|
2019-02-09 15:46:13, szombat
|
| |
| |
ERDEI ÉVA
Versei
Link
AKKOR MÁR SZERETTELEK
Akkor már szerettelek
volna újra átölelni, a hosszú
hetek után a válladon pihenni,
de még súlyos percek jöttek
a zebra két oldalán, te ott
én itt, míg a lámpa zöldre vált,
csak vártunk türelmesen.
Akkor már szerettelek
volna újra megcsókolni, mint
bimbóból a virág lassan kinyílni
neked, de kezedben egy rózsa
elindult felém, benned született
meg, s lett örökre az enyém,
csak néztem elmerengve.
Akkor már szerettelek
volna álomba ringatni, az álom
után reggel melletted ébredni,
de oly hamar, és titkon osont el
az éj, hogy a felkelő Nap minket
az úton ért, hol a nyári esőben
csak álltunk szerelmesen.
ALTATÓ
Feküdj le mellém, kedvesem.
Csupa seb a tenyered, aludj.
Szemhéjad mögött már készül
az álom a valóság hazug.
Rád rakom ezt a takarót,
a szemedig húzom, ne láss,
fond össze jól a két karod,
bújj csak közelebb, ne fázz.
Míg beszélek hozzád, kedvesem,
látod, magamat is elaltatom,
a szám szélén fénylő nyugalom
lecsorog csöppnyi bánatom.
Ő tűzoltó lesz vagy katona.
Te nem lettél, szép szemű, ne bánd,
a távolságot sebes marokra,
gyógyulj meg előbb, ne várd.
A fájdalom is aluszik,
földet szórok rád csendesen,
ne félj, a szemhéjam mögött,
te élő maradtál, kedvesem.
AZ ÁLMOK VISSZATÉRNEK
Ne nézz körül, próbálom a rendet,
korán kelek, este későn fekszem,
de alig marad időm valamire.
Szólhattál volna, összeszedem magam,
lábujjhegyen járok, labda a szék alatt,
csupa kóc és játék az egész napom.
Olyan más lettél, rád sem ismerek,
merre mentél, mesélj, mi történt veled? -
száz évet éltem, mióta nem láttalak.
Álmodni is könnyebb volt azelőtt,
nem vártalak, szólhattál volna, hogy jössz,
túl sok a dolgom, késésben vagyok.
Ráérsz holnap, esetleg holnapután?
A számom a régi, majd telefonálj.
Hogy emlékszel, igazán boldog vagyok...
CÉDA VERSEK
[1.]
Már szaporodnak a szavak köröttem,
s bár szemérmesen inkább rejteném,
hogy mi van előttem, és mi mögöttem,
engem nem béklyóz szégyen és erény.
Mint az utcalányt, ki pénzért koitál,
végül rávisz magamért a kényszer,
hogy megmutassam sírva a bokám,
majd közönyösen két gyönge térdem.
Nem jössz többé, hogy is rejteném,
hiszen odaadtam mindenem neked,
a combomon át fel a vállamig,
most már örökké lát két tenyered.
A vágyak elől vajon hova bújnék,
senki nem hívott, magad jöttél hozzám,
de én vagyok, ki lehajtott fejjel
rongyokba bújva ténfereg az utcán.
Ha kikerülsz, én szembe megyek veled,
engem nem béklyóz szégyen és erény,
már szaporodnak a szavak köröttem,
de nem koldulnak soha senkiért.
[2.]
Csak úgy régimódin virággal jöjjön,
küldhet futárral is alkalomadtán,
rózsát, szegfűt, nárciszt vagy fréziát,
maga helyett, ha nem jöhet rögtön.
Én majd szoknyát, és tűsarkút veszek,
és kiszínezem széppé magamat,
de ha nem segít fortély és akarat,
suttogja akkor is: szép Ön nekem!
Azt akarom, hogy gentleman legyen!
ne adja fel, hogyha kikosarazom,
és igent mondok a második táncra.
Előbb szégyenlős kis ladyje leszek,
de ha kimért szerepemtől fáradok,
értse félre, ha lefekszem az ágyra.
[3.]
Ágyak, az asztalon ócska terítő:
ez egy teljesen hétköznapi miliő,
s a képben mi is benne vagyunk.
Lepedőnkön ébred az önérzet,
szerelmünkből illan a költészet,
mielőtt tíz lesz, jobb, ha elindulunk.
CSAK AZ ISTENEMHEZ SZÓLOK
Hiába mondtam, hogy baj van,
átálltál kísértő szellemeimhez.
Kilestél két alvás között:
"Miért ég még mindig a villany?" -
kérdezted, de meg sem vártad
a választ. Mit mondhattam volna?,
minden éjszaka kimenekülök
valami verejtékező lidércnyomásból,
mert non-stop élem a múltat;
mit csináljak a rémálmok ellen?
"Imádkozzál!" - mondtad, majd rám
zártad az ajtót és elsuhantál.
Ezentúl csak az istenemhez szólok,
gyertyát sem gyújtok miattad,
hiába félek a szellemektől.
DECEMBER
Az ablakon át, hogy milyen a téli táj?
Ne kérdezd kedves, én téged látlak.
Odakint hó hull a megdermedt fákra?
Itt bent napfény, szerelem, s nyár van.
Az üvegen túl, hol most is búcsúzunk,
Csak kellék a vonat, és játék a lárma,
Az üvegen innen a csönd könnyű fátyla
Ráborul egy újabb találkozásra.
Az ablakon át hideg és bús magány?
Nem tudom kedves, én téged látlak:
Itt bent napfény, szerelem, s nyár van,
Ha nem jössz többé, én akkor is várlak.
EGY KÖLTŐHÖZ, AKI NEM ÍR VERSEKET
részeket látok
az egészhez tapintatos vagyok
idő sincs mindig rá
pedig megnéztelek volna tetőtől talpig
cipődön az út porát
hajszálaid közt a kifakult időt
apró mozdulatokat hagytál
ahogy a dohányra sodrod a papírt
majd felém nyújtod próbaképp
itt vagy szemmagasságban
ujjaiddal virágráncokat számlálsz
foltokat a pupillám körül
de előbb feladod
a félelemre pislogsz
rejtenéd előlem
egésznek akartalak
mégis részekből raklak ki egynek
te szép te felejthetetlen
ELSZAKADÁS
Egyszer már átadta nekem,
mikor a kórházi ágyon feküdt szemében
az őrizettek matt világával, a keze is csak
azért nyúlt a felkínált ételért, mert nem
volt már ereje az ellenkezéshez.
Körbeültük, de tudatlanok voltunk mind
a válaszokhoz, s hiábavaló kérdésekkel
váltottuk egymást, maréknyi gyógyszertől
fordult át a másik oldalára a céltalanok
között a legelveszettebben.
A zöld ruhások őrült csoszogása
elmaradt akkor a messzi ismeretlenben,
mégis szétszakadt a percek egymásutánja,
s én ahogy kaptam egyre távolabbról láttam,
másokat, magamat is elidegenedve.
AZ ERDŐ HANGJA
Fatörzsben gyűrű vagyok,
Lábnyom tavaszi vetésben.
Szó könnyű csontok alatt,
Tört levél viharos szélben.
Bennem az erdő hangja él,
egy madár trilláz a búval,
kicsiny testére fény szalad,
játszik virág koszorúval.
Kezem után a lehulló jaj
még illatos nyarat remél,
de minden nyíló jó előtt
ha dermedőn vonyít a tél,
ág roppan havas fák alatt,
mert sétára indul a halál,
s útjában őzszemek sírnak
a trillázó madárka után.
Fatörzsben gyűrű leszek,
Lábnyom tavaszi vetésben.
Por könnyű csontok alatt,
Tört levél viharos szélben...
ÉNEK A TAVASZI ESŐBEN
Én csak azért énekeltem, mert lelkem
pőreségén megakadtak a szavak,
dúdoltam könnyű kis dallamokat,
s mit távoli kezek üzentek nekem,
slágerként visszatérve, bennem maradt.
Az eső ver ritmust kint monoton,
mint a síneken forgó vonatkerék,
mint egy ütemre beállt szívverés,
s már egy szó sem jön ki a torkomon,
mert minden hang fals, s a dal tévedés.
HA KÉRDEZNÉL
"Be, ki, le, fel, meg, el,
át, rá, szét, össze, vissza."
...még véletlenül sem jutsz az eszembe.
Kutasd csak át a szívemet! - mint a patyolat.
Szabályok, tesztek, egy-egy hét parancsolat.
Tegnap elégettem magunk. Jobb lesz így.
Mint megrémült arcok, a lapok vádoltak egyre,
Miért?, miért?, miért?, majd hamuvá lettek.
Sós könny édes percek híján - nem igaz!
Szem morzsa sincs az asztalon utánad,
Csöppnyi vigalom inkább, bor üvegpohárban.
Nem jutsz már eszembe, ha megkérdeznéd.
De nem vagy itt: üres esténként ima helyett,
a megtisztult szívembe féltőn visszateszlek,
lesni nem ér!
ITTHON VAGYOK
Vágytam nagyvárosi zajokat.
Utcalámpák fényes udvarában
menedékként sokszor reméltem,
majd lesz egy kis hely messze
a nagyvilágban, mi magába zár
mint édes gyermekét anyaöl.
Baráti hang szerencsét ígért,
hívott csábítón, mint utcazenész
s hegedűtokjába loptam néhány
forintot. "Majd jövőre" -, elhittem
számtalanszor, de valahányszor
indultam, csomagom elveszett.
Félig telt kávéházak homályába
vágytam, tanulni valódi alakok
rítusát, foszló dallamok nyomán
felvenni az élet lüktető ritmusát,
de idegen emberek bűvkörében
a pályaudvar lett csak otthonos.
Fejem felett a vijjogó madár is
hazarepült fészkére. Pantomim
mozdulat csupán, a csend üzen
helyettem. Sietős lépteim hátra
hagytam, pár méter utcalámpák
fényében a hely: itthon vagyok.
KEZDETEKTŐL FOGVA
Bíborszemű éj,
mi nem izzad többé napot,
triviális egymásután,
a változást elhallgatom.
Mennyi minden történhetett volna?
De a képzelethez nincs már erőm.
Arccal a vetetlen ágynak, bánni
az eltelt időt, mi értelme...?
Délután volt, olyan mint a többi,
hittem, nem történt semmi, semmi,
SEMMI!, áltattam magam, de erősebb
volt jeled, mit agyam elmart tőled,
pár kedves szavad csupán,
s a felismerés: mi lesz ezután?
Veled mérem értékeim, s belőlem
marad -e még valami utánad?
Nem, nem történt semmi.
Te maradsz, mások jönnek-mennek
mellettem, te maradsz bennem,
mert megmentetted magad
vádjaimtól, hazug ígéretek nem
rontják renoméd, igaz csókodtól
bíborszemű az éj,
mi nem izzad többé napot.
Hívő lettem miattad, bár nem
akartam egyedül leborulni trónusa
előtt. Belőled van még erőm élni.
Úgy 30 évet talán? Megint átélni,
kifesteni egy csodát, mi nem jön
többé el, a tenyér becsukódik halk
vágyaink felett. Ott ülnek egymás
mellett; s Isten elvan nélkülünk,
azóta...
KŐBE VÉSTÉK
Ostoba játszma csak, mit a lélek űz,
hogy sebeit elfelejtse: tovább nem
küzdök magamért hiába ellened sem.
Minden gondolat új, és új nekem az
érzés, bár jól tudom a bölcsek régen
kőbe vésték. Mert csak a magadé vagy,
az enyém nem lehetsz, de már elbírom
azt is, hogy megőrizzelek. Jöhet bosszú,
ármány, hírnöke a jónak, én téged
mindig, s mindenkiben szeretni foglak.
LASSAN ELEREDT
utoljára kiásta az árkot
a lapátnyélre támaszkodott
mikor elfáradt
dolgozott benne a rák
még mindig mintha égetné
a számat ez a pár betű
mit az orvos bízott rám
elfordultam hogy ne lássa milyen
szerencsétlen vagyok
akkor biztosan tudtam
most mindannyian meghalunk
nagyszombat volt ásta az árkot
betegen a feltámadás előtt
nem akart éveket várni
szemébe barna fellegek gyűltek
s lázasan szedegette a szirmokat
az ágytakaróról
anya mosdatta meg
kifésülte szeméből amit még ki lehetett
vízbe tette az elhervadt virágokat
aztán ahogy megmondták
lassan az eső is eleredt
LASSÚSÁG
Nem játszok neked könnyező bűnöst,
hisz minden vétkem nem feledhetem.
Majd felbukkan újra, már hiába félek,
múltam vádló idegen, messziről üldöz.
Nem kérem tőled, szeresd a változót,
hogy kisimítsd arcomból kelő ráncaim.
Lassan ágyra fektetem fáradt vágyaim,
úgy várlak téged, mint ébren álmodó.
Nem hazudok neked örök szerelmet,
mert minden szavam kéretlen parancs.
Szerettem már, szívem szüntelen akar,
de boldog nem voltam még, csak veled.
Nem kérem tőled, esküdd hűségedet,
hogy keresztem mellett te állj egyedül.
Ha a lassúság elől máshoz menekülsz,
bár féltem magam, hidd el, megértelek.
MERRE JÁRSZ?
A november az mindig hallgatás,
Befelé sikoltó végtelen panasz,
Lezárlak magamban, mint kérdőjelek
Zárnak nyitva felejtett mondatokat.
Avítt érzelem! - tombol a tömeg,
De közzétesznek egy kis romantikát:
Csillagok alatt az utadra lépek, futnék
Utánad, bújnék előled, merre jársz?
A hiába várt üdvözlő lapok között
Ó, a januárnál nincsen mostohább!
Egy másik időben gondolom újra
A lányt, a helyszínt, a búcsúzást.
A március az sokkal könnyedebb,
Egymásra borulnak a tavaszi virágok,
Megtérnek a madarak veled, egyszer
Örökre maradsz édes Szomorúságom.
MIELŐTT ELALSZOM
Most jó. Leírom, mielőtt
elszaladna irigy lábain
a szó, élvezem önfeledten.
Tárt karokkal érkezem
haza, két merítés közt
lopva figyelem, várom,
hogy keress. Lassan
szédülök, fejem szorítják
idegen szavak, s a tavaszi
levegő kimosta félelmeim.
Ha voltak egyáltalán,
könnyen levetkőztem.
Vajon mit látsz? higgy
magadnak, vágyad jó úton
jár, ha jön, bátran beköszön,
s szerelmem hellyel kínál.
Jó itt veled, átkarolva
megbújni, egy gyertya lángja
mellett duruzsolni, eltáncolni
rejtett titkaink. Múltunk
közös sírban, rajta kétségből
fonva hamis koszorú.
Csókot hintesz fáradt
szememre, hangod belesimul
fülembe, hallom mi bentről
zakatol. A jelzést figyelem,
rogyadozó szemhéjam
integet, lelkemen neon
felirattal. Megérkezel, ha
nem most, a következővel;
mosollyal álmodom sátras
várótermeket. Igaz ölelés
lapul a fénydobozban. Ez
most jó nagyon, gravírozott
Istenhozott a kirakatban.
MILYEN ROSSZ VAGY!
Néha kivetkőztetlek ingedből
és melléd fekszem. Fűszállal
köröket rajzolok a mellbimbód
köré. Majd lecsókolom.
Aludj még -
kávét főzök neked, mire felébredsz,
s halkan kinyitom az ablakot,
mielőtt elmegyek. Nyugodtan aludj.
Milyen rossz vagy! - odaadod
magad másnak sokkal kevesebbért.
Egy levágott körömdarabot,
párnádból egy tollpihét. Ennyit csak.
S reszketek közben a gondolattól.
Néha nem figyelek rád. Kivetkőztetlek
ingedből és melléd fekszem.
Csupasz bőrödbe vájom ujjaim hegyét,
mert hagyod, hogy kívánjalak. Egyszer
majd kávét főzöl nekem. S én kiabálni
fogok veled, mint egy tébolyult,
hogy megmaradjál.
NYÁRI ÁLOM
Mintha éltem volna már abban
a házban. Az asztalon néhány
szál pipacs hajlik az elmúlásra.
Sötét az éj, de sötétebb fényével
a nap, mi csak másnak nyújt
vigaszt, én időtlen vigaszra várok.
Az ablak előtt idegen emberek
járnak. Megjön az ősz , majd a tél
is érkezik fehéren nemsokára.
Ártatlan álmok menyegzője lesz,
vagy elfedi csipkés kendővel a hó
ma még érte kiáltó vágyam.
Mintha éltem volna már abban
a házban. Az ajtóra koszorú
kerül, ünnep van, mindenki lássa.
Könnyeivel igazgat a sors. Már
futnék, még várna. Ha hív, én
fájó szerelemmel megyek utána.
SECOND-HAND
[1.]
Nem gondolok arra,
kinek a karjára, nyakára, ölére kerül,
ki simítja végig ujjbegyével,
s hogy vajon ugyanúgy lelkesedik-e
azért, hogy milyen jó vételt csinált,
hogy a sorsának köszöni-e meg,
vagy büszkén kihúzza magát,
A stílus az ember! nem gondolok rá
kinek a fülébe, fejébe, nyelvére kerül
miután végleg levetettem.
[2.]
Éveken át hordtuk egymást
vigyázva tettekre, szavakra,
hogy baj ne érje szövetségünk,
véletlen vagy készakarva.
De múlandó a kényes holmi,
s formáját veszíti a kelme,
rólunk is leszakadt végül
szerelmünk végtelenje.
[3.]
Te a régi lányhoz beszélsz,
s fellobban benned a harag,
ha szólok, hogy ismerlek már,
pőrén a díszeid alatt.
Nekem ne bizonygasd folyton,
mennyire más ember lettél,
ellened kellene hinnem, hogy
mindig csak engem szerettél.
Okosan érvelsz, hiába,
meggyűlik veled a gondom,
míg kutató kezeddel küzdök,
a sóhajom visszafojtom.
Tudom a kép mögött ki vagy,
s a csókod régről ismerem,
neked már nincsenek bűneid,
elmehetsz, vissza is jöhetsz.
SZÍNHÁZ
Aztán összejöhetnénk egy kávéra
valami egészen semleges helyen.
A pincér, a bútor is idegen lenne,
máshogy néznénk egymás szemébe,
néha, egyszerűen csak illemből félre,
természet adta szabályok szerint.
Egy óra? - talán kevesebb is elég,
nem gyújtanánk újabb cigarettára,
tudnánk, hogy csak akkor, utoljára,
kezet fognánk szívből, elismerően,
mert jók voltunk együtt egy időben
egy színpadon egy szerelemben.
VAN JOBB
Ne áltasd magad, van jobb nálad is...
Hiába csüngnek szavaidon százak,
tudásod csak percnyi pöffeszkedés,
egy másik helyen a reflektorfény
minden idők mesterére szalad.
Nem vesz revanst, kinek bajt okoztál...
Hátad ívén lecsorog az ujja,
szép lettél, az istened teremtett,
holnapután létrehoz egy szebbet,
hív a vázlatok feneketlen kútja.
Lehetsz első... romló húshegyen...
Valaki mindig rohan utánad,
mit másnak adtál, semmiért megadja,
koszorúját nyakadba akasztja,
szorít, mert egy nem ölelte vissza.
VÁLASZ A FELADÓTÓL
Próbáltam én már
csomót kötni emlékedre,
(mint hitetlen aggok a
zsebkendő csücskére,) most
hozzád köt a magány.
Próbáltam én már
másképpen veled, akkor
leraktam végleg a félelmemet,
s úgy öleltelek, mint ki
semmit nem vár kincseiért.
Próbáltam én már
elásni a múltat, pár
Nefelejts virággal lemondani
rólad, s egy fényképed
ültetni fejfám közepére.
Próbáltam én már
megütni magam, hogy
jel legyen tenyered nyoma
pirosló arcomon, ha hívnál:
késő, ne gondolj vele!
Próbáltam én már
sorsot húzni veled, a rövidebbet
húztam: megszerettelek,
én szenilis bolond, látod?
hiába próbáltalak...
VÁLTOZATLANUL
"Nem a rideg, kevély világnak" Puskin
ez a piros garbó volt rajtam akkor is
fújt a szél az eső is esett
de nem az ősz volt legfőbb indokom
csak épp kapóra jött mert el kellett
rejtőznöm csodát váró szemeid elől
egy könyvet vittem lásd magad
és magad mellett engem is úgy
ahogy ruha nélkül nem látnál soha
a főhős J. volt ki levelet kapott a hősnő
feddhetetlen én meg csak sovány
de meglepődnél ha újra ölbe vennél
bár nyíltságoddal kímélni akartál
bennem már nőni kezdtek szavaid
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Erdei Éva |
|
|
|
|
|
Offline
