|
2016-01-12 21:45:18, kedd
|
| |
| |
T. FISER ILDIKÓ
T. Fiser Ildikó /Eger, 1965. december 3. - / egy kortalan költő alkotásai a mindennapok megélt realitását tárja elénk, felszabadult élményekben gazdag lírai gondolatvilágának ezerarcúsága teszi még szebbé és olvasmányosabbá művészetét. Versei sokatmondóan szépek és legalább annyira figyelem felkeltők.
T. Fiser Ildikó a békeidők poétája, mégis ha kell, verseit úgy meri ringatni a költészet bölcsőjében, hogy érezni lehet a lázadó nő minden szívdobogását és lélekrezdülését.
Link
AJÁNDÉK VAGY BÜNTETÉS?
Mi ez? Talán egy büntetés,
Hogy létünk földi élet zárja le,
Vagy mégis nemes e küldetés
És ajándék az ember élete?
Ajándék, melyet becsülni kell
Óvni, védelmezni feladatunk,
Vagy gyötrődésre születtünk
Mit olykor egyszerűen feladunk...
ÁLOMTÜNDÉR 
Leszáll a köd lassan szemedre,
a szobádba az álom lebeg be.
Lopakodva, mint a tolvaj,
tolakodva érkezik,
épp, hogy érint, bíztatóan,
majd a csöndben távozik.
A szép álom tündérlánya 
táncát vidám színekben járja,
csengő hangján szívedbe hatol
a dallam könnyed, lüktető varázsa.
Újraélednek a múlt csodái,
zengnek belé az álom falak,
kinyílnak a réten az emlékek virágai,
hogy többé el ne hervadjanak.
BOCSÁSS MEG
A legnagyobb vétkem e földön
hibáimmal élni szüntelen,
szeretteimet megtiporva
áll előttük lelkem meztelen.
Bocsáss meg nekem és a sorsnak,
mert életedbe beléptetett,
nélküled kevés színe volna,
mi nekem itt elrendeltetett.
Barát ki szív zugába bújik
azonnal érzi, amint dobog,
s lüktetése fájdalma csupán
elmúlandó elmeállapot.
A barátom szembeköp ha kell,
bár közben a szíve megszakad,
sohasem utánam dobja el
a büszkeség-sérült poharat.
A barátság-szivárvány ragyog
éltető fényű vízcseppeken,
nem ócska zsibvásáron kapott
rossz kacat a semmi-sincs hegyen.
A legnagyobb vétkem e földön,
hibáim cipelni hátamon,
mégis nemes meztelen lelkem:
szeretteim vétkét vállalom.
CSAK EGY NAP AZ ÉLET
Csak egy nap az élet,
és minden belefér.
Születtél a nap első sugarával,
az ember büszke tudatával.
A fény, a meleg egyre több lett,
nőttél, a világ egyre nagyobb lett.
Ahogy az első szó megjelent ajkadon,
te lettél önmagad azon a hajnalon.
Ízlelgetted, kóstolgattad,
mint reggelit az életet,
evés közben jön meg az étvágy,
így történt veled, hogy
egyre többre, jobbra, szebbre
vágyott a test, a lélek.
Fejest ugrottál, mint forró levesbe,
sokszor megégetted magad,
majd rájöttél, hogy le is kell
hűteni olykor a vágyakat.
Rájöttél, hogy a tortát
nem mindig habbal kapod,
hogy a kávé sem mindig
ízetlen, fekete szurok.
Rájöttél arra is, mi az szeretni,
mit jelent, ha a társ
nemcsak a boldog perceket,
de a rágós húst is felezi veled.
Most már nem sürgeted
az asztalt csapkodva,
mikor teszik eléd,
hol az ebéd, mikor lesz vacsora.
Tudod ott mélyen, hogy egyszer
eljő a pillanat, mikor lehűl minden,
akkor a sötétség nem ereszti többé
feléd az éltető sugarakat.
Ám addig is,
minden villanásnak íze van,
és a jó ízt megtanultad becsülni,
vele tisztelni a szakácsodat, az életet.
ÉBREN ÁLMODOM
Puha felhőpárnán lehajtom fejem
Szememben sorsom csillagfénye gyúl
Álmodozó emlékezés angyala érkezik
Védő szárnya lesz így a takaróm
Sebemre gyógyírt az ég könnye csepegtet
A nap meleg sugarával megsimogat
Kisimulnak lelkem múltőrző ráncai
Szívemről emlékköveim a mélybe hullnak
A szél hátára kap lágyan, könnyedén
Szállok a végtelen felé kíváncsian
Hol talán igaz válaszokkal várnak
S megértem a jövő üzenetén a múltam
Találkozhatok talán a jóság hírnökével
Kit övez szeretet-fonta szivárványkoszorú
Elkerülhetem a sötétből felém leső vihart
Tisztaszó nyomán nem leszek többé szomorú
Ha túljutok a becsület katonáinak sorfalán
Végül őszinteség lesz érte a végső jutalom
A kapu kinyílik egyetlen gondolattal
Enyém lesz a megértés diadala, s elalszom
ÉRZÉS
Egy tiszta érzés
mi átjárja testem, lelkem,
mit elmondani kevés a szó,
tiszta, boldog világ, mit
megtaláltam, mit megleltem.
Megtartani, megbecsülni,
ez a célom az eljövőben,
olyan ez, mint mikor újabb
patak fakad a hegytetőben.
Olyan ez, mint mikor
kitárja szirmait a virág,
s először ízlelgeti véle
a levegő frissítő illatát.
Először érzi meg
a langy eső melegét,
először simogatja végig
szirmait a szél.
Először ingadozik,
ha zord vihar fakad,
s ha túléli, igazán virág marad.
Levelei zölden nevetnek
a kéklő ég felé,
a csillagok ha felragyognak,
síró boldogsággal fordul
a fénylő hold felé.
Köszönetet mond ő
a tápláló talajnak,
erősödő szára, zöldülő
levelei mind élni akarnak.
Míg szirmai szivárvány
színekben pompáznak,
apró sejtjei életére vigyáznak.
Kinyíltam, s élni akarok!
Élvezni, hogy szép,
törékeny virág vagyok.
Boldogan nevetni a világ felé,
míg el nem hervadok,
álmom véget nem ér.
Szeretni azért, hogy szeressenek, és,
hogy Téged szeresselek
nevetni, hogy mások is
velem nevessenek.
FÁJDALOM
A sírás a gyengék szenvedése,
az erőseké a csendes magány.
Ha a fájdalom könnye csak fojtogat,
de nem tör a felszínre utat,
úgy bánatod nem csupán büszke sérelem,
lelked gyásza, szíved sivár magánya az,
agyadat elöntő félelem.
A sírás a gyengék menedéke,
az erőseké az őrjítő magány.
Nem szólni, nevetve sírni könnytelen,
cipelni lelkedben a terhet szüntelen.
Átérezni a fájdalmat mélyen,
kinek nem sajátja erre képtelen.
Keserűn csalódik ki a gyógyírt
magában nem lelvén,
keresi másokban, könnyekben.
FELHŐPÁRNÁM
Felhőpárnám, ha megrázom,
Tollpihék helyett a fákon
Csillogó vízcseppek ülnek,
Ágain elszenderülnek.
Felhőpárnám jól megrázom,
A cseppeket nőni látom.
Akkorák már, mint egy bálna,
Földnek csitul szomjúsága.
Felhőpárnám rázom, rázom,
A cseppeket már alig látom.
Földre érve összenőnek,
Lassan, kis tócsákba gyűlnek.
Felhőpárnám, ha még rázom,
Félek, én is bőrig ázom.
Napsugár, ha mosolyogna,
A tócsa sem szaporodna.
Felhőpárnám már nem rázom.
Nap süt szerte a világon.
Vízcseppből így lesz a pára,
S visszatelik így a párna.
2017. november 2.
A FIÚ
A fiú csak nézte,
csak nézte a kertet,
de figyelme egyetlen
virágra terjedt.
Haldoklott a rózsa,
a lágy szellő
szárnyával csapdosta
lehulló szirmait hátára kapdosta.
A fiú beteg volt,
ereje fogytán,
a bánat mardosott
szívén és a torkán.
Könnyei csak hulltak,
mint rózsáról a leple,
úgy érezte ő lesz
a rózsával temetve.
Egy hét múltán a fiú
midőn éppen sétált,
a kert egyik csücskében
csöndesen megállt.
Tenyerébe vette,
lassan felemelte,
mint azt egy hét előtt
a lágy szellő tette.
Megsimogatta,
még meg is siratta,
azután boldogan
a szél hátára dobta.
Túlélte a szirom,
túlélte a lelke,
hisz minden bizalmát
e virágtól vette.
HOGYAN MONDJAM
Hogyan mondjam...
Hiányzó sorok üressége
néma csendben
fekszik üres papír büszkesége.
Tintaszót tollba lökné
sajgó lelkem
ugyanoda folyna örökké.
Csalódások jöttek, mentek,
szívemért ölve öleltek.
Feledni vágyom
démoni küzdelmek dalát,
hét lakattal zárom be
törötten lüktető
hiába-vár kapuját.
Szeretnék szeretni,
tiszta ruhát venni,
a végtelen égen
vadvirágot szedni,
mint táncos fényű napsugár
lejteni völgyek vizén,
rétek csillogó kék taván.
HÓESÉS
Nem száz, hanem millió
apró, fehér pillangó,
zene nélkül, zajtalan,
táncát járja hangtalan.
Fehér varázslattal az ég tele,
földet érve mind megpihene,
díszítik nemcsak a magaslatot,
befednek minden alakzatot.
Keringő, kánkán,
maga a látvány - mily megkapó!
a táncosok járják, könnyedén váltják,
kifogyhatatlannak tűnő a formáció.
Úgy érzed, ez az előadás
véget sem érhet - oly csodás!
IGAZ SZERELEM
Egekig felér a lángoló tűz
Szikrái csillagokkal fénylenek
Olthatatlan vágy varázsos világa
Lelkünket betöltő végzetek
A tűz nem alszik, míg tápláléka
Nap mint nap megterem
Apró ágak mindkettőnk kezéből
Örök parázsként őrizve meg
Egy rönk, s a láng újra lobban
Lelkünk ismét egymásba szárnyaló
Szívünket melengető örök parázs
Együtt őrizve sosem hamvadó
Tisztelet és elfogadás az ág, a rönk
A szeretet az, mi minden nap ráteszi
Egymás szabadságát is vigyázva
Ezt egyikünk szíve sem feledi
JÁROM A RÉTEKET
Járom a réteket,
felidézem az elmúlt éveket.
Kezdem a tulipán
bánatos, piros mosolyán.
Azt üzeni, hogy talán
az élet szebb lesz ezután.
Most előttem a rózsa,
az elmúlás hírmondója.
Ahogy a szirmok lassan lehullnak,
a napok eltelnek,
az évek elmúlnak.
Amott virít a nárcisz,
oly vidáman énekel,
örömében, illatától
a mező színes dalra kel.
Ha még tovább nézek,
még szebb lesz az ének,
ám már nem a rétek,
virágok világa,
csak egy álom tűnődő,
tündöklő varázsa.
MONDD, MIT ÉR
Mondd mit ér a szép szó
ha durva burka sért!
Mondd mit ér a szépség,
ha bele megannyi,
ronda féreg fért!
Mit ér a józan ész,
a büszke öntudat,
ha mások élvezettel
tapossák sárba azt.
Mit ér az élet édes illata,
ha csupa keserűség
annak zamata.
Mit ér a kék ég,
a zöld fű, a hegyek,
ha nem hagyják, hogy
közöttük boldog legyek.
Mit ér a jóság,
ha pofon a fizetség,
és gyilkos indulatra
létezik még mentség.
Míg az öldöklésre
van jogos védelem,
s a tiszta érzések
bemocskolhatók,
mit ér addig az ember
lelke, becsülete,
mit ér szívében szeretete!
OTTHON
Egy szó csupán - Otthon.
Kimondom könnyedén,
akárha lepke száll
virágok színes tengerén.
Otthon. Lágyan cseng,
hangja betölti a szíveket,
félénken remeg legbelül,
míg körötted lebeg.
Vigyázz rá! - szól a hang,
- míg érzed melegét!
Lelkedbe ér a fagy,
midőn nem leled rejtekét.
SZAVAK
Egymás után,
menetelnek,
együtt, mint a katonák,
értelmüket
megértheted
lépkedő sorok nyomán.
Száj kiejti,
toll leírja,
szemed rója sorait,
szíved érzi,
lelked vérzi
gondolatok porait.
A kő mit eldobsz,
messze landol,
koppan, ott
némán megáll,
szárnyal
ó szív-szó,
zuhanó
bánatba száll.
Szél repíti,
távoli tájra,
olvassa
honos, s hontalan,
megérti
mind ki a sorok közt
sorsát látja,
boldog, s boldogtalan.
SZEMEK
Míg rám néznek egy villanás csupán,
tekintetük a semmitől a mindenig ígér,
s a tovasuhanó pillanat-foszlány
őrzött emlékek tűnő képsora marad.
Fakón komor a szomorúság,
megfáradt sors tükre e szem,
nevető szenvedély, pajkos szivárvány
az éltető erőé, mi t remény tölti be.
Csillogón nevet a gondtalan,
Nedvesen vetődik a fájó szíveké,
Üres pillantás a gondok temetője,
hideg-sötét gonosz léleké...
Ha túléli önmagát az első pillanat,
darabokra hull a néma tükör,
mögötte meglátod az embert magát
a sorsot: egy törékeny tükör-jövőt.
SZERELEM
Ó te vak és önző érzés,
miért ejtettél rabul?
Itt lüktet, dörömböl a kérdés.
Mért tettél hályogot szememre,
béklyót mind a két kezemre?
Kalitkába zártad szívem,
facsarod, elgyötröd egészen.
Megcsillantod előttem a gyönyört,
hogy vakon utánad loholva a
mélységbe taszíts, a pokolba.
Vedd le rólam e súlyos terhet,
minek cipelése a földre vet.
Megfosztasz a sok csodától,
csak egyet engedsz közel mától,
de abban dúskálhatok.
Ha eltelek vele, mi lesz velem?
Üressé válik ifjú életem,
Mindig, ha éhes, ha szomjas leszek
csak abból az egyből meríthetek.
Mi lesz ha kiapad, másra éhezem,
kiszárad szám, elakad lélegzetem?
Akkor lesz műved tökéletes,
az élet így számomra felesleges.
Ezért most kitörök innen,
szívemből csak morzsát hagyok,
sötétben tovább nem élhetek,
éreznem kell, hogy szabad vagyok!
TE VAGY...
Te vagy a Múlt
emlékkövekkel válladon
Te vagy a Jelen
tiéd az öröm és a fájdalom
Te vagy a Jövő
melynek útját szántja a remény
s Te magad vagy
az álmaidba látó ébredés
Te vagy az Élet
melynek magját újra és újra elveted
Te vagy az Alkotás
melynek minden percét élvezed
Te vagy a Sír
mely békés nyughelyed az idő tengerén
s Te magad vagy a Halál
mely megállít az emlékezés peremé
TÉL APÓ
Piros köpeny, piros sapka,
vajon ki bújt meg alatta?
Hóból fonta nagy szakállát,
szél sodorta büszke bajszát,
arcán széles mosoly terül,
minden gyerek neki örül.
Nézd! Kosara telis-tele,
mégse látszik semmi benne,
égi áldás védi, széles,
csak az látja, ki nem vétkes.
Jégszánjával villámgyorsan
ajándékát osztja sorban,
hópelyheknek csillag fénye,
szikrát szór a messzeségre.
Piros köpeny, piros sapka,
Télapó bújt meg alatta.
TOVASZÁLLÓ CSÖNDBEN . . . 
Olykor az álmok a tovaszálló csöndben
beröppennek a nyitott ablakon,
a sors madarát, gyöngéd érintéssel,
egy törékeny pillanatra kezedben tarthatod...
TÖREDÉKEK
Öcsémnek
Hogy mögötted az évek száma
hány örömmel eltelt napból áll,
szomorú perceket fakulni látod,
sok boldog pillanat órákból áll.
Előre tekintesz, bár szíved a múltban,
visszahúz az egyszerű, tiszta világ,
merre vezethet a jövő rögös útja
a kérdés néma válaszodra vár.
Vigyázz!
A gomba, mi csábít színeivel
sokszor gyilkos mérgét hirdeti,
s a legszebb virító virág a réten
leszakítva életét veszítheti.
Felismerni csábos csomagolás mit rejt
csalódás törékeny szíved érheti,
lelkedbe erőt csöpögtetnek
gyógyító idő lassú léptei.
. . . . . 
TÜKÖR 
Belenézek.
Egyszerre két arc,
mi visszanéz.
Egyik kerek,
vidáman, hévvel ámuló,
rajta ifjonti pírral
nyíltan a világra táruló.
Hozzá kéken villanó,
kacér szempár,
nevetve vonzó, csábító.
Másikon megtört fintor
vigyorog leverten,
a két kékség fájdalomtól
szürkévé keverten.
Apró véset rajta
minden szívdobbanás,
pedig csak tükörkép,
semmi más.
VALLOMÁS
Elmondom százszor,
ha kell ezerszer,
éneklem, ha a nap
simogatja bőröm,
kiabálom, ha vér
folyik a földön,
hörgöm a mocsokban
fetrengve,
elakadó lélegzettel
kiutam keresve.
Ordítom a fájdalomtól
rángatózva,
a fojtogató félelemtől
iszonyodva,
zokogom sötétség
pokoli mélyéről,
az álom ködén
áthatolva.
Sikoltom a kíntól
izzadtan, meggyötörten,
kitörök, ha mindezt
túléltem, legyőztem,
nevetek jó kedvvel,
örömtől ittasan,
könnyektől hevülten,
fáradtan, piszkosan,
ha kell elmondom százszor,
vagy kiáltom ezerszer,
Szeretlek, akkor is,
örökké Szeretlek.
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: T. Fiser Ildikó |
|
|
|
|
|
Online
