Belépés
menusgabor.blog.xfree.hu
"A világ pocsolya, igyekezzünk megmaradni a magaslatokon." / Honoré de Balzac / Menus Gábor
1940.08.11
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
Nemes Nagy Ágnes
  2016-09-24 21:00:30, szombat
 
 







NEMES NAGY ÁGNES


Nemes Nagy Ágnes (Budapest, 1922. január 3. - Budapest, 1991. augusztus 23.) magyar költő, műfordító, esszéíró, pedagógus, a Digitális Irodalmi Akadémia posztumusz tagja.


Digitalizált művei cím szerinti abc-ben

Link








"Tanulni kell magyarul és világul,
tanulni kell mindazt, ami kitárul,
ami világít, ami jel:
tanulni kell, szeretni kell"

"Amerikában tanultam meg, hogy európai vagyok. Ahogy Magyarországon kívül tanultam meg igazán, hogy magyar vagyok. "








AKÁCFA


Akácfa, akácfa,
sárga lombot hullató.
Kezemre, kezemre,
mintha hullna sárga hó.

Mintha hullna sárga hó,
csakhogy el nem olvadó,
járdaszélen nagy kupacban
színaranyként csillogó.

Hogyha belegázolok,
hogy zizeg és hogy ropog!
Mit csinálsz te? -kérdik.
Járok, járok, sárga hóban,
színaranyban,
térdig.







ALÁZAT


Fáraszt, hogy mégis hiába ömölt
fejemre a perc lágy, szirupos árja,
a koponyám: kerek, fanyar gyümölcs,
magányom mégis csonthéjába zárja.

Kemény vagyok és omló por vagyok,
nem olvadok és nem köt semmi sem,
ketten vagyunk, mikor magam vagyok,
a lelkem szikla, testem végtelen.

De mindez fáraszt. Indulnék tovább,
Egyiptomba, fürödni, vagy gyereknek,
- csak már az emlék és valami vágy
fogyó türelmem alján felderengtek.

S mig ülök, hűs hajnali ágyamon,
s mint szemem alját kék lepi a házat,
belenyugodni lassan, bágyadón,
majd megtanít a virradó alázat.







BŰN


Hogy születik a bűn? Mig színrebuggyan
a csiklandozó, csepp erecske habja,
szád szélén, mint szappanos őrület,
surrogó szavak, síkosbőrü tett -
hogy fogja addig hangját hangtalanra?

Arcod kendőzi észrevétlen árját,
de átvizesül arcod, mint a kendő,
s foltokban üt ki a mosogató-
lé-ízű, zsíros, emberszagu tó,
s hullák hortyognak orrodon keresztül.

Mert mind megölted a halottakat,
mert szótagokkal méred az időt,
órájaként a folyton-pusztulásnak,
hogy mind - hiába-rejtekezve - lássa,
mivé teszed, hová alázod őt!

Idővel játszol, s a közjó nem ád
védőlevelet magánbűneidnek,
s ha ád, didergő juharfalevél
perdül cikázó ablakod elé:
a tébolyt és a halált elkövetted.

Hiába jársz, hiába félsz, kiáltasz,
sorok rácsán elméd hiába rág,
s hiába futnál bármiféle hegyre,
a leghegyesebb, szűk, isteni kegyre:
keresztbecsíkos árnyuk szállna rád!







CIFRA PALOTA


Cifra, cifra ez a fa,
gesztenyefa-palota,
zöld levélből összerakva,
fényes éggel megtapasztva
háta, orma, oldala.

Szüntelen a susogás itt,
szüntelen a surrogás,
leng a padló, leng a kémény,
zöld selyemből ez a ház,

ablak, ajtó, alagút,
csigalépcső, csodakút,
s minden zugban gyertya, száz,
füstös, fényes, óriás.

Gesztenyefa-palotában
csupa fény és csupa árny van,
csupa kuckó, csupa tér,
mert itt mindig fúj a szél.
Zárva van,
tárva van,
aki itt él: szárnya van







CSILLAGSZÓRÓ


A barlangvasutat mindig szerettem.
Egy sárkány húzta a Városligetben.
Legalábbis sárkány volt a feje,
zöldből, aranyból minden pikkelye,
a sárkánytestben meg apró padok,
ott kuporogtunk a sötétben,
amíg a sárkány sínen ballagott,>
mind sötétebb lett, vaksötét,
és a falból egyszerre csak
kiléptek a mesék.

Felgyúlt a fény, öblöt vetett a barlang,
s Hófehérkét láttuk, a Halhatatlant,
sohasem láttam olyan hófehéret,
mint akkor, ott, a vaksötét után.
Aztán fal jött, majd újabb bábmutatvány,
Jancsi, Juliska és mézeskalács,
s újra sötétség és szívdobogás,
és fény és fal és fény és fal megint,
olyan volt ez a vonulás,
mint egy szüntelen leküzdött veszély,
olyan volt, mint a nappal és az éj,
olyan volt, mintha évszakok között
vonulna lassan ez a sárkány,
és kétoldalt kísérné végtelen>
a gyönyörűség és a félelem.
És épp ma délután
az utcán jártam, s láttam, hogy borul
a téli ég barlangja kőre, útra,
az emberkígyó hullámzott a járdán -
barlangvasút volt az az utca,
s láttam kétoldalt a kirakatok>
nagy fényeit, amint kiugranak,
láttam talpig selyemben bábukat
s bársonyra téve óriási tál
úgy fénylett, mint ezüst, barlangi nap.
És kiugrottak az illatok is,
és üdvözöltek: Jó napot!
Frissen pörkölt kávé vagyok.>
Én meg olajban táncolok
de tudhatod: lángos vagyok.
S kopár vadgesztenyék alatt,
ahol kezdődik a sötét,
egy zöld lámpás fényében áztak
jószagú szelídgesztenyék.
S mikor leszállt az éjszaka,
az aszfaltra telepedett
egy fenyőerdő illata.
S oly régi volt, s oly hirtelen jött
e réges-réges-régi szag,
mint nagy fenyőfa-oszlopokon át
az őskorból egy távirat.
S fönt a neonbetűk kigyúltak,
s végigégtek egymás után,
mint a csillagszóró a fán.
Megint kigyúltak és megint letűntek -
nem is tudom, mi szebb: az ünnep
vagy az ünnep előtti délután.







EGY ISMERETLEN...


Egy ismeretlen, kongó, nagy szobában,
hol néhány szék van és egy zongora,
itt mondanám meg, hogy már nem szeretlek,
s talán nem is szerettelek soha.

S átölelne a kongó, ismeretlen,
s egyedül maradhatnék, mint a fa,
jutalmául, hogy bátran ezt hazudtam,
mert oly nehéz. De hol van a szoba?







AZ EMLÉK


Gyere, s valld be, hogy nem szeretsz,
úgy elhiszem, hogy rég szerettél.
S ha érzem már, hogy elmehetsz,
majd megtudom, hogy itt lehettél.

Enyém leszel: enyém a kincsem,
mihelyt kezem közül kifolyt.
Valószinű, hogy semmi sincsen,
és csakis az van, ami volt.

Valószinű, hogy nem vagyunk,
s valahol messze régen éltünk,


nagy pálmafák közt, sós tavunk
meleg sekélyén mendegéltünk.

A part síkos volt, mint a szappan,
a napfény sárga, mint a len,
és bent a forró rőt iszapban
a talpunk csúszott, meztelen.

Az emlék átsüt testeden,
és minden perccel nő az emlék;
Hagyj el! Hisz ez a szerelem,
ha nem leszek, Tiéd a nemrég.

Most őszi eső mossa arcom,
s a pillanat, mely elhagyott,
mint messze láng, vagy mint az arcod
új, tünde fénnyel felragyog.

1943.










FÁK


Tanulni kell a téli fákat.
Ahogyan talpig zúzmarásak,
mozdíthatatlan függönyök.

Meg kell tanulni azt a sávot,
hol a kristály már füstölög,
és ködbe úszik át a fa,
akár a test emlékezetbe.

És a folyót a fák mögött,
vadkacsa néma szárnyait,
s a vakfehér, kék éjszakát,
amelyben csuklyás tárgyak állnak,
meg kell tanulni itt a fák
kimondhatatlan tetteit.







FÉLELEM


Szeretlek. Nincs rá szó, nincs mozdulat.
A rémülettől görcsösen szeretlek.
Elsorolom, hányféle iszonyat
vár rám és rád, már arcunkba merednek.

Csak sorolom, csak számolom naponta,
hörögtető álomból riadok,
készülődöm még iszonyúbb koromra,
simogatom sovány, meleg karod.

Kint söröztünk az aquincumi kertben,
réteges emlék, gyönge, őszi ég,
elmotyogtam egy gyerekkori versem:
“Sárgult a lomb, de nem hullott le még",

sárgul a lomb és minden perc utolsó,
illir táncosnő köldökét riszálja,
a gyom között latin szabásu korsó,
biciklit hirdet kétméternyi tábla,

langyos a lég, a füst is tündököl,
a vonaton szöllő-szagú kosár,
a sűrű illat hajunkra ömöl,
csordultig érett, s szétbuggyant a nyár.

Hét esztendeje szeretlek, szerelmem,
fordíts egyet a Göncöl-szekeren
szólj a világnak, mondd, hogy lehetetlen -
s maradj velem.







FÉRFI, NŐ


A férfi

Kiszívtam ép foga közül a nyelvét,
mint csonthéjából gyönge osztrigát.
Körülöleltem csípőjén a földet,
és azt hittem: odaadta magát.

A nő

Fölém hajolt, mint sűrű felhő.
Villódzott, míg a számra lelt.
Forró keze bőrömre simult,
és azt hittem, hogy megölelt.







GESZTENYEFALEVÉL


Találtam egy falevelet,
gesztenyefa levelét.
Mintha megtaláltam volna
egy óriás tenyerét.

Ha az arcom elé tartom,
látom, nagyobb, mint az arcom.
Ha a fejem fölé teszem,
Látom, nagyobb, mint a fejem.

Hogyha eső cseperegne,
nem bánnám, hogy csepereg,
az óriás nappal-éjjel,
óriási tenyerével
befödné a fejemet.







A GONDOLJ-RÁM VIRÁG


A gondolj-rám-virág,
az volna szép, az volna szép,
a gondolj-rám-virág,
az barna-kék, az barna-kék
(csak volna barna, volna kék,
a gondolj-rám csak volna szép,
mert nincs ilyen).

A nefelejcs azt mondja: nem,
a gondolj-rám: igen, igen,
azt mondja, hogy: igen.









FEKETE HATTYÚ


Nyírfa-ágból volt a híd,
azon álltam egy kicsit.

Egyszerre a híd alatt
megláttam egy madarat.

Fehér hattyút vártam én -
ez sötét volt, mint a szén.

Piros csőre, piros a lába,
mint a láng és mint a szén;

lába lángja, csőr-hegye:
fekete tulipán belseje.

Úszott, úszott egyre messzebb,

állj meg, állj meg, te vagy a
legszebb,
fekete hattyú, szépnyakú-

És azóta szemlehúnyva
minden este látom újra:

fényes hattyú, fekete hattyú
úszik, úszik, ú...... ...... ......


A fekete hattyú

Link








HÓESÉSBEN


Szakad a hó, nagy csomókban,
Veréb mászkál lent a hóban.
Veréb! Elment az eszed?
A hóesés betemet.


Nem is ugrálsz, araszolsz,
Hóesésben vacakolsz,
Fölfújtad a tolladat,
Ázott pamutgombolyag.
Mi kell neked? Fatető?
Fatető!
Deszka-madár etető.







LÁMPA


Lámpa van a szíved közepében,
attól fénylik minden porcikád.
Lámpafényed bársonyosra szűröd,
mégis, ahol vékonyabb a bőröd,
rózsaszínben földereng a szád.

Hajad, az a fecske-fekete,
lila szikrát pattogtat az éjben,
köztük arcod csillog, mint a köd,
augusztusi csillagok között -
lámpa van a szíved közepében.







LÉLEGZET


Ne hagyj el engem, levegő,
engedj nagyot lélegzenem,
angyalruhák lobogjanak
mellkasomban ezüstösen,
akár a röntgenképeken.

Egy ezüstnyárfát adj nekem,
arcom a rezgő lombba nyújtva
hadd fújjam rá lélegzetem,
s ő fújja vissza szüntelen
új, szennyezetlen életem,
mig kettőnk arca közt lebeg
a lélegzetnyi végtelen.







MAGAS HEGYEKRE ÁHÍTOK


Magas hegyekre áhítok
hol megfejtődik száz titok,
hol nincsen bűn és nincs piszok,
csak fényes ég és nárciszok.







MEGÖLELEM AZ ÉVSZAKOT


Megölelem az évszakot,
a fényes, mézes szép napot,
a szeptemberi nyarat,
mely visszatért egy pillanatra,
hogy búcsúzóul megmutassa,
milyen lehetne, hogyha volna,
s főképp: milyen lehetett volna.







MINDUNTALAN


Minduntalan megsértenek.
A villamosok, a legyek,
a képzelet, a mozdulat -
percenként öl az indulat.
S az indulatra, mint a zsák,
váratlan hull a bénaság.

Jó volna messze, messze - mindegy.
Meg-megbicsaklik a tekintet.
Még vágyom.
De már hallom olykor,
hogy sustorog, mint függönyön
üres ablakban éji szél,
a közöny.







NE CSUKD BE MÉG VAGY CSUKD BE MÁR...


Ne csukd be még vagy csukd be már
a hűs zsalut az ablakon,
úgyis befolyt a délután,
befolyt a nap, s az alkalom.
Befolyt a perc, befolyt a rét,
befolytak mind a jegenyék,
a távolból utak, terek,
ázott foltokban emberek,
nyugágyak, pondrók, méhek és
napfénybe fúló zümmögés,
a táj, mi forr, az ősz, mi jön,
múlt heverés meleg kövön,
s mint vízbe tinta, zöldbe kék:
befolyt a tó, befolyt az ég.

És mire lassan este lesz,
magába oldja testedet.







NÉVNAPRA


Névnapodra mit vegyek?
Vegyek húzós egeret?
Vonatot és síneket?
Kék építőköveket?

Nem már tudom mit vegyek!
Néked tavaszt rendelek
Bodzafát és kék eget
rajta csokros felleget.

Megrendelem jó előre
A virágot a mezőre
Tél után a lomb-nyílást
betegségre gyógyulást.

És ha meglesz egy napon:
bedobom az ablakon.







A NŐI TÁJ




Oly engedékeny, lágy e tájék,
simítható és bontható.
Térde között kíváncsi sikló
villódzik át: a nagy folyó.

Sokezer év dicsérte lággyá
a sűrű völgyet, dús hegyet -
zavartan állok, nézelődöm:
e női tájban mit tegyek?

A Balti-tenger mossa lábát,
haját a tyrrheni-habok,
de mégis síma köldökénél
egy másik tájra gondolok:

hol teknősbékákat nevelnek,
hol minden magasabbra nő,
hol óriási kaktusz-ágról
vörös virágot szív a hő,

a kölykök szúnyogon repülnek,
hol vág a sás és vág a fény,
hol minden éles, mint az elme,
s minden meleg, mint egy növény,

s estefelé a fák moháján
a méznél sűrűbb méz csorog,
s a tóban térdemig csobognak
a langyos, zöldes csillagok,

s az iszapnál forróbb iszapban
álmában szortyan, túr a rák -
s kinyílik vállamon a szellem,
mint jóllakott virág.







NYÁRI ÉJ


Emelkedik a lassú tenger.
Az álom süllyed, olvadok.
Tárt ablakunk alatt a mélyben
a júniusi éj csobog.

Üvegzöld színű habja szélén
mint fel-felbukkanó halak,
a csillagok kecses csapatban
csobbannak és villámlanak.

S a fák között - kövér korállok
árnyékot-lengető bogán,
haján világító moszattal
átúszik lassan Szent-Iván.







NYÁRI RAJZ


Hogy mit láttam? Elmondhatom.
De jobb lesz, ha lerajzolom.
Megláthatod te is velem,
csak nézd, csak nézd a jobb kezem.

Ez itt a ház, ez itt a tó,
ez itt az út, felénk futó,
ez itt akác, ez itt levél,
ez itt a nap, ez itt a dél.
Ez borjú itt, lógó fülű,
hasát veri a nyári fű,
ez itt virág, ezer, ezer,
ez a sötét gyalogszeder,
ez itt a szél, a repülés,
az álmodás, az ébredés,
ez itt gyümölcs, ez itt madár,
ez itt az ég,
ez itt a nyár.

Majd télen ezt előveszem,
ha hull a hó, nézegetem.
Nézegetem, ha hull a hó:
ez volt a ház, ez volt a tó.










ŐSZI HAJNAL


Valami messze fény dereng fel,
igen, az ajtón. Már fehér.
Valami fütty. Vonat? Hajókürt?
Recseg a padló. Társzekér.

Nedves kézzel benyúl a Hajnal
és megsimít most. Árvaság.
- A régi őszök íze hol van?
A dús gyümölcs, a sárga fák?

Az át nem élt, vagy félig élt ősz,
az eljövő, vagy rég halott,
mondd merre van? - Kértem a Hajnalt.
Ő állt. Fehér volt. Hallgatott.







A SZERELMES LÁNY


Így igaz, vágyom utánad. Ejtem,
elvesztem kezemből önmagam,
nem remélve, hogy tagadni merjem,
azt, mi tőled árad rezzenetlen,
és komoly, merő, rokontalan.

...rég: ó, mily Egy voltam, semmi engem
el nem árult és nem szólított,
mint a kőé, olyan volt a csendem,
mely fölött a forrás átcsobog.

Ám e lassú, pár hetes tavaszban
engemet a néma, öntudatlan
évről most letörtek könnyedén.
Összezárva, langyos, árva létem
most valaki tartja a kezében,
s nem tudja, tegnap mi voltam én.







A SZOMJ


Hogy mondjam el? A szó nem leli számat:
kimondhatatlan szomj gyötör utánad.
- Ha húsevő növény lehetne testem,
belémszívódnál, illatomba esten.
Enyém lehetne langyos, barna bőröd,
kényes kezed, amivel magad őrzöd,
s mely minden omló végső pillanatban
elmondja: mégis, önmagam maradtam.
Enyém karod, karom fölé hajolva,
enyém hajad villó, fekete tolla,
mely mint a szárny suhan, suhan velem,
hintázó tájon, fénylőn, végtelen.
Magamba innám olvadó husod,
mely sűrű, s édes, mint a trópusok,
és illatod borzongató varázsát,
mely mint a zsurlók, s ősvilági zsályák.
És mind magamba lenge lelkedet
(fejed fölött, mint lampion lebeg),
magamba mind, mohón, elégitetlen,
ha húsevő virág lehetne testem.
- De így? Mi van még? Nem nyugszom sosem.
Szeretsz, szeretlek. Mily reménytelen.







TANULNI KELL


Tanulni kell. A téli fákat.
Ahogyan talpig zuzmarásak.
Tanulni kell. A nyári felhőt.
A lobbanásnyi égi-erdőt.

Tanulni kell mézet, diót,
jegenyefát és űrhajót,
a hétfőt, keddet, pénteket,
a szavakat, mert édesek,

tanulni kell magyarul és világul,
tanulni kell mindazt, ami kitárul,
ami világít, ami jel:
tanulni kell, szeretni kell.







TAVASZI FELHŐK


Bodzavirágból, bodzavirágból
hullik a, hullik a sárga virágpor.

Fönt meg a felhők szállnak az égen
bodza fehéren, bodza fehéren.

Szállj, szállj felhő,
pamacsos,
hullj le, te zápor,
aranyos,
hullj le, te zápor,
égi virágpor,
égen nyíló bodzavirág







TENGEREN


Siklik a lép, a máj kering,
kígyózva fut a hátgerinc
kezem között, bőröm alatt
hullámlanak, mint a halak
Megfodrozzák a vért, velőt,
és nem hiszik a levegőt.

S ha augusztusi éjjelek
bőrömre tompán fénylenek,
a lomha raj a mélybe lent,
mint foszforfényben, átdereng.
És imbolyogva horgonyán,
felettük ring a koponyám.

Szakítsd a horgonyt! Tépd magad!
Hadd zúduljon az áradat -
mégis hajóm, magam felett,
az ifjúság szökken veled,
viking-jeled kibontva,
csattogj hajam: vitorla!







TÉRDEN


Ne, ne ítélj meg engemet.
Szívemben mindig térdelek.
De nem letérdelek, ne hidd:
föl, föl, föltérdelek.







A TITKOS ÚT


Hogyha most elindulok,
aztán balra fordulok,
egy kis útig, titkos útig
lábujjhegyen eljutok.
Egyik oldalt házak háta,
fal a másik oldalon,
és a lombok zöld szakálla
átömlik a kőfalon.
Nem jár erre senki, senki,
csak talán a Nem-tudom-ki,
az is akkor, hogyha kell,
kézenfogva Senkivel.
Messze innen utcalámpa,
Messze dong a kisvasút,
így bújik a -
pszt, pszt!
így lapul a -
pszt, pszt!
titkos út.







VIRÁG




Pompás virág vagy, hosszú, karcsú száron.
Kecses kezedben, mint levél alatt
bújik meg emlék, fény-folt, pillanat,
bimbóban, várva, hogy valóra váljon.
Csírájukat lágyan eresztve csontig
bőröd alatt alusznak a csodák.
Kutatni, járni, kell-e még tovább?
Mindenhez illesz, s minden rád hasonlít.
Úgy szeretlek, mint nőt a férfiak.
Mint buja bokrot, szépséged kitárod:
rádnézek, és a válladból, kezedből,
derekadból, a szádból és szemedből,
mint piros lángok szöknek, bomlanak
szüntelenül az új, sötét virágok.







Goethe: SZERELMES, MINDEN ALAKBAN


De én csak én vagyok,
Vedd, amit adhatok!
És ha tán kevesled,
Fess magadnak te szebbet.
Mert én csak én vagyok,
Vedd, amit adhatok.

Fordította: Nemes Nagy Ágnes







Victor Hugo: Ó! MIKOR ALSZOM


Ó! mikor alszom, lépj nyugvóhelyemhez,
mint Petrarcához Laura hajdanán,
s lehelleted ha rajtam futva repdes...
Meglásd, te kedves,
nyílik a szám!

Ha homlokom nehéz álomcsatákon
elkomorul, rémkép gyötör talán,
szemed csillagként homlokomra szálljon.
S meglásd az álom
fényt hint reám!

És csókolj szájon, ott dereng szünetlen
a tiszta vágy a szerelem után,
az angyalból az asszony lángja keljen...
S meglásd a lelkem
fölébred ám!

Ford. Nemes Nagy Ágnes









 
 
0 komment , kategória:  Nemes Nagy Ágnes   
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
2019.03 2019. április 2019.05
HétKedSzeCsüPénSzoVas
1234567
891011121314
15161718192021
22232425262728
2930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 9 db bejegyzés
e év: 253 db bejegyzés
Összes: 4830 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 1432
  • e Hét: 7776
  • e Hónap: 34399
  • e Év: 171771
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2024 TVN.HU Kft.