|
2016-02-20 10:00:27, szombat
|
| |
| |
SZUHANICS ALBERT
Szuhanics Albert / Debrecen 1954 február 03. - /
Debrecenben születtem, ott lakom ma is. Főleg verseket írok, de a képzőművészet sem áll tőlem távol... Igyekszem a verseimet minél változatosabb témakörben megjelentetni. Szeretem a modern műveket, de nálam a klasszikus az etalon.
/Szuhanics Albert /
ÁLMODJÁL TAVASZ TÜNDÉRE!
Tavasznak tündére hol vagy,
Aluszol idők ölében?
Lombod hull, virágod hervad,
Őszutó bús örökében... Átadja lassan a télnek,
Meztelen ágát sok fának.
Földre hullt levelek égnek,
nyomai elnyűtt ruháknak... Rőt vörös avarra téved,
November bágyatag fénye.
Már a nap tél után réved,
Lassan az évnek is vége... Most aludj tavasz tündére,
Pihenjél, nyugodjál szépen!
Jössz még te tett mezejére,
Ha fénylő nap lesz majd az égen! Álmodjál rügyfakadásról,
Míg hó lepi karcsú fák ágát.
Egyszer csak lebben a fátyol,
S táncolod a tavasz táncát! Ajkadról fuvallat-sóhaj,
Lengi át a téli tájat.
Olvadást hoz ez az óhaj,
Reád még friss rügyek várnak. Addig is álmodjál szépet,
Fátyolba takarva, szendén.
Tavasznak varázsát gyűjtsed,
Illatos ligetek mentén...! Majdan a te időd eljön,
Felserkensz virág-ruhában.
Táncaid lejted a felhőn,
Szél szalad lábad nyomában. Két kézzel hinted a földre,
Kikelet friss ajándékát.
Minden kert kivirul tőle,
Kisepred tél hagyatékát! De addig is aludjál mélyen,
Semmi se zavarja álmod!
Álmodjál szépeket, kérlek,
Míg én álmodra vigyázok...!
AMIKOR ELJÖN AZ ISTEN
Amikor eljön az Isten
meghajlik előtte minden.
Meggyengül, érzi az erőt,
s leomlik lábai előtt...
Amikor eljön az Isten,
vágy többé senkiben sincsen.
Átjárja kegyelem árja,
s megtisztul, ha Istent látja.
Amikor itt van az Isten,
boldogság él szíveinkben.
Nincs többé hiány és bánat.
vágyaink már messze szálltak.
Amikor nincs Isten velünk,
nem kell hogy csüggedtek legyünk.
Ott van ő mindegyik szívben,
ne félj hát, bízz benne híven!
Amikor az Isten szólít,
lelkeket, szíveket gyógyít.
Nem ismersz fájdalmat, halált,
boldog vagy, mert ő rád talált!
Amikor az Isten hallgat,
keze..., tudd akkor van rajtad.
Áldását adja ő neked,
fényében élsz, hiszen szeret!
ÁLLAMISÁGUNK ÜNNEPE
Ím a nyarat koronázza augusztus hava.
Királyságot hirdet nekünk, mint a korona.
Magasztos király a nyárban, benne ős erő.
Áldása, mely harmatoz ránk, gyümölcsérlelő.
Államiságunk ünnepe, legnagyobb ünnep,
Ezer éves királyságunk, megtart bennünket.
Magyaroknak koronája, népünket jelenti,
Megszentelt tárgy, jogi személy, időknek feletti!
Azt hirdeti, országunknak léte földön, égen,
Örökkön az Istennél van, ahogy egykor régen.
Új kenyér az új búzából, szalagdíszben áll,
Piros-fehér-zöld e szalag, s éhezőkre vár.
Éhezzük mi szép és igaz, az emberi szót,
Magyar létnek biztonságát, és a földi jót.
Mivé lettünk, István király, tekints végre ránk!
Ugye zokogsz, fáj a szíved országod iránt!
Legyen bőség, jövőnk nekünk, legyen sok gyerek.
Legyen kenyér, legyen gyümölcs amit egyenek!
Legyen bor, békesség, búza, erény, szeretet,
Legyen munka, megbecsülés, s boldog emberek!
Ím augusztus üzenete, s huszadika vár.
Ünnepeljünk újra ismét, István a király!
Nemzedékről-nemzedékre mindig így legyen.
Áradjon ránk áldás, erő, bőség, kegyelem!
BOLDOGASSZONY ANYÁNK 
Boldogasszony Anyánk, tekints le az égből,
Őrizőn figyelj ránk, a mennyei székből!
Miként egy jó anya, úgy nézzél e népre,
Add, hogy fogyásunknak, végre legyen vége!
Szent István királyunk, egykor szent kezedbe,
Ajánlá országunk, esküdvén nevedre.
Óvó tekinteted járjon minket körül,
Mi boldogok leszünk, az Isten könyörül!
A Kárpátok ölén imád minden magyar,
Új zsoltárok zengnek hegyen, völgyön hamar!
Szent fiad örvendez, mi rossz, fordul jóra,
Ím visszatér Urunk, közeleg az óra!
Légy hát engedelmes, legyél töredelmes,
Legyél szerelmetes, szeretettel teljes!
Lelkedet mossad hát, patyolat tisztára,
Úgy várjál Uradra, Istened szavára!
Üdvözlégy Mária, Istennek szent anyja,
Királynőnk, magyarok Nagy-Boldogasszonya!
Apostol-királyink, országunk szentjei,
Előtted szolgálnak, míg létük mennyei.
Érdemük láthatják, angyalok az égben,
Koronánk üzenet, úgy ahogyan régen.
Szent és sérthetetlen ez az ország, s népe,
Legyen itt boldogság, bőség, örök béke!
EGYMÁSNAK TEREMTVE
Elég egy pillanat, egy ártatlan mosoly,
talán még úgy indul, hogy semmi nem komoly.
Összenéz két szempár, egymás tükörképe,
szívek vágya lobban őrült szenvedélyre.
Mint villám súlytana, úgy sütöd le szemed,
de érzed többé más, már nem is kell neked.
A pír az arcodon a legszebb üzenet,
szerelmes égő vágy oltatlan tüze ez.
Mint virágnak a fény, éltető nap heve
olyan a szerelmes pillantás kelleme.
A szívnek dobbanás, lüktetés az érnek,
ébren álmodóknak szép altató ének.
Mindezt egy pillanat hozhatja néked el,
meglátod hirtelen, ha még most nem hiszel.
Az idő-óceán egy cseppje ez csupán,
de semmi nem olyan számodra ezután.
Varázsos pillanat átfesti életed,
két égő szembogár újjászül tégedet.
Meghalsz a magánynak, feltámadsz pároson,
az éden kertjében új emberpár oson.
Rádöbbensz hirtelen, ímé ő a párod
az Isten tégedet, örökre megáldott!
Az igaz szerelem, ami nektek kijár
egymásnak teremtvén, idők partjainál!
EGYOLDALÚ SZERELEM
Mit ér a szív, ha nem szerethet,
Egy gyötrő álom, ó mit ér?
A könnyek árja nem vígasztal,
Oly fagyos az őszi szél...
Mit ér a vágy, ha csak tied,
És nincsen viszont vonzalom,
Ő nem szeret meg soha téged,
Már dér ül a lombokon...
Mit ér az érzés, ha csak fájdalom?
Az ő szívében nem gyúlt ki fény...
Árnyad megnyúl a házakon,
Lépted koppan az út kövén...
Mit ér a bánat, a szívet tépi csak,
S véresen hever a halott remény...
Mi nemrég üdén zöldellt, most a sárba hull...
Körötted mennyi eltiport levél...
Mit ér az élet, csak kín és gyötrelem,
Bánat, és csalódás jut neked...
Kihalt utcákon imbolyogsz,
Fenn a hideg Hold nevet...
EMBERNEK LENNI
Könnydús szemed rám emeled,
boldogságtól remeg kezed.
Szád szegletén halvány mosoly,
ábrándozom, ábrándozol...
Cudar világ, olyan nincsen,
csak jót teremthet az Isten!
S e világnak közepébe',
mi vagyunk a szeme fénye...
Mert mi a Nap és a Hold vagyunk,
emberképként, saját magunk.
Fénylő szemünk egy-egy csillag,
leheletünk virágillat.
Nő és férfi, férfi és nő,
a legelső, a legvégső.
Aranykapu is mi vagyunk,
meg kell nyitnunk saját magunk!
Lényünk szerelem tüzében,
fenntartjuk az örök fényben.
A sorsunk szeretni, szeretni,
mert legszebb, embernek lenni!
EMLÉK
Az idő sötét fátyolán át,
Halvány fények villannak fel,
Egy pillanatra csak,
Mint elmosódott árnyak,
S elolvadnak, mint hópehely.
Az évek mély árkot véstek,
S a szakadék egyre mélyebb.
Lenn, csak itt-ott égnek fények,
Rossz emlékek és a szépek,
Elmosódnak és kiégnek,
Elsüllyednek, ködbe vésznek.
S nem marad már semmi végleg...
Csak a te szép arcod nevet,
Nap-mosolyod, smaragd szemed
Minden ködön átragyog.
És felgyújtja a napot
Lelkem sötét kamráiban.
S hideg szívemen átrohan
A szerelem forró tüze.
Feloszlatva a ködöt
Egy régi szerelem örök
Emlékén.
ERDEI SÉTA
Szeretem az erdőt járni,
szeretem a fákat.
Sokszor el-el nézegetek
egy-egy lombos ágat.
Vár a rengetegnek mélye,
benne fények, árnyak.
Hallgatom az erdők csendjét, 
figyelem a fákat.
Mennyi, mennyi madár dalol,
megtörve a csendet.
Meg-meg állván lombok alatt,
ezen elmerengek.
Friss levegőt szippanthatok
árnyuk hűvösében.
Napsugárnak fénynyalábja
áthatol a légen.
Harmat ragyog pók hálóján,
csillan, mint az ékszer.
Szellő lebben, susog a fa 
sok-sok falevéllel.
Hallgatom a fák sóhaját,
nézem ágak táncát.
Ahogyan a lombjaikat
hívón felém tárják.
Puha avaron lépkedek,
míg tisztáshoz érek.
Ropognak a száraz gallyak,
ahogy rájuk lépek.
Mily egyszerű ajándéka,
természetnek, ennyi.
Ne habozzunk 
olykor-olykor
az erdőbe menni!
Feltöltődöm én ilyenkor,
mint dús, lombos ágak.
Szeretem az erdőt járni,
szeretem a fákat.
EZ AZ ŐSZ
Ez az ősz, de berondított,
minden szokást felborított,
amit a nyár nekünk adott,
s fékezi a kelő napot.
Ez az ősz hálátlan vendég,
hosszabbra nyújtja az estét,
hideg szelek fújdogálnak,
ajkunkon bús dalok járnak.
Ez az ősz most nem hiányzott,
lelkünk örök nyárra vágyott,
forró nyárra, fényes napra,
harangszóra, vidám papra.
Ez az ősz most igen hideg,
bezárja a nyíló szívet,
összehúzom a kabátom,
hisz borzongok, nagyon fázom.
Ez az ősz most mégis miénk,
bár nem kértük, "jöjj közelébb!"
hűségesen megérkezett,
és arra kér, "add a kezed!"
Ez az ősz most kedvünkben jár,
sárga-barna-rőt a határ,
gyümölcsöktől roskadt asztal,
s bágyadt napsugár vigasztal.
FALEVÉL KERINGŐ
Falevél keringőt játszik az ősz,
friss zenét komponál a csípős szél,
táncolva hull le a sárga levél...
merengőn bámulja rőt színű őz.
Október karmester pálcája int,
zizeg a gyönge ág, zörren avar,
őszi szél örvénylik, lombot kavar...
levéltánc kezdi a valcert megint. 
Keringőt táncol a sárga levél,
körbe száll, sodorja bús őszi szél,
bágyadt fénysugárból Strauss figyel...
Az erdő énekel, suttog zenél,
két lábam megmozdul, bús táncra kél,
hangulat s egy dallam messze visz el...
FELSAJDUL AZ ŐSZ...
Én nem mondom el senkinek,
hogy erre van a kis liget,
hol gyakran ültem egy padon,
sok hűvös, őszi alkonyon...
Én nem mondom el senkinek,
már rajtad kívül..., csak neked,
hogy felsajdul az ősz bennem,
ha nálad nélkül kell lennem...
Én nem mondom el senkinek,
a tavasz frissen elsiet,
míg forró széllel jő a nyár,
rád árva szívem nem talál...
Én nem mondom el senkinek,
az ősz sóhaja mily hideg,
de mégis forrón ég a vágy,
ha átkarollak, s csókod lágy...
Én nem mondom el, nem hiszik,
hogy ilyesmi még létezik,
egy pillantás, egy villanás,
az ősz ködében tűzvarázs...
Én nem mondom, azt hiszem,
de ránk talált a szerelem,
bár dér lepi sötét hajunk,
már új tavaszról álmodunk...
Én nem mondom el senkinek,
hogy merre van a kis liget,
hol gyakran ülünk egy padon,
sok boldog, őszi alkonyon...
A FÖLDI EMBER
E föld hordoz hátán engem,
amióta megszülettem.
Múlnak éjek, nappalok,
én földi ember vagyok!
Ajándék a friss levegő,
és az üde tiszta eső.
Én szennyezek, s rombolok,
hisz földi ember vagyok!
Beülök az autómba,
nyomom a gázt őrült módra.
Fekete füstöt hagyok,
én földi ember vagyok!
Sok-sok modern fegyvert gyártok,
atombombákat csinálok.
Baktérium- s vegyi fegyvert,
ezzel irthatok sok embert!
Van millió vegyi gyáram,
nylon-szatyor, s flakon nálam.
Eldobálom, hol vagyok,
én földi ember vagyok!
Majd ha jőnek nehéz felhők,
s hulldogálnak savas esők,
Szmog takarja a napot,
én földi ember vagyok!
Miért ver a sors így engem?
pedig mindig csak jót tettem!
Segítsetek jó angyalok,
én földi ember vagyok!
HADD MARADJAK...
Hadd maradjak melletted én hétfőn,
vigyázok rád az utcán, a lépcsőn.
Szép füledbe suttogom majd néked,
párosan szép, hidd el ez az élet!
Hadd maradjak melletted én kedden,
hiszen itt laksz szerelmes szívemben.
Kedden lesz jó majd kettesben lenni,
így mi közénk nem férkőzhet senki!
Hadd maradjak szerdán is te veled,
hogy megvalljam forró szerelmemet.
Csókot adok, százat is e napon,
ám a többit csütörtökre hagyom!
Hadd maradjak csütörtökön nálad,
átölelem finoman a vállad.
Ma jönnek el a sötét fellegek.
de ne búsulj, napsugarad leszek!
Hadd maradjak nálad én pénteken,
oly szomorú a kedvem én nekem.
Eső esik, kinn a világ szürke.
mért is mennénk ki a vizes fűre?
Hadd maradjak szombaton is veled,
sétálgatunk, s én fogom a kezed.
A ligetben vén fák adnak árnyat,
míg tűz a nap, s delelőre járhat...
Vasárnap is hadd maradjak veled,
együtt töltjük így az egész hetet.
Azért nézek reád ilyen kérdőn,
kezdhetnénk majd mindezt újra hétfőn?
HALÁLNAK HALÁLÁVAL...
Korhadt kereszt, süppedt sír,
egy árva holt ilyet bír.
Benőtte a gaz, a gyom,
mily lapos e sírhalom.
Ötven éves gazdája,
nem rég ment a halálba.
S másfél évtized alatt,
enyészeté lett e a hant.
Pedig most is élhetne,
lehetne ő Vén Endre.
Szép nyugdíjas évei
vígan telnének neki.
Hű nejével sétálna,
étterembe, színházba.
S unokákkal játszana,
velük dombra mászna ma.
Szurkolna a meccseken,
s hideg, téli esteken
Barátokkal borozna,
még cigit is orozna...
Ámde korán elhunyt ő,
sírján gyom és moha nő.
Elenyészett emléke
lám, hantjának is vége.
A sírkereszt szétesett,
nevének is vége lett.
Szegény pára mit vétett,
így ért dicstelen véget?
Nem tudja tán csak a szél,
de az hallgat, nem beszél.
Lehet, nem él rokona,
s nincs ki gyertyát gyújtana.
Csak a kósza holdsugár
fénye, ami rátalál.
A temető csendjében
nyugodjék ő békében!
HAJÓTÖRÖTT
Hajótörött,
az lettem én
a szerelem
kék tengerén.
Az otthonom
kopár sziget,
ott szenvedek
tenélküled.
Egy levelet
írok neked:
"Összetörted
a szívemet!"
Palackpostán
a vallomás,
nem nyithatja
fel senki más!
Viszi feléd
az óceán,
...időtlenül,
míg rád talál...
Nap mint nap a
könnyem pereg,
attól sósak
a tengerek.
Tudom, eljössz
egy szép napon,
és átölel
a két karom...
HÁROM NYUSZI
Locsolni megy három nyuszi,
Pista, Feri, Gyuszi,
Náluk van az illatos víz
és sok nyuszi puszi.
Három füles locsolni megy,
elő a tojással!
Locsoló verset mondanak,
nyuszimakogással.
Bár nem vagyok Tapsi Hapsi,
én is velük jöttem,
Hoztam finom, szagos vizet,
hadd locsoljunk többen! 
Locsolni jött három kis nyúl,
Pista, Gyuszi, Feri,
Negyediknek itt vagyok én,
nosza essünk neki!
Rózsavíz van a zsebemben,
megöntözlek téged.
Illatozzál, virágozzál,
mint a tarka rétek!
Adjál nekünk piros tojást,
három nyuszi kérte.
Ám de nekem italt is tölts,
csókot adok érte!
HEGEDŰSZÓ
Sír egy hegedű,
mint a fájó lélek.
Húrjain megrezzen
halál és az élet.
Szívbe markolóan,
sorsát gyászolóan,
Keserves, szárnyaló,
csupa magyar szólam. Sír egy hegedű,
könnyek nélkül jajgat,
Benne fájó sorsa,
minden hű magyarnak.
Átsuhan a hangja,
Tiszán, Dunán, Budán,
Mint egy langyos eső,
tikkasztó nap után. Sír egy hegedű,
sorsunkat sírja el,
Hozzá egy pacsirta,
fennkölten énekel.
Messze száll a hangja,
hallják a csillagok,
Még a fényes ég is
vélük együtt zokog. Könnytelen hegedű,
de az ég könnyel sír,
Száraz bánatára,
esőcsepp lőn az ír.
Sírjál hát, magas ég!
Sirassad a magyart,
Támassz tornyos felhőt,
vad szelet és vihart! Söpörd ki bánatunk,
ebből a világból,
Könnyeink töröld el,
hadd vigadjunk mától!
A síró hegedű
víg nótákat játsszon,
Hogy ríva vigadjunk,
e magyar valóságon...!
HOL VAN MAGYARORSZÁG?
Hol van Magyarország? Tudjátok e hol van?
Ott van a népdalban, a kiérlelt borban,
őseink sírhantján, vérrel szerzett rögben,
szőke Tisza partján, fénylő Bodrog-közben.
Tokajnak vesszőin, ringó délibábban,
ízes szavainkban, kenyér illatában,
kelő nap fényében, hűs árny rejtekében,
jövendőnk ott fénylik gyermekünk szemében.
Hol van Magyarország? Európa testén,
annak is szívében, életet teremtvén. 
Míg van magyar lélek, addig e szív dobog,
és e vén kontinens örökké élni fog!
Hol van Magyarország? Minden magyar szívben,
ünneplő lelkünkben, s a nemzeti színben.
Boldogságra lelünk az Isten tenyerén,
s jövőnk iránytűje, hit, becsület, remény!
Hol van Magyarország? Körülöttünk, s bennünk,
mert amíg mi élünk, országot teremtünk.
De ha időnk lejárt, s mi nyugszunk a porban,
azzal is mutatjuk, Magyarország hol van!
JÉGVIRÁGOK
Ablakomra szállt a pára,
mely reggelre megfagyott.
Hajnalfénynek pír-szavára,
jégvirágok álltak ott.
Természetnek ügyes keze,
csodaszépet alkotott.
Kelő nappal, fénykristályként
ragyogtak az ablakok.
Látod, a sok jégvirág most
mily fényárban csillogó?
Szemeidnek ez a látvány,
álomképként megható.
Olyan, mint egy katedrális,
színes ablak-képei.
Ám de mégis, fehér színben,
kristály-gyanánt fényteli.
Áldott pára, nemsokára
olvadoz ez égi kép.
Jó lenne ha holnap ismét
mindezt újra festenéd!
KITŰZÖM A KOKÁRDÁT
Kitűzöm a kokárdát,
fejemet feltartom.
Szívem fölött ott virít,
s felragyog az arcom!
Márciusi fényes nap
nevet a magyarra.
Tündököljön zászlónk fenn,
ma ő azt akarja!
Lobogtassad fényes szél,
lélek legyen benne!
Vigaszt öntsön, s új reményt 
fáradt szíveinkbe!
Az ősöknek szelleme
itt jár ma közöttünk.
"Ne féljetek magyarok,
jó hírekkel jöttünk!"
A Magyarok Istene
megsegíthet minket.
Csak új hittel töltsük meg
fáradt szíveinket!
Lobogjon a lobogónk,
virítson kokárdánk!
Legyen hű szívünk szabad,
s talpra áll az ország!
KÖLTŐSZILÁNKOK
Csokonai csónakban csókolta Lillát
lila ajkával fázósan dalolt egy trillát.
Fazekas fazeka korsó volt inkább,
s bort ivott belőle, nem pedig tintát.
Adynak adta magát az Adél, Léda lett belőle
inkább mint facér. De nem vált Ydává Ady
Endre, ki vén napjaira Csinszka szerelmese,
ám nem gyógyítja meg őt Csinszka szerelme se'.
Petőfi Sándorunk eltűnt a nagy ködben,
Morvai Ferenccel találkoztak csöndben.
Időt, s teret ugrott, közelben a Bajkál,
nem járhatott többé Júliának balján.
Ím József Attila, csak sínre ne lépne
vasútállomáson, lépne inkább félre!
Sok versével lennénk mi is gazdagabbak,
ha akkor lábai összegabalyodnak.
És még nem beszéltem jó Juhász Gyuláról,
nagy költő-csillagunk a Tisza partjáról,
halálos szerelem, bánat emésztette,
ki álmodó szemét Annára vetette.
S Babits Mihály szegény, kinek torka beteg,
sötét kór támadta, szenvedett eleget.
De ihlet szállta meg, írt még remek verset,
halála mezsgyéin, cipelvén nagy terhet.
Sorolhatnám tovább..., ifjan Toldi atyja,
öregen Őszikék csokrával meghatja
ábrándozó lelkünk, Margit-sziget árnyán,
míg pihent egy padon, a ligetet járván.
Ősz haja mint ezüst, fénylik tölgyek alatt,
fehér szakállas úr, vajon ki ez alak?
Vigyázz, a vaddisznó nem egy jámbor állat,
Zrínyi ezt mind tudta, ám jött a vadászat.
Felnyársalta legott egy fekete vadkan,
így vérzett el ifjan, s hány vers maradt lantban?
Csáth Géza fenomén, nem csak orvos, író,
ám mint morfinista, szenvedéllyel bíró.
Ifjan elvesztettük, mert méreg e vegyszer
ám minden művünknek végük szakad egyszer!
Nem tudjuk hogy melyik versünk az utolsó,
melyik lesz mementó, melyik marad torzó,
Csak az tudjuk egyszer kiürül e korzó...
S mind elmegyünk innen, műveink maradnak,
...maradnak öröknek..., maradnak igaznak!
LEGYÜNK ÖRÖKKÉ ÁLMODÓK
Az életünk egy nagy varázs,
káprázat a világ.
Csak szívünk tudja, mi igaz,
s hol a boldogság.
A látszat mindenkit becsap,
a felszín csillogás.
De lelkünk mélye mindent ért,
ott nincsen ámítás.
Rejtezik valahol bennünk
az igaz szeretet.
Onnan őrizőn figyel ránk,
a lelkiismeret.
A szívünk tudja válaszunk,
így minden egyszerű.
A kérdésünkre megoldás
van, mindig gyönyörű.
Amikor lelkünk oly szegény,
az mindent befogad.
Csak vágyteli szívünk remél
újabb álmokat.
Akinek vannak álmai
az élteti remény.
Legyünk örökkön álmodók,
az idők tengerén!
MAGYAR KARÁCSONY
Ha az éjek mélyre nyúlnak,
akkor születik az új nap.
Mikor földig hajol az ég,
megtestesül az istenség.
Csöndben pihennek a rétek,
magban nyugszik az új élet.
Szemeikbe álmot lehel
sok tündöklő csillagkehely.
Csodaszarvas fényléptekkel
a mennyei szérűn legel.
Kis falvakból tiszta imák
köszöntik az Isten fiát.
Kerecsenek szárnyán szállnak,
terelgetnek felhő-nyájat.
Összegyűl az ég serege,
lágyan hull le sok hópihe.
A Jóisten áldásait
két kezével szórja le itt.
Vetésre küld fehér havat,
betakarni a magvakat.
Lelkünk rakjuk patyolatba.
ha jő a születés napja!
Úgy várjuk mi a kisdedet,
Áldott Karácsony ünnepet!
MÁRCIUSNAK NEMZEDÉKE
Márciusnak nemzedéke,
legyen áldott az emléke!
Leborulva áldjuk őket,
az ifjan sírba kerülőket!
Könnyes imát mondjunk értük,
értünk ontották a vérük!
Hogy utókoruk legyen szabad,
értünk viseltek ők hadat.
Harcoltak ők a hazáért,
Istenért és szabadságért.
Szóljon értük most az imánk,
mely a mennybe értük kiállt!
Lengedezzél tavaszi szél,
igaz magyar mesét mesélj!
Süss fel fényes hajnali nap,
ébresztgessed az álmokat!
Élesztgesd a virágokat,
hadd díszítsék sírhantjukat!
Emlékezzünk rájuk úgy ma,
mintha utaznánk a múltba!
Ott ahol ősi fák állnak,
adjanak sírjaiknak árnyat!
Pihenjenek nyugalomban,
magyar földben, magyar honban!
Ez az ünnep magyar ünnep,
emeljük fel a fejünket!
Legyen méltó hőseinkhez,
Áldjuk a mi őseinket!
Elhangzik a Nemzeti dal,
mely szemünkbe könnyeket csal.
Együtt dobban a mi szívünk,
lelkünkben él az emlékük.
Felemelve szíveinket,
rebegjük szent neveiket!
Isten tartsa meg népünket,
Hogy maradjon örök ünnep!
Nemzetiszín zászló-erdő
lobogj fenn a szélben!
Add tudtára a világnak,
Övék minden érdem!
MÁRCIUS SZELLEME
Hűs fuvallat lengi át napunk,
márciusnak idusán vagyunk.
Visszatér egy szellem akkoron,
átsuhan vén pesti partokon.
Hűs fuvallat lengi át a tájt,
átérzünk ott mindent ami fájt.
Magyaroknak, sorsa mit hozott...?
közben mennyi álmunk megkopott.
"Talpra magyar!" - zengnek a szavak,
visszhangzanak az ősi falak.
Hol egykor, régen Petőfi szavalt,
újra halljuk a Nemzeti dalt!
Az ős szellem még szívünkben él,
mert a magyar mindig hisz, remél.
Lobogj zászlónk, talpra áll e nép,
és lesz jövőnk, ami újra szép!
Ne tűrjünk el soha rabigát,
úgy szeressük a magyar hazát!
Talpra magyar! - suttogja a szél,
van új tavasz és van új remény!
MEGÉRETT A RIBIZLI
Megérett a ribizli, ribizli,
a tanyámra gyere ki, gyere ki,
vegyél te fel bikinit, bikinit,
abban szedd a ribizlit, ribizlit,
Piri!
Menjünk ki a bokorhoz, bokorhoz,
arra kérlek, hogy dolgozz, hogy dolgozz,
míg szedem a ribizlit, ribizlit,
nézegetem a Pirit, a Pirit,
nini!
Jaj, de nagyon süt a nap, süt a nap,
ugye máris fáradt vagy, fáradt vagy,
vedd csak le a bikinid, bikinid,
heverésszünk egy kicsit, egy kicsit,
Piri!
Bújjunk össze Pirikém, Pirikém,
vágyom rád egy kicsit én, kicsit én,
megvár majd a ribizli, ribizli,
nem fog addig megszökni, megszökni,
hi-hi!
Ha pihentünk, rád Piri, rád Piri,
felkerül a bikini, bikini,
megtelik majd a láda, a láda,
holnap is lesz találka, találka,
Piri!
A MI HÁZUNK TETEJE
A mi házunk teteje
csillagporral van tele.
Szél tatarozza,
nap aranyozza,
nyári eső mind lemossa.
A szomszédos kertvégen
két rózsaszál nyílt nékem.
Az egyik Sári,
a másik Klári,
jaj, nem tudok választani!
Olyan nagy a bánatom,
kimondani nem tudom.
Az egyik angyal,
a másik kancsal,
mind a kettő megvigasztal.
A mi házunk eresze
zöld mohával van tele.
Szél tatarozza,
nap aranyozza,
öreg varjú lerugdossa...
MIKULÁSVÁRÁS
Nagyszakállú Télapó
a jöttödet várom.
Tudom hogy megérkezel,
csengő-bongó szánon!
Nagy pelyhekben hull a hó,
hóembert csináltunk.
A kertünkből integet,
el ne kerüld házunk!
A kis húgom nem alszik,
annyira vár téged. 
Mikulás-dalt énekel,
s verset tanult, szépet.
Megmondja a hóember,
szénből van a foga.
Ablakban vár kis cipőnk,
magam tettem oda!
Sok hópihe szálldogál,
a száncsengőt halljuk.
Nagy örömmel fogadnánk,
de már mélyen alszunk...
MINDEN EMBER BOLDOGSÁGRA VÁGYIK
Minden ember boldogságra vágyik,
ne hidd, hogy a király boldogabb,
mint a gyermek, aki porban játszik,
s ott szövöget könnyű álmokat.
A boldogság lakhat kis szobában,
aki tudós, lehet önfeledt.
Míg dolgozik, elmerülten kutat,
nem érzi a múló perceket.
Ki a drága műkincseket gyűjti,
örül neki, mint egy kisgyerek,
Ám ha kapsz egy szál virágot néha,
boldogabb te nálad nem lehet!
A természet lágy ölén pihenhetsz,
vagy hajózol tágas tengeren,
Már tiéd a boldogság érzése,
olyan lesz az, mint egy szerelem.
Önfeledt légy, s minden bánat elhagy!
A baj, a gond nem nyomja válladat.
Te benned a boldogság örök lesz,
nem ural sok fájó gondolat!
Minden ember boldogságra vágyik,
nem látja hogy itt van, benne él.
Szabad legyél, boldog, önfeledt,
s a boldogság tehozzád elér!
MINDENKINEK VAN ÁLMA
Mindenkinek van álma
Mindenkinek van álma,
álmaihoz van szárnya,
szárnyaihoz fényes ég,
vágyainak menedék.
Mindenkiben van szépség,
e szépség a reménység,
reményleni szebb jövőt,
szebb jövőt, minél előbb!
Mindenkiben van zene,
a zenének kelleme,
kellemének dallama,
mit visszhangként hallana.
Mindenkiben van ének,
énekek, mik oly szépek,
szépek, mint a csillagok,
mind a szemükben ragyog.
Mindenkinek van lelke,
lelkének van szerelme,
hol szerelmes szív dobog,
ott laknak a boldogok!
Mindenkiben van erény,
ez az erény hit, remény,
remény és a szeretet,
látod, mindez jár neked!
MINDIG MEGTALÁLSZ ENGEMET
Amikor fáradt vagy nagyon,
s nincsen már, aki felkeres,
mikor gond ül az arcodon,
mindig megtalálsz engemet!
Amikor szomorúság gyötör,
úgy kell a vigasz, mint a víz,
mikor a bánat súlya összetör,
akkor is mindig bennem bízz!
Amikor nincs ki meghallgat,
pedig beszélni kell neked,
melletted mindenki elballag,
gyere, keress meg engemet!
Amikor nem kell más, csak mosoly,
s mindenki rideg, mint a jég,
mikor mindenki túl komor,
akkor is hozzám gyere még!
Néha csak jó szó kellene,
valaki fogja meg kezed,
s nincs senki, kitől megkapod,
hívjál, én ott leszek veled!
Amikor váratlan öröm ér,
senki nincs, kivel megosztanád,
vagy talán rád tör egy szenvedély,
hadd legyek néked társaság!
Ha magány kínozna bús éjjelen,
vagy útra kelnél, de nincs kivel,
mindig számolhatsz énvelem,
veled megyek, ha menni kell!
Ha elvesztenéd mindened,
s már hited sem maradna meg,
ne feledj, számíthatsz énreám,
megtalálsz mindig engemet
MIT ADHATNÉK NEKED?
Mit adhatnék neked?
egy sétát délután,
a virágos mezőt
átandalogva tán.
Mit adhatnék neked?
egy árnyékos szobát,
hol megfogom kezed,
s egy rebegő imát.
Mit adhatnék ma még?
Csak kedves szavakat,
egy igéző mosolyt,
mely arcomon maradt.
Még neked adhatom,
szerelmes szívemet,
ahogyan nézek rád,
míg itt leszek veled.
S mit adhatsz te nekem?
Enyém a nagy világ,
ha mellettem maradsz,
így senki nem imád!
NE ADD ALÁBB!
Tied a nagy világ,
tied a cél.
Aki nem adja fel,
az célba ér!
Vár rád a végtelen,
a szárnyalás.
Küzdd le szorongást,
ne add alább!
Tied a boldogság,
a szerelem.
Az, ami átvezet
az életen...
Itt minden a tiéd,
a föld, a víz.
Alább te sose add,
magadban bízz!
Tiéd az értelem,
és minden kincs.
Ne hidd ha azt mondják,
számodra nincs!
Tiéd a jog, s erő,
minden tied.
Amit csak az igaz
ember hihet!
Tied a bátorság,
s a félelem...
Sosem vehet erőt
az emberen!
Ne érd be kevéssel,
ne add alább.
Ne alkudj senkivel
most már tovább!
Szeret az Istened,
ez a nagy kincs.
Mert ha ez nem lenne,
úgy semmid nincs!
NE FÉLJ!
Ne félj, hisz nincsen rá okod,
a jövőt úgy sem tudhatod.
Ne sírj, töröld meg szép szemed,
hisz jár a boldogság neked!
Álmodj, egy jobb, egy új jövőt,
most állsz a szép napok előtt.
Ne félj, a jóban hinni kell,
ez már így magában siker!
Szeresd az életet nagyon,
nem baj, ha nem vár nagy vagyon.
Legyél te szerény, kis virág,
melynek viszi a szél az illatát!
Hited te el nem hagyhatod,
égből segítnek angyalok.
Minden öledbe hullik majd,
tudd meg, a vágy magja kihajt!
Kihajt, mint zsenge, kis növény,
övé a langy eső, s a fény...
Fa lesz, s a lombja égig ér,
ne félj, te mindig higgy, remélj!
NE KÉRDEZD MEG!
Ne kérdezd meg, szeretlek -e?
A kezedet tedd szívemre!
Érzed, érted hogyan dobban?
Szó nem mondja azt el jobban.
Ne kérjed, hogy mondjam neked,
Megvalljam a szerelmemet!
Nézzél bele két szemembe,
Tedd a kezed a kezembe!
Már nem kérded, ugye érzed,
Hogyan szeretlek én téged?
Ha már tudod, elsuttogom;
Te vagy nekem az angyalom.
Ne kérdezd meg, mert nem tudok...
Válaszolni, ajkam dadog.
Forró csókod megbénított,
Pillantásod elvakított.
Ha mégis megkérdeznél engem,
Megnémultam szerelmemben.
Úgy tudom csak bevallani,
Ha karomban foglak tartani.
Ölelj szorosan magadhoz,
Hogy ajkam érjen a nyakadhoz.
Halkan súgom majd füledbe,
Elvesztem a szerelembe!
NEMZETI ÜNNEP AUGUSZTUS 20.
Csordultig telt szíveinkben
ős reménynek hangja dobban.
Ezer éves szép hazánkban
hogyan élhetnénk mi jobban?
Kárpátoknak igazgyöngye,
Magyarország a mi földünk.
Teremje meg új kenyerünk,
s legyen borunk, mit kitöltünk!
Államiságunk ünnepén
a Szent jobbot körbe hordják.
Az időknek végeztéig
a mi hazánk, Magyarország!
Ott ahol zúg Duna, Tisza,
az új kenyér bőven terem.
Áldott földjén arany mezők,
nektár csöppen szőlőhegyen.
István király mindörökre
Máriára bízta földünk.
Patrónusunk Nagyasszonyunk,
nem veszi el senki tőlünk!
Gyermekáldás legyen számos!
Boldog párok, otthon, fedél...
Mi mást adhat magyar állam?
Azt hogy te itt otthon legyél!
Munka legyen, boldogulás,
család, Isten ege alatt.
Szent koronánk védelmezzél,
s magyar hazánk erős marad!
NE SZERESS NAGYON
Ne szeress nagyon, könnyedén szeress!
Csillogjon szemed, könnyek közt nevess!
Nyári délután fogod két kezem.
Árnyban hűsölünk, dalt dúdolsz nekem.
Karod rám fonod, forró vallomás. 
Összenevetünk, nem kell semmi más!
Tiéd szívem már, én ezt jól tudom.
Összetartozunk, ne szeress nagyon!
Sosem görcsösen, szeress könnyedén!
Miénk a jelen, így szeretlek én!
Holdas éjjelen, csillag-utakon.
Száll képzeletünk, ne szeress nagyon!
A NŐ ÖRÖK
Semmi sem örök, csak a nő,
iránta vágyam egyre nő.
Minden elmúlik, csak ő nem,
örökké csábít a nőnem.
Lám, ami létezik, változik,
alighogy érkezik, távozik.
Csak a nő örök, érzem én,
nőm iránt nő a szenvedély.
A vágyam felhevít, lelkesít,
minő nő az ki elveszít?
De ezt még én sem akarnám,
nő melletti lét a karmám.
Egyszer, ha testem elhagyom,
nő az utolsó sóhajom...
Ettől a szívem megdobban,
s felkelek feltámadottan!
De ha van mennyben női nem,
nyugodtan lehunyom szemem.
A lelkem égbe felmenő...,
vár reám mennyei istennő.
Ez ám a gyönyörű nirvána,
egy örök, angyali nő ágya!
Létezni csillagok körén,
Örökkön-örökké, nő ölén...
Álmomból mégis felébredek,
de jó, hogy itt vagyok veled!
Remegve fogom meg kezed,
imámba foglalom neved...!
NŐNAPI IGE
A mi sorsunk a férfi és a nő,
csak kéz a kézben elképzelhető.
Nincs gondolat, csak hódolat csupán,
míg puszit adunk lágyan és puhán.
A szívünkből jön nőnapi ige, 
én megpróbálom leírni ide.
Mi köszöntjük a nőket önfeledt,
és ejtünk közben hálakönnyeket.
Mert mindent-mindent nektek köszönünk,
az életünk, s a legtöbb örömünk!
A sors útja hol komoly, hol játék,
de ti véletek mindig ajándék...
A nőnapon legyetek boldogok, 
és várjanak rátok csak szép napok!
Én nem kívánok már más egyebet,
a szeretet maradjon veletek!
NŐNAPI SZONETT
Szellőknek szárnyain nőnapi dallam,
lebben a téren és megtalál minket.
Éteri könnyed az, slágerként ihlet,
fülembe mászik, s már dúdolom halkan...
Mint tarka lepke, ki virágra röppen,
köszöntőm úgy száll ma Nők napján, kedves.
Szívemből szól az, hisz két szemed nedves,
boldogság-könnycseppek gyöngyharmat ködben...
Nőnap van, március, ébred az élet,
asszonyaink ajkán lángcsókok égnek,
tavasztündér-varázs éj-ölelésük...
Mit mondjak néked ma, kedveset, szépet?
Szálljon most hozzád e dallam s az ének,
mialatt egymás hűs íriszét nézzük...
NYÁRUTÓ
A fákon ott a zöld levél,
még fű-illatot hord a szél.
Nincs semmi nyom, és semmi jel,
sompolygó őszünk mily közel.
Most még oly szép a nyárutó,
de sajnos minden átfutó.
Ím messze száll, vagy elszalad,
míg fájó szívünk itt marad.
Egy reggel kinyitjuk szemünk,
már őszi napra ébredünk.
Oly bágyatag a napsugár,
és kertünk rozsdabarna már.
A sárga levél hulldogál,
míg rája hideg köd szitál.
Gondolkodik fenn kicsit,
de végül lassan leesik...
Ám de most a nap nevetve,
könnyet szór a fellegekre.
Új fű serken zöld határban,
lubickoljunk még a nyárban!
OKTÓBER HAT
Bágyadt, őszi napnak fénye
tizenhárom névre néz le.
Tizenhárom vértanúra
emlékezzünk leborulva!
Mind fiai a halálnak,
túlerővel szembeszálltak.
Áldozat lett szent oltáron,
az aradi tizenhárom.
Szabadságért szálltak révbe,
jaj, a vérpad útjuk vége!
A szent ügyet meg nem bánták,
ők a hazát így szolgálták!
Értük párás ma a szemünk,
megvédték a becsületünk.
Patyolatként vitték égbe,
tették Istenünk kezébe...
Október hat fájó emlék,
becsületünk visszavették.
Megváltották drága áron,
az áldozat tizenhárom...
Hazánk egén bús csillagok,
örök fényben, ragyognak ott!
Vértanúság drága ára
száll a nemzet oltárára.
Fájdalmas nap, október hat,
a sorsunkra máig kihat...
Békesség legyen veletek,
örökkön áldjuk a nevetek!
OLYAN A SZILVESZTER
Olyan a Szilveszter, mint maga az élet,
elmúlik, letelik, temetünk óévet,
s köszöntjük az újat, örülünk mi neki,
hisz az újszülöttet mindenki szereti.
A remény záloga a mindenkor a jövő,
az elmúló évet várja a temető,
évre jönnek évek, így száll el az élet,
miközben reméljük a jót és a szépet.
Itt minden elmúlik, itt minden megújul,
jobb ha ezen senki ezentúl nem búsul,
ez a világ rendje, körforgás a létünk,
ezért Szilveszterkor táncoljunk, zenéljünk!
Vigadjunk, mert új év új reményt tartogat,
látunk megkönnyebbült, mosolygó arcokat,
futásunk futottuk, a célba beértünk,
megadta az óév, mit tőle reméltünk.
Így legyen megint csak, álljon fenn a világ!
Feladat, küzdelem, az ami vár miránk,
boldogulás adja a mi boldogságunk,
s emberség, szeretet, az amire vágyunk!
Új év minden percét áldja meg mi Urunk,
legyen békességünk, jó búzánk és borunk,
legyen örömkönnytől párás a mi szemünk,
ha majd az év végén jő új Szilveszterünk!
ÖTVEN ÉV FELETT
Ötven év felett, még közel vagy a nyárhoz,
bágyadt napsugár jár sárgult lombú fákhoz.
Dobban a szíved, egy régi dal nyomában,
ifjúság-varázs a vén nosztalgiában...
Ötven év felett, fél évszázad emléke,
háborgó lelked már legyőzte a béke.
A kis unokád ma néked minden kincsed,
felnőtt gyermeked, szeretve rád tekintget.
Ezüst éveken túl, hitvesed kezében
megnyugszik kezed... sok évtized tüzében.
Ötven év felett, már őszülő hajadban
sötét szál fakad... még van erő a napban!
Életed csodás az őszidő tüzében,
ötven év felett, még virul száz reményben!
PETŐFI SÁNDOR SZÜLETÉSNAPJÁRA
Volt egy ember, igaz költő,
ismeri öt emberöltő,
szavalja a felnőtt s gyermek,
azt a sok gyönyörű verset.
A magyar nép lelke benne
szólalt meg, mert úgy szerette,
mint a Magyarok Istenét,
az ő édes anyanyelvét.
Megtalálta jelölt helyét,
kiitta bús sorsa kelyhét,
megírta a sok költeményt,
nem adta fel a szent reményt.
Szabadságnak prófétája,
szerelmének méltó párja,
hazájának igaz híve,
nemzetéért fájt a szíve.
Bár letörtük a rabigát,
ellenünkre tört a világ,
elvesztette népünk harcát,
de megőrzi költőnk arcát.
RABOLD EL AZ ÉN SZÍVEMET
Rabold el az én szívemet,
mert az érted dobog.
Akkor lesz a szíved enyém,
úgy leszünk boldogok!
Rabold el az én szívemet,
hevesen, erővel.
Ne tétovázz, megtörténik
ez férfival, nővel!
Rabold el az én szívemet,
másképp neked adom.
Ám de inkább hevesen tedd,
én ezt úgy akarom!
Rabold el az én szívemet,
a kedvemért tedd meg.
Úgyis tudod hogy én téged
mennyire szeretlek!
A REMÉNY KERTJE
Ne hidd, hogy délibáb
a remény-sziluet,
Ne gondold, nem lehet
vágyad már te neked!
Minden, mi benned él,
olyan, mint elvetett
Csíra vagy kezdemény,
mely elrendeltetett.
Nem hal meg a remény,
csak néha szundikál.
Letenni őróla
és másban hinni kár!
Mindenkor mindenütt
reményed meglegyen!
Ő mindig átragyog
minden bú-fellegen.
Nem csal meg a remény,
hiszen, hol vágy terem.
Csak magát csalja meg
aki reménytelen!
Ne hagyd el eszedet,
emeld fel fejedet!
Ápold, mint kertedet
legszebb reményedet!
SZENT ISTVÁN ÜNNEPE
Az új kenyér ideje ma eljő,
nevet a nap, nincs az égen felhő.
Haja roppan, foszlós belű fajta
piros-fehér-zöld szalag van rajta...
Megszentelten fekszik az asztalon
a mi múltunk, s jövőnk benne vagyon.
Fáradságunk, eső, s a nap heve...
ebből van az életünk kenyere!
Az ég, a föld, s az ember dolgozik,
a nap, a szél, felhőket hordoz itt.
Isten s ember, ím egymásra talál,
s kenyeret ad a végtelen határ.
Ha kérdenéd, hogy ez milyen világ?
egy áldott föld, mit Kárpát ölel át!
A nagy király teremté államunk,
egy ország él azóta általunk.
Ó, Szent István, tiéd e nyári nap,
királyságod örök az ég alatt.
Magyarország állama oly szilárd,
ezer évet kősziklaként kiállt!
Az új kenyér, új élet záloga
nem őrli meg az idő vasfoga.
Augusztus húsz magyarok ünnepe,
velünk az Úr, s az ősök szelleme!
ÁMEN
A SZERELMED
A szerelmed rózsaszirom,
báj-illatú, zsengécske még,
gyöngyharmat hűs álmaimon,
derengő fény, hajnali ég.
A szerelmed vad-buja táj,
szoros, mint vén indák keze,
megkötöz, és már szinte fáj,
mint bús rabság igézete...
A szerelmed őrült vihar,
fákat tör ki vadóc nagyon,
tűz-sóhajod vágyat kavar,
szívtitok száll fényszárnyakon...
A szerelmed varázsital,
egy csábító szirén dala,
bűbáj és a létdiadal,
fényes égre nyíló ima...
A szerelmed szívdobogás,
ereinkben lüktető vér,
rejtekajtó, odaadás,
titkos varázs, örök remény...
SZÍVFÁJDALOM
Úgy fáj a szívem, doktor úr!
úgy hasogat, könnyezem.
Ami oly rég itt benn sajog,
egy elmúlt szerelem.
Emlék az, mely nem gyógyul be,
és néha felszakad.
Úgy fáj, úgy kínoz engemet,
nincsenek rá szavak!
Bár hajam őszbe vegyült már,
és szemem réveteg.
Még hajt a vágy, a tűz átjár,
felszítván lelkemet.
A szívem fáj, néha sajog,
és kínoz mélabú.
Emlék csupán, mely feljajdul
úgy fáj, oly szomorú.
Ó, doktor úr, én látom még,
mint lebben a haja.
Míg érzem mélyen, itt belül,
milyen volt illata...
És doktor úr, még néha én
úgy hallom szavát, mint rég.
Oly frissen, üdén, érzem azt,
hogy bennem él egy kép...
Ó válaszoljon doktor úr,
meggyógyulok-e én?
Ím, vágtat szívem, oly vadul,
hogy bírja még szegény?
Ha tavasz jő, s a kikelet,
én újra olyan leszek.
Mint örökifjú emberek,
fülig szerelmesek...
TANÍTS MEG URAM!
Taníts meg Uram boldognak lenni,
Tiszta szívemből, könnyen szeretni.
Szállván virágra, miként a lepkék,
Könnyen cikázva, ahogy a fecskék.
Taníts meg engem, tisztának lenni,
Vissza nem nézni, előre menni!
Letenni minden terhet és gondot,
Látni magamban a középpontot...
Taníts még nekem egyszerűséget,
Hogy megláthassam mindig a szépet.
Igazgyöngy legyen szellemi lényem
A hamis ékszert még meg sem nézzem!
Taníts meg engem nyugodtnak lenni,
Útra kelőktől, szép búcsút venni.
Túltenni magam, azon mi nem megy,
Erősebb szenved, okosabb enged...
Taníts meg engem szerelmet adni,
Nem szalmalángként, parázs maradni.
Embernek lenni, minden esetben,
Segítő erő legyen kezemben!
Hogyan tehessem? Taníts meg engem;
Új reményt adni csüggedelemben!
Mindig, mindenkor emberi szóra,
Könnyet törölni, hajlani jóra.
Taníts meg engem, tanító tettre,
Példás jellemre, hű szeretetre.
Víg mosolyt csalni bánatos arcra,
Taníts meg Uram, erre a harcra!
TE MÉG VÁGYSZ A BOLDOGSÁGRA
Te még vágysz a boldogságra,
ne érezd, hogy mindhiába!
Én várok rád, s szívem tiszta,
gyere vissza, gyere vissza!
Ha nem voltam hozzád kedves,
megbántam, lásd, pillám nedves.
Sós könnyeim bús föld issza,
gyere vissza, gyere vissza!
A bánatod hagyd most hátra,
térj vissza a kis szobánkba!
Minden úgy van, ahogy hagytad,
kitárva vár ajtó, ablak...
De a szívem jobban dobog,
s érzem, veled boldog vagyok,
ha éveim kéz a kézben
veled telnek, nyárban-télben.
Te még vágysz a boldogságra,
egy percig sem leszel árva,
szomjas ajkad csókom issza,
gyere vissza, gyere vissza!
TÉL
Egy hópehely az arcomra hull,
Újra itt a tél.
Sok könnyű pihe száll a földre,
Már minden fehér.
A faágakon maradt egy-két
Sárga falevél,
Az autóbusz mély nyomot hagy
Az úttest közepén.
Átöltözött a rét mi zöld volt, fehér már,
Szürke gúnyába bújt a látóhatár.
Hósapkát kap a fa, háztető, kerítés,
Eljött a nagy téli álomba merítés.
Kéményfüst imbolyog, messze... ott a város,
Fenn varjúhad károg, odatart az már most.
Boldog gyermeklárma, szánkózás, s más egyéb,
A havas fákon gubbaszt néhány fázós veréb.
A TÉL KEZE
A tél keze nézd nyúl felénk,
átlopódzott lassan elénk.
Az ujjai, kék jégcsapok,
sóhajai kemény fagyok.
Zúzmarát rak csupasz ágra,
deret szór fűre, virágra.
Így díszíti fel a határt,
cirógat sok fázós madárt.
Belenyúl a mély zsebébe,
hópelyheknek özönébe.
Hull az égből, reánk hinti,
Katalint is felköszönti.
Csendes éj, mily áhítatos,
léptem puha hóra tapos.
Szállingóznak a hópihék,
kis zsoltárok, fehér igék.
Azt súgja a tél fülembe,
térjek égi kegyelembe.
Amíg ő lesz a főpapunk,
hófehérek, tiszták vagyunk.
Hozván fehér terítéket,
szép estéket tálal néked.
Szeretetben, összebújva
álmodjuk a telet újra...
TÚL A SZILVESZTEREN
Elseje van, túl a Szilveszteren,
ez már új év, szinte el sem hiszem.
Az évszám még nem áll a kezemre,
néhányszor még elírom nevetve...
Minden csoda három napig tart csak,
s megszokássá válik rajtam, rajtad...
Én annyiszor váltottam már évet,
hogy lassan már öt tucathoz érek.
Itt érzem a pezsgő ízét számban,
s izzok még a szilveszteri lázban,
tüzelt bennem, elsején hajnalig,
parázsa még piroslik, de alig...
Ez az új év, annyi mindent hozhat,
bízzunk abban, többet, szebbet, jobbat!
Kívánom, hogy legyetek boldogok,
jó szerencse kísérje dolgotok!
UGYE SÍRSZ TE IS
Ugye sírsz te is
gyötrő éjszakán,
ugye szíved fáj
valaki után.
Ugye nem leled
sehol helyedet
ha ő nincs veled,
vágyad eltemet.
Szerelmes szíved
sebe nagyon fáj,
mert ő elhagyott
könnyes éjszakán.
Ugye sírsz te is
fázik lelked most,
ugye hogy a könny
minden kínt kimos.
Majd ha visszatér,
csókok özönét
könnyes ajkával
rajtad szórja szét.
Ezer csókot ad
bocsáss meg neki,
mert a boldogság
híját szenvedi.
Ugye sírsz te is,
ha álmod boldogság
örömkönnyeket,
mit forró szíved ád.
Ugye sírsz te is
hogyha sírni kell,
lelkünk könnyebbül,
s mindent elvisel.
VÁRTALAK NAGYON
Nagyon vártalak, éjjel, hajnalon,
Déli nap hevén, vártalak nagyon.
Arcom sápatag, ébren álmodom,
Bús tekintet ül, sápadt arcomon.
Napra nap jövend, kínoz a magány,
Nem ismer reám, aki erre jár.
Jöjj vissza hozzám, minél hamarabb,
Elemészt a bú, míg jövend napra nap.
Szívem reménytelt, más nem is lehet,
Hidd el senki nincs, nincs ki így szeret!
Ugye visszatérsz, énhozzám híven.
Éretted dobog, reménytelt szívem!
Nagyon vártalak, te vagy holnapom,
Holnap érkezel, immár jól tudom.
Hozzád simulok, ajkad csókolom,
ezzel mondom el, vártalak nagyon.
VIRÁGOSKERT
Egy rózsaszál, egy vallomás,
ezt adom neked.
Vörös rózsa, tűzpiros,
szerelmet jelent.
Kék ibolya, a szerénység,
szende, hamvas lány.
De rejteki lelke tüzes,
kínozza magány.
Margaréta, nap virága,
elmondja nekem.
Milyen édes nyár derekán,
minden szerelem.
A nárcisz a büszkeségé,
ne légy szolgalélek!
Emeld fel büszkén fejedet,
mert szeretlek téged.
A babér a koszorúé,
mit elnyerhet egy költő.
Kit szeretve olvasgat majd
sok-sok emberöltő.
A nefelejcs, emlékeztet,
mindenre, mi szép volt.
Hajad selyme, s a két szemed,
mint a kéklő égbolt.
Őszirózsa és krizantém,
érett kor virága.
Idő múlhat, de megmarad
szerelmünknek lángja.
A hóvirág reménységé,
minden télnek vége.
Készülünk nagy szerelemre,
s fénylő napsütésre.
Aranyeső, aranykapu,
évszakról-évszakra.
Átlépő sóvárgó télből,
szerelmes tavaszba.
Napraforgó, sárga arany,
tüköre a napnak.
Szerelemünk kiteljesedik,
amikor aratnak.
Az orgona csodás illat
május éji vágyban.
Andalogva sétálgatunk,
csodás éjszakában.
A liliom veszélyes, szép,
illata halálos.
Olyan, mint a szívszerelem,
ha nem jut viszonzáshoz.
Ápolgassad lelked kertjét,
ezt a mesés teret.
Hogy megőrizd illatozó,
csodás szerelmedet.
Hogy megőrizd illatozó,
csodás szerelmedet.
Hogy megőrizd illatozó,
csodás szerelmedet
Virágoskertje szivednek
világnak csodája.
S te vagy a lelkem kertjének
legszebbik virága.
ZARÁNDOKUTON...
Zarándokút melyet végig jársz,
közben lelki nyugalmat találsz.
Sokan mentek már itt előtted,
de most született szándék tetőled!
Zarándokút,Compostella vár,
végighaladsz Szent Jakab útján.
Míg az út porában elhalnak a léptek,
Megtisztul a lelked,lassan újjá éled ...
Elhagyva már sok rög,kis halom,
így kopik a nyűg is,mi volt válladon.
Tedd le terhed vándor,itt az égi fény,
mely vezérel téged,hogy igaz legyél!
Minden zarándoklat,búcsú,egy ima,
számos ösvényt jársz be,utad nem sima.
Áldozathozatal,mi istenednek jár.
Mária királynő,s Jézus a király!
Istened azonban szívedben terem,
szeretet és remény,hit és kegyelem.
Kitartás zarándok,rójad utadat,
míg eggyé válik véle,vándor tenmagad!
Szuhanics Albert Mindig megtalálsz.
Link
Link
Mindig számithatsz rám
Link
Szuhanics Albert: MAGDOLNA-napi köszöntö
Link
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Szuhanics Albert |
|
|
|
|
|
Offline
