|
2017-04-27 19:00:38, csütörtök
|
| |
| |
DYLAN D. TIDES
Dylan D. Tides: 1983.08.30.-án született Gyulán. Szülei válása után gyermekkorát Füzesgyarmaton töltötte. Iskoláit itt, Sarkadon, és Gyomaendrődön végezte. Sok bolyongás után Sopronban telepedett le 2005-ben és azóta is itt él gyermekeivel, Laurával és Zsoltival.
Tizenhárom éves kora óta foglalkozik írással. Első versei középiskolás korában jelentek meg, többek között egy gyomaendrődi helyi lapban, illetve pályázatnyertesként a Fogalmazástanítás című országos folyóiratban.
Gyermekkorában több szavalóversenyt is nyert, előadói ambíciói máig megmaradtak, erről tanúskodik több, mint fél évtizede indított "Vers, ahogyan én látom" című Youtube-sorozata. Narrátorként 2015 eleje óta bontogja szárnyait, főként természetfilmekkel dolgozik. 2016-ban néhány hétig az Uploaded magazin irodalmi rovatát vezette.
"Mikor én kerestem engem, rám talált a világ.
Most keressen a világ, hadd találjak én is rá!"
Dylan D. Tides
AHHOZ, HOGY ÉRTS...
...az kellene, hogy itt feküdj mellettem a párnán,
csukott szemmel hallgasd, ahogy simogat a hajnal,
s csillagízű ajkaiddal tapogatva kábán
rám vadássz a vaksötétben kócba fulladt hajjal...
...észrevedd a hold sugarát, ahogy függönyt tépked,
hozzánk röppen, megcirógat, pupillánkba úszik,
lásd, ahogyan szemem sarkán új szikrában ébred,
és egy csepp az arcom élén megcsillanva csúszik...
...látnod kell, hogy nem könny az, csak kicsordult a lelkem...
nem siratok semmi múltat, ködbe esett évet,
minden jót, mit hoztál, s adsz majd, egy cseppbe tereltem,
így áldom, hogy angyalszárnyad küszöbömre tévedt...
...nem kell szólnom, ölelj s szoríts úgy, hogy szívem hallhasd,
egy dobbanás száz szerelmes, igaz dalból épül,
ha többre kérsz, nézz szemembe, nevetésem vallasd,
kérd a csókom, s két világunk egy álomba szédül...
AVANTI RAGAZZI
Ma könnyedbe csöppent a véred,
ma lőporba fulladt a test...
Ma mindenki lángolva ébred!
Ma forrongva hív Budapest!
Ma mindegy a merre, a honnét!
Ma zsarnokra támadt a szolga!
Ma gyermekből ébredt a honvéd!
Ma nem hull a térdünk a porba!
Ma korbács a szó, földre döntött
hatalmat, csalót, cselszövőket!
Ma minden csatorna kiöntött!
Letéptük a rongy szemkötőket!
Ma puskára váltott az asszony,
hasítja a zászlót a lánya.
Ma ollója múltat szakasszon!
Hazája, s a nép úgy kívánja!
Ma ágyúnak ugrik ki férfi!
Ha kell, széttöri puszta kézzel!
Ma harcolni kell, nem remélni!
Dacolni a gyilkolni késszel!
Ha holnap a srácok keresnek,
ne várják a füttyöm tovább már...
Ma voltak, kik büszkén elestek,
az új napsugár hajnalánál...
Ha holnap a holtakra leltek,
hadd éledjenek fel a dalban!
Ma harcoltak értünk a lelkek...
Imádkozzatok sírva, halkan!
De holnap a zászló lobogjon!
Ragyogjon az új nap dicsében!
Szabadság patakja csobogjon!
Lemossuk a kínt friss vizében!
Ma könnyedbe csöppent a véred,
ma lőporba fulladt a test...
Ma mindenki lángolva ébred!
Ma forrongva hív Budapest!
Ma könnyedbe csöppent a véred,
ma lőporba fulladt a test...
Ma mindenki lángolva ébred!
Ma forrongva hív Budapest!
Hungarian Revolution 1956 - avanti ragazzi di buda (1956-os forradalom)
Link
Link
BÚCSÚZNAK A GYERMEKEK
Ha egy anya szíve szűnik meg dobogni,
megáll az egész Föld egy bús pillanatra,
és többé nem fog már ugyanúgy forogni,
jut majd egy könnycseppje minden pirkadatra...
Karácsonykor eztán szívünk melegével
megkeresünk, s lágyan megsimítunk téged,
s füleidbe súgjuk mély szeretetével:
"Vigyázunk egymásra, ahogy mindig kérted!“
FANTÁZIACIRKUSZ
Lekéste a naplemente csíkját,
a cirmot a felhőbodrokon,
neon festi fáradt arca pírját,
majd elhal a munkás-rongyokon.
Ellopta a túlóra a kedvet,
ég a lépés, jár a gondolat;
valami a félsötétbe csenget,
a rendezőn egy vagon tolat.
Eszébe jut kölyökkora útja,
- talpfák között futott lábnyoma -
vállában a kopott táska súlya,
s ujja közt a fanyar áfonya.
Erre szaladt régen iskolába,
átvágva a megszokott csapást,
s hazafelé erre húzta lába,
szerette a vas-szagú varázst.
Lábaival félősen kutatva
biztos foltért még az elején
próbálgatta, milyen messze jutna
egyensúlyban a sín tetején.
Úgy képzelte sátorponyva őrzi,
kötélen jár, dölyfösen lenéz,
közönségét ijedt féltés főzi,
ámult sóhajt sikkantás tetéz.
Hogyha billen, tekintetek halnak,
ezer kéz kap ezer szem elé,
mégis új, meg új lépést akarnak,
ez a cirkusz, s ő a szerepé...
Könnyű dolga volt a képzelettel:
eldobta, ha múlt a délután,
s másnap újra széjjeltárt kezekkel
hajlongott a tapsokért sután.
Annyi koszos év telt el azóta...
Semmi játék, ébren-álmodás,
s nem tüzelte fantázia csókja...
... de még itt a régi állomás..!
...
Azt hittem, hogy megártott a lőre,
nagyra tártam bódém ablakát!
Nem minden nap lát az éjjel őre
kötéltáncot járó nagypapát!
GYUFASZÁLAK
Ködbe fulladt őszi estem,
feljajdulnak csöndjeim:
,,Oly sok éven át kerestem!
Oly sok poklot élt a testem..."
...s szétszóródtak gyöngyeim...
Vaksötétben, zápor után
tört rögök közt térdelek...
Szálanként küzd nedves gyufám,
s szálanként hal... sírok bután...
Így vesznek el életek...
Nem csitul a kéz, az ujjon
átremeg egy gondolat:
,,Az utolsó végre gyúljon!
Az utolsó el ne hulljon..."
...csak kesernyés füst marad...
Nem csikart még ily lemondás
mély sebeket lelkemen,
nem fájt még így térdre omlás,
nem tépett még ilyen romlás,
földre roskadt szellemem...
Az imához nem fordultam
idáig még sohasem...
Nem engedte bűnös múltam,
nem, de végre könnybe fúltan
Istenemet keresem...
Felhő nyílik, ének omlik,
s lám, az este felragyog!
öröm szúr a sajgó csontig,
örömszínű virág bomlik...
...holtak ők, vagy angyalok..?
Szikra villan tű-fehéren,
lángba nő a pillanat!
,,Mennyi szív, mi ad, ha kérem!
Mennyi lélek adja fényem!"
Napsugár az alkonyat!
Mohó kezem sárban ázik,
s menny adja a fáklyafényt!
Gyöngyöm vajon hol tanyázik?
Gyöngyöm hol és merre fázik?
Nem lelem a tüneményt!
Végül Ő szól: ,,Kár a gyöngyért!
Cukor volt csak semmi más!
Add a szíved igaz könnyért!
Add a szíved egy göröngyért...
...s hitedből nő változás!
HÁROM SZEM KAVICS
Rezzen a tégla, a porszemek ugranak,
majd oszlik a fényben a sok pici fruska;
gyomrom zajára csak rávihogok halkan,
paprikás helyett most pernye lesz a jussa...
Elolvadt a tegnap, a láz, a sok ,,Éljen!",
amikor megvadulva vágytam a tusra,
s hangzatos kiáltás volt csupán a ,,Halál!",
s pimasz sétapálca a madzagos puska...
Künn, a Csizma téren, a többi srác körében
akkor még kevélyen húztam ki magamat!
Nem fért belém szívem! Kedves házfalakról
boldog- gyűrt fecniken éledt új akarat,
néztük a papírról lángolva kiáltó,
zubogva szárnyaló szabadság-madarat...
...e falak tégláit hordtuk ma halomba,
talán még takarják halványult szavamat...
Kushadok, izzadok. Zsebemben kavicsok.
Szorítom, mint tegnap a 28-ason...
...leégett festékkel nyikorog holtában,
az lett a barikád a hűlő sínvason.
Repesz a combomban, nem fáj, csak andalít,
lüktető emlékét kottaként olvasom:
Szóljon a ,,Cselszövő"! Dalold, míg a térkő
büszkén és hangosan puffan a bronzhason!
Lángvágó e nyakon, másikén koszorú,
Imrével együtt fújtuk a Nemzeti dalt!
Úgy volt, hogy este már fájerre toborzunk,
s kancsóból öntjük a mézarany diadalt,
letoltes.jpgde a párt ostobán becsapta a bikát,
önmaga fejére kérve a zivatart!
Némítva, de vadul, saját kocsijával
zúztuk be hangunkat kérve a hivatalt!
Rőt ragacs a kezem, nehezen engedem
ujjaim közül el három kis kövemet,
hiába csomóztam felfeslett húsomra
apámtól rám hagyott disznóbőr övemet...
-
Ki hitte? Két méter, s moziba mehetek!
Kúszom a párkányon, láz-képet követek:
Három szem kavicsom háromnak ledobom
tömjék be kartácsnak, most remegj, Hatalom!
Vörösök! Gyilkosok! Közétek lövetek!
Dylan D. Tides: Három szem kavics
Link
HOL VAGYTOK?
Ha kételkedés esik a nagy semmiből
rátok;
ha a gyászos őszi szélben vidámságot
vártok;
ha elfojtott zokogástól vonaglik meg
szátok;
ha nem elég melegek a hazugság-
kabátok;
ha kezemben nektek tetsző, új holmikat
láttok;
ha szitkok közt, ütlegekben, sebesülten
álltok;
ha árnyak közt félelmetes, új ösvényen
jártok;
ha fonnyadttá szerettetek minden friss
virágot;
ha csak néhány vigasztaló, kedves dalra
vágytok...
...itt
vagyok...
...jöttök és meleg szót
találtok...
Ha...
...én sírok...
...hová tűntök...
...kedves
jóbarátok...?
JÁTÉK
Néhány kupac hamudomb maradt, s még
fél üveg Jack, s te az asztalon.
Leltárt vonni jött a részeg emlék:
mennyi múlt a sok szakadt lapon...
Eleinte nem mertél remélni,
néha villant egy-egy ász csupán,
blöff és mázli hagyott visszatérni,
s nőtt a vágy a zseton-hegy után.
Éjfélkor már szétcsúsztak a képek...
Talán volt egy perced fényesen...
Széthordták a pénzed, lapod, téged,
elfeküdtél nevetségesen...
Gondold át, a szivarfüstbe nézve:
Hogyan lettél hulló Góliát?
Még egy slukk, majd végy új paklit kézbe,
s ha készen állsz, tépd a fóliát!
JACQUES
(A titokban írt ballada)
Bamba Jacquesnak semmi dolga,
földön húzza ostorát
"Fázom itten..." mondja Jasmine.
Rá se néz, csak megy tovább.
"Negyven éve... Penge-hóba,
megkötözve, meztelen,
balga bátyád megfürösztött,
s csak vihogtál esztelen...
Most te reszkess! Gyáva némber...
Itt a jussod: fagyhalál!
Elfeledlek..." szól merengve,
lépte koppan, meg nem áll.
Bamba Jacquesnak könnye cseppen
s füst porozza bocskorát
"Égek itten!" sírja Candice.
Megremeg, de megy tovább.
"Két cipócskát loptam én el
zord atyádtól - bánhatom...
Húsbaizzó billogától
lett e bélyeg vállamon ...
Most te lángolj! Hamvaiddal
tán a rossz is messze száll...
Elfeledlek!" szól nevetve ,
lépte dübben, meg nem áll.
Bamba Jacquesra vérszag omlik,
s körbejárja otthonát.
"Végem itten..." súgja Margaux.
Fintorog csak, s megy tovább.
"Két pribéked, s bősz cseléded
vágta bőröm hátamon!
Még a korbács is sikoltott!
Hol maradt a szánalom?!
Most te szenvedj! Élj sebeddel,
míg enyészet nem talál!
Elfeledlek!" szól dühödten.
Lépte dörren, meg nem áll.
Bamba Jacquesra csönd parancsol,
úgy köszönt egy kis szobát.
Nincs panasz, csak néma, hűs test,
átkarolja, s nincs tovább.
Nem szidalmaz. Szája habzsol.
Étke bűn és rothadás.
Anton arcán és szerelmén
csonka, bűzlő álmodás.
Rákacsint a kis tetemre,
torz fiúra hull a nyál.
"Édes Anton!" szól remegve,
Bamba Jacques, a vén sakál.
"Nem feledlek,- búgja gyengén-
míg a szívem meg nem áll!"
JÉGVIRÁG
Egész télen,
hóban, szélben
(megmondhatja, aki látott)
utcát hágtam,
pusztát jártam,
hogy találjak egy virágot...
Loptam, vettem,
nevelgettem ,
mégse volt az egy se méltó
szép kezedhez,
hű szemedhez,
nem volt egy se még elég jó...
Egy túl csinos,
egy túl piros,
egynek nem leltem illatát,
egyet dobtam,
s fintorogtam,
bűzlött, mint egy vén bőrkabát...
Végül ültem,
búba hűlten,
s eszembe vág kis ablakunk
téli bája:
jégvirágja,
megoldódott minden bajunk!
"Szeress nyomban,
s ne less! "- mondtam,
úgy kísértem karcsú lépted,
Meghatódtál,
szót se szóltál,
cserébe csak számat kérted...
... s úgy csókoltál , ma is éget.
Jégvirágom, neked véged...
Ilyen lánytól,
ilyen lángtól
elolvad a tél is véled...
KÁRTYAVÁR
Meg ne szólalj, ne is pislogj! Tartsd mélyen a sóhajod !
Sőt! Tudod mit? Tűnj el innen! Mit vársz? Búcsú-szólamot?
Segítettél? Ugyan, kérlek! Néhány szintet felhúztál...
Na és aztán... Már nem kellesz! Jól tennéd, ha elhúznál...
A haragtól arcod lángol, talán sírsz is legbelül..
Azt hitted, hogy pont én bánok torz lényeddel emberül?
Ezer lapból kártyavárat... Nem ment volna egyedül...
De ezt csak mi ketten tudjuk, s nem félek, hogy kiderül!
Tudod miért? Jó a lelked... Nem ártanál senkinek...
Éppen ezért maradsz mindig, mindenkinek ennyinek...
Unlak mostmár. Vinnyogásod bántja fülem, s mit sem ér.
Nem tartok meg olyan kutyát, ami már csak enni kér!
Azt mondod, majd jön egy másik? Aljas? Önző? Pont, mint én,
s széjjelrúgja csodás váram, s ezt érdemlem? Kis hülyém!
Akkor halkan füttyentek majd, s már szökellsz is nagyokat,
S hálatelve, sárban csúszva, felszeded a lapokat...
KIRAKAT
Hogy ne lásson, úgy figyeltem azt a bárgyú
alakot...
Kuncogásom majd megölt már; ezt a borjú
balekot!
Toporog csak, zsebóráját minden fél perc
unja...
Szedelődzködj, ó, te öszvér, otthon vár a
dunyha!
Meg se mozdul, szeme kapkod, ideges, de
még kitart.
Látszik rajta: gyenge csontú, de kibírna
hét vihart...
Rossz zakóját hol kibontja, hol meg újra
gombol...
Isten úgyse, égve vágyom tudni, vajh, mit
gondol..?
No de lásd csak! Orrom fújom, s ő is törli
az övét!
Kapualjba takarózom, s őt is rejti a
a sötét!
Ugrik, ásít, felköhög, pont úgy, ahogyan
én is!
Jaj, miféle borzadályos átok őrjít
mégis?!
Hogy kerültem bátran aztán cimboránkhoz
- kimaradt,
Orrközelből vettem észre, hogy az úr csak
kirakat!
Az a birka, aki rózsát szorongatva
béget:
én vagyok csak az üvegben, ahogy várlak
Téged...
KÖSZÖNET
A fejemnek dőlt kőfallal együtt lestem
tavalyelőtt (nem tudom: Budán? Vagy Pesten?)
zsírfoltos nyál-ázott szalvétaszéledet,
a kukába hajított pizzavégedet,
félig se kiürült üdítősüveged,
bojtosan csábító lepottyant süveged;
s hallottam kis cipőd toppanó parancsát
- így kérted el Anyu utolsó narancsát...
Emlékszel hogy hívtál? ,,Gyere csak, ne féljél!"
Testedhez vontál, hogy meleget meséljél,
pedig még kosz mögé bújtatott a szégyen,
haraptam, karmoltam, semmit sem reméltem...
Jó az, hogy néha még gondolok ezekre...
Fejemmel most hálám hajtom a kezedre,
s adnám a Mindent is, de sajnos nincs másom:
vedd szívillatú macskadorombolásom...
KOCSIKÁZÁS
Tudod, a szemem, s a hallásom ép,
s nem kell a sok ezer idilli kép,
arról, hogy milyen szép arany a lép,
s a méznek, jaj, hogyan örül a nép!
Felfogtam, nagy vagyok, s félelmetes,
s azt is hogy rettegnem felesleges,
de most egy kicsikét jobban szeress,
s - Ó, nagy ég! - nehogy még ki is nevess!
Látom, hogy nem mozdul... Mióta is?
Mi van, ha lesben áll a kis hamis?!
Képzeld el, múlt héten mondta Maris,
van köztük nem ritkán iiilyen nagy is!
Attól, hogy becézed, üvöltök még...
S ha neked, apukám, ez sem elég,
elmondlak Anyunak, s nincs menedék!
Jobb hát, ha megáll most az a kerék...
Nem vagyok hisztis és butus majom!
Csak éppen reszketek kicsit... nagyon...
Oldd meg hát egyszerre kínzó bajom:
CSAPD AZT A MÉHECSKÉT RÖGTÖN AGYON
KÜLÖNBSÉGEK
A tölgyesben, alig-lomb közt ezer kis csőr bogarász,
télből-érlelt nyárra-várót ezer torok dalolász.
Ketten járnak benn a fák közt, elmerengve álmukon,
szokott csapás fut előttük, s nehéz tavasz vállukon.
Az egyik az árnyék foglya, ismer minden lágy mohát,
fél, ha zizzen, zúg az erdő, nem találja otthonát.
A másiknak döngő léptét panaszolja hóvirág,
erős karja nem fél gátat, reccsen a friss cserjeág.
Az egyik az égig retten, ha egy neszt is fúj a szél,
sírva, bújva alszik éjjel, s ébredéskor újra fél.
A másiktól messze röppen, elszalad, mit megtalál,
titok-sóhajt küld egy társért, de az mindig porba száll.
Az egyiknek remeg szíve, simogatásért kiált,
gondoskodó ölelésben pihenné ki mit kiállt.
A másik csak óvni vágyik, ölelni, s ha végre lel,
bármit adna egy barátért, halna is, ha vére kell.
Így kísért el két merengő egy erdei álmodást,
s így esett, hogy megkapták a kívánt, nagy találkozást.
Fürdőt vett a déli naptól reményszínű fény-kalász,
s kilépve az erdőszélre szemben álltak: nyúl, s vadász...
LÁTOGATÓK
Megérkeztél.
Tulajdonképp meglehet, hogy reád vártam...
Mindent szépen félretettem,
s olyan furcsán nyugodt lettem
- kulcsod sóhajtott a zárban.
Voltak ők is.
Egyesével, de még egyszer bekopogtak.
Némelyiktől megrettentem,
volt olyan, kit megvetettem...
Tegnap mind itt toporogtak...
A Vidámság.
Ébredéskor egyszerre csak rám kiáltott!
Lerángatta paplanomat,
mutogatta ablakomat
- nevetése szinte bántott...
Kacsingatva,
énekelve szűrte kezén át a napfényt,
hangja törött penge karca,
s hamis mosolyt szórt az arca
- sose láttam hazugabb lényt...
A Megbánás.
Hason csúszott, repedt padlóm fogta könnyét,
s míg köpenyét hasítottam,
könyörgésem visítottam,
elővette kopott könyvét.
Felolvasott.
Kilistázta, s rám dobálta összes vétkem.
Mondatai vérben áztak,
holt szemei megaláztak
- közben csak a hajam téptem.
A bősz Harag.
Reám rontott, s mi még ép volt, összetörte.
Ostorával írta bőröm,
rám szegezte saját tőröm,
nyálát köpte körbe-körbe.
Nem értettem
minden szavát, üvöltött csak, s egyre tombolt...
Ki nem fogyó, talmi vádak
éles kövekként találtak,
ütött az is, ha csak gondolt...
Az Ámítás.
Horgas orra sunyi képét szinte fedte.
Sárga, s rohadt volt a bőre,
borzongott a szívem tőle,
mikor szemét rám emelte.
,,Nem te tetted!"
- duruzsolta. Hízelgett a csalárd beste...
Úgy akartam az igazát!
Annyira ittam vigaszát!
- aztán szétfoszlott a teste...
A kis Remény.
Ő köszönt el bágyadt szóval utoljára...
Hitte, hogy az őrök restek,
elfeledtek, s nem kerestek,
s halhatok magamba zárva...
Később már csak
abban bízott: valaki majd megbocsáthat...
Isten, ember, vagy akárki,
képes lesz még rám találni,
bűnbánatom égbe szállhat...
Vártalak már.
Egyetlen vagy, kinek jöttén nyílt az ajtó...
Te vagy az is, kinél zárul,
s koszos priccsem újra árvul...
Még az est is búba hajló...
Ölni jöttél.
Zavart lelked az utolsó, fáradt vendég...
Nem nézel rám... Számon kérjem?
Szörnyű munkád én ítéljem?!
Rakd a láncot, most már mennék...
LEÁNY-ANYA
Csissz...- csossz...
Lassan a lépted!
Féld úgy
azt a kilincset,
mint puha tincset,
mástól a kincset,
úgy majd
senki sem ébred!
Hipp-hopp!
Vállra a táskát!
Surranj
fokról a fokra,
végtelen sokra,
s fogd a titokra,
szíved
gyors dobogását!
Csitt-csatt!
Szökken a szandál!
Végre
nyílik a lelked:
lesz ki ölelget,
és fölemelget?
Mintha
mennybe rohannál!
Csirr-csörr,
iskolacsengő!
Képzeld:
mész a terembe,
új szerelembe,
mily csoda lenne!
Álmodd:
hív a jövendő!
Csipp-csöpp -
hullik a könnyed;
nyolckor
zárul az ablak
és kitagadnak,
szenny vagy a padnak...
Bőgj csak,
úgy sose könnyebb...
Kipp-kopp...
menj tova, lépj le!
Lódulj!
Foszlik a rongyod,
piszkos a kontyod,
bőg a porontyod !
Koldulj!
Kell az ebédre...
...... ........... .....
Piff-puff,
lesz-e kudarcod?
Tán ma
Szánja a véznát,
S nem csap a kéz rád,
Szép napot élsz át
gyógyul,
s nem sajog arcod...
Kitt-katt..
Halkan a zárat!
Súlyt, zúz
rögtön az ökle!
Rombol örökre...
Sírva töröd le
végső
fréziaszálad...
LEVÉL A JÉZUSKÁNAK
Tegnap este fél tíz körül sikerült csak nekiállnom,
s hogyha kérek - tudom én jól - nem kellene hezitálnom,
egy szó nem sok, mégsem írtam még annyit sem én azóta,22020_telapo-vagy-jeuska-300-d0001559bf2d79fd57be1.jpg
hiába is rikoltozik sürgetően már az óra.
Ne gondold, hogy nincsen listám, tele minden vágyott jóval
- elsősorban idén végre szánkóval és hógolyóval -
nyugodj csak meg, lesz mit hoznod, kértem könyvet, játékokat,
de most rakjuk félre kissé... Tudod, min töprengtem sokat?
Kisgyermek vagy te is ugye, magamforma kisfiúcska...
Mégse kérdte még tetőled senki, és ez igen furcsa:
,,Mit szeretnél, kis Jézuska? Örömödet miben lelnéd?
Hozzak talán kisvasutat? Vagy valami finom kelmét?"
S írtál-e már te levelet? Hogyha igen, kinek küldted?
Kire vártál, mikor ébren az éjszakát végigülted?
S reggel mi várt fátok alatt? Volt nevetés, s boldog könnyek?
Méricskéltél dobozokat, melyik nagyobb, melyik könnyebb?
Öltöztetett új ingedbe próbaképpen édesanyád?
Kifestőkönyv helyett te is színezted a szoba falát?
Kaptál te is versenyautót, metálfényű kicsi choppert?
Édesapád helyetted is ,,tesztelte" a helikoptert?
Mennyi kérdés! Elég is már... Nem zavarlak, sok a dolgod...
Törődj csak a karácsonnyal, ráér később válaszolnod...
Idő kell, hogy meglátogass egy világnyi kisgyereket...
Kívánom, hogy jusson közben neked is egy kis szeretet!
MÁSIK ÉLET
Ezt írtam egy furcsa nyáron:
"Szívemet ma kulcsra zárom,
mert megőrült már egészen,
képzelődik tettre készen:
Angyalt látott rám nevetni!
Nem átallott megremegni,
mint egy buta, égő kamasz...
Nyár vége van... Ez nem tavasz... "
Aztán jött az ősz, a tollam
fuldoklott csak csókba forrtan:
"Villanás ez, kristály-háló,
ökörnyálként messze szálló!
Nem nekem szól arcod pírja,
sorsunk nem egy penna írja,
nem osztanak csodát nekem...
Vagy ha mégis... Elvehetem..?"
Pokol jött a téli dérrel.
Szárnyad beborítva vérrel.
Nem írtam, csak bénán ültem,
tán már nem is menekültem...
Űztelek, mert Minden lettél,
s habár sírástól remegtél,
s szabad út volt - nem szaladtál..
Betakartál, s itt maradtál...
Nem hittem a tavaszt, s mára
mégis rám hullt napsugára...
Szokatlan még, bánt is a fény,
És a jég még mindig kemény,
de a jöttöd már nem remény,
való vagy, nem álom-regény,
s újra égni, s írni vágyom:
"Ezt írtam egy furcsa nyáron:... "
OTTFELEJTETT ESŐCSEPP
A kabátom gallérján ücsörög az illatod.
Néha odahajolok hozzá, üdvözlöm, mint az álomszerű tegnap egyre halványabb szellemképét.
Hagyom, hogy hozzám bújjon, megsimítsa az arcom, belekapaszkodjon a tarkómba, magához húzzon, csókot ígérve játsszon az ajkaimmal, hogy az utolsó pillanatban kacéran meghátráljon. Ugyanúgy remeg a beteljesülésért, mint én, tudja, hogy már rég elvesztette a még el sem kezdett harcot, de a vágy kicsit mindig meghal, ha átlépjük a vonalat, hát húzza még...
Egy fülcimpának dobott picike sóhaj dönt végül. Leolvad a meleg, illatos bársonnyal borított nyakra, végig ömlik rajta, mint egy odahajított selyemkendő, hogy a kulcscsont csókra termett árkában meggyűlve megálljon, s folytatásért kiáltson.
Elveszünk.
Egyszerre, egymást szorítva tűnünk el a valódi világ fürkésző szemei elől. Összeforrunk egy poros, öreg fal tövében, úgy válunk hosszú percekig láthatatlanná.
Aztán szét kell tépni a csókot. Fáj, hogy megszakad a szédülés, de azonnal új hullámban bomlik a boldogság, mikor érzem, hogy visszavágysz kábulatba, csillogó szád kéri, kutatja és elveszi, ami neki jár, újra és újra követeli, hogy teremtsük meg a végtelent...
A kabátom gallérján ücsörög az illatod.
Te ezt hagytad nekem, én titokban elhullajtott könnyem remegő prizmáját a nyakadon.
Boldogságom rejtve dúló viharából ottfelejtett esőcsepp, semmi más... Talán csak felszárad, s elfelejted...
RÓZSA
Gyűjtsd össze az összes szirmát,
simítsd meg a sok kis cirmát,
hallgasd puha, friss dalukat,
s olvasd el az illatukat:
Első szirma egy kis játék...
Fényben soha nem is járt még...
Hunyorog rám álmoskásan,
s visszahajlik, ne is lássam...
A második vidám fajta...
Megáll még a csend is rajta,
s csiklandósan ugrik tova,
mosolygás a lába nyoma.
A harmadik szeleburdi,
szerelmet tud belegyúrni
minden vörös sóhajtásba,
csak szív legyen, aki lássa...
A negyedik kissé balga...
Nincs békéje, nincs nyugalma,
tele félsszel roskadásig,
de szeret, mint bármely másik.
Az ötödik szenvedélyén
borzongni fogsz... Minden éjén
lángra gyújtja majd a tested,
csak hogy hallja: őt kerested!
A hatodik pusztán hálás...
Fénylő szeme mindig párás...
Köszöni, hogy rá nevettél,
jövője és múltja lettél.
Van még sok száz, s lelke mindnek
Érted bomlik, Neked billeg
a tavaszi lágy zenében,
Rólad súgva ring szélben...
Gyűjtsd hát be az összes szirmot,
simítsd meg a sok kis cirmot,
s mint egy örök, drága kelmét
őrizd meg majd mindnek selymét!
SCARBANTIA
Hét pecsétes tölgyfaasztal
régi ifjakról beszél;
barátunk egy kancsó bor csak,
fejünk hajtva, súg a szél.
Halk az ének, hű a lélek,
szótlan sír az életért,
két magyar szív összebújik,
együtt sóhajt Sopronért.
Ősz apánk egy messzi korból
kopott fényekről mesél,
hős karokról, büszke lángról,
benne lobban, tűzben él.
Halk az ének, hű a lélek,
szótlan sír az életért,
három szívből hull a bánat,
kéken csillan Sopronért.
Hangja pezsdít, lábra állunk,
minden újra színbe tér!
Napsugár szúr át a felhőn,
nincs tavasz, mi így zenél!
Szól az ének, hű a lélek,
felkiált az életért!
új raj indul, tenni készen,
szívük adják Sopronért!
Egyre nő a hit a hittel,
Gyűl az ember, forr a vér,
minden cseppje új a testben,
harcra hív, a jóra kér!
Zeng az ének, hű a lélek,
vihar kél az életért!
két tucat szív összedobban,
egybeforrva Sopronért!
ROMÁNC
Kis patakunknál készül az este,
mintha sietne aludni a víz;
gyermeteg illat csüccsen a lesre,
omlik a szívben a májusi íz.
Halkul a nappal, csillan a gáton,
képtelen írni kopott ceruzám...
Szikraszivárvány rebben az ágon,
gyurgyalag izgul a párja után,
Landol a hím és vágyja a nőjét,
bújik a rőt feje hölgye elé,
zöld vízipásztor verdesi csőrét,
hív csere-csókkal nyújtja felé.
Méz aranyából festi a szépet,
úgy dob a vízre vidám ragyogást,
s míg tovahordja az alkonyi kéket
mímeli vígan a lágy csobogást.
SANSZ
Hallod-e a rigót énekelni?
Érzed-e a busz füstös szagát?
Könnyebb -e már hosszú útra kelni,
s meglesni a hajnal fintorát?
Mondd csak: milyen a ligetben futni? ie.jpg
S versbe ölni azt a bánatot,
amit egykor múlón csillapítni
csak a pult és a borgőz tudott?
Ízlik-e a fagylaltfoltos ostya,
amit neked hagyott unokád?
Élvezed, hogy nevetése mossa
ki sem csordult könnyeid nyomát?
S azt, hogy te is újra tudsz kacagni?
Újranyílott lelked szirmai
nyitva tudtak máig is maradni,
s kitartottak erőd hídjai!
Nem pusztul el minden főnix újra!
Képes tűzben élni, édesen,
anélkül, hogy mámor-nótát fújna
torz dallammal, bántón, ércesen...
Mosolyogj, és ne görbítsd a hátad!
Büszke légy, mint harcos ébredő!
Tárd a szélnek nagyra bontott szárnyad,
irigyelje mind, ki kétkedő!
VALLOMÁS
,,Ne hívj papot! Ráérsz arra!
Úgysem kapna mást, csak szitkot..."
Űzve nézett jobbra, s balra.
,,Neked mondom el a titkot!
Nem ismerlek, kicsiny legény,
de te tudod, ki haldoklik.
Ahogy éltem: nyitott regény...
Még a vak is belebotlik...
Megtört apák, szégyen-férjek,
s zokogó nők jegyzik nevem...
De hogy sírba ígyen térjek?!
Öröklétem mocskos legyen?!
Halld a valót, s tartsd a szádat,
szükségtelen berzenkedned,
jóváírás nem találhat,
hisz a sírba nem követhet...
Úgy hidd, hogy én sosem törtem
sem szívet, sem házasságot,
s nem ugráltam kecskebőrben
nem ismerve fáradságot!
Meglapulva, némán vágytam,
sosem tettem semmi vétket...
Sarkok mögül, bús-puhányan
mertem inni csak a szépet...
Nem tapodtam finom kelmén
nem sugdostam buja bókot,
s ajkaimra csak az elmém
festett izzó, nedves csókot.
Nem leheltem szenvedéllyel
alabástrom keblek fölött, 
s nem lángoltam önző kéjjel
soha óvó bokrok között!
Hidd, te gyermek, gyáva voltam!
Minden asszony csak nevetett!
Megőrizem szűzi-holtan
ármány-szőtte hírnevemet,
de sorsomnak ez fog adni
szánni való, bús keretet:
Úgy pusztult el Don Giovanni,
hogy nőt soha nem szeretett!"
...
,,Hagyd a bácsit!"- a gondozó
gorombán szólt, sok a dolga,
s Bolond Benny-t rogyadozó
szobájába visszatolta...
...ő meg közben úgy vigyorgott,
mintha tényleg titka volna...
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Dylan D Tides |
|
|
|
|
|
Online
