Belépés
menusgabor.blog.xfree.hu
"A világ pocsolya, igyekezzünk megmaradni a magaslatokon." / Honoré de Balzac / Menus Gábor
1940.08.11
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 2 
Gyóni Géza
  2016-01-15 19:00:21, péntek
 
 













GYÓNI GÉZA


Gyóni Géza (Áchim Géza) (Gyón, 1884. június 25. - Krasznojarszk, Oroszország, 1917. június 25.) evangélikus teológus hallgató, magyar költő.







1914-ben bevonult katonának. Przemy¶lnél orosz fogságba esett, s a krasznojarszki hadifogolytáborban halt meg. Przemy¶l orosz ostroma alatt írta leghíresebb versét, a ,,Csak egy éjszakára" kezdetű költeményt.


Összes versei

Link








ÁLMOK


Ha a robotban kimerülve
Párnámra hajtom bus fejem,
Lelkemre mintha galamb ülne,
Te édes képed megjelen.

A fényes álmok a tiéid
Azokat mind neked adom -
Álmodja bár a lelkem végig
Selyempárnán vagy kőpadon.

És álmodom selyemhajaddal,
Karod szeliden átölel...
De virrad. Ujra itt a hajnal.
Varázsos kép, búcsúzni kell!

Elűzlek, mint a nap az égről
A fényes hajnalcsillagot -
Habár a fájdalom terhétől
Napestig összeroskadok.







ÁLMODÁS


Bíboros alkony fénye kihamvad,
Sötétlő árnyak lopva suhannak.
Bontja palástját szűz tiszta álom,
Széjjelteríti bokron, virágon.
Óva leszáll a madár fészkére,
Vágyódók vágyát hozza megérve;
Kis árva könnyét kacajra váltja,
Ahogy meglebben bűvös palástja, -
- Csak gyötört magam várom - hiába.

Sötétben ülök hosszan, hallgatag...
Keblemből egy-egy sóhaj fölfakad
S rezeg, rezeg magányos kis szobámba,
Minthogyha siró szél gallyat himbálna.
Szemem lehunyom... Csöndbe várva várok
Jótékony, édes, üdvös, boldog álmot -
De hasztalan, - nem jő szememre álom -
És ablakom kitárom.

- Sűrű homály borult a néma tájra.
Az éj szerelmesét epedve várja.
Ahogy kiszáll a kerti fák alól,
Halk esti szellő lágyan eldalol
S viszi szárnyán az éj üzenetét:
"Jöhetsz, jöhetsz, minden néma, setét,
És várlak, várlak, jöjj szerelmesem...!"
...Köröttem minden alszik csöndesen.
Csak itt-ott gyúl ki egy-egy halvány csillag
- Szemébe kíváncsiság tüze csillog -
De fellegek borítják az eget,
Amerre égi útján
A hű kedves közelget...
És visszaszáll a hírnök szomorúan,
Siró válaszában panaszos bú van;
Szép csöndben elül hárfájára,
A kis bokorra, kerti fára -
És kedvesét, a szőke holdat
Az éj csak várja, várja...

Oh várlak én is, várva várlak,
Téged, te fénye felhős éjszakámnak.
Remegve ejtem halkan a neved,
Hogy áruló szellő se értse meg.
Csak úgy reppenjen könnyű álomszárnyon
Tehozzád, édes, szép álomvilágom,
Titkon suhanva, áldva, kérve-kérve
Szerelmed szívem vérező sebére...
Hallgasd meg óh, a vallomásom.
Lelked a lelkem mélyire lásson:
Nézd, nézd, hogy ég, lobog a láng,
Parázsa hogy ragyog miránk,
Jer, összeforrva hadd lobogjon ott,
Jer, hadd perzselje márvány homlokod,
Jer, jer!
- - De hallga! Hangosan kiálték,
Hogy messze zúgja itt a tájék.
És íme - kél a szél a fák alól,
Zúg már kikelve, nem lágyan dalol,
És arra viszi el a hangot,
Ahol te vagy, hogy te is hallod!
S én kezemet szívemre szorítva -
Várom őt vissza...

Nem, nem! Téged várlak,
Kigyúlt reménye bús éjszakámnak.

...S te jössz...
Nyomodon nem dobban a föld meg,
Imbolygó árnyak védve befödnek,
Hajad kibontva leng utánad,
Lehelletedre illat támad...
S már itt vagy...
És én nem tudom, mit érezek.
Szemem lefogják selymes, lágy kezek.
Az érintés a szivemig hat,
Selyemhajszálak beboritnak,
S mig bus igézet fogva tartja lelkem,
Hozzád simulok lázas önfeledten.
Szemem felnyitni megkisértem újra,
Hogy lássalak, mert itt vagy, jól tudom,
De oh lefogva tartja selymes ujjad
És nincs erőm, nincs, fel nem nyithatom,
Csak öntudatlan, némán küzdve állok -
De szent öröm hevíti lelkem.
Hisz itt vagy itt, te gyötrő igaz álmok
Legédesb álma, itt vagy mellettem,
És érzem édes hűs lehelleted...

- - Felébredék...
Hűs szél csapkodja homlokom.
Köröttem néma még a táj;
Az éj szerelmesét siratja,
Ragyog a füvön gyöngyharmatja...
S izzó fejem kezemre lehajtva
Tünődöm hosszan - csalfa álmokon...







ÁRNYAK


Sötét árnyékok összesúgtak
A felhős éjpalást alatt,
Hogy elfogják,ha hajnalt mutat,
A sugarat ...

Minthogyha most esküdne össze
Ezer láthatatlan árnyalak,
Hogy, mely hozzád visz, megkötözze
A szárnyamat.

Gyötörnek édes álmodásban,
Ugy meggyötörnek engemet ...
Elébem állnak, hogy ne lássam
A szép szemed ...

Bút adni boldog szívveréshez
Pompásan ért a cselszövény -
De az árnyékon, tudod édes,
Csak győz - a fény.

Árnyak az éjszakában

Link








BETLHEMESEK



Zakatol, zúg, dübörög a város.
Kormos kenyeret izzad a gép.
Kavarog, búg az életi vásár,
Gyönge a gyöngébbet löki odébb.
Vézna, csigázott testek inognak.
Vérbefutottan bús szemek égnek.
Szöges korbácsát nekieresztve
Gyermekeit csak veri az élet.

Sírva, sikongva, bukdosva rohannak,
Kidől az egyik, helyibe más áll.
- S ím, egy torlódó nagy utca sarkán
Egy percre megáll az életi vásár.
Egy percre bámész szemekkel állnak
Vézna, csigázott, igázott testek,
S utat engednek három kis tömzsi,
Piros orcájú betlehemesnek.

Három apróság hidegtől csípett
Piros orcával nagy-komolyan
Átballag köztük, s újra bezárul
A szennyes, könnyes emberfolyam.
A lelken régi pásztorzsoltárok,
Halk imák hangja száll halkan át -
Egy pillanatra - s megint az élet
Harsogja bősz, vad, harci dalát.

Nincs itt karácsony. Minek kísértesz,
Babonás mese, szép Betlehem?
Örök nagypéntek szomorúsága
Ül hiteroppant, bús lelkemen.
Három királyok maguk osztoznak
Tömjénen, myrrhán, lopkodott kincsen,
És jászolokban milljók születnek,
És millióknak jászola sincsen.

Nincs itt karácsony. Mit is kerestek
Még itt, ti apró betlehemesek?
Kik Jézustok holtra keresték,
Meg is találták a Heródesek.
Mert eljött volna, már eljött volna,
Kit sok hazug ajk fennen sóvárog -
S szólna - ostorát megsuhogtatva -
,,A templomból ki, kufárok!"

Nincs már karácsony. Menjetek innen
Sietve, apró betlehemesek,
Szíjostorával a cudar élet
Ugyis mihamar elér titeket.
Gömbölyű, gyönge kis kezetekben
Összetörik a betlehem-játék,
Mint az enyémben. S lesztek ti is majd
Bús, hiteroppant, lézengő árnyék.







BOLYONGÁS


Bolyongtam elhagyott csapáson.
Hang nem zavarta álmodásom.
Ha jöttek is ott szembe vélem,
Egy hang szólt szivem belsejében:
Csak menj feléjük, te szegény beteg,
Azok is olyan
Szomorú, szótlan, csöndes emberek.

Megálltam egy füves tisztáson,
De szerte rebbent mind az álom.
Hangos kacaj csendült elébem
S a hang szólt szivem belsejében:
Ne menj te arra, szomorú ember!
S más útra tértem
Még szomorúbban, még csöndesebben.







BÚS STRÓFÁK


I

Valami fájó ürességet érzek,
Mintha a lelkem szakadt volna ki,
Mintha mitől már régóta vérzett,
Egyszerre oltná bele valaki.

Valami kinzó bánat ül rajtam,
Mintha egész föld ülne szívemen -
S szinte tudatlan suttogja ajkam:
Elment - s nem látom tán sohasem.

II.

Mit viszesz tőlem? Egész világot;
Imbolygó tűzként lobogó lángot.

Nekem világ volt. Neked - tán semmi.
S mégis - óh nem tudom visszavenni.

III.

Van még sok, amit el nem mondtam -
Csak itt suttogom félálomban.

Aki lesse beszédünk, itt nincs kém -
Ketten vagyunk csak: te, meg én.

Az éjben fénybogár világol
És harang kong valahol távol.

Egy-egy ezüst hang ahogy kicsendül,
Egy könny lepereg szemembül -

S a szót, amit még el nem mondtam,
Suttogom halkan, félálomban.













CSAK EGY ÉJSZAKÁRA...


Csak egy éjszakára küldjétek el őket;
A pártoskodókat, a vitézkedőket.
Csak egy éjszakára:
Akik fent hirdetik, hogy - mi nem felejtünk,
Mikor a halálgép muzsikál felettünk;
Mikor láthatatlan magja kél a ködnek,
S gyilkos ólom-fecskék szanaszét röpködnek,

Csak egy éjszakára küldjétek el őket;
Gerendatöréskor szálka-keresőket.
Csak egy éjszakára:
Mikor siketitőn bőgni kezd a gránát
S úgy nyög a véres föld, mintha gyomrát vágnák,
Robbanó golyónak mikor fénye támad
S véres vize kicsap a vén Visztulának

Csak egy éjszakára küldjétek el őket.
Az uzsoragarast fogukhoz verőket.
Csak egy éjszakára:
Mikor gránát-vulkán izzó közepén
Ugy forog a férfi, mint a falevél;
S mire földre omlik, ó iszonyu omlás, -
Szép piros vitézből csak fekete csontváz.

Csak egy éjszakára küldjétek el őket:
A hitetleneket s az üzérkedőket.
Csak egy éjszakára:
Mikor a pokolnak égő torka tárul,
S vér csurog a földön, vér csurog a fáról
Mikor a rongy sátor nyöszörög a szélben
S haló honvéd sóhajt: fiam... feleségem...

Csak egy éjszakára küldjétek el őket:
Hosszú csahos nyelvvel hazaszeretőket.
Csak egy éjszakára:
Vakitó csillagnak mikor támad fénye,
Lássák meg arcuk a San-folyó tükrébe,
Amikor magyar vért gőzölve hömpölyget,
Hogy sirva sikoltsák: Istenem, ne többet.

Küldjétek el őket csak egy éjszakára,
Hogy emlékezzenek az anyjuk kinjára.
Csak egy éjszakára:
Hogy bujnának össze megrémülve, fázva;
Hogy fetrengne mind-mind, hogy meakulpázna;
Hogy tépné az ingét, hogy verné a mellét,
Hogy kiáltná bőgve: Krisztusom, mi kell még!

Krisztusom, mi kell még! Véreim, mit adjak
Árjáért a vérnek, csak én megmaradjak!
Hogy esküdne mind-mind,
S hitetlen gőgjében, akit sosem ismert,
Hogy hivná a Krisztust, hogy hivná az Istent:
Magyar vérem ellen soha-soha többet!
- - Csak egy éjszakára küldjétek el őket.

(Przemy¶l, 1914 november.)


Gyóni Géza: Csak egy éjszakára... - Gáti Oszkár

Link



Gyóni Géza: Csak egy éjszakára... Greguss Zoltán Előadásában

Link








CSEND...


Csend. Nem zavarja semmi sem.
Árnyék suhan a kék vízen.
Bús gondolat - tévedt madár -
Rajzolta röptiben.

Bús gondolat, mely újra visszatér,
Bús gondolat, mely elgyötör, kísér:
Örök hajszában élve élni,
Harcolni semmiért.

Célt, célt, teremtő Istenem!
Célt, célt, mely ihlet, tűzz nekem.
Ne kóboroljak ebként utamon,
Megtörten, hirtelen.

Mondd: gyűrű vagyok a vízen,
Mely célodat tovább viszem
S a messze ködlő végtelenben
Eloszlik - semmi sem.

Mondd: por vagyok, mit szél vihet,
Por, melyből trónod építed.
De mondd! A lelkes porszem
Kér - önts belé hitet.

Csend. Nem zavarja semmi sem.
Csillagfény reszket a vízen.
Isten - lényednek egy sugára -
Te vagy a cél, hiszem!







EGY ASSZONYT VÁROK


Ezer szem kérdi s meg nem érti:
Miért jöttem és mire várok?
S én Felelek: "Egy asszonyt várok.
Csöndesen! Meg ne riasszátok."

Nesztelen úton messziről jön.
Karjai, válla gyöngyfehérek.
Leül mellém és halkan mondja:
Szeretlek téged és megértlek.

Megfogja tétova kezem
És vezet tiszta, hűs vizekhez.
Lábánál kisírom magam.
Anyám, szeretőm, hitvesem lesz.

Ezer szem néz, mint eszelősre
És úgy szánnak a mosolygások,
Amint suttogva egyre hajtom:
"Csitt! Csöndesen! Egy asszonyt várok!"







EZ MÉG NEM..
.

Ez még nem a bucsústrófa,
Ez még nem a hattyúdalom,
Van még a szivembe nóta,
Van még benne, van fájdalom.

Ha már nem fáj majd az élet,
Ha nem érzem már a vihart,
Ha a szívem már kiégett -
Akkor ne várj, ne várj te dalt!







ÉLETEM


Hol éltem eddig, jaj, hol éltem!
És merre jár,
Kivel életem elcseréltem?

Rágörnyedek az asztalomra.
És átkozom,
Ki az életem bitorolja.

Vacogva járok fagyos télben
És valahol
Jár a bitorló napos délen.

Gazdagok asztalához ül le
S neki zenél
Az élet mesterhegedűje.

Aranymezők neki teremnek,
S ebéd után
Havanna-füstnél elmerenghet.

Kék távolok titkukat tárják
S ha kedve száll,
Kék távolon autón száll át.

S hol pálmakertes örök nyár van,
Egyet füttyent
S leszáll a hercegnő parkjában.

Az asszonyom ágyára ül le
S neki zenél
Minden mámorok hegedűje.

Ha egyszer szembe hozza útja,
Ő lesz a szép
S én leszek a rútak rútja.

Gőggel nevet szegény arcomba
S csak én tudom:
Hogy mindenét tőlem rabolta.







ÉREZNI...


Érezni azt, hogy messze távol
Valaki búsul, valaki sír,
Kis szíve szenved égő vágytól,
S nincs enyhülés, nincs balzsamír;
Érezni azt, hogy egy kicsiny szív
Valahol fáj nagyon, nagyon:
Óh kétszer érzett fájdalom.

És hallani a rezgő sóhajt
Látni kesergő szép szemeket;
Érezni azt, hogy egy áldott ajk
Egy nevet sírva emleget;
Érezni azt, hogy érettünk száll
A vágy, a sóhaj s hull a könny
Óh mégis - titkos, szent öröm...







FELHŐK ÚTJÁN


Kék felhő száll a messzeségben,
Az úton egy leány közelg.
És míg a felhőt elkísérem,
Lassan jövünk közelb, közelb.

Selyemhaj csillog napsugárban -
A felhő mindig távolabb -
Selyemhaj mondja: nyár van, nyár van,
Felhő csak a bús gondolat.

Egy pillantás - s a fájó sejtés
Csak átsuhan a lelkemen:
Hogy azt a felhőt, ezt a szép lányt
Én el nem érem sohasem







HALOTTAK NAPJA


Anyám: a gyász ma ünnepel.
Vigyázva lépdel a szobán át.
Vén szekrényből, mit por lep el,
Előszedi selyem ruháját.

Tarlott kertünkön áthalad.
Közel lakunk a temetőhöz.
Karján lobog a gyász-szalag;
Kezében őszirózsát őröz.

Téged is elhiv, asszonyom,
Hiszen az ő fiát szeretted.
S végig a temető-soron
Egymást általkarolva mentek.

Két drága asszony, istenem -
Akiknek én csak könnyet adtam, -
Síromhoz ül s beszél velem,
Mint bölcső felett olyan halkan.

1916.







HA MAJD...


Ha majd egyszer csak nagysokára
Elébed állok, én szerelmesem -
És szomjas ajkkal ujra kérdezem:
Emlékszel-é a csókos éjszakára?
Mit felelsz nekem?

Mondod-e majd remegve, haloványan,
Hogy az vagy még mint akkor este,
Mikor ajkam ajkad kereste -
S forrott a lelkünk sosem érzett vágyban...
Olyan leszesz te?

Vagy úgy nézesz majd lángoló szemembe
Te büszke asszony, némán, hidegen -
Elfordulsz, hogyha nyujtom a kezem -
S a szó belévág dermedő szivembe:
Nem emlékezem...







HEGEDŰSZÓLÓ


Bús hegedű, beszélj az életemről,
Amelyet egykor szépnek szántam;
S mely most sötéten leng utánam,
Mint szemfedő a sárga holttetemről.

Ifjú szerelmek, bízó büszke szárnyak,
(Ó én ifjú repülő-vágyam)
Hogy elmerültek vérben, sárban!
Hogy elmerültek s mégis újra fájnak.

Napos tetők, futó-rózsás erkélyek,
Melyekre föl-fölsóhajtoztam -
Napos tetők, hol vagytok mostan?
Már sírig sír utánatok a lélek.

Érek-e még egy áldott menedéket,
Ahol a fejem lehajthassam?
Bús hegedű, altass el lassan:
Álmomba tán a kedves házba lépek;

A kedves házba, - melybe titkos esték
Láttak surranni ifjan, vágyón;
Látták lobogni ifjuságom...
Ha most látnának, tudom megkérdeznék:

- Ki vagy, ki vagy te, hajlott szürke vándor?
E házba büszke ifjat várnak,
És mennyegző lesz és vasárnap,
Ha ő jön, kinek szeme-szive lángol...

Arcom az árnyék még jobban befödné:
Lehet-e most, igy rázörgetnem?
Bús hegedű, sirasd el csendben,
Akit ő vár s ki nem tér vissza többé...

(1917. IV. 14.)







HÓPELYHEK

I.

Láttad a vágy tűzét szememben.
Láttál egy csókodért epednem.
-Ugye nevettél akkor engem?

Azt hittem: elperzsel az arcod -
Őrült vágy vívott bennem harcot,
-De egy belső hang visszatartott.

S bár csókod visz az üdvösségre
S a vágy alatt szívem elégne,
-Rá hallgatok, azt súgja: még ne!

II.

Te vagy a fény, a szín, a dal nekem -
Terólad írom legszebb énekem!

De te ne tudd meg azt soha, soha,
Hogy tehozzád sír mindenik sora.

Csak hamva szálljon hozzád nesztelen,
Ilyen szerelmes, csöndes éjjelen.

Mikor a kinom éget végtelen -
A dalt szívemnek lángján égetem.

S neved az éjben százszor elrebegve
Hamvát rábízom az éji szelekre:

Vigyék tehozzád. Párnádon elöntve
Legyen veled örökre, mindörökre.

S legyen rajt álmod tiszta, hófehér,
Mint a halott dal, mely szívedhez ér.







IMA A LENGYEL DOMBON

- Ibrányi Alice úrnőnek, a Vöröskereszt főnöknőjének.


A deres dombon véres ponyva,
Halott vitéz halotti leple.
Lengyel dombon áll a gyászpompa:
Őszi virág, véres virág,
Lőszerládából egy kereszt
S száz ágyúszó a gyilkosokra.

Széttakarom a véres ponyvát,
Halott vitéz halotti leplét
S rám merevül szépséges arcod
Testvér, ki itt rohantál nemrég
S ki megharcoltad már a harcot.

Halántékod piros sebét
Megitatom forrás vizével
Fiatal állad felkötöm,
Összekulcsolom kezeid,
Testvér, ki némán fekszel itt
Bús szádban a halál ízével.

Lengyel dombok őszi virágát,
Didergő fehér margarétát
Összeszedem árva csokorba
S szívedre tűzöm szomorún.
Testvér, már tőlem úgy fogadd,
Mintha asszonyod szedte volna.

Hű asszonyod, ki mostan is
Kijár eléd a kisajtóba
Kijár elébed minden este
S nem tudja, miért szomorúbb.
Nem tudja, hogy a lengyel dombon
Én szórok már föléd virágot
És mondok egy imát helyette:

,,Fogadjon meg a forró átok,
Mit fiát vesztett anya mondhat,
Mit párja vesztett kedves mondhat:
Száradjon el sátáni teste
Száradjon el az átkozottnak;

,,Szemét kerülje könnyű álom,
S ha álmodik, varangyok lepjék;
Sebesedjen ki lázban bőre,
S kutyája fusson messze tőle,
Mikor megérzi leheletjét.

Undorodjon tőle a kedves,
Rohadjon el szájában méze:
Ki halálod és e vértengert
Fehér cárok pokolvárában
Valaha orvul felidézte.

Foganj, foganj meg forró átok,
Ámen, ámen!"

És aztán hajrá,
Hajrá csak egyre közelebb,
Hajrá új harcon, véren által,
Hol győzelem virága nyit -
Csak megszorítom hűlt kezed
Testvér, te drága, aki itt
Kibékítettél a halállal.

(Siedliska, okt.)







I. N. R. I.




Az út mentén, a faluvégen
Ott állt a Megváltó keresztje.
Két durva fából hevenyében
Valami ájtatos szegezte.
Esőbe, hóba korhadt fája,
Nap égeti, vihar veri,
Irombán van kivésve rája
A négy betű: I. N. R. I.

Kíváncsi gyermek - hányszor álltam
Az egyszerű kereszt előtt,
Gyermekszívvel hogy megcsodáltam
A megfeszített szenvedőt.
Tövisein is úgy szerettem
Borzongva elmerengeni
S ott állt a fán a megfejthetlen,
A rejtélyes I. N. R. I.

...Egy asszony jött. Halovány képe
Maga az élő gyötrelem.
Csak odahullt a fa elébe
Búsan, szelíden, könnytelen.
S láttam, hogy arcán megcsillannak
Az enyhülő sziv könnyei -
Nem holt betű, élő beszéd volt
Már nekem az I. N. R. I.

Hogy gyönge szivbe tőrt ha vernek
Az álnok szívű emberek,
Megenyhit bánatot, keservet,
Ki mindnél többet szenvedett.
Csak menj elé hittel szívedben -
A szenvedőket szereti
A megfeszített Istenember,
A megváltó I. N. R. I.







IRÍGYSÉG


Irigylem a szellőt, mely hajával játszik,
Irigylem a lombot, mely fölé hajol,
Irigylem kertjének színes kis virágit
S amit fehér keze, érint valahol.

Irigylem a sugárt, mely felkölti reggel,
A felhőt, mely után sóváran tekintett,
Irigylem a bokrot, hol megpihent egyszer,
Irigylem - megáldom mégis százszor mindet...







KEZEK BESZÉDE


A kezünk titkos beszédét érted-e?
Hogy vallanak a hajló keskeny ujjak,
Mikor búcsúzó kézfogás alatt
Egy percre összebújnak.

Az enyém - tüzes lüktető erű -
Beszél: »szeretnék gyónó csöndes este
Hajad közt hálni, míg lázasmohón
Ajk ajkat keresne.

S halántékodtól hófehér bokádig,
Mig mámorban remegve botorkálok,
Én simogatnék gyönyörű szemedre
Édes asszonyi álmot«.

A percnek vége. Vakmerő ujjamról
Gyáva, remegő ujjaid leválnak.
A kezed nézed: hogy a vékony gyűrűk
Mitől haloványak...







KICSI KERTED


Kicsi kerted, látom én jól,
Kicsi kerted puszta már.
Falombja közt, tudom én jól,
Nem dalol már a madár.

A kis erdő ködruhában
Gyászol, gyászol valakit.
Aki benne bokrétába
Vadszegfűt már nem szakít.

Hogyha abból, ami elmúlt,
Megtérne egy pillanat,
Hogyha újra összejönnénk
Visszalopnánk a nyarat!

Kicsi kerted kivirítna,
Szólnának a madarak -
Hogyha abból, ami elmúlt,
Megtérne egy pillanat.







A KOKÁRDA


Mikor gránát bőgött, mikor bomba csattant;
Mikor ezer ördög fűtött ezer katlant;
Mikor rémült lelkek robbanástól féltek,
Hej, más volt a dörgés, hej, más volt az ének:
- Jó magyar, hű magyar, hős magyar levente,
Kell Rákóczi-nóta, kell-e Kossuth-mente?
Kell nemzeti zászló, Petőfi-kokárda?
Itt van, nesze, rakd fel, hősi magyar gárda!

Mikor gránát bőgött, mikor mennykő vágott,
Mikor hideglelés rázta a világot;
Mikor mint a fáklyák, úgy égtek a falvak,
Hej, de másként szóltak, de másként szavaltak:
- Jó magyar, hű magyar, Isten katonája,
Kell magyar vezényszó, kell magyar kokárda?
Magyar szóval akarsz menni a halálba?
Parancsolj, jó magyar, katonák virága!

Mikor gránát bőgött, mikor összecsaptak,
Mikor a kegyencek két Istent becsaptak,
Mikor fogyva fogytak a hű regimentek,
Hej, más volt az ének, amit énekeltek:
- Jó magyar, hű magyar, hűséged meghatott,
Hited és királyod te el sosem adod.
Hitedért berohansz száz halál torkába,
S nem kell jutalom se, csak ez a kokárda.

Mikor gránát bőgött, akkor úgy szerettek.
Hej, merre porladnak a hű regimentek?
Hej, merre fehérlik szent testük, a drága?
Nem maradt belőlük csak ez a kokárda.
Csak ez a kokárda, de vérükkel festve, -
Másnak cifra cafrang, nekünk Krisztus teste,
Üdvösség, becsület, önérzet-teremtő,
Hős mult, véres jelen s az egész jövendő.

Mikor gránát bőgött, ki merte bántani
Golyók közt, halál közt nyilhattak szirmai;
Golyók közt, halál közt ugyan kinek ártott,
Ha keblén viselte, mint halál-virágot?
S most, itt, pulya döglés rontó közepébe
A magyar melléről épen most tépnék le?
Most, mikor az ég is a magyarnak kékül,
Ki mondja, hogy éljen becsülete nélkül!

Ki mondja, hogy menjen királya elébe,
Hogyha becsületét melléről letépte?
Ki mondja, hogy legyen jó katona ujra,
Hogyha a nemzetét előbb lehazudja?
Most, mikor öt fronton omlik el a vére;
S Rigától Bagdadig magyar megy előre;
Most, mikor minden nap magyar vérbe mártják,
Ki meri bántani most ezt a kokárdát!

(Krasznojarszk, 1916.)







LELKEK CSERÉJE


Egész lelkem kapod a dalban:
Megalázott s királyi gőgös,
Vérig kínzott és mégis szánó,
Magasírató, mást dajkáló,
Hívő s pogány egy pillanatban,
Vétkes, vágyas és szűzártatlan
Egész lelkem kapod a dalban.

Egész lelkedet add cserébe:
Soktitkú fátylad lebbentsd félre!
Csak a szemed s az ajkad látom.
Szemedre és ajkadra szálljon
Titok, kívánság, öröm, álom
S amit csak rejt a lelked mélye:
Soktitkú fátylad lebbentsd félre!







LÍRA


I.

Mondhatlan kín tép néha-néha
S a féktelen vágy elragad -
Szeretnélek keblemre vonni,
Csókolni hosszan ajkadat.

Selyemhajad kibontogatnám,
Befödném arcomat vele -
Szerelmem édes, első csókját
Titokba rejteném bele.

II.

Aztán megátkozom a percet,
A vágyat, melynek szárnya van,
S a szívet, melynek vágya van csak,
Mely lángol és boldogtalan.

S míg ajkamról az átok elszáll
S a szíven még meg sem fogan -
Már újra csókolnám az ajkad,
Szenvedve érted boldogan.

Selyem hajad kibontogatnám,
Lecsókolnám a két szemed -
És hallanád, hogy dobban szívem
S hogy azt dobogja, hogy szeret!







MAGAMHOZ


Hányszor, de hányszor elkerülted
Az egyszerű, szerény virágot,
Ha az útszélen - észrevétlen -
Szeretni, - nem pompázni vágyott.

S kergetted vak, rajongó vággyal
A büszke, érhetetlen rózsát -
Míg balga vágyad, szines álmod
Hideg közönnyel szerte szórták...

Csak akkor szólt szivedben ujra
Valami kinzó lelki vád:
Mikor a megvetett virág -
Más keblén boldogan virulva
Szánó mosollyal néze rád...







MÁJUSVÁRÁS


Didergő szivben
Rég nem ringott dal.
De várlak, Május,
Tüzes napoddal.

Szinig a lelkem
Kőhideg kinccsel.
De várlak, Május,
Jöjj, melegíts fel.

Tél fagya szállott
Mosolygó arcra.
De várlak, Május,
Napod olvassza.

Márvány az ajk is,
A mézes, mérges,
De várlak, Május,
Hogy égess, égess!

Csóktalan élet
Céltalan élet.
De várlak, Május,
Te csókos, téged...

...Rég kihült helye
Könnyes párnámon...
De várlak, Május,
- Vagy csak őt várom?







A MÁRCIUSI AKARAT


Még itt is él ő, még itt is arat
A hó alatt, a jég alatt:
Sziklákat váj és töri a falat,-
Testvér, testvérem - itt is él
A márciusi áldott akarat.

Napfényre vágyni jégburok alól
A füvek lelke, mondd, kitől tanul:
S hogy kelyhét a napnak kitárja,
Ki kényszeríti a gyöngyvirágra?
Ki pattant rügyet a fa gallyán?
S a sebzett törzs, a bús aggastyán,
Kinek parancsát hajtja végre
Mikor friss vesszőt küld ki a napfényre?

Fában, gyökérben, földben, föld alatt
Mindenütt ő él, ő vet, ő arat
Testvér, testvérem, hisz látod magad:
Burkokat tör és minden bús falat
A márciusi akarat.

Napfényre jutni, mint a réti fű:
Lelket kitárni, ó, mily gyönyörű:
Megfényesülni, mint a színarany:
Kivánni, ami mocsoktalan:
Napban fürödni tiszta hajnalon:
Rettegni, ami szenny, alom:
Sóvárogni egy tisztább lakot:
Hol nincs gonosz szív, nincs csak meghatott:
Nincs önzés, testvért gázoló:
S boldog partot mos a folyó:
Nincs lenézett zsidó, paraszt:
S könnyet csak a hála fakaszt.
hol ember teste nem piaci jószág:
S egy isten parancsol a jóság:
Hol a legszebb szó: adni, adni, adni-
És egy a törvény: testvérül fogadni.

Testvér, testvérem, hol legyen e hon,
Melyről rab éjen álmodom?
Testvér, testvérem, nagy-messze, ahol
A szent fák ága most vérbe hajol,
Kárpátok ölén, szent folyók felett
Veri már fényét ez a kikelet.

Testvér vetve már az ágy,
Hol testet ölt a messiási vágy,
Mely golgotát járt annyi-annyi százszor:
Mi Eldorádónk- egy akol, egy pásztor.
Testvér, kit zárnak bús börtön-falak,
Testvér, testvérem, el ne hagyd magad!
Hisz itt is él ő és arat
A hó alatt, a jég alatt-
Csak szívvel néki add magad.
Mert öröktől volt és munkál örökre
Szebb napra vágyó tavaszodás lelke:
A márciusi, áldott akarat.







MEMENTO


Kit megálmodtál egyszer magadnak,
Hajad selymével kösd le a párod!
Források mentén nimfák kacagnak -
Hinár karokkal rája tapadnak...
S ha soká késel, majd nem találod.

Tárd ki karod, míg hófehér, hamvas,
Bontsd le hajad, míg hullámos ében.
Irigy vénekre csak sose hallgass!
Majd jön a bánat, a rút, unalmas,
Majd jön a bánat még idejében.

A szerelemben nincsenek évek,
A szerelemben csak csókok vannak.
A szerelemben jaj a fösvénynek!
A szerelemben csak azok élnek,
Kik szerelemből mindent odadnak







MÉG NEM TUDOM


Sietve elsuhansz előttem
- Eltűnő árnyék az úton -
Kerülsz-e, futsz-e, félsz-e tőlem -
Még nem tudom.

Sosem nézesz, mint más, szemembe,
Ha szembejősz a fordulón...
Pirulnál tán tekintetemre?
Még nem tudom.

És megszólítni én se merlek,
Csak nézek rád, titkon, futón.
De hogy nagyon, nagyon szeretlek -
Tudom, tudom!

Gyóni Géza Még nem tudom

Link








NEM ÉRZED?


Nem érzed? A lelkem
Körülötted szárnyal.
Szeretlek, szeretlek
Mondhatatlan vággyal.

Vágyom egy csókodra,
Egy ölelésedre -
Gyógyító balzsamra
Erre fájó sebre.

Nem, nem te ütötted!
Én voltam a gyermek.
Légvárakat szőttem -
Romokba hevernek.

Te voltál a várnak
Büszke királynője
Én meg kimaradtam
Valahogy belőle.

Mégis engem temet
Összeomló várfal. . .
Szeretlek, szeretlek
Mondhatatlan vággyal!

Feledés friss moha
Soha be ne nője -
Maradj puszta romnak
Örök királynője!







NE FÉLJ!


Ne félj! Jövök!
Bár álljon utamba
Dörögve, ropogva
Felhőkapujából
Bősz fergetegével
Az ég zivatarja -
Cikázva levágó
Villáma hatalmát
Én játszva kiállom
És szívem elébe
Kitárom:
Hadd lássa az égi
Világ tüze fényét,
Vakítva világló
Hótiszta szerelmem -
És szégyene árján
Meneküljön előle!

Ne félj! Jövök!
Bár dőljön előmbe
Habbal tele forgó
Örvénye folyóján
Az elragadó ár:
Hogy elállja utát
Döntő erejével
A puszta karoknak,
Melyek tele vággyal,
Küzdésbe hevűlve
Ölelni repülnek...

Bár dőljön utamra
Hullámai árján
Vésszel tele tenger;
Hogy eloltsa tüzét
Két szomjas ajaknak,
Melyek tele vággyal
Csókolni sietnek,
Megváltani téged
Örök szerelemmel!

Ne félj! Jövök!
S áttörve az orkán
Vésszel tele torkán,
Megsímulok oldalodon,
Remegve vigyázva,
Hogy egy szorítása
Se fájjon e karnak,
Mely villámit az égnek
S rontó birodalmát
A végtelen árnak
Áttörte kacagva -
Teérted!







NEM BÁNAT AZ...


Nem bánat az, bárhogy sajog a szived,
Ha már tied volt s akkor elveszited.
Nem bánat az, ha csókolt már az ajka
S most más csüng édes szédülésben rajta.

Ha boldog órák, pásztorórák képe
Kisér a puszta, magányos sötétbe,
Mint téli kertbe a szines tavasz -
Nem bánat az.



De az a bánat, ha kezét se fogtad,
Álmodba jött csak, csodának, titoknak.
Ha úgy szóltál csak hozzá imádságba,
Dalos fohászba, kérve, sirva, vágyva.

Tied se volt s már életedhez kötve
És akkor, érzed, elveszett örökre
És nem lesz fénye többet éjszakádnak:
Az a bánat.







NÉMASÁG


Itt ülsz, mikéntha másvilági élet
Lakója volnál, búsan, csöndesen.
Fehér kezed forró kezembe
Csak félve habozón veszem.

Amit oly vágyva vágytam elsusogni,
Elhal a vallomás is ajkamon -
És hallgatag szép ajkad beszédét
Varázs alatt csak némán hallgatom.

De nem sajnállak elveszett rímek, ti,
Miket az úton elrebegtem én -
Mert érezem, hogy szótalan szerelmünk
Édes beszéde - legszebb költemény.







ORGONAVIRÁG


Az asztalomon orgonavirág
Oly édes mostan emlékezni rád...
Virága közt fürtös főd megjelen,
Oda varázsolja
Minden kis sziromra
Forró szerelem.

Beszívom a virágok illatát -
És édes, fájó reszketés hat át.
Virágkehely is lassan megrezeg,
Mint egyszer akkor -
Bús alkonyatkor
A te kis kezed.

Virágillatnál kék multba szállok,
Hullottak már az orgonavirágok
Szomorú úton úgy kisértelek.
Csak mentünk szótlanul -
- Vándormadár vonult
A fejünk felett.

És azt gondoltuk akkor, édesem,


Míg hulltak a virágok csendesen, -
A mi számunkra virág sem marad...
Visszatérünk-e majd,
Ha a virág kihajt,
Mint a madarak?

Az asztalomon orgonavirág.
Oly fájó mostan emlékezni rád.
Virág közt látom bánatos fejed...
Május... orgona nyit,
Daltól zeng a csalit -
Itt a kikelet. -

S az asztalomon orgonavirág.
Oly fájó mostan emlékezni rád.
Fejem lehajtom. A virág befed -
És sír minden szirom,
Ahogy belesírom
Te édes neved...







Ó CSAK NE VÁDOLJ


Ó csak ne vádolj, mért hogy örömében
Vidám hittel nem tud már hinni lelkem.
Oly rég tanyát vert benne már a kétely -
Sandán tekintget szúró félszemével,
Ha vig lakó kér egy kicsiny helyet benn.

Ó csak ne vádolj! Bús szemem sötétben
Szokott látáshoz. Csak lassan vetem fel.
Világát vesztné tán a napsütésen,
Amit te szórsz most, fényes fehérségem,
Mosolygó száddal, sugárzó szemeddel.

Ó csak ne vádolj! Ó te csak bocsáss meg!
Fehér lelked ne árnyékozza kétség.
Imádkozzál: hadd én is hinni tudjam,
Hogy hallgatod még keblemre borultan
Szivemnek győztes, ujjongó verését!







ÖRÖKRE


Ne mondd ki ezt a szót: örökre.
Ne búsítsd senkinek szívét,
Mondd te csak azt, hogy - most szeretlek,
Mert a jövő perc nem tiéd.

Örökre... bús, tréfás, hazug szó.
Isten ajkára illik az.
"Egy percre, míg egy csók elcsattan"
Leányajkon csak ez igaz.

S ne is kívánd e szót: örökre!
Vesd meg, ki mondani meri.
A végtelenséget csúfolja,
Mert nincsenek csak percei.

Szeresd te azt, ki büszke ajkkal
Csak azt ígéri, mit megád.
Örökre... csak a vértelenség
Kendőzi ezzel önmagát.

"Ameddig ajkad csókol, éget,
Ameddig szítja lángomat"
A férfi-ajkon ez igaz csak
És hazudik, ki mást fogad.

Vesd meg, ki így susog: örökre.
Szeresd, ki csókol s nem ígér.
Örökre szánt fanyar kötésnél
Egy csókterhes perc többet ér.







ÖRÖK SZÉPSÉG


Szép vagy, mert szépnek látlak.
Vihar csak engem tépett.
Hamvas, mosolyos képed
Marad örök rózsásnak.
Szép vagy, mert szépnek látlak.
Könny, átok engem éget.
Szemed csodás kékjének
Könny mérge meg nem árthat.
Szép vagy, mert szépnek látlak.


Frissnek, örök üdének
Magasztal minden ének
S mohón minden szint rád rak.
Tőled, ne félj, nem lopnak
Az évek ifjúságot,
Fényt, lángot rád bocsátok -
S szép vagy, mert úgy alkotlak!







ŐSZ VAN


Ősz van. A zöld, lombos ligetből
Csak puszta, zörgő gally maradt...
Oh visszasírom sokszor, sokszor
Az eltűnt, elszállt szép nyarat.

Ahogy a hűs akácasorban
Kisértelek, én kedvesem -
Csak a nyarat éreztük akkor
S haladtunk szótlan, csöndesen.

Még nem vallottuk meg szerelmünk,
Még akkor nem is tudta más -
De oh köröttünk tisztán szólott
A legékesebb vallomás.

A kis kerítésen kihajlott
Egy-egy kiváncsi rózsafa
Szerelmet ontott rózsák kelyhe,
Madár csicsergő ajaka.

Csak ép szívemre nem borultál,
Csak ép meg nem csókoltalak -
Oh visszasírom sokszor, sokszor
A csóktalan elszállt nyarat.










ŐSZI HANGULAT


Ón szürke ködével száll le az alkony.
És bontja ki szárnyát búsan hidegen.
Tán, hogy titeket fátylába takarjon
Emlék, - szerelem?...

Átvillan a fényetek éji sötéten,
Hit, hű szerelem s te, csalóka remény -
Mint árva hajósnak, törten, hazatérten
Bús északi fény.

És bágyad a sugár, tűz lángja kilobban -
Bús, fénytelen éjnek árnya kisért.
Egy könny lepereg, nem sejtve, titokban, -
Ki tudja - miért?...







RAB MAGYAR IMÁJA

Csukódjatok be rácsos ablakok;
Isten szemei csak ti nyíljatok.
Isten szemei, fényes csillagok,
Rabságos éjben, bús térdeplésben
Lássátok szegény esdeklő rabot.

Magyar tanyákon zúg a fergeteg;
Magyar határon dúl a vad sereg.
Isten szemei ébren legyetek,
S kit vert sok átok, ti virrasszátok,
Ti virrasszátok árva népemet.

Kárpát sziklái égig álljanak;
Tokaj vesszői vassá váljanak;
Tépjétek össze erdei vadak,
Ki gyűlölt kézzel rombolna széjjel
Ezer esztendős szent oltárakat.

Kúnság mezőin ami megterem
Ölő fegyverben ólommá legyen,
Magyarád mustja méreggé legyen:
Tiszai tájon kunyhó se álljon,
Kunyhó se álljon soha védtelen.

Csukódjatok be rácsos ablakok, -
Erdők szálfái mind őrt álljatok.
Isten szemei, fényes csillagok,
Rabságos éjben, bús térdeplésben
Igy imádkoznak a magyar rabok.







RÓZSALEVELEK


Ki néz reátok résztvevően,
Ki ejt könnyet felettetek -
Tűző napon, jeges esőben
Kifakult rózsalevelek?

A levegőég harmatcseppje
Fel nem üdít már titeket -
Hisz nem ragyoghat kebletekbe,
Kifakult, árva levelek . . .

Falánk bogár, a méhe, lepke
Mért sírdogálna értetek?
Hogy ősz borult a kikeletre?
S fakultok rózsalevelek?

Fényben, örömben átaléltek
Egy csillogó nyárt veletek -
Bús szánalmat most mit reméltek,
Kifakult, ócska levelek?

Kinyílástokra nóta zengett,
Megittasult a kikelet.
Ki fog most is dalolni nektek,
Szegény; kifakult levelek?

Elég volt fényből, virulásból -
Mit bánt, hogy elfelejtenek?
A csönd legjobb halotti fátyol
Megvéd kínosabb elmúlástól
Tört szívet, - fakó levelet...







SÍRVERS


Hazai domb lesz vagy idegen árok,
Bús sírom füve amelyen kihajt,
Kopott fejfámon elmosódó írás
Bolygó vándor ezt hirdesse majd:

Boldog, ki itt jársz, teéretted is
Megszenvedett, ki lent nyugszik, a holt;
Véres harcok verték fel hírét,
De csak a béke katonája volt.







SZERELEM


Nyár volt.
A napsütött föld bársonnyal terítve,
Szellő se lengeté a lombokat.
A perzselő tűz felcsapott a szívbe
És izzóvá lett érzés, gondolat.
Mélységes csöndben, súgva szenvedéllyel
Beszélt az asszony, - mindenik szava,
Minthogyha szellő forró nyári éjjel
Kicsiny virágra álmot hordana.
Ajkára szállt a szív emésztő vágya
S ami ott rezgett lombon, levelen,
És omlott róla kérve, híva, vágyva,
A lüktető, tüzes rapszódiába'
Az édes, lázas, epedő szerelem...

Jer, jer! Szeress! Örömre hívlak!
Árnyéka se érjen a kínnak...
Amerre viszlek, síma az út,
S mire kimondod, már karodba fut,
Amire vágyol, az éden...
Elseprem utadból porszemet is.
Leszórom utadra virágit a nyárnak,
Amerre viszlek, szavadra várnak
Édes, sohsem érzett gyönyörök -
Ahova viszlek, az élet örök...

Jer, tereád vár,
Leterítve a rózsák hamvas üde szirma,
Erdők lugasában zöld fű puha selyme.
Harmatteli testén lilaszín liliomnak
Nem sérti a lábad a tüske, a gally;
Hajló puha lombok fölibed lehajolnak,
Száműzve lesz onnan a könny, a sóhaj.
Gyötréstele kínt te ne tudj, ne érezz:
Elhajtom előled a fellegeket,
Fölemellek az égi világ seregéhez,
A nap közelébe röpülve veled...

Jer, jer! Örömre hívlak.
Árnyéka se érjen a kínnak.
Ahova lépsz, szent lesz az a hely,
Fenékig ürítve a rózsakehely...
Rombolhat az ár, rombolhat a vész -
Nem látod a bajt, a karomba ha lész!

Hűlt kéj hamuján dideregjen a balga,
Csüggedjen a gyáva a vészbe, viharba,
Sirály sikongjon új vészre kiáltva,
Rémítve hajósát reccsenjen a bárka,
Vad szél csak tépje a fák levelét -
Én a gyönyört szórom teeléd!

Elhallgatott. És pelyhes fészkén
Hallgatva ült meg egy kis csalogány.
Mélységes csöndben szólt a férfi,
Felhő borongott íves homlokán.

Ajkáról halkan, szenvedély nélkül
Folyt a fagyasztó, szaggatott beszéd...
Alkonyult. És bent a fák megül
Az est hallatta ébredő neszét.

Hagyj el! Ne szeress!
A vidám szerelem nem enyém.
Gyönyörre hivhat minden óra -
Lelkem acél, páncélja óvja.
S a láz, a csókok éjjelén
Nyugtom nem volna rózsaágyon.

Én harcra, küzdelemre vágyom!
A vad viharban vizre szállok,
Körülsikongnak a sirályok.

Hullámhegyeken dideregve libegnek
Zúzott tarajukkal az árbocosok,
Zajgó birodalmán vihar-űzte vizeknek
Én áttörök, átgázolok.

Engem a harc hiv, hogy elemésszen...
Jer, hívlak én is! Légy a részem!
Tied leszek, - de nem egészen...

Amerre viszlek, várnak a vészek,
Nem rózsalevélből készül a fészek.

Izzó fejed egy szirtre lehajtod,
Nevem az éjben százszor sóhajtod...

Rettegni fogsz láthatlan rémtűl,
S imádkozol, ha besötétül.

Szél rázza fölötted a falevelet -
Jer, én életem osztom meg teveled!
Jer, jer! Amerre megyek...

S elindult. Hosszan húzódott utána,
Mint a fátyol, fekete árnya.
És nőtt az árnyék, jött az este...
Az asszony fázva, összeesve
Nézett a távozó után,
S lassan befödte őt az árny.







SZERENÁD


I.
Száz ezüsthúrú hárfa a lelkem.
Száz ezüsthúron cseng fel a dal.
A te szépséged dalolója lettem,
S száz ezüst húron
A bánat játszik csontujjaival.

Száz ezüsthúrú hárfa a lelkem.
Meglepem éjten a leányszobád.
Éjszárnyú pillék alusznak a kertben -
S száz ezüst húron
Úgy cseng föl hozzád a szerenád.

II.
Azt akarom, hogy énrólam álmodj
A rózsaszagú, mámoros éjben.
Azt akarom, hogy az én árnyékom
Mindig kísérjen.

Azt akarom, hogy dalomból szivjad
A szint, a szépet, az álmot, a vágyat -
S dalaim állják őrizve körül
Menyasszonyágyad.







A SZÍVEM...


Tégy félre most minden álarcot.
Templomba lépsz, édes szerelmem.
Dalomnak orgonája harsog.
Nincs képmutató közeledben.

Pogány hely ez. Meg nem riaszt itt
Irigy szem vércserebbenése.
Jó helyt vagy itt. Az ajtót őrzi
A büszkeségem lándzsaéle.

Néhány él benne, magamfajta,
Akiket megcsúfolt az élet.
Jó lelkek ők, mert szenvedők.
Lépj be! Ezektől nem kell félned.

A szivem ez a pogány templom.
Neked kitárom szentek szentjét.
Álom-terítő az oltáron,
És képed benne csak a szentkép.

Körötte bíborszin pompában
Álomkincsek halomba hordva.
És hajnalonként, áldozáskép,
Dal fonódik a homlokodra.

Valaha, régi mesekorba
Benne lakott egy istenasszony.
Az hagyott benne ennyi kincset
S én most mindet terád pazarlom!







SZOMORÚSÁG


Én hozzám is beköszöntött
Az első vig napsugár.
Kiváncsi tán, hogy mit csinál
Ez a fakó, bús madár.

Fényt derit a szürkeségbe,
Csillog, villog, csalogat -
Úgy szeretné földeritni
Búbánatos arcomat.

Maradj csak kint, jó napsugár,
Hirdesd másnak a tavaszt -
Bús szivembe ragyogásod
Jókedvet már nem fakaszt.

Elkomorul a kis sugár,
Rezeg, rezeg kínosan -
És a függöny nyilásán át
Szomorúan eloson.

Aztán újra rám borul a
Fojtó, árnyas szürkeség -
És a tavaszt ugy várom már,
Mint aggastyán a mesét...







SZOMORÚ SZEMMEL


Nevető rózsák hiába rejtik,
Ha fájás rezdül a szempillákon;
Gondatlan a szó hiába pereg,
Ha megvonaglik a szájszögelet,
Ha fájás rezdül a szempillákon:
Szomorú szemmel én azt meglátom.

Nevető rózsák csak nyíljanak ki!
Tettető víg szók folyjanak szépen!
Hideg sebnézők sohase lássák
Szivenütöttek bús vonaglását.
Tettető víg szók folyjanak szépen:
Szomorú szemmel én azt megértem.

Én, jaj, megértem. Tüskesövénnyel
Zúzmarás szívek erdeje átfon.
És sohasem jő, aki feloldoz.
Szívemnek dárdát szegez a zsoldos.
Zúzmarás szívek erdeje átfon...
Szomorú szívvel én megbocsátom.

Jertek azért, kik fáradtak vagytok.
Sírása enyhít mindig a dalnak.
Tüskefa keserű fája a hárfám -
Én sok könnytlen kínlódó árvám.
Sirása enyhít mindig a dalnak -
Szomorú szemmel én vigasztallak.







A TE TISZTÍTÓ CSÓKOD


Nincs rajtam árnya bűnnek.
Nem érzek máma vétket.
Ó, csudatévő csókok,
Hogy szabad újra lenni
Jónak, szelidnek, szépnek,

Az ajkad gyermekajka,
Min szó még nem repült ki.
Egy csókjával a múltat,
Csúf, gyáva, céda múltat
A mély pokolra küldi.

Az anyám kezét fogom,
Áldott kis szőke gyermek;
Virágok vasárnapján
Falusi kis templomba
Áldozni most vezetnek.

Ó, csudatévő csókok,
Mámor, tavaszi, tiszta,
Ha értem jő a múltam
Bűnnel, arannyal, fénnyel,
Jaj, ne adjatok vissza!




Kész


ÜZENET A KEDVESNEK


Csak az búsit, ha itt halok meg, kedves,
Nem járhatsz majd ki virágos síromhoz.
Nem járhatsz majd ki szelíd őszi este,
Mikor oly jó már temetőbe járni
S a sír füvét, mint a hajamat szoktad,
Gyöngéd ujjakkal borzolja a szél.

Oly könnyű volna ott a szemfödél,
Mint fehér ágyad selyem takarója.
S alatta, csöndben, ősztől csendes őszig,
Amíg te, kedves, gyászruhádat varrnád
És néha-néha arcképemet néznéd -
Halottak napját mosolyogva várnám.

Sírom fölött egy csonka szürke márvány
S fölébe hajló szomorúfűz lombja
Beszélne halkan csonka életemről
S halottak napján mécs világa mellett
Temető-járók nevemet betűznék:
Szegény költő volt, s még csak harminc éves...

...De itt, jaj, itt oly szomorú lesz, édes,
Dérlepte tarlón elhagyva feküdni.
Vén varjú kopog szikkadt koponyámon,
Amelyben akkor az utolsó álom,
Halál-bánatos végső drága rím,
Tehozzád küldött búcsú-üzenet lesz...

...És nem jut hozzád soha, soha, kedves.







VALAMI...

Valami édes, valami fájó
Borús merengés
Ugy elfog néha, mikor az úton
Mellettem elmész...

Ugy, ugy szeretnék visszafordulni
S nézni utánad -
Nem szabad. S könnyem, érzem elönti
Bús szempillámat.

Valami édes, valami titkos
Égi sejtés száll:
Valami súgja, hogy te is épen
Arra gondoltál.







VAN EGY FALU


I.
Van egy falu, - fehérfalú
Templom van a közepében.
Nekem az a kicsiny haza
Legkedvesebb menedékem.

Csendszerető, szántó-vető,
Egyszerű nép lakik benne -
Baja bár száz, sosem lármáz -
Rábízza a jó Istenre...

Mégis hogyha városokba'
Zúgni hallom már a népet;
Sorsa ellen békületlen...
Tudja Isten, mitől - félek...

Úgy ostromol itt a nyomor,
Mely kőházak falát rágja.
Elgyötört nép rázza öklét
Cifra, fényes palotákra.

És ha akkor a zsivajból
Kis falumba be-betérek -
Úgy örül a lelkem annak,
Hogy a házak - mind fehérek...

II.
Van egy kis ház, szőlőinda
Körülfonja.
Kis ablaka oda néz ki
A toronyra.

Van egy kis ház. Templom van a
Közelében;
Szűk ösvénye a templomhoz
Vezet épen.

Gőgös város zajába ha
Beleuntam,
Akácszegett ösvényt járok
Csillapultan.

S hogy megállok a kis háznak
Ereszében,
Úgy érezem: a templomot
Már elértem.







VALLOMÁS

Hazug volt mind: a szó, kacaj,
A víg tekintet, bús sóhaj,
Hideg szem, mosolygó ajak -
Rajongó lelkem álarca csak.

Igaz csak az éjjel, mely elfed
Előled minden bút, szerelmet -
Mely szómat tisztán érti meg.
Neki kiöntöm lelkemet.

Óh, hogyha hallanád beszédit!
Suttogva szól, a mélyre szédit.
Dala van csak, panaszos ének, -
Én mondom, halld, neked beszélek;

Szeretlek, mint a sas a léget!
Szeretlek, bár tudom, hogy vétek!
Szeretlek, mint a szabadságot:
Szeretlek s rabod vagyok, látod.

Szeretlek. Tudom, érzem én:
Te nem lehetsz soha enyém -
Enyém csak az álom, a dal -
Szeretlek, te élő ravatal!

Virágtalan nyaram virágát
Föléd szórom - és körül szállják
Fejed a szomorú, árva dalok . . .
Szép temetés lesz s én is meghalok.

De addig, addig csak szeretlek,
Szeretem a lelked, a lelked!
S ami neked értetlen ének,
Elsírom a bánatos éjnek..







VÁRSZ-E?


Mikor virágot hajt a rózsa,
Madár siet találkozóra -
Kezed összetéve öledben
Vársz-e, mondd, engem?

Mikor levél pereg a fáról,
Leszáll a földre sűrű fátyol -
Csillogó könnyel szemedben
Vársz-e, mondd, engem?








 
 
0 komment , kategória:  Gyóni Géza   
Gyóni Géza - Nem bánat az...
  2010-10-26 22:53:56, kedd
 
 




Gyóni Géza - NEM BÁNAT AZ...

Nem bánat az, bárhogy sajog a szived,
Ha már tied volt s akkor elveszited.
Nem bánat az, ha csókolt már az ajka
S most más csüng édes szédülésben rajta.
Ha boldog órák, pásztorórák képe
Kisér a puszta, magányos sötétbe,
Mint téli kertbe a szines tavasz -
Nem bánat az.



De az a bánat, ha kezét se fogtad,
Álmodba jött csak, csodának, titoknak.
Ha úgy szóltál csak hozzá imádságba,
Dalos fohászba, kérve, sirva, vágyva.
Tied se volt s már életedhez kötve
És akkor, érzed, elveszett örökre
És nem lesz fénye többet éjszakádnak:
Az a bánat.







 
 
0 komment , kategória:  Gyóni Géza   
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 2 
2019.03 2019. április 2019.05
HétKedSzeCsüPénSzoVas
1234567
891011121314
15161718192021
22232425262728
2930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 9 db bejegyzés
e év: 253 db bejegyzés
Összes: 4830 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 1087
  • e Hét: 7431
  • e Hónap: 34054
  • e Év: 171426
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2024 TVN.HU Kft.