az ölébe húz.
-Szerintem igen. Ez a baj neve - mormolja bele a fülembe.
-Ha tényleg ez dúl az istállóban - mutatok a képernyőre, a szóra, ami olyan hosszú, hogy kimondani se lehet -, neked nem lesz bajod?
Érzem, ahogy megkönnyebbül, és ahogy ez a megkönnyebbülés engem is átjár.
-Nem... és igen. Nem örülök neki, hogy erről van szó, vagy hogy szinte lehetetlen kiirtani, de tudod mit?
Megfordulok, hogy lássam a szemét... hogy összetalálkozzunk, megérintsük egymást, ahogy szoktuk. Szorosabbra fonja a karját körülöttem, a remény egybeolvaszt minket.
-Furcsa, de boldog vagyok.
Ez igaz. Eltűnt a mély árok a homlokáról. Tengerkék szemében nyugalom.
-Isten jó. Megvan a neve... Megvan a neve. Amikor nem tudod valaminek a nevét, árnyak üldöznek. Megöregít.
Ráncoktól barázdált homlokomat az övének támasztom.
-De amikor néven tudsz nevezni valamit...
Amikor néven tudsz nevezni valamit.
Az Isten-ajándékokat néven nevező listám ott fekszik nyitva a pulton...
117.Meleg tojások megmosása
118.A kandalló pattogása
119.A még langyos sütik
A néven nevezés édeni.
Néven nevezem az ajándékokat, visszamegyek a Kertbe, és Istenhez, a kezdethez, aki kimondott egy nevet, és ezzel létrehívott mindent. Ez a néven nevezés tölti meg az űr ürességét először: a világosság, a föld és az ég megnevezése. Az első ember első feladata a néven nevezés. Ádám bevégzi a teremtést Alkotójával karöltve azzal, hogy elnevezi a teremtményeket, kiszabadítva ezzel a földet a zűrzavarból, a zsibongó, meghatározhatatlan tömegből. Én is látom a naplóban, Gazda szemében: a megnevezés az elismerés ajándékát nyújtja. Amikor elnevezek pillanatokat, amikor a mosott ruhát akasztgatom és néven imádkozom, köszönöm, Uram, a szélben hullámzó lepedőket, a zsinórra szálló veréb pihéit, a téli nap melegét, és a gyümölcsöskertben megmaradt utolsó falevelet, Ádám vagyok, felfedezem saját értelmemet és Istenét is, és néven nevezni a Paradicsom nyelvének megtanulását jelenti. A néven nevezésnek ez a munkája soha nem ér véget Ádám egyetlen gyermeke számára sem. Néven nevezünk, hogy megtaláljunk egy identitást, a miénket, Istenét.
Késő van, amikor csontjaim végre megpihennek, és a lámpa fényénél lapozok, és váratlanul ezekre a szavakra bukkanok:
A Bibliában a... név egy dolog igaz valóját fedi fel, vagyis inkább lényegét, Isten ajándékaként... Néven nevezni valamit azt jelenti, hogy kinyilvánítjuk azt az értelmet és értéket, amivel Isten felruházta, tudjuk, hogy Istentől ered, ismerjük a helyét és szerepét az Isten által teremtett mindenségben. Elnevezni valamit tehát más szóval azt jelenti, hogy Istent áldjuk érte és benne.

Újra elolvasom. A szívem hevesen ver. Nem is hallom az óra ketyegését, vagy a mosogatógép zümmögését. Csak azt látom, csak arra vagyok képes gondolni, hogy ezer hálát összeíró szeszélyem, a pillanatok elnevezése valójában szent munka.
Ez a néven nevezés csakugyan Isten ajándékának nevezi az ajándékokat. Újra elolvasom: ,,Néven nevezni valamit azt jelenti, hogy kinyilvánítjuk azt az értelmet és értéket, amivel Isten felruházta." Ránézek egy napra, egy dologra, egy előttem álló eseményre, és esetleg mannásan furcsának tűnik: ,,Mi ez?" De amikor elnevezem, az elnevezés nyilvánvalóvá teszi az értelmét: tudom, hogy Istentől jön. Ez ajándék! A néven nevezés azt jelenti, tudjuk, mi egy dolog rendeltetése a mindenségben; megnevezni valamit tehát egy rejtély megoldását jelenti.
Azzal, hogy néven nevezem, ami ott van előttem, amit különben elszalasztanék, a láthatatlan láthatóvá válik.
A belső ürességemet kitöltő tér megtelik az elnevezéssel.
Nevet adok. És felismerem az előttem felsejlő arcot.
Istené! Isten van ott a részletekben; Isten van ott a pillanatban. Isten van ott mindenben, ami homályos az életben - még abban is, ami fáj az életben.
ISTEN!
Hogyan hagyhatnám abba a néven nevezést? Ha nevet adok ezeknek a pillanatoknak, talán megváltoztathatom a csúnya neveket, amikkel magamat illetem.
Naplót írok a tollammal, hogy neveket oldjak meg, és amikor kiszárad a toll, megrázom, köröket rajzolok, hogy kicsaljam a tintát.(folyt. köv.)


Ann Voskamp
 
 
0 komment , kategória:  Ezernyi ajándék  
Első repülés
  2017-01-30 18:14:58, hétfő
 
  Első repülés



Először a kihívás teljesítése miatt folytatom. És azért, mert olyan boldoggá tesz - egészen mámorossá - az, ahogyan listát írok mindenről, ami jó és tiszta, gyönyörűséges és nemes. De valójában az ösztökél tovább, amit az imapadomon heverő nyitott Bibliában olvasok, a hóvárra néző ablak előtt. A várra, amelynek a falába ajtót vájtak. Pál ír a filippibelieknek. Elolvasom a negyedik fejezetet. Majdnem elsiklok fölötte, de Pál kétszer is megismétli két mondaton belül, ezért nem szalasztom el:

Megtanultam, hogy azokban, amelyekben vagyok, megelégedett legyek. Tudok megaláztatni is, tudok bővölködni is; mindenben és mindenekben ismerős vagyok a jóllakással is, az éhezéssel is, a bővölködéssel is, a szűkölködéssel is. (Filippi 4:11,12)

Sokszor elolvasom, tapogatózva keresem a retesz zárját.
Íme, itt van: a titok, hogy hogyan lehet megélni minden helyzetben az örömöt, az eukhariszteó teljes életét. Pál kétszer elsuttogja: ,,Megtanultam..." Megtanultam. Nekem is meg kell tanulnom az eukhariszteót. Tanuljam meg az eukhariszteót; tanuljam meg a teljes életet élni. Ismerjem meg úgy, mint a saját bőrömet, arcomat. a nyelvem hegyén ülő szavakat. Mint ahogy a saját nevemet ismerem. Tanuljak meg hálásnak lenni - akár üres vagyok, akár teli. A lista vajon képes megtanítani még erre a nehéz nyelvre is? Esetleg idővel? Halál, válás vagy adósság esetén is hála - ezen a nyelven kell megtanulnom, mert ilyen életet élek, ilyet kell megoldanom. Ha az eukhariszteó megélése a kulcs az élet titkának felfedezéséhez, ezt akarom. Akarok vadászni rá, akarok hosszasan nyomozni, akarom a darabkákat gondosan összeilleszteni. Megtanulni, hogy hálás és boldog legyek, akár tele van a kezem, akár üres. Olyan titok ez, amelynek megtanulására érdemes rászánni egy életet. Még akkor is, ha évtizedekig kell órákat venni. Másnap reggel felébredek, tintát-tollat fogok, hogy megfejtsem a kódot.


...... ........... ........... ........... ........... ........... ..........


Mr. Klumpenhower becsúsztatja a leveleket az ösvény végén álló tömzsi postaládába, amit Martha Stewart égett juharszirupjának színére festettem, mégis inkább barnásvörös lett. Az ablaknál állok, tollal a kezemben. Beírom a naplómba:
22.Levelek a postaládában
És amikor nagymama burgonyával megrakott, tisztes, ötvenes évekbeli fanyelű kuktája telitáncolja gőzzel a konyhaablakokat délidőben, fogom a tollat, és jól olvashatóan odaírom:
23.Nagyi kuktája még mindig táncol
A hála megsokszorozza az örömöt, nagyobbá tesz bármilyen életet, és én erre éhezem.
Aztán, amikor a Zehrs Marketsben épphogy-érett banánfürtöt keresgélve meglátok egy fehérbajuszú, hajlott hátú idős férfit, aki megfelelő képeslapot keresgél a Hallmark-soron, előveszem a naplómat a táskámból, és dülöngélő betűkkel belefirkantom:
24.Tökéletes szavakat keresgélő idős férfiak
Tudom, milyem érzést kelt bennem. Azt hiszem, kezdem sejteni, miért. Kezdem sejteni, hogyan jár az eukhariszteó mindig a csoda előtt, még a boltban rám lelő öröm előtt is.
Így aztán nem mondhatnám, hogy meglep, amikor Luther Mártonnak, a wittenbergi vártemplom kapujára kiszegezett kilencvenöt tézis szerzőjének szavait olvasom: ,,Ha meg akarod változtatni a világot, ragadj tollat!" Tényleg olyan érzés, mintha ez a saját reformációm lenne, a sok fakeménységű dolog mind átengedi helyét az égnek. Lejegyzem az ajándékokat, hogy megjavuljak. Tollat ragadok, és írok az Isten-ajándékokról: mindarról, ami mellett addig naivan, vakul elsiettem - a lista a köszönetem, és esküdni mernék, hogy eukhariszteó új magaslatokat nyit meg.
John Piper is beszél róla - amit én most kezdek felfedezni a vadásztollal a kezemben -, hogy a tintavonások a papíron felnyitják a szemet, hogy talán nem is érti, hogyan képes ez fényt vetni, lencsét fókuszálni, csak azt tudja, ,,hogy a ceruzáknak és tollaknak szemük van".
A ceruzáknak és tollaknak szemük van. Kezemben tartom a látó tollat, aminek szeme van, olyan szeme, amely idővel talán az eukhariszteó egészét megfejtheti.
Szorosan a nyomában haladok.
Mert tollat ragadni nem is fájdalmas, és a tinta olcsó gyógyszernek bizonyulhat. És mert így talán élhetek.
Fogom a tollat. Tisztul a hályog.
37. Az alkonyi szellőben duruzsoló szélhalmok
38. Magas nyakú gyapjúpulóverek
39. Lágy tehén- és szénaillat
,,Szeget másik szeggel lehet kiverni; a szokást szokással leküzdeni." Ezt Erasmus mondta, Luther Márton kortársa és csodálója. Amikor ezt olvasom, meglepődöm, mert sosem tudtam, és elszomorít, mennzi minden lehetett volna másképp, ha mégis.
Lepillantok a kezemben ügyesen forgó tollra, ami meg sem áll ezerig. Ez a toll: ez veri a szegeket. A szegeket, amelyek kiűzik elégedetlenségem szokását, és beverik az eukhariszteómét. Verem a szegeket, hogy kiüssem a ronda szegeket, amelyekkel a sátán hasogatta a világot, a szívemet. Kinyíló ajtóként kezd megvilágosodni, kibontakozni előttem, milyen tökéletesen értelmetlen volt annyi éven át küszködni, hogy kicsavarjam az elégedetlenség vastüskéit. Mert az elégedetlenség szokását csak úgy lehet kihajtani, ha élesebb vasat verünk bele. A hála sima szegét.
Kalapálok tovább.
54. Holdfény a párnán
55. Hosszú, selypegős imák
56. Sötétben elcsattanó csókok
És az alvó házban a szívem dalolni kezd.
(folyt. köv.)

Ann Voskamp
 
 
0 komment , kategória:  Ezernyi ajándék  
     1/3 oldal   Bejegyzések száma: 20 
2017.05 2017. Június 2017.07
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1234
567891011
12131415161718
19202122232425
2627282930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 922 db bejegyzés
e év: 7303 db bejegyzés
Összes: 35815 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 1236
  • e Hét: 4138
  • e Hónap: 65807
  • e Év: 184899
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2024 TVN.HU Kft.