Belépés
menusgabor.blog.xfree.hu
"A világ pocsolya, igyekezzünk megmaradni a magaslatokon." / Honoré de Balzac / Menus Gábor
1940.08.11
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
Reichard Piroska versei
  2018-12-17 16:00:20, hétfő
 
 










REICHARD PIROSKA VERSEI


Reichard Piroska (Beregszász, 1884. szeptember 26. - Budapest, 1943. január 1.) költő, műfordító

Verseiben: a magányos női sors kap hangot.
Témái: a diákélet, a szerelem, a természet, a lemondás.


Reichard Piroska emlékére

Egy nő, ki volt büszke, nemes,
szava, ha szólt, szívig hatolt,
fehér papíron futott sorok,
könnyétől biz` megannyi folt.

Dermedt a lélek, törött tükör,
számtalan fájó s komor való,
csak halkan hangzó, kérő ima,
nem nevető, bájos, csacska szó.

Üldözött vadként nem lát reményt,
önző akarattal lett áldozat,
kezéből kihulló tollal
önmaga választott kárhozat.

S az időtlen térben feszül a csend,
sok el nem mondott gondolat,
szavak, amelyek bennük égtek,
de sajnos kimondatlan maradt.

Papírra vetett fájó sorai,
mind megannyi hulló gyöngyszemek,
ő a Nyugatnak gyermeke,
tán nem feledi el az emlékezet.

Sz. Pál-Kutas Orsolya: 2014








ALVÁS ELŐTT


Kocsik zaja, harangszó távola
altató csenddé csitul a szobámban.

Az utcalámpák virrasztó sora
falamon árnyakat rajzol az árnyban.

A holnap távol, halványan világol
emlékek, bánatok bús rengetegébe.

S a térből, a csendből, a gondból, a mából
átolvadok halkan a léttelen létbe.







AMPHIBIA


Hogy este kábult aggyal hazatértem
futva a durva utcahangokat:
az élettelen tiszta csönd fogad
és ijedten, szorongó szívvel kérdem:
hol jártam én?!...

Reggeltől estig hol hajszolt az élet?
Könyvek közé s emberekhez mi vitt?
Ha nem vezet már vágy, remény s a hit:
egy átok űz még, egy sötét ítélet
e csöndből el?

Vagy nem én voltam, aki messze jártam,
ki száz emberrel fogtam ma kezet,
kinek a napja munkába veszett?
Hisz lelkem e vágytalan csöndes magányban
volt szüntelen...

Ki az a lány, aki én bennem élve
hazug hévvel hazug irányba fut?
Mért nem hagy engemet a szomorút
itt betemetve kis szobám csöndjébe,
mért nem hagy itt?

Reggeltől estig mért éli az éltem
és mért nincs egy vigasztaló szava,
mikor ily fáradtan jövök haza
és föleszmélve, fölsikoltva kérdem:
hol jártam én?!...







ÁLMATLAN ÉJEK


Álom, feledtető pihenés!
hosszu a nappal, súlyos a bánat,
jön az éj, tün az éj, már sápad a hold
s vergődve esengek utánad!

Álom, már jön a hajnali fény!
előttem újra a végtelen út:
hogy induljak el szürke reggeleken,
ha a tegnap bánata el sem aludt...







BEREGSZÁSZON


Namény utcában, Beregszászon,
áll-e még az én szülőházam?
falán fut még vadszöllő-inda?
udvarában leng még a hinta?

Apám épitette a házat,
azóta elmult egy félszázad;
messze földről hozta a párját,
együtt ültették be a kertet,
ismerték minden bokrát-fáját
s mire első gyümölcse termett,
megszületett az első gyermek.

S ó, rózsa, rózsa mennyi nyilt ott
amelyet mind az anyám oltott;
az ágyást bársonylevél szegte,
mellé a rezedát szerette,
középen - asszonyára rávall -
verbéna virult violával.

Kis kapával, óvodás voltam,
az ösvényt én is garaszoltam;
fogócska és bujósdi közben
én is gyomláltam és öntöztem;
fecskecikázást néztem szótlan
s galambjainknak szemet szórtam.

Azóta nem rejtettek lombok,
nem szálltak köröttem galambok,
azóta nem oly édes már a
földi eper, ribiszke, málna...

...tünjetek el, ti mai árnyak,
vigyetek vissza, fecskeszárnyak:
gyerekszívvel utcánkon végig
megtalálom házunk, a régit;
kis kapun be, át a dufarton
ha belesnék azon az ajtón,
hívó körében a lámpának
asztal terítve, minket várnak
tejet hoznak, kenyeret szelnek,
- otthon fejt tej, habos és édes
anyám az órát tudakolja,
apám dörmög ujságja mellett:
"Hol késik az a négy rossz gyermek?"
Tornác felől zsivajgás támad,
kattan a kilincs s a vidám had
(öcsém most lesz negyvennyolc éves)
körülöleli és csókolja
nevető fiatal anyámat...

Nyugat, 1939/5.







EGYEDÜL


Odakint gördülnek a napok,
huszonnégy órájuk nesztelen abroncsán
gurulnak szüntelenül;
az imént még hunyorgó csillagok néztek be ablakomon,
most a nap küldi zárt redők résein kegyetlen nyilait,
de már közeleg halkan az alkony.

Idebent megállt az idő.
S ez időtlen tértelen űrben megállt az életem is,
csak mint kikapcsolt gépezet kis bolond kereke,
szivemben zakatol egyre a csendben:
hol vagy most? hol vagy most?
szivemben zakatol s vár szikra-jeledre,
melytől húnyt szemem újra kigyúl,
újra kigyul egész életem
megindul
feléd.







EGY SZOBOR ELŐTT

LONDON


Oh Pallas Athéne,
ki jönni s tünni láttál ezredévet
a legkékebb éggel és tengerrel szemben:
most éjszak földjén, zárt borus teremben
szemed ép úgy a messzeségbe réved,
mint mikor elnézed kicsinyes sorsát
az alattad zsibongó embergomolynak,
mert te érted a zajt és érted a csendet
s neked mindegy a tegnap és a holnap.

Lásd, az életet én is így nézem:
átható szemmel, messziről, nyugodtan,
a szivem szabályos ütemekre dobban
és soh'se voltam ember egészen...
Óh mondd: ha megjön az utolsó óra
s átlátom a közelt és a messzeséget,
nem fog-e fájni majd későn, hiába
ez a fehér, márványszerű élet,
Oh Pallas Athéne!







EMLÉKEK KÍNOS ÚTJÁN


Naponta újra kezdem
véres vesszőfutásom,
gyilkos emlékek útján
reszkető rohanásom.

Jobbról-balról lesujtnak,
nincs hova meneküljek,
egy pillanatnyi helyem,
hol pihenni megüljek.

Ezer kar nyúl utánam,
(ó bús lidérces álom!)
ezer karom vesszőzi
zokogó büszke vállam.

Ezer kisértet támad,
(ó messze, megnyilt sírok!)
ezer halott arcommal
most mind egyszerre sírok.

Emlékek kínos útján
gyötrő, hajszoló lázban
minden napom elvérzik
gyilkos vesszőfutásban.







EXLIBRIS


Vagyok a gyötrelmek és gyászok könyve,
magasba szállt és mélyre hullott lélek
sötét betű gyöngysorra fűzött könnye.

Azé vagyok, ki önsorsába nézett
s aki belátott fenékig szívedbe.
Itt ne keress mámort, se írt, se mézet.

Ki e lapokról most megszólít téged,
az élet poklos köreit bejárta
s a kínok nyársán ízenként elégett.

Ó nyájas olvasó! ha boldogságod
hivőn várod még: tépj szét s iszonyodva
szítsd fel velem hunyorgó, lusta lángod;

s mint temetőn: dideregve vess keresztet
s hálát rebegj, hogy ki itt holtan lázad,
a kísértet bántatlan eleresztett.

Nyugat 1926.







ÉJFÉLI VERS


Első álmomból felriadtam:
koporsódeszka volt alattam,
gyaluforgácsból volt a párnám...
Emlékszem már: Kiss Olgám vár rám,
most van az újhold felkelőben,
vár a miskolci temetőben,
Avas alján, harangláb mellett,
ily éjszakákon nem pihenhet;
húsz éves volt, egyidős vélem,
én tán az ő életét élem...

És várnak reám Rákoson.
A fák közt álomszél oson,
szunnyadnak a halmok virági,
vár Osvát Ernő, Cornél, Ági;
apám sírját repkény takarja,
alóla kinyúlt értem karja,
s Arnold bátyám, kit úgy szerettem,
oly régen várnak mind a ketten,
s itt-ott, szerte a hantokon
hív ismerős és vár rokon.

Most van az újhold felkelőben
a kerepesi temetőben
s hol az árnyak nem földi árnyak,
Riedl Frigyes s Király György várnak.
és odakint a Farkasréten,
hol most csak holtak vannak ébren,
(szívszorítón ismerős tájék),
várnak engem Czebe Gyuláék;
s amerre nézek, akit látok,
tűnt ismerősök, volt barátok.

Bár nem láttam nevét fejfáján,
barátom vár a Tisza táján,
s egyre többen, mindegyre többen
várnak rám messze temetőkben...

Nem fognak várni már sokáig,
nem maradok én már soká itt,
eleget sírtam és temettem,
könnyű lesz már a föld felettem.
Két év? egy év? tán jövő héten
Rákosmezőn vagy Farkasréten
örök mosolygással a számon
várok. Reátok várok. Ámen.

Nyugat 1937







ÉLETJÁTÉK


Vágyak labdáit hajítom előre,
aztán utánuk szaladok magam:
csalóka kedvvel az életet játszva
hadd feledjem, hogy minden céltalan.

Szines labdáit a céltalan vágynak
egyik napból a másikba vetem,
hogy míg ragyognak fent a napsugárban,
tovább álmodhassam az életem.

Nehéz labdáját a vágytalan vágynak
egyre messzebbre dobhatom talán,
míg egy utolsó, merész hajítással
átröpítem majd az élet falán.







ÉVFORDULÓRA


És késő este, fáradt nap után,
üdítő tiszta fürdő várjon,
fekhelyem legyen megvetve puhán,
egy hang se törjön át a halk homályon
s jusson eszembe fájdalmatlanul
csak mint álomba hajló gondolat,
egy régi-régi tavasz alkonya,
egy ákác, melynek most virága hull,
jegenyefák hivogató sora,
s a régi-régi tiszta szerelemmel
megbékélt szívvel küldjek "jó éjt" néki,
ki tőlem minden nappal távolabb
s aludjak el aztán könnytelen szemmel
és ne ébredjek fel többé soha.

Nyugat 1916







FESZÜLT CSENDBEN


Szédit a hallgatásod,
mintha sziklafalról néznék szakadékba.
Földrengés lehetett,
ami ilyen mélységeket ásott.
Aki innen leindult,
visszalopódzott féluton:
elébe vágott a meredély éle,
elébe állt a tiltó sziklafok.
De én tudom:
most vagy leérek,
vagy lezuhanok.
Érzed-e milyen nagyon félek?
A pillanat peremén állok
s élet-halál döbbenetével a szivemben
belekapaszkodom a mosolyodba,
ha most szemed el nem ereszt
e feszült csendben:
talán zokogva, talán mosolyogva
letalálok... végre letalálok...

Nyugat 1929







HAT VERS

KIBÉKÜLÉS


A toll szalad.
Két sürű oldalon
sötét szavak.
Kavargó fájdalom
lávás szavai...
Mindent szabad:
ha nekem fáj,
neki is fájjon!...
Szilaj szavak,
felzokogók,
gyötrők és gyujtók,
mint a búcsúcsók
vonagló szájon...
A toll remeg.
Sebaj, hadd lássa!
Könnyes szemek
lassú irása,
fájdalmasan
fuldokló panasz
gyászdobon.
Elolvasom.
És a tűzbe dobom.

Aztán egy névjegy.
Pár szó sebtében,
csak éppen:
hogy várom.
Játszi közöny.
Nem látszik a könny.
Biztos a kezem.
Megcímezem.
Lezárom.
És összetépem.

Nem, nem levéllel,
nem szóval, könnyel,
úgy hivom, várom
minden erőmmel:
bármit csinál is,
most rám gondoljon,
bármerre jár is,
hozzám induljon!...
Körmöm bevájom
a tenyerembe,
valami téboly
gyult ki szemembe...
Most... most forduljon
be az utcánkba...
Most... most nézzen fel
az ablakomra...
Most a kapun be...
Most fel a liften...
(Jaj nekem,
ha ez az esengő,
szivszakajtó
vágy vissza nem hozza:
hiába minden...)
Lifttől az ajtó...
Számolni tízig...
Most...

Cseng a csengő!







HAT VERS

SÍRVERS


Nem volt rosszabb, se jobb, mint te meg ő,
erős és gyönge, bízó s remegő;
magának, másnak átok és ajándék,
csupa ballépés és csupa jószándék,
mint te meg ő.
Mindent kívánt és mindent elszalasztott,
mosolyt áhított s könnyeket fakasztott,
mint te meg ő.
Álma gyönyörű volt, élete gyarló.
A háza már rom, a kertje már tarló.
Az égbe vágyott, a föld eltemette,
imádkozzatok el egy sóhajt felette.







HAT VERS

TAVASZI LEVÉL


Ma kisütött a tavaszi nap
s minden enyém a kerek ég alatt;
a fodros felhő a hegyek felett,
a selymesen elsuhogó szelek,
első levélke a tar ágakon,
viritó színek távol házakon,
utak mentén az elhagyott padok,
madárcsicsergés, kósza illatok...
Megcsókoltam egy cseresnyevirágot,
fiatal fűzek vesszejéből vágok
s husvéti barka hamvas bársonyával
megsimogatom az egész világot.
Ami itt búsul, ami itt ragyog,
minden enyém. És én tied vagyok.

Nyugat 1935







HAT VERS

TITOK


Tenger a szélnek zúgja,
szél a hullámzó lombnak,
erdő a völgynek súgja,
völgy suttogja a dombnak,
hab habnak, part a viznek,
patakban fürdő fűznek,
madár madárnak búgja,
virág azt illatozza,
minden, mindenki tudja,
nem tudja semmi, senki,
csillagfény hírül hozza,
föld égnek visszazengi,
szem tükrözi a szemnek,
emlékezés a vágynak,
csend súgja a magánynak,
Isten súgja a csendnek.

Nyugat 1935







HAT VERS

VALLOMÁS


Neved kimondtam s köröttünk a kert
sötétebb lett és illatosabb;
a jázmin, amit szakitottál,
fehérebb, csillagosabb.

Kéz-kézbe mentünk és most nézem:
kezem halavány és illatos;
szemembe néztél s a szemem most
sötét és csillagos.

Nyugat 1935







HAT VERS

VÉGSZÓ


Ez már amaz örökös éjjel.
Hűlt tagokkal, holt szenvedéllyel
fekszem süketen és meredten,
két kezem mellemen keresztben.
S mint aki körülnézni nem mer,
nézek befordult gödrös szemmel;
rajtam száz pecsét, bélyeg, oltás,
ajkamon megfagyott sikoltás:
Sok évig jártam, keltem, szóltam,
még sem tudom, Uram, ki voltam!







HAZATÉRÉS


Ritka vendége lettem önmagamnak,
fáradtan indulok és mindég elkésem;
tétován állok az előszoba-ajtón
s mielőtt a szobák kábult csendjét
felriaszthatná félénk csengetésem,
elszaladok. S a napok tovább rohannak.

Olykor még lopva benyitok a nappaliba,
egy percre mégis szeretném megtalálni magamat;
gondozatlanul szanaszét hever itt minden,
a tükör idegen bólintással fogad,
messzejárt arcomat nem ismeri meg;
kelletlenül ásitanak elém a székek, a pamlag;
eső beverte a távolbanéző ablakokat.

S végig az elhagyott szobák során
csak magános árnyam s léptem ijedt visszhangja kisérnek;
felejtve fakuló arcképek a falakon
már nem is néznek rám, már nem is élnek,
s belepte a por kedves könyveimet.

Hol lehetek, ha már itt sem lakom?

Aléltan érem el a legbelsőbb ajtót. És várok.
Nem hallatszik ki még halk lélekzet nesze sem.
Állok és várok.
És nem merem rátenni a kilincsre kezem.

Nyugat 1928.







AZ IBOLYA


Erdő szélén,hegyoldalban.
Kertek alján,kis csoda.
Zöld fű között csoportosan.
Nyílik ki az ibolya.
Ha lehajolsz hív magához.
Árad feléd illata.
Szemérmes,de kicsalta.
A langymeleg nap sugara.



Szív alakú levél között.
virít kék és hófehér,
Sok szálat köss egy csokorba,
S ölelje körül levél.
Fölvidít a komorságból.
S rögtön új reményre kapsz.
Ébredezik a természet.
Újra itt van a tavasz.







A JÖVŐ FELÉ


Én csak a multban látom magamat,
csak azt a szomorú lányt ismerem,
ki a multból, sok hervadó emlékből
merengő gyászszal szembe néz velem,
csak azt a szomorú lányt ismerem...

Azt nem tudom, hogy most milyen vagyok,
uj vágyak lepik meg a lelkemet,
sok ujat látok és sok ujat érzek,
mindenik nap valamit eltemet
S uj vágyak lepik meg a lelkemet...

És nem tudom: holnap milyen leszek...
De útja bármilyen messze vigye,
az az uj lény, akivé holnap válok,
A régi szomorút felejtheti-e,
Felejtheti-e...







A KERT


Az öreg fáknak hulló árnyát,
virágok ringó lepkeszárnyát
arany napfoltok táncolják körül,
a kert ragyog, a kert örül;
lugast formál a bús fa ága;
a szökőkút kristályvirága
szikrázva nyílik, zengve hull,
s nem rezzen fel a kert magánya,
ha leányok suhanó árnya
a pázsit selymére simul;
füvek-fák színes szövedéke
mintha a végtelenig érne
és túlnan nem is lenne élet:
boldogan önmagába mélyed
s önmagának virul a kert.

És jön a könnyes őszi szél,
sok sárguló levelet látott;
a harmat helyett hull a dér
s a kert már oly fáradtan él,
mindennap felejt egy virágot;
beteg pástján szirmok keringnek;
sok hervadó, haldokló színnek
bús tánca csöndesen zenél;
a fák karjai mélán intnek
az elhagyott bokrok felett,
utak zizzenő avarában
örök őszi eső pereg:
magános gőgös bánatában
siratja önmagát a kert.

Éjjel fáradtan elaludt
és reggelre a kert fehér,
fehér pázsit s fehér az út
és rajta nem jár, csak a szél;
élettelenül ing felette
kopár gallyaknak könnyű árnya
hull a holt fáknak hóvirága:
ájult álmában elfeledte
önnönmagát a kert.

S a tavaszi kék ég alatt
hullt levelek, halott virágok
föld mélyéből életre vágynak,
emlékük lassan felszivárog
és kibúvik végén az ágnak,
s a kert ámult mosollyal ébred:
im, minden kincse megmaradt,
mennyi ragyogás, mennyi élet,
levele ring, bimbója pattan
s minden teremtő pillanatban
eszébe jut egy más virága,
pázsitja selyme, lombos ága,
tünt tavaszok üde emléke
felöltözik ibolyakékbe,
zöldselyembe, s hímes palástban,
mámoros mély megújulásban
önmagára emlékezik a kert.

Nyugat, 1916/13.







KÖDÖS ESTE


Köd előttem, köd utánam...
Láthatatlan ködruhában
be jó lenne, mint mesében,
elsuhanni most az éjben.

Láthatatlan ködruhában
nyomot se hagyna a lábam,
kulcslyukon át, ajtó-résen,
átbújnék a kerítésen.

Benéznék hozzád titokban
s azt hinnéd, az eső koppan,
azt hinnéd, a bútor pattan,
nem is tudnád, ki jár ottan.

Amikor az álmot várnád,
megigazítanám párnád,
azt hinnéd, kint a szél sóhajt
s én dúdolnék altató-dalt.

Köd előttem, köd utánam,
be jó lenne ködruhában!
Hazajönnék, hozzád mennék,
itt se lennék, ott se lennék.

Nyugat 1936.







MAGAMTÓL TÁVOL


Olyan ámulva nézem napjaim,
mint szakadozott mozgóképet:
kié a bánat és kié a kín,
mi most orvul szivembe tépett?

Olyan távolról hallom a szavam,
hogy már talán felét sem értem:
milyen úton vesztettem el magam,
ide honnan és mikor értem?

Tükrömből hervadt idegen szemek
néznek döbbenten szembe vélem:
ki éli az én messze éltemet
és én kinek az éltét élem?

1920.







MENEKÜLTEM ELŐLED


börtönbe zártalak,
rózsabokor nyúlt ki rácsos ablakodból
s tüskés-virágos ága visszahúzott,
akármerre jártam.

Szabadulni akartam
s szívedbe mártott tőröm nyomán
megeredt a vér szívemből.

Máglyahalálra ítélt ekkor a bosszúm
s enkezem lóbálta, dobta a csóvát;
s hamvaidból phőnix-madárként
felszárnyaltál időtlen szépségben.







A MEZŐN


Tavaszi fűtenger
lélegzete leng,
mint harangszó, zeng el
felettem a csend.

Áldott déli hőnek
fénnyel öntözött
dús füvei nőnek
ujjaim között.

Fenn a mélylő kékig
halkan hímező
álmomból oly szép itt
az egész mező.

Én álmodtam égre
ringó madarat,
szarkalába kékre,
fénylő bogarat,

Én álmodtam, égjen
a pipacs színe,
bennem dobban mélyen
a földnek szíve.







NAPOK ÉJEK


Nappali gondok, gondolatok, amiket elhessegettem,
visszasiklanak alattomosan, mire megjön az este
s mint iszonyú kígyók szorító jéghideg teste,
álmomban körülfonják vergődő szívemet.

S az éj sziszegő rémségei átkúsznak a napfényre
s ott lappangnak minden éber gondolatomban,
nyugtalan szívembe egyre beledobban
valami érthetetlen felsötétlő fájdalom.

És átvonaglik nappal az éjbe, éjjel a napba
végtelenül, pihenéstelenül; s hiába esengek,
kígyózó napok-éjek fullasztó ölelése percre sem enged
fellélekzeni tisztán szabadon.

Nyugat 1927







NAPOK, NAPOK


Eljött megint a tegnapesti szél,
az ég kékje megint gyöngyszínre olvadt:
megint egy éj, megint egy hosszú éj
s mögötte vár megint egy hosszú holnap.

Harangszó búcsuztatja a napot,
zokogva kong: hiába volt, hiába,
napok, napok, egyforma tegnapok
belemúlnak borúló éjszakába.

Napok, napok, egyforma gyöngyszemek,
fáradt kezemből egyenként kihullnak,
arra sem vágyom már, hogy pár szemet
még felfűzhessek emlékkoszorúnak ...

Nyugat 1918







A NEVETŐK


Vannak elhervadt, halott emberek
kik már nem sírnak, nem sóhajtanak,
kik már nem várnak, már nem küzdenek,
kik magukat temetve bolyganak,
itt bolyganak.

Elmúlt tőlük irigység, gyűlölet:
mért tülekedne, ki mit sem akar -
aki legszomorúbb: mindég nevet,
mert a nevetés mindent eltakar,
jól eltakar.

Hű barátok és vidám cimborák,
kacagásuk visszhangot keltve cseng:
másoknak töltik az öröm borát
s a szívükben halotti néma csend,
nagy néma csend.

S olykor a vad vidám zaj közepett
összecsendül két hazug nevetés
és két ember, ki örökké nevet,
ijedten elnémulva összenéz,
csak összenéz...










NÉMÁN


Azt álmodtam, hogy már nem élek
s nem élsz te sem;
egymástól távol, idegen temetőn
fekszünk némán.
Fekszem holtan és sirok élő könnyeket,
mert hosszú utakat jártunk be együtt némán,
hosszú órákig néztük egymást
hangos szavaink között némán,
hosszú éjeken át lestem,
fülemet a csendre tapasztva
morajló utcák torlaszán keresztül
megfeszült fájdalommal, vakon, süketen és némán
távoli lélekzeted s titkos gondolatod...
S most minden szavam itt ég bennem,
egész életem itt zokog némán,
s egymástól távol, idegen temetőn
alszol örökre, álmodom örökre némán.







NYÁRI ÉJ


Álomszerű fényét hinti a hold...
varázslatos csöndbe merült a berek,
a kósza szél is álomra hajolt,
fű szála se ing, levél se remeg,
mozdulatlanul állnak a fák....

Most minden küzdés, élet elpihent,
most meghalt az öröm és a bánat,
csak illat van és hő, holdfény és csend
és mozdulatlan nagy néma árnyak
s szikrázó csillaggal hintve az ég...

Állok az álmodó nagy fák alatt
nehéz csöndű, kábító éjszakában
s elhagy minden emberi gondolat,
úgy érzem: gyökeret ver a lábam
s a fák sejtelmes álmát álmodom...

Nyugat 1908.







ŐSZI DAL


Piroslik már a vadszőllőlevél,
bogyója kékül;
temetni készül a könnyező szél:
mit tettél el a tavaszból, a nyárból
őszi menedékül?

Már hamvas a szilva, a barack nevet,
sorsod is érik;
gyümölcstelen fáid félik a telet,
míg mások őszüknek gazdagon áldott
szüretét élik.

Míg más maga tűzhelyén melegül:
bús bolyongásból
van-e, kinek szivére menekülj,
sötét szemed ki csókjával lezárja
levélhulláskor?...

Nyugat 1920







ŐSZI ÜDVÖZLET


Borulj rá, szelíd, őszi napsugár,
ragyogd körül szomorú homlokát,
ha elmélyedve egymagába jár.

Hulljatok elé, aranylevelek,
őszi virágok, nyíljatok neki,
tudom, hogy titeket ő is szeret.

Lágyan simogasd, zúgó, őszi szél,
szívében úgyis az örök vihar
reménytelen enyészetről beszél.

Ti mélyülő őszi alkonyatok,
magános lelkek gyilkos rémei,
legyetek hozzája irgalmasok.

És ti végtelen őszi éjjelek,
ha nagyon fájna néki a magány:
álmába szőjetek be engemet ...







PALINODIA


Amig én itt bolyongok tompa gyászban
s emlékeimre szövök szemfödőt:
egy messze, elmult kisvárosi házban
fiatal lány még várom a jövőt.

Rég betemették az utat mögöttem
évek, napok, szitáló bús homok,
vissza kell mennem oda, honnan jöttem
s nem találok egyetlen lábnyomot.

Egy messze házban (vagy lelkembe mélyen)
fiatal lány álmodja a jövőt,
nincs nyugtom nappal, nincsen álmom éjjel:
vissza kell mennem felkölteni őt.

Bár ezer izzó, kinzó sebet tépjek,
lenyúzom rámnőtt gyűlölt gyászruhám,
hogy emelt fővel még egyszer belépjek
az emlékháznak álomkapuján.

Végső erőm feszüljön szakadásig,
most vissza kell fordítnom az időt,
s mit bánom én: ha nincs út oda másik,
haljak bele, csak ébresszem fel őt!







REGGELEK


Rám nem várnak biztos kézzel megácsolt
egymásból nyiló holnapok.
Nirvánás éjszakámból felmerülve
meg kell épitnem minden egy napom:
fáradt karral fejem fölé feszitni
az ég kárpitját megtépett hitemből,
kiteregetni sivatag magányom,
felütni rajta gondom sátorát
és befuttatni hullatag reménnyel,
hogy szélcsendjében ellakhassak estig.
Reggeltől estig. Többre nincs erőm.
S reggel megint előlről kezdeni.

Nyugat 1929







RÉGI SZAVAK


Üde, most fakadt bimbó-szavakat szeretnék küldeni neked,
bársonyosan simogatókat, illatosan kedveseket:
súgnák meg álmodban,
hogy ez éjjel veled álmodtam.

S régi, örök szavakat, melyeket a szivemben mélyen
őrzök, mint ünnepi ékszert rejtett zárt tokban
s nem hordtam még soha, de olykor titokban
előveszek csendes csillagtalan éjen,
mikor a sötétben angyalsereg surran
s hogy magam se halljam, olyan halkan,
oly félve suttogja el ajkam:
én kedvesem... édes uram..

Nyugat 1929







ROSSZ ÁLOM


Ismét a visszatérő hajszos álom:

A kék űrben zuhanva kergetőznek
angyalarcu, hószárnyu csillagok
s a végitélet harsonája szól.

Inogva összeroppannak a házak,
viharban csavarodó fák alól
a földből feltörnek a lángok.

Mellük verik bűnbánó százak,
fehérruhás, koszorus lányok
zokognak hajló feszület alatt.

Az erdőből szarvasnak, őznek
halálos bődülése hallik,
vijjogva keringnek a madarak,
sziklák gördülnek, a part megvonaglik,
vizeknek árja lávaként kicsap.

Futok lihegve, keresem a párom,
legyünk együtt e végső pillanatban...
Szólitanám s döbbenve érzem
szép neve volt s most nem emlékszem;
arcát, szemét, hangját idézem,
futok fulladtan s nem emlékszem;
szemembe néz barna szem, kék szem,
verejték ver ki s mégsem, mégsem,
szemére sem, nevére sem emlékszem...

S mondom magamnak:
hiszen ez csak álom,
reggelre vége,
elragadja a percek sodra,
mégcsak az árnya, az emléke
sem verődik rá holnapodra!

És felsirok rá:
ébren sem találom,
e zürzavarban elveszett a párom,
és nem találom,
ébren sem találom.

Nyugat, 1934/8







SILHOUTTE


Fehér lapon szeszélyes tintafolt.
Nézem.
(Mért nézem?)
Egyszerre rámnéz.
A széle merészen
meghúzott arcél;
s feketén a feketébe
megrebben a szem,
ajka rámmosolyog
s haja dús keretében
az arc él.

Nézem merőn.
Halántékomban
a pillanat szédült öröme.


S a szivem egyre hangosabban
dobban.

S már húnyva a mély szem,
a gőgös ajak
bús ive zárva;
s mint fényjel az éjben,
kilobban,
elmerül
feketén a feketében
az arc minden vonala.
Hova tűnt? S honnan jött?
Könnyes szemem káprázata volt?
Üzenet árva
alkonyat csöndjén?
Nézem, hasztalan nézem:
előttem hallgatag
fehér lapon szeszélyes tintafolt.







SÍREMLÉK


Köd gomolyog,
emlékek sűrü, nehéz köde gomolyog
jeltelen sírjuk felett.

S mint aki fojtó fátylait sorra lebontja,
az éjből, a ködből holdas fénykörben
halavány ragyogással
elsőnek a hitves arca merül fel.

Homlokán már a halál harmata,
de búcsuzó szeme még
gyermekét, férjét hívja, keresi:
- Értetek éltem s hiába, -
sóhajtja feléjük a keserü ajak.

Láz és lázadás lobogott
gyermeke büszke szemében,
most már csak a könnye pereg:
- Élni akartam, magamért, magamnak
s hiába vártam az életemet. -
S karja könyörgőn tárul apja felé.

A férfi tiszta vonásait
kettős kín árkolta sötétre:
- Értetek élni nem tudtam
s nem tudtam élni nélkületek...

S a Földi Szeretet három arca
örök gyötrelmét sírva-siratván
összeborul és éjbe enyész.

S köd gomolyog,
jeltelen sírjuk felett
feledés sűrü, nehéz köde gomolyog.







SÓHAJ


Szivedre hajtva fáradt fejemet
szeretném magam elfeledni
s mint örök vándor, ki megérkezett,
mult éveim súlyát levetni;
sorsomból életedbe térni,
onnan tovább sohase menni,
külön, magamnak nem is élni,


csak a szemedben, mosolyodban,
a melletted múló napokban;
a jóságodban megpihenni,
megfürödni tisztaságodban
s melegségedbe betemetni
szegény magános fázó életem.







TALÁLKOZÁS


Egy arc, amelyet régen eltemettél,
kettősen eltemettél: messze temetőn
s szivedbe mélyen;
egy arc, amely csak könnyes álmaidban jár még vissza
S álmatlanul vivódó könnyes éjen;
az arc, amelyet sohasem feledtél,
az arc, amelyre egykor epedőn
fiatal szived a legelső tiszta
ábrándját glóriává szőtte; mely mint csillag,
úgy kisért sötét életeden végig,
mint temetőn madárdal, virágillat;
mondd, hogy lehet, hogy annyi év után
fáradt szived döbbenve feldobog,
mert az a régi szempár néz ismét feléd,
mondd, mit jelent, hogy szived felzokog?
csupán az élet fáradt körforgása
a régi arcnak ez az újult mása
vagy magános sápadt alkonyok
bánatja kápráztatja csak eléd?

Vagy sorsodban áll irva ez a homlok
ez az a szempár, mely lelkedbe láthat,
a kéz, mely sirodig vezet hiven;
örök a törvény, mi akkor megbomlott
és élted köre teljessé nem válhat,
mig az a sziv sziveden nem pihen.

Nyugat, 1927/14.







TÁRSASÁGBAN


Szavak színes labdája cikázik
oda-vissza, oda-vissza;
játszva dobom, nevetve kapod el
s oly gyors-ügyesen vered vissza,
elfogni sincs időm, már surran a másik,
földig hajolok érte,
de most te leszel, aki lekésel,
s ki nem térhetsz előle!
Jaj! homlokod érte...
Fájó diadal.
Az én szemem borul könnybe tőle.

Most meg oly magasra, magasra röpitetted,
esengve ágaskodom utána... s hiába,
fejem fölött elzúg merész iveléssel
idegen kertek tilosába,
honnan vissza nekem sohase hozzák...
Csak azért is, tudok én is ily magasra hajitani...
Ó de mit ér... ha nem jut el hozzád,
miattam hasztalan szállna akár fel az égbe...
Ijedten nézem... Hisze ez igy nem is játék...
Elröppent mosolyod hova szállott?
Egyszerre hideg árnyakat ingat
az alkony köröttünk s bénultan megállok,
utolsó ütésed élesen horzsolja kezem
s kemény labdád messze gurul...

S egyedül, egyedül az éji sötétben
keresgélem szertetévedt labdáinkat.
Hát annyi sokból csak ennyi maradt?
Oly szinesek, szárnyasok voltak,
dalolva röpülök, mint a madarak
s most mint a kiégett zuhanó holdak
hullanak vissza a szivemre.







TÉLI DAL


Szívemben téli hollósereg károg:
kár - kár - kár érted,
az életed még nem is élted,
még egyre várod
és vége már,
kár - kár -

Az életed már elmult s egyre várod,
kár - kár -
csóktalan volt a nyár,
sosem volt párod,
kedvesedhez sosem hajoltál,
bölcső mellett sosem danoltál,
öntüzedben égetted el magad,
csak füstöd látták, csak hamvad maradt,
kár - kár -

Az életed? Csak meddő, zárt keringés,
magadból áradt és magadba fúlt,
most már csak fáraszt téged és csak untat,
és éjten-éjfelen
fejed fölött fehér karinges
csapat énekli már
a búcsúztató Circumdederuntat;
volt, volt, virág volt és lehullt
gyümölcstelen,
kár - kár -

Nyugat, 1927/7.







UTAZÁS


Varázsigéül mondom
magamban: "London, London!"
Bűvös szőnyeg, terülj hát,
időn vissza, téren át
hét országon repülj át!
Hipp-hopp! Charing Cross
hol van?
Most tüstént szállj le vélem
itt a Trafalgar-téren,
ahol szédülten álltam
zsibongó emberbolyban;
vagy túl a párás parkon,
hol fák széltől ziláltan
fáztak a Temze-parton
és úgy kavargott éppen
köd, füst, fény egy gomolyban,
akár egy Turner-képen...
S letűnt időkbe néztem,
vén verseket idéztem,
hol ős Westminster éke
halott költők emléke,
s ahol komoran áll a
vén London tornyos vára...
S ifjonti buzgalomban
a British Museumban
magyar szöveget, régit,
másoltam estebédig;
s a Hyde Parkban ha este
kiki a párját leste,
lombok alatt az árnyban
kisértem árva árnyam...

És volt egy másik nyár is,
Chantilly, Versailles, Páris...
Parkok, terek, ti szépek,
kastélyok, régi képek...
Torlott az utca árja
s a Cluny-kert magánya
körülölelt oly csendben,
akár a Sainte Chapelle-ben...
(Most reklám-fények égnek,
szines betűk neonban,
sugárkévék bomolnak
a sápadt holddal szemben,
most tombol ott az "évad",
de én ezüstös-kének
s oly ünnepi komolynak
érzem Párist szivemben,
amit Szent Genovéva
őrzi a Pantheonban...)

Strassburgban fent a dómon,
amig lenéztem ódon
magasló háztetőkre,
visszaperdült a század,
újultak a régi házak,
kimélyült a várárok,
úrfik, delnők, polgárok
gyűltek sűrű sorokban
a szűk sikátorokban,
s velem együtt lenézett
- káprázat volt, igézet -
Herder s az ifju Goethe...

...egy régi békés nyáron
Tarpatak hídján álltunk
meghitt barátnő három,
s akivel Tátrát jártunk,
húnyt szemmel most is látom
rég elporladt barátunk...
Ó, Lomnic, Füred, Csorba...
(A csúcs, hol szertenézett,
erdő, ahol borongott,
s ami köröttünk kéklett,
hegylánc, fensik s a dombok,
azóta cseh vidék lett
s egy világ összeomlott...)

Drezda, München jön sorba;
s egy est Unter den Linden
s a Burg előtt a Ringen
egymást úgy váltogatja,
mint képeskönyvnek lapja...

Velence, utolsó lap...
Gondola, karcsu csolnak,
a Canal Grande habja
veled együtt ringatja
ezüst párod, a holdat;
a bárkákon dalolnak,
s az árkádok mellett a
ragyogó Piazzetta,
hol most hegedűk szólnak...
S amott évszázak míve,
Szent Márk aranyló íve...

A Campanile ormán
néztük, egy messze parton
bibor-arany vitorlán
hogyan köt ki az alkony,
és odalent opálos
lagunák közt a város
úgy csillogott - emlékszel? -
mint egy zománcos ékszer...

Kit Szent Márk oroszlánja
véd, tenger hableánya,
te, ki örök rejtélyed
örök tükrödben nézed,
kihez, bár sosem látott,
szivem honvággyal vágyott:
egyszer megnyiltál nékem,
lettél vágyból emlékem...

Szünjetek hát ti könnyek,
terülj szét varázs-szőnyeg,
röpits át hét határon
ó, álom... álom... álom...

Nyugat, 1938/10







A VÁLTOZÓ NAPOKKAL


Szemed olykor napsugaras nyári tó,
áttetsző, villódzó, csalogató mélység;
olykor csillagok hidegsége fénylik ki belőle
s fáradt lelkem nem mer elindulni felé.

Szavad olykor olyan közeli, olyan ismerős,
mintha alkonyi órán húnyt szemmel
ébren álmodott párbeszéd ringatna
s olykor mintha távoli nyelv rideg hangjait
fogná fel összefüggéstelenül
hasztalan erőlködve fülem.

Kéznyujtásnyira vagy és elérhetlenül távol;
ősidőktől kezdve ismer minden ösztönöm
s káprázó szemmel állok örök-új arcod előtt;
te a magány, kiben feloldódik a lelkem
s te a hontalanság, kiben reménytelenül eltévedek
s nem talállak sehol sem téged, sem magamat.

Nyugat 1929







VIHAR ELŐTT


A hegyek mögött felébredt a szél,
a nap ijedten néz vissza az égen,
és viharvárón remeg a levél
a mezőt őrző komoly jegenyéken.

Fekete felhő füstje gomolyog,
árnya lehull a virágos mezőre,
fekete szélvész vad szárnya forog
és felkúszik az ezüst fatetőre.

A nap lebukik véresen, halón,
és meghajlik a jegenyék sudárja,
s az ágak között égig szárnyalón
fölzúg és zeng a vihar orgonája.










 
 
0 komment , kategória:  Reichard Piroska  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
2020.01 2020. Február 2020.03
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 12
3456789
10111213141516
17181920212223
242526272829 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 21 db bejegyzés
e év: 276 db bejegyzés
Összes: 4830 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 1322
  • e Hét: 7666
  • e Hónap: 34289
  • e Év: 171661
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2024 TVN.HU Kft.