|
 1/2 oldal 
|
Bejegyzések száma: 18
|
|
|
|
|
|
2009-06-27 16:36:55, szombat
|
| |
| |
Tünemény suhant át Erdély felett
Ecsetvonások a magyar Baskircsev Mária portréjához
Szerkesztette: Erdélyi Lili/Ada
Szerkesztésért felelős: Benamy Sándor
Készült a Szegedi Nyomdában 1988-ban
"Az voltál-e, aki vagy?"
"Nem voltam az, aki vagyok, de mindig az akartam lenni és nem tudtam (Ti, bírái előtt, Kr.e.2700-ban.)
Művész volt...
Nemzedékek sorsa nemzetfölötti értelemben tudatosodik benne. Benedek Marcell
"Mindenütt Golgota van, ahol valaki új gondolatot mond ki." Heinrich Heine
Menthetetlen volt a fiatalon elhunyt Nagy Karola
Népújság Brassó, március 3.
Amint megírtuk, Nagy Karolát, a fiatalon elhunyt kolléganőnket betegsége jelentkezésekor kórházba szállították, de már nem lehetett rajta segíteni.
A halál okára vonatkozólag kérdést intéztünk dr. Campeanuhoz, a kitűnő operatőrhöz, aki a következő felvilágosítást adta:
Nagy Karola "tromboflebitis mesenterialis"-ban szenvedett, amely egy régi petefészek gyulladásból indult ki. Ezt a betegséget nem lehet sem megelőzni, sem megoperálni. Ha a betegség oly nehéz formában jelenik meg, mint Nagy Karolánál, akkor ez a betegség, mely magyarra lefordítva a hasi véredények gyullatásos eltömülését jelenti, - föltétlen halálos. A hashártyagyulladást meg lehet operálnli, - ezt a betegséget nem.
Kezdetben a tüneteknek van némi hasonlatosságuk, de a betegség kifejlődésével nagy különbségek keletkeznek.
Ránk, orvosokra, nagyon lesújtó, amikor majdnem tétlenül - tehetetlenül,- végig kell néznünk a szervezet összeroskadását.
Ilyen szomorúan múlt ki a nagyon drága Nagy Karola is.
Itt említjük meg, hogy ma is tömegesen érkeznek a részvétlevelek, amelyek közül kiemeljük az alábbit:
Igen tisztelt Szerkesztőség!
Nagy Karola kolléganőjük hirtelen elhalálozása alkalmából fogadják őszinte részvétemet.
Különféle közéletű munkásságom rendjén többször volt alkalmam tapasztalni az elhunyt munkakészségét és a köz érdekében végzett purifikáló munkásságának kifejtését.
Egy-egy ilyen munkára kész egyénnek a sorból való kidőlése súlyos veszteséget jelent az emberiség azon rétege számára, kik becsülettel dolgoznak egy, a mainál jobb kor megteremtésén.
A gyászolóknak vigasztalódást, az elhunytnak pedig csendes pihenést kívánva, vagyok
részvétteljes tisztelettel:
SZABÓ BÉNI
parlamenti képviselő |
|
| |
|
0 komment
, kategória: A Nagy Karola-rejtély |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2009-06-27 16:27:44, szombat
|
| |
| |
Tünemény suhant át Erdély felett
Ecsetvonások a magyar Baskircsev Mária portréjához
Szerkesztette: Erdélyi Lili/Ada
Szerkesztésért felelős: Benamy Sándor
Készült a Szegedi Nyomdában 1988-ban
"Az voltál-e, aki vagy?"
"Nem voltam az, aki vagyok, de mindig az akartam lenni és nem tudtam (Ti, bírái előtt, Kr.e.2700-ban.)
Művész volt...
Nemzedékek sorsa nemzetfölötti értelemben tudatosodik benne. Benedek Marcell
"Mindenütt Golgota van, ahol valaki új gondolatot mond ki." Heinrich Heine
Brassói Lapok 1933. március 3.
Hírek
Eltemették Nagy Karolát
Brassó, március 2.
Nagy Karola, a Brassói Lapok és a Népújság tehetséges, fiatal munkatársa végső célhoz ért: a finomszellemű, nemestollú írónőt, akinél kegyetlenebbb hirtelenséggel alig ragadott el még valakit a halál, szerdán délután négy órakor hantolták el Brassóban, a római katholikus egyház szertartása szerint. Nagy Karola temetése Brassó egyetemes részvéte közepette zajlott le. A gyászháznál tömegesen jelent meg a váreos magyar és román lakossága egyaránt. A magyar újságírók testületileg vettek részt a temetésen, míg a román írók és újságírók nevében Cincinat Pavelescu táblai főügyész, az országosan ismert nevű költő jelent meg.
A nyitott sírnál az erdélyi magyar újságírók nevében Kőrösi-Krizsán Sándor, a Népújság felelős szerkesztője búcsúztatta azt a kivételesen emelkedett egyéniséget és lelkes kollégát, aki Nagy Karola volt: "Az erdélyi magyar újságírás nevében búcsúzunk tőled, Nagy Karola! -mondotta. - Az Igazságot, a Jóságot, a Szépséget szeretted. A művészet értője, a szebb, tisztább világ szerelmese voltál. Szerény, kedves. Mint újságíró, a szegények, szerencsétlenek, elesettek sorsa ragadott meg, azokat karoltad fel, akik az élet útján megbotlottak. Ezeknek egész lelkedet meg tudtad nyitni, a lelkedet, amely telve volt finomsággal, részvéttel és a védtelenek, névtelenek tragédiáival való közösség érzetével. Talán a Gondviselés különös akarata, hogy a Te érzékeny emberséged ne szenvedjen e bús idők viharaitól.
Akik ismertek, akiket kitüntettél bizalmaddal, azok hittel vallják: nagyrahivatott élet múlt el veled. Csodálatos érzéked volt, hogy mindenben, művészetben, irodalomban és emberben az álértéket az igazi értéktől, a silányságot a magasrendűtől meg tudjad különböztetni.
A napfény, a világosság, a jobb jövő imádója és harcosa voltál. Embernek, munkatársnak egyaránt nemes és derék. A halál túlkorán jött. De az emlékezésen nem fog az enyészet. Kipótolja majd azt, amit a végzet oly hamar és oly könyörtelenül rabolt el.
Nem felejtünk el!"
Ezután a családtagok, ismerősök és tisztelők megrázó fájdalomkitörései közepette, aláeresztették a koporsót s a göröngyök végképpen l lezárták annak a még alig-alig nekiinduló életnek az útját, amely még messze és nagyszerű távlatokban végezhette volna. |
|
| |
|
0 komment
, kategória: A Nagy Karola-rejtély |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2009-06-27 16:16:02, szombat
|
| |
| |
Tünemény suhant át Erdély felett
Ecsetvonások a magyar Baskircsev Mária portréjához
Szerkesztette: Erdélyi Lili/Ada
Szerkesztésért felelős: Benamy Sándor
Készült a Szegedi Nyomdában 1988-ban
"Az voltál-e, aki vagy?"
"Nem voltam az, aki vagyok, de mindig az akartam lenni és nem tudtam (Ti, bírái előtt, Kr.e.2700-ban.)
Művész volt...
Nemzedékek sorsa nemzetfölötti értelemben tudatosodik benne. Benedek Marcell
"Mindenütt Golgota van, ahol valaki új gondolatot mond ki." Heinrich Heine
Csáky Rózsa később Rubletzky Géza szobrászművész felesége, "Az anya" c. erdélyi folyóirat szerkesztőnője, Brassóban ugyanabban a házban, a Hosszú utca 9. szám alatt, az emeleten lakott. Így írja le Nagy Karola utolsó óráit:
"1933. február 25-én vitték be a Marzescu kórházba. Harmadnap, vasárnap, bent voltam nála. Kétágyas szobában feküdt, a másik ágy üres. Hideg volt. Lábára egy fekete kabát volt vetve, a kórháznak úgy látszik, nem volt elég takarója.
Sosem felejtem el, ahogy, épp vizit lévén, bejöttek az orvosok és csak utólag eszméltem, milyen tehetetlenül, mint egy fal, álltak néhány lépésnyire az ágytól. Nem szóltak semmit, csak némán, kétségbeesetten nézték a nagy beteget.
Kínzó fájdalmai lehettek és egyre azt hajtogatta, hogy meghal. Mutatta, hogy a körmei feketednek és már nem lát engem jól. Éjféltájt tiszta hálóinget adtak rá. Azt mondta: "Rózsi, ugye mennyi baj van egy haldoklóval?" Hajnali félhárom felé beállt az agónia, de eszméletét egy percre sem veszítette el. Egyszer, mintha elaludt volna és akkor összebeszéltünk a férjével, hogy haza kellene vinni, ne a kórházban haljon meg, ne engedjük felboncolni.
Kinyitotta szemét, akkor férje odahajolt hozzá, megkérdezte, vigyük-e haza és ő egy árnyalatnyi türelmetlenséggel azt mondta: "Egál". Nem értettem jól és megkérdeztem férjétől, mit mondott, de akkor ő már, nyugodtabban felémfordulva, megismételte: "Mindegy".
Papért siettem. A legközelebb lakó plébános kelletlenül kelt fel és jött. A gyónást, az utolsó kenetet mindig brutálisnak tartottam, de mintha enyhítőleg hatott volna Rá.
Ettől az időtől kezdte félötig nagyon szenvedett. Az orvos még injekciót adott és azt mondta, van még egy órája.
Lovaskocsis mentőkkel hazavitettük. (Öccse, Jani, akinek az első autótaxija volt Brassóban, később elmondta, hogy épp akkor a kórház felé járt és hallotta nővére jajgatását.)
A mentőkocsiban kért, mossam meg otthon és ahogy ez megtörtént, elbcsúzott:
"Szervusztok", mondta és meghalt. Hajnali fél hat volt." |
|
| |
|
0 komment
, kategória: A Nagy Karola-rejtély |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2009-06-27 15:02:29, szombat
|
| |
| |
Tünemény suhant át Erdély felett
Ecsetvonások a magyar Baskircsev Mária portréjához
Szerkesztette: Erdélyi Lili/Ada
Szerkesztésért felelős: Benamy Sándor
Készült a Szegedi Nyomdában 1988-ban
"Az voltál-e, aki vagy?"
"Nem voltam az, aki vagyok, de mindig az akartam lenni és nem tudtam (Ti, bírái előtt, Kr.e.2700-ban.)
Művész volt...
Nemzedékek sorsa nemzetfölötti értelemben tudatosodik benne. Benedek Marcell
"Mindenütt Golgota van, ahol valaki új gondolatot mond ki." Heinrich Heine
(E könyv összefügg Bistey Zsuzsa Vízöntőkori újjászületés című könyvével és az Anna neveken végrehajtott és megírott Vörös Oroszlánnal, mely Johannás mexikói apokalipszissel kezdődött Mezőkövesden születésemkor, majd jött az Ébredő játszótér Bródy századfordító liberális sorozatában Andrássy Katalin néven a Katalinnak megírott pusztai helyszíneken és cigányságnál, Katalinka piros ász kártya alapján. A Vörös Oroszlán lépcsőfokokkal kezdődött, kisembereknek megírott lényekkel Szomorúszemű Johanna című misztikus regény szerint. Szereplői Anna neveken, mint teremtett világ be lettek rendezve a többi pusztai teremtménnyel együtt, neveik könyvekben ki lettek adva. Bistey Zsuzsáék rezidenciájukat Szombathely melletti Ispánkon rendezték be, ahol a gerincen való energia átvezetés következményeivel is foglalkoztak.Nagy Karola Ne nézz utánam! című könyvéből Lutherán Sándor borsodi Kiilián telepi népét emelte az egészségügy, vagyis a cigány bűnözőket és az alkoholisták leszármazottait az elmeosztályokkal együtt. Most itt a Hunyadi palotában alma jeles jehovák élnek tökéletes, hófehér fogsorukat mutogatóak, lévén ott van a fogtechnikai rendelőjük is.)
"Mi történt velem? Hát örökre
elmúltam és már csak halott vagyok?
Mindig is örökké csak halott
és semmi más?"
(Lawrence)
Mi az, ami ezt a hagyatékot érdemessé tette arra, hogy az utókor számára megőriztessék? Két dolog is.
Az egyik az, hogy Nagy Karola posthumus oevrujében késő évtizedek is fel fogják ismerni azt a válaszutat, amely elé az első világháború utáni ifjúság került. Ha elolvassuk Bandi és Claire történetét, látjuk ezt az idegességben meghajszolt generációt a világgal szembeni állásfoglalás parancsa előtt. A régi ifjúságnak könnyű dolga volt: élt a mával. A felcseperedő háborús nemzedék azonban a mával még csak el sem tudott semmit sem kezdeni, - a holnapról pedig tudta, hogy csak akkor lesz az övé, ha megszerzi magának. Mivel tudja megszerezni? Nem egyéni karrier-ambícióval. Az egész világ irányításával. Nagy Karola művészetének komolyságát jelenti, hogy a színpad még így sem válik pódiummá alattaaa. Egyetlen szóval nem mond többet, mint amennyit a művészi anyag enged, látszólag inkább homályban hagyja a két fiatal lény színpadontúli útját. És, letéve kezünkből ezt a könyvet, tulajdonképpen soha nem is tudjuk meg: ki volt ez a Bandi? ki volt ez a Claire? Éppenúgy ne, minthogy akármelyik akkori kortársunkkal állítottak bennünket szembe: ránéztünk, de nem tudtuk ki. Lehetett hitlerista, kommunista, egyszerűen csak vonatrobbantó, vagy éppen csak egy meghasonlott, kora-vén lélek. Minden lehetett. Nagy Karola örök érdeme marad, hogy ezt a higanyszerű generációt megrögzítette.
De az idők árja felett fogja tartani Nagy Karola kevés megmaradt munkáját: egyéniségének rendkívüli varázsa is. Egy magyar Baskircsev Mária bontakozik ki jegyzeteiből, naplójából. Hogyan? - mondhatja valaki - hiszen nem volt magas-arisztokrata, sőt a környezet, amelyben napjai teltek, egyenesen nyomasztó volt. Ez igaz. Éppen azért tör fel még sokkal elragadóbban Szépség,, Tisztaság, Művészet utáni áhitata. A Kárpátok alatt élt és - húszéves korában már! - Európa-nyitogató témákra ébredt.
Művészileg sajátos vergődője volt átmeneti századunknak. Erős szociális lelkiismeret, - mégis társulásra, de még barátkozásra is csaknem képtelen. Egyéniségét féltve őrizte, sőt tökéletesíteni vágyta. Testének tornyában a szuverén Én volt éber. Jelzői, mondatfűzései: súlyosak, komorak, de - köztük aranybarna lángok cikáznak. Halálsejtelmek és Végtelenbe érő szerelmi nosztalgia gyötrik iskoláslány kora óta.
Egy-egy sora, tizenhat-tizennyolcadik évéből: ."...És sírnék, hogy ha volna könnyem, de nincs csak folyó szerelmem"... "Nagy, nehéz tenger", ... Meglepőek hirtelen fordulatai, amelyekkel egy-egyszer lelkiállapotát festi: "A fejemben szédítő nehézség volt, lábam ájultan vitt a forró kövön. A szakadt cipőtalpon keresztül sütött az út. Vagy talán nem is tudom, milyen idő volt." Éhezik és közben a bukaresti korzó hullámzik körülötte:"Olyan messziről jötetk ezek az emberek mind, hogy egyik se éert el hozzám." Ugyaninnen: "Bukarest, kis rettenetes bútorozott szobák, kikopott bútorokkal és színehagyott terítőkkel. És az arc egy szék! És az ágyra-ülés!"... Eszébe jut, mert hiszen minden eszében van, Budapest: "Eegy üzenetet küldök Pest uccáinak...a fénynek, az erőnek...melynek ott van a mélye". Az íróasztalát így látja: "...hol barna méltósággal bágyad a sok okos könyv". Van egy serdülőkori apró verse. "Csak hazudtam!" a szerelmi háborgásnak remekbefoglalt darabja. Kis diáklány volt, amikor írta, talán egy kevés Petőfi-hatás érződik rajta, de fő-eleme a tehetetlenségnek az a durcássága, amely már írásaiban is ott fészkel, mint a tragikum szigonya. Vagy amikor fiatalon fellázad Sors Uram ellen: "...Mondja csak hamar, tegezni nem merem, - Miért üldöz? Vétettem Ön ellen? - Úgy hát kérem, bocsásson meg nekem." És rögtön a kínzó gondolat: "Sors üldözz! Ősszel ugyis halnom kell!" Ebben az időben sok ilyen haláltsejtő verset ír: "A lágy csend zsong - Alszik a kín - Mulik a gyötrelem - Szép a halál."
Szerelmeiben a felszabadult léleknek is olyan tisztaságtávlata nyílik meg, amely felé zavartan csodálkozhat el a mai szabados fiatalság: "Nem az, hogy hol., hogyan találkoztunk, hanem az érzéseinktől függ, nem tartatunk-e méltatlannak." Tiszta, magasrendű ember volt, aki a legszebbet, legnemesebbet akarta mindig: "Jaj, szabadulni! Más, szebb életet adj, Uram! Szépség ege, óság hatalma fogadj be engem!" A test megnyilatkozásainak értelmi jelentését kereste: "Istenkém, Istenkém! Átölelt. Mit akart ezzel mondani?" És íme érzékeinek elragadtatottsága: "Szeretnék beleomlani egy kézfogásba."
Minden útjának végén a Munka tündöklött, mindig afelé ment, arra tartott, azon volt a szeme, bármerre vitték és bármilyen kerülőkkel: "Dolgozni fogok. Semmi nem elégített ki soha. Hiányzott a plusz - a munka". ..."Ó, csak már dolgozni tudnék megint!.".."Nem lehet így. Változtatni kell. Narkotikum kell. Az élet ellen. A halál ellen. És ez - a munka"..."Tudom, azért vagyok ilyen szomorú, mert nem tudom kiírni magamból, amit érzek."
Pedig milyen biztosan látott, mennyire megülték kifejezései az anyagot. Az anyjáról írja: "Már egyéve nem láttam az anyám!... Most belémnyilallott. Sárgásbarna arcbőre, súlyos, koromfekete haja, elfénytelenedett és elszíntelenedett szeme. Girbe-gurba orra, - ó de más a fiatalkori képén! De odaadta a tizenhárom gyermekének minden szépségét!"
Vagy a hegyiváros egyik őszi alkonyatáról:
"A hegyek ormán leszalad a napsugár, vérszegényen és csak langyosan. Alant sulyosan, hidegen fut a megfeketedett ezüstpatak." A gyermeki szerelemről: "Játsszunk kagylókkal, szerelmes szavakkal, csigahéjakkal, csókkal." Megejtő báj van ezekben az egészen fiatalkori élményeiben: "Jött valaki. Magosan, szépen, szemüveggel." "Én le akartam tépni egy gesztenyét, ő megelőzött. Ily apróság!" "Gondolatban sokszor kísértsz még, ilyenkor megszaporázom a lépteimet, kicsit mosolygok..." Valami olyan tragikum árad mindebből! Japános, cseresznyevirágszerű, az elképzelt Végzet bágyadt mosolygása.
Életrajzát igyekeztünk világossá tenni okokban, okozatokban. Ha egyszerűek akarnánk lenni, kijelenthetnénk: íme, egy magyar leány, egy magyar tehetség, amint a régi határokkal együtt az új urak magukkal ragadják. De, minthogy nincsen biztosítékunk arra, hogy ha Budapestre kerül, itt szebb élet felé nyílik-e útja és nem fojtódik-e meg ugyanúgy a gazdasági hurokban, - az ilyen ítélkezés túl kényelmes volna. De bizonyos, hogy tragédiáját a történelem kerekének e fordulása hajtotta.
Hihetetlenül gyorsan olvasott, szinte átúszta a könyveket. Két-három könyv volt a legkevesebb napi fogyasztása. Teljes éjszakákon át olvasott. És nem felületesen. Gyors csapásokkal, mélyen szelte a betűtengert, valakivel kapcsolatban, aki időnként mellette olvasott, jegyezte fel: "Ő grafikailag olvas, én belülről."
Szerelme a színház volt, de moziba járt, mert a kisvárosokban, ahol lakott, nem volt színház. Emeleten ült, hogy ne zavarják. Szemét mindig valahonnan felülről nyitotta rá a dolgokra. Igazi, vágyott életét, mint egy hártyán lebegtette maga előtt, vitte a feje felett, mint egy süteményestálat. A sötétben sokszor görcsösen fogta a karfát: "Művészietlen vagy, halj meg!" sziszegte valamelyik szereplő felé, aki nem tetszett neki. De legtöbbször az egész kép nem tetszett. Rendkívül, testileg is, szenvedett a művészietlenektől Néha színházat is látott, vendégszereplőkkel.
Telítve volt e sűrű, sötét elemmel. Folyt benne folyton. Különösen ilyenkor, amikor színházat látott szenvedett. Elsápadt a sötétben, arcvonásai beroppantak. "Ó, Istenem... úgy feszít...belül..." Terhes volt, áldott a művészettel. Kínlódott vele. És érezte a nagy veszedelmet: "A lélek közölhetetlen:"
Militarista filmeket nem bírt látni. Felállt és kiment. Ha pedig bent maradt, vigasztalanul, az egészet nem értve és mint aki nem hisz a szemének, nézett felnőtt, komoly emberek e vonulásaira. Világháború, egy gyermekkorban átélt menekülés - és most újra előlről. Nem tudta szívlelni.
Csendes, analitikus figyelő volt. Ahogy bejött egy szobába és szétnézett,- abban benne volt megfellebbezhetetlen ítélete. A szemét felvetette, különös mosollyal, mint aki egész más világot lát és onnan, nagy távlatokból néz minket.
Álma az üvegház volt, üveg falak, feltolható üveg tető. Az uccákon az építkezéseknél megállt. Elnézte, ahogy a téglákat akolják. "Sár és kavicsok között lakunk. Borzalmas! Nem is lehet ez rendes élet!"..
Ilyenkor is szenvedett, észrevehetően. Tekintetében harag, kétségbeesés jelentkezett. Tehetetlenül, valóban e "sártekéhez" rögzötten gyökerezett meg - és újra azzal a föntről hozott nézéssel, ahogy a fehérjére leusztatta valahonnan a fekete pontot és azután rémülten visszavontatta. Mérnök-ismerőseeit erre használta: beszélgetett velük külföldi építési folyóiratokról és az eszményéhez eddig legközelebb ért épületekről. Lakni vágyott, - ez volt fő-álma rövid életének. Nem érezte magát sehol otthon. Fürdőszoba helyett egészségszobára gondolt, különféle csapokkal, villamos gyógylámpákkal, tornaszerekkel, téli napgyüjtő- erősítő - és elosztókoronggal. Ezt a korongot lakása tetején képzelte el, a hall mennyezetén. És onnan kapcsolókkal akarta decemberben beterelni a sugarakat abba a szobába, hová éppen jól esett volna. És a szobák üvegfalai is öntötték vagy szigetelték volna a Napot.
Nem szeretett táncolni. Pedig gyönyörű jelenség volt, mozgásában is csupa finom vonal. De értelmi lényének szuverenitása tiltakozott az ellen, hogy valaki jöjjön, férfi, bárban, estélyen - énjétől távolálló, idegen - és átfogja a derekát. Azt mondta erről mindiig: "Hogy jön hozzá!" Kivételeseknek engedte meg, egynek, kettőnek, akikről tudta, milyen lelkek is.
Forró vizet, a legforróbb vizet öntötte minden reggel magára és így naponta megújhodott. A bőre olyan volt, mint a nagyon halványbarna bársony. Kétéven keresztül - ősszel és télen még sötétben - hajnalban kellett szerkesztőségbe járnia. Hatra már bent kellett lennie. A fürdőt nem engedte el. Négykor már forralták neki, vagy, ha ezt elaludták, akkor délelőtt, redakció végeztével sietett haza.
Ez az esztétikai lény, közvetlenül halála előtt pár pillanattal is még, nem hogy a szépet tartotta magára kötelezőnek, mert hiszen lényege volt, - de e már lassuló és mindjárt megálló szervezetből is valami hallatlanul szép fakadt. A kórházban konyhasóoldatot fecskendeztek belé, hogy - ne kelljen a morgueba szállítani és még éljen, amikor hazaviszik. Február 27-re virradó hajnalon hívták ki érte a mentőket, akik visszaszállították lakására. Ezen az utolsó úton, melyet élve megtett, azt kérte, főzzenek neki otthon foreró feketekávét. Lába már kihűlt. A mentők csak az ajtóig vitték, onnan maga ment a diványáig. Végigfeküdt a felvetett ágyneműek között. Férje és egy házbeli asszony voltak csak mellette, az órát nézték, tudván, most már mindjárt mindennek vége. És ekkor az örökre elpihenni készülő testből feltört a sok folyadék. Féloldalra fordította a fejét. Utolsó gondolata az volt, hogy tisztán maradjon a párnája és a takarója. Utána ezt suttogta: "Szervusztok". És többé nem élt. Félhat volt, még sötét. Virrasztói később elmondták: "Olyan volt e pillanatban, mint egy halálra sebzett őz." Másodnap, a ravatalon ahogy feküdt, "a szájánál egy fájdalmas vonás volt." Három napig volt beteg. A legkülönbözőbb körülmények a legkegyetlenebbül taszították le a halálba.
Írtózott a zajtól, a lármától. Borzongott a veszekedéstől. Hét ideges, szerencsétlen testvér,- egy volt hivatalnoknő, egy tanítónő, egy kalaposnő, egy rajzolónő, egy háztartásbeli, egy sofőr, egy fényképészinas,, - egy idős, káprázatokban élő nevelőanya, egy talajnélküli, néha-csupa-szív nevelőapa, - az igazi anyját, akit pedig nagyon szeretett és akivel egy városban lakott, az utolsó évben egyetlenegyszer látta, - egy vérségi apa, aki puszta létezésével hegynyi rémként nehezedett rá... és végül szélsőséges indulatokkal küzdő férje,- mindezek hol a kedély magaslatán, hol legmélyén, hol soha-nemtudni mit suttogva, hol keresűségüket viharban kiöntve, a legfiatalabb leánytestvére festőkészséggel megáldva, mind a lányok verselve és naplókat írva, mégis - kívüle egy sem hevítve a művészet hőfokáig, épp ezért legtöbbje vásárian és rikítóan, legtöbbször elbírhatatlanul hatva idegeire, - olyan környezet volt, amely, szétdobottságában és néha ijedt összeszaladásában, évenként változtatott udvari lakásukban - minden volt, csak az nem, amire olyan szomjasan, éhesen, mindig, éjjel, nappal, minél jobban hajszolva, siketítve, annál könyörgőbb, kitártabb karrral, hol Jézust szólítva, hol a legelszántabb dacokra elhatározva, kétségbeesettt hallgatással, vagy hirtelen felszakadt áhitozással vágyott: - otthonos csend, hűvös kultúra.
Keveset aludt. Ez a hajszálfinom szervezet szinte állandó álmatlanságban is roncsolódott.Éjfél után három-négy órakor aludt el. És, akkor se mélyen - ezt nem merte, - várt a félhatra, amikor fel kellett kelnie. A déli órákban próbálta néha pótolni. És mégis, legtöbbször friss volt. "Őt nem lehet elfelejteni" - mondta róla valaki. - "annyira eleven élet volt". Aki azonban közelről figyelte, döbbenten látta percekre, sokszor órákra lebukni a halálos sápadtság állapotába.
Képzeljünk el egy agyvelőt, amely folytonos rezgésben volt, amely mindig dolgozott. Képzeljünk egy keskeny, hosszukás kezet, amely szüntelen igyekezett munkát találni magának. És egy fénylő, barna szemet, amely a nézést úgy gyakorolta, hogy az egyenlő volt szintén a legnehezebb munkával: a tárgyakat, embereket elemeire bontotta, megértékelte, elraktározta. És mindzet: - látszólag a legteljesebb passzivítással.
Minden ember kisugárzásának van valamennyi színe. Az egyiké szürke, ezek az ónarcúak, a másiké sárga, ezek a halál-arcúak. Ő meleg, aranybarna fényt ontott. Az élet kigyúlt körülötte.
A lapnál, amelynek szerkesztőségébe került, eleinte kliséket kellett rendeznie, borítékba tennie és megszámoznia. Később bizalmatlanul bíztak rá egy ifjúsági rovatot. De rövidesen ebbe is belevitte egyéniségét, amely nem tűrt sablont. Olvasni kell szerkesztői üzeneteit: "F.F. Nagyvárad. Én nem akarom az ifjú poéták szárnyát levágni, még csak megvagdosni sem. Csak arra kérem, egyénien, egészen saját érzésük, ritmusuk, vérük lüktetése szerint írják le azt, amit nagyon éreznek. Ne a rím ócska keretével tatarozzák mondanivalóikat, hanem a mondanivalók mélységével, az eredeti és zengő, lobogó szavakkal pótolják a keretnélküliséget, azaz a rímhiányt ("Brassói Lapok" 1931. nov. 14.)...M. József. Tanulni! Olvasni! Kritikai érzékre szert tenni! (1932. febr. 22.)...B.B. Udvarhely. Friss, közvetlen, megtörtént eseményeket írj le, vagy, ha elképzelt is, ne hasson kiagyaltnak, túlzottnak. )1931. április 23.) Egész sora a fiatal erdélyi íróknak é írónőknek viseli kialakulásában az ő biztos ujjmutatásának nyomát. Mert ezek az ujjak biztosak és megtéveszhetetlenek voltak. Az irodalom anyagát fölényes orvosként tapintották. Hivatott volt erre, még akkor is, ha a maga teljes kialakulására nem jutott ideje. De, hogy a művészet micsoda, hogy annak törvényei milyenek,- azt tudta születésével, érezte születésével. Organizmusa az örök Művészet organizmusával egybekapcsolva kezdett lüktetni azzal a szerves összenövésben élt és arról szakadt le, amikor meghalt.
És ez a nagy lélek arra szolgált itt e földön, hogy testével egy mérleg nyelvecskéje legyen, összetartson egy családot, amely, nélküle, széthullott volna. Mindennapos életében feleség volt és így, férjén keresztül, táplálója egy családi konyhának, amelyben az ő álmaival tüzeltek. És - ami a legoldhatatlanabbnak látszott - ennek a körnek elkötelezettje volt, mert kislánykorában ezt nevelte, tanítatta. A két szegénység megfogta egymást, a múlt és a jelen, - a jövő pedig, amelyben ő üvegházat és nagy regénytrilógiát akart építeni, e két fogaskerék között morzsolódott. A halál azután végleg szétporlaszlatta. "Úgy fel vagyok zaklatva", panaszkodott az utolsó hetekben. Diványán feküdt és fájdalmas, lázas, zavart tekintettel nézett felfelé. "Mindig benyitnak a szobámba, hiába mondom, hogy dolgozom. És folyton lármáznak, kiabálnak." ..."Hát zárja be kulccsal az ajtót!".... Mindegy, nem tudják megérteni."
Az ura sokszor nagyon büszke volt rá. Írógépet vett neki, igyekezett kedvében járni. De megtették ezt gyakran a többiek is. Pillanatok múlva azonban, a napi élet kicsinyességei feletti vitáikkal - ami őt legjobban sértette - mindent lerontottak. Pár ilyen perc - és tönkretették egész napját.
Mindemellett nagyon jól sejtette, hogy az irodalommal nem kell elszakadni az élet elől és hogy a művészet egyik ága sem esik túl az élet körén. Ti csak csináljatok, amit csináltok, veszekedjetek - én abból pompásan dolgozom, megélek. ...De nem juthatott még el addig a nyugvópontig sem, hogy ezt, összeszorított foggal, céltudatosan belássa. Legalább a munkához vonulhatott volna vissza a jegyzeteivel. Segesvárról elhívta magához nevelőanyját és húgát, azt gondolván, hogy ezzel helyreáll házi élete egyensúlya és jobb lesz. Amikor azután ott voltak, úgy érezte, hogy most miattuk nem dolgozhat. Halála napján költözött volna megint külön tőlük és bútorait egyidőben vitték el őt a temetőbe és bútorait egy új lakásba.
Nemes volt, magyar nemes. "Hunyadi". Soha nem használta. Volt koronája is. Csupasz névjegye volt. Egyetlen nemességet ismert: a szellemi kiválasztottságot. Kényes volt, szinte kielégítethetetlenségig. Emberben, anyagban mindig azt a transzcendentálisat kereste, amit a hús, a szövetek olyan ritkán és nehezen engednek át, még azokban is, akikben bennük van. Mégsem volt soha igazságtalan ítéletében. Csaknem mindenütt, csaknem mindenkinél talált valami kis aljat: pár érdes szemcse kellett csak, hogy feljöjjön ebből - megzavarososította előtte az egész felületet. Ismerősök, dolgok százai váltak így számára használhatatlanná.
Ha valami sértette, bántotta - a szeme hirtelen elhomályosodott, tele lett könnyel. Pillanat alatt, átmenet nélkül. Egyszerre csak tele lett könnyel. Mintha állandóan ott ültek volna könnyei a szeme küszöbe alatt,még akkor is, amikor jókedvű volt. De soha nem öntötték el arcát, megálltak a szemében és ott csillogtak. Ennyi volt a sírása, sokkal borzalmasabb, mintha kizokogta volna magát, mert így minden egyes könnycseppén átütött a kimondhatatlan tekintete. Csak aki ismeri "a szem kimondhatatlan fájdalmát, amelyet a megvetendő, örökké áldatlan, a szépség szerelmeseiben kelt" - benne igazán felismerhette.
A halotti tor után férje is, aki pénzügyi hivatalnok volt és a pénz durva feszítései között élt, így tudta csak legjobban kifejezni veszteségét: ..."A lelkét szerettem."...Az ember azt hihetné, csúnya volt. Nem. Gyönyörű volt, de a testét úgy használta, mintha lélek lett volna.
Látni kellett volna, hogyan eszik. Mintha hosszú, finom ujjainak hegyével csipegetett volna, pedig kést és villát tartott a kezében, de ezek elvesztek saját vékony vonalai és leheletnyi mozdulatai alatt. Az étkekben is öntudatlanul a ritkaságokhoz vonzódott, - úgy vásárolta, mintha nem elfogyasztásra, hanem megőrzésre, elképzelt lakásának szépítésére szánná. Utolsó félévében anyagilag gondtalan élete volt, talán egyetlen félévében életének. Egyébként, szinte törvényszerűleg, így váltakoztak az időszakai: amikor neki volt állása, az urának nem volt, amikor az urának volt, neki nem volt.
Rab volt. Ott élt a hegyek között, a Cenk alatt és - soha nem mehetett kirándulni. Vasárnaponként őriznie kellett a házat, éjszakai dorbézolások nappali süket alvását. Egyízben mégis kintjárt az egyik hegytetőn. Megnémult, megrészegült, majd egész lelke felszakadt a szabadságtól. Ehelyett legtöbbnyire a kártya, borgőz csapódott, sűrűlt körülötte. Sokan egy ércpénzért elárulták.
Költözött városról-városra,de csak egyetlen féltett kincse volt: folyóiratai, könyvei, naplófüzetei, másolt versei, amiket, ruhák közé dugdosva, mindenüvé magával vitt. Ha valami megtetszett neki, rögtön kiírta, még ha meg is maradhatott nála az a könyv, vagy újság. Egész füzeteket másolt így tele, a költészet megszentségesítésének e régi, nemes módján.
Dala az "avant de mourir" volt, virága az augusztusban nyíló sárgavirág, cigarettája a bordóvégű "Primeurs", illata ötből-hatból kevert névnélküli, csodálatosan fanyar, finom - csak az övé! Filmszínésze: Gösta Eckman, - aki egy régi fájdalmas szerelmére emlékeztette, - színésznője: Brigitte Helm, - mert ez is arra a szerelmére emlékeztette. Szavai sohasem szokványosak. Csak kevesek előtt tudott beszélni. Leginkább hallgatott, mint akinek a külső világ, a más emberek - torkára fojtják a szót.
Németül jól beszélt, nem tökéletesen, de tökéletes hangsúlyozással. Minthogy lénye volt az összefüggések megérzése, a nyelvből is rögtön beléömlött annak belső fluiduma. A román nyelv azonban egyenesen dalolt az ajkán. Legutoljára egy gyümölcskereskedésben mondta: "Proaspete-" Valami frisset kéret, talán narancsot. Az "o"t és az "a"-t olyan ívvel kötötte össze, mintha egy légies hidat építene: lendült a hangja, szinte utána kellett nézni, hogy mindjárt leesik a magasból, mint egy sirály, leszállt. Egy-egy miniszter, akivel interjút csinált, örökre emlékezetébe zárta ezt a csodálatos "magyarkát" - akivel pedig soha nem lehetett bizalmaskodni - és nyáron külföldi fürdőhelyekről, télen diplomáciai konferenciák színhelyeiről hozott tőlük üdvözletet neki a posta. Nagy, nemzetközi riporterek között is ő jutott eszükbe, a kis, brassói újságírónő.
Bukarestben is kellett élnie, pedig a vágya Budapest volt. A nemzeti elfogultságot mégsem ismerte. Sorsában azonban tisztán jelentkezik az első világháború utáni erdélyi művész-sors, amelyet kényszerű erők odakötnek, érvényesülést azonban mégis régi hazájában keres. Nagy színészi erők voltak benne. Még csak kezdeni sem akarta ott. Kolozsvárott se. Tökéletesre áhítozott, mindenben - félművészet, rendezési, stílusbeli hiányok már elviselhetetlenné tették számára a részvétel gondolatát. Egy kiváló színész, aki mégis meghallgatta, így nyilatkozott róla: "Valami különös, egészen eredeti felfogásban adja elő a dolgokat."
Egy szavalatával egyszer végigremegtetett egy egész termet, betokosodott polgárok hajoltak feléje a Költő elemi ereje alatt, amellyel, - mint kezében egy ostorral - végigsuhintott rajtuk. Éppen ezért soha nem lehetett rábírni, még legszűkebb baráti körének sem, hogy társaságban, szórakoztatásul, szavaljon. A teljes átélés transzára volt szüksége és ez csak magányosan egy szobában, fiatalabb éveiben egyedül kiállva a segesvári hegyekre-, vagy csak tömeg előtt tört rá. Élete utolsó pillanatáig küzdött az alkotás és a reprodukálás démonával, őrlődött köztük.
Egész élete hányódás volt. Zimmermann udvar, - itt élt, bádogos nevelőszüleivel, legtovább segesvári gyermekkorában, alakjait őrizte, egy süket kovácsot, egy sánta lakatost, az erős házi nénit és még sokakat - meg hátul a Küköllő folyót, amelyet Kukujának hívott és amely az árvíz rémével fenyegette zsenge alvását. Hányszor menekültek! Ült kis ingben a fán és tetőn és szökött hozzátartozóival éj idején messze, más, magasabb uccákba. A gimnázium felsőbb osztályaiba Brassóba ment, zárdába. Az egyik apáca itt haragudott rá, mert reggelenként derékig vetkőzve mosakodott. Egyszer beteg volt és a zárda kis földszintes betegszobájában, sűrűn rácsolt ablak mögött feküdt. A zárdában lakott, de a nagy gimnáziumba járt, a Grafpatak mellé. Waszilkievits! Ennek az egy tanárának nevét szívébe véste. Ahogy azóta elhalt alakját idézte, úgy jött az a messziből, mint egy nemes, nagy abbé. Kedvencei voltak egymásnak. Ez a paptanár az irodalmat tanította.
Ezek voltak a legszebb évei. Önképzőkör, néhány csicsergő barátnő, az utolsók. Később soha nem volt barátnéja. Az életben megértetlenül állt és többé nem közölte magát.
Közben szülei és nevelőszülei elvándoroltak, előbbiek a sok gyerekkel, városból faluba, sehol se laktak sokáig. Nyaranta kiment hozzájuk, de csak a nevelőszüleihez, mert igazi apjától, e robosztus, vad embertől írtózott. Még anyja látásáért sem bírta elszenvedni. Egyszer, sokkal később, mégis meglátogatta őket, Bránban. De magával vitte az urát.
Hét gimnáziumot végzett, a nyolcadikra már nem telt nevelőinek. Itt a parkban olvasott. Verseket másolt. Érezte a közelben porladó Költő szellemét a városka felett. Aztán egy fiatalembertől románul kezdett tanulni, hogy esetleg valami állásba juthasson. Megkezdődött álmai lassú temetése, szép, lelkes lányságának vége lett. A fiatalember egyszerre elutazott. Az első ütést kapta az élettől. Otthon szemrehányások özöne zúdult rá. Szégyen, kétségbeesés sápasztotta. Egy este vonatrae kényszerült és utánament. Kálváriajárás Bukarestben, ahol most van először. Egy felső ablak kinyílik, onnan szól le hozzá, utána az ablak rögtön becsukódik. Ismeretlen városban, ismeretlen éjszakában megy. Csak másnap, vagy harmadnap fogadja eléje és még későbben fogadja el is. Ez az ókirályságbeli fiatalember idegenkedett attól a nőtől, akit tartózkodásában, szirmai finom összehajlásában, még nem ismerhetett meg. (Évek múlva már összehordott számára ruhákat, ajándékokat. Aminthogy szülei, nevelőszülei, testvérei előtt is bár a veszteség különös nagysága nyílt meg a sír mélyével, de hogy tulajdonképpen ki halt meg, azt alig valaki tudta.)
...Csak most következett azonban az igazi ide-oda dobódás - egy kezdő állami hivatalnok feleségének élete. Folytonos áthelyezések és mindig naegy szegénység. Bukarestből Szatmárra, itt születik meg a kórházban gyermeke, Bébyke, akiért élete végéig némán rajongott. Közben és utána pénzt kell keresnie. A férj még mindig valami kényszerízt érez szájában, ingerlékeny feldúlt, az éjszakákat alig tölti odahaza. Először hivatalnoknő a városházán, innen elkerül és ekkor egy régiségüzletben alkalmazzák. De már rögtön fújja őket a szél vissza. Az urát Bukarestbe, őt a gyermekkel Segesvárra. És a gyermek itt meghal. A második mély ütés, amely soha be nem gyógyult. A lelket, annyira, amennyire két szatmári bizalmasa Pakocs Károly költő-pap és Vincentina nővér tartják benne leveleikkel, amelyekben alázatra, lemondásra buzdítják. Zavartan, megnemértetten gubbaszt e tanácsok alatt. Hirtelen felkapja magát és lemegy Bukarestbe, most már hosszabb időre. A Calea Victoriei egyik bankjában lesz hivatalnoknő. Éjszakákat virraszt és fél magárahagyottan egy deszkás, padlásszerű manzárdoduban, hol, végig a tető alatt, titokzatos szomszédok kísértik sötét életükkel. Sokat éhezik és egy elkeseredett este öngyilkosságot kísérel meg veronállal. Ideges házasélet itt is, amelyet ritkán tör át a rokonszenv egy-egy sugara valamelyik véletlenül útjába került ember iránt. Legtöbbször romlott, üres ismerősök utálata rázkódtatja meg, lefogy, nézését ellepi a szomorúság. Tekintetének messzi pontja most is Budapest, fáradt, kínzott fiatalságának korai vágya már is a csend. Az egyik bukaresti kórházban orvosi beavatkozás. Társadalmi, gazdasági törvényszerűség? Nem többé, nem kevésbé, mint más esetekben.
Rossz szájízzel hagyta el a fővárost, - új állomásuk Medgyes. Itt egy éjszaka majdnem végez velük a földgáz. Utolsó pillanatban nyitnak ki ajtót, ablakot, rohannak ki a szabadba. Anyagilag most valamivel jobb a sorsa, vágyaival, terveivel azonban még jobban vajúdik, még szűkebb zsákuccában van. Kilátástalannak látja a jövőjét, fejében újra meg-megfordul az öngyilkosság gondolata. Másodszor próbálja meg: borotvapengével vágja fel itt az erét. Megmentik, de nyomát, egy hajszálvékony sávot, haláláig viseli csuklóján...Itt is rengeteget olvas. Ösztönei mélyén a legvilágosabb, legabszolútabb művészetet követeli, de a felszínen még egyideig behálózza az iskolás, majd a fiatal-lányos ál-irodalom, nála kivételesen fanyar szentimentalizmus, pap-ismerőseinek és a zárdának kötött szempontú befolyása, amikben azonban - még mindig nem több huszonegy évesnél és már közel négy éve asszony! - mindenki keresztül esik, mint gyermekéveiben a himlőn. Medgyesen most huzamosabb ideig laknak.
Utolsó pár esztendejét Brassóban tölti, itt tisztul ki, - látása, világszemlélete itt erősödik, önállóvá, majd ömlik be az örökkön igaz, örökkön egyetlen Művészet és egyszersmind a társadalmi Újítás szükségérzetének előrehömpölygő hatalmas folyamába. Brassói elsős évében is még hivatalnoknő, előbb egy filmkölcsönző-vállalatnál, majd egy textilgyár lerakatánál. 1930 szeptember 17-én lép be, mint rendőrségi és törvényszéki tudósító a Brassói Lapokhoz, ahonnan az ugyanennek a vállalatnak kiadásában megjelenő "Népújság" megindulásakor annak szerkesztőségébe osztják be. Itt borzalmas gyilkosságok, vérfertőzések, szerelmi drámák, rablások, betörések, vasúti elgázolások,árvizek kiszínezése tartozik a munkakörébe.
Brassóban a Hosszú utcca 9-ik számú emeletes bérház udvarán halt meg, fejénél és lábánál egy-egy politúrozott, csigaalakban csavarodó, roskadásig rakott könyvállvány között. A plafonról japános lámpa szórt rá sárga fényt. Egy ezüstporos vaskályha, egy rövid hintaszék, egy drapp toalettasztalka, egy ugyanilyen színű komód volt még a szobában. És egy kis rádió. A két ablakon a szürke vászonfüggöny le volt eresztve. Az egész ház aludt.
Mint ijedt, meghajszolt őz szaladt át az életen. 1930 körül élt, de legalább 2000-nél tartott. Nagy szív volt, aki semmiféle emberi érzelmet nem tudott kizárni magából, így a vallást sem. A múlt halvány holdja vetődött vele a jövő elektromos tereire. Halála után tudódott ki, hogy - már újságírókorában - néha eljárt a Szent János utcai kis templomba gyónni. Halottas ágyánál a virrasztó asszony nem tudta az imát, amit a pap feloldozásra, előírt. Ő tudta és elsuttogta. Tenyerét megadóan tárta fel az utolsó kenetre. És csak azt kérte még, nyissák ki egy percre a kórházi ablakot, hogy lássa az eget. Hideg, csillagos, téli mennyboltozatot látott. Milliárd csillagot, amelyek összefolyhattak szeme előtt. Mert a látása gyengült el legelőször. "Jaj, nem látlak, jer közelebb!" szólította utolsó órái őrzőjét. A lakásából a kórházba szállították, a kórházból vissza a lakására. Rázós, vidéki uccákon "Tromboflebitis mesentarialis." Ennek a halottja, közvetlenül. Felperzselte, azután megfagyasztotta. Életének sötétjében visszatapogatva azonban ott találjuk meglapulva mindama átkokat, amelyeket emberi együttélésünk borzalmas kezdetlegességeivel, forralt agygőzeivel zúdítunk és amelyeknek tegnap ő volt a halottja, ma más és holnap a következő.
De az alapcímke ez volt: "Cancer". Már előtte hosszú ideig: rádiumbesugárzás. "Hárman is vizsgálnak."
Temetésén pillanatra kisütött a nap, zúgtak a harangok. A Postarét lejtős oldalán, a kis római katolikus temetőben, az egyik legmagasabb sírhelyet kapta. Mialatt a szertartás folyt, a domb tetején ott álltak a magyar gimnázium leánynövendékei. Előzőleg keresztülvitték a városon, elhaladtak vele volt szerkesztősége homlokzatánál. Néhány méterrel azelőtt eszébe jutott valakinek, hogy nincs kint a fekete zászló, de már késő volt, a zászlót hirtelen nem találták. Olvadó, sáros hó cuppogott a kísérők otromba gumicipői alatt.
A koporsóban bordó ruhájában fekszik, amelyet darabja bemutatójára tervezett. Egyik karja alatt kis sárga mackó, másik karja alatt baba. A mellén mimóza.
Másnap hajnalban misét mondtak lelkiüdvéért. Férje és egy házbeli asszony voltak jelen. Testvérei - pedig bizonyosan igyekeztek a hideg téli hajnalon felkelni - elkéstek.
Délben szétvitték holmijait. Kétségbeesetten kapaszkodott mindenki élete tanúságának egy-egy darabjába. Ami lényeges volt számára, azt senkire sem hagyhatta: jövendő életét. Ez visszafutott abba a fájdalmas árokba a szája körül.
Az utolsó színdarab, amit látott: Gerhárdt Hauptmann Naplementéje volt. Az utolsó könyv, amit olvasott: Sinclaier Lewis: Ann Vickerse. Szászok, magyarok, románok, zsidók között élt. Ideges sietéssel, idegenül járt köztük. Hogy mennyire nem ismerték, még bent a lapnál sem, - elbocsátása után az egyik nyerses hivatalnoknő ezzel fogadta: "Polgári tyúk lettél?" Szeme fájdalmasan, kérdően felcsillogott. Nézett, szinte maga előtt is meglepetten. Válaszolni sem tudott. A legfinomabb, a legmagasabb rendű, aki e völgykatlanban élt! Nagyvonalú életre teremtődött. Magasodó, hullámos alakjával nemzetközi hajókon, vonatokon kellett volna utaznia. Joga volt az élet minden szépségéhez. És meghalt anélkül, hogy valójában láthatta volna a világot, amely mégis élt benne, egészen. Segesvárról kétóra az út Brassóig. Ez a két város életének kezdő és végző állomása. Közben jelentéktelen, rövid kitérések. És, bár e kurta úton is szabályszerűen felfűzte fonalára a "sors", - mily hazug szó, amely nincs! - mégis tüneményszerűen halt meg, mint ahogy tüneményszerű volt az élete.
Pedig itt volt, köztünk. 1906. május 17. és 133. február 27-ike között.
Szerény és tartózkodó volt. A művészetet művészetnek érezte, a megnyilatkozást művészietlennek. Nevét, még cikkei alá is, mindig másnak kellett odaírnia.
Egy nagy biztosítéka művészi hitelességének a kezünk között van: soha nem talált ki történeteket, mindig belülről akart írni.
És mindig inkább kevesebbet, mint többet.
Tudta, hogy csak gyöngéden kell érintenie, - az irodalom igazi értőiben a megütött hang sokkal hosszabban felel. Hatalmas regénykompozícióra készült. Életét akarta megírni. Anyaga készen állt benne. Már feltette a címeket is: Az első köteté: "A Zimmermann udvar". A második köteté: "Amíg egy asszony dolgozni kezd". A harmadikét nem tudjuk. Tele volt készülődéssel. Életre és munkára.
Nehéz egy ilyen erőszakosan megszakadt élet adalékaiból bármit is kihagyni. Egy őt túlélt kéz erőfeszítése, hogy e darabokból összerakja alakját, amely azóta a föld alatt szétesett. Munka, amely azzal a messzi óhajtással indult, hogy ne reprodukció legyen, hanem újjá teremtés.
(B. S.) |
|
| |
|
0 komment
, kategória: A Nagy Karola-rejtély |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2009-06-26 11:51:07, péntek
|
| |
| |
Tünemény suhant át Erdély felett
Ecsetvonások a magyar Baskircsev Mária portréjához
Szerkesztette: Erdélyi Lili/Ada
Szerkesztésért felelős: Benamy Sándor
Készült a Szegedi Nyomdában 1988-ban
"Az voltál-e, aki vagy?"
"Nem voltam az, aki vagyok, de mindig az akartam lenni és nem tudtam (Ti, bírái előtt, Kr.e.2700-ban.)
Művész volt...
Nemzedékek sorsa nemzetfölötti értelemben tudatosodik benne. Benedek Marcell
"Mindenütt Golgota van, ahol valaki új gondolatot mond ki." Heinrich Heine
Wutka Tamás: Álarc nélkül
Nagy Karola olvasása közben
Hogy mi marad fenn a tűnő időben, éppúgy a véletlenen műlik, mint életünkben minden. Örökre nyomtalanul tűnnek el érdemek és nagyságok, maradnak fenn jelentéktelen látszatértékek, amelyeket nem egy esetben addig és oly sikeresen sulykolnak a tömegekbe, mígnem valódi értéknek hiszik. S ugyanígy fordítva. Sosem hittem a hazug közhelynek, miszerint a tehetség "eget kér". Ezért különös öröm fél évszázad távlatából visszarántott írásmű olvastán rádöbbenni, milyen kár lett volna, ha az idő végleg betemeti, vagy éppen valamely irodalmi irattárban a bürokrácia játékszabályai szerint egy nagy könyvbe gondosan bejegyezve rejti el az utókor elől.
Ha Nagy Karol nem hal meg oly fiatalon, minden bizonnyal az új rendszer kegyeltjévé válik. Egy darabig. Mert haladó mivoltát nem élettől idegen eszmékkel kívánta alátámasztani, az életét élte úgy. S az ügyért nem lett volna hajlandó feláldozni az embert.
Rövid ideig élt, de ez nem feltétenül jelenti, hogy keveset. Hamar felismerte, az igazán nagy dolgokat csak önmagával beszélheti meg az ember. Sokat élt, hisz felelősen élt.
Sajnos, nem irányíthatta sorsát.Azt sem tehette meg, hogy maga válassza az időt, amikor búcsúzni akar. Pedig valószínűleg az a fajta volt, aki pontosan tudta, mikor jön el a pillanat. Sem előbb, sem később. Sem korán, sem későn. Amit megkísérelt, nem lehetett komoly, még nem akarhatta igazán. Csak edzette magát. Sokat szenvedett, őszintén, de nem látványosan. Annak nemlehet akkora hitele, mint az önkéntes , csendes távozásnak. Az előbbi, ha nem is tudatosan, de zsarolja a világot, az utóbbi már visszavonhatatlanul lemondott. Ő várt és figyelt, mert bár tisztában voltl vele, hogy igényei nem evilágra valók, még rengeteg dolga lett volna. Mégsem végezhette el.
Milyen felvilágosult volt! kapjuk fel sűrűn a fejünket meglepetten, pedig nincs ebben semmi csoda: a felvilágosult gondolkodás éppúgy nem korhoz és helyhez kötött, mint a dogmatikus. Természetes volt nála mindaz, ami szélesebb rétegeket csak jóval később mozgatott meg, mindaz, aminek az "illem", a megszokás sokáig megálljt parancsolt: társadalmi problémák, férfi-nő kapcsolat, az egyén kiteljesedése.
Aggasztotta a mechanikussá váló életforma, az ezzel járó szeretet-hiány.
"Az élet: álarcos halál"- írta. De erre az álarcra is újabbak kerülnek, a külvilág váltakozó igényeinek megfelelően, s ezek nem az egyéniség természetes váltakozásának igazi arcai. Csapongó lénye sosem volt hamis, a tisztaság lételeme maradt. Mikor fedhetjük fel végre igazi arcunkat, egyáltalán hol van, melyik az igazi arcunk, kérdezi riadtan. Pedig ő mega sem tudott álarcot viselni, akkor sem, amikor azt hitte magáról.
És közben félt. Félt, mint mindenki. Olykor megtalálni vélte félelme okát, de igazán talán maga sem tudtam, valóban az-e? Szorongott. Mi lesz, ha ez lesz... Mi lesz, ha az lesz... Mi lesz, ha már semmi sem lesz...
Nyugalom és béke után vágyott, amit sosem kaphatott meg. Az élet, csakúgy, mint produktumai, nem szereti, ha átlátnak rajta. Védi titkait, ellenáll, ha misztikumáról lelebbenteni igyekeznek a fátylat. Ezért azoknak ad inkább nyugalmat ,akik ilyesmivel kevésbé törődnek. A magafajta lángoló, belső zaklatottságát az élet eseményei szüntelen tápláló érzékeny léleknek ebből sem jut ki. Bármit keresett, mindig mást talált. Amit talán megértett, de el nem fogadhatott.
Sokszorosan érezte a súlyát, hogy valójában mindannyian reménytelenül egyedül vagyunk, különféle eszmékbe és ürügyekbe, saját fontosságunk tudatába menekülve, csakhogy erről minél gyakrabban megfeledkezhessünk. Mégis, ebből a félelmetes magányból születnek a gondolatok, meyek által emberré válhatunk.
Hitt, akarva, mert minden hit egy újabb lehetőség a reményhez. De hiába remélt. A nagyváros kínálta magasabb szintű kulturális élet utáni sóvárgása vágy maradt, a mga számára megálmodott életforma álom. De szellemiségében nyoma sincs a periférikus létnek. Írásai, színdarabjai egyaránt frissek, elevenek, az idő nem fogott rajtuk, aktualitásukon semmit sem tompított. Korai halála bizonyára újabb csalódásoktól mentette meg, noha írásai nem utalnak rá világosan, miben látja a kedvező változások feltételeit. Egyértelműen, tisztán csupán azt látta, ez a helyzet tarthatatlan.
Különös érzékenysége fogékonnyá tette az élet, a társadalom, az egyén igazságtalanságaira, ellentmondásaira, kiutat, megoldást éppúgy nem talált, mint sem előtte, sem utána senki. S éppen ez teszi hitelessé minden sorát! Életünk alapvető kiszolgáltatottságával nem tudott mit kezdeni. Sok mindent tudott, amit egy átlagos nő abban a korban, azon körülmények között nem tudhatott. Mert önmagából merített. Nem csupán érezte, tudta és kifejezni is képes volt olyan szinten, ami érdemessé teszi a fennmaradásra. Ezért nem fog az idő Nagy Karola torzóban maradt életművén. Arra a pontra ért el, ahonnan továbblépni máig sem tudunk. |
|
| |
|
0 komment
, kategória: A Nagy Karola-rejtély |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2009-06-26 11:18:18, péntek
|
| |
| |
Tünemény suhant át Erdély felett
Ecsetvonások a magyar Baskircsev Mária portréjához
Szerkesztette: Erdélyi Lili/Ada
Szerkesztésért felelős: Benamy Sándor
Készült a Szegedi Nyomdában 1988-ban
"Az voltál-e, aki vagy?"
"Nem voltam az, aki vagyok, de mindig az akartam lenni és nem tudtam (Ti, bírái előtt, Kr.e.2700-ban.)
Művész volt...
Nemzedékek sorsa nemzetfölötti értelemben tudatosodik benne. Benedek Marcell
"Mindenütt Golgota van, ahol valaki új gondolatot mond ki." Heinrich Heine
Szélpád Árpád: Lángolt és elhamvadt
1906-1933. Huszonhét év. Akkor is tragikus, ha sírkövön olvassuk. Hát még ha egy poszthumusz könyv címlapján áll.
Huszonhét év. Mindössze ennyi volt, ameddig Nagy Karola élt és ami megmaradt ebből az életből baráti beszélgetések, csókok és könnyek emlékén kívül - egy könyv.
Nagy Karola minden sora az életéről beszél. Erről a lángoló, izzó és elhemvadó életről.
Ez az, ami a könyv olvasásakor megfog és lenyűgöz. Ez az, ami miatt még az abbanmaradt mondatot is végigolvassa az ember. Meztelenebbül kevés író mutatta meg magát így, hogy ilyen mélyre mutasson.
Nő volt. Személyes köze volt az élethez. Nem látott rendszereket, nem ment elméletek után, sohasem volt külsőséges. Számára az élet az volt, ami sohasem kívül, hanem belül viharzik le. Ezek a viharok tépték szét olyan fiatalon. És ezeket a viharokat írta le . Nő volt. Úgy írta le, mint a legszemélyesebb ügyét. Ezért izgalmasak, ezért lenyűgözőek az írásai. És ezért záródnak le vele.
Bizonyos, hogy ennyi tehetséggel férfi írók ilyen fiatalon is nagyobb nevet szereznek maguknak. De az is bizonyos, hogy ezzel a témakörrel, ezzel a mondanivalóvl nem jutottak volna még haláluk után sem kiadóhoz.
Erdélyi író. Erdélyi kisvárosok szerkesztőségében és cukrászdáiban lobogott el az élete. Férje volt és voltak szerelmei. Barátai aliig. Megértője egy sem. Vívódásaiban néhány levelet írt olyanokhoz, akiktől talán emberi kézszorítást várt. A könyv közli a válaszokat. Döbbenetes, hogey jajkiáltásara emberi visszhang helyett szemforgató, kenetes válaszokat kapott
Bovaryné? Csak akik nem értik, azok mondhatják rá. Nem Bovaryné - sem régi, sem modern értelemben. Egy fiatal ember, nő, aki magárahagyatottan, érzéketlen emberek között elhamvad az emberré nemesülés vágyának tüzében.
Két kis színjátékát közli a könyv. A háború utáni nemzedéket írja meg mind a kettőben, az egyikben egy fiút, a másikben egy leányt. Mind a kettő kis mestermunka a maga nemében. Mind a kettőben a hős fölvilágosult, szabadszellemű ember, aki a maga életét akarja élni és összeütközik korlátolt, ostoba, kicsinyes, értetlen környezetével. Ezekben a hősökben benne van az ő élete is. Aminthogy ott liheg kielégítetlen, szomjas élete kis regényében is.
"Kényes" témákról ír, az életét leplezi le, de mindezt annyi ízléssel, női öszstönének annyi finomságával, hogy soha, egy pillanatig sem érezzük leplezésnek. Ellenben minden írásában érezzük azt a drámai feszültséget, amely őt is feszítette. Ezt a feszültséget végig fokozza és meglepő, soha feloldódást nem hozó végzettel fejezi be. Mintha minden darab az ő élete lenne. Egy boldogabb kor bizonyosan jobban megbecsüli őt. Az ő emlékét azért becsüli meg, mert mielőtt elhamvadt - lángolt is. |
|
| |
|
0 komment
, kategória: A Nagy Karola-rejtély |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2009-06-26 11:01:24, péntek
|
| |
| |
Tünemény suhant át Erdély felett
Ecsetvonások a magyar Baskircsev Mária portréjához
Szerkesztette: Erdélyi Lili/Ada
Szerkesztésért felelős: Benamy Sándor
Készült a Szegedi Nyomdában 1988-ban
"Az voltál-e, aki vagy?"
"Nem voltam az, aki vagyok, de mindig az akartam lenni és nem tudtam (Ti, bírái előtt, Kr.e.2700-ban.)
Művész volt...
Nemzedékek sorsa nemzetfölötti értelemben tudatosodik benne. Benedek Marcell
"Mindenütt Golgota van, ahol valaki új gondolatot mond ki." Heinrich Heine
Ion Gheorghe Maurer: fost Presedinte Consiliului de Ministri: Emlékem Nagy Karoláról
Ismertem Nagy Karolát. Elvtársi barátságunknak, amely marxista gondolkodásbanfogant, meleg és világot emlékét őrzöm agyamban és szívemben.
Mindkettőnk számára legszebb része volt ez életünknek.
Politikailag nem dolgoztam együtt Nagy Karolával, mindketten más-más területen dolgoztunk a holnapért, a szabad ember kizsákmányolásmentes, rabszolganélküli világáért.
Egy magasabbrendű emberi szolidarításra mozgósítottunk, olyan világot remélve, amely sajnos, még nem érkezett el mindenki számára.
ny. román miniszterelnök
Predeál, 1978. február 18. |
|
| |
|
0 komment
, kategória: A Nagy Karola-rejtély |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2009-06-26 10:51:34, péntek
|
| |
| |
Tünemény suhant át Erdély felett
Ecsetvonások a magyar Baskircsev Mária portréjához
Szerkesztette: Erdélyi Lili/Ada
Szerkesztésért felelős: Benamy Sándor
Készült a Szegedi Nyomdában 1988-ban
"Az voltál-e, aki vagy?"
"Nem voltam az, aki vagyok, de mindig az akartam lenni és nem tudtam (Ti, bírái előtt, Kr.e.2700-ban.)
Művész volt...
Nemzedékek sorsa nemzetfölötti értelemben tudatosodik benne. Benedek Marcell
"Mindenütt Golgota van, ahol valaki új gondolatot mond ki." Heinrich Heine
Jókai Anna: A halállal kacérkodott
Nagy Karola huszonhét éves korában meghalt. A tehetség olykor önpusztító ereje vitte-e ki a világból, - vagy éppen ez a tragikus előérzet sürgette ki belőle, sűrítette művésetté keserves érzéseit?
Nagy Karola gyakran hívta a halált, mondhatnám, szerelmes kacérsággal, szinte élvezettel emlegette, hogy ennek bizony így kell lennie.
Ha megérte volna és ötven éves korában visszaolvasta volna ifjúkori jegyzeteit, maga is egy nyugtalan nő önmarcangoló képzelgésévé foszlatta volna.
De nem így történt. A kiteljesedés ténye hitelesítette művészetét, korai halálát. Az érzelmességből megszenvedettség lett. A nyughatatlanságból még világosabb célkeresés.
Még mekkora nagy író nőtt volna ebből a lenyűgöző testi-lelki asszonyból, ha van ideje az Őt formáló szellemnek megcsontosodnia! Soktémájú drámaíró, novellista, költő, esszésta?
Nagy Karola négyes ketrecbe született: erdélyi elszigeteltek nyelve az övé, de még ebben a drága kis magyarságában is nemesi származásából kitaszított, előítéletektől csapdosott nő, végül pedig olyan veszedelmes szépségű, akit a felületes vágy rögtön ölelésre és nem eszmecserére hív.
Ránkmaradt életműve csupa háborgás. Még nagyon is nő - de tisztán emberi elemek már törekszenek az uralomra. Saját "emancipálása" nagyon is lefoglalja, de rálát már az egyetemetes emberi szenvedésre. Vab szeme a jogtalanságot meglátni. Sokfelé keresgél, merre talál valami abszolút értelmet az ingoványos világban? Istenhite, részvét-képessége jófelé tereli - és nem engedi, hogy unatkozó Bovarynéként élje meg ellentmondásosan viselt házasságát. Lázadozása a "rabság" ellen már szinte férfias vonás. Mégis, azt hiszem, valójában soha nem tudott volna olyan kegyetlen lenni, mint az általa megrajzolt lány, Claire, a drámájában. Kiírta magából a önmegvalósításhoz olykor szükséges kegyetlenséget - de a megélt életben másokat nem tudott bántani: önmagát ostorozta szüntelen. Sok mindent tudott, amiből a nagy irodalmak születnek:tudta, hogy az ember olyan társaslény, aki lényegével végülis mindig magára marad, tudta, hogy az otthontalanság elpusztít, tudta, hogy a változó nem fontos igazán, s az örökre kell törekedni. Tudtae (vaegy inkább csak ösztöneiben érezte), hogy ködképekbe fogódzunk, hogy gyakran csaljuk magunkat. Tudta és hirdette: az a valódi nyomurult, aki a másikat taszítja nyomorúságba. Látszatra belemerült az életbe, látszatra diadalmasan forgolódott benne, mégis volt egy hártya, egy éttéphetetlen hártya közte és a mindennapi valóság közt. Alapélménye a kitaszítottság volt.
"Mindennap egyformán. Mert itt nem változik az élet. Itt nem halványul el a gond. Itt csak sötét kétségbeesés van, kenyérvárás és halál...Súlyosabban már nem nyomhat az élet, nehezebb nem lehet a hullaszag, hangosabb a jaj...
Nagy Karolából hiányzott Árva Bethlen Kata kemény eltökéltsége - a kalitka fémrácsai közt az ő vergődése esendőbb. S talán ezért is közelibb hozzánk, jelenünkhöz a sorsa. A tehetetlenség szégyenében osztozhatunk vele, ma is.
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: A Nagy Karola-rejtély |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2009-06-25 17:41:52, csütörtök
|
| |
| |
Tünemény suhant át Erdély felett
Ecsetvonások a magyar Baskircsev Mária portréjához
Szerkesztette: Erdélyi Lili/Ada
Szerkesztésért felelős: Benamy Sándor
Készült a Szegedi Nyomdában 1988-ban
"Az voltál-e, aki vagy?"
"Nem voltam az, aki vagyok, de mindig az akartam lenni és nem tudtam (Ti, bírái előtt, Kr.e.2700-ban.)
Művész volt...
Nemzedékek sorsa nemzetfölötti értelemben tudatosodik benne. Benedek Marcell
"Mindenütt Golgota van, ahol valaki új gondolatot mond ki." Heinrich Heine
Hegyi Béla: Nagy Karola katolicizmusa és lázongása
A tökéletest kereste, a hiánytalant. A világban hiába kutatott utána, mert az ő szeretetvágyát, boldogságigényét a világ nem tudta kielégíteni. Megpróbálta legalább formálni kicsit a világot, úgy gondolta, az írás, a szó ereje jelent valamit: a gondolat megtelepszik a lelkekben és javít az embereken, belső tisztuláshoz segíti őket.
Olyan világban szeretett volna élni, melyben a jóság hódít, a szépség uralomra készül és a békesség otthonra talál. Nem értette, miért nem ilyen a világ, miért nem akar megváltozni. Azon igyekezett, hogy legalább szűkebb környezetében szerezzen érvényt a szeretetnek, s az egymás iránti megértésnek. De szűkebb környezete értetlenül meredt rá. Hiába ostromolta szavaival, fájdalmaival, egész boldogtalanságával. A világ sosem enged a szeretetnek, bármilyen követelőző is. Ezt Nagy Karola nem tudta. Nem akarta tudni. A világ ellenállt szándékainak.
Járta a maga útját. Nem könyörült meg rajta senki. Azt hitte, ha feltárja a baj és a bú forrását, társakra talál, akik - felismerve igazságait - segítenek neki a baj és a bú enyhítésében. Sokan meghallgatták. Néhányan megerősítették igazában, kiálltak mellette, de legtöbben csupán a szerelemben boldogtalan asszonynak tekintették. Csakis a nőt látták benne, az igéző szépségű nőt, akivel a szeretkezés teljes gyönyört ad. Ám még akik értették és támogatták is igazságait, azok sem igen tudták megfejteni személyiségét, teste és lelke vergődésének titkát.
Talán mert a végletekben gondolkodott, végletekben élte az életét. Futó viszonyokban keresett menedéket, ölelésből ölelésbe menekült a szerelem teljességének reményében, de mindig tépettebben került ki belőlük. Semelyik sem az a szerelem volt, amire - talán nem is földi mértékkel mérve - várt. Csillapították ugyan a test kívánságát, de csak növelték a lélekét. A férfi és nő oly eggyéolvadásáról ábrándozott, a test-lélek közösségének oly harmóniájáról, amely már-már a két fél egyéniségének és nemi természetének feladását, egy harmadik létben való újjászületését követelte volna. Mindent megtett, hogy kiszabaduljon női mivoltának börtönéből, hogy áthágja kora előítéleteit és a férfiember jogaival rendelkezhessen, de törekvése beleütközött a társadalom vallás-erkölcsi korlátaiba, férfi-uralmi szemléletébe. Nem lehetett nyíltan, őszintén ő maga, emiatt a csalódások és megaláztatások sorát szenvedte végig.
A másik lehetőség, amit papismerőse kínált, az önmegtartóztatás és lelki olvasmányul - az "érzékies" regények helyett- az úgynevezett sekrestye-irodalom forgatása, Pakocs Károly azt tanácsolja neki, hogy - tehetségét kamatoztatva - írjon, de inkább "csak olyanokat, amelyek egy katolikus lélekhez valók". Ezek a "csak olyanok" abban az időben az illuziók és az öncsalások világába vezették. Nagy Karola azonban nem tudott szót fogadni másnak, csak saját magának, a maga belső törvényeinek. A valóság éppoly komolyan érdekelte, mint érzékeny lelkületének a valóság hívásaira formált válaszai, melyek írásainak tárgyát képezték. Egész valója együtt rezeg, hullámzik az élettel: nemcsak éles szemű megfigyelője, reflexiója mindannak, ami vele és körülötte történik, hanem szenvedélyes átélője és továbbítója is. Másokkal, ámsok problémáival mélyen azonosulni tud, különösen, ha azok saját problémáit is tükrözték. Mások gondjaiban próbált megoldást találni a sajátjára. Azt a jövőt áhítja közben, melyről egyik kedvenc könyvében, Anő és a szocializmusban August Bebel így beszél:?
"Az új társadalomban a nő társadalmilag és gazdaságilag teljesen független, nem uralkodnak rajta, nem zsákmányolják ki: a férfi szabad, egyenlő társaként maga tartja kezében sorsa irányítását... Olyan területeken fog tevékenykedni,amelyek megfelelnek kívánságainak, hajlamainak és adottságainak, s a munkáját a férfival egyenlő feltételek mellett fogja végezni...Párja megválasztásában éppúgy szabad és független, mint a férfi. Maga választ, vagy engedi, hogy őt válasszák, de amikor frigyre lép, vonzalmán kívül nem ismer más szempontokat.
A jövőt áhítja, az új társadalmat, mert a jelenből kiábrándult, a társadalmat réginek, ósdinak és lehetetlennek tartja. Tapasztalja, mint növekszik mindenfelé a birtokvágy és a kapzsiság. Látja azoknak a gyarapodó csapatát, de mást sem tesznek, mint szaporítják a testi és szellemi nyomorúságot, hamis eszmékkel mérgezik a tömeget és az elámított embereket embertársaik erszényeire uszítják, anélkül, hogy a saját erszényüket akárcsak eszükbe is jutna a szegények számára megnyitni. Tanúja annak, miként feledik az evangéliumi tanítást, mely azt hirdeti, mindenki a tulajdon javaival fogjon hozzá a bajok orvoslásához: ha tökéletes akarsz lenni, add el, amid van és juttasd a szegényeknek. Egyesek a szabadság nevét kiáltozzák, miközben pusztítják, elárulják, rágalmazzák azokat, akik ajkukat a bátor és szabad beszédre nyitják. Hallja, ahogy lelkiismeretlen politikusok az egység és a testvériség jelszavát hangoztatják, ugyanakkor látja, hogy tetteivel az egyik néposztályt a másik ellen fordítják és ádáz, engesztelhetetlen harcot hirdetnek mindazzal szemben, ami nem felel meg önös politikai céljaiknak.
Mindenütt ismételgetik a szép szót: emberiség, emberség! És a valóságban rémítő embertelenség, kegyetlen elnyomás uralkodik. Ember az embernek kínzója, foglya, hóhéra.
Nagy Karola hite annyiban és azért katolikus, mert egyetemes szeretethit. Mindent és mindenkit befogadó, megérteni és érezni akaró. Istenhez úgy fordul, mint a lelkek urához, ki egyként őrzi a mindenség és az arasznyi emberi lét titkait. Örök törvények alkotója, de személy szerint ismer minden embert, gondja van az élők gyülekezetére. Az ő istene mindenkit meghallgat és külön-külön szól is mindenkihez.
Ám ezt a hitet kételyek és csalódások szaggatják. Úgy érzi, Isten nem törődik vele: olyan keresztet hordoz, aminek súlyától összeroskad. Isten keze, amelybe kapaszkodik, nem könnyít rajta, sőt mintha ez a kéz is inkább a terheit növelné. Vajon az Isten önzése túltesz az emberén? A végtelen mi mást szerethet, ha nem önmagát a véges dolgokban? Hát az Isten csak a szenvedésben tud megvalósulni?? sebekkel tud csak rést ütni rajtunk, tud belénk hatolni, hogy megtöltsön önmagával?
Nagy Karola nem érezte az Isten erős szeretetét, megmentő bizalmát. Már Istennek sem kell? ő is elhagyta?
Úgy vélte, az istenkérdés nem érvek és ellenérvek hatására dől el. Nem valószínű, hogy bárkit is Aquinói Tamás vagy Szent Ágoston okfejtései győznének meg hite "értelméről".
Az istenkérdés szerinte elsősorban emberprobléma, amelyre feleletet mindenki a saját életével ad. Magatartásával hitelesíti hitét, a magatartás mértékét pedig az emberség mértéke határozza meg.
Nagy Karola meggyőződése volt, hogy az ember nem élhet másként, csak ha az élet változásával, a világ forgásával együtt változik, nem nőhet bele végképp az emberiességbe, csak ha embersége kiteljesedik anyagi és szellemi szükségleteinek kielégítésével. A gondolkodás kultúrájának ébresztésre van tehát szükség, a kultúra általános birtokbavételére.
Világos ügy volt előtte, hogy míg a vallás szívügy, az egyén ügye, addig az emberi közösség egzisztenciája társadalmi ügy, történelmi konjunktúra. Az egyiket a hit vezérli, a lélek transzcendens kapaszkodása, a másikat a szociális eszme, a forradalmi gondolat. Nagy Karolában földi és égi realitások, földi és égi metafizikák keveredtek: a keresztény tanítás nála összekapcsolódott a marxi társadalomprognózissal.
Arról a társadalomról álmodott, ahol ember az embernek társa, testvére, áldása lesz. Ahol az emberek egyenrangú, egyenjogú partnerei lesznek egymásnak minden téren. Ahol a társadalmi fejlődés során újabb és újabb szintézist érnek majd el önmaguk tökéletesítésére, belső gazdagodása, értékbővülése révén. A társadalomépítés egy ponton törvényszerűen kilép akkor az anyagi boldogulás szűk, önző szférájából és átterjed a kulturális, erkölcsi és szociológiai szférákra is. Az új társadalomban az ember már nemcsak a saját jobb sorsáért fáradozik, hanem a másik ember boldogulását is céljának tekinti. Ha majd az össztársadalom a maga jézusi küldetésének magaslatára kerül, az ember is hűséges lesz küldetéséhez. Ezáltal fog lelkiekben és szellemiekben mind hasznosabbá és érettebbé válni a világ. A társadalom az emberproblémát többé nem hűvös objektivitással, vagy éppen tulmisztikálva közelíti meg, hanem, szinte istenkérdéssé téve, feladatul tűzi az ember erkölcsi nemesítését, annak az új embertipusnak a megszületését, mely a szeretet jegyében fogant. Ekkor lesz a világ valóban elkötelezett otthona minden embernek, ekkor lehet majd félelem nélkül, igazi biztonságban élni, ekkor válik majd tudatosan is Isten méltó társává az ember.
Nem is arról kell tehát végül szólni, mit írt meg Nagy Karola a maga sorstépte életművében hanem, hogy mit írt volna még, egy jobb és tisztultabb világban. Ahol korlátlanul kiteljesedhetett volna, mindenki másnál különbözően, ahol - remélhetőleg - úgy élhetett, cselekedhetett volna tovább, ahogyan csak Ő tudott egyedül: sokszínűen, érzékletesen hívőn-hitetlenül, mert bizonyára még akkor is elgondolkodott volna azon: az embert egy tisztultabb világban sem elégíti ki a kollektív megmaradás és a művében való halhatatlanság ígérete, nem tud mit kezdeni egy olyan halhatatlansággal, amelyben neki személyesen semmi része. |
|
| |
|
0 komment
, kategória: A Nagy Karola-rejtély |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2009-06-25 11:34:34, csütörtök
|
| |
| |
Tünemény suhant át Erdély felett
Ecsetvonások a magyar Baskircsev Mária portréjához
Szerkesztette: Erdélyi Lili/Ada
Szerkesztésért felelős: Benamy Sándor
Készült a Szegedi Nyomdában 1988-ban
"Az voltál-e, aki vagy?"
"Nem voltam az, aki vagyok, de mindig az akartam lenni és nem tudtam (Ti, bírái előtt, Kr.e.2700-ban.)
Művész volt...
Nemzedékek sorsa nemzetfölötti értelemben tudatosodik benne. Benedek Marcell
"Mindenütt Golgota van, ahol valaki új gondolatot mond ki." Heinrich Heine
Gergely Boriska: Itt volt és belehalt
A korabeli sajtóértékelések a budapesti Petőfi Irodalmi Múzeumban és a Széchenyi Könyvtár Hírlaptárában részletesen olvashatók. Hogy egyet mégis ideiktattunk, azért tesszük, mert ez inkább emberi portré.
A nagyváradi nívójú tekintélyes napilap, a "Bácsmegyei Napló" főmunkatársnője, Gergely Boriska írónő, erdélyi körútján meg találkozhatott Nagy Karolával. Beszámolóját nekrológként kellett közölnie, a hagyaték "Itt voltam" című első kiadása (1934) alkalmából.
Talán én vagyok ezen a tájon az egyetlen, aki tanúságot tehetek róla, hogy "Itt volt". Hogy csakugyan itt volt, ezen a világon. Itt volt fiatalon és olyan gyönyörűségesen szépen, amilyen szépet nem sokat láttam. Nagy Karola itt volt és alig tudom elhinni, hogy már elment és elvitte magával azt a szépséget, amiről magáról érdemes írni. Ha valakit ilyen pazarul látott el a természet szépséggel, feleslegesnek látszik, hogy ezenfelül még lelkiekben is gazdag legyen. Ezt nem várja el tőle senki. Sőt, éppen az ellenkezőjét akarják. Hogy ne legyen más, csak szép. Szépasszony legyen.
Talán épp ez volt a tragikuma. Hogy több volt és több is akart lenni ennél. Nagy Karola, aki itt volt és elment, nem úgy ment el, mint ahogy elhervad a virág, mint ahogy a múlandósággal a szépség. A csak lelki szépek vigasztalására szolgálhat, hogy a múló életben csak a belső szépség maradandó. Nagy Karoláról, aki gyönyörű nő volt, ha nem lett volna a lelke is szép, ma már senki sem tudná, hogy - itt volt.
A Brassói Lapok szerkesztőségében ismertem meg. A Cenk lábánál egy nagyon öreg ház zegzugos udvarán bukkantam a szerkesztőség ajtajára, amelyen belépve, első ellentétként hatott rám az elém libegő nyúlánk, fehérruhás alak. Valami halványrózsaszínű, lebegő, kurta selyemkrepp röpködés utána. Szerkesztőségi szobákban ilyenekkel nem szoktam találkozni, szerkesztőségekben leginkább barátságtalan, gyomorbajos urakkal szoktam találkozni. Nem csoda, ha elámultam a csodás jelenségen.
Azután kiderült, hogy kérésemmel az ő reszortjába tartozom. Már tette is fejére kalapját és mentünk a Prefektúrára. A Prefektúrával szemben, a tér túlsó oldalán nagy embertömeg állt, valami ünnepség volt készülőben. Megálltunk a bejárat előtt és néztük, mi készül. Ekkor a tömegből kivált és a téren felénk közeledett egy aranyzsinóros, egyenruhás alak.
- A rendőrfőnök - mutatta be Karola és kezét egy királynő sem nyújthatta szebben kézcsókra.
- Megismertem messziről - mondta az egyenruhás, - gondoltam, talán engem keres.
Azután visszament, mi pedig beléptünk a kapun. A lépcsőkön néztem Karola lábát. Mozivásznon sem láttam még ehhez hasonlót. Mintha nem is lábak lettek volna. Fehér sirályok jutottak eszembe. Mialatt mentünk, megtudtam, hogy a szép lány - asszony.
Egy sor irodaszobán mentünk keresztül. A tisztviselők rendre felugrottak kézcsókra, ajtótól ajtóig kísértek mély bókkal. Útlevélügyem természetesen a legnagyobb udvariassággal intéződött el és láttam, hogy jó a szerkesztőnek, jó a poros, unalmas akták intézőinek, hogy Karola itt van.
Hamar összemelegedtünk. Most úgy érzem, kissé egyoldallú volt az áradó vonzalom, amit ez a különös lótuszvirágszerű asszony talán minden művészlélek iránt érzett. Úgy beszélt hozám, mint aki alig várta jöttömet, hogy mindent elmondhasson. Ma már azt is tudom, hogy akkor éppen olyan lelkiállapotban volt, amikor áldás egy messziről jött rokonlélek, kinek felelőtlenül lehet mindent elmondani. Csakhogy én, mire Brassóig jutottam, már csordultig voltam élményekkel és szellemi kimerültségem akkortájt érte el tetőfokág. Így csupán csak olyan foszlányként maradtak meg bennem egyes mondatai, mint emlékezem a libegő selyemkreppre, vagy a sárga trikóruhára, amely úgy tapadt hozzá, mint ahogy nem felejtettem el kezét, amivel a csészét ajkához vitte. Szemem, agyam, mnt valami muzsikán, elpirhent a kezén, az ajkán, a külső adottságai természetessé tették vágyát a színpad, a siker, a dicsőség felé és magam is úgy fogtam fel, hogy az élettel szemben mindez természetes követelése, ami el fog érkezni.
Csak akkor döbbentem meg, amikor arról beszélt, hogy - boldogtalan. Ezt a kijelentését nem tudtam valószínűsíteni mindentverő szépsége láttán. Mint ahogy egészen boldogtalan nem is volt. Nem lehetett. Nem hagyták. Akit állandóan vágyó férfitekintetek perzselnek, az a legmagárahagyatottabb pillanatokban sem érezheti a végzetes egyedülvalóságot. Csak az időlegeset talán. Naplójegyzetei mgánypanaszaiban is inkább a türelmetlen sóvárgás észlelhető. Apró férfivágyakat, amelyek nem elégíthetik és amelyeket ki nem elégíthet, egy hatalmas egységben szerette volna egyszerre szerette volna magábaszippantani. Mind egyszerre kapni, egyszerre érezni. Mint az egészen nagy művészek, az egészen nagy művésznők. A legnagyobb kéj sóvárgása ez. A tömegszerelem birtoklásának vágya. Ezt a központosított szerelmet sóvárogta ez a nagyon szép testű lélek. Ez a nagyon szép testű test. Ezzel a külső és belső adottsággal joga is volt hozzá.
Darabjait, jegyzeteit úgylátszik aközben írta, mialatt várta a nagy beteljesülést. Nem lehet pontosan tudni: a test, vagy a lélek volt-e szomjasabb. A beteljesülés azért volt talán sikerre, pénzre beállítva, hogy közben megadhassa a szépséghez a keretet. A fürdőszoba, a toalett-asztal, ruhák és az a rengeteg apró minden, amit a szépség megkövetel.
És közben mennyit bukdácsolt szegény. Minden akart lenni. Dolgozó ember, szerelmes nő, jó gyermek, türelmes élettárs, intellektuel. És dolgozott, élte az életét szerkesztőségben, titkos találkozásokban, hitvesi ágyban, családi keretben, könyvek habzsolásában. Közben moziba ment és templomba ment, egyáltalán az egész élete a legfonákabb közjáték, kicsit gyáva, kicsit ügyetlen, a szexuális gátlásnélküliségnek és a szóval való bátorságnak korántsem jutott el a csúcsáig.
Nagy Karola élete és halála figyelmeztető arra, hogy talán az a legfontosabb, ami velünk "közben" történik. Mert, lám, a könyve lett kozmikus életében a jelzőlámpás, hogy - itt volt. |
|
| |
|
0 komment
, kategória: A Nagy Karola-rejtély |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
1/2 oldal
|
Bejegyzések száma: 18
|
|
|
|
2017. Szeptember
| | |
|
|
| ma: |
0 db bejegyzés |
| e hónap: |
66 db bejegyzés |
| e év: |
253 db bejegyzés |
| Összes: |
7244 db bejegyzés |
|
|
|
| |
- Általános (1223)
- Belső kör (6)
- Család (6)
- Munka (10)
- Haverok (2)
- Iskola (4)
- "Darabokra hullik a Biblia..:" (25)
- A lélek rajza (12)
- A Nagy Karola-rejtély (18)
- A sánta Jézus -Edom Talmud (30)
- Állaatokról (54)
- Beat, Hippi, Punk, Rock (21)
- Dalok (92)
- Egészség, betegség (155)
- Éjszakáim, álmaim (124)
- Élők, vigyázzatok (2)
- Emberi bölcsesség és ami marad (646)
- Érzelmek (102)
- Esti, Jó éjszakát versek (23)
- Fejezetek a szexualitás ... (1)
- Filmajánló (60)
- Füzes László (53)
- Földönkívüliek (7)
- Gyermekeknek (25)
- Halottak napja (8)
- Horoszkópok (9)
- Hozzátok szólok, magyarok! (18)
- Idézetek (398)
- Időjelek - Leplezés (76)
- Ismeretterjesztő (141)
- Játék a tűzzel (advent) (17)
- Karácsonyi versek (33)
- Kelet örökségek (181)
- Kéz analízis (1)
- Kínzások és büntetések (1)
- Kodály Zoltán: Forr a világ (1)
- Kohut Katalin (1636)
- Könyvajánló (35)
- Köztársaság tér 1956 (21)
- Le nem fordított versek (7)
- Lélekemelő írások (216)
- Magyar nyelv (24)
- Magyarország harmoniakártyája (37)
- Marketing (16)
- Meditációk (4)
- Napi harmoniakártyáim (369)
- Napi jóslás (87)
- Névnapok eredete, versek (18)
- Nyugati örökségek (10)
- Otthoni munka (4)
- Receptek (160)
- Rock Évkönyv 1981. (37)
- Számmisztikai elemzések (12)
- Szépség, fitness (45)
- Szólások, mondások (1)
- Szórakozás (13)
- Történetek, novellák (58)
- Újévi köszöntők (19)
- Vas-Forgószél 1945-től (65)
- Versek (356)
- Viccek (249)
- Viselkedés kultúra (10)
- Ünnepek (121)
- Zirkuli Péter: Katalin (29)
|
|
|
| |
- Ma: 454
- e Hét: 2341
- e Hónap: 4700
- e Év: 56966
|
|
|
Offline
