Belépés
taltos1.blog.xfree.hu
Bármit tesznek ellenem, az a javamra fordul! Tatiosz: Ne kívánd mások balsorsát, mert a sors közös, és a jövő előre nem látható. Ossian: A ritka tisztes... Gábor Gabriella Táltos
1940.08.08
Offline		 Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/2 oldal   Bejegyzések száma: 11 
Apakeresés
  2013-12-29 19:16:08, vasárnap
 
  Vujity Tvrtko: Apakeresés





Romantikus jelenetsor egy hollywoodi filmben. A kisfiú egy gép segítségével keresi eltűnt apukáját, azonban a szerkezet sokáig néma marad. Ám egy amerikai szuperprodukcióban garantált a siker, az "apakereső" előbb-utóbb csipogni kezd: "apa megvan!". A világutazó riporter a Life.hu sztárszerzőjeként felidézi azokat a csodálatos pillanatokat, amikor részt vehetett apák és lányok, fiú- és lánytestvérek egymásra találásába.

Bizony, gombóc volt a torkomban, amikor a világ utolsó hadifoglya, Toma András, 56 évvel azután, hogy egy nyírségi tanya poros útjáról elhurcolták a II. világháborúba, majd elmegyógyintézetbe zárták, végre hazatért, hogy testvérei átölelhessék. Egy ember, akinek nem mond semmit a Kádár-korszak, aki nem tudja, hogy volt rendszerváltás, akinek sejtelme sincs, hogy eljutott egy magyar a világűrbe, egyszer csak hazatalált. Ám nem könnyebb azoknak a helyzete sem, akik fél évszázadik gyászolták a testvért, kinek halotti anyakönyvi kivonata 49 éve lapult Anna fiókjában.





Könnyeztem Ausztráliában, amikor Alica megpuszilta Istvánt, a testvért, aki 58 évvel korábban eltűnt a Szovjetunió nyugati határán. Ausztráliába menekült, pár évvel később értesítették, hogy kishúga meghalt. Sosem kereste már, vasútépítő lett, majd elméje megbomlott, a sors szörnyű megpróbáltatások elé állította. Alica, az akkor már idős váci asszony felült mellém a repülőre, s átutaztuk szó szerint az egész világot. Abban a csodában volt részem, hogy láthattam a kárpótlást, a megkésett nagy találkozót.

Sosem felejtem Kandech Evelyne ölelését. A pécsi kislány sosem láthatta az apukáját, mert egy évvel a születése után hazament a zűrzavaros Nyugat-Afrikába, hogy aztán ott nyomtalanul eltűnjön. Nem kevés kutatómunkát és utazást követően mégis ott álltam Kandech parancsnok vidéki irodájában, a koldusszegény Sierra Leonéban, kezemben egy Nők Lapjával, címoldalán Evelyne-nel. S ölelték, szorongatták, simogatták egymást, húsz kihagyott, elvesztegetett, elpazarolt év után.
Azóta Evelyne megnyugodott. Megtudta a választ élete legfontosabb kérdésére, évente kétszer beszél az apukájával, s helyretette mindazt, amit helyére kellett tennie.





Megkeresett egy nagylány. Hiányzik az apukája. Líbiából jött közénk, zenésznek tanult. Viki egyéves volt, amikor az édesapjának nyoma veszett. Simogatja a fényképét. Beszél hozzá. A képeken egy pár hónapos csecsemő és egy büszke ember látható. A csecsemő ma már édesanya. Van két gyönyörűséges gyermeke. Könnyű lenne azt mondani: örüljön ennek, minek egy ilyen apát megkeresni? Ám a lány nem vádol. Pontosan tudja, hogy neki nincsenek válaszai, neki csak kérdései vannak. Hogy miért ment el? Miért nem jelentkezett? Mi történt vele Líbiában? Bántották? Él még? Súlyos kérdések. Bölcs kérdések. Kitartó kérdések egy kitartó lánytól.

Sok éve nem kutattam már eltűnt ember után. Most újra nyílnak az emlékek, s reményeim szerint a dossziék is.

Szeretem a csodákat. Többször átéltem, s ott dübörög bennem a vágy, hogy átéljem még egyszer. Nekifogtunk hát, kézen fogva, mindenre elszántan. Mert az az ölelés pótolhatatlan. És azok a kérdések válaszra várnak. Gyere, Viki, vár az ismeretlen. De a kezedet sosem engedem el, ígérem. S az út végén, ha Isten és Allah is úgy akarja, ott áll majd az édesapád!

Forrás:http://www.life.hu/sztarszerzok		  
 
0 komment , kategória:  Vujity Tvrtko írásai  
Megállíthatatlan idő
  2013-12-29 19:00:14, vasárnap
 
  Vujity Tvrtko: Megállíthatatlan idő





A rossz minőségű, megsárgult fényképre nézek. A kép valamikor a II. világháború utolsó évében készülhetett, Kispesten. Egy család állt az utcai fotós készüléke elé. A kalapos ember kádár volt, fahordókat készített. A kép jobb szélén álló asszony Székelyföldről érkezett. Nagy szerelem volt az övék, tíz gyermekük született. Gyermekek, tele álmokkal.

Vajon miről álmodott az apja mögött álló nyurga fiatalember? Hát az első sorban feszítő tejfölszőke kisfiú? És mi volt az álma a nővére előtt fülig érő szájjal mosolygó legénykének? Milyen életet képzelt magának?

Vágyott-e diplomára? Milyen feleséget, hány gyermeket képzelt maga köré? Vagy itt még csak annak a Kispesti AC-nak a focicsapatába akart beférni, amelyben hétvégenként Puskás és Bozsik kápráztatta el a publikumot, hogy aztán nemsokára a Budapest Honvédra átkeresztelt csapat tagjaiként világhírnevet szerezzenek maguknak és Magyarországnak?

A legényke mosolya mindent elárul. Azt mindenképpen, hogy a sok nélkülözés mellett dolgos, de vidám gyerekkora volt. Szeretetben élt édesanyjával, édesapjával és testvéreivel.





Mindenkinek van egy álma. A színész azért megy színésznek, hogy életében egyszer Rómeó lehessen a színpadon. A színésznő szeretné eljátszani Júliát. A sportoló az olimpiai dobogóra vágyik, a hegymászó akárhol is kezdi a magaslatok meghódítását, legalább egyszer megálmodta már magát 8848 méter magasan, a világ tetején.

Ez a család is álmodozó lehetett, tele tervekkel. Nem látták még a jövőt, de remélhették a jót. Nem tudhatták, hogy idő előtt meghal valamelyikük. Mint ahogy azt sem, hogy a kalapos ember csaknem száz évig él. Hogy a székely asszonynak nem is az a neve, ami; hogy a nevet, amire anyakönyvezték, ekkor már csak a Román Levéltárba átkerült háromszéki dokumentumok őrizték. Nem tudhatták a lányok és fiúk, hogy az ember, akit nagypapájuknak hittek, vér szerint nem volt felmenőjük. Hogy a kispesti mama valójában az ezeréves határról érkezett, hátrahagyva szülőföldjét, életének keserűségekkel teli, ám mégis gyönyörűséges szeletét. Nem tudhatták a gyerekek, hogy mennyi titkot őriz a székely asszony keserű hallgatása.

Álomfejtés. Mintha egy mai színes magazin tolakodna be egy székely-palóc család életébe. Illik-e találgatni a jövőt? A terveket? Az álmokat? Hiszen itt is voltak szerelmek, veszekedések, békés séták, meghitt vacsorák.

A mosolygós legényke például nagy utazásba kezdett: rengeteget olvasott, tanult, mindene volt a természet, a kőzetek világa. Geológus vált belőle, Pécs városába költözött. Büszkén vallotta magát szénbányásznak. Egy zenés rendezvényen megismert egy falusi horvát lányt, aki később tanárnő, majd a felesége lett. Az ő szerelmük is nagy volt. Két gyermekük született. Aztán a szénbányász nagyon beteg lett. Halálos ágyán még elsuttogta legfontosabb intelmeit az ő kicsi fiának. Aki már nem volt olyan picike, de hát az apai szív számára egy gyermek örökké gyermek. Azt suttogta a rideg kórház fakó szobájában, hogy ha majd egyszer a fiának is gyermekei születnek, akkor legyen velük minél több időt. Mert az álmok megálmodhatók, a hibák kijavíthatók, az idő azonban megállíthatatlan.

Édesapja kezét szorongatva a fiú megígérte mindezt. Megígérte, aztán utolsó csókot lehelt megfáradt, haldokló édesapja homlokára, arcára.
A képen mosolygó egykori fiúcskát szénbányász-egyenruhában temették, közben büszke keserűséggel szólt a "Szerencse fel, szerencse le...". Bizony, fájdalmasan sírtak a Bányász Himnusz megrendítő sorai.

Állok a fiaim mellett és nézem őket, ahogy játszanak. Boldog mosollyal nyugtázom, hogy hatottak az intelmek. Nekik is vannak álmaik. Ahogy nekem is. És minden nap azért kelek fel, hogy megvalósítsam őket. A saját álmaimat és a fiaimét.

Soha, senkitől nem tanultam annyit, mint attól a nagyszerű EMBERTŐL, akiről ma írtam. A szénbányásztól, aki az édesapám volt.

Forrás:http://www.life.hu/sztarszerzok

  
 
0 komment , kategória:  Vujity Tvrtko írásai  
Vujity Tvrtko: Menekülés a győzelembe
  2013-11-18 20:56:25, hétfő
 
  Vujity Tvrtko: Menekülés a győzelembe





Vannak pillanatok, amikor eldől, hogy győztesek vagyunk-e, vagy vesztesek. Amikor hatalmat kap az erő, a kitartás, a küzdelem. Vannak idők, amikor meg kell harcolnunk az álmainkért. A holnapért, az életért. Vujity Tvrtko, a Life.hu sztárszerzője a győri női kosárcsapat legnagyobb hőséről mesél.

Két hónappal a magyar sportélet egyik legnagyobb sportkatasztrófája után a Győr női kosárlabdacsapatának legsúlyosabb sérültje, Natasa Kovacsevics újra kosarazik. Kevésen múlt, hogy nem halt meg. Most 19 éves. A lábát térd alatt amputálták. Senki sem szólhatna egyetlen rossz szót sem, ha a magába fordulás sötét magányában gyászolna.

Siratná odaveszett karrierjét, megváltozott életét, a lábát, az álmait. Mondhatná azt, hogy nem akar többé labdát, gyűrűt, hálót, meccset látni. Bármi is a végső döntés, az ő döntése. Tiszteletben kell tartania mindenkinek. Hiszen egy sugárzó tehetségről, korosztályának egyik legjobbjáról van szó, aki nem sokkal korábban még hazáját képviselte egy világversenyen.





Aztán jött a katasztrófa. Meghalt a szeretett edző, meghalt a klubelnök, minden buszon ülő lány megsérült. Natasa a legsúlyosabban. Abban a pillanatban sok minden véget ért. Mindenki tudta, érezte, hogy nem lesznek fényes diadalok, utolsó másodperces kosarak, nem lesz pezsgőlocsolás, nem lesznek győzelmi bulik. Kosármeccsek után biztosan nem. Az egészből csak a harc, a küzdelem maradt.

Ez a 19 éves kislány egyetlen percre sem adta fel. Két nappal (!) a tragédia után a kórházi ágyán azt mondta: "Értem ne aggódjatok, megyünk tovább!"

Natasa ma újra kosarazik. Egyetlen lábán állva dobál a kosárra. Amikor legközelebb panaszkodsz, jusson eszedbe ez a kép. És gondolkozz el azon, valóban a te problémád a legnagyobb? És gondolj arra is, hogy igenis, vannak csodák. Ez a lány az élő példája mindennek. Ő maga a csoda. Mert vannak pillanatok, amikor meg kell harcolnunk az álmainkért. Ahogy Natasa is teszi...





Forrás:www.life.hu/sztarszerzok		  
 
0 komment , kategória:  Vujity Tvrtko írásai  
Vujity Tvrtko: Egy bajnok könnyei
  2013-11-04 22:23:37, hétfő
 
  Vujity Tvrtko: Egy bajnok könnyei






És akkor jött Pálos Péter. A taps egyszerűen nem maradt abba... teljes joggal. A parasport büszkesége, a londoni olimpia pingpongbajnoka megérezhette a teljesítmény tiszteletét - és főként az emberek szeretetét.

Nem ma volt, nem is tegnap. A közeli múltban történt, mégis, máig kísér az erő, amelyet azoktól a pillanatoktól kaptam. Gyönyörű, erőt adó, felemelő érzés volt találkoznom Pálos Péter paralimpiai bajnokkal. Gálát rendeztek a városomban, egy futófesztivált a rákbetegekért, ennek a rendezvénynek lehettem a házigazdája. Sokan jöttek el a Széchenyi térre, hogy jótékonysági futásukkal támogassák az egyik rászorulókat segítő alapítvány munkáját. A nevezési díjak és a tombola bevétele is mind a jó célt szolgálták.





A futók a bemelegítést nagyszerű olimpikonjaink segítségével végezték. Ott volt a gyönyörűségesen szép úszó, Jakabos Zsuzsi, a birkózó Módos Péter, a sportlövő Csonka Zsófi. Olimpikonjainkat egyenként szólítottam a színpadra, hatalmas taps fogadta őket... és akkor jött Pálos Péter... A parasport büszkesége Londonban az értelmi fogyatékosok kategóriájában állt asztalhoz, nagyszerű pingpongozásával esélyt sem adva annak a koreai versenyzőnek, aki korábban legyőzte őt. Péter fantasztikusan küzdött, paralimpiai bajnok lett.

Pécs főterén lassan közeledett felém. Leírhatatlan méltósággal vette elő aranyérmét, hogy megmutassa a főteret ellepő embertömegnek... és akkor kitört a tapsvihar, az emberek hatalmas ovációval ünnepelték ezt a csodálatos embert. Péter csak állt, nézte az ezerfejűt, ránézett az érmére, vissza az emberekre. A taps egyszerűen nem maradt abba. A bajnok könnyezni kezdett. Könnyeiben benne lehetett élete küzdelme, a döntő izgalma, a felé áradó szeretet ereje, a megpróbáltatások sokasága, és személyiségének, emberségének tisztasága. Állt meghatottan a szurkolók százai előtt, pécsiek és vendégeink előtt, akik pirosra tapsolták a tenyerüket érte, teljesítménye előtt tisztelegve.

Pálos Péter legyőzte a korlátait, feljutott a világ csúcsára. A téren pedig megtapasztalhatta, hogy a teljesítmény tisztelete nem ismer határokat. Sokan megélhették ott és akkor, hogy nem számít, ki a fogyatékkal élő, ki az ép, ki a siket, ki a kerekesszékes. Sokan voltak ott. Épek és sérültek. Csak egy különbség volt közöttük: volt, aki fázott, és volt, aki nem. A többi egyforma volt.





És állt Pálos Péter, kezében az érmével. Csöndben, szerényen, szavak nélkül. Könnyei azonban beszéltek helyette. Edzője később azt mondta, ez a taps hihetetlen erőt adott Péternek. Bizonyára így van. Én mégis azt éreztem, hogy valójában nekünk, önfeledten tapsolóknak adott sokat az a pillanat.

Volt, ahogy volt, együtt élhettük meg a csodát. Azok a pillanatok megtanítottak a gyönyörűségre. Az élet csodájára. Megerősítették bennem a hitet, hogy másokat szeretni, tisztelni lehet. Ezért pedig köszönet. Pécsnek. A futóknak. De mindenekelőtt Pálos Péternek. A BAJNOKNAK. Isten éltesse őt sokáig!

Forás:www.life.hu/sztarszerzok

  
 
0 komment , kategória:  Vujity Tvrtko írásai  
Az ölelés hatalma
  2013-10-27 23:44:45, vasárnap
 
  Vujity Tvrtko: Az ölelés hatalma





Riporterként Vujity Tvrtko többször körbeutazta a Földet, most mégis élete egyik legfontosabb belső utazására indul, s az elfelejtett családi titkok nyomában megérkezik egy székelyföldi kis faluba.

A hetvenes évek végén készült fényképen egy büszke család áll. Egy család, amelynek tagjairól az elmúlt hetekben többször írtam nektek. Balszélen a szénbányász, aki megtanított az idő visszafordíthatatlanságára, az ölelés fontosságára, a munka becsületére. Ő volt az édesapám. Mellette a fiatal, pályakezdő horvát tanárnő mosolyog, aki rengeteget mesélt nekem horvátul, gyönyörű hazánkról, Magyarországról. Ezt neki, édesanyámnak köszönhetem. A kép túlszélén Miklós nagybátyám, a megtestesült népmesei hős, aki a családi történetekben Kinizsi Pál szerepét töltötte be. Alul pedig egy kisfiú fotóz. Arca nem látszik, kitakarja az akkor igencsak modernnek számító fényképezőgép. A kisfiú én magam vagyok.





És áll még valaki ezen a képen. Valaki, akivel most ismét találkozhatom. Megkésve, negyedszázaddal halála után, Erdélyben, a Tündérkertben. Az idős, törékeny asszonyt - ahogy már korábban írtam - Kapus Máriának ismertem. Ő volt a kispesti nagymama. Így hívta apám, a saját édesgyermeke, így hívtam hát én is. Halála után tudtam csak meg, hogy leányanyaként szülte őt Apollónia dédnagyanyám, hogy aztán egy rendes katonaember fogadja örökbe őt. Így lett Kapus Mária Réthi Máriából. Ezért nem találtam rokonaimat sem égen, sem földön, ezért hiányzott múltam egy darabja. Évek nyomozása kellett, amíg leszűkült a kör. Volt már részem ilyen kutatásban, hiszen a világ utolsó hadifoglyának, Toma Andrásnak a családját is rengeteg munkával találtuk csak meg. Tizenhárom éve ültem a padon és jegyzeteltem a hadifogoly szavait, és barátaimmal, az akkori expedíció résztvevőivel végül így jutottunk közelebb és közelebb a megoldáshoz; a nagy találkozáshoz, amikor is Toma Anna, 56 évvel azután, hogy bátyját elhurcolták a világháborúba, átölelhette testvérét.

Sokszor megremegtem akkor, hiszen az sem csupán egy film volt a sok közül, hanem életem fontos része. Ez itt most viszont a véremé. Szívemé és lelkemé. Titkokat felfedezni izgalmas kaland, ám ha ennek a titoknak egyes részei saját családtagjaim előtt is rejtve maradtak, az valóban torokszorító.

Ozsdola. Kicsi falu Háromszéken, Kézdivásárhely mellett. Oda vezettek a szálak. A polgármester remegő hangon hív. Magyar királyi anyakönyvekről mesél, meg a román levéltárak hiányosságairól. És a hírről. Élnek Ozsdolán közeli rokonaim. Akik most éppen levegőért kapkodnak és próbálják feldolgozni, hogy nem átverés részesei, a kimondhatatlan nevű magyar riporter valójában nem (csak) horvát, hanem székely is. És az ő családjuk tagja.

Hatalmas volt az ölelés. Melánia el sem akart engedni. Két generáció maradt ki az életünkből. Elszalasztott évtizedek hiánya volt abban az ölelésben, Ozsdolán, a poros út szélén álló házban, egy cserépkályha mellett. Akkor ígértem meg, hogy visszamegyek. S viszem a könyvtárat, amelyet a helyi óvodának és iskolának vettem. Hadd tanuljanak szép magyar könyvekből az ozsdolai gyerekek. Jön velem a feleségem, jönnek a gyermekeim, mert újabb generációk már nem maradhatnak ki az ölelésből. Azok a gyökereim, így hát gyermekeim múltja is.

Megyek át Románián. Ahogy korábban oly sokszor. S mégis, ahogyan sohasem korábban. Elmegyek majd az AIDS-es gyermekek egykori gyermekotthona mellett, akik úgy betegedtek meg, hogy még a diktátor idején ugyanazzal az egyszer használatos fecskendővel oltottak be esetenként több tucatnyi gyermeket.

Útba ejtem Bözödújfalut, amelyre víztározót eresztett az őrült vezér falurombolási terve. A tóból ma már csak az egyik templomtorony áll ki, az utcák víz alatt, s én a tó partján törölgettem könnyeimet az emberi gonoszság láttán. Áthaladok Csíkszeredán, ahol torkom szakadtából szurkoltam a helyi hokisoknak, amikor a Steaua ellen játszották a bajnoki döntőt, sok ezer ember előtt, egy transzparenssel szemben, amelyen ez állt: Húszan, egy nemzetért.

S ezek a székelyek most vasárnap felemelik a szavukat. Mind ott lesznek. Hatalmas tömegben vonulnak majd székely zászlóikkal, székely jelvényeikkel, székely szimbólumaikkal. Az útjukon haladok, s a saját történeteim útján. Hogy a végén megérkezzek Ozsdolára a gyermekek magyar könyvtárával. És a falucska pici kápolnája előtt elmondhassam: véget ért egy befejezetlen út, édes nagymamám!

Forrás:www.life.hu/sztarszerzok		  
 
1 komment , kategória:  Vujity Tvrtko írásai  
Az utolsó harangszóig
  2013-10-19 22:55:42, szombat
 
  Vujity Tvrtko: Az utolsó harangszóig

udósított a délszláv háborúból, "veszélyes utazó-riporterként" keresztül-kasul bejárta a világot, volt Csernobilban, Csecsenföldön, Ruanda gyilkos mezőin, számtalanszor farkasszemet nézve a halállal. Most a Life.hu sztárszerzőjeként veled is megosztja gondolatait a soha el nem múló barátságról, az emlékezés és az összetartás fontosságáról, és elmeséli, miért adományoz teljes könyvtárakat Magyarországon innen és túl.

Ma egy szomorú, számomra mégis fontos történetet mesélek el nektek. Hamarosan átadom negyedik könyvtáramat, ezúttal egy székelyföldi kis település óvodájának és iskolájának. Hogy miért teszem? Nos, Ágika miatt!

A kislány testét annak idején a rákbetegség egyik legkegyetlenebb fajtája támadta meg. Elkezdtem látogatni, kis falujában és a kórházban is. A kórteremben nagyon sokat kérdezett tőlem. Kedveseket, okosakat. Szívfacsaró volt az ottani gyermekek tanár nénijével beszélgetni. Azt mondta: "Megtanítom őket, tanulnak, készülnek, izgulnak, ahogy az egészséges kicsik is. Aztán vannak közülük, akik egyszer csak nem jönnek többé."





Ágika tele volt tervekkel. Színésznő szeretett volna lenni. Nagy harcos lett belőle. Erőmhöz mérten támogattam, de nem is a pénz volt a fontos, és nem is az a számítógép, amin lelkesen tanult. Közel került hozzám. Egyik nap azt mondta: "Ígérd meg, hogy nem fogok meghalni!" Nem voltam felkészülve erre a kérésre. Persze megígértem. Ki ne ígérné ezt meg egy nagybeteg kicsi lánynak.

Azon a szörnyű decemberi napon, abban a kicsi, Somogy megyei faluban az ölemben tartottam a fejét. Már csak egyetlen érthető mondatot mondott, de azt szépen, csengő hangon: "Édes anyukám, adnál nekem egy pohár vizet?"

Nem sokkal később, egy hideg, téli délelőttön gyermeket temettünk. Szenczy Sándor lelkész barátommal mondtuk a búcsúztatót az aprócska falu aprócska temetőjében, egy hófehér, aprócska koporsó mellett. SOHA többé nem akarom átélni azokat a perceket. Sok mindet veszítettem akkor. Leginkább egy lányt, akitől gyermeki barátságot kaptam. Egy icipicit ebből adok most vissza, és közben egy kislányra gondolok, akinek KÖSZÖNÖM, hogy onnan föntről, az angyalok birodalmából segít nekem ebben. Mert aznap este angyal lett belőle.

Napokig sírtam. Nem lett valóság az, amit megígértem. Ekkor határoztam el, hogy könyvtárakat ajándékozok majd. Az elsőt a Miskolci Kórház Onkohematológiai és Csontvelő Transzplantációs osztálya kapta. Azért ők, mert Ágikának az volt a nagy reménye, hogy eljut oda. Oda, ahol meggyógyítják.

A második könyvtárat az Afganisztánban állomásozó magyar katonai kontingensnek vittem, legyen egy kis szórakozásuk is a nehéz körülmények között dolgozó magyar egységeknek.





A harmadik ismét egy gyerekkönyvtár lett, amit az a klinika kapott Pécsen, ahol Ágikát megismertem. Nemrégiben találkoztam egy ottani orvossal, aki boldogan mesélte, hogy milyen sokat olvasnak a kis betegek. Hiszek abban, hogy vannak pillanatok, amikor a könyvben lévő bájos mesetörténetek segítenek elfelejtetni a kicsikkel mindazt, amiért ott vannak. Ahogy Miskolcon, úgy Pécsen is csak egy kérésem volt: a könyvtár neve legyen "Ágika Könyvtár". Tartozom neki ezzel. Én sosem pénzt adok. Abból mindig lehet veszekedés, elcsúszhat a jó szándék. Én könyvtárakat veszek. Én ebben hiszek.

Most jön a negyedik. Illetve megy, jó messzire, az ezeréves határra. Az elmúlt hetekben többször is meséltem nektek a székely asszonyról. Az idős néniről, aki haláláig nem fedte fel a titkát előttem. Akit én kispesti nagymamaként ismertem, nem tudván, hogy a neve valójában nem Kapus, hanem Réthi Mária volt. Aki nem Kispestről származott, hanem a Székelyföldről. Ő volt az én nagymamám. Alig egy éve, hogy megtaláltam saját vér szerinti rokonaimat Háromszéken, a gyönyörűséges Ozsdolán. Tavaly megígértem nekik, hogy visszatérek. Hát most itt az idő. Viszem magammal a feleségemet, viszem a gyermekeimet. És viszem a könyvtárat. Mert fontos megőrizni magyarságunkat. Nekünk könnyű, itt, az anyaországban. Nekik nehéz ott, sok száz kilométerre Magyarországtól. Ebben szeretnék egy icipicit segíteni. Magyar könyvekkel, magyar mesékkel, a magyar álomvilággal.

Hallottam valahol egy történetet egy erdélyi faluban élő magyar emberről. Régen sokan voltak, végül egyedül maradt magyarnak. Állíttatott az idős ember az udvarába egy haranglábat. A harangot pedig minden délben megkongatta, hogy hallja mindenki, él még egy magyar arrafelé. Aztán az idős ember megbetegedett, kórházba került, elnémult a harang is. De a remény soha nem hal meg, hogy egyszer még megkondul a bácsi harangja.

Ezt a reményt szeretném táplálni, a magyarságot erősíteni a magam módján, ahogy lehet. És hát talán nem a világ csodája, ha egy magát horvátnak valló ember teszi mindezt...

Forrás:http://www.life.hu/sztarszerzok		  
 
0 komment , kategória:  Vujity Tvrtko írásai  
Gyűlölet nélkül
  2013-10-14 22:15:18, hétfő
 
  Vujity Tvrtko: Gyűlölet nélkül





Tudósított a délszláv háborúból, "veszélyes utazó-riporterként" keresztül-kasul bejárta a világot, volt Csernobilban, Csecsenföldön, Ruanda gyilkos mezőin, nagyon sokféle emberrel találkozott, most pedig a Life.hu új sztárszerzőjeként veled is megosztja gondolatait másságról, küzdelemről - és az elfogadás fontosságáról.

"Szeretnék a kendős fiúval játszani!" "A kék szemű fiú vette el a labdát!" "A cipős a fogó!" - ezek a mondatok Afrika legkisebb országában, Gambiában, egy helyi óvodában hangzottak el. Akik mondták, mandinka, dzsoláni és volof, koromfekete kisgyerekek volta. Akiről mondták, nos, az Benjamin fiam volt, a szőke, kék szemű, szőke hajú csoporttárs.





Alig telt el pár nap, s a helyi óvodában eltűnt a bőrszínek közötti különbség. Valahogy senki nem azt mondta, hogy a "fehér kisfiú".
A gyerek tiszta. És teljesen őszinte. Ezért nem is szoktak haragudni rá. Nick Vujicic, a kezek és lábak nélkül született előadó mesélte nekem, hogy egyszer, amikor óvodások csoportjával találkozott, az egyik kis lurkó hatalmas szemekkel meredt rá az egy törzsből, egy nyakból és egy fejből álló fiatalemberre, majd csodálkozva megkérdezte: "Mi történt veled?" Nick pedig elmosolyodott és azt mondta: "A cigaretta, az tette, sose dohányozz!"

Pár perc múlva már együtt játszottak, mint egyenlőek. Hiszen azok is voltak. Hiszem, hogy nincsenek különbségek közöttünk, legalábbis bőrszín, vallás, testi adottságok terén. Legyünk bár fehérek, feketék, fogyatékkal élők vagy teljesen egészségesek, az mér meg minket, hogy mit alkotunk.





Könnyű persze hangzatos szavakkal ecsetelni az esélyegyenlőség fogalmát, ám ez nálam korántsem az uniós pályázatoknál kezdődik, hanem a hipermarketek parkolóiban. Ott dől el, hogy odaállunk-e a mozgáskorlátozottak parkolóhelyeire csak azért, mert kicsit esik az eső és így közelebb van a bejárat, vagy nem állunk oda. Mert ami nekünk két méter, az másoknak hosszú küzdelem lehet.

Sokszor írok az esélyegyenlőségről, mások elfogadásáról. Egyrészt azért, mert a siket Weisz Fannitól, a karok és lábak nélkül élő Nicktől, a szellemi fogyatékos Gábortól rengeteget tanultam. Tanítómestereim voltak és ezt nem szégyellem, sőt, büszke vagyok rá. Másrészt látom az életben a sok-sok megkülönböztetést, ami embertársaimat sújtja. Az egészséges, kétkezi, kétlábú, halló és látó embereknek hatalmas a felelősségük.

Van egy asszony. Ursulának neveztem el. Rendszeresen a közeli kis közért mozgássérült parkolóját foglalja el hatalmas terepjárójával. Én újra és újra szólok neki, hogy ne azért ne álljon oda, mert jöhet a rendőr, hanem azért, mert nem illik. Ő pedig ugyanolyan rendszerességgel közli velem, hogy semmi közöm ahhoz, hogy ő hova áll. Persze lehet, hogy ez így van. Nekem pedig már nem illene zaklatnom őt, hiszen csak azért sem áll máshová. Mégis szólok, a lelkem miatt.





Hiszek abban a társadalomban, ahol tiszteletben tartjuk a másikat. A világot, ahol nem a bőrszín, a vallás számít, nem az a megkülönböztetés alapja, hogy ki lát, hall, ki közlekedik két lábon és ki kerekesszéken... ahol csak a teljesítmény számít.

Abban a pici afrikai országban megtanultam, hogy a koromfekete és a tejfölfehér gyerek között a különbség egy hét alatt a kendőre korlátozódik. És az a tejfölfehér kisfiú is megtanulta, hogy rongylabdával is lehet jót játszani, nem csak drága számítógépen.

Gazdag a világ, és mindannyiunk színes benne. Lássuk meg mások gyönyörű színeit, felesleges indulatok és gyűlölet nélkül, a szépséget megtalálva!

Forrás:www.life.hu/sztarszerzok		  
 
0 komment , kategória:  Vujity Tvrtko írásai  
A csend hangja
  2013-10-14 22:06:01, hétfő
 
  Vujity Tvrtko: A csend hangja





Elveszíteni egy barátot, megsiratni, eltemetni. Figyelni a csöndre, ami ilyenkor átöleli az embert. Aztán fülelni egy hangra, ami megszólal mellettünk, s azt mondja: "Vigyázzatok mindenkire. Az élet olyan nagyon szép!". Vujity Tvrtko most téged is beavat abba, hogy őt ki tanította meg a legfontosabbra.A csendnek olykor gyönyörű a hangja. Hallgatni mindazt, amit nem hallunk, csak érzünk. Weisz Fannitól tudom mindezt. Amióta ismerem, azóta figyelem a csendet. Mert akinek nincs hallása, annak a szemei, a mosolya minden elárul, az ölelése erőt adhat. A csend hangja csodákra képes, mert akkor töri meg a szó, a hang, amikor a legfontosabb.

A temető még inkább csöndes. A szél fújása, a falevelek zizegése a szívünkig hatol. Nézni a sírokat, rajta a feliratokkal, az emberek neveivel, akik egykor közöttünk éltek, szerettek, sírtak, mosolyogtak. Minden egyes név egy külön történet. Van, aki befejezte életművét és van, aki nem. Állni a temetőben nem boldogság. Emlékezni egykor velünk lévőkre: felemelő.





Itt már nincsenek szomszédviták, vádaskodás, harag. Csak a csend létezik, a maga tiszta valójában. Abban a létben, amelyet meg tud törni egy erőt adó szó vagy mondat.

A héten sírtam. Nem szégyellem. Sirattam a barátomat, életem egy szeletét, a legendás kosáredzőt, Fűzy Ákost. Könnyezett mellettem a feleségem, aki nyolc bajnoki és kupaaranyat nyert vele, akivel sok száz meccset és sok ezer edzést küzdöttek végig. Nincs mit tagadni: csak a múltban találni szépet, a rengeteg gyászoló ember könnyeivel megtelt temető jelenében lehetetlen. S ilyenkor úgy hisszük: ez az a pillanat, amikor bátorítás sincs.

Pedig igenis van.

Amikor az ember végtelenül elkeseredik, tragédia, szomorúság éri, hajlamos összezuhanni. Kilátástalannak látja az életét, elveszíti a reményt, hogy valaha jobb, szebb, erősebb lesz. Ezek azok a pillanatok, amikor eldől: győztesnek születtünk vagy vesztesnek?! Feladni könnyű. Panaszkodni is. Hiszen annyi, de annyi gond gyötör minket. Pedig mások mit nem adnának a mi problémáinkért...

Ott, ahol nem az a fő baj, hogy lassú az internet, mogorva a szomszéd, hülye a főnök, szigorú a tanár, nem indexeltek a kocsink előtt. Hanem az, hogy nincs iható víz, háború és betegség pusztít. Lehet azon sopánkodni, hogy mi az, ami nincs nekünk, és mi az, ami van.

Van egy értelmileg sérült, fogyatékos fiú. Húsz éve ismerem. Minden kosármérkőzésen ott van. Nem beszél, mindig csak mosolyog. A meccseken mindenki megsimogatja. Szeretik, mert a közösségünk tagja, hozzánk tartozik. Tavaly megtámadták, és majdnem agyonverték ezt a senkinek, soha nem ártó fiút. Elvették pár száz forintját, megsérült a feje. Kis híján meghalt.

A temetőben találkoztam vele. Bár már negyven felé jár, idős édesanyja fogta a kezét. Megöleltem, mert szeretem. Elsírta magát. Soha nem hallottam beszélni, most megszólalt: "Baj, nagy baj, nagyon nagy baj" - ezt mondta. "Ákos - tette hozzá -, Fűzy Ákos miatt". Az edző miatt, akinek a meccseire járt, akinek drukkolt. A szurkolás éltette. Most Ákos nincs. Hiányzik az életemből valami. Vajon ennek a fiúnak az életéből nem hiányzik? Akinek Ákos volt a MINDENE? A fiú nem panaszkodott. Nem mesélt a támadásról, fejének brutális szétveréséről, súlyos sérüléséről. Életben van, örül. Ő tudja, hogy mi az élet. A remény, a szeretet, a rajongás.





Szeretem az ilyen embereket. Sosem hazudnak, őszinték, becsületesek. Számomra nem is fogyatékos ez a fiú. Sokkal inkább az a fogyatékkal élő, aki majdnem megölte. Mert abból hiányzott valami, amit nem lehet tanulni. Az emberség. Gábor egy virágot vitt Ákos sírjára. Siratta a múltját, a reményt, élete legfontosabb szeletét. Megsimogatta a kosárlabdát, amit a feleségem, Gyöngyi vitt a sírra. Ujjai végigfutottak a labdára írt feliraton: mindörökké Ákos.

Álltunk vigasztalhatatlanul, könnyes szemmel, reményvesztetten. Ekkor jött Gábor az anyukájával, ekkor ölelt át, és mondta: "Baj, nagy baj, nagyon nagy baj!"

Aztán a búcsúzáskor még hozzátette: "Vigyázzatok mindenkire. Az élet olyan nagyon szép!"

A legigazabb, legszebb tiszta szavak a szívemig hatoltak. Ez a halk szavú, kedves, papíron értelmi fogyatékos ember tanított engem. A legfontosabbra, ami e világon létezik Ez a fiú erőt adott, kitartásra biztatott, irányt mutatott. Ezért érdemes élni, és az ilyen emberekért! Tenni kell értük, segíteni kell nekik. És tanulni tőlük!

Köszönöm neked az erőt, Gábor!

Forrás:www.life.hu/sztarszerzok		  
 
0 komment , kategória:  Vujity Tvrtko írásai  
Hárítom a háborút
  2013-10-14 21:54:39, hétfő
 
  Vujity Tvrtko: "Hárítom a háborút"

Évekig küzdött a "haditudósító" megjelölés ellen, mert úgy gondolta, ő csak "egy srác volt", aki "véletlenül" a délszláv háború poklába keveredett - a Life.hu sztárszerzője, Vujity Tvrtko most veled is megosztja, hogy ki volt Dragan és Darkó, akiknek a telefonhívását immár hiába várja.





Sokan észrevették, hogy sok mindenről írok: a Hadifogolyról, Észak-Koreáról, a mindennapjaimról, előadásokról, a könyvemről, Weisz Fanniról, a Naplóról, a fiaimról, olykor az egész családomról, Csernobilról, lepratelepekről, a hétköznapi hőseimről és a történeteimről. A délszláv háborúról viszont szinte soha. Nem írok, és nem is mesélek. Szinte hihetetlen, de amikor valamelyik dokumentumfilmben viszontlátom Szarajevó pusztulását, Szlavónia bombázását, az orvlövészek célkeresztjét, néha még nekem is idegen az egész. Nézem és hallgatom az egykori rettegett vezetőket, ahogy most a Hágai Nemzetközi Törvényszéken magyarázkodnak a vádlottak padján, és ismeretlennek tűnnek. Mintha nem találkoztam volna Radován Karadzsiccsal, nem láttam volna vonulni Ratko Mladicsot, a Szrebrenicában ezreket kivégeztető mészárost, aki most köhécselő nyugdíjas szerepében tetszeleg, miközben azt sem akarja megérteni, hogy miért van ott, ahol.




"Én csak egy srác voltam"

Hárítom a háborút. Évekig küzdöttem a "haditudósító" megjelölés ellen, hiszen mindvégig úgy hittem, én csak egy srác voltam, aki véletlenül odakeveredett, aztán tette, amit tennie kellett.

Az érettségi után pár nappal kopogtattam be a Magyar Televízió Pécsi Körzeti és Nemzetiségi Stúdiójába. Egy hatalmas, kétméteres ember fogadott. Ismertem őt. Németh Károlynak hívták, válogatott kosaras volt. Nem mellesleg pedig ő volt A TUDÓSÍTÓ! Az egyik legnagyobb példakép. Az volt, és az ma is!

Akkor, nem egészen 19 évesen elmondtam neki, hogy anyanyelvi szinten beszélek szerbül és horvátul, szívesen fordítanék nekik. Így lettem tolmács. Egy fordító, akit éppen akkor zártak körbe, amikor sem a tudósító, sem a stáb nem volt a közelében. Sírva hívtam a Híradót, hogy mentsenek ki. Azt mondták, hogy nem tudnak segíteni, hiszen a forgatócsoport kinn rekedt. Viszont ha már ott vagyok, mondjam el, hogy mi a helyzet. Megtettem. A magam rendkívül amatőr, esetlen módján meséltem. Akkor még működtek a telefonvonalak.

Édesanyám este sikítva hívott, hogy kérdőre vonjon: mi az, hogy én a Híradó tudósítója vagyok?! Voltam egy fenét. Anyám arra kért, hogy azonnal menjek haza. Erre mit mondhattam volna? Hogy mennék én azonnal, csak nem enged a Néphadsereg? Két nap múlva Londonból hívtak, aztán Amerikából. A Magyar Televízió Tudósítóját keresték. Hiába mondtam, hogy ő most nincs itt, én csak a tolmácsa vagyok...
Kezdtem felfogni: magyar állampolgárként objektívnek látnak és ez olykor fontosabb, mint a hideg profizmus. Nem beszéltem angolul, mégis tudósítottam. Ma is nevetnék ezen, ha nem háborúról lett volna szó.




19 évesen, Eszéken

Nos, olykor álmodom Draganról, akivel huszonévesen végzett egy aknagránát. Darkóról, aki mellettem halt meg. Eszékről és Vukovárról, ahol egymásra dobálták a halottakat. 19 évesen - talán elhiszitek nekem - iszonyatos átélni a blokád mindennapjait, a bombák robbanásait, a halottak látványát, az esztelen öldöklést.

Pincében éltem, egy zongora alatt aludtam, és az elmenekült munkatársak helyett a háborús magyar rádiót vezettem az ostromgyűrűn belül maradt szórvány-magyarságnak.

Miért jutott eszembe mindez? Mert nemrégiben egy újságíró az kérdezte tőlem: "Mennyire érzed magad szerencsésnek, hogy a háború elindította a karrieredet?"

SEMENNYIRE! Istenem, tényleg mindent visszaadnék, ha azok az emberek ma is élnének. Ha Dragan és Darkó nevét a mobilom kijelzőjén olvashatnám, amikor hívnak, de az ő nevük - sok barátommal, ismerőssel és ismeretlennel együtt - fejfákra van felvésve. Lehet, hogy erősebb lettem, érzékenyebb az emberi sorsokra. DE SEMMIT NEM KÖSZÖNHETEK A HÁBORÚNAK! SEMMIT!

Forrás:www.life.hu/sztarszerzok		  
 
0 komment , kategória:  Vujity Tvrtko írásai  
Vujity Tvrtko: A legnagyobb meccs kezdetén
  2013-10-04 22:05:09, péntek
 
  Vujity Tvrtko: A legnagyobb meccs kezdetén





Bevallok valamit: a pécsiek főszurkolójaként még soha sem szorítottam csapatnak annyira, mint most. A csapatot úgy hívják: HAT-AGRO UNI GYŐR! - így búcsúzik a Life.hu sztárszerzője, a legendásan nagy kosárlabda rajongó, Vujity Tvrtko eheti jegyzetében.

"Az a legnagyobb álmom, hogy egy évben egyszerre nyerjük meg a bajnokságot és a kupát!"- ezt mondta élete utolsó interjújában Horváth Judit, a pécsi női kosárlabdacsapat legendás irányítója, kapitánya. Minden oka megvolt az optimizmusra. A lányok nagyszerű munkát végeztek az alapozásnál, a város egy emberként állt a játékosok mögött, az edzők is elszántak voltak. Akik ismerik Pécs sporttörténelmét, jól tudják, a csapat, a Dáliák leírhatatlanul népszerűek voltak, mérkőzéseikre alig lehetett bejutni, a döntők idején kihaltak az utcák, terek.

1997. szeptember 12-e volt. Horváth Judit, a legendás csapatkapitány kismotorja kamionnal ütközött. Jucinak esélye sem volt. Egyetlen nap volt csak a bajnokság kezdetéig, a nyitómeccset ugyan sikerült egy héttel elhalasztani, ám azon a kijelölt napon játszani kellett: feketébe öltözött szurkolók, gyászszalagos játékosok, könnyes szemű játékvezetők futottak ki a pályára. Az edzőpáros is élete legnehezebb feladata előtt állt. Hiszen nem egy sportolót, a csapat szívét és lelkét veszítették el.




A Pécs aranycsapata a kilencvenes évek végén. A kép szélén Fűzy Ákos, a kupa mögött, 5-ös számmal feleségem, Zsolnay Gyöngyi

Kényszerirányítóval, csereemberekkel megtűzdelt együttessel jutottak el a szezon végéig. A Magyar Kupa 1998-as fináléja a magyar sporttörténelem egyik legnagyobb mérkőzésévé nőtte ki magát. A hazai pályán játszó szupercsapat magabiztosan, a Pécs éppen hogy bejutott a döntőbe. Voltak előre behűtött pezsgők, a hangosbemondó is folyamatosan lelkesítette a szurkolókat. Tehette, jól játszottak, minden adott volt a hazai győzelemhez. Alig két perc volt csak a meccsből, amikor nyolc pontos mínuszban állt a kapitánya nélkül felálló csapat. Ekkor jött a vendégek időkérése. A csapatban feleségem, Zsolnay Gyöngyi, a kispadon a legendás edzőpáros, Rátgéber László és Fűzy Ákos. Olyanok voltak ők, mint Derrick és Harry, mint Stan és Pan, mind Simon és Garfunkel. Elválaszthatatlanok. A mester és a segéd. Az örök segéd. Aki tizenöt évig tette a dolgát a nagy fa árnyékában, becsülettel, alázattal.

Földön túli csoda. Talán ezzel fejezhetem ki a legjobban annak a meccsnek az utolsó perceit. A pécsiek vetődtek, harcoltak, felszántották a pályát. Ki is harcolták a hosszabbítást. Ahol nyertek. Ültem a lelátón, torkom szakadtából üvöltöttem, hogy aztán végigénekeljem az utat Pécsig. Ej, de sokszor tettem meg ezt a távot, igazi rajongóként, mondhatni törzsszurkolóként. Mindig volt szurkoló és utastárs is, aki elkísért, akivel lelkesen lehetett taktikát elemezni, amihez ugyan nem értettem, de jó szurkolóhoz híven, mindenhez volt hozzáfűznivalóm. S az egyik legnagyobb diadal napján ott ült mellettem egy fiatalember, Fűzy András, a barát, a szurkolótárs, a másodedző unokatestvére.

Abban az évben a csapat bajnok- és kupagyőztes lett, vidékiként először a sportág történelmében. A lányok teljesítették a legendás irányító, Horváth Juci legnagyobb álmát. Ezrek és tízezrek várták őket otthon. A lányokat, akik elhozták az aranyat, akik megharcoltak elvesztett társukért.
A Pécsi Városi Sportcsarnok bejáratánál áll egy szobor. "A kosárlabdázónő" a címe. Jucit mintázza. Aki arra jár, mindig megáll egy kegyeletteljes pillanatra. Emlékezni és emlékeztetni. Fejet hajtani. Ezen a héten tizenhat éve, hogy a szörnyűség megtörtént. Horváth Judit szobra dicsőn emelkedik a kosárpalánk, az ég felé.




Fűzy Ákos

Pár éve Fűzy Ákos önálló útra lépett, nem volt másodhegedűs többé, a Péccsel majd a Győrrel is bajnokságot nyert. Aki látta új csapata diadalát, arra is azt mondja, a földöntúli csoda. Ugyanabban a csarnokban ünnepeltek, ahol annak idején Juciért játszottak. Egyetlen ember kapcsolta össze a két meccset: Ákos.

Zsolnay Gyöngyi sem játszik már. Az egykor válogatott játékos három aprócska gyermekét, gyermekeinket okítja, tanítgatja szeretett sportágára. Szakkommentátorként pedig épp a Győr női kosármeccseit szokta értékelni, azét a csapatét, amelynek az egykori pécsi szurkolótárs, a vezetőedző unokatestvére, Fűzy András a vezetője. A csapat pedig felkészült az újabb szezonra, az újabb diadalokra.

És itt most állítsuk meg a történelem kerekét. Nincs meccs Sopronban. A csapat nem száll buszra. A szembejövő idős sofőr nem hajol le semmiért. Nincs ütközés. Nincsenek halottak. Nincsenek sebesültek. A csapattárs és barát, Ákos egyik legkedvesebb tanítványa nem hívja Gyöngyit, hogy hadd aludjon nálunk, mert képtelen egyedül maradni. Külföldről érkezik. Egyedül, az emlékeivel. És az üzenettel, amit a buszon ülő Annának írt, 13 óra 59 perckor. Néhány pillanattal a tragédia előtt.




A HAT - AGRO UNI Győr 2012-es csapata

Egy asszony szavai csengenek a fülembe. Fűzy Anikóé. A vezetőedző feleségéé. Három gyönyörűséges lány édesanyjáé. Akivel a legutóbbi meccsüket néztem végig. Aki azt mondta, hogy olyan rendes, figyelmes, szeretnivaló az ő társa, férje, lányai édesapja. Ő az igazi APA. Nem számít most a kosárlabda, nem számít semmi. Ezt a meccset most nem negyven percig játsszák, hanem egy életen át, és nem pontokért harcolnak az itt maradottak. Hanem emberi méltóságért.

Állok a szobor mellett, Juci szobra mellett, és hazudok. Hazudom a történelmet, meg nem történtté hazudok eseményeket. Bevésődnek a nagy diadalok, az örömkönnyek. Ákos megmarad örökre. Az esti disznósütés a kertjében, a végeláthatatlan kolbászozás a vásárcsarnokban. Bevallok valamit: a pécsiek főszurkolójaként még soha sem szorítottam csapatnak annyira, mint most. A csapatot úgy hívják: HAT-AGRO UNI GYŐR! Szurkoljunk nekik mindannyian. Életük legnehezebb meccsén.

Isten nyugosztalja Tapodi Péter klubelnököt, Fűzy Ákos vezetőedzőt. A sérült játékosoknak mihamarabbi felépülést remélek.

Forrás:www.life.hu/sztarszerzok		  
 
0 komment , kategória:  Vujity Tvrtko írásai  
     1/2 oldal   Bejegyzések száma: 11 
2018.10 2018. November 2018.12
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1234
567891011
12131415161718
19202122232425
2627282930 
Blog kereső
Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 30 db bejegyzés
e év: 2277 db bejegyzés
Összes: 32631 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 489
  • e Hét: 5003
  • e Hónap: 10041
  • e Év: 139748
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2024 TVN.HU Kft.