Belépés
menusgabor.blog.xfree.hu
"A világ pocsolya, igyekezzünk megmaradni a magaslatokon." / Honoré de Balzac / Menus Gábor
1940.08.11
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 2 
Marton Pál versei
  2023-10-17 21:45:23, kedd
 
 







MARTON PÁL VERSEI







A FÉNY




Tekints fel az égre, és meglátod,
a fény visszaköszön, a te barátod,
legyen az mezőre hulló napsütés
vagy fodrokban csillogó vízesés.

Alkony fényeit altatja a csend,
a természet, az élet meg se rezzen,
eltakarja a nap nyomasztó bánatát,
előkészíti az álmok világát.

Mosolyt csalogat az éj paplanán,
hangtalan ragyog szíved ablakán,
mikor csillagok fényében álmodozol,
benned a melegség lágyan duruzsol.

Lassan ébredezni kezd a virradat,
a sötétség már csak néhol marad,
a fénnyel érkező új remények
utat adnak a boldog ébredésnek.







A SZERELEM NEM MÚLIK


A szerelem nem múlik, örökké él,
szívembe, lelkembe fészkelte magát,
bennem muzsikál, duruzsol és zenél,
ugye, szinte hihetetlen, mondanád.

Évek múltak, érzések nem fakultak,
csillagok közt csendben barangolok,
tündöklő fényük most is rám hullanak,
az öreg Hold cinkosan rám mosolyog.

Szépséged ragyog és magával ragad,
szemed kékjében fürdik tekintetem,
benne kiolvasom a rejtett vágyakat,
ekkor újból forrni kezd lehűlt vérem.

Szívem most is hevesen, érted dobog,
titkolt aggódásom jelzi: rád vigyáz,
sok széppel együtt rólad álmodok,
mindig felhevít a csodás látomás.

A szerelem nem múlik, közöttünk él,
vele jár a hűség s örök szeretet,
lelkünket ápolják, jobb, szebb bárminél,
ezt teszi Istenünk veled és velem.







A SZERETET LÁNGJA


Isten ajándéka ez, maga az élet,
hívjuk össze az embereket,
tudja meg mindenki, mit vár el a szeretet.

Szeretet lángja örökké lobogjon,
égjen benne el a gyűlölet, irigység,
szívekben a jóság dobogjon,
erek szőjék át a testet forró vérrel,
de hűljön el benne az indulat,
szeresük Istent szent szeretettel,
s víggá vált életünk feledi a múltat.

El kell dobni, mi fáj a szívnek,
a bút, bánatot, reménytelenséget,
hisz megmérgeznek, haldoklik tőle a lélek,
eldobni halomba mindent, ami bánt...







APÁM, MIÉRT...


Apám, miért nem hittem neked,
mikor türelemre intettél,
tudom, ez haragon átvezet,
igen, kellett hogy helyre tegyél.

Miért nem figyeltem jobban Rád,
mikor csendben voltál hallgatag,
nem félelem szabta ruháját,
és nem fúltak beléd a szavak,
mert csak dúdoltad lelked dalát.

Miért nem hallottam meg szíved
hangos, epedő dobbanását,
sokszor elkerült a szeretet,
kevés volt hősként felnézni Rád.

Öröm rajzolta szépre arcod,
mert megláttad bennem jövőmet,
ekkor megtört markáns vonásod,
és belém égetted a hitet.

Miért nem vettem észre, mikor
mosolyogtál, a huncutságod
vagy szelíden vibráló szigort,
ami lelkemben hagyott nyomot.

Kitartó voltál, mindig szerény,
az igazadhoz ragaszkodtál,
sohasem hagyott el a remény,
az emberben végsőkig bíztál.

"Lelked érett gyümölcseivel"
észrevétlenül tápláltál
csendben, önzetlen szeretettel,
csak most értem, szívem kalimpál.

Apám! Miért hagytál itt oly korán,
tartozol az ígért mesékkel,
majd ha nagy leszel - mondtad tétován,
találkozhatsz az igazság erejével.

Kereslek, felnézek az égre,
tudom, a felhők mögül figyelsz,
jöjj, szükség lenne segítségre,
meglátod sorsom szülte világom,
erőt adsz, majd kicsit megpihensz.







APEVÁK


Az
igaz
szerelem
csodákat szül
a szép lelkekben,

a
messze
szárnyaló
érzelem a
kék égig repül,

az
igaz
szerelem
test és lélek
csodás összhangja.







AZT MONDJÁK


"Kiben zokogva bolyong heves hűség,
azt mondják, hogy az szeret."
Ismeretlen a keményszívűség,
átjárja az édes őrület.

Ha szeretet lángja magasra lobban,
azt mondják, az már szerelem,
álomvilág él, szív nagyokat dobban,
fátyol csillan a szemeken.

2022.
Az idézet József Attila "Azt mondják" című verséből való.








ÁPRILIS


Hol hó esik, hol az ég dörög,
még csendes az éneklő madár,
olvadni, zöldellni készül a fagyos határ,
már kiengedett a szántáson a rög.

Bolondos arcát jeges szél cserzi,
majd a meleg kisimítja ráncait,
a Nap simogatja a fák ágait,
s az elhagyott életerőt visszaszerzi.

Tavaszi hírmondó, előfutár,
a megújuló élet kezdete,
a tél dédelgetett kisgyermeke,
ágak közt botladozó napsugár.

Bolond ez a hónap, de szép,
szeszélyes, mint a szeplős királyleány,
kinek rózsa csattan az arcán,
s perel vele a házsártos boszorkány.







BEKÖSZÖNTÖTT AZ ŐSZ


Beköszöntött az Ősz
Sárga színekben,
Bíbor palástban,
Lehulló levelek
Zizzenő zajában.

A konok szél pedig
Beletúrt festett hajába,
S fittyet hányt
A csend
Intő szavára.







BELÉM KÖLTÖZÖTT...


Belém költözött tündér arcod bája,
bőre virágszirmos, finom bársonya,
ártatlan szemed tengerkék világa,
pillantásod jövőt sejtő csodája,

Belém költözött hajad fodros fürtje,
hófehér nyakad izgató pihéje,
orrod, füled fejed kecses ékszere,
ajkad édes forrásának íze.

Belém költözött tested tapintása,
harmatos bőröd tavaszi illata,
kerted csodaszép, tobzódó virága,
a kikelet csodálatos világa.

Belém költözött lényed szeretete,
búd, bánatod sanyargató tövise,
fájó múltad hátrahagyott emléke,
finom lelked múló törékenysége.

Belém költözött boldogságod madara,
érzelmek lüktető, érző vihara,
a mindenség csillogó ajándéka,
szerelmünk örökkévalósága







BETELJESÜLT PRÓFÉCIÁK




Körbenézek, látom mindent szétmart az enyészet.
Felborult a rend, felborult a szédelgő világ,
a jóból rossz, rosszból jó, szépből fájó csúnya lett,
ezeken már semmit sem segítenek az imák.

Az ember bódultan énekli vágyai dalát,
elméjét köd lepi, torzítja a düh és harag,
zsebében hangtalan csörgeti a múlt vagyonát,
mi körülötte van, szerinte minden csak vacak.

Az öndicséret, önimádat túltesz mindenen,
amiből sok van, az is kevés, mindig több s jobb kell,
istenfélők templomba járnak, de nincs intelem,
együtt élnek megbocsájthatatlan bűneikkel.

A jóság lassan kipusztul, a vadság lett divat,
összeférhetetlen megöli a harmóniát,
a szeretet forrása egyre gyorsabban apad,
a követelődzés szítja az esztelen vitát.

A hiszékeny felszarvazott valóság fényében
szó nélkül éli ma életét, sárban hempereg,
de elvész gyengülő akarata a sötétben,
a hiú torz tükör előtt pózokban tetszeleg.

Lerészegült és megbolondult az egész világ,
rémült, tiszta lelkek bocsánatért esedeznek,
"...az Úr azt nézi, ami a szívben van", mást kizár,
már fekete felhőkbe öltöznek a kék egek.

Idézet a Szentírásból: 1. Sámuel, 16:7







BOCSÁSS MEG...


Bocsáss meg nekem, te szutykos világ,
hogy mindig ujjal mutogattam rád,
bocsássatok meg, üdvös égiek,
hogy másoknak néha kicsit hiszek.

Világ csak ilyen, züllött, aranyos,
egyszer vidám, majd kissé haragos,
ilyenné teszem, mert ez én vagyok,
engem sem dajkáltak jó angyalok.

Mégis az ég felé tekingetek,
mert fentről érkeznek igaz kegyek,
bűneimtől megszabadítanak,
és nem nyelnek el sötét mocsarak.

Ezért mondhat bármit ez a világ,
ajkamat sokszor elhagyja fohász,
új útra térít Isten szent szava,
ez lesz reményem igaz záloga.







BOLDOG NAPPALOK


"Nappal hold kél bennem s ha kinn van
az ég - egy nap süt idebent."
Gyönyörködök a nappalokban,
szívembe telepszik a csend.

Nap sütötte friss gondolatok
madárszárnyakon repkednek,
lelkem is virul, már nem sajog,
örömdalokat pengetnek.

Átkarolnak a pillanatok
vidám, derűs perceikkel,
az élet mindig rám mosolyog,
gyengéden magához ölel.

Ha néha borús lesz a kék ég,
felemésztem az árnyakat,
a sötétségbe belehalnék,
de a fény bennem megmarad.

Az idézetet József Attila" Eszmélet" címü verséből







BOLOND EZ A VILÁG


Bolond ez a világ, fején csörgősipka,
vihog, táncol önfeledt, se hall, se lát,
fület hasít ez a zenebona,
feledteti, takarja igazi arcát.

Újat köszönt a megszédült embertömeg,
feledi búját, baját, osztják az észt,
és az ingyen cirkuszt, a kenyeret,
hisz mindent elbír a kiforgatott köpönyeg.

Sötétség lett úrrá a víg földön,
megtörik a fény, a massza-térben
alaktalanná vál` az ember, az ösztön,
szív csak fuldoklik mocsokban, verítékben.

Emberi jó érzések elillantak,
a jó erkölcs ezzel a mélybe hullott,
csak kicsi remény világítja az utat,
fejünk felett talán már ez is elzúgott.

Csak csörög az a sipka a bolond fején,
tótágast állt az igaz szerelem,
lassan nem tudni, ki a lány, ki a legény,
vigyázz, ember, ez nagy veszedelem.

Mikor már a gének is harcba indulnak,
végzetes lehet ez az ütközet,
szerteszét majd torz képek virulnak,
felborult rend fogja okozni veszted.

Bolond ez a világ, fején csörgősipka,
álvigaszságba fúlhat az ember jövője,
egy kiút van, a fohász, az ima,
még segíthet Isten hallatlan ereje.







BÚCSÚT INT A NYÁR


Búcsút int a nyár, elillan a szerelem,
fák koronája a széltől meg-megbillen,
ne hagyj magamra, szép kedvesem,
felszisszenek, mint megperzselt, magányos fa,
kinek száradt ágait tördelte a tűz,
erős Napnak itt már nincs szava,
messzire repül lelked fecskék rajával,
útjaikat kíséri heves zivatar,
távoznak ők az ősz dalával,
s lassan sok színben játszanak a levelek,
majd egyszer némán kiáltva sírba szállnak,
ereszekből eső csepereg.







BUDAI HEGYEK


Vörösbe öltözött a budai táj,
mögötte a Nap nyugovóra vár,
madarak kontúrjai repkednek,
éjre csitulnak a kis erdei életek.

Lent kék szalag díszíti az alját,
Szél fújja az erdejének fáját,
altatót komponál a város moraja,
a leejtőkön halkul az élet zaja.

A Nap lassan az ormok mögé kúszott,
a csend sötétbe botlott,
lent a város fényei pislogtak,
talán Buda és Attila megint találkoznak.







CSATAMEZŐN


Dörren a fegyver, cseng a fülekben,
eltorzul az üllő és kalapács,
katona, mindig csak előre nézz,
fogadd meg, hidd el, ez ősi tanács.

Hátul a gyáva, elöl a bátor,
ki hőssé válhat a csatamezőn,
de vesztessé tehet véres mámor,
és ne hagyd, hogy a félelem győzzön.

Jobbra és balra társaid vannak,
együttes erő legyőzhetetlen,
hazáért, ha kell, egymásért halnak,
szilárd védelmük áttörhetetlen.

És emelt fővel indulsz rohamra,
szíved helyén halántékod lüktet,
eszméket, sikolyokat hagysz hátra,
ekkor már csak az igaz cél vezet.

Életed, sorsod kezébe teszed,
míg a halál esztelen táncot jár,
de rajtad sohasem üthet sebet,
mert mindenki szeret és hazavár.







CSEND VAN


Szívemben helyre állt az ősi rend,
gyönyörködöm csendes alkonyomban.
Számon forró csókok nem hevülnek,
édes könnyeim is elillantak,
de boldogság elűzte bánatom,
mik rémülten szanaszét szaladtak.
Lelkem fényei a sötétségből
csillogó palotát építenek,
hogy majd az égből rám találjanak.







CSILLAGMADÁR


Csillagom, csillagom,
te vagy a hajnalom,
legyél a nappalom,
mikor az élet bús,
sötét napja borús
ketreceibe zár,
hol még madár sem jár.

Repülj a rácsomra,
onnan a karomra,
nézzél az arcomra,
könnyeim csurognak,
vágyaim suttognak,
izzik a nagyvilág,
ölet a szomjúság.

Itasd az ajkamat,
oltsad a szomjamat,
simítsd a hajamat,
ölelj jól magadhoz,
repíts az ágyadhoz,
hűvös itt már minden,
reszket a testem.

Lobbantsd fel tüzemet,
égesd el bűnömet,
hogy éghessek veled,
ringass el karodba,
gyönyörű álmomba
szárnyaddal lebegek,
s várnak az égiek.

Csillagom, csillagom,
ha meghallod hangom,
hozzál fényt szárnyadon,
sötét éj rám szakad,
közel az alkonyat,
várlak, te vagy sorsom,
éltető mosolyom,
Csillagmadaram.







EGY KOLDUS PANASZA


"Fagyon veszve, vagy éhen. Így a sorsom.
Már rálépett a lábomra a tél."
és rekedtté vált hasztalan torkom,
az idő mindig harap, nem kímél.

Kerülnek a szürke, lesütött szemek,
felfogom tekintetük melegét,
vagy felettem bárgyún elmerengnek,
ne lássam hazugok tekintetét.

Az aszfalton még ingyenes a helyem,
körülöttem levegőtlen a tér,
mellettem hű ebem, a tűzhelyem,
benne őszinte, meleg kutyavér.

Alattam hullámpapír, nyom, melegszik,
testem átjárja a dunai szél,
arcomat lila barázdák metszik,
Isten forró keze most is elér.

Előttem kicsi, magas, kövér, sovány,
sietős ápolatlan rossz cipők,
mindegy nő, férfi, hívő, vagy pogány,
elmúltak a pénzes, régi idők.

Lelkem kesereg, a szívem öreg, s fáj,
sapkámba hangtalan hull szégyenem.
Tán megfagyok? Visszatart a muszáj,
pedig nekem is Mennybe szól jegyem.







ELMÚLÓ ÉVEK...


Elmúló évek károgják az időt,
még van benne erő, van szeretet,
lassan elkoptatod a szoros cipőt,
de ki fogja húzni a szekeret.

Eljátszottál-e a fásult gondolattal,
mikor rád zúdult kín és képzelet,
hogy egyezkedj a tízparancsolattal,
de nem kell cserélned köpenyed.

Ha eddig nem kopott le róla a folt,
a sors nem kérdezi, hogy mit tettél,
várj még, ne számold a rosszat és a jót,
köszönni se kell azért, hogy éltél.







ELŐTTED ÁLLOK


Előtted állok, lábam gyökeret ereszt,
az arcom árulkodik mély ráncaival,
előcsalogatott kényszer mosolyával,
ma már könnyebb a hátamon hordott kereszt.

Az évek kuszálta lelkesedés gyötör,
lassan hajlik és recseg a tölgyfa ága,
lábam elé hull száradt, beteg virága,
lelkem széllel bélelt, rajtam végigsöpör.

De mosolyod szívembe fészkeli magát
és arcom kisimul, varázsa feledtet,
tengerkék szemedben a sors megfürdetett,
s lemostad rólam évek kényszerű porát.







ÉDES ANYÁM


Álmomban éjjel megjelentél,
kezed nyújtottad, hogy felvegyél,
"Bimbózó és kinyílt virággal
mint kisgyerek virágos ággal"
álltam előtted, édes Anyám,
nélküled most is emészt a magány.

Biztonságot és erőt adtál,
szebb voltál minden angyalnál,
hallottam szíved dobbanását
és hangod nyugtató dallamát,
éreztem lelked rezdülését,
tested gyógyító melegét.

Ezerszer mondom, de az is kevés:
Köszönöm! Milyen csodás érzés
elsőszülött fiadnak lenni,
testedből kiválva megszületni,
miként zsenge életet adtál,
széltől, fagytól, bánattól óvtál.

Jöjjenek csak az ilyen álmok,
zengjenek Rólad a zsoltárok,
hisz számomra mindig szent leszel,
sohasem fog takarni a gyászlepel.
Hiányzol!







ÉDES ÁLMOK


Sokat álmodtam rólad,
olykor csak csendben szóltam,
nehogy megriadj és
elillanj nyomban.

Láttalak sírni, szeretni,
csókolni és imádni.
Láttalak égni,
a pillanat örömében ragyogni.

Sokszor fürödtem
angyali fényedben.
Kezed dédelgető melegét éreztem,
fejem ott pihent öledben.

Rajongva szemedbe felnéztem,
te voltál nekem akkor is
a szentem, lelkem,
és életem.







ÉDES HIÁNY


Ágyon fekszem a csendben,
egy kicsit elmerengtem,

illatod leng felettem
bódítóan, könnyesen,

kintről szellő simogat,
bársonyos pír cirógat,

arcomon pillepuszik
bőrömön föl-le kúsznak,
és a múltat idézik,
ez más jele a búnak,

szinte beleremegtem,
merre vagy, kicsi kincsem.







ÉGI ÍTÉLŐSZÉK
. . . . . . . . . . . . . . . . .




Fent a felhők felett az Ég magasában
Örökös napfényben egy ragyogó vár van.
Szivárvány a fala, a teteje végig
A tornya felér a legmagasabb égig.
Öröktől fogva áll e fényes palota,
Földi szem idáig nem láthat el soha.
Itt mérik az időt, egy perc egy évezred,
De kezdete és vége a végtelenbe terjed.

Az égi palota legragyogóbb terme
Napsugár-szőnyeggel van beteregetve,
S a teremben szemközt a nagy emelvénnyel
Hatalmas könyv előtt maga Clió székel.
Nemzetek és népek élete és sorsa
Be van írva abba, hófehér lapokra.
Dicsőséggel szerzett s vértől ázott képek
Itt búsongó gyászdal, amott hősi ének.

Nagy ítélőszék van összehívva mára
Jönnek már a bírák csillogó talárba'.
Legelöl az elnök, maga a zord Végzet,
Közvetlen utána az Igazság lépked,
Aztán a Szeretet követi őt halkkal,
Végül Mars hadisten és a Békeangyal.
Fellépnek a fényes magas emelvényre
Int az elnök, - s Clió ígyen kezd beszédbe:

"Égi ítélőszék! Vádolok egy népet,
Amely ősi jussát s mindent elfecsérelt
És a többi nép közt rongyossá lezüllött
S honszeretet helyett politikát űzött!
Fegyelmet nem ismer, összeférhetetlen,
Ma butaságig tűr, - holnap vad, kegyetlen.
Pazarló és léha, a versenyben renyhe,
Szalmaláng csak minden lelkesedés benne.

A lelke mélyén meg csupa önzést látok,
Örök gyűlölködés rajta ősi átok,
Hogy jobban gyűlöli honfitársát, vérét,
Amiként számtalan esküdt ellenségét. -
Pártoskodó, lusta, konok és munkátlan,
Irigy és törtető, hitetlen, hálátlan,
Még most is veszekszik, bűnét másra tolva
Mikor a hazája széthullt darabokra.

Íme ez a kép a jelenkor magyarja!
Hiába volt e népnek annyi hőse, nagyja,
Nem hallgatott rájuk, - de sőt megkövezte, -
S inkább demagógok frázisait nyelte!
Feljegyeztem mindent! - A számadást várom.
Betelt már a mérték, - túl sok van rováson.
Nincs helye a földön hitvány nemzedéknek,
Töröljétek le a térképről e népet!"

...Mély csend támadt erre a kegyetlen vádra,
Rideg szigor ült ki a bírák arcára.
- Jaj ha mindez igaz, amit Clió állít -
- Jaj ha e súlyos vád ítéletté válik.
De lebben az ajtó - s a félelmes csendbe
Most a geszti Mártír lép be a terembe.
Oda tart egyenest a nagy emelvényhez,
S fátyolozott hangján halkan kezd beszédhez:

"Bírák! - Kik méritek nemzeteknek vétkét,
S tudjátok, hogy mi az igazságos mérték, -
Ne csak azt nézzétek mi a magyar máma,
Hogy széttörve-tépve ősi szent hazája!
Hisz a jelen - s mit egy emberöltő láthat
Örökkévalóság rövid perce már csak.
S magyarnak a vétke nem olyan nagy vétek,
Fölötte a pálcát hogy már eltörjétek. -

Hát az herdálta el ősi örökségét
Akit kiraboltak, kifosztottak végképp?
Akit letiportak, megejtettek csellel,
S évekig titokban mérgezték métellyel?
Ha hibázott népem, az nem volt gonoszság,
Hitvány álpróféták elbolondították!
Hiszékeny volt csupán, s ez a nagy hibája,
Hogy hitt Wilson ravasz, csábító szavába.

A kegyetlen önzés, bosszú és irigység
Nyugatot kelettel aljas frigybe fűzték. -
Szegény hazámat csak úgy tehették tönkre
S ma közös bűntudat tartja őket össze.
Vetélkedő rablók jó cimborasága
Ez volt elleneink erkölcsi palástja!
S tán hazám földjével fizessük meg nékik
Orgyilkos barátunk árulása bérit?

Mi küzdöttünk bátran, becsületben, hitben -
Örömöd volt benne Vitéz Mars hadisten!
Mikor lépre-csaltak s eldőlt szent határunk
Te szelíd Szeretet - Téged ott nem láttunk!
S aztán viaskodtunk hiéna-hadakkal,
S Te elkéstél onnan fehér Békeangyal!
Végül ránkszakadt a trianoni gazság,
Hol voltál Te akkor pártatlan Igazság?

Vagy tán a bűn nem bűn, ha a győző tette
Aki az ártatlant máglyára vetette?
Ha győz is a földön az ármány s gonoszság,
De itt fenn az Égben legyen hát igazság!
Minket csak a balsors lángostora vág csak,
Vér áztatja földjét Nagymagyarországnak!
Szűnjön meg a csapás! Bízva nézek rátok -
Nem kegyelmet kérek, - igazságot várok!"

...Menydörgéssé vált már a szónokok hangja,
Mely az ég felhőit szerte űzi, hajtja,
S amint felszakad a fehér fellegfátyol,
Magyarország látszik az ég magasából.
Feltűnik a gyászos Muhi puszta képe,
Távolabb Mohácsnak vérázott vidéke.
Amott sóhajtozik a majtényi róna,
Mintha visszhangjából tárogató szólna!

S feltűnik Aradnak véres golgotája,
Majd a geszti kripta álmodó magánya.
Csupa mérföldkő, mely a sors útját jelzi, -
Ezerszer fájdalmas emlék valamennyi!
S az elrabolt Kárpát komor zúgásában
Annyi néma bánat, fájó imádság van.
Rab székely rónákon zokogó szél támad,
S magyar álmok sírján lengeti a fátylat.

A komor bíróság halk tanácsba mélyed,
Mély halotti csendben megszólal a Végzet:
És mintha szemébe egy könnycsepp lopódzna,
Ítéletet mond ki - a védőhöz szólva:
"Vértanú halálod legyen hát a Váltság,
Lásd meg innen hazád új feltámadását.
S hogy megmutathassa méltó-e a létre,
Próbára bocsátjuk, - még egy ezredévre!"

Marton Pál - Égi ítélőszék . Videó

Link








ÉLET


Parányi élet, meddig cipeled
a lét köntösében botladozva,
hogy bírod istentelen terhedet
sok rosszal és jóval megrakodva.

Érzékeny és nagyon törékeny vagy,
múltadat és jövődet egy arany
szalmaszál fonja és köti össze,
hogy bánatod, ha kell, gúzsba kösse.

Olykor szúrsz, mint az akác tüskéje,
melynek mentén vérző könnycsepp fakad,
máskor csodás boldogságként hinted
tündöklő, szép virágszirmaidat.

Örök vagy, a lélek szárnyán repülsz
folyók, hegyek, völgyek, erdők felett,
emberi csodában meg-megpihensz,
mely a földön s égben teremtetett.







ÉRTED ÉLEK


Érted élek,
bízom benned,
nem remélek,
értem élsz,
engem féltesz,
féltesz nappal,
féltesz éjjel,
kinyílt az ég,
ne kérdezz,
repüljünk,
mint rég.







FELLEGEKBŐL ÉRKEZTÉL


Hófehér felhőcskék úsznak az égen,
kergetőznek, mint a tündérmesében,
már kibújt a hajnal hideg fészkéből,
elbúcsúzva néma, szurkos éjtől.

A felkelő Nap szépre festi arcod,
átölelnéd az ébredő világot,
már a lelkedből lágy muzsika árad,
táncra perdülsz, ha kedved támad.

Kergetőznek napok, hónapok, évek,
utolérik egymást a szép remények,
képeiket festik az őszi csodák,
ma is csak neked szépülnek a fák.

Párás tükrödön a szív ma feléled,
szív, amit a szerelem rajzolt neked,
hogy meglepjen, s ott viruljon előtted,
lássad: van, aki imádva szeret.

Fellegekből érkeztél, hogy rám találj,
miként a szikrázó, hófedte, szép táj,
betakarod bennem lázas világom,
vagyok ma szerényen csokor virágod.

Az öreg Nap is delelőjén megáll,
kíváncsi örömmel, izgatottan vár,
hogy Rád szórhassa aranyló sugarát,
elvakítsa életed bánatát.

Bíborfényben fürdet a lenyugvó Nap,
ezüstben a ragyogó, szerelmes Hold,
a csillagok most Neked integetnek,
s az égiek boldogságot hintenek.

Ez a Te napod, mely napon születtél,
szülessél újra, mindig ilyen legyél,
Téged ünnepelnek sokan, kik szeretnek,
velünk örülnek nagyok és kicsinyek.

Szeresd a világot, szeresd önmagad,
és még sokáig éljük együtt a tavaszt.

2016. december 8.







FOGADD EL ISTEN KEZÉT


Mily messzire nyúl szent keze - áttörve kékségét,
elesel, felsegít, nem látod, szeppenve érzed
óvó tekintetét, súlytalan lényét, melegét,
és ha rá hallgatsz, biztonságban vagy, nem kell kérned.

Az élet útvesztői csak sötét alagutak,
melyek próbára teszik tested, lelked egyaránt,
szerteszét ásítozó, bűnöket váró kutak,
Ő mindig dicsérni fogja az ártatlan magányt.

A világosság örök, fejben tisztára mosott
gondolatokkal ajándékoz türelmet, békét,
szeretetet, az élet így lesz kiegyensúlyozott,
csodáld az ég kékjét, és fogadd el Isten kezét.







"HIÁNYOD"
. . .




"Miként tiszta űrben a világok,
lebeg keringve bennem hiányod",
álmomban is sokszor felkiáltok,
mikor felvillan szépséges arcod.

Mint gyöngyhalász a nyíló kagylóban,
keresem benne fénylő gyöngyszemem,
rózsaszínben tündöklő fodrokban
szivárvány omlik feszes testeden.

Kőszikláról visszahulló hangok
lágyan szóló akkordban csengenek,
víz hullámokat vet, fölé hajlok,
és kacajod szívemben megremeg.

Víz felett fehér sirályok szállnak,
suhogva szelik át a kék eget,
megcsillannak a hófehér szárnyak,
talán tiszta lelked köztük lehet.

Az idézet József Attila egyik verstöredékéből







HOLD ÉS NAP KÖZÖTT


A múlt ködén átszűrődő Hold és a Nap között,
lebegő, súlytalan történések ege alatt
kuporgatom fakó elmém, mint egy sorsüldözött,
vigyázva még arra is, ami éltet s megmaradt.

Mikor eltévedtem az úton, pengeként vágtam
rendet sötétlő és aranyló fények halmazán,
és nem ringattam magam csalfa álomvilágban,
pedig sok-sok gyümölcs termett a bűnös almafán.

Szerelmet vallottam sokszor, igazit csak egyet,
a hűvös romantikából napfényes mezőkre
értem, ahova a boldogság, a hév kergetett,
sohasem gondoltam a komor, súlyos felhőkre.

Nem lettem hős, csak egy egyszerű, szürke katona,
sztyeppéken jártam, forró dűnékbe botladoztam,
sokszor magára maradt az otthon, a kis haza,
mindig békére, rendre és nyugalomra vágytam.

A sors falta az éveket, minden megváltozott,
keservek, bánatok megfakultak, minden szép lett,
lelkem szeretetre vágyott s egyre többet kapott,
így életem teljes nyugalmat, békét élvezhet.

Hold ezüst fénye útján hozza a szeretetet.
Nap már tűző sugarait csillapítja, bíbor
színben fürdeti a maradék boldog éveket,
elmúlt a fiatalság, ez egy egészen más kor.

2020







HÓVIRÁGOK


Erdők alján, fák tövében
kis harangok hajladoznak,
ébred a tavasz fehér özönében,
szépséget és reményt hoznak.

Szirmaikkal fejet hajtva,
szemérmesen, szűziesen
tárulkoznak széthasadva
szeplőtlen szerelemben.

Selymes száruk friss harmattal
hó nélkül is magasba tör,
sok szerelmest odacsal,
bút, bánatot félresöpör.

Velük búcsúzunk a téltől,
mosolyt hintenek arcunkra,
elég már a komor éjből,
szükség van boldog nappalokra.







JANUÁR


Rideg vagy, de így mégis szép és ígéretes,
élet folytatása, új remények kezdete,
új hónapok jönnek és küzdenek, légy ügyes,
a bátor, reményteli harcnak itt a helye,
indulj a csatába, és térj vissza, mint győztes,
legyen két arcod kezdet és az üdvös végzet!







JÓ LENNE


Jó lenne sokszor egyedül lenni,
a csendben egy kicsit elmerengni.

Óhajtott társam lett a csend,
mely a múltról mindig üzent.

Jó lenne, ha szememet behunyva
körülöttem minden virágozna.

S érezni lehetne a tavaszt,
és benne te is megpillanthatsz...

Kezed kezembe tennéd édesen,
s feléledne szunnyadó életem...

Jó lenne a szépben gyönyörködni,
titkon vágyainkat kergetni...

Mikor szerelmünket ünnepelnénk,
s mindenen önfeledten nevetnénk.

Jó lenne még egy kicsit élni
csendben, még sokat emlékezni.







KARÁCSONY HANGJA


Lágy dallamok bujkálnak a havas ágakon,
szikrázó kristályok ringatóznak a hangokon,
csilingel a csendes táj, elnyeli a bánatot,
felkelő nap fénye sugározza a csodálatot.

Amott mókuska játszadozik egy tobozzal,
és nem messze, ott fent szarkák csevegnek varjakkal.
Fenyőnk fel, magasba szökken, felette kék egek,
teret nyitnak sok reménynek, a boldogság repes,
ízlelgetjük ma a drága ajándék-perceket,
s egyek vagyunk örömünkben, ránk száll a szeretet.
Kedélyes, meghitt hangulat fákon, a házakban,
nincs fuvalkodás, mélyre merülünk az alázatban.

Csak repülnek, szállnak a szeretet hangjai,
test, lélek harmóniájának fuvallatai,
megpihennek a kimerült élet zugaiban,
melegséget hoznak a már rideggé vált világban.







KARÁCSONY VAN


Még lázad az élet morogva,
a borús utcán zúgó csendben
emberek sietnek tolongva
szeretetéhes reményekben.

Hazaérnek, csendes szobában
boldogság éled a lelkekben,
fenyőillat leng a sarokban,
csengő szól odafent az égben.

Egy kis újszülött érkezett,
ki lángot küldött a sötétben,
a szeretet angyala körbenézett
és tüzet gyújtott a szívekben.







KÉK IBOLYÁK


Aprócska, kék bársonyos szirmok,
bennük alvó szépség lágyan rezdül,
mikor a tavaszi szellő
a mező zöldjén csendben penderül.

Női báj, kacérság virul köztük,
néha szemérmesen elpirulnak,
harmatot isznak kis ajkaikkal,
megfáradt szíveket dobogtatnak,
Ők azok így férfiszemmel.

Illatuk a vágy, a szeretet,
talán a sarjadó szerelem,
vonzó szépségük, mosolyuk
megakadnak a fürkésző szemeken.

Fény köré fonják karjaikat,
rózsás levelekkel takaródznak,
Nap sugaraival ölelkeznek,
feledést intenek a búnak,
hírnökeik az újjászületésnek.







KÖSZÖNTÜNK, JÉZUS


Az angyalok zengik odafent az öröm dalát,
nincs bú, senkit sem kínoz a földön bánat, magány,
Isten nekünk adta Jézust, egyetlen szent Fiát,
s bennünk ragyog Ő, az áldott örökkévalóság.

Halk zene szövi a szeretet tündöklő selymét,
aztán betakar gyereket, fiatalt, öreget,
és szívekbe kúszva megtöri a konok elmét,
hogy beragyogja a szürke világegyetemet.

Ott virul a boldogság örökzöld lombok alatt
a tisztaság, szűziesség szikrázó jelével,
ahonnan a fény szunnyadó sejtjeinkhez tapad
örömkönnyekben úsztatott, hunyorgó szemekkel.

Lelkünkkel magasban átkaroljuk a kék eget,
bejárjuk a földet és a fényes csillagokat,
magunkhoz öleljük hiányzó szeretteinket,
így szívünk békéje messze-messzire hat.

Boldogságban, tiszta szívvel köszöntünk, Messiás,
leendő Megváltónk, Atyád földi helytartója,
bennünk élsz, és veled érkezett az örök áldás,
a sorsépítő erő Istenünk ajándéka.







KUTYALÉLEK


Rád néz, szemében fény ragyog,
fejét billenti balra, jobbra,
szinte kérdez, hűség szobra,
a te igaz, örök rajongód,
várja a simogatást a szót.

Ha boldog vagy, jó a kedved,
vidáman csóválja farkát,
Ő is együtt örül veled,
hallatni szeretné hangját,
vakog és lábadhoz simul,
víg lelkedbe kapaszkodik.

Szorgosan követ, mint az árnyék,
vigyázza, óvja lépteid,
legyen bárkiben rossz szándék,
morog, ha kell, lefogja kezeit.

Ha bánatos vagy, szomorú,
tekintetével simogat,


szemében az együttérzés,
és benne vigaszt lobogtat.

Mikor beteg vagy, ágyban fekszel,
csendben az ágyad mellé ül,
aggódó szemekkel figyel,
és nem hagy őrizetlenül,
puha mancsát kezedre teszi.

Jóban, rosszban mindig veled van,
egy remek, őszinte barát,
árnyam, barátom, örök társam,
feledteti a világ baját.

Különleges ez a kutyalélek,
ha itt az idő, mennybe száll,
mint az ember fáradt lelke,
hűsége örök, onnan is visszajár.







MAMÁM


Házak falán lövedékek nyomai,
talán egy-két tátongó bombatölcsér
emlékeztetett esztelen harc- és vér-
áldozatokra, eszmék romjaira.

Este volt, a sötét utcák kihaltak,
a sarki villanypóznáról halvány fény
billegett itt a külváros peremén,
a lámpák fémtányérai zajongtak,
néha éles vonatfütty hasította az éjt.

Ott ült a széken, közel a kályhához,
didergett, vacogott, gyalog jött haza,
a jeges szél arcát lilára marta,
a létért való küzdelem ily gonosz,
edzett, büszke lelkek mindennapi csatája.

Kezeit fehérre színezte a hypo,
szerette, amit hivatásból csinált,
se időt és fáradságot sem sajnált,
műtőben mindig sok a tennivaló,
életet menteni, és elűzni a halált.

Tekintetében fájdalom oldódott,
de mosolyával ügyesen titkolta,
a sorsot ezért sohasem okolta,
értem minden jóról mindig lemondott,
jóságát, érzékeny lelkét belém oltotta.

Ajka remegett: Éhes vagy, kisfiam? -
kérdezte aggódva erőtlen hangján,
ma Ő még nem evett, ez az én mamám,
önzetlen szeretetében fürödtem.
Angyalnak szerettem, és istennek imádtam.

Finom volt a kályhán pirított krumpli,
kellemes illat lepte be a konyhát,
játszadozva szürcsölgettem a teát,
vezetékes rádió, mint a verkli,
bohócként színezte a bennszorult, bús magányt.

A lavórban zenélni kezdett a víz,
a mosdatlan testek lelketlenek,
meg kell adni mindent a tiszta szívnek,
már akkor évelődött bennem a kvíz,
mindig mondták, bennem lakozik egy bölcs öreg.

És jött, gyereknek már ágyban a helye,
mamám még számra biggyesztett egy imát,
hogy Istenke óvja fogságban apát,
gyönyörű álomnak mentem elébe,
mamám, papám és én, együtt egy boldog család.







MÁJUS


Zöldbe öltözik az ébredő mező,
fehéren virítanak a cseresznyefák,
sárgában tobzódik az aranyeső,
táncra kel a sok-sok vadvirág.

Dalolni kezdenek a madarak,
fészküket keresik a hazatért fecskék,
otthonra lelnek, felfelé szállnak,
hogy hálájukat ég felé jelezzék.

Arany szegélyű ég hordozza kincseit,
szerteszét hinti éltető tartalmát,
serkenti, táplálja az élet adományait,
a kiszáradt föld mohón oltja szomját.

Színes és vidám ez a világ,
lelkek szabadulnak, szívek dobognak,
csillogó szemek, pajkos paripák,
a langyos szellők szabadságot hoznak,
kinyitják remények s jövendő ajtaját.







MEGSIRATOTT SZÉP LELKEK


Pokol és menny, föld vagy ég,
Ti már tudjátok, hol vagytok s miért,
megsiratott szép lelkek,
száll felettetek őszi felleg.

Sírhalom, sok-sok virág,
az éji égen mesés világ,
lámpások a csillagok,
Föld ezernyi gyertyától ragyog.

Ünnep ez, Ti napotok,
szomorú, de szép pillanatok,
egyek vagyunk veletek,
babusgatjuk emlékeitek.

Hiányotok fájdalom,
itt hagytak, kiket szerettünk nagyon,
torkunkban keserűség,
tisztítótűz a földön is ég.







MESESZÉPSÉG


Körém hajolsz, mint a nap sugara,
mikor betakarja a selymes réteket,
hol fészkét óvja a trillázó pacsirta,
fényed lelkembe surranva dédelget.

Szép vagy, zuhatagként omló hajad
aranyló libbenéssel bőrömet cirógatja,
szemed bársonyon teríti vágyad,
arcod harmattal hintett rózsa.

Szépen ívelt ajkad méz virága,
karcsú nyakad, puha kezed,
tested, mint fűzfa zsenge ága,
hajlik, susog, szellőtől remeg.

Mosolyod tündöklő szivárvány derűje
bennem csendben körülölel,
szíved tisztasága angyalok üzenete,
szellemed édesen, boldogan meglel.

Közelségedtől izzik vágyaim álma,
szerelemmé hevül bennem a szeretet,
testem, lelkem a csodák szolgája,
ölelésed egy mesevilágba vezet.







MESSZE CSATANGOL A GONDOLAT


Messze csatangol a fáradt gondolat,
múló időt, jövőt bontogat,
mikor egy-egy szépre rátalál,
gazdája arcán mosoly bujkál.

Sorba veszi a jót és rosszat,
mi szép volt, ami most is bosszant,
de felépült egy csodás élet,
csendben simogat a boldogságérzet.

Kudarc, siker, halvány emlékképek,
van, mi szívet dobbant, zenélnek,
mondják, becsület mindenek felett,
mert a sors csak így kegyeskedett.

Már minden élmény és tanulság,
téli alkonyban dideregnek a fák,
pihenni kell, mert fárad a gondolat,
a meleg ágy, az álom majd szárnyakat bontogat.







MIÉRT VAN AZ...


Miért van az, hogy te, ki gyűlöletben élsz,
bűnösnek ítéled embertársaidat,
jót, rosszat, mindent és mindenkit elítélsz,
gyűlölet talán bumerángként visszahat.

Miért van az, hogy penge ész vagy,
de nem fogadod el a világos érveket,
másoknak agya kicsi, érve nincs, kihagy,
nem így lenne, bántaná önérzetedet.

Miért van, hogy csak a te lelked világos,
de mindenkié piszkos, sötét a múltjuk,
bűnökkel megrakott zsákjuk szúr, szilánkos,
a lelkedtől megvakulsz, így leszel hazug.

Miért van az, nem tudod, mi a szeretet,
érdeknek elcsépelt, rossz igének tartod,
érzelmeidet hideg ésszel vezérled,
és könnyedén cserélgeted álarcod.

Miért nem hallod szíved halk dobbanását,
mikor megpihensz a természet csendjében,
nem hallod szökellő patak csobbanását,
csak sós vizet látsz mások könnycseppjeiben.

Miért van az, hogy jó, szép életet akarsz,
de húzza más helyetted a szekeret,
közben illatos sült gesztenyét kaparsz,
így sohasem lesz saját sütötte kenyered.

A sors néha kegyetlen, de sokszor kegyes,
egyszer bekopog hozzád, sohasem késő,
megtanít arra, mi rossz és mi a helyes,
csak így lesz majd életed szépen élhető.







MIKOR...


Mikor a kék szemedbe nézek,
benne meglátom a tengert,
és megigéznek.

Mikor ajkadhoz érintem szám,
friss manna ízét érzem,
s tüzet csihol a vágy.

Mikor forró kezem hozzád ér,
elidőzök bőröd bársonyán,
rám borul a mennyei ég.

Mikor testünk egymásra talál,
ítélkezik felettünk
az édes szerelemhalál.







MIKOR MEGNYUGSZIK...


Mikor megnyugszik néha egy férfiember,
fájdalma, haragja messzire tovaszáll,
lecsillapodik, mint a háborgó tenger,
mikor arra a szél fuvallata se jár.

Lelke mélyén a harangok csendesednek,
és fájdalmát felváltja az ősi nyugalom,
a megértés, a szeretet dicsőülnek,
s nem hallatszik az önmagát őrlő malom.

Már nem mereng a múlt fájó emlékein,
éli a jelen boldog pillanatait,
nem kesereg bús, elemésztett évein,
és újraépíti a jövő hídjait.

A megsebzett, kemény szív is lágyulni kezd,
kilöki magából az elhalt szilánkot,
érzi, hogy most körbefonja a szeretet,
magához ölelné az egész világot.







NE FÉLJ, ÖREG BARÁTOM...
JÁRVÁNY


Ne félj, öreg barátom,
benned él a múlt, jövő,
nem ülünk mi parázson,
de bölcsességünk mindig,
most is vírusölő.

Tudjuk, hogy mit tehetünk,
fogadjuk a jó tanácsot,
óvnak, kiket szeretünk,
együtt legyőzzük, ha kell,
a fertőzött világot.

Óvd az egészséged,
maradj otthon, ne kelj útra,
add fel a szerénységet,
ne légy azért remete,
ott a kert, a meleg szoba.







NEM! NEM!


"Nem! Nem! kellene tiltakoznom
s azt suttogom: igen, igen,
hogy a sors ringatózást hozzon,
a tenger sírás vizeiben."

Fojtogatja kissé torkom,
megakadt vajúdó csutka.
Lelket cibáló, esztelen kordon,
érzelmeimet gúzsba fonja.

Kacajom repül hörögve,
nyöszörgő szél hátán.
Szekerem rohan lelkesen, zörögve
s koppan a sötétség falán.

Keresnem kellene lágy fuvallatot,
hogy andalító zenét hozzon,
mégis vihart zenélek, élek
és a sorssal csendben vitatkozom.







NOTRE DAME
2019. április 15.


Nagyhét első varázslatos napján
valaki bosszút állt Europán.
Feltámadtak a pogány istenek,
tüzet csiholtak haragos kezek.
A pokol tornácán vigadoztak,
a sátánnal vígan paroláztak.
Recsegtek, ropogtak a tüzes gerendák,
félelmet kiáltva pattogtak a szikrák.

Szentek a sebeket méltósággal tűrték,
égbe kapaszkodtak, Isten segítségét kérték,
majd alázattal sötét hamuba hulltak,
de az élet fényei ismét kigyúltak,
torkon akadt az ördögi kacaj,
és égbe szállt az emberi sóhaj.







ÓDA AZ IDŐHÖZ


Ó, idő, Isten ajándéka vagy nekem,
tárd ki rám kapudat, hogy intésedre
éjből nyíljanak a boldog nappalok,
alkonyban fürdethessem vén életem,
és pírban serkenjenek a friss hajnalok.

Láthatatlan vagy, bánatos, boldog,
sorsomból szeled életem és halálom,
szívem dobban, ritmust számlálod,
végtelen felé repíted örök dalom.

Lelkemben élsz, testembe harapsz,
éveket emésztesz és dús hajat,
máskor szelíden sebeket gyógyítsz,
édes órákban ringatod a vágyakat.

Évszakokra bontod a természetet,
csodákat varázsolsz és újjászületést,
az elmúlást gyönyörű télbe temeted,
élet vagy halál, te hozod a döntést.

Ne rohanj, kimérve végezd dolgodat,
repíts az emlékezés szárnyaival,
hogy árnyékodban pihenjen a gondolat,
tervezd a jövőt, és majd vigyél magaddal,
hol az örökkévalóság virrad.







ÖRÖK TAVASZ


Szépséged körém hajol, mint a Nap sugara,
mikor átkarolja a selymes réteket,
hol fészkét óvja az éneklő pacsirta,
fényed öreg szívembe surranva dédelget.

Belém költözik és csendben körülölel
mosolyod élő szivárvány derűje,
tiszta lelked angyalok üzenete,
megérint sugárzó lényeddel.

Rám hull bársonyos tekinteted,
arcod friss harmattal hintett rózsa,
ősz hajad múló évek szép koronája,
fáradt kezed soha el nem engedem.

Örök tavaszt kiált a szerelem,
fénylő boldogság, a szeretet összefűz,
legyen ádáz vihar, pusztítson tűz,
szerelmünk tovább él, így lesz végtelen.







ŐSZI BÁNAT


Ruhát, arcot, lelket váltott a természet,
a hűs szél búsan kesereg, nem unatkozik,
meztelen ágakon madár botladozik.
Te forró nyár, hova lett bőséges termésed?

Fecskék, fecskék, puha testű, kis szépségek,
a hideget nem bírtátok, már elhagytatok,
eresz alatt nem duruzsolnak dalaitok,
eső csepeg, lyukas bádog játszik tamtamot.

Fájó emlékek nyílnak nyirkos pamlagon,
és lehet gyűjteni a megtorpant árnyakat,
a gondolatok sem kapnak hős szárnyakat,
szemérmesen kúszik be a fény az ablakon.

Messze vagy még, tavasz, ősi megújulás,
hosszú, kemény az az út, mely hozzád elvezet,
fagyott, letört virágok az útszegélyed.
Ősz, mikor tölt be viruló örömujjongás?







PÁNCÉLT ÖLT A FÉLELEM...


Páncélt ölt a félelem,
maga sarjadó gyáva
tettét óvja félszegen,
ez lesz hamis barátja.

Mindenki nagy ellenség
vírus, ember, az élet,
most mindenét elvennék
úgy érzi, itt a végzet.

Pedig a Nap szépen süt,
a felhők viháncolnak,
csak maga követ el bűnt,
aki konok s hallgatag.

2020







PÁRKÁNY UTÁN, SZŐGYÉN FELÉ


Megálltam egy kőkeresztnél,
körülöttem pihentető csend,
távolban harang jelzi - dél,
bennem az idő megrezzent.

Egy nyári "szél elősurran,
tereget szép búzamezőt",
leng, dalol teszi boldogan,
mint anya ringatná a bölcsőt.

Odébb napraforgó tábla
festi sárgára a földet,
fentről sugárzik szét a hála,
a kis fejecskékből mosoly ered.

Visszatekintve fény káprázik
a Bazilika szent kupoláján,
délibábként ringatódzik
kéklő Dunának fodros hátán.

Előttem a dombok között
akácos völgyek feszülnek,
a virág tarka mezőket szőtt,
horizontba apró házak merülnek.

Mesebeli ez a felföldi táj,
szívemben érzem dobbanását,
mely lelkembe ég, édesen fáj,
élvezem az öröm csobbanását.

Bennem gyökeret eresztett
ez a ragyogó nyári szépség,
mely nyugalmat teremtett,
de indulni kell, messze még Szőgyén.

2020. Az idézet egy József Attila verstöredékből







POKOL AZ ÜRES MENNYEKBEN


"mint vércse, reám lecsap a lebegő ég
s fuldoklik a lelkem az űrben"
tüzek körül táncolnak a bűnös átkok,
testem hangtalan izzik kínok hevében,

felettem űzött sóhajok kergetődznek,
levedlik földi ruháikat,
és a tátongó semmiben odavesznek,
megszűnnek a fények, itt sohasem virrad,

és hiányoznak az éjszakák, nappalok,
elbódít a levegőtlen csend,
rám telepszik, fojtogat az emberi szmog,
kihaltak az érzelmek s minden, ami szent,

itt is vállamat nyomja földi keresztem,
valakik csendben leemelték,
hogy bűneimet lelkemben elégessék,
ez nem más, mint pokol az üres mennyekben.







SÍRUNK ÉS NEVETÜNK


Sírunk és nevetünk,
ez csöppnyi életünk,
egy lépés a bölcsőtől
az elmúlás, miről
oly keveset tudunk.
Egyforma az utunk,
amely odavezet,
az csupán átmenet,
se Nap, se fény, köztes
minden, lebeg, csöndes,
mint a néma hajnal
kihalt madárdallal.
Ki tudja, hogy vagyok,
talán az angyalok,
kik boldogan várnak.
Hátrahagyott árnyak,
csak megnyúlt sóhajok,
igaz szeretet él,
többet ér bárminél.
Sírjunk és nevessünk,
éljük csak életünk.







SZÉPSÉGED...


Szépséged csillog, mint tó vízén a napsugár,
Egy nagy tükörben remeg, s boldog táncot jár.

Arcod szelídségével nyugalmat hint,
Mikor megbolydult a világ odakint.

Ajkad, mint a friss, harmatos rózsa,
Megigéz, csalogat szépen ívelt szirma,

Szemed örök kékje fürdeti tekintetem,
Vágyaim rezgése fodrozza szelíden,

Pillantásod lágy hullámai érintenek,
Ekkor szívem, lelkem együtt zenélnek,

Szerelem dalát kísérik önfeledt,
Tudom, minket Isten rég tenyerébe vett,

Hogy gondozza örök létünket, sorsunkat,
Vagy mikor hív, s menni kell, utat mutat.







SZÍVEM LAKÓJA VAGY


Szívem lakója vagy, bennem élsz, nekem
dobogod, hogy szerelem, szerelem, szerelem.
Így lobog dalával a fájó, perzselő tűz,
így rezdül a lélek, mi minket összefűz.

Nekem születtél, hogy a tiéd legyek.
Fáradt kezem nyújtom, és mindenem Neked:
féltésem, aggódásom, szeretetem,
bánatom s örömem, csak boldog légy velem.

Tolakodnak az évek, bennük ragyog
érett szépséged, kék szemed, mosolyod.
A jelenben oldódó, fájó emlékek
már csak nem kívánt, váratlan vendégek.

Veled angyalszárnyakon suhan az idő,
minden perc, minden pillanat értéke nő.
Napjainkat szép emlékek aranyozzák,
életünk csendes, igaz földi mennyország.

Néha meg kell állni - az élet oly rövid,
hogy élvezhessük a pillanatok csodáit,
szárba szökkent virágaid pompáját,
fecskék, turbékoló galambok nászát.

Az évek múlnak, de a szerelem marad,
átszövi nappalainkat, álmainkat.
Minden cseppjét ajándékként megbecsüljük,
bárhogy alakul sorsunk, magunkkal visszük.

Szeretet fénye megvilágítja utadat,
mely együttlétet, cselekvő szépséget,
mindent elsöprő erőt, tündöklő Napot ad.
Nincs akadály, csak megvalósított gondolat.

Igen, sorakoznak a hátrahagyott évek,
de ez az elmúlás a csodás élet.
Lelked tiszta, még fényesebben ragyog,
s Tőled egyre több és több szeretetet kapok.

Szívem lakója vagy, örökre itt maradsz,
szememben a gondolat könnyeket fakaszt.
Évek múltak, erősödtek az érzések,
s szívem azt dobogja: sze-ret-lek, sze-ret-lek...

Legyen ez a kis vers az én ajándékom.
Ezen a nagy ünnepen így szóljon dalom.
Még nagyon sokáig vigyázzon rád Isten.
Szerelmünk legyen csodás, és mindig ilyen.
/szülinap)







SZÜLETÉSNAPRA


Telnek-múlnak az évek,
a kis tücskök mindig zenélnek,
a Nap mindig ontja sugarát,
az idő gyógyítja baját.
Életed muzsikál, pengeti
dalát, göröngyeit egyengeti.

Lelkedben néha forr a csend,
mikor az ég néha borús fent,
a célt nem homályosítja el,
meglátod álomszép szemeddel.
Szorgalmad meghozza gyümölcsét,
és gyönyörködhetsz, milyen szép a lét.

Ki ismer, az csak szeret,
ki imád, az örök végzeted,
nem tágít, most is csodálja
szíved, s jövődet fonogatja.
Erős lett benned a bölcsesség,
kisebb a bánat, sokszor kék az ég.

Elrepültek az órák,
fényedben nyílnak a szép rózsák,
éji sötétben csillagokat
gyújtasz, éltető sodrás vágyad.
Imákat hozott a jelened,
s jövendölik boldog éveidet.

Élj, szállj és ragyogj tovább,
előtted a bőkezű élet.
Sok örömteli, csodás évet
kíván, aki nemcsak szeret,
hanem mindörökké imád téged.







SZÜLETTÜNK, VAGYUNK ÉS LESZÜNK


Múlik az idő, rohan, mégis sokszor megállt,
hátrahagyott bút, bánatot, izzó, rút magányt,
máskor szerelmünk csodás vágyaiban bujkált,
a menny dörgött, volt, hogy perzselt, elmúlást kínált.

Az égiek csatáztak, hiszem, értünk tették,
ne félj, csillagok közt már elbújtak lelkeink,
bűneinket az angyalok már rég elfedték,
ma boldogságtól fénylenek szelíd szemeink.

Mienk újból a jelen, a jövő előttünk,
rubinból ékeskedik a tiszta szeretet,
a sors külön kegyeltjei vagyunk és leszünk,
míg élek, el nem engedem fáradt kezedet.

Mikor egybekel a friss hajnal és a nappal,
a madarak szabad énekei zengenek,
sejtjeinkbe szívódik e csodálatos dal,
és bennünk a szerelem bájai csengenek.

2017.







TARKA RÉTEN


Ding és dong a dongó tarka réten,
báránykák kergetőznek az égen.
A tücsök hangolja a hegedűt,
napocska fénye ontja a derűt.
Fűszálon lengő bogár a nagy sztár,
vele egy pókocska kötéltáncot jár,
lassan-lassan épül a hangyavár.
Ringatózik az egész szépséges táj,
és messzire zeng a földi zsoltár.







TAVASZI ESTE


Tavaszi este lopakodik nappal árnyaként,
bíbor fény szórja halvány melegét a tájra,
zsenge szellő fodrozza lebegő páraként,
fátylat akar borítani a mulandó mára.

Vonat zakatol a távolban, álmos morajjal,
és felkavarja a leülepedett csendet,
vadkacsák reppennek a nádasból robajjal,
mozgó tarkasággal festik be a mélykék eget.

Halkan suhannak fészkükre érkező madarak,
kövek alján, füvek szálán pezseg az élet,
holnapot várják az éledező remények,
egy előbújó fénysugár harmatcseppet görget.

Orgonaillat száll a felpezsdülő lelkekhez,
ki nyugovóra készül, van, ki szerelmet vár,
egy kóbor cserebogár a fénynek lelkendez,
bent meleg hangon muzsikál egy vénülő gitár.







TAVASZ ÉRLELŐDIK...




Tavasz érlelődik a szívemben,
az ég kékjéből
előbújt kis fecskepár üzen.

Langyos szellő hátán megremegve
lefelé szállnak
fáradt szárnnyal fészküket keresve.

Az utak szélét és szürke mezőt
friss, zöld pázsittal
feldíszíti a csodatevő.

Virágok, rügyek, zsenge hajtások,
megújult élet
pompáival hódít és ragyog.

Lelkemben felcsendül egy vidám dal
tele a múltból
hozott csodálatos álmokkal.

Az élet tavaszi köntösében
szépre öltöztet,
sorsom újból kezembe veszem.







TAVASZKA


Érintésedre nyílnak a rózsák,
neked virágzik a tarka mező,
sarjadnak az álmos, szürke ágak,
zöldbe öltözik a lomha erdő.
Földönfutók lesznek bú és bánat,
minden madár repdes, s neked dalol,
benned virul a tiszta érzelem,
a Teremtő ereje átkarol,
és tied lesz az örök szerelem.







TE ÉLET...


Te élet, hozzád szólok, figyelj csak rám,
ne fordíts hátat, ne lázadj, ne légy konok,
eddig megértő és kegyes voltál hozzám,
az idő fogy, de még valahogy vánszorog.

Kérlek, csalj mosolyt minden ember arcára,
szüntess meg mindent, ami rossz, embertelen,
boldogság jár, gondolj Isten parancsára,
ne hagyd a gyengét, a boldogtalant cserben!

Díszítsd fel virággal az egész világot,
legyen piros szegfű, rózsa vagy tulipán,
keltsd életre, ápold a remény-virágot,
keljen életre a tündöklő szivárvány!

Szív hangja vezérelje az érzéseket,
lágyan rezegjen, muzsikáljon a lélek,
legyen motorja az önfeledt szeretet,
repüljenek angyalszárnyakon a szerelmek!

Kerüld el örökké a poklot és mennyet,
itt a Földön szolgálj, legyél végtelen,
engedd el a bűnt, és oldd fel a fegyelmet,
szabadon ölelj át mindenkit gyengéden!







TEMETŐBEN JÁRTAM


Örök álmát aludja itt sok ember fia,
tudom, idevezet sorsom útja,
de mikor Isten kezét értem nyújtja,
ne temessetek földi sírba,
mert gyenge testem a föld összenyomja.
Helyezzetek égi kalitkába,
hol lelkem életemet majd tovább dalolhatja.







TESTVÉRI SZERETET


Testvér, mily szívig hatoló szavak,
véred ott folyik benne, örökölt anyag,
viseled a lüktetést, az erőt,
csak azt érzed, hogy mennyire szereted Őt.

Érzelmek selymes tengerében élsz,
nincs vihar, düh, vigadozik a megértés,
egy húron pendül öröm meg bánat,
teljesül minden kívánságod és vágyad.

Míg egy szív dobog, s féltő keze óv,
összefogja, hangolja testvéri dalod,
öröm, megértés együtt gondolás,
élet, vidámság, felhőtlen bolondozás.

Tűzbe mész érte, vagy vízbe ugrasz,
térdig gázolsz, ha kell, a mocsárba fulladsz,
a csínytevéstől arcod vigyorog,
később tán a bűnt is magadra vállalod.

A rút idő lassan rád telepszik,
rétegekbe rámolja válladra gondjait,
a féltő, erőtlen kéz csak vonszol,
vagy éppen a sors könyörtelenül csonkol.

Szeretet halvány a messzeségben,
lazulnak a gyenge rostok a kötelékben,
mikor megáll a szív, a féltő kéz
fentről integet, s mosolyogva visszanéz.

Csitul, elmúlik harag és viszály,
az érzés előbúj`, megoldásra készen áll,
elpusztíthatatlan, csodavilág,
örökké él, mint egy halhatatlan virág.







TRIANON GYERMEKE


Ahogy halnak az évszázadok,
magával viszik a bánatot,
vérrel és könnyel itatott
hazánk soha nem lesz magára hagyott.

A fájdalmak, igaz, enyhülnek,
de a torok keserű ízzel
nyel, megtört, sajgó lélekkel
fonja be dobbanó szívemet.

Apám Zalabán, Felvidéken született,
tanítóként taposta a katedrát
Szőgyénben, ízes palóc nyelvvel oktatott
fegyelmet, tudást, szerető hazát.

Nem önként, de ment a messzi frontra,
Donnál megbotlott a vérgőzös horizontba`,
a halál kikerülte, fogságba esett,
megbélyegzést kapott, hazát veszített.

Anyám Déváról, Erdély városából
érkezett szüleivel, nem önszántából,
hogy békén élhesse fiatal életét,
Szőgyénben szülte első fiúgyermekét.

Igen, én voltam az, ki apját csak
hatévesen Pesten ismerhette meg.
Egy rongyos katonaruhában érkezett,
mintha sírna szeme, úgy könnyezett.

Míg apám a fronton volt, majd fogolytábor
gyötörte, kínozta testét, lelkét,
egy álnok törvény szaggatta szét
sok felvidéki magyar életét.

Elindultak a szekérkaravánok
a csonka hazába, rajta sok asszony
és gyerek, így kezdődött gyermekkorom,
Anyám ölében óvta kisded életem.

Ahogy múlnak lassan az évek,
halványodnak az emlékek,
a fájdalom lelkembe égett,
génjeimbe fészkelte magát,
utódaink majd továbbviszik
az igazi haza féltő bánatát.

2020







TUDOM, HOGY ITT VAN


"Az Isten itt állt a hátam mögött
s én megkerültem érte a világot",
szemembe néha csípős könny szökött,
mikor a mezőn hűtlenek taposták
az általa teremtett virágot.

Hátra nem néztem, mindig csak előre,
éreztem hűs kezének bársonyát,
nem gondoltam soha a pihenőre,
úgy éltem, mint egy erős, nyers nomád,
ki csak követte mások lábnyomát.

Az élet nem egy tágas örömszoba,
nemegyszer belém vájta fogait,
de nem voltam soha olyan ostoba,
hogy elfogadjam álnok szavait,
sugallt az ébredés tiszta alkonya.

Fejem fölött sokszor kéklett az ég,
sóhajaimmal szálltak a madarak,
teljesült minden, mintha álmodnék,
lelkemben gyorsan csitult a harag,
elöntött a szeretet és melegség.

Mikor erős vihar támadt odafent,
láttam, hogy egy intésre elcsitult,
békés, lágy melegség áradt idebent,
elgyengült, beteg testem meggyógyult,
átjárta csontjaimat az áldott csend.

Tudom, hogy itt van, már nem keresem,
bár láthatatlan, de megtaláltam,
s törli vétkeimet a kegyelem,
apró bűneimet már rég megbántam.
Tekintetem mindig felé emelem.
Kövezd ki reményekkel rövid utam!

2019. Az idézetet egy József Attila verstöredékből hoztam.










ÚJJÁSZÜLETNEK A FÉNYLŐ CSILLAGOK
Köszöntő


Múlnak az évek, de a jelen ébred,
benne rejlenek a csodás remények,
boldogságod árasztja a bőséget,
ne legyen vége a tündérmesének.

Elmúlt a nyár, jött az ősz, és itt a tél,
cinkosaink már a forgó évszakok,
a tavasz is mindig szerelmet ígér,
s újjászületnek a fénylő csillagok.

A szárnyas, jó idő ma is velünk száll,
messzire repíti érzéseinket,
búnak, bánatnak keményen ellenáll,
örömünk eléri a fénylő eget.

Hálával adózom Istenem felé,
hogy túlsegített a nehéz napokon,
most nem álltunk ítélőszéke elé,
túlsegített minket a nagy bajokon.

Hálával fordulok feléd, kedvesem,
újjászületett én kicsi csillagom,
mennyi csodát adsz nekem, egyetlenem,
boldog ölelésre tárom a karom.

Hű szerelmed nekem adta szép arcát,
kezét, karjait, vállait és keblét,
ajka mézét, finom bőre illatát,
ölét, annak gyümölcsét, teste lelkét.

Igaz, sietnek az évek, maradnak
a valóra vált, gyönyörű remények,
szeretet forrásai nem apadnak,
s folytatódni kell a tündérmesének.

Ily szerelmesen köszöntelek téged,
így lesz mindig, míg egészségben élek,
repül az idő, de szerelmem lángol
érted, és mindörökké csak-csak érted.










VIR(T)US


Konok vagy, és elpusztíthatatlan,
sejtek közt járod virtustáncodat,
neked föld és az ég lakhatatlan,
emberi test kell, hogy pusztítsad azt.

Szuszog az élet, sok baj tetőzi,
csendben vonuló vakcinahadak,
soraikat tisztelet övezi,
sokan várják, hogy hadba szálljanak.

Nem félsz, hullámokban ringatózol,
virulsz, sátáni, gonosz a mosolyod,
kínokat szül gyilkos csókjaidtól
az ember, a halálba vonszolod.

Képes vagy a tű fokán táncolni,
mutatod, hogy milyen bátor hős vagy,
képes vagy embereket becsapni,
mondod: csak kitaláltak, nem is vagy.

Nem bírsz a színes maszkot viselőkkel,
tombolsz, véled, te vagy az erősebb,
a maszk megállít, és rendben elnyel,
lehetsz bármilyen ravasz mikrocsepp.

Ne döngesd a melled, nincs sok időd,
a ritmust lassan visszafoghatod.
Elég! Gyorsan vedd fel a nyúlcipőt,
erősebb az ember, mint gondolod.










ZALABAI EMLÉKEK


Zalaba felföldi falvak apró gyöngyszeme
Garam völgyében, Szikince gyönyörű partján,
sok hazát szerető ember állt itt a vártán,
dicsőül ősi múltja, virágzik jelene.

A büszke akácos dombok körben őrzik
a bátor ősök és a falu csendes álmát,
múltuk és jelenük csodás, örök varázsát,
a kárhozott idegent messzire elűzik.

Megfordult itt már tatár, török, labanc, szovjet,
vérzett a föld, lesújtott Isten haragja,
sokszor zúgott a templom félrevert harangja,
mindig széthullott a béke és a szeretet.

Csend van, gyönyörködhetünk a Szikince partján,
kis patak átsiet a fák lombjai alatt,
az öreg malomnál lelassul, majd fejet hajt
s továbbsuhan gyermeki kacajjal a hátán.

Mindenütt vidám, mosolygós arcok, szorgalom,
éled a falu, Garam völgye, éke ragyog,
boldogan ropják a táncot kicsik és nagyok,
fesztiválok zenéje gördül zöld pázsiton.

Szép muzsika hangjában fürdik a nyári est,
a ligetbe belopódzik a romantika,
és életre kel a nosztalgiák világa,
a Hold elhinti fényét, mindent ezüstre fest.










 
 
0 komment , kategória:  Marton Pál  
Marton Pál: Égi ítélőszék
  2012-11-29 18:07:52, csütörtök
 
 







Marton Pál: ÉGI ITÉLŐSZÉK


Fent a felhők felett az Ég magasában
Örökös napfényben egy ragyogó vár van.
Szivárvány a fala, a teteje végig
A tornya felér a legmagasabb égig.
Öröktől fogva áll e fényes palota,
Földi szem idáig nem láthat el soha.
Itt mérik az időt, egy perc egy évezred,
De kezdete és vége a végtelenbe terjed.

Az égi palota legragyogóbb terme
Napsugár-szőnyeggel van beteregetve,
S a teremben szemközt a nagy emelvénnyel
Hatalmas könyv előtt maga Clió székel.
Nemzetek és népek élete és sorsa
Be van írva abba, hófehér lapokra.
Dicsőséggel szerzett s vértől ázott képek
Itt búsongó gyászdal, amott hősi ének.

Nagy ítélőszék van összehívva mára
Jönnek már a bírák csillogó talárba'.
Legelöl az elnök, maga a zord Végzet,
Közvetlen utána az Igazság lépked,
Aztán a Szeretet követi őt halkkal,
Végül Mars hadisten és a Békeangyal.
Fellépnek a fényes magas emelvényre
Int az elnök, - s Clió ígyen kezd beszédbe:

"Égi ítélőszék! Vádolok egy népet,
Amely ősi jussát s mindent elfecsérelt
És a többi nép közt rongyossá lezüllött
S honszeretet helyett politikát űzött!
Fegyelmet nem ismer, összeférhetetlen,
Ma butaságig tűr, - holnap vad, kegyetlen.
Pazarló és léha, a versenyben renyhe,
Szalmaláng csak minden lelkesedés benne.

A lelke mélyén meg csupa önzést látok,
Örök gyűlölködés rajta ősi átok,
Hogy jobban gyűlöli honfitársát, vérét,
Amiként számtalan esküdt ellenségét. -
Pártoskodó, lusta, konok és munkátlan,
Irigy és törtető, hitetlen, hálátlan,
Még most is veszekszik, bűnét másra tolva
Mikor a hazája széthullt darabokra.

Íme ez a kép a jelenkor magyarja!
Hiába volt e népnek annyi hőse, nagyja,
Nem hallgatott rájuk, - de sőt megkövezte, -
S inkább demagógok frázisait nyelte!
Feljegyeztem mindent! - A számadást várom.
Betelt már a mérték, - túl sok van rováson.
Nincs helye a földön hitvány nemzedéknek,
Töröljétek le a térképről e népet!"

...Mély csend támadt erre a kegyetlen vádra,
Rideg szigor ült ki a bírák arcára.
- Jaj ha mindez igaz, amit Clió állít -
- Jaj ha e súlyos vád ítéletté válik.
De lebben az ajtó - s a félelmes csendbe
Most a geszti Mártír lép be a terembe.
Oda tart egyenest a nagy emelvényhez,
S fátyolozott hangján halkan kezd beszédhez:

"Bírák! - Kik méritek nemzeteknek vétkét,
S tudjátok, hogy mi az igazságos mérték, -
Ne csak azt nézzétek mi a magyar máma,
Hogy széttörve-tépve ősi szent hazája!
Hisz a jelen - s mit egy emberöltő láthat
Örökkévalóság rövid perce már csak.
S magyarnak a vétke nem olyan nagy vétek,
Fölötte a pálcát hogy már eltörjétek. -

Hát az herdálta el ősi örökségét
Akit kiraboltak, kifosztottak végképp?
Akit letiportak, megejtettek csellel,
S évekig titokban mérgezték métellyel?
Ha hibázott népem, az nem volt gonoszság,
Hitvány álpróféták elbolondították!
Hiszékeny volt csupán, s ez a nagy hibája,
Hogy hitt Wilson ravasz, csábító szavába.

A kegyetlen önzés, bosszú és irigység
Nyugatot kelettel aljas frigybe fűzték. -
Szegény hazámat csak úgy tehették tönkre
S ma közös bűntudat tartja őket össze.
Vetélkedő rablók jó cimborasága
Ez volt elleneink erkölcsi palástja!
S tán hazám földjével fizessük meg nékik
Orgyilkos barátunk árulása bérit?

Mi küzdöttünk bátran, becsületben, hitben -
Örömöd volt benne Vitéz Mars hadisten!
Mikor lépre-csaltak s eldőlt szent határunk
Te szelíd Szeretet - Téged ott nem láttunk!
S aztán viaskodtunk hiéna-hadakkal,
S Te elkéstél onnan fehér Békeangyal!
Végül ránkszakadt a trianoni gazság,
Hol voltál Te akkor pártatlan Igazság?

Vagy tán a bűn nem bűn, ha a győző tette
Aki az ártatlant máglyára vetette?
Ha győz is a földön az ármány s gonoszság,
De itt fenn az Égben legyen hát igazság!
Minket csak a balsors lángostora vág csak,
Vér áztatja földjét Nagymagyarországnak!
Szűnjön meg a csapás! Bízva nézek rátok -
Nem kegyelmet kérek, - igazságot várok!"

...Menydörgéssé vált már a szónokok hangja,
Mely az ég felhőit szerte űzi, hajtja,
S amint felszakad a fehér fellegfátyol,
Magyarország látszik az ég magasából.
Feltűnik a gyászos Muhi puszta képe,
Távolabb Mohácsnak vérázott vidéke.
Amott sóhajtozik a majtényi róna,
Mintha visszhangjából tárogató szólna!

S feltűnik Aradnak véres golgotája,
Majd a geszti kripta álmodó magánya.
Csupa mérföldkő, mely a sors útját jelzi, -
Ezerszer fájdalmas emlék valamennyi!
S az elrabolt Kárpát komor zúgásában
Annyi néma bánat, fájó imádság van.
Rab székely rónákon zokogó szél támad,
S magyar álmok sírján lengeti a fátylat.

A komor bíróság halk tanácsba mélyed,
Mély halotti csendben megszólal a Végzet:
És mintha szemébe egy könnycsepp lopódzna,
Ítéletet mond ki - a védőhöz szólva:
"Vértanú halálod legyen hát a Váltság,
Lásd meg innen hazád új feltámadását.
S hogy megmutathassa méltó-e a létre,
Próbára bocsátjuk, - még egy ezredévre!"







Marton Pál - Égi ítélőszék

Link

















 
 
0 komment , kategória:  Marton Pál  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 2 
2019.03 2019. április 2019.05
HétKedSzeCsüPénSzoVas
1234567
891011121314
15161718192021
22232425262728
2930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 9 db bejegyzés
e év: 253 db bejegyzés
Összes: 4844 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 495
  • e Hét: 8950
  • e Hónap: 48771
  • e Év: 226646
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2024 TVN.HU Kft.