|
2018-05-15 19:37:31, kedd
|
| |
| |
Életemben egyszer voltam szülői értekezleten: először és utoljára. Büszke apaként bemasíroztam az iskolába, beültettek az egyik padba, majd jött a nagyon csinos tanítónő, felment a katedrára, és fölényesen kiokosított bennünket. Néztem ezt a szegény lányt, hogy ez is elveszett az emberi kommunikáció számára, már csak fölülről lefelé tud beszélni. A katedra tönkretette, mint ahogy nagyon sok pedagógust, orvost, pszichológust tönkretesz, hogy mindig kiszolgáltatott helyzetben lévő emberekkel kerül kapcsolatba, és egy idő után észre sem veszi, hogy ez csak szituatív fölény, hanem azt gondolja, ő olyan nagyszerű ember aki mindenkinél magasabb rendű. Visszatérve a tanító nénire, miután elmondta a nagy monológját, kegyesen intett, hogy lehet kérdezni. Én is jelentkeztem, és azt kérdeztem, hogy miért csak a hosszú szünetben ehetik meg a gyerekek a tízóraijukat, miért nem akkor, amikor éhesek. Ez azért van így, apuka, mert nálunk így szokás - mondta a tanító néni, olyan hangsúllyal, ahogy az értelmi fogyatékosokhoz szoktak beszélni. Nehéz helyzetbe kerültem: belemegyek-e a szokásos játszmába szülő és pedagógus között? Úgy döntöttem, hogy nem megyek bele. Azt mondtam neki: - Drága asszonyom, apukának engem utoljára a rosszlányok szólítottak az Arizonában: "Apukám, van pénzed? Gyere be egy boldog öt percre!". Persze mint várható volt, óriási botrány tört ki. Én azonban még a saját klinikai osztályomon sem tűrtem az apukázást, anyukázást, mert szerintem Magyarországon úgy szólítják meg az embereket, hogy uram és asszonyom. A kiszolgáltatokkal ugyanis azért bánnak így, azért vonják őket bele ezekbe a játszmákba, hogy fölénybe kerüljenek velük szemben. Ha pedig kilép valaki a játszma keretei közül, abban a pillanatban egy agresszió tömeg zúdul rá, amiért nem megy bele abba a hazug szereposztásba amiben élnie kell betegnek, gyereknek, feleségnek, beosztottnak.
Popper Péter: Lélekrágcsálók
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Lélekmorzsák 6. |
|
|
|
|
|
Offline
