|
2019-10-04 20:15:32, péntek
|
| |
| |
TORMA JUDIT VERSEI 
Torma Judit ( 1981. -
Több mint 5 év "alkotói válság" után kezdett el ismét verseket írni, és úgy érzi, hogy az asztalfiókon kívül is van helyük ezeknek az alkotásoknak. Fogadjátok őket szeretettel!
[Link
BUDAPEST
Zajban és ricsajban, sóhajok közt üres a város.
Egy mosoly egy arcon egy másikat keres.
Elszáll némán, hogy társat nem találva
elnyelje a sors, az örök alperes.
Hisz éhes az is.
Metró és villamos sír, sikít a csend - hallgat a gyermek.
"Panta rei" - minden folyik - és áll a világ.
Kezemben egy nagy csokor, emlékekből kötve,
szememben, szívemben hervad a virág.
Szomjas az is.
Csörög a telefon az utcai fülkében: téves.
Valaki kereste a számára fontosat.
Én szaladok, hozzád, néznek - más világ;
barátság, béke, szeretet - gondolat...
De elmúlik az is.
BETEG AZ ESTE
Beteg az este.
Vaskarjának a neonfény nehéz.
És csak sír, versenyt zokog a csenddel,
könnyesek mind a csillagok,
fényes képével a hold durván
fájó arcukba vigyorog.
Lenn a földön újmódi üstökös:
autókban rohan a hangyanép,
görbe pályán, görbe-körbe,
megállás nélkül, míg elég.
Apró csillag pislog a fénybe: konyhai lámpa.
Felhők riannak szerteszét.
Ébred a város - vagy tán most alszik igazán,
mélyen, boldogan, örökkön, gyöngy mesét.
EGYSZER
Ha egyszer nem kéne sehova rohannunk,
és szabadna egész nap az ágyban maradnunk,
és a karjaidban, mint megszeppent gyerek
egy kicsit én is megpihenhetek,
ha egyszer volna egy egész hetünk,
amit felhőtlen együtt tölthetünk,
nem kéne elszámolni se magunknak, se másnak,
és hátat fordíthatnánk az elmúlásnak,
ha egyszer nem volna kevés egy délelőtt,
és nem szólna a telefon öt perccel fél előtt,
ha egyszer szeretődből társaddá lehetnék -
a boldogságba csendbe belehalnék...
(az elől a perc elől viszont elszaladnék)
AZ EZREDIK CSEPP UTÁN
Ha szürke felhők úsznak az égen,
s kinézel az ablakon,
talán pont az ezredik nap,
ami megpendül a húrokon:
néhány zengő hang,
ami fáj.
Az ezredik pocsolyába gázolsz éppen,
cipőd, kezed csupa sár,
belépsz egy ajtón, s merev szemekkel
akit szeretsz, nem téged vár,
néhány pillanat,
vagy talán,
a megszokott reggeli teádat hűtöd,
-cukor-citrom-vasfazék-
magadba nézel, de az is fáj,
a hasadás, a repedék:
az ezredik csepp után
túlcsordul a pohár.
ÉJJELI PÁVASZEM
Unottan görgetem lefelé a fészbukot,
Félfüllel hallgatom ahogy a lányom itt szuszog
az ágyban ahol csak neki és nekem
végtelen a lét és fut a félelem.
Sötétség vesz körül, a kék fény is szűrve,
Az ő álmát ne zavarja semmi szürre-
Ális botorság, amivel még magam mérgezem,
Mert napról napra még mindig megeszem,
Hogy annyi a világ, amit beletöltesz,
Meg hogy húzd az igát amíg bele nem döglesz...
De elmémbe mint a füstölő illata szivárog,
Hogy tovább az Élettel én ugyan nem várok!
GONDOLAT
Suhanó,
Villanó,
Gyertyafénybe surranó.
Észlelő,
Késztető,
Gondolatba fészkelő.
Átható.
Megtartó.
Soha el nem mondható.
HATTYÚDAL
Most meghalok kicsit.
De ne sírjatok, nem hagyom magam.
S feltámadok a harmadik napon.
De nem úgy, mint Jézus tette aznap
fényes jelet hagyva az apostoloknak
elgörgetve a sziklát, a sír elől,
csak a véres gyolcsot hagyva legbelől,
csak halkan akarok élni s visszajönni,
belesni a karácsonyi ablakon,
titkos szavakat, milliót, kifigyelni,
s megpihenni hajnali harmaton,
csak úgy szeretnék élni, csendesen,
s elmenni vigan, emberi-rendesen...
Most meghalok kicsit.
Vagy nagyon.
HÁZI FELADAT
Rájöttem: újra kell tanulnom beszélni.
Néhány dolgot alaposan elfelejtettem...
Meg kell tanulnom nemet mondani.
S aztán: elmondani hogy valami fáj.
Meg kell tanulnom: "megbántottál",
s azt is: "nem muszáj".
Meg kell tanulnom azt is: "kérlek"
s vele együtt: "nagyon köszönöm".
Meg kell tanulnom: "igazán semmiség",
és szívből:"nekem volt öröm".
Meg kell tanulnom néhány új szót is:
bár sokszor hallom, és régen ismerem,
velem nőtt fel és velem él,
de meg kell tanulnom: "megtennéd nekem?"
Meg kell tanulnom azt is: "sajnálom",
s kimondani, hogy "megbántottalak" -
de azt is meg kel tanulnom végre,
hogy kimondjam: "igen, régen vártalak".
Meg kell tanulnom szavakba önteni,
hogy mi az, ami emészt legbelül.
Meg kell tanulnom más szemébe nézve:
"beszéljünk: ez nem megy egyedül".
Meg kell tanulnom még három dolgot:
a világ legnehezebb három szavát,
és gyakorolni, hogy el ne felejtsem,
perceken, órákon, napokon át.
Meg kell tanulnom: "megbocsátok"
- ezt tudni a legnagyobb vagyon.
Meg kell tanulnom: "bocsánat" - és végül:
meg kell tanulnunk: "szeretlek nagyon"...
KI VAGYOK ÉN?
Ki vagyok én? Anyám lánya.
Tanítónő unokája.
A cserfes vidéki fruska.
Férjuraknak jogos jussa.
Kávészagú valóságban:
üzletasszony szép ruhában.
Valahol az ősi mélyben:
Nőstény céda revüfényben.
Nemcsakanya - de mindenestől az.
Híve annak, mi szép s igaz.
Betűvető papírfaló.
Néha idegenből való.
Rendnek engedékeny őre.
Szebbnek, jobbnak úttörője.
Szerelemnek szeretője,
Szép jövőnek magvetője.
Önmagamnál ritka vendég.
Ölelésben önzetlenség.
Vagyok, "mint minden ember, fenség",
S mindenekben: a végtelenség!
KÖZELEBB
Csak álmaimban vagy. Talán ott se.
Lassan mindenhonnan kitiltalak.
Félek: szívemben sem te leszel,
csak egy álmodott fény-alak.
Látom az arcod. Hallom a hangod.
S minden mondatod tanulni vágyom.
Levetem előtted minden álruhám,
de ölelj át: így nagyon fázom!
Nem tudok nyugton ülni. Mindig rohannék,
s rángatnám magammal a lomha perceket.
Egy órával közelebb hoznám a holnapot,
és holnapra a jövő éveket,
mert nem bírom. Nem tudok várni.
Kevesebb vagyok ma még nélküled.
Ha közelebb a holnap, közelebb vagy te is.
S közelebb, hogy foghassam kezed.
Nemsoká látlak. Benn szokatlan taktus,
a szomszédban valaki hegedül.
Ébren álmodok. Felébredni félek.
De veled már nem vagyok egyedül...
MAGAD
Itt vagy velem, mégis hiányzol,
én szeretlek, mással játszol,
kezed fogom és elrepülsz,
elveszítlek és megkerülsz.
Szemedbe nézek, téged látlak,
előttem állsz, de nem talállak,
két szót szólsz, én mesét szeretnék,
jönnek hozzám, s én veled lehetnék.
Nyújtsd a kisujjad, egész kezed kell,
nyújtsd a két karod, magad vennélek el.
Fogadj el engem, s én szeretni akarlak,
szeretnél te is - szívemmel takarlak.
Ha mesélnél, azt kérném: maradj!
Sietnél, mondanám: szaladj!
Ha bejönnél, majd: takarj be!
... magad adnád, szíved kéne.
Nyújtsd a kisujjad, egész kezed kell,
nyújtsd a két karod, magad vennélek el.
Jöjj el csak egyszer - mindig kereslek...
szeress engem, ha én is szeretlek.
A MAGUNK HARCAI
Nem mondom. De úgy is szeretlek.
Nem tudlak hidegen ölelni.
Nem tudom a szám a tiedre
csak tétova bókként tenni.
S akarom, hogy csókod akarjam,
elolvadni puha ölben, karban,
feloldódni néma ölelésben,
elpezsegni szívnek örvényében.
S akarom azt is, hogy testünk egybeforrjon:
halasztani a gyermekkor álmait,
megvetni az élet puha, de
borsóval vetett patyolat-ágyait.
Hajnalban talán érezni fogjuk
a borsószemek gyöngy-fájó helyét,
de kiálmodjuk addigra mind
a királylányos mesét,
s egymásból isszuk ébredő fényben
az éj utolsó harmatát:
ajkadról szomjazom forró kávét,
homlokomról te frissen főtt teát,
így űzzük el minden nappal újra
a tetszhalott agy ifjú álmait:
így lehet csak, tudjuk mindketten,
vívni a magunk harcait.
MIÉRT VAGY?
Miért vagy, hogyha nem leszel?
Miért adsz, hogyha elveszel?
Miért kérsz, hogyha ellopod?
Mért veszed el, ha visszaadod?
Miért beszélsz, ha nem teszel?
Mért hallgatsz, hogyha kérdezel?
Mért mész el, hogyha visszalépsz?
Mért csókolsz, hogyha nem beszélsz?
Miért kell, hogyha eldobod?
Mért szemét, hogyah elrakod?
Mért nézed, hogyha kedvesed?
Mért bántod őt, hogyha szereted?
Miért vársz, hogyha elhagyod?
Mért nézed, hogyha eldobod?
Mért jössz, hogyha megveszel? ...
Miért vagy, hogyha nem leszel?
MIKOR MÁR...
Mikor már negyedszer rakod ki a pasziánszt,
és negyedszer jön ki, hogy lehet, neked,
gépiesen kevered a kártyát,
s már eszedbe sem jut: igaz lehet...
Mikor napok óta élsz kenyéren és vízen,
s emlékezni is fáradt vagy már,
beteg vagy, csüggedten összeroskadsz,
akkor érzed: senki se voltál...
Mikor már több hete senkihez se szóltál,
mikor már azt hiszik, szent esküt fogadtál,
mikor már élni is kevés az időd,
mikor egy szóra is kevés egy délelőtt,
Mikor zsíros kenyeret eszel, s paprikát,
mikor undorral iszod a reggeli teát,
mikor már több éve barát nélkül élsz,
mikor már minden jót másoknak remélsz,
Mikor van valaki, és megfogod a kezét,
hogy többé senki se téphesse szét,
de emlékezni öreg vagy már...
akkor érzed: senki se voltál.
MONDD...?
Mondd, van olyan, hogy bocsánat-raktár?
Mondd, miért van, hogy nekem nem jut,
mikor te az előbb kaptál?
Mondd, van olyan, hogy elfogy a bocsánat?
Mondd, mit kap akkor az, aki csak
ennyit kér magának?
És mond, van a bocsánatnak ára?
Meg tudja fizetni, akinek nem telik ruhára,
cipőre, kenyérre, ételre, italra,
-mondd, az ilyennek meg lesz-e bocsátva?
És mondd, mennyi időre kapod, hogyha kéred?
örökké tied lesz, vagy csak egy időre bérled?
És mondd, mi van, ha lejár az időd?
Hogy állsz meg akkor az emberek előtt?
Vagy, ha végtelen a bocsánat joga:
minden bűnöd meg van bocsátva
Mondd, a bocsánatot kitől kell kérni?
És aki adja, mindenkinek
egyforma mértékkel méri?
Mondd, miért nehéz megbocsátani?
Mondd, kitől lehet az ilyet tanulni?
Mondd, a megbocsátást ő hol tanulta?
S mondd, nem felejthette el már
régen azóta?
Mondd, a bocsánatot elveszteni lehet?
S, ha találtam, továbbadhatom neked?
És, ha én valaha elvesztem, ha kaptam,
kérhetek megint, vagy örökre elhagytam?
Mondd, lehet-e több adagot kérni,
hogy, ha tőlem kérnek, én is tudjak adni?
Mondd, egy embernek hányszor jár bocsánat?
Mondd, a bocsánattal véget ér a bánat?
Mondd, - és bocsáss meg, hogy ennyit kérdezek -
ez tényleg ilyen nehéz, vagy én vagyok gyerek?
MONDTAM MÁR?
Ordítanom kell, hogy végre észrevegyetek?
Vagy suttogjak, hogy elvesszem köztetek?
Sírhatok, ha nektek úgy a jó, vagy talán...
Nyakamba csengőt kötök: Mondtam már?
Sikítok, ha valami éppen így a jó,
mert tudom, a szép szó felnőttnek nem való.
Maradhatok örökre, ahol most vagyok, akár,
vagy elmegyek. Mindegy hová! Mondtam már?
Nem kell, hogy keressetek, elbújok én
anélkül is a mosódézsa lyukas fenekén!
Mindenki nevet, mindenki önfeledt (más is bár),
"más-feledt" arcotok, - lelketek. Mondtam már?
Ordítanom kell, hogy végre észrevegyetek?
Vagy legyek kegyetlenül őszinte mindig veletek?
Hogy rámnéztek! Haragusztok rám talán?
- - Észrevettetek! - Észrevettetek!: Mondtam már?
ÖLELÉS K-NAK
Álmomban megöleltelek. Most nem tudom
mit gondoljak, rólad és rólam.
És egyre nehezebb, hogy ne halljak felőled,
mert nekem egyre több mondanivalóm van.
Sok idő telt el köztünk. És én értelek.
Csak a fájdalmad fájlalom nagyon.
Ha volna rá szavam... ha volna ötletem...
álmomban megöleltelek: most nem tudom.
SZERETLEK
Bevallom. Megszerettelek.
S úgy szeretlek, ahogy nem szabad.
Ahogy hófehér reggelen szeretnek
egy etetőt az éhes madarak.
Mint hosszú út után kutat a vándor,
mint iskola után apját a gyerek,
vagy mint tágas végtelent az erdő fái közt
megzabolázott tavaszi szelek.
SZÍNEZŐ
Velem vagy az apró gesztenyében.
Velem a tűző nap hevében,
Marokba símuló fekete kőben,
Földre hulló májusi arany-esőben.
Velem a száradó rózsa színében,
Hömpölygő Duna zöld vizében,
Imakendőm hófehér rojtjában,
ezüst gyűrűm csigavonalában.
Zöld növénynek piros levelében.
Szürke szobor lehajtott fejében.
Füstízű béke izzó parazsában.
Arany betűvel Áron áldásában.
Velem jössz a lehullott tobozban.
Megpihensz egy dísztelen dobozban.
S éjjel, ha csak a Semmi-szín maradt:
Találkozunk a szempillám alatt.
SZÜNET
A mai napon átloholok.
A holnapot meg megeszem.
De holnapután a fáradt csendben
már önmagam is keresem.
Kátrányszagú, nyúlós hiány,
miben magamat megmárthatom:
de tollas bálból csent pihékkel
szárnyat formál a hátamon.
Magam vagyok, mégis veled.
Sok a munka, nagy a csend.
De bárhol legyek is kinn a világban:
otthon vagyok nálad idebent.
TÜKÖR
Tükrödben meglátom magam,
Arcodban arcomra lelek.
Szemed színében rám köszönnek
Gesztenye illatú, ismerős telek.
Tükrödben meglátom magam,
S ezt az arcot magammal viszem:
Mire zsebemben lassan foszlányokra szakad,
Hogy én vagyok, lassan elhiszem.
S akkor elmosódik majd vállaidnak íve,
Illatodra már nem emlékezem,
A gyomrom feletti izgatott remegésre
A harmadik levegőt már magamtól veszem,
Magamhoz érkezem vissza hozzám,
De az út - ezt az utat már ismerem!
Valaki - talán nem is te voltál -
Kézenfogva sétált itt velem...
Meztelen testem és máztalan lelkem
Visszhangozza elakadt szavam:
Tükrödben, tükrömben akkor és ott
Nagyon meg tudtam szeretni magam.
--
Tükrödben meglátom magam.
Arcodban arcomra lelek.
Hajad illatával versenyt futnak
Lelkemig az őszinte tavaszi szelek.
Ölelésedben haza érkezem.
Hangod - s csended egyaránt - vezet.
Nagyon szeretlek... akkor is, ha csak
A tükörképemet szeretem veled.
TÜKÖRKÉP
Magyar vagyok. Nő vagyok. Gyönyörű vagyok.
Gyönyörű büszke magyar nő vagyok.
Gesztenyeszín hajamba kristályfonállal
varrt csillogó mesét harmincnyolc telem,
szemem színében, Balaton vizében,
megmártózik a végtelen.
Tarkóm nemes vonalából
vállam íve csiklandva szalad -
cserfes völgyeket, buja dombokat átszelve
mélykék éltető patakká dagad.
Puha ölem otthonos fészek,
hol megtalál a szerelem.
Tükörképemben tetőtől talpig
rámköszön múltam és jelenem.
Leány-arcom a napba fordítom:
egymásra nevet két teremtő Anya,
s ha Szerető karom felé kitárom,
átölel az Istenlét maga.
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Torma Judit |
|
|
|
|
|
Offline
