|
2021-01-17 20:00:24, vasárnap
|
| |
| |
VÁLÓCZY SZILVIA VERSEI 
Válóczy Szilvia (sz. Pásztor Szilvia, 1978. július 4 ) Magyarországon, Hatvan városában született. Gyermekkorát a Galga-mentén elhelyezkedő kis városban Turán töltötte, gimnazista éveit Aszódon. Jelenleg Pest megyében, Veresegyházon él családjával. Verseket és kisebb hangvételű lírai költeményeket ír. Költeményeit és rövid prózáit saját honlapja mellett több írott sajtóban, online irodalmi oldalon és magazinban is publikálta: Turai Hírlap / A Kistérség / NapSziget online művészeti, kulturális magazin / Héttorony irodalmi magazin / Poet.hu / DunapART cafe irodalmi és művészeti portál / Pieris interaktív kortárs művészeti portál / Dokk irodalmi kikötő
"Azt szeretem az írásban, hogy szabadon szárnyalhat a lelkem. Azt a határtalan csendet és mélyen átszellemült odaadást szeretem, amely kihozza belőlem a szavakat egy-egy átélt pillanatot követően. Azt szeretem, hogy mindezt írottan is megoszthatom másokkal. Azt szeretem, hogy adhatok..."
(Válóczy Szilvia)
Bemutatkozás
Link
Versei
Link
Link
Link
Link
A versek a szerző és a Poet.hu forrásként való megjelölésével, nonprofit céllal szabadon után közölhetők.
ALKONY
Meghasadt az ég
úgy vérzik, olyan rég,
mintha kín tartaná vissza
Isten seregét.
ALKONYI DAL
koppannak a szögek
szíved oly kemény
feletted sem maradt
az erdőnyi remény
kínod szava hallik
kint a vak határban
vérben zokogott nap
merül el a sárban
acélos szél süvít
tépi az ágakat
önmagával harcolt
régmúltú gyalázat
bűnbölcsőből fordult
ringatott képzelet
így halálhoz közel
nincs már más végzeted
koppannak a szögek
mit szívembe vertél
vérzik az alkonyat
jobban ég mindennél
ANGYALOD
(Kisfiamnak)
Szellő hallja hangját,
Szíved látja szárnyát,
Szökell szépen, szabadon,
Így vezet az utadon.
APA EGY...
Apa is csak egy van,
délceg modorával úgy terelget,
oly gyengéden,
mint báránykát a jó Isten,
és aggastyán lelkével
merengve tanít,
úgy, mint senki sem,
hogy rosszat elkerülvén
csak helyes utad járd.
Így szeret téged
jó apád.
ASSZONYI SIRALOM
Telihold kopog az ablakon
szép pilládra már álom vetült
könny csorog az arcomon
mert az éjszaka túl elvetemült.
Elválaszt bennünket sok utca és tér
te ott pihensz csendben, s nyugodtan
itt a gyász lassan lelkembe ér
de reggelre elmúlik biztosan.
A kinti árnyak lágyan suhannak
álmokat igéznek megfáradt szememre
látlak még magam előtt
bár buta szívem egyre csak feledne.
Látom, ahogy kezem fogod
és arcomról csorgó könnyeim törlöd
a te szemeidben is rajzolódik
minden elvesztett örömöd.
Égető most az éjszaka
még égetőbb minden pokolnál
az a sok fájdalom most összegyűlt
hozzám eljönni bár tudnál...
De elválaszt bennünket sok utca és tér
te ott pihensz csendben, s nyugodtan
itt a gyász most már lelkembe ért
de reggelre elmúlik biztosan.
Veresegyház, 2012. december 29.
ÁRVÍZI DAL
Nagy a baj, nagy a baj,
kiöntött a Duna, haj,
átszivárgott partok mentén,
erdők, házak, utak közén.
Nagy a baj, nagy a baj,
kiöntött a Duna, haj.
Nagy a baj, nagy a baj,
szétterült a Duna, haj,
menti dolgát kicsi és nagy,
amit nem bír, azt hátrahagy,
nagy a baj, nagy a baj,
szétterült a Duna, haj.
Nagy a baj, nagy a baj,
elsodort a Duna, haj,
visz az mindent, hörögve zúg,
nem gát néki a magas út,
nagy a baj, nagy a baj,
elsodort a Duna, haj.
Nagy a baj, nagy a baj,
elvonult a Duna, haj,
pusztulást hagyott a völgyön,
iszap maradt ott a földön.
Nagy a baj, nagy a baj,
elvonult a Duna, haj.
Vác, 2013. június 8.
BÚSAN
Elválaszt az éjszaka
csendbe borult kín szava
torkomra ült,
szorítva szül kába jajt,
s csendbe húzva hajt
bús melankóliába.
BÚZAVIRÁG
Búzavirág, búzavirág, integet a szála,
kis levelén kék virágát duzzasztja a hála:
"Jó így nekem, jó itt nekem, szép Magyarországon!
Nem kell nékem más tájéka sehol a világon."
Búzavirág, búzavirág nyílik messzeségben,
madár lesi szép orcáját Isten kékségében.
Olyan tiszta, Angyal szárnya védi a világtól,
úgy igézi, hírét viszi nyájához a pásztor.
Búzavirág, búzavirág, pillangó száll rája,
ékessége, kékessége bájologva áldja:
"Isten adott, szívvel tartott ünnepet a szépnek
nap fényében megfürdetve magasztal most ének."
Búzavirág, búzavirág magról vetett élet,
esőnél és napsugárnál többet mégsem kérhet.
Úgy virágzik, ingón játszik a harmatos fűben
ha szél fújja, táncát rója a bársonyos zöldben.
Búzavirág, búzavirág ring a kecses szélben,
erdő mellett, rét tisztásán énekel eképpen:
"Jó így nekem, jó itt nekem, szép Magyarországon!
Nem kell nékem más tájéka sehol a világon."
CSÓK
Lassan kúszik hajam alatt kezed,
S míg nyakam ívét meg nem leleld.
Haladsz előre rendíthetetlenül.
Gyengéd ujjaid erőt hordoznak.
Mint tömör szikla, néha ökölbe szorulna,
De kibontom, én lágy szeretettel.
Szólnék még, de nem hagyod,
Ajkam ajkaddá alkotod,
S mintha szárnyaim nőnének,
Karjaidban lebegek.
Nyelved forró lángvarázs,
Ha szomjazom, innom ad s kér,
Mint a lüktetett vöröslő vér,
Levegőt, s éltet mér tüdőmnek
.
Tudom, miért szeretlek...
EGYIKÜNK SÍR
Egyikünk sír
a másikunk nevet,
de Isten
mindkettőnk felett
őrzi az eget,
és őrzi az elmúlt,
hátra hagyott
szerelmeket.
Egyet a parton,
egyet az úton,
egyet az emberek között,
hol a zaj helyére
mégis nyugalom szökött.
Egyikünk sír
a másikunk nevet,
mégis mindkettőnk
hordja a terhet,
mert az Isten hittel szeret,
nálunk hagyva
az apróra tört
emlékeket.
EGY SZERELMES ASSZONY LEVELE
Ha eddig nem tudta volna,
Önről szól az életem,
mióta megláttam Magát,
azóta mélyen szeretem.
Ékes szava szebb a szebbnél,
és én andalítva hallgatom,
szívem e szenvedélytől venni,
őszintén vallom, nem tudom. 
Ha csak egyszer látná,
kondult szívem hogy remeg,
Félve óvná tovább-tovább,
mit múltja magába temet.
Kérem hát, érezze át,
szívemben Ön, hogyan él,
s tudja meg a vágyott titkot,
boldogságban mint remél.
Alekszandr Szergejevics Puskin: Tatjána levele Anyeginhoz c. mű hatására újra...
EGY VÁNDORLÓ ÉJJELEN
Ellenállhatatlan szépsége az éjnek...
Mennyi mindent érzek általad!
Szívembe, ha derűs dallam száll,
rám tavaszod rügye is megfakad.
És mennyi álom kél szemeim előtt,
bódító perceim, mind édesek,
nappalok alkonyából szült
e ringatott hangulat, oly réveteg.
Véremben a tűz melódiát csihol,
amott a távolban messzi fények,
s a megfogant szó fülekbe súg,
Tiéd enyémnek, enyém Tiédnek...
ELHAGYATÁSOM IDEJÉN
Nyűglődöm, hőbörgök egy szegény
gondom alatt, nem találom magamban
a megoldást, a kiutat.
Sok kérdés kér, majd naphoz ér,
de még rejti lényegét,
míg várva vár és alva jár,
az ősz teríti szőnyegét.
Sikoltok. Oh, túl nagy a láz
érben csordogáló véremben,
halotti tort játszik a lét
menyegzője énvelem.
Azt hiszi, még ezt kibírom,
és nem ordítom az égre,
hogy hervadni kész lelkemnek
sárba hanyatlott éke.
De te ott, hol túl a lét
még nem rontotta a világot,
ott varázslod kis kertedben
a legszebb fádat s virágod,
s míg sírok éjjel, sírok nappal,
sírva ér az Isten s angyal,
te csak szépen járod
szép határod a nappal s csillagokkal.
Veresegyház, 2013.
ÉLNEM KELL
Tudom... Élnem kell...
Ha szomjazom is, ha éhezem is,
kell, hogy létezzem, Neked...
Hogy a borús napokon
ott legyek, és szorítsam
elfáradt kezed.
Léteznem kell...
Nem vehetem el, mit a természet
szívedhez alkotott.
Nem tilthatom meg az erdőnek,
hogy megadja,
mit teljes pompájában adhatott.
Élnem kell,
míg Isten kéri, s szíved érzi,
számára vagyok a mindenség,
és nem számít az idő,
nem számít a lét,
ha lelkünkben ott ül
a legszebb békesség.
A FÉRFI
A Férfi, biztonság,
lágyan ölelő karok
meghitt melegsége,
hol minden titok
epedve nyílik.
A Férfi, lét, és erő,
hatalmát körbe hinti
amerre jár,
s vágyakat gyűjt
szép szerelmesének.
A Férfi, lassú csend...
Mély hallgatás,
ha szíve égre kél,
s szelíden óvja
őszinte álmait.
A Férfi, megnyugvás,
Alkonyok igaz őrzője...
Hosszú ÚT,
a nő legszentebb útja...
Örök Világmindenség...
GONDOLAT
Szeretem azt a csendet,
mit magadban hordasz,
mély eszméid közt
féltett rended oldalát,
mely néha meggyötörve,
bús szenvedéllyel
szövi körbe önmagát,
és szeretem azt a szót,
mit ajkaid szép ívei
aggódva, de hűen rejtenek,
mert ahogy te, én is érzem,
egymásnak adtak
a megbocsátó szent egek.
Szerelem
HA NEM VOLNA KÉSŐ
Önmagammal való küzdés
minden egyes sor
a közömbösség magába zárta
magányom lángoló fényeit
mert a szív reménye itt
nem helyénvaló.
Túl halk a szó
hazavárna az álmodás
egyszerű terekbe ívelne át
a más és karod féltő melege
ha lehetne...
Lenne csend és megnyugvás
örömteli varázs
a melletted töltött idő...
És valódi emlékezés
ha nem volna késő...
Túl késő...
HARANGOK
Némán járt utcák,
A fény sem boldogít.
Ordítva üzen a szív:
Miért adtál ennyi kínt?
Istenem...
Szólnak a harangok,
Magányba űz a félelem.
Hitté csorog az ég,
Ellened is vétettem
Istenem...
Messzi sarkon ott kuporog
A nem várt kétkedés,
Teherként vonaglik a csend
Átölel a szenvedés
Istenem...
Belém tört reményem
Most halkan eltemet,
Búcsúzik a nap is,
Elhagyott engemet...
Istenem...
ISTEN ADTA...
Isten adta az életet nekünk,
S Isten tudja, mi lesz majd velünk,
Veled és velem, e két lélekkel,
Lelkünk rajta oly becsülettel.
Isten adta át kezem a kezedbe,
S Isten veszi majd el, mit lehetne,
Mit megtehet, megteszi, csak kérd,
Csak kért kívánalmaddal beérd.
Isten adta e buja természetet,
S Isten látja majd mikor temethet
A teremtett idő megfásult múltjait,
Múltakból menekült hajtások százait.
Isten adta a víg-öröm muzsikát,
S Isten hallja majd énekünk odaát,
Mint mennyei szónoklat lírai hangja,
Hangos dúdolásban a szív dalát játszva.
Isten adta az életet nekünk,
S Isten tudja, mi lesz, majd velünk...
Veled és velem, e két lélekkel...
Csak lásson el az ég, sok szeretettel.
KARÁCSONYI CSODA
Csoda vesz most körül,
mint lobogó gyertyák lángjában a fény,
szemeinkben tünemény
reptet hullámzó színeket,
mosolyba mártja
az ünnepbe öltözött szíveket,
s a meghitt hangulat,
álmokban édes halkulat,
akár messzi csillagvágyak,
oly boldogságai vagyunk e világnak...
Karácsony vesz most körül,
andalító, lágy, mélységes zene,
Isten lüktető üzenete,
s amint tereinkben fürdik a jóság
adva ad a hálából font valóság.
Veresegyház, 2015. december 20.
KELJ FEL, EMBER...
Kelj fel, Ember, fel a porból,
ha tested fáj is a nyomortól,
álmokat szőj színes képből,
éld meg hited az Egyetlentől!
Nyisd ki, Ember, nyisd ki szemed,
ha vakon látsz csak, nincs kegyelmed!
Képmása vagy a Teremtőnek,
magad áldozol az időnek!
Hozd el, Ember, hozd el végre
boldog mennyet, le a Földre!
Te teremted a világod,
körforgásban valóságod!
Lásd be, Ember, lásd be végre,
Isten, miért emelt fel az égbe!
Lelked szabad és hittel érző...
Testbe zárt örökkön létező...
KERESTEM
Hideg lett.
Nyárias tavaszból
lábam elé hullott az eső,
s nem tudom, hová tűnt
az a tétova szellő,
mely hangodat hordozta.
Kerestem a hegyek mellett,
de a Duna fodraiba mosta
hullámzó arcod is.
KÖSZÖNÖM
Csak köszönhetem
minden szavad,
minden érzést,
mely Tőled fakad.
Köszönhetem
lelked szárnyát,
mosolyod,
mely szeretve lát,
s azt is,
ahogy féltve aggódsz,
mikor fájó szívvel
vágyat rajzolsz
bús arcomra...
Köszönhetem...
Csak köszönhetem,
hogy minden tetted
szerelmed adta.
LASSAN ELFELEJTESZ
S lassan elfelejtesz majd...
Homályossá válik Benned
Minden szép pillanat,
És az a kevés,
Mi megmarad,
Szíved egy távoli szegletébe
Bújik,
Szomorúságom elől
Nap fényével hajlik majd
A tavaszi égen,
S már megnyugodsz régen,
Míg lelkemben
Ott küzd még a gondolat,
Hogy többé
Nem hallom hangodat,
S nem látlak majd
Ezernyi csodádban.
MARADOK
Kell, hogy megnyugodjon a lélek,
kell még néhány
egyszerű ének,
hogy mosoly hagyja el arcodat,
s vágyakba rejtett karcolat
legyen minden régi emlék.
...de még, ha nagyon is mennék,
maradok...
Veresegyház, 2010.
MÁS TÁJAKON
Nézd...
Olyan vagyok,
mint a magányos idő,
mely kivénhedt fák törzsébe
a szerelmet írja.
Ellobbant pillanat vagyok,
egy örökkévalóság illúziója,
melybe belecsorog a lét.
Minden gondolatom álom,
és nem menekszem,
még ha olyannyira is
távolba vágyom
az áldott vétkekért.
S néha azt álmodom,
hogy megindul alattam a föld,
s ahelyett, hogy tűz lenne,
hideg jég ölt magába,
majd csodaként káromol a bűn,
amiért váramnak
nem vagyok erősebb határa.
Máskor arra eszmélek,
a tér fehérebb a hónál,
és benne mosolyod szárnyal
eltévedt ködök között.
Úgy próbálom megérinteni,
csak egy picit,
ha lehetne...
De elröpül, oly sebesen,
mint más entitások gondolata.
Csendben kapálódzom...
Szólni nincs értelme.
Ez már túl édes nekem!
Érzem a vér szagát,
látom, ahogy gyűl az éji vad.
Magam köré ül
a fennkölt látomás,
és úgy bitorol a félelem,
mintha mindig csak övé lettem volna.
Csikorog a teremtő sík,
rám harcolja magát minden szép szó,
de lepereg...
Már elvették, mit annyira őriztem.
Kicsorbult könnyem párolog
az elvétett percekért.
Ma korán lement a nap,
és véget ért minden lépés,
elhalkult minden dobogás.
A vágyé is...
A szívé is...
Mert megtaníttattam szeretni,
és tisztelni a szerelmet.
Életté született a szerény számadás.
De kapkodó kezek...
Mára ennyi maradt,
és némi ráadás emléke a tegnapnak.
Bágyadttá tesz a szürke homály,
most csak ennyi néz szemeimből,
s folyton azt kérdi:
"Kell-e még a jó?"
És én felelve kínlódom...
Így már soha.
MEGLÁTOD MAJD...
És meglátod majd,
hogy minden jó lesz,
az égen felettünk
kisüt a nap,
és a tengernyi gond
mind elszáll,
megvéd a szerelem,
mely nekünk maradt.
És boldoggá tesz
ez élet érzés,
mosolyba öltözik
bennünk a világ,
és forrongva ébred
az édes vágy is,
mely gyengéden
hű szívünkre hág.
És ha éjbe csap
a szép alkonyat,
lassú sétánk
nyugalommal lép,
és csendes hálád
ölembe hajtod,
hol simítva ringunk,
mint két falevél.
MERT...
Mert szeretem, ha nap süt
szép mosolyodról,
és a tépett napokat bújtatva,
átkúszik köztünk
szerelmünk édes lehelete.
Mert szeretem, ha kósza szél
simul lágy hajad ívéhez
és összeborzolva, ősszé érett
tincseidbe rejti
világtól bújni vágyó arcomat.
Mert szeretem, ha ölelt karodban
a szabadság vágya nyílik,
és szelíd jellemeddel
örök fénnyé fested
szürke színeimet.
MIKOR ÁTÖLELTÉL
Mikor átöleltél,
S én átöleltelek...
Saját világunk terében,
Az idő megállt szegletében
A meghittség
Testünk köré ívelte
Az örök perceket,
És szemünkben
Életnyi boldogság született,
A magánytól
Kezed kezembe vezetett,
S halkan suttogta a szív,
Mit akkor megengedett:
A remény mögött nyíló
Lángoló szerelmeket.
MÖGÖTT
Olyankor
elsötétül minden...
Csak a vágy éget,
mit két kezed csihol,
ha melleimen siklik
és minden kéjbe burkolt
szerelmes érintésed
megrezzent bennem
egy aprónyi sejtet.
Éhessé tesz, ahogy
testem mögött
kígyózó karjaid
felkavarják a teret
és én lassan ringatózva
köszönöm meg
nyakam ívére emelt
csókjaid.
NEM TUDOM...
Nem tudom, miért szeret szívem,
a válaszok nem fontosak,
mit érzek, mélyről jövő,
s igaz szív értheti csak.
Nem tudom, megérdemled-e,
ha távolságodba felejtés merül,
de én szeretlek, szeretlek,
szeretlek rendületlenül.
Nem tudom, lelked mit őriz,
halandó múltunkból éled-e,
mi benned zajlik most
tavasz vagy ősz kezdete.
Nem tudom, miért vezet a sors,
látod-e magad két szememben,
fényben vagy sötétben bolyong
szíved közelemben.
Nem tudom, miért szeret szívem,
a válaszok nem fontosak,
mit érzek, egyedül neked szól,
s a Te szíved értheti csak.
NINCS KÍVÁNALMAM MÁR
Nehéz vagy lelkemnek,
suttogóan meghitt mégis,
ki andalítva rejti boldogságom
e torz világ vétkeként.
Összegyűlt fájdalmamban
lassan lábat vet a halál,
nincs kívánalmam már,
mit teljesíthetnél.
NŐ VAGYOK
Nő vagyok,
ki félve ébredez,
kinek lelkében él
a lágyan szomorú nesz,
s a pillanat,
a nemes pirkadat,
mit két kezével ringat a Nap.
Nő vagyok,
néha lélekben szomjazó,
némán kérő,
s olykor hallgató,
vagy eloltott,
magányos gyertyaláng,
kit tüzétől égve a szelídség szánt.
Nő vagyok,
egy szerelmes vallomás,
ki melletted,
merengett szívednek
soha sem más,
megtalált vágyadnak
őszinte társ.
Nő vagyok,
féltésben megadó,
tiltó, nemes hangodban
egy elhagyott, kósza szó,
ölelt karod közt,
szerelmed nélkül
PILISI KÖRKÉP
Erdő, erdő, hatalmas erdő
ingó-bingó kőhalmos erő
megáll, megáll benne az idő
Isten szíve, végtelen, s élő.
Megyünk, megyünk, előttünk utunk
együtt a lényeg, velünk az urunk
három, három piramis távol
Nimród apánk magasban táncol.
Fürge patak, előttünk rohan
hegyes völgybe vízesés zuhan
varázs-tájunk magába temet
Isten, Ember egymásnak teremt.
Erdő, erdő, hatalmas erdő
Pilis, Pálos, misztikus, fénylő
megáll, megáll néki az idő
Magyar rovás múltunk, s a jövő.
RÁZÓS ÚTON
És lám átmentünk már mindenen,
mi megviselt,
csend tartással figyeltük a napot,
s közben hittünk a mély szeretet
enyhítő közegében.
Ha rossz idő kopogtatott
nyíló ajtainkon,
mely nem kérdezte, akarjuk-é,
hogy égi paradicsomából
kizárjon a megszeppent pillanat,
elviselni bírtuk sötétlő egünk
szélfútta kormait.
Hol Te, hol én álltam
az Olympus csúcsain,
s a másik éppen kapaszkodott.
De a KÉZ, mindig elért,
életté simogatva árva lelkeinket.
REMÉNY NÉLKÜL
Nap-szőtte reggelem
várat még magára,
szürke színű egymásba olvadt
vágyakozás...
Nincs más,
mely így borzolná csendem.
Hiányba kúszott már
minden elvétett
kegyelmem.
SÍRNI KELL!
Sírni kell,
ha már csordultig a lélek,
és fájva tanulod meg
mivé tett az élet.
Mikor fáradt arcod
könny áztatja szét,
majd lassan-lassan látod
kínod értelmét.
Sírni kell,
ha már elfogyott a szó,
és akkor is sírni,
ha már nincsen semmi jó,
mert a könnyekben
ott van minden vigasz,
s végül tisztán látod azt,
miért tovább harcolhatsz.
SZABADON
A madár is akkor boldog,
ha szabad,
s úgy szeli az eget,
előre úgy halad,
oly szabályosan,
hogy még a szem is megkönnyezi
mélázva, homályosan.
A SZERELMES LEÁNY SZOMORÚ ÉNEKE
Ne vigasztalj, kicsi gerlém,
úgysem jó semmi sem!
Kezem köti a fájdalom,
keresztemet viszem.
Elhagyott napomnak fénye,
magány hamva éget,
keserűség az életem,
többé jó nem érhet.
Én szeretni úgy tanultam,
tiszta lelkülettel,
félelmet, ahogy legyőz szív
hűséggel és csenddel.
Most alázattal borít el
gyász fekete sarja,
elüldözött a rút közöny,
hallgat a szív hangja.
Nem érti már a balga lét,
miért sír a lélek,
csak imát mond a fáradt száj
hittel telt reménynek.
Szomorú szerelem
TALÁLKOZTAM...
Találkoztam a hittel,
karon fogott, s ölelt szüntelen.
Bizalmat adott szívemnek,
szeretetet, s jóságot.
Találkoztam az örömmel,
oly arcát mutatta, mit még nem.
Jó kedvre derítette lelkem,
mellettem állt, míg tehette.
Találkoztam a pillanattal,
rövid volt és olyan féktelen.
Kacér szemében fény ragyogott,
majd nevetve elsiklott felettem.
Találkoztam a közönnyel,
sötét várként csak úgy magaslott.
Végig sem hallgatta mondandóm,
könnyek közt elhagyott.
Találkoztam a hiánnyal,
kezemből szórta az élet búzáját.
Miatta szem nem maradt szárazon,
sóvárgás erejével hatott.
Találkoztam a csalódással,
tépte, szaggatta, mit lehetett.
Reménytelenséggel hatott,
erősen fogta láncaim.
Találkoztam a kitartással,
mit akartam, azt bennem hagyta.
Vastag falat épített körém,
de csak üvegből, hogy lássanak.
Találkoztam a szerelemmel,
égő vággyá festette arcom.
Magas égre emelte álmaimat,
csókokkal fonta minden éjjelem.
Találkoztam önmagammal...
Olyan voltam, mint az erdő...
Tavasszal virágos, ősszel színes...
Mások előtt mégis ismeretlen...
Veresegyház, 2007
TE ÉS ÉN
A nélküled nem,
csak a veled idő az,
mely boldoggá tesz,
melletted élt,
meghitt napokat,
mikor újra hallom
hangodat.
Ne félj...
Nem jő több éj,
mi fakón ölel körbe,
s nem lesz több érzés
reszketve.
Csak mi leszünk,
az árnyék és fény
egybevetve,
amikor a hold siet
napot követve
együtt, egyért,
te és én.
TUDTOMRA JUTOTT...
Tudtomra jutott, s tudomásul vettem,
hogy haldoklott létünkben kevés a fény,
s míg Te amott, én emitt lettem
magánya az égnek, de erős, kemény.
Csak szívem ne fájna úgy igazán,
csak lelkemben nyugodnál mély, végtelen,
de szerelmed írnám az ég tavaszán,
s Te majd ugyanezt tedd, ha kérhetem.
Ezernyi fényben tündöklünk újra,
ha megér majd lelkünk az Isten előtt,
s boldoggá ölel majd mindkettőnk útja,
midőn örömünk csillaga, egymásba szőtt.
UTAZÁS ELŐTT
Tétovázik...
Miben hitt,
abban rabja lészen,
heves, mosolygósképpen
lélek egy hazudott világban.
Pedig azt láttam
ugyanúgy akarja éveken túl.
De túl kemény a föld
és túl sivár a táj,
ha a lélek önmagában fáj,
mert nem lehet vele.
Táncolna, énekelne,
csak láthassa benne
magát.
Ám...
...fél...
Sok pillanatból kér
csodányi szépséget,
reggel a nap sárgáját,
estére kékséget
de ott tombolnak a kétségek!
Vajh kap-e újra még?!
Veresegyház, 2012. augusztus 24.
UTOLSÓ SZÓRA
Én már nem tudom, ki vagy.
Nem ismerem azt, ki
tátongó fájdalmam leplezi,
mintha mi sem történt volna,
feledteti egyhangú napjával.
Neki jó, sosem tudja meg
milyen, mikor szétfeszíti a szívet
az elnyűtt, kapzsi magány,
nem érzi soha tán, mit nevetve
tett, nem érzi, nem,
mert lelkében zaj van,
és rendjében halkan vesz erőt
saját igazához, mert kell,
hogy megnyugodjon.
A bánatot sem látja,
mert nem kiáltja benne száz szó:
"Ne tedd! SZERETLEK!"
VALLOMÁS
Egész életemben szerettelek,
S talán már előtte is...
Nem tudom, ez a hosszú út
Veled mily messze visz.
De én rendületlenül érzem,
Mit szemedben is látok,
Hogy szeretni, szeretni, szeretni vágyok.
VÁGYBAN ÉGVE
Megtört a csend,
körbeszelt a végtelen mennyillatú
közelség,
boldogságba mártott szelídség
aprózta a megváltott időt,
és életté álmodott percek között
sejtelmes mosolyban ringott
őrültnyi lázunk.
Kerestem azt a szót,
mit ajkadról elcsent a szél,
hideg volt, s a havas tér
mégis oly nyugodt.
Kezemben kezed szorított
féltőn forró érintéseket,
s ahogy lassú békémben
átjárta tested a képzelet,
hangod robajába szóródott
telhetetlen szívem.
ZIVATAR UTÁN . . . . . . . . . . . 
-
Nehéz a levegő,
künt lebegő párát
ver vissza a nap,
sűrű zuhatag szakadt
homokra, zöldre,
özönként duzzasztva össze
a sodródó sietőt.
S mikor mind elitta a föld,
szomját oltva, azóta
boldogsága egyre csak nőtt.
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Válóczy Szilvia |
|
|
|
|
|
Online
