|
2016-02-25 10:00:36, csütörtök
|
| |
| |
VAJDA JÁNOS
Vajda János (Pest, 1827. május 7. - Budapest, Erzsébetváros, 1897. január 17. magyar költő, hírlapíró, a Kisfaludy Társaság rendes tagja.
Petőfit tekintette példaképének, 1848-ban a Pilvax törzsvendégeként részt vett a pesti forradalomban, augusztusban önként jelentkezett honvédnek. 1880-ban megnősült. Az akkor 19 éves Bartos Rozáliát vette feleségül. Fény derült felesége múltjára, ezért kétévi házasság után kiutasította házából.
Ezután élete végéig szegényen és szinte teljes magányban élt.
Szerelmi költészetének meghatározó részét a Kratochwill Georginához / Ginához írt két ciklus (Szerelem átka ciklus 1854; Gina emléke ciklus 1856), illetve a visszaemlékezés költeményei teszik ki (A kárhozat helyén 1872; Húsz év mulva 1876; A feledhetetlenhöz 1882; Harminc év után 1892).
Boldogtalan szerelme a léha és üres, de gyönyörű szép Kratochwill Georgina iránt, akit Gina néven halhatatlanná tesz, egy életre elkeseríti. Igazán nagy költővé akkor lett, amikor már teljes volt a magány, és a keserűségek ellen csak a költészet adott vigaszt.
Ő a legmodernebb a magyar klasszikusok között. De mivel még odatartozik a Petőfi-nemzedékhez, ő a legklasszikusabb a modernek között. Éppen ezért nem tartozott sehová sem. Vele végződik a Petőfi-kortársak története. És vele kezdődik az új magyar költészet.
Vajda János emlékezete
Link
Vajda János összes költeménye
Link
ADJON ISTEN
Adjon isten, ami jó nincs,
Vegye el azt, ami rosz!
Verje meg, ki a hazának
Veszedelmet, kárt okoz!
Én édes atyámfiai,
Szólanék egy keveset,
S ha nem igaz szóm, az isten
Úgy verjen meg engemet!
Azt pedig ne is csodáljuk
A mostani napokban,
Hogy ha az igaz magyarnak
Oly nagy mondhatnékja van!
Mert eddig a szegény magyar,
Ha valami baj akadt,
Panaszkodhatott magának, -
Szólani se volt szabad!
Hej mert nemcsak karjainkon
Volt az átkozott bilincs,
Kötve volt nyelvünkön a szó,
A beszéd, e drága kincs!
Csak magával tépelődött,
Aki valamit tudott,
Betörött a feje, aki
Igazat mondogatott.
Hej ha tudnák úgy, miként én
Még a régebbieket,
Igaz mondásért milyen sok
Jó magyar megszenvedett!
Majd ezt rendre elbeszéli
Az igaz istória, -
Én ha most elmondanám tán
Szívem is meghasadna!
Elég az hozzá, hogy jóra
Fordult sorsunk kereke,
Áldassák is, de ezerszer
A magyarok istene!
Kimondjuk most a dolognak
Igaziját, velejét,
S akinek nem kell igazság,
Mi törjük be majd fejét!
Nem volt eddig a szegénynek
Egyebe az ég alatt,
Subájánál, mely véletlen
Nyakacsigáján maradt.
Lopott, rabolt, s a szegényt is
Rabolták idegenek,
No de már ezt mindeniknek
Az isten bocsássa meg!...
Jövendőben gyönyörüség
Lesz már a mi életünk,
Kiszenvedtük bűneinket,
Már többet nem szenvedünk!
Gazdag már most a szegény is,
Mert egyenlő és szabad;
Aki most is sopánkodik,
Vigye el a muszka had!
Szép lesz, majd ha minden ember
A hazáért kardra kél,
S a magyarok istenére
Tanitja azt, ki nem fél.
Ha valaki szabadságát
Meg akarja sérteni,
A multakra emlékezik, -
És meg fogja védeni.
Háborúkat is viselhet,
De nem a más javáért;
Saját jó magyar hazája
Szabadság és törvényért.
Majd a hadi sátrak alatt
Együtt áldomásozunk,
Mind szabadok, mind egyenlők,
S össze is csókolkozunk.
Akkor aztán rohanjon ránk
Az a szolga muszka nép,
Fogadom, hogy sírva szalad
Hazájába, aki ép.
Akkor aztán majd vigadva
Hazafelé indulunk,
S azon a jó magyar földön
Széles rendet aratunk!
Ha dél felé jár az idő,
A kepébe béülünk,
Hogy mi hír van a hazában,
Az ujságba tekintünk.
S míg jószágaink legelnek,
Gyermekeink olvassák,
Minő nagy és hatalmas lett
A szegény Magyarország!...
Nem hiába emlegettük,
Hogy megvirad valaha;
Most ugyan betölt csordultig
Kivánságunk pohara.
Igyuk ki most a hazáért
Ezt a teli poharat, -
Adjon isten a hazának
Sok jó hazafiakat!...
BOLDOG SZERELEM
Kedvesem, gyönyörűségem,
Könyörülj már rajtam, kérlek;
Én kimondhatatlanom, hogy
Nem tudok eltelni véled!
Nézlek, bámullak, csodállak;
Szemeim kéjtelve úsznak
Bájaid fényözönében,
Amíg végre belefúlnak.
Mert hiszen ki tudna nézni
Hosszasan a fényes napra?
Megvakulok így hát én is
Egy pár percre, pillanatra.
Szépségednek örvényétől
Elkapatva, fuldokolva
El-elmerülök, azonban
Fölvet a hab, félig halva.
Azután eszemre térek,
Az hogy elnyom enyhe álom.
Haj de ott is megjelensz te,
S nyugtom abban sem találom.
Fölébredve, rád pillantva,
Bájaid megint gyötörnek;
Alig bírom már a terhét
Ennyi isteni gyönyörnek.
Mert, én édesem, szerelmem,
Ami sok, az mégis csak sok;
Ha a mennyország szakad rám,
Az alatt én leroskadok.
Karjaid közé fonódom...
Arcodon ég a hívó pír;
Fürtjeidnek denevére -
Szívom ajkad, mint a vampír...
És ölellek, és csókollak,
Besóhajtlak, belehellek;
S nem elég! Ugyan mondd, édes,
Hova legyek én már veled?
BÚCSÚ
Az itélet szól a tornyon:
Üt az óra, fönn a horgony;
Menni kell - Isten veled.
Utójára most csókollak...
Oh hogy most érzem, tudom csak,
Mennyire szerettelek!
Néma ajkad oly beszédes,
Sohase volt olyan édes;
Olyan édes - és ugy fáj!
Elhagyom én e vidéket;
De el nem föd soha téged,
Nincsen az a messze táj!
A hajón a könnyü podgyász,
A szivemen a nehéz gyász,
Az égen sötét ború.
Most csöngetnek utójára -
Az itélet trombitája
Nem lehet oly szomorú!
EGY SZÁL VIRÁG
"Minden szépség annyit ér csak,
Mire becsüli magát;
Ne add magad egy virágért,
S többet érsz, mint egy világ."
ELVIRÁHOZ
Hányszor mondjam még el, hogy oly szép az élet!
Hogy nincs esze annak, aki gyűlöli;
Vagy tán jobban mondva, nem is a világ szép,
Hanem a világnak szép leányai.
Mert hiszen ameddig szép leányt nem láttam,
Nemcsak a világot, magam is utáltam!
Jaj, de hogy megfordult kereke sorsomnak,
Mióta galambom téged láttalak!
Mostan azt kiáltom, a világ elveszhet,
Csak a szép leányok megmaradjanak!
Bennetek tanultam magamat szeretni,
S nem tudom, a földön mit lehet gyülölni!
Tele van csordultig keblem szerelemmel,
Megcsókolnám minden ellenségimet,
Nem győzöm imádni a jóságos Istent,
Mért teremtett ilyen szépnek tégedet.
S e nagy boldogságot annál jobban érzem,
Mert én az életben oly sokat szenvedtem!
Nem akarok tudni, nem akarok látni,
Csakhogy te enyém vagy és én a tied;
Nem tudok érezni, nem tudok gondolni,
Hogy meg ne fertőzzem szent szerelmedet,
A világ fölöttünk össze fog omolni,
Ölelj meg, s felőle mit se fogok tudni!
Szálljon el mellettem az égnek villáma,
Adjon földrepesztő rémes hangokat;
Én nem fogom látni, nem fogom hallani,
Csak a te "szeretlek" susogásodat!
Édes ölelésed bezáró mennyország,
Benne csak egy perc az örökkévalóság!
Ölelj meg forróbban... végy fel szárnyaidra,
Repüljünk, repüljünk némán, csöndesen...
Nézd -- ezer bajával mily messze már a föld!
Túl vagyunk az égen, a képzeleten...
És nem látok semmit édes öleden:
Nem látom, hol vagyunk, az égnek országát,
Csak boldogságomnak végtelen világát!...
EMLÉKSOROK
Elmulni ily pillangó lét után!
Eltünni és nem tudni, hogy hova?
Megsemmisülni, mindörökre tán;
Nem látni többé a napot soha!
Ember, mulandó, koldus vagy király,
Emeld föl és hordd magasan fejed!
Hős vagy, fenséges, mind, ki a halál
Gondolatát agyadban viseled!
ÉJJELEK
I
Végetlen, örök éj!
Az utcán méla csönd.
Fülembe égi kéj
Tündérharangja csöng.
Remegve két kezem
Szivem fölé teszem:
Aludj, szivem!
Csillag ragyog, kacsint,
Egymásnak integet.
Mit látnak vajjon itt
E szemérmes szemek?
Mindenki üdvezül,
Csak te vagy egyedül.
Hallgass, szivem!
A sötétség kigyúl,
Elhallgat a madár.
Felhő irul-pirul;
Minden vágy telve már?
Mely kéjbe fuldokol,
Az éj neked pokol.
Hallgass, szivem!
Az ég, föld egy kerek
Boldogság-oceán.
Tajtékban fürdenek
Tündérfi, hableány.
Pár mindnek itt akad,
Kíntól csak te magad
Szakadj szivem?!
II
Ti villámlós szemek,
Te csattanós ajak;
Ti delejdús kezek,
Tüzáramos hajak...
Ha csak kisértetek,
Elérhetetlenek -
Mért lássalak?
Ti mondhatlan gyönyört
Lehelő sóhajok:
Vonagló kéjgyötört
Ajkról kelő jajok;
Méhszárnyú gyönge nesz,
Ha mind más üdve ez -
Mért halljalak?!
ÉVSZAKOK
Esik az eső csöndesen;
Jer az ölembe, kedvesem,
Hej a napok úgy lejárnak!
Maholnap vége a nyárnak.
Úgy ázik, kopog a tető,
Oda megint egy esztendő.
Alig van levél a gallyon;
Ölelj meg, gyöngyöm, angyalom.
Csikorog a hó, fuj a szél,
Ihol ni már meg itt a tél.
Szomorúan szól a nótája,
Nehéz a szemem pillája.
Mulatság, munka volt elég;
Vesd meg az ágyat, feleség,
Aludjunk szépen, sokáig
Akár ítélet napjáig.
GINA EMLÉKE - Részlet
Ha majd egykor egy igazán
Hűn szerető szívre vágyol,
S keresed, de nem mutatja
Sem a közel, sem a távol:
Akkor emlékezz rám! s jőjj el
Ahová engem temettek,
S hallgasd ott, mit suttog a fű:
Szerettelek, szerettelek.
GINA EMLÉKÉRE
Szeretlek, mert oly szép szemed van,
Hogy nappal van, hol az ragyog;
Még a lelkemben sincsen éjjel,
Pedig én oly sötét vagyok!
Szeretlek, mert fölfoghatlan vagy;
Bűvös-bájos fátyol föd el.
Szeretlek, mert olyan titok vagy,
Amiben mégis hinni kell.
Szeretlek, mert bár el nem érlek,
Tégedet látlak mindenütt:
Fűben, virágban, a harmatban,
Amelyre isten napja süt.
Mert te vagy az úr, te a minden,
Minek nevét nem nevezi,
Kit nem ismer, csak sejt a lelkem,
Mert nagy hatalmad érezi.
Téged szeretlek én, imádlak,
Egyetlen, más nélkül való!
Oh engedd el, ha mi bűnöm van,
Tekintsd azt bennem, ami jó!
Szeretlek én, hiszlek, reméllek,
Mert nagyon büntetsz engemet;
S mert szenvedek, tűrök, hiszem, hogy
Meglátom egykor - mennyemet!
GYERE HOZZÁM
Gyere hozzám, szeress engemet,
Aranyozd meg szegénységemet.
Alacsony házamba jöjj be napvilágnak,
Sötét éjjelembe arany fénybogárnak.
Szegény vagyok - nem tagadhatom,
Nem osztoztam földi javakon:
De én tudom, hogy ha szeretnél te engem,
Valamivel mégis bírnánk mind a ketten.
A napot majd avval töltjük el,
Várjuk a szép éjt, hogy jöjjön el;
Oh, a nappal minden valóságával
Föl nem ér egy csöndes éjre gondolással!
Álmodol majd, mint a liliom
Forróságról - nyári hajnalon,
Mely a szomjúságtól meghajolva, lankad
S érezi, hogy száll az éltető mézharmat.
HAJÓTÖRÖTTEK
Egy búborékkal kevesebb
Az örök semmi tengerén.
A sír egy lábbal közelebb,
És távolabb egy szép remény,
Álljunk meg egy kissé, barátim,
E zárt sziget mentében itt:
Nézzünk be jól a végtelenbe:
Nincs egy hajó, mely közelít?
Az ég borult, s szél mégse leng;
Az ég villámlik szárazon;
Ha üt, nem hallja senkisem;
Mézharmat csillog a gazon.
A habok oly halkan susognak,
Mint a haldoklók ajkai,
Kik jobb világ titkába látnak,
De nem bírják kimondani.
Mentő hajót várjunk-e még,
Ha durva szirtbe ütközött?
Választanánk -- ha nincs egyéb --
Halál és őrület között?
Óh a vihar, mely összetört, széjjelszórt,
Kerülne vissza legalább,
És ölne el szépen, dicsőn, míg
Nem őrjít meg a némaság!
De nincs remény, de semmi jel!
Biztatnak még bátor szivek,
De már magok se hiszik el,
Mindegyre fogynak a hivek.
Nincs mért keressen föl a kalmár,
S rablócsapat ha ránk talál,
Csak rabul vinne: ami ránk vár,
Koldus halála -- éhhalál!
Idő mulik, nap áldozik,
S szép ifjuságunk oda van.
Iszap beföd, viz elborít
És elenyészünk nyomtalan.
Ajk nem mesél, s mit írna föl könyv
Hogy vérünk is volt -- hamu lett --
Ah a bitó is szebb, hisz arról
Valaki még példát vehet!...
HA SZÉPET LÁTOK
Ha szépet látok a világon,
Én mindig csak rád gondolok,
És rád gondolva, napvilágom!
Egyszerre szép minden dolog.
A vadon erdő, virágok, fák,
Magába mind üres keret.
Gyönyörűséges tündérország,
Ha benne látom képedet.
A szép tavasz, a tündöklő nyár,
A fényes ég, mind mennyi kéj!
Hát még veled! mikor, sötét bár,
Ah, kedvesebb tán még az éj!
És nélküled, árván, magamban?
Azok az égő csillagok
Megannyi gyertyafény, mely búsan
A ravatal körül lobog...
HÚSZ ÉV MÚLVA
(Gina emlékkönyvébe)
Mint a Montblanc csúcsán a jég,
Minek nem árt se nap, se szél,
Csöndes szívem, többé nem ég;
Nem bántja újabb szenvedély.
Körültem csillagmiriád
Versenyt kacérkodik, ragyog,
Fejemre szórja sugarát;
Azért még föl nem olvadok.
De néha csöndes éjszakán
Elálmodozva, egyedül
Múlt ifjúság tündér taván
Hattyúi képed fölmerül.
És ekkor még szívem kigyúl,
Mint hosszú téli éjjelen
Montblanc örök hava, ha túl
A fölkelő nap megjelen. . .
Vajda János: Húsz év múlva
Link
Komár László: Húsz év múlva...
Link
Vajda János,Húsz év múlva
/Kratochvill Georgina Vajda János szerelme,hozzá írta a Húsz év múlva című költeményét.A verset Kozák András mondja el/
Link
HARMINC ÉV UTÁN
Mi hátra volt még, elkövetkezett.
E földi létben gyász sorunk betölt.
Találkozunk - irgalmas végezet! -
Utolszor, egyszer még, a - sír előtt.
Hittem, hogy lesz idő, midőn megösmersz,
S helyet cserél bennünk a fájdalom;
És folyni látom, majd ha már késő lesz,
A megbánásnak könnyét arcodon.
Mert amit én vesztettem, óriás,
Hozzá az ég adott erőt nekem.
Én látok itt olyant, mit senki más;
Csodákat mivel emlékezetem.
A multból fölmerül egy pillanat,
Mint oceánból elsülyedt sziget;
És látom ujra ifju arcodat,
Mikor még másért nem dobbant szived.
És e varázslat rád is visszahat.
E lélek a te Veszta-templomod.
Oltára képében látod magad;
Mi vagyok én neked, most már tudod:
Ha majd a földi élettől megváltam,
Imába, dalba foglalt szerelem
Örökkévalósága a halálban...
Az ég, ládd, mégis eljegyzett velem!
Ki bájaidból méltatlan vadakra
Pazaroltál nem értett kincseket;
Én, a hideg bálvány vezeklő rabja,
Ki minden kéjt szivébe temetett:
Most itt ülünk siralomházi lelkek,
És nézzük egymást hosszan, szótalan...
Tekintetünkben hajh! nem az elvesztett -
Az el nem nyert éden fájdalma van.
Igy űl a hold ádáz vihar után
Elcsöndesült nagy tornyos fellegen,
És néz alá a méla éjszakán
Bánatosan, de szenvedélytelen,
Hallgatva a sirbolti csöndességet
A rémteli sötét erdő alatt,
Amig a fákról nagy, nehéz könnycseppek
Hervadt levélre halkan hullanak...
LENNI VAGY NEM LENNI
Ó népem, jó magyar nép, drága vérem,
Mit kell felőled hallanom, megérnem!
Kik téged uraltak egykor, mind a népek,
Most mit beszélnek, vagy nem is beszélnek?!
Hogy te vagy az utolsó; mind szabad már,
Csipetnyi szerb, rumán, az lesz a bolgár,
S szokás szerint segited is majd őket,
Nem nézve, hogy mi vagy, mi lesz belőled?
Te egymagad vagy itt inas-ruhában.
Pedig ahol ezer veszély, halál van,
Te jársz elől, dicsőséget, hatalmat
Szerezve másnak, rabláncot magadnak.
Immár nem is magyar, csak István-ország.
Zászlódat horvát csatlósid tiporják.
Ős címered, szineid megtagadva,
Nem a magad nevével indulsz hadba.
S hogy lelkesülj, első parancsolat:
Hazádnak nyelvén szólnod nem szabad!
Érthetlen, természettelen világ!
Ilyet mesében is vajjon ki lát?
Oroszlánt, melynek abba teljék kedve
Hogy a szamárbőrt hordja tetszelegve?
S te tűröd ezt mind, tűröd, viseled.
Tehet akárki akármit veled,
Veled, kit egykor oly dicsőnek láttam
Világszabadságért vivott csatákban,
Midőn nagy lelked oly lángot vetett,
Hogy bevilágitotta az eget,
Mely már nyugotról végig besötétült,
Az emberek lelkén zsarnok lidérc ült...
És ébredezve a nyomás álmából,
A névtelen hősök csatazajától
Megszégyenülve, álmélkodva néztek
Köröskörül rád mind a többi népek,
A híresebb, erősebb, rátartóbbak
Kik mindazáltal már megfutamodtak
S a szabadság, dicsőség lobogóját
Mikor már ők, a nagyok, sárba dobták,
S vészkiáltásaikkal fölkeltettek -
Te egymagad azt onnan fölemelted,
Mezetlen, puszta kézzel, készületlen,
- Fegyvert, úgy mondád, azt hoz majd az ellen
És kapva lóra szőrén, a kezedbe
Karikás ostoroddal, kieresztve,
Vagdaltad őket képen, s hajszolád,
Mint pásztor a tilosba ment gulyát.
Gyalog ha voltál, a lovast kergetted,
Te fogtad el, akik bekeritettek.
És dárdaerdőt, ágyusort, várbástyát
- Soha világ nem látta ennek mását -
Ököllel ostromoltál és vettél be...
Mi vagy te most? Im a szerep cserélve:
Az adja a hőst és huzatja a tust,
Kinek te mondád: ik huszár, du Hanswurst...
Ó, népem, mit gondoljak már felőled,
Higyjem, ne higyjem áhitott jövődet?
Meg vagy talán most rontva, babonázva,
Vagy alkotását Isten meggyalázza?
Urrá leszen, mert szapora a féreg?
Turul, kesely szolgája a verébnek?
Nem járna többé a szabadban, pusztán,
Csak rabkalitban csenevész oroszlán?
Vagy csak pihen a sivatag királya,
Míg sorlövők csapatja körülállva
Rettentő fekhelyét rezgő inakkal,
Gunyolja, szidja eleinte halkkal,
Majd önzajától nekibátorodva,
Arcátlanabbá válik bősz csoportja;
Dobálja és ingerli mindenképen,
Ki ereje - méltóságérzetében
Oda se néz hitvány beszédnek, kőnek;
Nem mozdul ő, amíg belé nem lőnek,
De akkor azután van nemulass!
Hiába ottan puska, dárda, vas,
Egy-két golyótól ő mindjárt le nem dől.
Egyszerre vérzik bár tizenkét sebből,
Jaj annak, akit ő letenyerel.
Egy pofonátul tízen esnek el.
Van, aki megmered tekintetétül;
Legokosabb, ki elfut esze nélkül,
És valahol, valami zsibvásáron,
Megveszi a bőrét fölvert nagy áron
A rettegett, a nagyszerü állatnak,
Kit éjnek idején verembe csaltak,
És viszi el, nagy messze, mutogatja,
Hogyan esett remek lövése rajta?
Világbiró nagy ősök nemzedéke,
És nemzetem, ez a te multad képe.
Hogy szám szerint kevés vagy, ritkaság,
Meg-megrohant a gyáva sokaság.
Hogy kis szigetként állsz e néptengerben,
Páratlanul, rokontalan, egyetlen,
Segítve még mást, soha senki téged -
Ha mégis élsz, ez méltó büszkeséged.
De hajh, mi írva a jövő könyvébe?
Ki a nemesnek voltál mintaképe,
Im ellened fordult idő, világ.
Mi ős erényed volt, az most hibád.
Vérmes hited, pazar nagylelküséged
Titkon nevetve zsebelik üzérek.
Nem nyers vitézség dönti a csatát:
Géppé fegyelmezett nagy sokaság,
Hangyák erénye, munka, szorgalom.
Kalmár a hős a világszínpadon.
A csatatér kockája voltaképen
Előre már a béke versenyében
Mindenfelé azok javára dől el,
Kik előkészítették jól a rőffel.
De hát ha így van - s így tagadhatatlan -
Ki nagy valál, hol halni kell, a hadban,
Gyöngébbek most a könnyebb föladat:
Lét küzdterén rajtad kifogjanak?
Ne tudna győzni itt erős karod,
A munka versenyén, ha akarod?
Ki a hazáért bőven ontod véred,
Ne tudnál adni érte veritéket?
E kirabolt, de ifjú szép anyát,
Ki szégyenkezve, esdve néz reád,
Mint kéregető özvegy útfelen,
Mert harcban elrongyollott, meztelen,
Felöltöztetni új divat szerint,
Hogy irigyen csodálják őt megint,
Kik most lenézik, piperés banyák, -
E föladat méltó ne volna rád?
Ha e magasztos cél nem lelkesít,
Élned tovább vajh érdemes-e itt?
Benépesítni a vadon pusztákat,
Hol most rideg tanyák, bitófák állnak,
Mosolygó kertek, nyájas kéjlakok
Végetlen gyöngysorával, és amott
Bozontjait a Kárpát és Bakonynak
Hol most bün, inség férgei bolyongnak,
Fésülve, mosva, kivasalva szépen
- Völgyén csatorna; mozdony a hegyélen -,
Gyárak sugár minaretjeivel
Megannyi templommá avatni fel,
Hol messze zúgva a gép orgonája
Aranyesőt hullajt alá a tájra...
Ah, úgy van, úgy lesz, úgy kell lennie!
Beteljesülni látlak, jós ige:
"Nem volt, de lesz". S rá a királyi szót
A Phönix hamvain "és szebb lesz, mint volt!"
Én nemzetem, napod még fölragyog.
Nem tudsz te tenni, csak mindig nagyot.
Közelre várni ellenségidet,
S a saját fegyverével verni meg.
Hát munka kell csak, furfang, lelemény?
Csodát mivelsz te ott is, hiszem én.
El-elpihen, szenderg önérzeted.
El kell magad kissé szégyenlened.
Sőt néha, bízván szertelen magadba,
El-elmaradsz, megkésel készakarva.
Fölbátorodni az ellent hagyod,
Diadalod hogy lenne még nagyobb.
De ha megindulsz telivér hevedben,
Nincs akkor, aki neked állna ellen.
Világhires, félelmes rohamod
Egyszerre lép át egy félszázadot.
Kit el nem öltek karddal óriások,
Fogd meg sörényen a kapát, az ásót.
Dologra is, ha ember kell a gáton,
Te légy az első az egész világon!
1887
MAGÁNY
Az emberek beszélnek fájdalomról,
Rakásra hordva sok bút, bánatot;
És mondja mindenik a magáéról,
Hogy már a földön az a legnagyobb.
Hallgatva némán ennyi bút, keservet,
A magamét én el nem mondhatom.
Keresem a magányt, a véghetetlent,
Csak ottan önthetem ki bánatom.
Hol legsürűbb az erdő, legsötétebb,
S a szél elalszik a falevelen,
Mintha megállna percre idő, élet, -
Leborulok sohajtva: "istenem,
Hát e világon semmi sem tökélyes!
Nincs alkotásod kifogástalan.
Ha fogyatékos minden, ami véges,
Teljes talán, ami határtalan?
Te, aki ülsz ott arany fellegtrónon,
Teremt, változtat, öl vezényszavad;
Míg lényeid itt hánykolódnak gyarlón,
Elégedett volnál te egymagad?"
És láthatatlan elborul az égbolt.
Valami árny vonul el odafönt.
A mozdulatlan levegő meredt, holt.
Mintha befagyna, dermesztő a csönd.
És mintha megszólamlanék az isten,
És hallanék fohászt, mélyet, nagyot:
"Hozzám hasonló e világon nincsen;
Mindig magamban, egyedül vagyok!"
MÁR LEFELE MEGY ÉLTEM NAPJA...
Már lefelé megy éltem napja,
Már ott a kék hegyélen ül.
Fényszárnyait majd összecsapja,
S az örök éjben elmerül.
Már nem sokáig láttok engem
Itt járni köztetek,
Már tőletek búcsut kell vennem
Akik szerettetek...
S mindattól ami e világon
Még kedves volt nekem,
Mert kedves volt az is, bár földi jókban
Szegény volt életem...
MEGHASONLÁS
A világ hogy elsilányul!
A zaj, mely megkábitott,
Azt hivéd, hogy harc, pedig csak
Halál vonaglása volt.
Fönn az égen, lenn a földön
Semmi sincs tökéletes.
Hitvány volt és lesz az ember...
Egyél, igyál és nevess.
Mit törekszel jobbra, szebbre
Erőszakos útakon?
Öldöklésen vett szelídség:
Káron vásárolt haszon.
Minden úgy van jól, amint van,
Semmi sincs fölösleges.
Bűnnel telhetetlen ember,
Egyél, igyál és nevess.
Vágysz alkotni maradandó
Hibátlan műveket?
Melyeket a mulandóság
Jó előre kinevet!
Míg föléje az irigység
Keze szemfödőt keres...
Bélpoklos, gyógyíthatatlan,
Egyél, igyál és nevess.
Egymagad törekszel arra:
Boldogítni milliót?
S ugyanaz terít a földre,
Kinek vágyol tenni jót.
Jobb bizony, gondolj magadra,
S végső nyughelyet keress,
Hová el ne érjen e hang:
Egyél, igyál és nevess.
1849.
MERENGÉS
Veszedelmek, veszedelmek!
Mikor hagytok már el engem?
Mit tudom én, édesek vagy
Keserűk vagytok-é nékem?
Úgy van, úgy... koldus vagyok, vész
Az én éltem kalaúza,
S te hűséges könnyelmüség
Sántaságom famankója.
Mit hazudozol te nékem
Jó barátról, szerelemről?
És utósó lesz-e e csepp
Ámitásod tengeréből?
Csak repülj velem tovább is;
Én vándormadár vagyok,
Nagy a föld, kevés az élet,
Egykor majd elfáradok.
Ábrándozás, képzelődés,
Mézes mázos cérnaszála!
Szakadozz el, hagyj lehullnom
Akár le a sírhalomra...
Emlékezet! idegen kéz
Hazug nyoma van tábládon,
Nem szeretett soha engem
Senki, senki a világon.
Szerelem, te mennyországból
Lelkeinkre hulló csillag,
Nem örültem, s ne örüljek
Soha a te sugaradnak.
Céltalan vándorlom én át
A sivatag életet;
Te lehullasz, elenyészel,
S nem találsz meg engemet!
Vagy talán te fönnragyogsz még,
S nézvén elhagyott utamra,
Csak azt várod, hogy találjak
Nyugalmas, csöndes tanyára?
Oh ne várd, ne várd te ezt, mert
Jövésed lesz majd halálod,
Mért a sírra pazarolni
Boldogító szép sugárod?...
Halj meg amott fönn az égen
Nem ismerten, elfelejtve,
Árnyékoddal éjjelenkint
Sorsom istenét kisértve.
És az átkot majd e sorsnak
Lassu hangon mondjad el,
Mintha sírom éjjeléből
Boszuért támadna fel!
NÁDAS TAVON
Fönn az égen ragyogó nap.
Csillanó tükrén a tónak,
Mint az árnyék, leng a csónak.
Mint az árnyék, olyan halkan,
Észrevétlen, mondhatatlan
Andalító hangulatban.
A vad alszik a berekben.
Fegyveremmel az ölemben
Ringatózom önfeledten.
Nézem ezt a szép világot.
Mennyi bűbáj, mily talányok!
Mind, amit körültem látok.
Nap alattam, nap fölöttem,
Aranyos, tüzes felhőben,
Lenn a fénylő víztükörben.
Itt az ég a földet éri.
Tán szerelme csókját kéri...
Minden oly csodás, tündéri.
Mi megyünk-e vagy a felhő,
Vagy a lenge déli szellő,
A szelíden rám lehellő?
Gondolatom messze téved
Kék ürén a semmiségnek.
Földi élet, hol a réved?
Szélei nádligeteknek
Tünedeznek, megjelennek.
Képe a forgó jelennek...
Most a nap megáll az égen,
Dicsőség fényözönében,
Csöndessége fönségében.
S minden olyan mozdulatlan...
Mult, jövendő tán együtt van
Ebben az egy pillanatban?
A levegő meg se lebben,
Minden alszik... és a lelkem
Ring egy méla sejtelemben:
Hátha minden e világon,
Földi életem, halálom
Csak mese, csalódás, álom?...
1888
Vajda János: Nádas tavon (Előadja: Bujtor István)
Link
A NEMZETHEZ
I
Oh, nép! magyar hazának népe... nemzetem!
Elhalsz-é te, vagy még tovább is élsz?
Az ifjuságnak vége, megöregedél...
Féllábbal a sírban... vagy még reménylsz?
Mig ifju voltál, oh! volt egy szép viharod,
Hol oly dicsőn halhattál volna meg!
Most megöregedél, és sem élni dicsőn,
Sem halni nem tud a roskadt öreg!
Oh, ne ragyogna csak más hon ege fölött
A dicsőség üstökös csillaga!
Ne volna csak annyi dicső nemzet között
Dicsőségtelen e nemzet maga!
Ragyog fölöttünk, ragyog a hír csillaga;
De gúnyoló sugárral int felénk...
Fölöttünk is ragyog a hír üstököse...
De csitt! barátim, ez nem a miénk!
Oh, nép! kimondhatatlan sok a te bünöd!
Meg tudnád-é gyónni büneidet?
Elfeledél sokat, sokat eltagadál,
Hogyan bocsátana meg istened?!
De mi a mult? A mult ha egyszer vétkezett,
Erkölccsel azt százszor kipótolá;
De szörnyeteget szült jelennek az idő,
Mely a bűnt erkölccsé változtatá!
S én e borús honnak oly hű fia vagyok!
S én e hazát, e népet - szeretem!
Én, aki gyűlölöm e népnek vétkeit,
Majd egykor érte ontom életem!
Hallgass meg hát engem, hazámnak nemzeti!
Én tőled egyet kérni akarok...
Hogy majd, ha érted meghalok, halálomért
Hideg poromnál ne - gúnyoljatok!
II
Szó és beszéd... beszédek és szavak...
Erőtlen keblek jó fohászai...
Hazafi száj és honvédő torok,
Reformerek pókhálós szívei...
Ördög, pokol!... meddig tart még ez így?
Népem! - nevedről megfeledkezel?
Nem pletykanyelv szerezte e hazát,
E honért nem beszélni - tenni kell!
Oh, nemzet, nemzet! - hová lőn, hová
Arcodról a szemérem érzete?
Hová fér el kevély szakállodon
A gyalázatnak annyi bélyege?
A közboldogság szent igéivel
Zsidóskodol, számolsz, kereskedel...
Nem cselszövény szerezte e hazát,
E hazáért nem csalni - tenni kell!
Az ősapák szép tulajdonait
Kifajult lélekkel megtagadád;
De gyilkoló, vészes szokásait
Azokkal együtt el nem hagyhatád;
Pazar vagy, hej de zsíros koncaid
Idegen föld kutyái viszik el...
Nem arannyal szerezték a hazát,
E honért nem fizetni - tenni kell!
Oh, hon, legszerencsétlenebb haza!
Szomorújáték a föld szinpadán!
Rosszabb ennél... mert nincsen életed,
És halni se tudsz gyávaság mián!
De én szeretlek. Bennem forr a vér
Megvívni sorsod ördögeivel...
Vér és halál szerezte e hazát
S ha úgy kivánja, érte - halni kell!
1847
ŐSZI HANGULAT
Vége már a szép napoknak.
A virágok hervadoznak.
Bágyadoz a nap sugára.
Lombjai a rengetegnek
Mélabúsan integetnek;
El kell menni, úgy-e, nemsokára?
Közelebb megyek hozzájuk,
Hallgatom a suttogásuk,
Ha nekem is felelnének.
Ülök a füves bozótba,
Mint ki virraszt, hallgatózva,
Ágya mellett vonagló betegnek.
Az erdőnek érverése,
Hegyi patak csörrenése
Egyre lágyabb, egyre lankad.
Odafönn a gyászfelhőbe
Készül már a szemfedője,
És egyszerre majd eláll, elhallgat.
Elmerengve tépelődöm,
Mi az ember itt e földön,
És a nagy rejtély, a lélek?
E csodás, e képzelhetlen
Vég nélkül való mindenben
Elenyész-e csak e percnyi élet?
A levegő halkan mozdul,
És a haldokló falombrul
Egy levélke hull a földre.
Ez talán az égi válasz,
E halott kép, néma, száraz?
Hátha mégis... nézem eltünődve.
Mintha írva volna rája:
E világ egy játékkártya;
Elkeverik, meg kiosztják.
Porszem, ember, falevél, mind
Megannyi pillangó lény itt.
Újulásban forgó muland
Őszi tájék
Az égen a felhő egymást űzi-hajtja.
Suhogva a parton hajlong a sikár.
Csóválja a fejét a hegyélen a makkfa:
hogy oda megint az örömteli nyár!
Gyülemlik a holló, varjú kavarogva.
A cinege fázik a tüskebokorba'.
A kerti haraszton zokogja a szél:
elhervad a rózsa lehull a levél.
Elhervad a rózsa, lehull a levél!
Ezért születünk hát, ez az életi cél?
Csak eddig a pálya, semmit se tovább,
vagy itten az ember csak öltözik át?
Mi itten örök: a halál vagy a lét?
Hol itten a kezdet, hol és van-e vég?
Mi itt a csalódás, hol itten az álom,
vajh innen-e, avagy túl a határon?
Az égen a felhő egymást űzi-hajtja.
Bújdosni az erdőn indul a katang.
Elnémul az erdő, elszáll a galambja.
Siránkozik a falubéli harang.
Mezőkön az árnyék, tengereken hab
múlik, születik, mint mára a holnap.
A szemfödelet rángatja hideg szél:
elhervad a rózsa, lehull a levél.
Elhervad a rózsa, lehull a levél!
Hiába hisz ember, hiába remél?
Hát semmi, de semmi, ami vígasztal
Ott túl amaz árkon újra tavasszal?
Ereszkedik a ravatal a gödörbe.
Dörögnek a hantok: örökre, örökre.
A sírra borul le hű szerető:
semmit soha vissza a temető?!
Az égen a felhő egymást űzi-hajtja.
Lemegy a nap. A nyáj hazatér.
Távolba vesz el halk, méla kolompja.
Kiált a kuvik, száll a denevér.
Sírhalmot ölelve az anya zokog.
- Majd kigyúll a csillag, kisüt a hold.
S ott fenn a keresztfán suttogja a szél:
Kinyílik a rózsa, kihajt a levél.
PANASZOK
I
Ha csak szeretsz, bár viszonzatlan,
De térdelhetsz hő áhitatban
Bálványod lábai előtt,
S hogy végtelen szereted őt,
Hogy érte élsz, bevallhatod:
E sorsodat még áldhatod.
De ha szeretsz, s nincs egyéb vágyad,
Mint Neki e forró imádat
Elmondani egy pillanatban
És azután meghalni ottan, -
S még ezt is tiltja csillagod:
Hogy mi az átok, tudhatod.
II
Nem birok már a szivemmel,
Úgy teli van szerelemmel.
Ha valahol ki nem öntöm,
Maradásom nincs e földön.
Elmegyek a zöld erdőbe,
Bekiáltok a sürűbe,
Vigasztaló szóra várva;
De hiába, mind hiába!
Fái némák a vadonnak,
Szelid őzek szánakoznak.
S útjain a rengetegnek
A verebek kinevetnek...
III
Sugalmas, rejtelmes éjjel.
Kéjtől rezzen a bokor.
Fönn az égen bűvös fénnyel
Robban el a meteor.
Ámulattal nézve rája,
Elmerengsz, gondolkodol.
Bölcs, tudós ki nem találja,
De szivem rég sejti jól.
Csillag az, fut végzetétül,
Mely, mint kárhozat, sötét.
Szív, melyben reménység nélkül
Olthatlan vágy tüze ég.
Lény, kit egy kimondhatatlan,
Elviselhetlen titok
Addig égetett, mig ottan
Darabokra szakitott...
SE FÖLDEM, SE HAZÁM
Se földem, se házam nincsen,
Egy pár kéz a tőkepénzem;
Majd a szabadság harcában
Egy öles föld lesz jutalmam;
Ejh, elég lesz az nékem!
Mit nevettek, ti gazdagok?
Tán a honért csak ti haltok?
Önző volt és lesz az ember,
Haszon nélkül halni sem mer.
S a halál nem hasznotok.
Hej hogy épen a világban
Az nem harcol, akinek van!
Van ezüstötök, aranytok,
S ha a fegyvert eldobjátok,
Másutt is lehet hazátok.
De a szegény, akinek nincs
Hazájánál kedvesebb kincs;
Ha elveszti s meg nem halna,
Hiszitek-e, hogy találna
Sírján kívül szebb hazára!?...
SZERELEM ÉDENE
I
Eszemadta kisleánya, gyöngyalak,
Hej, mióta téged én megláttalak!
Talán egyet fordult vélem a világ,
Hej azóta nekem áll a boldogság.
Szebb a világ, de hogy is szebb ne volna!
Szép szemed világol minden bokorba;
Minden ágon víg madár dalol nekem,
Mennyországgá változott az életem.
Huzhatd cigány azt a búsat, ízibe,
Megrepedhet szomoru nótád szive;
Amely hangod sír legkeservesebben,
Fölvidul és táncra kel a lelkemben.
- És ha a te szemeidbe tekintek,
S szép szemed sugáriban eltévedek,
Aki téged megteremtett, virágom,
Az istent is örömestebb imádom!
II
Ha te volnál cserebogár s repülnél
Sebesebben, mint a madár, mint a szél,
Nem kérnélek én az édesanyádtól,
Kifognálak bárhol a nagy világból.
Ha te volnál árva csillag az égen
S bujdosóvá lennél a messzeségben,
Elfognálak - magam sem tom, hol s hogyan,
Habár ott is, hol a világ vége van...
III
Nem éltem még, csak ezután élek
Magamnak, meg gyöngyvirágom, néked,
A világ hadd álljon, amint állhat,
Miattam cigánykerekeket hányhat...
Nem bánom, légy lelkemnek királya,
Szivem a te hatalmad jobbágya;
Adó gyanánt vedd el örömimet,
Bánatidat rakd reám tehernek.
De még így is hidd el attól félek,
Megirigylik boldog életemet.
Tedd kezedet ide az enyémbe,
Bujdossunk el erdő közepébe...
IV
Virágos zöld erdő közepében,
Egy kis kunyhó szárnya enyhelyében,
A világ minden baját feledve
Öleléssel, csókkal éldegélve...
Nem lesz ottan irigyünk. Az erdő
Maga is oly boldogság-lehellő;
Minden ágon és minden bokorban
Ádám, Éva paradicsoma van.
A szerelem édes, bús gyötrelmét
Nyögdécselő vadgalambok, gerlék
Lombok alól, hogyha ránk lenéznek,
Megvigasztalódnak és remélnek.
A szűz rózsabimbókkal enyelgő
Csapongó könnyelmü déli szellő
Látva üdvözítő csókjainkat
Tőlünk örök hűséget tanulhat...
Virágos zöld erdő közepében
Egy kis kunyhó szárnya enyhelyében
A világ minden baját feledve
Öleléssel, csókkal éldegélve...
V
Sorsom ékes csillaga az égen,
Mosolygásodat pirulva nézem.
Eszembe jut az a tenger átok,
Melyekkel kicsiny hitem megbántott...
Oh, ha e sok átkomat hallottad,
Halljad meg most háladó imámat,
S bocsáss meg, ha minden szenvedésem,
Melyet eddig adtál, - elfelejtem.
Vezettél járatlan vész-ösvényen,
Áldozatra tátongó örvényen;
Szörnyek ellen csatába kevertél,
Szívemen sok nagy sebet ejtettél.
De csak azért indítál ez útnak,
Ez volt útja a tündérországnak,
Melyben most lakom - s csak egy vakajtó
Vezet ki belőle - a koporsó...
VI
Emberélet rövid mulandóság,
Hiszem, hogy nem örökkévalóság.
De az élet egy pillanatában
Hiszem, hogy örökkévalóság van!
Midőn ajkak csókban egybeforrnak,
Égő szívek egymáson dobognak,
S elfeledjük, hogy van mulandóság:
Az ilyen perc: örökkévalóság!
SZERELEM
Szerelem, szerelem...
Édes ölő méreg;
Mulandó istenség,
Halhatatlan féreg...
Ég vigasztalása:
Gyönyörű szivárvány;
Teremtő láng hídja,
Rajt a földre szállván...
Balzsama a sírnak,
Mely az enyészettel
Egy perc üdve alatt
Mindent kiengesztel -
Áldott az a szál is,
Melyet emléked sző,
Sírba koporsónkat
Szeliden eresztő.
Szerelem - örök nap,
Öröme mindennek -
Egyedül szivemben
Ostora istennek!...
1851
SZERETLEK, MERT OLY SZÉP SZEMED VAN...
Szeretlek, mert oly szép szemed van,
Hogy nappal van, hol az ragyog;
Még a lelkemben sincsen éjjel,
Pedig én oly sötét vagyok!
Szeretlek, mert fölfoghatatlan vagy,
Bűvös-bájos fátyol föd el;
Szeretlek, mert olyan titok vagy,
Amiben mégis hinni kell.
Szeretlek, mert bár el nem érlek,
Tégedet látlak mindenütt:
Fűben, virágban, a harmatban,
Amelyre isten napja süt.
Mert te vagy az úr, te a minden
Minek nevét nem nevezi,
Kit nem ismer, csak sejt a lelkem,
Mert nagy hatalmad érezi.
Téged szeretlek én, imádlak.
Egyetlen, más nélkül való!
Óh, engedd el, ha mi bűnöm van,
Tekintsd azt bennem, ami jó.
Szeretlek én, hiszlek, reméllek,
Mert nagyon büntetsz engemet;
S mert szenvedek, tűrök, hiszem, hogy
Meglátom egykor - mennyemet!
TAVASZ FELÉ I.
Ne félj, szívem, derülj, vigadj,
Szegény bús rabmadár.
Nem örök a hó, sem a fagy:
Fogságod majd lejár.
Most egyedül vagy, a világ
S az emberek között,
Mert hisz az embertársaság -
Az a te börtönöd.
Melyben se búd, se örömöd:
Hol csak azt láthatod,
Hagy majmolják az ördögöt
Hiú alakosok.
S ugyanazok, mindannyian
Hogy törik magokat.
Hogy egymáshoz valahogyan
Ne hasonlítsanak.
Hol nyiltan jár s dicső a gaz,
S ugy nekibátorul,
Hogy a szemérmes jó, igaz
...Álarc alá szorul.
De nem soká leszek rab itt:
Majd immár eljön az,
Ki engemet kiszabadít:
A jó, a szép tavasz.
Majd a legelső napsugár
Kinyitja ablakom:
Kiröpülök mint a madár,
És járok szabadon.
És örülök, örvendezek,
Ujjongok és sirok.
Embert, világot feledek,
Mig Isten mosolyog!
Majd akkor én leszek a víg,
A boldog, irigyelt.
Majd, ha ki most lakmározik,
Lesz bús, mámorbeteg.
Szivem, tied lesz a világ.
Elég gyászod vala.
Hadd élje más az éjszakát,
Tied lesz hajnala.
Majd neked zöldül a vadon,
A virág illatoz:
És hozzá még az én napom
Mindent megaranyoz.
S szabaddá tesz minden rabot,
Ki most dermedve ül.
A lég remeg, az ég ragyog,
Hogy a föld ugy örül.
Előjön a cserebogár,
S tán széles kedvitűl,
Vagy mert szemének a sugár
Még fáj, falnak repül.
Lerázza jégbilincseit
A hegyi zuhatag,
S akár a zerge, ugy szökik,
Rohan, sír és kacag.
Fölbokrétázza kebelét,
Partvirágot szakaszt:
Ujjongva csörtet, postaként
Hirdetni a tavaszt.
Mig a virágos völgy ölén
Elcsöndesedik ő
Mint édesanyja kebelén
A síró csecsemő.
Fölváltja a pacsirta ott,
Erdőn a csalogány:
Fű és fa ébred, ég mosolyg 
Természet dalnokán.
S egyszerre csak szép reggelen
Ábrándos kék szemek
Fű-ágyukból szemérmesen
Föl-föltekintenek.
S ugy elbámulnák az eget:
De félik a sugárt,
A kedves angyal-gyermekek,
Ők - a kis ibolyák!
S magok körül terjesztenek
Oly égi illatot,
Hogy azt hiszem, én is gyerek
És...szerelmes vagyok...
Valóban elfeledkezem,
S mit érzek, nem tudom:
Jövő-e, mult-e vagy jelen?
Öröm vagy fájdalom?
Talán fogok szeretni még?
Vagy e kéjérezés
Csak az elmultból egy sötét
Fájó emlékezés?...
Igen, e köny, mit hullatok,
Mindent kimagyaráz:
Bárcsak gyötört, fáj a halott
Átkos szerelmi láz!
Lehajolok és az ibolyát
Megáldva csókolom.
"Légy boldogabb, kedves virág,
Ha szeretsz egykoron!"
...De im, mi messze elragad
Pillangó-képzelem?
Hát még ha, szép tavasz, magad
Jelensz meg körülem?
Ha majd zöld bársonyt ölt a lomb,
Bimbót tűz keblire,
S a szellőtől üzenve mond:
jer, jer, feküdj ide!
S a lágy szellő arcom körül
- E fürge kis fiú -
Minden könyet majd letörül,
Közel se jön a bú.
Közel se jön, elsompolyog,
Félvén, kinevetik:
Madaraim - kis cinkosok -
Rútul kifütyölik.
S majd a csalitban, lomb alatt
Ugy megversenygenek:
Űzik szelid tréfáikat,
Keresvén kedvemet.
Előveszi majd mindegyik
Amit hagy betanult.
Egyik sűrűbe rejtezik,
S ott mondogatja: kukk!
Közelre vár és rám kiált
A pajzánabb rigó,
( Azonba izgódván tovább:)
Ucu a főbiró.
A harkály a cser oldalán
Incselgve kopogtat,
Ha szórakozva mondanám
A hamisnak: szabad.
( Talán ha tudná, mennyire
Fájditja szivemet
Efféle emberesdire
Való emlékezet!
Hallgatva áldaná szegény
A lágyabb végzetet,
Hogy ember helyett csak szerény
Harkálynak született...)
Boldog madár, boldog lakók,
Csak enyelegjetek:
Szentegyház a ti honotok,
Bár dúlják emberek.
S bár e született hentesek
Ölnek, pusztítanak,
Azért hegyetek-völgyetek
Örökké szent, szabad.
Mert Isten nem hagy titeket,
Ti sem hagyjátok őt:
Nem ugy, miként az emberek:
Istent, hazát, szülőt.
S bár végetek mi mostoha,
Ti nem ismeritek
S ne is tudjátok meg soha
A szörnyűbb végzetet:
Hogy van teremtmény, átkozott
Ég s földtül, egyedül:
Kit Isten, ember elhagyott
S hozzátok menekül -
Nem gyógyulni, enyhülni csak:
Mert orvost nem talál:
Kinek az élet kárhozat,
S nem vigasz a halál...
TAVASZ FELÉ II.
Én már kijártam, elvégeztem
Az egész életiskolát.
Komédia csak már előttem
Maga a zord valódiság.
A nagy természet csak diszitmény,
És zenekar - az elemek:
Az élők benne szerepelvén,
Ahogy szerzék az istenek.
Nem ismert más világ lakói -
Ezek a tisztelt publikum.
Egy-egy halál a bemenetdij -
Örökre - nem sok: - bum bum bum!
Itt egy vigjáték, ott egy bohózat,
Választja, aki mit szeret.
Abban csak illőn mosolyognak,
Ebben röhögni is lehet.
Majd vadregényes rémtörténet,
Hajmeresztő szörnydarab.
A főzsivány bitóra sorra köttet
Kontár, szegény tolvajhadat.
Van opera és látványosság.
Villám megüt egy gyereket.
Hol benne a felsőbb igazság?
Koholj ki rá - vagy ne keresd.
Ha vége van a fölvonásnak,
Az éji kárpit leesik.
A nézők bölcsen kritizálnak.
Oszt' az egészet feledik.
Másnap megint csak az a játék.
Hirdetnek uj komédiát,
Pedig csak névben a különbség:
S ez igy halad tovább, tovább.
Boldog, ki mindig ujnak látja,
S nem lát a szárnyfalon belül.
Kit csalogat a színi álca,
Ki a játszókkal sír, örül.
De engem már többé nem ámít
Rémes homály, csalóka fény. 
A titkos, örök lény sugásit
Jól hallom a szín fenekén.
Örömnek, fájdalomnak könnye,
Vér, mely ártatlan omlik el -
Ki van csinálva mind előre:
Mert ennek mind igy lenni kell!
Sejtem, hogy eszközök vagyunk csak,
S e gyarló élet nem a cél.
De átka van csak e tudatnak:
Tovább, jobb hitre nem segél.
Mert semmi sem tökélyes itt lenn,
És igy lemondásom sem az.
Érzés, tudás bevégezetlen:
Amit beszéltem, sem igaz...
Hiába mondom: semmik vagytok
Hirfény, dicsőség, hatalom:
Hogy már szivem csak gazdag sirbolt,
S e féreglétet - rég unom...
Hiú szenvelgés, balgatagság,
Hogy már szivemre mi se hat:
Hogy ami volna benne hivság,
Kiűzi gúnyos gondolat...
- Ah, mert ha járok a tavaszban,
És látom, hegy, völgy mint virul:
Szűz rózsabimbó szép hajnalban
Hogyan nyílik ki, hogy pirul:
Eltörpül szégyenkezve minden
Hiábavaló bölcselet:
Mint eolhárfa, emlékemben
Zendül bűbájos éneked -
Tündérvilág, bezárult éden:
Gyermekkor, első szerelem!
S egyszerre csak fáj, fáj a szivem,
És könybe lábad a szemem...
TÉL UTÓJA
Még fehér a világ,
Még fagyva a patak.
Még alszik a virág
A hólepel alatt.
Még alszik, szendereg,
De immár mindenik -
Természet, emberek
Tavaszról álmodik.
Kórház a tél; mit ér?
Élet, gyönyör csak az,
Ha újra visszatér
Az ifjú, szép tavasz.
Ha madár énekel,
Derült, ragyog az ég.
És dallal telik el
És balzsamos a lég.
Repülnek odafenn
Aranyos fellegek.
- Kinyílnak idelenn
A kioszk, a sziget.
Aztán az igazi,
A legfőbb netovább,
Mi erre fölteszi
A fényes koronát:
Ha majd egy szép napon,
Egyet füttyentve rád,
Te izzó Babylon,
Fülledt poros világ.
Rohan velem vigan
Füstölgő gyorsvonat,
Gond, bú, amennyi van, 
Mögöttem elmarad.
Zakatol a kerék;
Megyek, megyek, megyek,
Meglátlak újra még -
Te kedves, szép, kinek
Képével alszom el,
Szerény paradicsom,
Jobb, mint amaz, mivel
Itt semmi tilalom.
A mennyből egy darab;
S bár drágább semmi sincs,
Olcsón adod magad
Oh, Rohits, oh, Rohits...
Az erdő bérc fokán
Nem hatolt át a szél.
Az ember itt csupán
Csak él, csak éldegél.
Az idő folydogál
Szép lassan, egyaránt.
Künn a világ hogy áll?
Az itt senkit se bánt.
Te másik otthonom,
Te kedves békehely.
Egyetlen fájdalom,
Ha tőled válni kell -
S oly hamar eljön az
Utolsó pillanat!
És lesz-e több tavasz?
Bús, méla gondolat:
Törvényed földiség,
Mért oly fukar, irígy?
Ha oly rövid a lét,
Miért nem mindig így?
UTOLSÓ DAL, GINÁHOZ
Ha eljövend a búcsu-óra,
Ha majd e szív végsőt dobog,
A percben, mely létem kioltja,
Majd akkor is rád gondolok.
És jól tudom, előre látom,
Mi bú, öröm van itt ezen
S az ismeretlen túlvilágon:
Egyszerre mind átérezem.
Eszembe jut majd minden átok,
Mind, ami történt s ami nem;
Mely felgyujtotta a világot,
Mást üdvözítvén az ,,igen".
Mit lelkem eddig félve sejtett,
Előttem áll a nagy titok,
Hogy csak az halt meg, ami nem lett,
S az él örökké, ami volt.
És nem tudom, mi fáj majd jobban:
Mi itt örökre elveszett,
Vagy ami él a multban, s onnan
Kivenni többé nem lehet?
A gondolat, hogy e mindenség
Nem lesz se több, se kevesebb,
S isten se törli azt le végkép,
Mi egyszer itten megesett...
Vagy hogy nem halt meg voltakép itt
Csak az a perc, mely elrepült;
A bimbó, mely nekem ki nem nyilt,
A vágy, amely nem teljesült?
(1884)
Utolsó dal Ginához
Link
UTÓIRAT
Bezárom én is már a boltot.
Napomnak vége; kész a mérleg:
Nem maradok, hazám, adósod.
Mi tőlem telt, megtettem érted.
És te nekem nem adtál semmit.
Bár csak szivem volt minden kincsem,
De azt od'adtam kicsinyenkint,
Ott már, úgy tetszik, semmi sincsen.
Kimért, inséges volt a kosztod,
Mint fegyencházi gazdasszonynak.
Frankfurtiakban ettem kócot,
Amellyel puskát tisztitottak.
Nem tartozom leányaidnak,
Kiket dicsőiték versekben.
E földi édenből enyim csak
Úgy festve volt s azt - megfizettem.
Aszúd helyett, mitől a holtak
Egy pillanatra föltámadnak,
Ihattam rendszerint csak ollyat,
Mitől gyöngébbek szörnyet haltak.
Szó ami szó, tagadhatatlan,
Nem kényeztettél semmiképen.
Azért ki még se fogtál rajtam:
Nem renditettél meg hűségben.
De engedd, adjak egy tanácsot.
Kinek mit adsz, tartsd jobban számon.
Mert végre, nem lehetlen, mások
Elrettenhetnének példámon,
Hogy úgy eresztesz el magadtól,
Mint gazdag ház fukar gazdája,
Ki a szegény utast még egy jó
Pohár borával sem kinálja...
1887
A VAÁLI ERDŐBEN
Odabenn a mély vadonban,
A csalános iharosban,
Félreeső völgy ölében,
Sűrü árnyak enyhelyében;
Oh milyen jó volna ottan,
Abban a kis házikóban,
Élni, éldegélni szépen,
Békességben, csöndességben!...
Nem törődni a világgal,
A világ ezer bajával.
Meggondolni háboritlan,
Ami immár közelebb van...
Illatos hegy oldalában,
A tavaszi napsugárban,
Nézni illanó felhőkbe,
Mult időkbe, jövendőkbe...
És azután, utóvégre,
Észrevétlenül, megérve,
Lehullani önmagától,
A kiszáradt életfáról...
S ismeretlen sirgödörbe'
Elalunni mindörökre...
S ott egyebet mit se tenni,
Csak pihenni, csak pihenni...
VASÚTON
Megindult a föld alattunk,
Vagy magunk előre hajtunk?
Hol vagyunk most, a pokolban?
Hosszú barlang szája horkan.
Csattog, fölsikolt a sárkány,
Tarjagos füstfelleget hány.
Rajzik a szállongó szikra.
Hogy forog az izzó szikla!
A sötéttel küzdve langal
Végig a függő bazalt fal.
Mintha régi füstös képek
Alakjai élednének...
Angyalok, kövült barátok
Morogják a miatyánkot,
Olvasót pörgetve ottan
A meredek szirttorokban.
Vagy talán csak víz esése
Bérc öléből a mélységbe?
Most a síkra ereszkedtünk.
Mi robog, zúg el mellettünk,
Vissza őrülten mi csörtet,
Összeláncolt sor kisértet?
Mi jövünk magunkkal szembe,
Megfordulva vagy kerengve?
Itt egy város, ott egy zárda
Tornyai rohannak hátra.
Milyen álom, milyen élet!
Hogy szorulnak percbe évek!
Hallga, hóha! most megállunk.
Itt kiszállunk, ott beszállunk.
Tölgyei a rengetegnek
Álmaikból fölrezzennek.
És a csöndes erdőn a fák
Mélabúba
Összesúgva
Társaiknak mondogatják:
"Hegyeink méhéből - kérded -
Hova lettek a tündérek?
Gnómok, rémek, gyíksárkányok,
Óriások, tüzet hányók?
Szörnyeinkről már maholnap
Még a dajkák sem danolnak.
Emberek nyeregbe fogták,
Nézzed - imhol lovagolják..."
VÉGE VAN
Vége van, mindennek vége.
Oh, lelkem gyönyörűsége,
Boldogságom menedéke,
Szülőföldem szép vidéke -
Szép fiatal sűrü erdő,
Illatot, bübájt lehellő,
Tündérek, csodák tanyája,
- Oh hogy bánt most a pompája!
Egykor itten, réges-régen,
Hogy örültem, hogy reméltem!
Gyöngy a fűben, lomb az ágon,
Csupa öröm a világon.
Most is úgy van, minden úgy van,
Ahogy akkor, változatlan.
Csak az ágon a madár szól
Elveszett tündérországról!...
Nem is arról, ami megvolt;
Az egészen többé nem holt.
Szeget vert a mult időbe,
Él az ottan mindörökre.
Ifju erdő, arany keret,
Benne édes emlék helyett
Kisértetek, hazajárók,
Soha el nem ért ábrándok:
Álmaikban meggyilkoltak,
Le nem zárt szemü halottak.
Elszalasztott óra üdvét
Meg nem hozza egy öröklét!
Vége van, mindennek vége.
Be oda a sűrüségbe -
Leborulva, elfeledten
Megsiratni, hogy születtem!
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Vajda János |
|
|
|
|
|
Offline
