Belépés
menusgabor.blog.xfree.hu
"A világ pocsolya, igyekezzünk megmaradni a magaslatokon." / Honoré de Balzac / Menus Gábor
1940.08.11
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
Fenyő László versei
  2019-02-22 20:00:17, péntek
 
 







FENYŐ LÁSZLÓ VERSEI


Fenyő László, 1916-ig Friedmann László,[1] (Budapest, 1902. november 9.[2] - Rohonc, 1945. március 26.) költő, műfordító, kritikus, a Nyugat második nemzedékének jelentős költője és verskritikusa volt.







ÁBRÁND A SZÉP ÖREGSÉGRŐL


Ha vén leszek majd, vén költő: Isten hagyja megérnem.
asztalomon mindig lesz egy cserép virág... s házamban két ifju lány:
az egyik talpig fekete s tizenhét tavaszt számlál kereken,
a másik egy tavasszal még zsengébb s merő szőke sugárzás . . .

A kandalló mellett ülünk majd... ők felolvasnak nekem
kedvenc könyveimből, alt s szoprán hangjukon,
én viszonzásul verseim nékik dörmögöm el,
hadd tanulják meg mi a bölcseség s a fájdalom.

Gyermek leszek már akkor, ősz gyermek és ártatlan csókomat
lehelem hajuk tükrére, orcáik gödröcskéibe... s ők visszaadják:
a szőke gyöngyvirágillatú ajka egy kicsit megremeg,
szepegve csókol a másik, mint sírásból imént ocsúdott kisgyerek...

Igy élünk majd hármacskán... Vendéget nem fogadunk,
csak erkélyünkön egy-egy eltévedt madarat
és a cicázó napsugárt... Játék s merengés közt múlnak el napjaink...
az éj álomban, a nappal csendes örömek közt talál -
míg eljön értük az Ifjú... s értem az ifjú halál...

1935.







ÁLARCOSAN


Felemelem a fejemet, nem büszke fejvetéssel,
de mért ejtsem le? - nincs mit szégyellnem,
csak mint megpróbált ember, emelt fővel, úgy mondom:
itt vagyok - szerettem őt.

Szellőborzolás a füzek közt:
látom japáni rajzát mosolyának,
néma mosoly, amellyel elejtett
s hallom csengő itéletét felettem:
ahogy e mosoly két hibátlan fogsorú
nevetéssé érett kegyetlen.

Férfiak, mind, szenvedett-társaim
évezredek ót - milliónyian,
akik szerettetek s akiket nem szerettek:
sorsunknak zörgő, testvéri lánca van;
itt állok íme, meleg szenvedő,
még lágy a fájdalom, formálható,
még ömleni tudna, még csupa szó,
de érzem már, ahogy arcomnak élő
szeme-szája-homloka kemény
álarccá merevűl - álarcosan
így megyek egy életen át, míg megtérek egyszer
honotokba igaz álarcosak - akkor
földi áldozataink vérharagos füstje
elhomályosítja könnyütopánkás
táncát az örömnek.

Nyugat 1931







ÁLMATLANSÁG


E vers minden szaváért megfizettem...

Ó, kikericsszagú novemberi éj,
a tárt ablakon át
a hajnal előszelét lengető.
Az álom lepleiből kitakartan
én gyűrődöm, dobom a testem egyedül,
viaszkos, pörkölt bűneimmel,
melyek cseppenve a lelkemre égnek.

Hát mit akar ez a makacs,
vissza-visszatérő kakasszó,
már ébreszti a tiszta világot,
felkeltett messze egy harangot is:
rezdül s ejti rám fátylait,
fátylainak hüvöskés lebbenése
suttogja: Elcsitulsz majd, hánykolódó -
s mintha az éj
felvette volna gummiköpenyét: dereng.

Ti évezredek óta ébredők,
hajnal szelíd cinkosai,
ősszel is csippenő neszek:

tudjátok-e, hogy, jaj, mióta már,
az éji csend vermében vergölődöm,

hát legyetek ti lágy vigasztalóim,
dúdolgatóim, altatóim,
mofiumom:

tán éber, értelmetlenül húnyt szemeim
veletek-telve zsongó semmivé hunyom.

Nyugat 1938







ELÉGIA


Olvastam vagy dúdolta valaki? -:
- A régi útakat nem járom többé...

Úgy hangzik nekem, mint egy régi dallam,
mint egy megsebzett, holdsütötte dal
mely az erdő mélyére menekülve
a lomb közt nézi, ringázza magát
mielőtt a csend sűrüjébe hal.

Vagy emlékszem egy őszi éjszakára
halászokkal a félalvó Dunán:
úgy ültem a csónakon ölbetett
kézzel, mintha a víz is ölbetette
volna kezét - s míg a halászok
eveztek és énekük hűse rezgett:
a felmerült hálóból visszadőlt
a víznek élő, rengeteg ezüstje,
egyetlen hal akadt benn, színezüst,
mint ez a színezüst emlék, ezüstös
elővizéből az emlékezetnek.

Mintha én magam mondtam volna egyszer,
válságos órán, mikor minden elment
s úgy mondtam volna: tisztának maradni,
csak mondtam, senkinek, feloldozónak,
a négyfallal fülelő csendbe mondtam:
- A régi útakat nem járom többé.

Tapasztalt ínnyel állok íme itt
szűrt ízeid közt halovány szeptember,
tapasztalt ínnyel és mégis dadogva -
s mint akit száműztek valami jóból:
tünődik s feltör számon: Ifjuság, jaj,
a régi útakat nem járom többé...

Nyugat 1924







ELŐSZOBA


A szegényeknek élete
a becsületes tárna és
a föld, a gyár, az iroda:
a munkahely -
de kinek minden ajtót félve kell
kinyitnia?
mert ami sorsa lett:
előszoba, előszoba.

Ismered az előszobákat?
Ha gazdagoké is, kopárak,
síma a fal s mállani látod,
itt is, ott is a közömbös butor
mintha fordulna sarkaiból
s szemed elől elfogná a világot.
Itt múlnak napjaid, küszöb küszöbre
s előszobára előszoba
s lelked, ez az előszobázó lélek,
százszor ellankad és megéled
míg nyílik a benső szoba,
hol arany és bársony között
ül zsöllyéjén a Hatalom
s szivarfüstjében nőni kezd,
mikéntha kékhasú felhőkön
emelné valami zene:
tárcájából a pénz
kicsapó zizzenete.

Ismered az előszobákat?
Volt hogy bementél mint barát
s úgy hagytad el, hogy «sohatöbbé»
a szobát, az előszobát,
rohantál, soha-sohatöbbé!
cipelve párás szégyened,
a zavar és dűh foltjait
mint járványkiütéseket;
jaj, ha éles hóba márthatnád
meggyalázott homlokodat,
ajtófélfához szoríthatnád
remegő halántékodat!

Előszoba, remény tornáca
és út a temető felé : . .
takard el arcod, hajtsd fejed le,
tudod, azért nem halsz belé.

Hát mindig így lesz... vándorol csak
kilincsről kilincsre kezem
s szabadságba, valami tágba
sohse tör fel, kilincstelen?
Meddig kell még viselnem ezt a
félszeg mosolyt, ügynök-álarcot?
Mikor mutathatok felétek
meztelenül egy igaz arcot?
Arcot, amelynek tiszta-rajzú
kemény, nyilt gúny a mosolya,
nem ily szárnya-szegett mosolygást,
melyet alacsony röptüre
nyomott le az előszoba.

Elmúlik az élet - lassan - így
vénség, te leszel utolsó
előszobám:
ülök majd falaid közt
és hull a vakolat
szürke, rideg hava rám,
de tán, mielőtt a tető
viharzón rámszakad:
kopogtatok és
uram, kiszólsz:
Szabad.







EMIGRÁNSOK


Ültek Párisban, Bécsben és
Berlinben hajdanán,
megbújva, mint az üldözött,
kávéházak zugán,
kábítva keser lelküket
füstön, kávén, dumán.

És ülnek képtárakban is
és tengerpartokon
ődöngnek templomok homályán,
hófútta útakon -
holnap hálnak a híd alatt,
vagy az utca-padon,

Mind megcsalt szerelmesek ők,
hűtlenjük a haza
s olyik, mint pille láng körén,
halálba hullana,
hazája az a messzi láng
amelybe hullana.

Mint ha a lázmérő eltörik
és kifut a higany,
így szóródtak szét százfelé:
menekülő higany -
s leltek se jó, se rossz hazát
Európa honaiban.

Nem gyilkosok, vajákosok,
hitük bolondjai,
keresse bennük más, mi rossz
a politikai,
én láttam, sírva, egyiket
borára hajlani

a hajnali söntésben és
el nem felejthetem
bökős, keserű bajuszát,
s az a két szürke szem!
Merengtem rajt, mint odakünn
a vas szürkületen...

Társak, tér számüzöttei,
akik elől lezárt
a politika itt meg ott
egy-egy országhatárt,
futóhomok-sorsotok a
sorsomig idefájt,

engem az idő számüzött,
benneteket a tér,
én a nyelvben leltem hazát,
bennetek egy hit él -
majd oly honban találkozunk, hol
nincs se idő, se tér.

1935 |







ERŐS REGGEL


Búzadícsérő ének az aratók pirkadó nevetése,
kacagó ostor: csereg a most-született zöld,
csengetyüző rügyeken frisszemü harmat-ima.
Ó reggeli hála, lelkemben is ime kibuggyan,
suhanclelkemben rigótól lelkedzett zöldszagú tréfa serdül:

Ej, mért ne lehetnék én is a hajnali csillag
édesfivére, büszke hajnali csillag,
mért ne lehetnék hetyke vállú legény, ki mennyei kékkel
fodrozza lelke-vizét s zord villámzokogását
Istennek, pogányekóként messziredörgőn visszakacagja?!










ÉJJELI KERT


Éjfélfelé, hazafelé
mentem és elért az eső,
holott a száraz úton is,
holott már száraz lábbal is
úgy mentem, mintha vén csatakba,
tegnapi sárba mennék.

Ó hányszor mentem így az úton, mellre csuklott
fejjel, egykedvüen, cipelve két karom,
melyek alig inogtak, csak sápadt kézfejük
csapódott-pihegett haldokló madarakként
egyre gyengébben, hogy észre se vettem volna
ha elmaradnak tőlem az úton valahol.

Íme kapumhoz értem... már a kertben vagyok...
az eső suttogott . . . az egyik levelen
leselkedő esőcsepp lehullt és homlokomba
furódott, mint az ólom, sziszegve, hidegen

s úgy mentem az éjféli kerten át
hogy minden ág
arcomba csapta: meghalsz!

s kulcsom a zárban úgy csikorgott,
mint mikor leeresztik a koporsót:
kicsúszik a kötél közt
csikorogva a földbe . . .

1931.







ÉVÁNAK


Ez a néma hét érlelt hozzád,
e hallgatag napok,
e csönd, melyet a megijedt vágy
szomja nyujtóztatott.

És most, hogy itt állsz, a valóság
színébe halványt keverek,
való arcod napos szinébe
a halvány emlékezetet.

Mindig így volt s lesz: a valóval
az emlék is vele-tolong
s én a kettő között dadogva
válogatok, finnyás bolond.

Idézzem-é halóporában
Kőmíves Kelement, szegényt:
- Mi nappal épül, éjjel omlik -
Ismeritek a költeményt?

Ám itt nap, éj keverve hozzák
épülő-omló arcodat -
s olykor az éj mondja ki azt,
amit a nappal megtagad.

Kisiklasz, mint reggel az álom
a gyűjtő eszmélet elől;
terveim meggyűlő homokját
szétfújja egy-szavad szele

s az így, imént földönfutó lett
cigányos homokszemeket
egy pillantásod összehordja
ismét: formálják nevedet.

Valóság és emlék között
igy fűződsz, gyöngyös változat.
Nappal, mielőtt este lész,
ó, légy egy kicsit alkonyat.







FIAM LELKE


Szüretre kész szőllőnél lelkesebb szád,
kedvesem, elment játszani hajaddal
a sóhajtó szél, mely mellembe hált -
s aszúlombnál zörgőbb mosoly a számon.

Meleg könnyed most kezemen továbbsír:
a gyönge fecske fél leszállni rá
s mit beleejtett könnyű nevetésed:
szivemből felszökik a kés

s éléből, hallga, csillag születik,
nem is csillag, csak sejtő gyöngeségem,
nem is csillag, csak letűző lelke
fiamnak, aki sohse születik meg...

Nyugat 1927







FIGYELVE PISLÁN, TÁRGYILAGOSAN...


A vad... és emberben a fiatal:
vicsorog mindig és ugrani kész.

Nem ugrom... fekszem s ha vicsorgok olykor:
sóhajnak vélnéd, annyi az egész.

Bizsergő rúgás, karcsú topogás
szunnyadt fiatal lábaimba hajdan:

ma, morgással is fösvény, vén kutyák,
hevernének egyre a napos porban.

Ki ifjuságomban annyit bucsúztam
s minden bucsúmnak alján a remény

sandított új örömre, új bucsúra,
túlhágva im az életem felén:

már nem bucsúzom... A semmire várok,
figyelve pislán, tárgyilagosan,

az üresség vizenyős szeme néz rám
s én visszanézek majdnem okosan.

Bölcseség - mondtam egykor mosolyogva.
Önáltatás - mondom és nem mosolygok.

Élet... rémlik, mint homályos adósság:
rendezni kéne végre ezt a dolgot.

De miért is tenném? Az kövesse célját,
kit indulata hajt, hogy célja van.

Bosszúm kétajku csönd... zsibbad az inger -
semmire se tartogatom magam.

Nyugat 1937







FÜST MILÁNNAK


Úgy látom arcodat, mint télutói
elhagyott árkot, melynek mélyiből,
ahogy sötétedik, egy-egy hócsilla rezdül
meleg s homályos emlékként szemünkbe.

Ősz mester, ezt kellett megérnünk hát... hogy jön... hogy közeleg
az izgatottan szaglászó szelek
tavaszi áramában... Ezer év... és hatezer...
számlálom mint kincseit a kedélybeteg...
Ha jő a bocskor s szól: Mózeshitű!
Mondd csendesen: Az én ősöm Arany
s jusson eszedbe az az este, amikor
Aranyt olvastál fel nekem - ó, nem nekem,
csak hogy a magad bánatát hallgasd meg oly szövegből,
mely arra hiteles... s méltón remegteti a hangodat.
S emlékeszel? Felzokogtál ott, hogy a vén tamburást
Nem is a művész babérja hevíti,
Csak gémberedő ujját melegíti.

Hol a bánat, amely gőgösebben
vallhatná rokonának e magyar
bánatot: - Megszenvedtem érte. Az enyém.
S nem gyönyörű, hogy ezen sírni tudtunk?
Hogy a mi sírásunk ily szépségekre fényes?
És hogy a panasz örök dallamát
kaptuk, hogy legyünk csillapíthatatlan
jajongás, egyre lehelő meleg száj?

Ha testéből kivetne a haza,
édes testéből nem vet ki a nyelv.
De értelmének eltörik rugója.
Hová legyünk vele s hová kiáltsuk?
Csak méláznánk idegen ég alatt,
kemény, vicsorgó csillagok alatt,
száműzött, mondhatatlan bánatunkkal,
mint a butacsírás lovak...

Költőm, takard el arcod és én is elfedem arcomat.

Sétáljunk inkább a budai uccán,
hol meglestelek egyszer sétaközben...

Ó, egyre inkább rokonaim ők,
e furcsa budai sétálgatók,
ez öreguras lassúléptüek,
kik megböknek minden gyomot, követ
s míg különös szövegeket
mormol az ajkuk - hirtelen
lendül botjuk a messeség felé:
hogy ott, ott elmulasztott életük,
az ismereteln Tahiti, ahol
tán boldogok lehettek volna ők.







HAJNALI VÁZLATOK

(Egy bűnös naplójából)


Ne terjesszétek rosszhiremet
csillagok, hisz rokonok vagyunk:
ti arcom színét viselitek,
én a ti reszketésetek.

*

A mélyre hullott szava ez.

Versek éjfélén,
kártya poklában s amidőn
a téboly forgolódott
zöld poharamban:
szárazlángu szemmel, rögös ajkkal, akkor is, akkor is
téged kerestelek
emberi áldozat,
ragaszkodó meleg,
fűharmatos Isten:
Szeretet, Szeretet!

*

Ősz tiszteletesnek látom én ezt az Istent -

hajnali hazatérők és hajnali hazátlanok
barátja ő, vígasza ő - most nevét mondogatom,
régi, viseltes nevét, mely annyiszor
sistergett villámlásában éjféli
átkoknak és pergett imák füzérén:

Isten,
vajjon e szürkület, melyet te csúsztatsz
hosszú halottasingként e világra,
begöngyöl engem is? Megszánja gyerekarcom?
Ne szánj! Kösd fel az állam inkább,
élő államat, ne tudjak sohatöbbé
az emberek szemébe nézni,
csak eged mély szürkéjét lássa
szemem, segítse átlángolni
és mire itt a reggel:
úgy álljak, felkötött állal,
megölt szemekkel.

*

Nézd ezt a hajnalt, még előbb
sejtelme is alig lebbent az uccán
s most villog, keményen, fegyveresen
s úgy tör rám, olyan hevesen
mint néha-éjt önnön szivdobbanásom.

*

Egy tiszta ének remeg a messziben,

egy tiszta szempár ez az ének:
int hogy kövessem -

tán gyógyultabb vidékre érek...







HARMINC


Ömölj szeszes szél, tevékeny férfikor!
Nyugágyon fekszem, kezeim szelidek.
Már hűvösebben lehel estém,
halott vidék: nem remeg a csillag.

Más ilyenkor még rázza az ifjuság
oroszlánsörényét, az én ujjam válogat
s okos magányom nem cserélem
tea mellett csillogó fecsegéséért.

Húgom menyasszonyi csokra már foszladoz,
ő maga a gyerekkocsit tól a puha ősz
sétányain, simán lehulló
hajával az őszi szél bizalmas.

Igy múlt el időnk, tegnap még a porban
ugri-bugri, együtt kacsáztunk, gyerekek
s ma más-más úton más magányt visz
sorsunk és sohse szelheti egymást.

A boldogságért többé már nem futok,
nini, ott úszik egy bodor fellegen!
Válnék felhővé: utolérjem,
a földről intene: harmatos fű.

És ki magamnak folyós szeretetet
sajtoltam volna harasztnál szárazabb
szivekből: Nem kell! Tisztaságot
kerestem ott s tiszta szeretet nincs.

Ha volna házam, kertjét javítanám,
családom: gondját viselve betelnék,
nincsen, így adj uram erőt hát
hogy megmaradjak magam magamnak.







HARMINC UTÁN...


Harminc után az ember mint az állat:
kuckóra vágyik, meghúzná magát,
kóborkutya-sorsába belefáradt,
társait únja, a füstös dumákat
s padlásszobáját, a "bohém-tanyát".

Mint gondos kertész számontartja őszi
virágait, számolja hajaszálát:
gyér kincsek... és nehéz tükrökben őrzi,
de csak pusztul-vész, számlálni se győzi
s homloknak becézi tar koponyáját.

Fárasztja minden... az élénk szinek,
festményen jobban tűri el a zöldet;
szinészlányok és táncosnők helyett
aranyhalakat gyüjt vagy bélyeget
s olykor már maga is elhiszi: bölcs lett.

De éjszaka... egyedül... fel-felébred,
szemközt, jövője dermed a falon
és látja magát reszketeg szegénynek,
krumplin-motyogó szegényházi vénnek
s fülledt párnájába sír: Irgalom!...

Az első szél ledönti a lábáról
és ágyba hull, miként halálos-ágyba,
a régi jó biztonság messze-pártolt,
az ember fél egyedül a haláltól
s példát idéz... tünődik... csonka pálya...

Nem, nem!... Fiú, vedd sorsod a kezedbe,
az árnyék nő... fogy a remény... öregszel -
nézd, mint reszket a szélben a cseresznye,
azt reszketi: valamit még lehetne,
most vagy soha, tenni az életeddel.







HASONLAT


Mint egy nemzetközi hotel
étkező-termében az arcok
eleinte hullámzanak lágy
szédületük körébe vonva
figyelmed, mert minden lehet még
e színes massza, sorsod búhat ott:
szerelem, gyűlölet, barátság! -
aztán a nyüzsgésből kitisztul
egy-egy arc és megnőve közelebb jön,
a többi lassan megfagy és egy este
ráeszmélsz, látszat ez csupán:
ahogy villáját emeli az egyik,
más-más nevet, csörömpöl, hadonász -
valójában szobrok ezek mind:

Élet,
szerettem volna hajdan
homlokom és szemem és ajkam
száz tikkadását borogatni
szépségeiddel; szeleid lehét,
zölded, pirosad, feketéd,
vadalma-kebleid izét -

dadogó ujjaim közűl
csúszik, kicsúszik a síkos idő.

ingatag és forró ünnepeid
lassan hűlnek már -

és szobrok között járok mindörökre.







HŰSÉG


Míg jósnyelvek bal-jövőd papolják,
hírvivők rosszhíred szertehordják:
állok nagy csöndedben Magyarország,
tompán, mint a hurokba szorult
vad, mely érzi: komorul a gyöngy táj,
s mire eszmél, már bealkonyult.

Mit tehetnék áramok divatja
ellenetek, stréberek szimatja?
A seb is előbb gennyét kiadja,
mielőtt begyógyul, és a var
jelzi csak, hogy lázas volt a vér ott,
s hogy minden láz nyugalomba hal.

Kor, lekötöd minden jobb erőmet,
máglyává zaklatod heverőmet,
mikép gyógyulhatnék ki belőled
te kétarcú, kancsi förtelem,
ki egyfelé csókot intsz, hogy: Béke!
másfelé harsogod: Győzelem!

Nem zúgok: álmodó esti méhkas. -
Mint a tavalyi primőr izét az
ínyenc, miként olvadt nyelvén szét az:
szót ízlelek, hosszan-lebegőt,
széttaposott, hóillatú álom:
Szabadság! - alpesi levegőd.

Ha a vég jő, jöjjön, ámde hős vég
legyen, légy a csendes vakmerőség,
légy talapzat, melyen áll a Hűség:
ahogy Isten adta dallanod,
azt cifrázd és azt meztelenítsd le,
azt a lágyhajlásu dallamot.

Költők, csak bennetek ne csalódjam,
hitem remegett a széttört csókban,
most, hogy minden ím bomladozóban,
ami kötött, minden szeretet:
el ne áruljatok pályatársak,
költők, hadd maradjak veletek!

1938







A HŰTLEN


Hát nem lett táncosnő belőled,
tagjaid különös, vadóc hevét
kiszítták a nyúlszájú évek.

Állsz a konyhában, szomorú cseléd,
kezed reszelős, foltos a kötényed
s míg zubog a víz, sípol a fazék:
hallod hangjait messzi tánczenéknek
s lassan egy bánat rajzolja le szép
árnyait arcodra mint messzeséget,
pillantásod e messzeségbe téved
és bánatodnak nem tudod nevét.







JEGYZETEK A CSENDRŐL: BOLDOGTALAN


Csend, csend, selejtes,
semmit se rejtesz,
rosszminőségü csend,
előtted, mögötted
se fény, se árnyék,
semmise leng.

A jó csend borongós,
mint a teliholdnak:
udvara van
és mint igaz gazdája,
ki benne él, az ember,
boldogtalan.

Nyugat 1940







JEGYZETEK A CSENDRŐL: A CSENDDEL TELVE...


A csenddel telve láttok ím itt,
nem hozzátok, a csendhez tartozom,
homlokomon a révedés:
nem földi az s szemem bolygása sem.

Kies fürdőhely volt a lelkem,
utó-évadján lássatok,
tegnap még emberekkel telten,
ma elhagyott,
rendetlen őszi park,
gyomvert, kihalt,
emberfia, köreim ne zavard,
az esős évszak kezdődött ma bennem -
magammal ím egyedül lennem
ó, hagyjatok.

Nyugat 1940







JEGYZETEK A CSENDRŐL: TÉLI CSEND


A téli, a szemérmes téli csend,
mely arcát hóeséssel fátyolozza,
önnön fehér játékain mereng.

A temetők keresztjeit porozza
be kékes pelyheivel, csendre csendet
ejt, mint aki ezüstjeit halmozza.

És olykor, éjidőn, a részegek
szemét ő töri meg meleg homállyal,
hogy hó-ölébe hullnak reszketeg.

Nyugat 1940







KIÁLTÁS A PUSZTÁBAN


Fojtó, kiszívott,
rekedt, sivár
e táj,
e pusztaság...

Unom, unom,
uton - uton
és útfelen,
bármerre lépjek,
bárhova érjek,
mindenütt meglelem:
meglelem a helyem.

Szürkék hazája e
forditott hontalanság,
művészsörényü, ideges
fejét lehajtja a kalandvágy,
itt minden bizonyos,
meder, de iszapos:
megfojtja a lélek
kedvét, kalandját.

A célbaérés
dermeszt és nem hevít.
Az elvetélés
kínja nem keserít,
bár keserítne:
keserv hevítne.

Álltam mindenen innen,
idegen mindenünnen,
a nyári parkon innen,
innen a parki rácson -
ó, félszegségem hamva,
kamaszkor gyáva hangja,
ifjú csetlés-botlásom.

A szegénység havas táj
volt, villogó, kemény,
reményem mint a kristály
jegecedett körém,
a kristály szerteporladt:
elveszté gyöngyi fényét,
a hó csatakká fulladt:
lucskos lett a szegénység.

Bár forogna merev szemem
ellágyult kocsonyás világa:
s ha téboly volna lángja!
Intene: vele-lengenem,
valami szenvedély ingája!
Mert pusztaság ez, pusztaság,
hol rekedt a madarak torka,
hol a szél maga sebesült
nagy szárnyait alig vonszolja
s leesik menthetetlenül
a kígyószínü porba.

Szép, sugárzó verésü,
szökőkút-reszketésü,
villámos, karcsu ujjal
érintő szenvedés,

elfúló tüdejü
vad kétségbeesés,

igaz megrendülés -:

hajdani pártfogóim,

ó, mentsetek meg, mentsetek meg!

1937.







KÖLTŐ


Poros tekergő, senki vagyok én,
puha szemlélődés ül rajtam -
de jótól párás minden pillanat
mely álmaim sötét lélegzetében él
s szaggató csenddel világít csuklómon a vér.

Nézem a hegyek kemény vonalát:
álommá néztem,
a szőllőskertek vérmes fürtjeit
esőben kóbor homlokom
halovány dallá szüretelte szét -
parázs remeg torkomban és hervadt hegedűk,
a darabos föld hideg omlása
a sebzett levegő a sószagú este
ujjaim fuvallata s a legázolt mimózák
könnyezése hallatszik bennem, némán kisiklok:
fojtott tájak bilincsében sziszegő napjaimat
hiába hívják hirtelenharagú
nyiltszemű záporok.

Nyugat 1927







MINT EGY DIÁK...


Régi barátommal találkoztam az este
s ő - mint ilyenkor szokás - megkérdezte:

- Hogy élsz?

Tünődtem, igaz is, hogy élek?
És gondoltam mindenféléket,
sok régi emlékem feléledt -
honnan jött, honnan,
a szó, amit végre kimondtam:

- Hogy élsz?

Úgy meglepett... Én mondtam ezt magamról?
Titok a lélek és a szó kalandor -
és álltam ott sokáig, felkavarva,
gondoltam erre-arra,
de csapongásom mindig odatért
s arcomba kergette a vért:
Mint egy diák...

Diák, diák - de miféle diák
kinek mindig vakációja van
és sohasincs vakációja
és nincs Isten, ki rávigye a jóra
és a korcsmába jár s boldogtalan?
Miféle züllött, borostás diák?
Nagy kínnal tartja el szülője,
szegény szülője, a világ
s ő kerüli az iskolát
és hogy majd vizsgáznia kell, rémlik homályosan,
de elfelejtette a dátumát.

Ó, hol az iskola, mely befogadna?
Rajongva omlanék a padba,
szemem vonzaná a katedra -
be jó is volna elodázni
a felelős,
hideglelős,
a számonkérő éveket:
ezt a nyomorult felnőtt-életet...

Állok a vénség aknái előtt,
jövőm: lidércek s bányavíz -
diák vagyok, de nem a friss diák,
az igazi, ki a jövőbe hisz.
Ó, megdézsmálta már a szél reményem,
e szép pillangó hímporát.
Reményt foltozni, pilleszárnyat?
Kifoghatod-e hálóval az árnak
egy rezzenő, sógyöngyös mosolyát?

Kultúra 1935







ÓDA


Téged dícsérlek sokszínű szédület,
pokol hintája, ingatag és tüzes,
sikos véletlen: vizi-palló,
sorssal vemhes meredek szeszély te!

Gyöngyházsejtelmű villanó vakmerés,
érzem már, mérged lassudan átitat,
mérged sötét, tükrös bogyói -
s mindenem egy remegő remény már.

Veszély, száguldni havas lejtőiden,
törött si-talpon szállani, hullani,
boldog rabként korbács-suhogtát
borzongni a gyönyörű iramnak.

Mielőtt megáll: lengjen a szív nagyot,
halk vízesése ezüstös robaját
öntse ki a világ fülébe,
a szürke fagy mielőtt lekötné.

Fal mellett élni, mint a folyóka? Nem!
Nézd a csillagok szögletes és kemény
arcát, futják hazárd pályájuk
s olykor lezuhannak néma daccal.

Ím születendő gyermekedbe sugalld
egy bátrabb élet öntudatát, hitét
s ajkán lázrögös leheletként
ott pihegjen szomja a kalandnak!

1937.







ÖREGÚR


Mosolyodban jégmezők csendje dereng,
messzenéző szemedből lopódzva
alkonyati suhanással bucsúzik a láng,
lépésed olyan megilletődött
mintha mindig templomok, temetőkert,
halk ünnepélyek közt járnál.

A kaland elmúlt a szádról,
a sóhajtás pilléje se repked,
esti alakodhoz egyre több árnyék szegődik -
a madarak elmenekülnek
válladról melegebb vidékre.

Vajjon megbocsájtod-e a szabados suhancnak
hogy nevetést ejt durva szájjal,
megbocsájtod-e az éjszakázó
uccákon a lámpák hangos versenyét
s hogy lélekzeni mer vázádban a virág -:
míg gyászbamárott homlokod körül
az utolsó szárnycsapás
ónos lehellete setteng...

Nyugat 1927







AZ ÖRÖMHÖZ


Ó, hol vagy? Merre bujkálsz, fátyolos?
Míly tompitókkal aggattad körül magad?
Napittas voltál, táncos és merész,
Most holdsütötte folt vagy holt fenyéren.

Gyengéd hajlású, mint hegedűk nyaka,
vonó-suhantán erős zengedező,
tündöklő táncod eltört, hova csuklott?
Ó, lassan belehelt - nem futó leheléssel,
mint tükrök arcát a bánatos leány -
alig bőrző zománccal vont be végkép
valami fagy, valami kéreg,
valami tartós, visszavonhatatlan.

Ó, egyszer látnálak még meztelen,
egy őzsuta vagy egy kisded szemében:
oly igazán, oly eszméletlenül -

mint amiképen a lejtő patakvíz
lombot, faágat s csillogó halat visz,
öröm, te kékhasú, kis, csillogó hal,
evezve ringj ártatlan uszonyoddal,
egy napos pillanatban vesd fejed fel,
tátogj, buktasd le és végkép temesd el:
ezt lássam s hulljon szürkeségbe minden
öröm-látott, halálos szemeimben.







ŐSZI BÚCSÚZÁS I.


Hadd illesszem mégegyszer arcomat
harangszó-illetett
orcádba táj,
mielőtt lepereg
búcsúm mint szélütött lomb -

mert íme útra kelek:
új zarándok-ösvény,
vegyül az út porával
hajléktalan sóhajom,

fújja a fukar ősz
fölleghajtó köpenyem
melyet már nehéz messzeség lepett el...







ŐSZI BÚCSÚZÁS II.


Borzong az este,
szétmetszett kézfogásunk sír a szélben:
az árva tenyér nem felejtheti el
azt a meleget
mit ujjaiba súgott
a másik szeretet...







ŐSZI KÁVÉHÁZ


Azt hiszed, csak a földnek van négy évszaka?
Csak a napfény változik s a levegő hőfoka?
Őszi kávéház, ím fázlódva térek
asztalodhoz, bánataim hona.

Künn a terraszt kócolja az eső
s benn is az ezüstszálú ősz
hímzi a hosszú terem tájait
s kedvemet, mely nélküle is esős.

Csak ülni itt, e tömjénes sarokban,
e füstszinű és izgatott
tengerfenéken, hol surrogva szállnak:
kecses halak, villámosan, a nők -
nem téveszme-é, hívságos bolyongás,
amit az életben teszek, minden más?

Szeretem ezt a jó semmit, ölelj
magadba, anyás fészek-melegedbe,
útálom ezt a híg semmit, csak így,
csak ülni, kávéház, pocsék öledbe,
szeretem... ej, mit tudom én, mit is
szeretek és ha... miért szeretem?
- Te légy Nagyerdőm! - suttogom kajánul
s dupla-rumos teámat keverem.

Az eső nagy nesze ütemesen
ringatja asztalom,
mintha valaki a magasba, fenn
tompa késeket köszörülne és
egyenként ejtené le
agyvelőm rezgő közepébe
és élesen! -
Számon meghökken a falat,
úgy ülök ott, magamba rogyva,
az eső messzi kései alatt.

S megring velem a szék és reszketésbe
kezd az asztal, táncolnak a falak,
vaj' merre hányódhat rozzant hajónk,
hanyadik szélességi-fok alatt?
Ha most felkiáltanék: Kapitány!
Süllyedünk! Hé! A mentőcsónakot!
De nem. - Éleszteni hűlő teámat:
kanál nélkül locsolom a rumot.

És érzem visszavonhatatlanúl:
ez is sors és az én sorsom ez is,
sorsom e zúg és sorsom ez az asztal
s mit szétterítek most, a papír is.
Körülöttem polgárok feketéznek,
repül a szó, a nevetés csereg -
én szenvedek csak:
fonnyadt arccal és eszelősen,
egy vers felett.







SÁPADT POHÁR


Mért nem tudlak nézni tovább a főlény
hazúg magaslatáról? - irigylem a gróf urat
ki megveregetné vállad mint kedvenc lovát
vagy a pókhálós flaskót szokta, mely néki gyüjtötte zamatját.
Mért ez a fogas magány, ez a kínlódó keresés,
ez az elmélyítési hajlam: mért tépdesek
álarcokat ott, ahol az arc nyilt
s szemek tágasságában az egész habzó világ van
s kegyetlen száj: élvező fiatalság!
Osztogatod magad egyazon arccal: hideg királypénz,
csak nekem maradsz úgye poézis, hogy töltekezzék
magányosságom sápadt pohara? - de én se
tagadhatom le szemedvilágát
mely félős diákká ejt vagy fölken keserű bölccsé -
így lettél nekem kerti ünnep bolyongó lámpása
mit csak a palánkon kívül ámulhat a csavargó,
így lettél a délben álló gyümölcsös s én a böngésző
száraz köténye: messziről, céltalanul esőre váró...

Nyugat 1927







SZEGÉNYSÉG


A mi szegénységünk nem az a fényes szegénység
min angyal őrködik aranyos karddal
s olyan palásttal melybe az álmokat beszőtték
s egyet suhog: kifeslik szikrás havazása.

A mi szegénységünk maga a valóság:
rosszpárázatú ing, testünkhöz tapadó,
nyűtt ideg és egyre még nyűttebbre bolygatott,
de kiirthatatlan. - Híg örömökben ázott
éjszaka után a söntés ablakában
megpillantott reggel ilyen ábrándja-vesztett.

S ha a vásári jóság úri embersége osztogat:
a mi szomjúságunk önnön mély kútjaiba néz -
s szemünk lángjában hallgatón hever
termő zápor s kormos fenyegetés.

Nyugat 1927







SZÜLETÉSNAPOMRA


Befordultam a harmincadikba,
minden évnek meg volt a titka.

Most szeretném: a világ ünnepeljen,
hiába, egyedül kell ünnepelnem.

Legyen. Úgy vagyok, mint a gyerek, akit
bezártak a szobába, eleinte
játékával mulat, ünnepli magát:
a kocka-vár mesterét, majd eszmélve, hogy
egyedül van, hirtelen sírni kezd - -: egyedül vagyok én is
s míg e versen tünődve múlatom az időt,
felejtem, hogy senkim sincs, aki csak egy meleg
szót vetne, min hálásan rágicsálnék,
mint talált csonton a gazdátlan eb,
felejtem s ünneplem magam - ó csendes ünnep,
ez a magányos vacsora
a kávéház zúgában:
ez illik hozzám,
ez a dísztelen este - -

Sokat elvittek az évek, alig hoztak.
Barátaim elhaltak vagy megváltoztak.

Itt vagyok íme a harmincadikban.
Alázat, minden poharad kiittam.

(November 9)







VÁLTOZÁS


Szédül bennem a vágy, szédül a szó:
Valami mást, valami mást!
A tiéd vagyok, veled-suhogok
gyönyörű változás!
Nem akarok az lenni, aminek
láttatok eddig, meg nem tagadom
aki voltam, de ami lehetnék:
azt akarom, azt akarom!

Kiáltani szeretnék s belesírok
a csendnek hűvös mélyibe.
Mi az, mi a sírással vele-rezzen?
A síró. Egy lomb, egy virágpihe
nem lebben szárán - hát mégis kiáltok:
Ki mindig átsiklottál ügyesen
a feszültségek áramkörein:
most bírd ki, most - feszülj meg életem!

Feszülj meg és ha belefeszülsz is,
békéből béke sohasem született...
Repitsd fel minden perced lobogóként,
lengesd! Sürűbbre fujtasd életed!
Mindennek, ami volt, megforditottját!
Tündérálmaid gyönge íriszét
ujjal tapodni s a valóság
testét álommá remegtetni szét!

Oly honba vágyom, hol suttog a szél
mint elülő taps végfoszlányai,
hol a szelíd hó fennakad a felhőn
makrancosan, nem akar hullani,
az eső rajja vállamra telepszik
mint nagysereg szürke madár,
az évszakok egymásba gabalyodnak,
de mind a négy, ha kell, visszatalál.

Őrület ez... S bárha mindenki más,
amije van, ahhoz ragaszkodik,
vágyam, te meg ne csillapodj, tovább
bökd magad lehetetlen poklokig,
hol nincs nappal, csak szürkület
s az is űzött kígyóként menekül,
gyűrűit rezgeti, csavarodik,
csapkod - de pirkadattá nem hevül.

Lemondtam már a szép ábrándról,
hogy aklotokba tartozom
hívő emberi-közösségek,
már csak magamban kárhozom,
de a tüzet, azt én hevítem,
önnön kárhozó-lángomat:
fekete láng, nem szelidítem,
felhőbe mártott alkonyat.

Kedvesem, pillád mögé hasztalan zársz,
mire felnézel újra, más vagyok,
örök gyengénk, hogy sohse adhatunk,
csak látszatot, buborék-látszatot,
mire, arcomra nyílva, a szemed
rögzítené, már csak a változást
kapja el s hasztalan kápráz utána,
hogy megfogja, mert más az, újra más.

Így lázadok önmagam szobra ellen,
amit felőlem megformáltatok -
tűnődik még a régi bánat
lelkemen, és már új bánat dadog.
Maradj velem termékeny nyugtalanság,
remegő ajku szomjam be ne tellj -
nyárfa-rezgésben tűnő messzeségek:
egy csókot még - és felejtsetek el.

1934.







VERS A HALÁLRÓL


Gyerekkoromban a halál aranylegenda volt,
elfutó sejtés, távoli hegedűszó
s emlékszem egy régi álomból felremegő
kóbor sírásra - az is a halál volt.

Ó halál meleg ábrándja,
téli estén leszállt Andersen-mese -
nagyapám temetésén
megcsókoltam a gyászlovak bóbitáit,
a szertartás érdekes volt - sírtam -
lehelő hervadásban úszott a temetőkert:
vértes gyerekszívemnek nem fájtak az ősz elhullott sárga katonái.

Hogy kirendültem azóta a gyermeki biztosságból.

A meleg ábránd porbagurult,
a mese hamvát elvitte a szél,
jeges váz mered, szálkás bitófa, érdes lett az emlék.

Ki ismeri a gondok ásóit?
A lelkiismeret sápadt arcát?
A megalázkodás lassu füstjét mi fojtón belep s kiőrli torkod ércét?
S ha az utolsó terv is elúszott mint a mentődeszka?
Ki látta a pillanatot mikor az önbizalom meghajlik: rózsa a szárán
s várja az irgalmas szellőt: szárából ledöntse?

Így lopta belém is a halál hervadt fuvalmát,
ezer mindennapos temetőbe botlik menetelő sorsom
és néha éjszaka arcom heves lesz, különös zúgás kél,
tikkasztó dobverésben halántékom fázik
s göröngy búcsúzkodó hidege rázza meztelen mellem...







VERS TE MARADTÁL


Íme megint csak te maradtál
vers, kibe most úgy kapaszkodom,
görcsös lélekkel, mint a rab
az ég kékjébe, ritka sétán.

Tudom, hogy betegség vagy,
kudarc, menekülés,
sebeim meleg arca
tebenned hűl halottá:
kegyetlen sebhedés.

S mégis ragaszkodom
hozzád, ragaszkodom,
mint anyaemlejéhez
a bölcsőből kinőtt
fiú ragaszkodik,
mint gyerekkora arany
játékaihoz a
felnőtt, akit kilöktek
a szürke időbe,
a szürke férfikor
tájaira, hogy pergő
robotban izzadságos
kenyerét megkeresse!









 
 
0 komment , kategória:  Fenyő László   
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
2019.07 2019. Augusztus 2019.09
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1234
567891011
12131415161718
19202122232425
262728293031 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 21 db bejegyzés
e év: 253 db bejegyzés
Összes: 4830 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 865
  • e Hét: 9102
  • e Hónap: 35725
  • e Év: 173097
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2024 TVN.HU Kft.