|
2019-04-19 13:52:22, péntek
|
| |
| |
Tanúságtétel
Böröndi Lajos: sor|tűz. Versek. Mosonvármegye Kiadó, 2018, 40 old.
Alaphang - kiindulópont:
sortűz után
zuhanás után a csend
az az egy másodpercnyi mély
majd az egészen mélyről
föltörő szörnyű hang
a kettészelt időben (In memoriam 1956. október 26., 23. old.)
Van, aki magába temeti gyászát, van, aki magáévá teszi azt a tragédiát, amihez nem kötik személyes élmények, mégis kimondja, mintegy keresztúton végigvezet az időben a kiindulóponttól a jelenig. Mi történt, és miként hatnak azok az országos események, amiknek Mosonmagyaróvár volt egyik legmegrázóbb színtere? Böröndi Lajos erre vállalkozik. A fekete borítólap változatlanul emlékeztet a gyászra; valójában legfeljebb tompulttá tettek az elmúlt évtizedek, immár jóval több, mint félévszázad. A borítólap hátulján abc-sorrendben olvashatók a nevek, akikről szól ez a vékonyka, de tartalmánál fogva annál metszőbb kötet.
Az áldozatok a nemlétbe taszítva nem fizikailag, de lelkileg, tudatformálóan üzennek a költőn keresztül, sőt, maguk is megszólalnak, párbeszédet kezdenek azokkal, akik halálba lőtték őket. Éppen ez a megrázó átváltozás járja át az olvasót, még akkor is, ha első ízben Böröndi Lajos közvetítésével értesül a szörnyűségről, ami abszurditása ellenére megtörtént, gondolkodni késztet, majd borzongatni kezd: vajon mindez valóságosan megtörtént, vagy csak a költői ihlet szülte, formálta visszavonhatatlan, valójában szublimált valósággá? A párbeszédes formák, megszólítások visszalendítenek az eredeti eseményekhez, amik viszont egészen sajátságos emlékezetté hatalmasodnak a különböző megközelítéseknek, megfogalmazásoknak köszönhetően.
Akaratlanul is felötlik a kérdés: értelmes-e a költögetés, ébrentartás, az egyre idegenebbül ható kegyelet? Vajon ésszerű-e belemerülni a múltba, és magunkkal cipelni azt, amihez - mondhatnánk - ma már semmi közünk? Állíthatnánk azok fejével és életvitelével, akik számára amolyan legendakeltés a mindennapi szürkeség, személyes gondok, az életharc közepette az ilyenfajta felidézés.
Böröndi Lajos nem alkuszik meg a mai nemzedékekkel, mert éppen azt akarja, hogy az anyagiasságba torkollott gondolkodásmód, lelkület ne szorítsa ki a fejekből azt, ami évtizedeken keresztül tiltva volt, s manapság más ingerek és érdeklődés következtében kiszorul nem csak a köztudatból, de a személyes tudatküszöbig sem jut el.
az emlékezőket kell megölni
ha azt akarjátok hogy teljes legyen
a feledés (1956, 36. old.)
Kegyetlen feltevés, következtetés, hiszen éppen a felejtéstől akarja óvni a jelent.
Törvényszerűen a feledésbe tereli a holtakat az idő, maguktehetetlen ők már nem tudnak emlékeztetni, ezért nélkülözhetetlenek a közvetítők, akik felidézik, közénk hozzák, életben tartják az erőszakosan megszüntetett életeket. Akik sohasem válhattak felnőtté, vagy nem forrhattak ki, befejezetlen torzókként maradtak ránk.
Most nyolcvan évesek lennénk,
Sétálhatnánk karonfogva a hóesésben
sóhajt a múltból gyilkosához szólva az áldozat. (21. old.) Olyannyira meghökkentő ez, mint a költő alapállása: nem kiált bosszúért, sőt, igaz, Istenre bízza a megbocsátást, inkább a szánalom szólal meg belőle:
láttuk az öreg gyilkost orrot törölni
szánalmas volt és sajnálatra méltó
egy pillanatra megérintett az irgalom szele
(Justitia bomlott hajjal, 30. old.)
Mégis, vajon kötelezettség, bizonyos értelemben teher, amit cipelni a saját gondjaival elvegyítve nem akar senki? Igaz, van ennek másik megközelítési módja is: amikor avatatlanok, kétes hírnévkeresők emelkednek a pódiumra, és mondják, mondják a magukét; azokkal kérkednek, akiket csupán öndicséretükre használnak fel eszközül. Csak azért, mert éppen ez lett a módi. Nagyon veszélyes viszonyulás ez, mert valójában nem az elmélyülést szolgálja, de annál inkább a fellengzősség, felszínesség, kiüresedés vigasztalanságába torkollik.
Nagyon is ki kell szűrni, különbséget tenni az őszinte megközelítés és az üres szónoklatok között. Mert nincs is annál álságosabb, mint amikor politikai célzattal mintegy pártprogramként szónokolnak nemzetről, hazafiságról, akik életvitelükkel nem tesznek tanúságot történetesen 1956, vagy éppenséggel a mosonmagyarovári tömegmészárlás szörnyűsége mellett. Bátorkodom megjegyezni, ezek a közéletiek középtávon többet ártanak, mintsem gondolnák, különösképpen azért, mert érdektelenséget, közönyt váltanak ki tartalmatlan szólamaikkal.
Az igazi katarzis nem harsány szónoklatokkal érhető el, hanem csendes, elmélyült elmélkedéssel: hogyan tudjuk életünket az áldozatok utóéletének vállalásával tartalmasabbá, értelemesebbé és értékesebbé alakítani? És ebben a vonatkozásban Böröndi Lajos olyan kalauz, aki az évtizedeket átívelve keresztutat tesz meg, és erre készteti az olvasót. Régies hasonlattal voltak olyan esetek, amikor a túlsúlytól szabadultan akartak megmenekülni a bajba jutottak, Nem kerülhető meg az a feltételezés, vajon a már említett teher viszonylatában olyan túlsúly-e a múlt, amitől meg kell szabadulni, mert különben nem jutunk előbbre az érvényesülés útján? A napi kísértések, kihívások közepette mennyire fajsúlytalan életvitelünk, aminek leglátványosabb megnyilvánulása az elvtelenség, a haszonelvű ingadozás. Egyszerűen, mert nem vetettünk horgonyt sehol sem; vergődünk és nem találjuk helyünket. Végsőfokon semmi sem köt, látványok, látszatok szabják meg gyökértelen életünk menetét.
Nyűgös tud lenni, aki emlékeztet. Böröndi Lajos ennek tudatában vállalja szerepét. Tudja, hogy szükség van az ő hangjára, emlékeztetőjére, mert nélküle minden vibrálása ellenére szintelen és tartalmatlan a jelen. Ellentmondásos megközelítés, mert amíg tehertétel az egyik oldalon, akár tudat alatt is hiányérzetet kelt a másikon. Amikor olvasva végigelmélkedem Böröndi mondanivalóját, feltárul az alvilág és Odüsszeuszként, Éneászként borzadállyal ereszkedünk alá Hádesz-Orkusz birodalmába, csakhogy megtudjuk, hová lettek, hol tartózkodnak a holtak. Beismerjük, irodalmi fogás, mesterkélt pátosz ezekre a klasszikus példákra utalni, hivatkozni, a modern lélektan segítségével azonban nagyon is világossá válik, tudatosodik bennünk, hogy személyes hádeszünkben, a tudatalattiban rejtőznek halottaink, a múlt, s ha nem foglalkozunk vele behatóan, megmagyarázhatatlan marad számunkra a rossz közérzet, nyugtalanság, szorongás.
Éppenséggel Böröndi Lajos Sortűze riaszt fel, felszínre hozva az élet teljességének igényét. Tudhatjuk, hogy bennünk tovább élnek a holtak, és minden tehertétel ellenére éltetőn befolyásolják életünket. Csak bele kell gondolnunk, hogyan, kik által lettünk azzá, akik vagyunk. Lelkületünk akaratlanul is múltunk elemeiből tevődik össze, s ha rákérdeznek akár idegenek másságunkra, akkor tudhatjuk, hogy a velük hasonló életmód ellenére alakult, fejlődött ki egyéniségünk. Hozzátéve: sokszor önmagára utalva nem képes ennek felismerésére az ember, éppen ezért jó, hogy vannak költők, akik képességüknél fogva hozzásegítenek az önismeret felkeltéséhez, kiműveléséhez.
Böröndi Lajos sortűzzel riasztja belénk: mi mindent hagytunk magunk mögött, amit valójában mégis magunkban cipelünk. És azok is, akik számára 1956 legfeljebb évszám, tudják meg, hogy együtt vérzünk (20. old.).
(Elvakart sebeivel elhullott az a század,
De mi, akik átéltük, még mindig itt vagyunk.
Ellensúlyaként a feledésnek?) (Visszanézve, 13. old.)
Az élők élete így érik be, akkor válik teljessé, ha továbbélik a holtak, különösképpen a halálba erőszakoltak örömét és bánatát, hozzásegítve őket ahhoz, hogy nekik is kiteljesedjen életük.
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Általános |
|
|
|
|
|
Offline
