|
 1/1 oldal 
|
Bejegyzések száma: 7
|
|
|
|
|
|
2019-11-03 23:40:58, vasárnap
|
| |
| |
NOVEMBER - SZENT ANDRÁS HAVA - ENYÉSZET HAVA
November régi magyar neve a hónap lejelentősebb szentje után SZENT ANDRÁS HAVA, de Enyészet havának, Nyilas havának is nevezik. A Nyilas csillagászati hónap kezdete.
Ez a hónap a gazdasági év zárása, állatok behajtása, pásztorünnepek ideje:
Az őszi időszakban több napot is úgy tartunk számon, mint a gazdasági év zárónapját: Mihály (szeptember 29.), Vendel (október 20.), Dömötör (október 26.), Márton (november 11.) és András (november 30.). A mezei munkák lezárásához, a tavasztól őszig a szabadban, a falutól távolabb legeltetett jószág (szarvasmarha, disznó, juh) behajtásához ünnepi mozzanatok társultak. A pásztorok napokig tartó mulatságot rendeztek, ekkor fogadták föl őket a következő esztendőre (pásztorfogadás), akárcsak a cselédeket.
Erzsébet, Katalin és András napja körül meg nem állt a tánc, a mulatozás: lakodalmat, bálokat tartottak
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: November |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2019-11-03 23:08:58, vasárnap
|
| |
| |
Gárdonyi Géza:
November
A kertemben járok, és szomoru vagyok,
szomoru, mint a fák, s a hervadt virágok,
Az egész föld olyan árva, oly elhagyott,
mintha megunta vón Isten e világot.
Megunta, itt hagyta. Elköltözött innen.
Feljebb egy más égben lakik már az Isten.
Megérzi az ember, mikor nem is látja,
hogy valaki jött, és immár mögötte van,
pedig nincsen nesze, sem árnyékmozgása,
s megfordulunk rája.
Így éreztem Istent mindig, hogy velünk van.
Éreztem, mikor a holt föld kebeléből
a zöldelő élet miriádja kélt föl:
almafám rózsaszín virágba öltözött,
s fehér üde szegfűm illatot lélegzett;
fiatal ákácfám két ablakom között nőtt,
nőtt, lombosodott, széjjelterjesz-
kedett;
kék pohárkáit a hajnalka kitárta
s mézét a zümmögő méheknek kínálta;
szőlőm sátort emelt a zöldelő dombon; -
virág volt a földön, gyümölcs volt a lombon.
S éreztem, hogy Isten itt van, itt e tájon,
mikor a nap fölkelt az aranyos ágyon,
és felhőfátyolát arcáról levetve,
meleget sugárzott minden elevenre.
A rigóm énekelt, galambom kacagott,
az egész mindenség életre támadott:
pillangók röpködtek, bogarak szállongtak,
bársonyos poszméhek éneket brummogtak;
érett a gabona, piroslott az alma.
A föld volt az Isten kedves birodalma.
Elment.
És nyomába rabló, dúló szelek
jöttek,
s kifosztották a szép természetet.
Elvitték a fáknak zöldelő lombjait,
eltiporták kertem kedves virágait:
szagos szépfűimet a porba metélték,
kerítésemről a hajnalkát letépték,
összerongyolták a lugasom palástját,
koldussá csufiták a jó kis ákácfát,
s elrabolták kertem szép drágaságait,
el napraforgóim arany-tányérait.
Fecskémet elűzték. Rigómat se látom.
Vajjon hol jár ez a sárga kis barátom?
Nyári reggeleken ablakomhoz állva,
de sokszor hallgattam vidám trillájára,
s láttam is a lomb közt, ahogy el-elbujva,
rám kandikált, s akkor versét nekem fujta.
S hol van virágaim sok apró vendége:
a bogarak tarka-barka nemzetsége,
kik zümmögve, dongva kerengtek,
játszottak:
le-letelepedtek, mézport lakmároztak;
izenetet hordtak virágtól virágnak,
kertből a mezőnek, hegyről a rónának.
Milyen úri nép volt, mindegyiken látszott:
némelyik zöldarany-páncélban pompázott,
másik kiráfyveres bársonyban, posztóban,
s kinek öv, kinek gomb díszképp a derekán
ki meg gyönge, finom fátyoltakaróban,
mint az oltár elé öltözködött leány.
Hol vannak? Meghaltak. Elvesztek szegények.
Megölték az egész bogárnemzetséget.
Itt-ott, hogy az ember az avarban járdal,
látni őket fekve, széjjelesett szárnyat.
Pusztulás és halál. Ez most a föld képe.
A nap is búsan jön reggel föl az égre,
s hogy kibontakozik szürke köpenyéből,
ablakomra csordul a könny a szeméből.
S mégis ő az, kinek maradt még reménye,
hogy csak meleg kell és az ő áldott fénye,
és minden föltámad,
mit Isten lezúzott a “Ne legyen!" szókkal, -
mint az anya, aki nem hisz a halálnak,
s holtra vált gyermekét melengeti csókkal.
Még legkedvesebb tán az a csöndes óra,
mikor a nap korán elszáll nyugovóra,
s aláereszkedik fátyola az éjnek,
s elhalkul az élet.
Ilyenkor magam is kályhám mellé ülök,
és gondolattalan gondokba merülök;
egybeolvadok az árnyékkal, meleggel,
a kályhámból ömlő langyos lehelettel,
s úgy érzem, más élő nincs is a szobába,
csak ez a sarokban guggoló vaskályha,
meg az égő lámpa.
El-elnézem olykor időtlen hosszasan
a vágtató csikóst a kályhám oldalán,
ahogy a mély árkon szilajon átrohan,
és sohasem ér túl a rámakarikán.
Valami boszorkány, - hátul vagy előtte, -
beleűvölte itt őt a levegőbe.
És én egyre várom, álmodozva várom,
hogy egyszercsak mozdul és elvágtat tovább
hajtja a vascsikós vasból való lovát,
és csak üres helye marad a kályhámon.
De im nemcsak magam húzódtam e zugba:
két légy is ül itten előttem a falon.
Csendesen megülnek egymás mellé bujva
nem tartanak attól, hogy őket zavarom.
Két kis légy. Honnan jött? Itt rejtőztek
nálam,
s fázlódtak a szoba valamely zugában;
aztán megérezték a föléledt kályhát,
s tartja most mindegyik melegnek a hátát.
Máskor tán kedvetlen szemmel nézném őket,
de most, hogy elűzzem, nem volna rá lelkem
Nézem, hogy nyujtóznak és melengetőznek,
s ők is néznek talán nagyálmosan engem.
Néznek, és magukban áldják a jó kályhát.
Összedörzsöli egy a hátulsó lábát.
Majd csendesen ülnek, s nem mozdulnak
többet:
átadják magukat a langyos melegnek.
Künn a falevél húll, hulldogál az ágról.
Gondolkoznak ők is a mulandóságról...
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: November |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2019-11-03 22:32:02, vasárnap
|
| |
| |
Aranyosi Ervin:
Halottaknak napján
Halottaknak napján, gondolkozz el, kérlek!
Mennyire fontosak azok, akik élnek?
Milyen gyakran gondolsz rájuk szeretettel?
Jelenthet-e annyit, mint ki régen ment el?
Ilyenkor az ember temetőbe jár ki,
Elmúlt szeretteit véli megtalálni.
Közben annyin élnek magányosan, távol,
kire nem jut idő, kit a szív nem ápol.
Pedig a halottak a szívünkben élnek.
A hétköznapokba bőven beleférnek.
M'ért nincs az élőkért ugyanilyen ünnep,
ami lángra gyújtja apró mécsesünket.
Aki elment, jól van, csak egy más világon,
s nem tud örvendezni levágott virágon.
Földdé porladt testet látogatsz a sírnál.
Élőkért tehetnél, ahelyett, hogy sírnál!
Oly sok a magányos, kinek nem jut semmi.
Ki örülni tudna, ha tudnák szeretni.
Ám ezt meg se látod - tudod - attól félek.
Megbékélni kéne, s nem visz rá a lélek.
Vársz, amíg késő lesz, mikor már nem bánthat,
akkor száll szívedre, majd a gyász, a bánat.
S jön halottak napja, s mész a temetőbe,
bocsánatot kérni, s elbúcsúzni tőle...
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: 2.Mindenszentek,Halottak nap |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2019-11-03 22:26:29, vasárnap
|
| |
| |
Temetőkapuban elfogultan állok...
Egyre többen vagytok rokonok, barátok,
kik a múló létet csendre cseréltétek,
s örökre pihenni végleg idetértek.
Az Élet folyója nem zúg nektek többé,
álmotok hitele szertefoszlott köddé,
a májusi szellő teremtő éneke,
nem hoz megújulást, elszállt az ihlete.
Sok fontos gondolat és tettre kész álom
nyugszik itt a földben egy-egy virágágyon.
A sóhaj ereje megrekedt a földben,
szimbólummá sorvadt mindegyik sírkőben.
Egyre többen vagytok, s míg zajong az élet,
Ti már ünneplitek az örök sötétet.
Halottaink napján ezer gyertya lángja
lobogtatja hitét szerte a világba.
Mi nektek fontos volt, azt mi visszük tovább
elárvult gyermekek, felnövő unokák.
Halhatatlan lelkünk így fordul termőre,
lélekláng boruljon minden temetőre.
Millei Lajjos - Egyre többen vagytok (Halottak napjára)
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: 2.Mindenszentek,Halottak nap |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2019-11-03 18:56:20, vasárnap
|
| |
| |
Jár az idő, és nő az avar. Az öreg bika nyomát elmossa az eső, és mint halott lepkék, néma libegéssel rászállnak sárga levelek.
Jár az idő. Holnap már új bikák jönnek, és az öreg nyomán a holdas éjeken feldobják talán még a fekete völgyek a halott úr orgonáló hangjait.
Jár az idő. Mint a víz, folynak a percek, és túl a hegyen már gyújtogatja apró, fagyos gyertyácskáit Mindenszentek kapujában a dérdolmányú November.
Fekete István: Tarka rét
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: November |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2019-11-03 18:31:17, vasárnap
|
| |
| |
Egyszer...
Egyszer mindenki életében eljön a pillanat,
amikor megáll csendben egy hullólevelű fa alatt,
és elrebeg egy imát.
Nem templomit...
nem olyat amit a világ hall és lát,
hanem fénylőt... amiben odaadta magát.
Csak ő érti... és talán az, aki miatt idejött.
Nem is úgy szól az ima, hogy könyörögjön...
talán csak úgy... hogy valamit közöljön.
Csendben... csak magának, és csak neki...
annak aki meghalt...
de az emlék még mindig élteti.
Léria Dipán
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: 2.Mindenszentek,Halottak nap |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
1/1 oldal
|
Bejegyzések száma: 7
|
|
|
|
2019. November
| | |
|
|
| ma: |
0 db bejegyzés |
| e hónap: |
333 db bejegyzés |
| e év: |
3944 db bejegyzés |
| Összes: |
69029 db bejegyzés |
|
|
|
| |
- Ma: 174
- e Hét: 5495
- e Hónap: 24468
- e Év: 253405
|
|
|
Offline
