Belépés
menusgabor.blog.xfree.hu
"A világ pocsolya, igyekezzünk megmaradni a magaslatokon." / Honoré de Balzac / Menus Gábor
1940.08.11
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/2 oldal   Bejegyzések száma: 14 
Ezen a napon írta meg Petőfi a Nemzeti dalt
  2024-03-13 20:45:14, szerda
 
  . . . . .







EZEN A NAPON ÍRTA MEG PETŐFI A NEMZETI DALT


Bár sokan tévesen azt hiszik, hogy a Nemzeti Múzeum lépcsőjén elszavalt Nemzeti dal március 15-én született meg, a valóságban a mű 176 éve a mai napon íródott.

Petőfi nem a forradalomra írta a verset.

Petőfi Sándor a verset 1848. március 13-án, két nappal a forradalom kitörése előtt írta. A vers kezdősora Szikra Ferenc hatására pedig még változott is: amikor Szikra meglátta az eredeti kezdősort (Rajta, magyar, hí a haza!) azt a megjegyzést tette Petőfinek, hogy: Barátom, elébb talpra kell állítani a magyart, azután rajta!. Petőfi megfogadta a tanácsot, és átírta a sort a ma is ismertre: Talpra, magyar, hí a haza!

Petőfi Sándor, a Nemzeti dal szerzője - Fotó: Máté Krisztián




Petőfi a verset eredetileg arra a népgyűlésre szánta, amit március 19-ére tervezett a pesti ifjúság. A március 13-án kitört bécsi forradalom hírére azonban felgyorsultak az események. A Nemzeti dal a 12 ponttal együtt az első volt, amit a szabad sajtó kinyomtatott az elfoglalt Landerer-nyomdában. (Petőfi egyébként ide elfelejtette magával vinni a kéziratot, ezért emlékezetből diktálta le.) Ezután a versből több ezer példányt osztottak szét a nép között, majd a nyomda előtt szavalták közösen a vers esküszövegét, ahogyan arról a Pesti Hírlap 1848. március 17-i száma megemlékezik.

Elszavalta vagy sem Petőfi a Nemzeti dalt 15-én?

Az biztos, hogy 15-én először Pesten, a Pilvax kávéházban olvasta fel a verset Petőfi. A legenda szerint azonban aznap a Nemzeti Múzeum lépcsőjén állva is előadta az egybegyűlt tömegnek a Nemzeti dalt, Petőfi azonban visszaemlékezéseiben nem említi a múzeumot azon helyek közt, ahol elszavalta a verset. A múzeum lépcsőjén tehát feltehetőleg csak beszédet mondott, a verset nem szavalta el.

Kitört a forradalom a szomszédban

Az első bécsi forradalom 1848. március 13-án robbant ki, egy Metternich kancellár menesztését követelő tüntetés folyományaként, ahol sajtószabadságot, tanszabadságot, vallási egyenjogúságot és választójogi reformot is követeltek. Az utcai harcok és az azt követő szembenállás során a bécsi népnek (köztük a nagyon fontos szerepet játszó egyetemistáknak) sikerült elérnie, hogy új kormány álljon fel. És hogy hogyan tört ki? Február 29-én érkezett meg a párizsi forradalom híre Bécsbe, emellett Kossuth Lajos március 3-i beszéde is mozgásba hozta a bécsieket - írja a Wikipédia.










NEMZETI DAL


Talpra magyar, hí a haza!
Itt az idő, most vagy soha!
Rabok legyünk, vagy szabadok?
Ez a kérdés, válasszatok! -
A magyarok istenére
Esküszünk,
Esküszünk, hogy rabok tovább
Nem leszünk!

Rabok voltunk mostanáig,
Kárhozottak ősapáink,
Kik szabadon éltek-haltak,
Szolgaföldben nem nyughatnak.
A magyarok istenére
Esküszünk,
Esküszünk, hogy rabok tovább
Nem leszünk!

Sehonnai bitang ember,
Ki most, ha kell, halni nem mer,
Kinek drágább rongy élete,
Mint a haza becsülete.
A magyarok istenére
Esküszünk,
Esküszünk, hogy rabok tovább
Nem leszünk!

Fényesebb a láncnál a kard,
Jobban ékesíti a kart,
És mi mégis láncot hordunk!
Ide veled, régi kardunk!
A magyarok istenére
Esküszünk,
Esküszünk, hogy rabok tovább
Nem leszünk!

A magyar név megint szép lesz,
Méltó régi nagy hiréhez;
Mit rákentek a századok,
Lemossuk a gyalázatot!
A magyarok istenére
Esküszünk,
Esküszünk, hogy rabok tovább
Nem leszünk!

Hol sírjaink domborulnak,
Unokáink leborulnak,
És áldó imádság mellett
Mondják el szent neveinket.
A magyarok istenére
Esküszünk,
Esküszünk, hogy rabok tovább
Nem leszünk!

Pest, 1848. március 13.


Petőfi Sándor - Nemzeti dal : Előadja: Sinkovits Imre

Link












 
 
0 komment , kategória:  Petőfi Sándor  
Petőfi Sándornak adták ki magukat
  2023-01-06 13:00:21, péntek
 
 







PETŐFI SÁNDORNAK ADTÁK KI MAGUKAT


Néhány napja emlékeztünk meg legnagyobb nemzeti költőnk, Petőfi Sándor 200 éves születésnapjáról. Nyáry Krisztián 2012-ben mesélt először íróink és költőink szerelmi életéről. 40 történet sok illusztrációval Petőfitől Vas Istvánig, Benedek Elektől Szabó Magdáig, hitvesekről, múzsákról, megcsalt szeretőkről, örök hűségről és a szerelem sokféle arcáról. Az "Így szerettek ők" első és második része bekerült az elmúlt évek legnagyobb könyvsikerei közé is.

De sok-sok más egyéb LEGENDA is fűződik hozzájuk, így Petőfi Sándorhoz is. A 19. század második felétől sokan próbáltak Petőfi Sándor örökébe lépni, inkább kevesebb, mint több sikerrel. Azért legalább egy ígéretes próbálkozás mégis akadt. Az alábbiakban megismerhetjük.



PETŐFI SÁNDOR KÖLCSÖNKÉRT TÍZEZER FORINTOT EGY LONDONI ÚTRA, AZTÁN FELLÉPETT EGY CIGÁNYZENEKARRAL


Az 1848-49-es forradalom és szabadságharc bukását követően megerősödő Petőfi-kultusz egyik kellemetlen mellékhatása volt, hogy olyan tömegben jelentek meg itthon a megkérdőjelezhető minőségű és hitelességű, önjelölt Petőfi Sándorok, mintha csak valami nagyszabású hasonmásverseny, vagy mondjuk egy afféle Petőfi-olimpia megrendezésére készült volna az ország; sőt nem csak itthon, hisz még külföldre is jutott egy-két érdekesebb példány. Először is ott voltak a szélhámos ál-Petőfik, akik magukat a bujdosó költőnek kiadva igyekeztek némi pénzhez jutni. A legnevezetesebb közülük talán a Sarlay nevű selyemtakács volt, egy szőke, köpcös fiatalember, aki időnként, ha éppen elunta a petőfiskedést, Esterházy-imperszonátorként is szívesen szerepelt, és aki tízezer forintot gombolt le gyanútlan honfitársairól, majd az egészet elszórakozta Londonban és Jersey szigetén.







CSAK EGY ÚJ KALAPOT AKART VENNI, DE VÉGÜL A SZABADSÁGHARC HŐSE LETT A 18 ÉVE HAJADON


Az 1848-49-es eseményekből a nők is kivették a részüket. Akadtak, akik nem elégedtek meg a sebesültek ápolásával, és maguk is fegyvert ragadva, férfiruhában harcoltak a szabadságért.

A 18-19. században, részben valószínűleg a töretlenül hódító nagy nemzeti gondolatnak is köszönhetően, már annyira feszítette a tettvágy és a honleányi buzgalom a nők kebelét, hogy egyre több alkalommal tüntették ki magukat Európa és a világ más nagy hadszínterein, az amerikai és a brazil függetlenségi háborútól a napóleoni háborúkon át a francia-porosz konfliktusig. Természetesen mindig férfiruhában, álnéven, nemüket és valódi identitásukat óvatosan titkolva, hiszen a harc sűrűjében vitézkedő asszonyok képe még az akkori radikális és forradalmi gondolkodóknak is túl sok volt, az ébredező nőmozgalmakról mit sem tudó hétköznapi embereknek meg pláne.


Maria Quitéria, a “brazil jeanne d'arc" - A szabadság és a szerelem forradalma





A korszellem és vele együtt az 1848-49-es magyar szabadságharc szele persze a magyar hölgyeket is megérintette. A nyugathoz éppen rohamtempóban felzárkózó reformkori Magyarországon is éreztették ugyan hatásukat valamelyest az emancipációs törekvések, de azért túlzás lenne azt állítani, hogy az egyenjogúság kérdése tartotta volna lázban a kor vezető politikusait, inkább csak tétova szlogenek és apró gesztusok szintjén került elő a téma. Ez a hozzáállás aztán a forradalom kirobbanásával sem változott meg gyökeresen: számítottak a nők tevékeny közreműködésére, de leginkább csak a tábori kórházakban, hogy a sebesültek és a doktor urak körül tüsténkedjenek - ami egyébként kétségkívül szép, nemes és hasznos feladat. Ahogy Szemere Bertalan üzente még belügyminiszterként Felső-Magyarország asszonyainak:

Kik a hazáért, a szabadságért véreznek, azoknak ápolással a haza tartozik. E most a hölgyek legdicsőségesebb dolga. Ez az, ami az igaz hölgy lelkéből önként fakad. Ti nem halhattok meg a csatatéren, hanem a tábori kórház segedelmezése által eszközölhetitek, hogy a betegek felgyógyuljanak, a sebesültek a vitézségnek újra feltámadjanak. Ekképpen osztozik a gyenge női kar a diadal munkájában és díszében.

Álnéven, álruhában védték a hazát

Akadtak azonban olyan lányok és asszonyok is, nem is kevesen, akik nem elégedtek meg a sebkötözéssel, és inkább fegyverrel a kezükben kívánták volna szolgálni a hazát. Kolozsváron például még egy külön női felderítő zászlóalj megszervezésébe is belefogtak, de nem jutottak sokáig; Csányi László parancsnok határozottan jelezte, hogy inkább olyan, kevésbé kalandos feladatokat bízna a hölgyekre, mint a varrás, a mosás és a betegápolás. Így aztán
a reménybeli női honvédek számára nem maradt más, mint az álnév és az álruha, és az a nehéz plusz teher, hogy nekik nem csak az ellenségtől, hanem a lebukástól is tartaniuk kellett, ami pont eggyel több probléma volt annál, mint amivel férfi bajtársaiknak kellett megküzdeniük.


Bányai Júlia





A cudar és méltatlan körülmények ellenére számos bátor hölgy vitte sokra a seregben: Viola Anna tizedes huszonkilenc ütközetben vett részt az osztrákok ellen, a Bem alatt szolgáló Pfiffner Paulina a piski csatában tűnt ki hősiességével, Gulyás Júlia eredetileg a férje után ment a frontra, de annak halála után még merészebb haditettekre ragadtatta magát, a fordulatos életű Bányai Júlia hadnagyról pedig már mi is írtunk korábban. És persze rajtuk kívül is akadtak még olyanok, akiknek csak a nevét tudjuk, vagy (érthető okokból) még azt sem. Hogy pontosan hány nő harcolt honvédként ekkoriban, azt nehéz lenne megmondani, de alighanem sokkal több, mint gondolnánk.

A magyar forradalom és szabadságharc legismertebb katonanője minden bizonnyal Lebstück Mária volt. Jókai elbeszélésbe foglalta élettörténetét (amelyet a nő állítólag a halálosan ágyán osztott meg az íróval), Huszka Jenő 1942-ben egy népszerű operettel, illetve egy abból készült filmmel, a Mária főhadnaggyal állított neki emléket, címszerepben az ország kedvencével, Szeleczky Zitával, nevét pedig egy kis újpesti utca őrzi. 


Szeleczky Zita mint Mária főhadnagy (fotó: szeleczkyzita.com)





Hímzés helyett sport és forradalmi hevület


Lebstück Mária 1830-ban született Zágrábban, apja vagyonos horvát kereskedő volt, míg édesanyja révén a tekintélyes Simonich családdal állt rokonságban, így természetesen jó házból való ifjú hölgyhöz méltó nevelést kapott. Életvitele ekkoriban valószínűleg nem sokban különbözött a korabeli hajadonokétól, leszámítva, hogy előszeretettel töltötte az idejét hangos férfitársaságban, és jobban érdekelte a sport, a lovaglás és az egyéb testmozgás, mint a lányosnak tartott tevékenységek. A család 13 évesen Bécsbe küldte tanulni, ahol nagybátyja, báró Simonich Boldizsár vette pártfogásába, és vezette be az előkelő társaságba. Ha minden jól megy, pár éven belül bizonyosan hozzámegy egy jó nevű, de kevés pénzű fiatalemberhez (vagy nem annyira fiatalhoz), és boldogan élnek, amíg meg nem halnak.

Ám a dolgok egészen máshogy alakultak. A legenda szerint a mindössze 18 éves Mária 1848. március 13-án eredetileg kalapot készült venni a belvárosban, azonban az időközben kirobbant első bécsi forradalom, az utcán hömpölygő, tüntető tömeg és a barikádharc valahogy izgalmasabbnak tűnt, mint egy új, divatos fejfedő. A lány hamar az események sűrűjében találta magát. Puskát ragadott, és csatlakozott előbb a nemzeti gárdához, majd a jogász-zászlóaljhoz:

Ettől fogva férfinak tekintette mindenki, Károly volt a neve. Részt vett a vérengző torlaszharczokban, az utczai ütközetekben, egész a döntő ostromig, melyben Windischgraecz seregei a bécsi forradalmat leverték.


Lebstück Mária





Hozott Isten, öcsécském!

A csúnya fejsérüléséből felépülő Mária ezután, ahogy Jókai írja, letörölte az arcáról a puskaport, ismét női ruhát öltött, egyszerűen kisétált Bécsből, és Magyarország felé vette az irányt. Győrben nővére vendégszeretetét élvezte pár napig, és valószínűleg nyugodtan maradhatott volna, amíg elül a vihar, de Máriát ekkor már végérvényesen magával ragadta a forradalom eszméje, így amint tehette, beállt a magyar szabadságharc ügyét szolgáló német légióba, amely éppen a városban állomásozott, és amelynek parancsnokát még Bécsből ismerte. A tisztet állítólag nem hozta különösebben zavarba a szoknyás-főkötős Károly látványa: hozott Isten, öcsécském! felkiáltással üdvözölte, majd fegyvereket és egyenruhát utalt ki számára. Csapatával Téténynél és Bábolnánál is megalázó vereséget szenvedtek, de ez sem szegte kedvét a hajadonnak, aki lassan már tényleg annyiszor öltözött át, mint Cher egy jobban sikerült fellépése alatt, és aki mindig élen járt a csatában.
hirdetés

Balog Tímea Lebstück Mária szerepében Huszka Jenő Mária főhadnagy című nagyoperettjében (Fotó: Kelemen Zoltán Gergely/MTI)




Budapesten már Görgey seregét erősítette, katonai karrierje pedig innentől kezdve valóságos repülőrajtot vett: egy körmöcbányai ütközet után fővadásszá léptették elő, részt vett a legendás branyiszkói áttörésben, vitézül harcolt Kápolnánál, hadnagyi, majd főhadnagyi rangot kapott, egy visszavonulás után egymaga bánt el három császári katonával. Verpelétnél 86 sebesültet mentett meg, egy ízben pedig még magából Görgeyből is viccet csinált, mikor annak kiszakadt az egyenruhája; nyolc teljes órára vasra is verték a tréfa miatt.

A szerelem (Jónák József, a nyalka tüzérőrnagy képében) is harctéren érte, ráadásul nem is akármilyen körülmények között. Alighanem kevés asszony mondhatja el magáról, hogy későbbi férjével egy csata után, a tábori kórházban lábadozva gabalyodtak egymásba - és pláne kevés asszony viselt még emellé huszárruhát és főhadnagyi rangot. Hogy Károly, a forradalom hőse valójában Mária, ekkoriban már afféle nyílt titoknak számított a seregben; aki ismerte a nő valódi személyazonosságát, azt valószínűleg nem zavarta, ám azért származtak az ügyből apróbb kellemetlenségek. Mikor Budavár elfoglalásának győzelmi ünnepén női ruhában jelent meg vőlegénye kérésére, Görgey álruhás kémnek hitte, és halálra ítélte. Csak Jónák, valamint maga Kossuth közbenjárására kapta vissza rangját és szabadságát.


Szidták, gúnyolták, lúggal leöntötték

A szabadságharc leverése után hat hónapig raboskodott Aradon, itt szülte meg fiát, Pált is. Férje még a börtönben meghalt, Máriát pedig kiutasították Magyarországról. Hazatért hát Zágrábba, ahol korábban soha nem tapasztalt gyűlölettel találkozott: anyja és nővérei örömmel fogadták, de bátyja, aki Radeczky alatt szolgált az osztrák seregben, gyermekestül ki akarta dobni a házból. A zágrábiak sem voltak elragadtatva az egykori főhadnagynőtől, így Jellacsics bán beavatkozására volt szükség, hogy meg ne lincseljék a nyílt utcán:

Az hol Mária megjelent az utczán, szidták, gúnyolták, kővel, sárral dobálták, luggal leöntötték, míg végre az anyja elvitte a leányát Jellasich bánhoz s attól kért oltalmat. A bán elmondatta Máriával minden viselt dolgát s akkor azt mondta neki, hogy »honfitársainak semmi okuk sincsen ezért gyalázkodni, sőt inkább dicsőségül róhatják fel, hogy nemzetükből támadt egy nő, a ki a vitézség mezején ily hírnevet tudott kivívni«. S azonnal kiadta horvát, német és olasz nyelven irott plakátokban a napi parancsot, melyben szigorúan megtiltatik a hazatért felkelőknek minden bántalmazása.

Három évig maradt szülővárosában, majd Győrbe költözött, ahol másodszor is férjhez ment Pasché Gyula festőművészhez és volt honvédhoz, akivel 17 éven keresztül, a férfi haláláig éltek boldog visszavonultságban. Élete utolsó évtizedében a fiához költözött Újpestre, a Csokonai utca 4-be, a kizárólag egyenruhában mutatkozó, tekintélyt parancsoló külsejű ősz matróna pedig nagy megbecsülésnek örvendett a környéken. 1892-ben halt meg, alig 61 évesen. Síremlékét közadakozásból emelték, a fenntartást Újpest község vállalta magára

 
Források: Pivárcsi István: Híres magyar asszonyok kalandjai//Jókai Mór: A női honvédhadnagy







De még sokkal többen voltak a Petőfi nyomdokain járó költők, ezek a szereplési vágytól fűtött epigonok, akik aztán jól a nyakunkon is maradtak még nagyjából a századforduló időszakáig (vagy talán egy picit tovább), és a dekadens nyugati irodalmi hóbortoktól magukat cseppet sem zavartatva termelték tovább a népieskedő, hazafiaskodó, dínomdánomban, honfibúban és árvalányhajban egyaránt gazdag költeményeiket, Arany János és Gyulai Pál legnagyobb bosszúságára és a közönség legnagyobb megelégedésére - merthogy a kamupetőfik természetesen őrületesen népszerűek voltak akkoriban.

Ma már persze egyikük nevére sem igen szokás emlékezni (nem mintha ez bármit is jelentene, hisz rengeteg csodálatos művész van, akikre ugyancsak nem szokás emlékezni). Talán még a vidéki élet egyszerű szépségeiről verselgető Szabolcska Mihály lehet ismerős valamennyire a műfaj utolsó nagy hullámából, de ő is leginkább csak a híres Karinthy-paródia, illetve az Ady Endrével való mondvacsinált konfliktusa miatt. Pedig azért akadtak nála fajsúlyosabb és izgalmasabb figurák is.

Mint például Lisznyai Damó Kálmán, aki már az ötvenes évek elején elsöprő sikert aratott ízes palóc verseivel, és aki tényleg úgy viselkedett, mintha valami operettben vagy népszínműben alakítaná néhai barátját, Petőfi Sándort. Lisznyai szép magyar férfi volt, értett a versfaragáshoz, és kitüntette magát a szabadságharcban (hát, vagy legalábbis részt vett benne), szóval az isten is arra teremtette, hogy egy ,,Petőfi-emlékzenekar" élén tarolja le az országot, pláne, hogy őt is a dörzsölt menedzser, a magyar népnemzeti költészet Malcolm McLarenje, Vahot Imre futtatta, akárcsak korábban Petőfit. Jókai így jellemezte 1848-as visszaemlékezéseiben:

Kisebb baja soha sincsen, mint halálos betegség, s kevesebb pénzre soha sincs szüksége, mint ezer pengőre. De azért pénzt nem kér senkitől, s ha ő jutott hozzá, szétosztja mindenkinek, a ki tartja a markát. Hangja éles és rikácsoló, s még hozzá egészen palócz kiejtésű, úgy, hogy mikor megszólal, nevetni kénytelen a hallgatója a legkomolyabb szavain is. Hanem a hahota őt nem zavarja meg; folytatja, a mit elkezdett, olyan éles hangon, mint a trombita, s utóbb a hallgatót átjárja az a melegség, mely szavait izzóvá teszi, elfedi tréfás modorát, palócz kiejtését, s tapsol neki. Nagyokat mond, képtelenségeket. Egyszer Petőfinek azt mondta egy szép költeménye fölötti elragadtatásában: ,,Te eget eszel s isteneket hánysz!" Hanem a mit mond, azt a képtelenséget is érzi, s nem lehet rajta kételkedni.

Alighanem Vahot találmánya volt az a dalidónak nevezett műsor is, amely sokkal inkább emlékeztetett valamiféle összművészeti performanszra, semmint egy hagyományos szerzői estre, és amelynek köszönhetően új pártfogoltja hamarosan a korszak legünnepeltebb költőjévé emelkedett. Egy ilyen dalidót körülbelül úgy érdemes elképzelni, mint egy stadiondöngető rockkoncertet a műfaj fénykorából, a nyolcvanas évekből: volt benne zene, jelmezek, koreográfia, felhevült közönség, pihegő kebellel és kipirult arccal figyelő hölgyek, és egyszerű, de nagy érzelmeket közvetítő szövegek, amelyekhez mindenki tudott kapcsolódni. Továbbá az sem teljesen kizárt, hogy az összes résztvevő vagy teljesen részeg volt, vagy legalább egy kicsit ittas. Tényleg csak a pirotechnika hiányzott.


Lisznyai Kálmán (forrás: Wikipedia)





Azon el lehet vitatkozgatni, hogy Vahoték ezekkel az előadásokkal életben tartották, vagy inkább kiárusították a forradalom eszméjét, ám az kétségtelen, hogy igen szórakoztatóak lehettek. A főhős egyértelműen Lisznyai volt, aki rendszerint cifra szűrben, pitykés dolmányban, zsinórozott palóc ruhában vagy valami más fantasztikus öltözetben, nem ritkán fokossal felszerelkezve penderült a közönség elé, és aki mind a hétköznapi életben, mind pedig nyilvános szereplései alkalmával roppant tehetséggel alakította a duhaj ivócimborát, a gáláns úriembert, a szeretni való bohémet, a hazáért meghalni kész forradalmárt és a nagy költő márvány mellszobrát; egyszóval petőfibb volt még Petőfinél is, viszont cserébe valószínűleg nem is volt teljesen normális. Ő mindig a saját verseit szavalta, míg két vokalistája (az egyikük általában Vahot) inkább szerényen meghúzódott a háttérben, és különböző feldolgozásokkal, Petőfivel, Arannyal és Vörösmartyval szította az egybegyűltek hazafias érzéseit. A show állandó része volt még egy cigányzenekar is, néha dalénekesekkel kiegészülve, ami a szavalatok között különféle örökzöldeket és ,,nemzeti dalbokrétákat" adott elő a tökéletes hatás érdekében. Egész biztos, hogy már a harmadik perctől kezdve sírva vigadott mindenki.


Lisznyai és Vahot (forrás: huszadikszazad.hu)





A dalidózás egy ideig nagyon futott, alig akadt olyan jelentősebb magyarországi település, ahol ne hakniztak volna vele. Aztán sajnos Lisznyai számtalan hálás szerepe közül épp a duhaj ivócimboráét kezdte túlságosan komolyan venni, és 1863-ra gyakorlatilag halálra vedelte magát. Hogy milyen költő volt, vagy milyen költő lehetett volna, azt nehéz megállapítani. Teátrális pózai, állandó túlzásai, rögeszmés palóckodása, merész, ám tökéletesen elfuserált irodalmi akrobatamutatványnak is beillő hasonlatai mindenképpen kiemelik az utána érkező epigonok (Szelestey László, Spetykó Gáspár és a többiek) tengeréből. Az ő világában nem létezett olyan, hogy a kevesebb néha több; mindig mindenre rátett még legalább két lapáttal. Ha Petőfi azt írta, hogy ,,ha a föld isten kalapja, hazánk a bokréta rajta", akkor Lisznyai meg kinevezte az eget magyar mentének, és arra a megállapításra jutott, hogy ,,az Úristen varrta, táméntalan aranygombok a csillagok rajta". Legfigyelemreméltóbb verse talán a Nyáréj, amely meglepő módon egyszerre idézi a kortárs impresszionisták törekvéseit, valamint Amadé László rokokó nonszenszeit. Ebből mutatunk búcsúzóul egy rövid, ám annál sokatmondóbb részletet:


Szin szín szin
Cin cin cin
Intyim pinty
Lityim binty
Dümmögés
Mümmögés
Kígyó szisz
Békát visz
Lityi lütty
Kígyó fütty







A SZABADSÁG ÉS A SZERELEM FORRADALMA


A történelemkönyvek 1848-as forradalomról szóló oldalairól bajuszos és szakállas arcok néznek ránk. Kibontott gallérú márciusi ifjakra emlékezünk és komoly státusférfiakra, cilinderben vagy zsinóros atillában. A főkötős nők legfeljebb lelkes ünneplőként vagy hűséges feleségként jelennek meg. Pedig ez az első történelmi sorsfordulónk, amelyet nők is egyenrangú szereplőként formáltak. Három asszonyra emlékezünk most, akik egy-egy márciusi ifjút szerettek, és alakították is a történelmi események menetét.

Cikkünk szerzője Nyáry Krisztián, a nagy sikerű Így szerettek ők című irodalmi szerelmes könyv írója.


Teleki Blanka, az emancipáció élharcosa




Nem tudjuk, Petőfi Sándor után ki volt a Nemzeti dal második előadója, de az biztos, hogy az első nő, aki a verset nyilvánosan elszavalta, Teleki Blanka volt. A 42 éves grófnő saját leánynevelő intézetében, tanítványai előtt olvasta fel az aznap megjelent költeményt, és innentől egész hátralévő életét a forradalom szolgálatába állította. Merész, újszerű gondolatokat képviselt a pedagógiában, a női emancipáció kérdésében és a szerelemben is. Szíve a nála húsz évvel fiatalabb Vasvári Pálért dobogott.

A művelt grófnő nemcsak nyelveket, festészetet és szobrászatot tanult müncheni és párizsi útjain, hanem megismerkedett kora legmodernebb pedagógiai elveivel is. Hitt benne, hogy Magyarország szellemi megújulásához arra is szükség van, hogy a jómódú családok lányait kiszabadítsák a felszínes műveltséget adó külföldi nevelőnők, a felesleges kézimunka- és zongoraórák fogságából, és meg kell nyitni előttük a felsőoktatás kapuit is. Ez persze olyannyira álom volt, hogy még a középfokú iskolák sem fogadtak lányokat. Ezért hozta létre Teleki Blanka 1846-ban külföldi internátusok mintájára az első magyar leánynevelő intézetet.

Iskolája igazi modern oktatási intézménynek számított. A természettudományokat a híres zoológus, Hanák Pál tanította, az általános nevelőnő pedig Leövey Klára volt. A bentlakó növendékek kedvence azonban a jóképű, 22 éves irodalomtanár, Fejér Pál volt, akihez rajongó házi fogalmazásokat írtak. Az egyetemről frissen kikerült bölcsész szépíróként is egyre ismertebb volt, Vasvári Pál néven írta cikkeit a reformer lapokba. Hazafias szellemű írásainak és elegáns megjelenésének egyre inkább az iskola alapítója is hatása alá került. A grófnő egyre gyakrabban ült be maga is a lányok közé az órákra, és szép lassan beleszeretett a fiatal tanárba. Nem tudjuk, hogy Teleki Blanka szerelme viszonzásra talált-e, de tény, hogy a forradalom sorsfordító pillanataiban rendre Vasvári mellett találjuk. Március 15-én este a grófnő is ott ült a Nemzeti Színház páholyában, és hallgatta Vasvári szónoklatát.

Egy héttel később megrajzoltatta a fiatal forradalmár arcképét Barabás Miklóssal, amit nyomtatásban terjesztettek a fellelkesült pesti nép között. Növendékei a 12 pont mintájára elkészítették saját követeléseiket is, miszerint a nők is járhassanak egyetemre és kapjanak szavazati jogot. Ő maga megírta - túlságosan merész, ezért jórészt visszhangtalanul maradt - röpiratát a női emancipációról, amely a nemek közti egyenjogúság követelésének első magyar dokumentuma. A Kossuth futáraként tevékenykedő Vasvári ha tehette, szerét ejtette, hogy találkozzanak. Utoljára Debrecenben, '49 elején, amikor Vasvári szabadcsapatot szervezett, és a Pestről frissen menekült grófnőt kérte fel zászlóanyának. Teleki Blanka ekkor látta szerelmét utoljára. Vasvári a román felkelők elleni harcban esett el, és holttestét éppen úgy nem találták meg, mint Petőfiét.

A grófnő a forradalom után kastélyában menekülteket bújtatott, emigránsokkal levelezett, tiltott iratokat rejtegetett. Egy házkutatás után letartóztatták és várfogságra ítélték. ,,Ritka szellemi képességű és tudományos műveltségű, meg nem félemlíthető, szilárd akaratú és fáradhatatlan kitartású" - írta róla a hadbíró. Hat évig tartották fogva a Kufsteinben és más börtönökben. Nem tört meg, nem kért kegyelmet, emelt fővel viselte a szenvedéseket. Szabadulása után Németországba, majd Franciaországba emigrált, de a börtönben megromlott egészségét már nem lehetett visszaadni. 1862-ben halt meg, 56 évesen, Párizsban. Hamvai - végakarata ellenére - ma is a Montparnasse temetőben nyugszanak.


Szendrey Júlia, az első kokárda készítője




Az 1849-es tavaszi hadjárat megkezdése után néhány nappal gyújtó hangú felhívás jelent meg Debrecenben a forradalmi kormány hivatalos közlönyében, Testvéri szózat Magyarország hölgyeihez címmel. A röpirat írója arra biztatta nőtársait, hogy küldjék hadba férjüket vagy kedvesüket, s amelyik férfi megtagadná hazafiúi kötelességét, attól meg kell vonni a házastársi örömöket is. ,,Csak úgy legyünk övék, ha ők a hazáé" - biztatta az asszonyokat otthoni szabadságharcra a felhívás, amelynek szerzője nem volt más, mint Petőfi Sándorné Szendrey Júlia.

Júlia addigra közismert alakja volt a radikális forradalmároknak, de nemcsak Petőfi feleségeként, hanem íróként is. Írásai rendszeresen megjelentek a legnagyobb példányszámú közéleti-társasági lapban, az Életképekben. Éppúgy élete csúcspontjának tekintette a pesti forradalom kitörését, mint férje, és az előkészületekben is hozzá hasonló lelkesedéssel vett részt. Március 14-én az ,,éj nagy részét ébren töltöttem feleségemmel együtt - írja a költő -, bátor lelkesítő imádott kis feleségemmel, ki mindig buzdítólag áll gondolataim, terveim előtt, mint a hadsereg előtt a magasra emelt zászló." Ezen az estén Júliának jutott eszébe, hogy francia mintára saját magának nemzetiszín főkötőt, férjének pedig kokárdát készítsen. Az már teljesen az ő találmánya volt, hogy a díszt nem a kalapra, hanem a kabátra, a szív fölé kell tűzni
.
Villámgyorsan divatot teremtett: a Nemzeti Színház esti díszelőadásán még csak a márciusi ifjak, másnap már a pesti polgárok is kokárdát viseltek. Júlia tudta, hogy egy forradalomban a külsőségek éppolyan fontosak, mint a szavak és gondolatok. A következő napokban, hol magyaros ruhában jelent meg férje oldalán, hol pedig George Sand stílusában nadrágban, szivarral, rövid hajjal mutatta be, milyen is egy igazi modern forradalmár.

Petőfi és felesége valóban együttesen értelmezték a szabadság és a szerelem ügyét. Erre jobb bizonyíték nem kell mint, hogy fiuk, Zoltán éppen 9 hónappal a pesti forradalom után, 1848. december 15-én született. A gyermek születését csak rövid ideig élvezhették közösen. Kezdetben - mint ahogy a legtöbb kisgyermekes anya tette volna - Júlia is megpróbálta visszatartani férjét a csatatértől. ,,Hónapok óta tartottam őt is vissza rimánkodásaim által; nem elég, hogy én ily tehetetlen vagyok, hanem még őtet is tétlenségre kárhoztatám, elvontam attól, mi az ő lelkének főéleménye volna." Végül csecsemőjével a karján írta meg felhívását a magyar nőkhöz. ,,Rövid idő múlva vagy egy szabad haza boldog gyermekei, vagy egy meggyilkolt hon szerencsétlen árvái leszünk" - jövendölte. Írása óriási visszhangot váltott ki, Teleki Blanka például erre válaszul írta meg a saját maga buzdító cikkét.

Júlia majdnem egy évig nem hitte el, hogy Petőfi meghalt a csatatéren. Kutatóexpedíciót tervezett, engedélyekért házalt. ,,El fogom hagyni nemsokára gyermekemet, hogy férjem sorsát megtudhassam; még csak arra sem számíthatok bizonyosan, hogy őt életben találjam. Talán már régen nyugonni költözött s nekem el kell hagynom élő gyermekemet, hogy holt férjem poraihoz vándoroljak - írta naplójában '49 novemberében. ,,Inkább osztanám meg ő vele a sírt, mint gyermekemmel az életet. Hogyan tudnék elélni szerelem nélkül? Olyan szerelem nélkül, mint milyen az ő szerelme volt! Mi lenne belőlem, ha élve maradnék! Elvetődném, eltiportatnám, mint a fájáról lehervadt levél." Amikor kénytelen volt tudomásul venni, hogy egyedül maradt, öngyilkosságot tervezett, fennmaradt fiának címzett búcsúlevele is. Talán azt várta volna el tőle a közvélemény is, hogy utánahaljon a nemzet költőjének. Ő végül mégis a fiát és az életet választotta. Egy borzalmas második házasságot, és a kortársak megvetését kapta cserébe. Szabad és független akart maradni, de csak magányos lehetett.


Laborfalvi Róza, a színpad forradalmára




Nemhiába volt a kor legünnepeltebb színésznője, Laborfalvi Róza dramaturgiai érzékének és színpadi rutinjának is köszönhető, hogy a március 15-ei ünnepi előadás a Nemzeti Színházban nem fulladt botrányba. Ő pedig ugyancsak ennek köszönhette, hogy megtalálta élete párját, a nála nyolc évvel fiatalabb Jókai Mór személyében. Laborfalvi Róza és állandó színpadi partnere, Egressy Gábor éppúgy megkerülhetetlenül fontos népszerűsítői voltak a forradalom ügyének, mint 1956-ban Darvas Iván vagy Ferrari Violetta.

A Benke Judit néven született székely színésznő az első igazi színpadi sztár volt, férfiak tucatjai hevertek a lábai előtt. Bajza és Vörösmarty áradozó kritikákat írt róla, s egy ízben még a színházat különösebben nem kedvelő Széchenyi István is felállt páholyában és a közönség füle hallatára fennhangon azt mondta: ,,Laborfalvi sonorus alt hangja a legszebb muzsika, amit hallottam valaha." Magánélete is sztárokhoz méltóan izgalmas volt: mindenki tudta, hogy a férjezetlen színésznő gyermekének apja a kor ünnepelt hősszerelmes színésze, Lendvay Márton volt.
Drámai szerepekben volt a legnépszerűbb, így egyértelmű volt, hogy a Bánk bán előadásán ő játssza Gertrudis szerepét. Március 15-én este azonban a darabot nem lehetett végigjátszani. Az első felvonás után a közönség ráunt a lassan hömpölygő cselekményre, és valami forradalmit akart. A börtönből kiszabadított Táncsics Mihályt akarták hallani, ő azonban nem jött el az előadásra, inkább kettesben maradt rég nem látott feleségével. Az egyre dühösebb tömeget Petőfi hiába próbálta csitítani páholyából, szavait elnyelte a hangzavar. Jókai Mór ekkor döntött úgy, hogy a színpadról fogja megnyugtatni a népet. A kulisszák mögött beleütközött a Gertrudist alakító Laborfalvi Rózába. Egymásra néztek, a 23 éves fiatalember közelről is éppolyan gyönyörűnek találta a 31 éves dívát, mint korábban a nézőtérről. Beszélni kezdett, de a közönség továbbra sem örült, hogy nem láthatja élőben a kiszabadított rabot. Róza ekkor vette kezébe az események irányítását. Levette jelmezéről saját maga által varrt, erdélyi és magyar színekkel készített piros-fehér-zöld-sárga-kék kokárdáját, és a szónok mellére tűzte. A taps végre felmorajlott, de a színésznő ezt is tudta fokozni. Ott, a közönség szeme láttára megcsókolta a kissé megszeppent írót. A nézőtéren ováció tört ki, botrány helyett ünnepléssel ért véget a forradalmi este.

Az író és a színésznő másnap már együtt andalgott a budai utcákon. A barátok közt elterjedt a hír: Jókai nemcsak a forradalom hevében váltott csókot Rózával, hanem össze is kötné életét a viharos magánéletű színésznővel. A megbotránkozott Petőfi nem átallott összefogni barátja édesanyjával, hogy megakadályozzák az esetleges házasságot. Bemutatták Jókainak Róza tizenéves kislányát, hogy eltántorítsák szándékától. Jókai meg is ígérte, hogy szakít a színésznővel, ehelyett azonban Petőfi másnap barátja hűlt helyét találta a közös lakásban. Rosszat sejtve, az éppen törött lábú Jókainé asszonnyal felmentek Laborfalvi svábhegyi villájába, de a pár már onnan is kereket oldott. Végül Rákoscsabán adta őket össze titokban egy falusi pap. Petőfi annyira megorrolt barátjára, hogy szóba sem állt vele, és csak Laborfalvi Móricként emlegette egykori lakótársát. Pedig felesleges volt aggódnia: Róza szerető és hűséges felesége lett Jókainak. Még hamis papírokat is szerzett neki '49-ben, de biztonságból jó ideig továbbra is szobafogságban tartotta férjét, hogy baja ne essék. Vigyázott is rá egész hátralévő életében.







Petőfi Sándor kölcsönkért tízezer forintot egy londoni útra, aztán fellépett egy cigányzenekarral

Link



Csak egy új kalapot akart venni, de végül a szabadságharc hőse lett a 18 éves hajadon

Link



Tizenheten voltak a tizenhármak - a négy aradi vértanú, aki lemaradt a tablóról

Link



A szabadság és a szerelem forradalma

Link


LIL G x NEMAZALÁNY - PETŐFI SÁNDOR
/A DAL ELÉRHETŐ MINDEN DIGITÁLIS PLATFORMON! - Alig 4 év alatt 37 029 381 megtekintés /

Link






. . . .

 
 
0 komment , kategória:  Petőfi Sándor  
Petőfi Sándor: Az Alföld
  2021-09-05 22:30:32, vasárnap
 
 




Petőfi Sándor: AZ ALFÖLD


Mit nekem te zordon Kárpátoknak
Fenyvesekkel vadregényes tája!
Tán csodállak, ámde nem szeretlek,
S képzetem hegyvölgyedet nem járja.

Lenn az alföld tengersík vidékin
Ott vagyok honn, ott az én világom;
Börtönéből szabadúlt sas lelkem,
Ha a rónák végtelenjét látom.

Felröpűlök ekkor gondolatban
Túl a földön felhők közelébe,
S mosolyogva néz rám a Dunától
A Tiszáig nyúló róna képe.

Délibábos ég alatt kolompol
Kis-Kunságnak száz kövér gulyája;
Deleléskor hosszu gémü kútnál
Széles vályu kettős ága várja.

Méneseknek nyargaló futása
Zúg a szélben, körmeik dobognak,
S a csikósok kurjantása hallik
S pattogása hangos ostoroknak.

A tanyáknál szellők lágy ölében
Ringatózik a kalászos búza,
S a smaragdnak eleven szinével
A környéket vígan koszorúzza.

Idejárnak szomszéd nádasokból
A vadlúdak esti szürkületben,
És ijedve kelnek légi útra,
Hogyha a nád a széltől meglebben.

A tanyákon túl a puszta mélyén
Áll magányos, dőlt kéményü csárda;
Látogatják a szomjas betyárok,
Kecskemétre menvén a vásárra.

A csárdánál törpe nyárfaerdő
Sárgul a királydinnyés homokban;
Odafészkel a visító vércse,
Gyermekektől nem háborgatottan.

Ott tenyészik a bús árvalyányhaj
S kék virága a szamárkenyérnek;
Hűs tövéhez déli nap hevében
Megpihenni tarka gyíkok térnek.

Messze, hol az ég a földet éri,
A homályból kék gyümölcsfák orma
Néz, s megettök, mint halvány ködoszlop,
Egy-egy város templomának tornya.

Szép vagy, alföld, legalább nekem szép!
Itt ringatták bölcsőm, itt születtem.
Itt borúljon rám a szemfödél, itt
Domborodjék a sir is fölöttem.


SlidePlayer

Link



Képgaléria

























































 
 
0 komment , kategória:  Petőfi Sándor  
Özvegy Petőfi Sándorné életének szomorú rejtélyeí
  2020-09-04 20:00:46, péntek
 
 










ÖZVEGY PETŐFI SÁNDORNÉ ÉLETÉNEK SZOMORÚ REJTÉLYEI


A legenda nyomasztó súlya, a méltatlan viselkedés vádja, majd az őt érő baráti árulás, boldogtalan második házasság, de szeretnivaló gyermekek, halálos betegség és egy vigasztaló, végső szerelem - sokféle rejtély kísérte Petőfi Sándor özvegyének életét abban a majd két évtizedben, ami a segesvári csatáról érkező tragikus hírtől a méhnyakrák győzelméig tartott. De hasonlóan szövevényes a történetet alátámasztó dokumentumok históriája is. Hogyan bukkant elő az asszony utolsó szerelmének titkos levele 1962-ben egy íróasztal rejtett rekeszéből? Miért menekült el Szendrey Júlia lánya 1945-ben végleg Magyarországról? Hogyan sikerült Németországban megtalálni Júlia asszony ükunokáját? Budapest múltjának egyik legjobb ismerője, Búza Péter segítségével nemcsak az egykori emberi drámák tragikus fordulatai tárulnak fel előttünk, de annak az izgalmas nyomozásnak a folyamatába is beavatást nyerünk, melynek során sikerült felgöngyölítenie e lenyűgöző történet minden fontosabb eseményszálát.


A HALOTT MEGVÉDI EMLÉKÉT


"Ma már Júlia megkövetelheti azt, amit megkövetelhet minden ember, akinek életét tulajdonába vette a nyilvánosság, hogy az igazságot tudják róla. Az igazság pedig csak akkor igazság, ha teljes és csonkítatlan."
Herczeg Ferenc: Szendrey Júlia és a közvélemény. (Petőfi-Almanach. 1909.)

Az alábbi könyv, amely részben életrajz, részben ismeretlen források közzététele és feldolgozása, azt akarja bebizonyítani, hogy Szendrey Júlia méltó hitvese volt Petőfi Sándornak és megmaradt mindhaláláig annak az eszményi, tisztalelkü nőnek, akinek Petőfi dicsőítette. Minthogy az irodalomtörténet már régen lezárta súlyosan elitélő döntésével Júlia problémáját, ez a könyv voltaképpen - pörújitás. Újra fölveti a Júlia-problémát és teljes reviziót követel.

Júliát köztisztelet övezte 1867-ig, így Júlia emlékének elhomályosítása mai napig is érthetetlen, így az alábbi könyv, ami a lenti Link alatt teljes egészében is megtekinthető és elolvasható, megpróbál mindezekre választ adni, betekintést adva az özvegy Petőfi Sándorné életének rejtélyeibe.








SZENDREY JÚLIA ISMERETLEN NAPLÓJA, LEVELEI ÉS HALÁLOS ÁGYÁN TETT VALLOMÁSA


Régi mondákban, népmesékben vissza-visszatérő jelenség a kis királykisasszony, kinek bölcsőjénél megjelennek a tündérek, hogy elhalmozzák őt ajándékaikkal. Végül pedig a meg nem hívott gonosz tündér egy szavával tönkreteszi mindazt a szépet, jót, melyet a többiek neki szántak. A mese végén aztán rendszerint mégis csak jóra fordul minden, s a gonosz tündér átka semmissé válik. De hát ez a mesében van igy, az életben sajnos...

Ez jut eszembe mindég, mikor Szendrey Júlia élete történetét olvasom. A sors, a szeszélyes tündér, látszólag mindent megadott neki: szépséget, bájt, szellemet; látó szemet, hogy meglássa a nagyságot; bátor szívet, hogy kiküzdje boldogságát, minden előítélet dacára; szárnyaló erőt a lángész követésére röptében és mindezek fölött a lehetőséget, hogy korának legnagyobb költője belőle merítsen ihletet halhatatlan költeményei számára. Csillagkoronának fejére pedig Petőfi Sándor szerelmét. És azután...

Lehet, hogy van ebben valami törvényszerúség. Hogy minden ember életére csak bizonyos adag fény és boldogság van kimérve. Ha ezt aztán néha, ritkán, túlsüritve kapjuk... akkor utána aránytalanul hosszú és sötét az éjszaka. Talán. Nem ismerjük a törvényeket, melyeknek jegyében élünk. De a népmesékben sok igazság rejlik és ezért jogosnak érzem, hogy az átok egyik része, mely szegény királykisasszonyt annyi éven át sújtotta, a rágalomnak átka, végre feloldassék.

Feloldassék pedig magának a királyleánynak szavával, melyet rég elporladt ajkával kiált felénk.

Ember voltam én is, érző, vérző szívü ember, mondja a néma száj; szerettem és szenvedtem. Ki az, aki az első követ dobja rám?

Bűnül rótták fel nekem, ami minden ember szent joga: leélni a saját életét. És még nagyobb vétkül azt, hogy mindenek dacára ez mégsem sikerült. Vergődtem a béklyók ellen, lehunytam szemem, hogy feledni tudjak, lázadoztam, mint a börtönbe zárt rab a berácsozott ablak előtt... mindhiába. Az óriás reám sütötte bélyegét, és én nem Szendrey Júlia voltam többé, hanem Petőfi hitvese, akárki nevét viseltem is. Hozzája mértem mindenki mást és senki sem ütötte meg a mértéket.

Igen, ez világlik ki mindabból, amit ír. És ez volt életének tragédiája is. Szeme hozzászokott a fényhez, mely a csillagúton járóknak világit és sötétnek tűnt fel előtte azóta a földi út. Csak azokat és addig érezte méltóknak magához, ameddig az óriás csillagköntösében közeledtek feléje. Mikor aztán azt levetve, egyéni életet kezdtek élni, nem ismerte őket többé meg.

Mi embertársainkat tetteik után itéljük meg. Az indokokat rendszerint sem nem ismerjük, sem nem keressük. Pedig a lényeg abban rejlik. Talán igazságosabban fogunk itélkezni Szendrey Júlia felett, hogyha elolvassuk azt, amit egyedül saját magának irt.

Majdnem egy századon át hordozta magán a hűtelenség bélyegét. Kiknek szívéhez legközelebb állott Petőfi Sándor, azok sütötték reá. Pedig ha olyan lett volna, amilyennek azok őt hitték és mutatták, a nagy költő szerelme nem szállhatott volna ép őreá. Ezt hinni lekicsinylés volna Petőfi Sándor iránt. Nem. Ők rokonlelkek voltak. Szárnyaló fantáziával megáldva, vagy megverve, büszkék, erősek, lázadók. És ezért nem tudtak elszakadni egymástól soha, bármennyire cáfolni látszanak is ezt a tények. Ez erényekből és ezen erények visszájából van összeszőve Szendrey Júlia élete. Mi hosszú éveken át csak a fonákját láttuk eme szövésnek. Ideje már, hogy megvizsgáljuk a színét is. A fekete alapon világító arany szállal beléhímzett írásjegyeket.

Nem tudom, hogy igazam van-e, de én úgy érzem, hogyha Petőfi visszatérne a síri világból az özvegyi fátyolért, melyet szerelmese hűtlenül eldobott, nem találná fejfájára akasztva, mert Júlia, bár levette azt fejéről, a lelkét burkolta belé és az azóta is ott van, elsötétítve körülötte a világot.

Szegény királykisasszony. Szegény, árva, elátkozott királyleány. Vajon azóta eljött-e hozzád a túlvilágon a királyfiú, hogy csókjával újra a szerelem és dicsőség ragyogó, fénylő, csillagos aranypalástjává változtassa a lengő, libegő, szomorú fekete fátyolt?


A könyv ITT olvasható:



Link





 
 
0 komment , kategória:  Petőfi Sándor  
Szendrey Júlia - A feleségek felesége
  2017-06-16 22:00:55, péntek
 
 







SZENDREY JÚLIA


Szendrey Júlia (Keszthely, 1828. december 29. - Pest, 1868. szeptember 6.) költő, író; előbb Petőfi Sándor, majd Horvát Árpád történész felesége.


Szendrey Júlia 18 éves volt, amikor megismerte Petőfi Sándort, 19, amikor hozzáment feleségül, 20, amikor gyereket szült neki, és 21, amikor elveszítette. Onnantól kezdve a holt költő felesége volt egész életében, bármit is próbált tenni ellene. 1850-ben még szilárdan hitte, hogy Sándor életben van. Úgy gondolta, Törökországban kell kerestetnie, csakhogy Haynautól nem kapott kiutazási engedélyt. A helytartó bizalmi emberéhez, Franz Liechtenstein herceghez fordult segítségért, aki az útlevélért cserébe többet remélt a fiatal özvegytől. Lakásán többször meglátogatta, s felajánlotta, hogy Bécsbe költözteti. A pletykák azonnal elindultak: Petőfi özvegye egy császári főtiszt szeretője. Megijedve a híresztelésektől máshonnan kért segítséget. Levelet írt Horvát Árpád egyetemi tanárnak, s kérte, hogy utazása előtt látogassa meg. Rövidre vágott hajjal, nadrágban, indulásra készen fogadta. Egy csomagot adott át a történésznek, azzal, hogy ha nem térne vissza, égesse el: korábbi naplói és Sándor levelei voltak benne. Horvát megpróbálta lebeszélni a fiatal nőtt a reménytelennek tűnő vállalkozásról, s közben udvarolt is neki. Júlia először ellenállt, majd Horvát számára is váratlanul elfogadta a férfi közeledését. Sőt, egyetlen nap leforgása alatt hozzá is ment a professzorhoz.

Biztonságra vágyott? Apát keresett a fiának? Vagy csak már meg akart szabadulni a Nemzet Özvegye szerep súlyos terhétől? Akármi is a válasz, nem az következett, amire vágyott. Régi barátai, köztük Arany János ellene fordultak, mert ,,meggyalázta" Petőfi emlékét, s az új kapcsolat nem sokáig kárpótolta ezért. Bár négy gyereket szült férjének, csak szenvedésben volt része a házasságban. Horvát folyamatosan megcsalta, verte, s Júlia naplójának tanúsága szerint valamiféle szexuális perverziókra is rá akarta venni, amit ő elutasított. Eközben folyamatosan írt: ha nem naplót, akkor verseket, novellákat és fordításokat. Ő ültette át először magyarra Andersen meséit. Szenvedett attól is, hogy első házasságából származó fia, Petőfi Zoltán, szintén apja árnyéka miatt megy tönkre a szeme előtt. A fiú vándorszínésznek állt, korán inni kezdett, depresszió gyötörte.

Az 1860-as évek közepére a közvélemény kezdett ,,megbocsátani" Júliának, művei is megjelentek. Ő azonban megint szembement az elvárásokkal. Megelégelte a pokoli házasságot, és elköltözött a férjétől. Egy Tóth József nevű tanító udvarolt neki, de komolyabb kapcsolatra már nem maradt idő. Júlia nem sokáig élhetett szabadon Zerge (mai Horánszky) utcai lakásában: rák támadta meg, amely súlyos kínok után 1868-ban, 39 évesen el is vitte. Temetésére csak Zoltán fia ment el, férje és többi gyermeke nem: ők nem bocsátották meg neki a hirtelen elköltözést, ahogy a közvélemény sem.

Naplójától, amelyben beszámolt Petőfi hűtlenségéről éppúgy, mint második férje viselt dolgairól, azt remélte, majd halála után tisztázza őt, vagy legalábbis magyarázatul szolgál döntéseire. Ez sem adatott meg neki. Horvát, Tóth József valamint sógora, Gyulai Pál, a Petőfi-kultuszt megteremtő író és irodalomtörténész már a halálos ágyánál elhatározták, hogy a napló nem jelenhet meg. Horvát a rá nézve terhelő oldalak nyilvánosságra kerülésétől félt, Tóth attól, hogy az utolsó év története még jobban befeketíti a nő emlékét, Gyulai pedig a Petőfi hűségét megkérdőjelező részektől. Azt állították, hogy a naplót Júlia kívánáságra, vele együtt eltemették. Csak fél évszázad múlva jelenhetett meg, amikor Tóth József örököse nyilvánosságra hozta. Addigra már generációk nőttek fel azon, hogy Júlia hűtlen lett férje emlékéhez, a szabadsághoz és a szerelemhez. Pedig mást sem keresett egész életében.

- Nyáry Krisztián -







A Feleségek felesége - Szendrey Júlia igaz története

Link



SZENDREY JÚLIA ISMERETLEN NAPLÓJA, LEVELEI ÉS HALÁLOS ÁGYÁN TETT VALLOMÁSA

Link








PETŐFI SÁNDOR: RESZKET A BOKOR, MERT...


Reszket a bokor, mert
Madárka szállott rá.
Reszket a lelkem, mert
Eszembe jutottál,
Eszembe jutottál,
Kicsiny kis leányka,
Te a nagy világnak
Legnagyobb gyémántja!

Teli van a Duna,
Tán még kis szalad.
Szivemben is alig
Fér meg az indulat.
Szeretsz rózsaszálam?


Én ugyan szeretlek ,
Apád anyád nálam
Jobban nem szerethet.

Mikor együtt voltunk,
Tudom, hogy szerettél.
Akkor meleg nyár volt,
Most tél van , hideg tél.
Hogyha már nem szeretsz,
Az isten áldjon meg,
De ha még szeretsz, úgy
Ezerszer áldjon meg!


Petőfi Sándor: Reszket a bokor mert ... /Tordy Géza /

Link








Szendrey Júlia: BÁR MERRE NÉZEK...


Bár merre nézek, mindenütt
Az emberek oly boldogok;
Bizony, bizony még meglehet,
Hogy én magam is az vagyok.

Hogyis ne volnék! hisz soha
Éhséget még nem szenvedék,
És e földön, hol annyian
Éhen halnak, ez már elég.

Télen van jó fütött szobám,
Nyáron fagylalt a mennyi kell;
Az élet ennyi java közt
Okot panaszra még ki lel?

Néha beteg vagyok, igaz,
Ámde élek, s evvel pedig


Ki e világra született,
Nem mindenki dicsekhetik.

Szeretnek is oly annyira,
Hogy sokszor így töprenkedem:
Gyötör-e úgy száz gyűlölet,
Miként gyötör egy szerelem?

Mi a családot illeti,
Kijutott abból is elég;
Gyümölcstől törjék bár az ág:
Ég áldása az, nem egyéb. -

Igen, igen, boldog vagyok,
Mindenből csak azt látom én,
Csak egy hiányzik: nyugalom,
Ott lenn, lenn a sír fenekén!

(Pest, decemb. 25. 1856.)







Szendrey Júlia: BOLDOGTALAN VAGYOK...


Boldogtalan vagyok nagyon,
Mondhatlanúl az vagyok,
És számomra menekűlés
Nincs más, csak ha meghalok.

És ki tudja, akkor is majd
Ád-e nyugalmat a sír;
Hátha e zaklatott lélek
Megnyugonni ott sem bír?

Hátha ott is külön válva
Lelkem a testtől leszen,
A miként itt az életben
Kell lennie szüntelen.

És mig testem porrá válva
A földdel össze vegyűl,


Addig lelkem összetépett
Zászlóként szerte repűl,

Vezéreül a viharnak
Csattogtatva szárnyait,
Mindenütt elül lobogva,
Hol vész, pusztulás lakik?

Kérlelhetlen végzet átka,
- Súgja rémes sejtelem -
Hogy lelkem örök időktől
Így bolyongni kénytelen,

Sem életben, sem halálban
Nem találva nyughelyet,
Mig vége nem lesz az örök,
A végtelen időnek!

(Pest, oct. 29. 1856.)







Szendrey Júlia: ÉLNI VAGY MEGHALNI!


Nem élet ez, nem, kínzóbb a halálnál,
Én élni vagy meghalni akarok,
Ott a hegycsúcson szívni be a léget,
Itt e szűk völgyben én megfúladok!

Nem tespedés, nem tengés, mire vágyom,
Tudni hogy élek, és érezni ezt;
Zárt levegőben elalél a szellem,
S az ember nem más, mint állati test.

Vihart és szélvészt forró homlokomnak,
Langy szellő nékem enyhülést nem ad,


Szememről csak ott oszlik a homály, hol
Cikázni látom a villámokat.

Föl a sziklára, hol sasok tanyáznak,
Merész röptük oly lélekemelő;
Lenn csúszó férgek, sziszegő kígyók közt
Élni vagy halni egyként leverő. -

Oh, jaj nekem, hogy ezeket gondolni,
És a mi több, kimondani merem:
Csak egy pillantás, s a kigyók marását
És fulánkját szivemben érezem!...

(Pest, april. 8. 1856.)







Szendrey Júlia: GONDOLATIM, ÉRZEMÉNYIM...


Gondolatim, érzeményim
Szárnyra keltenek,
Nyitva hagytam kalitkájok
S elröpültenek.

Ne szálljatok a világba
Ne hagyjatok el,
Nem vár ott barát ti rátok
Nem meleg kebel.

Nem leltek ott rokonszívre,
Hova szálljatok,
Részvétlenség hidegétől
Meg kell halnotok.

Örömimnek, bánatomnak
Édes gyermeki,
Szívem rejtett világának
Kis szülöttei.

Ugy jártok, mint a pillangó,
Mely a tűzbe száll,


S az égető lángok közt ott
Vár rá a halál.

A gúny éles hahotája
Fog köszönteni,
S minden illatos virágról
Elrezzenteni.

S addig szálltok ágról ágra,
Míg a tövisek
Szárnyatokból minden tollat
Ki nem tépdesnek.

S összezúzva, összetépve
Földre hullotok,
S a feledés nehéz lába
Átmegy rajtatok. -

Ne szálljatok a világba,
Ott csak bú talál;
Nálam élet, ott keserű
Szomorú halál!

(Pest, marc. 21. 1856.)







Szendrey Júlia: MIÉRT VAN ÍGY?


Forró lánggal égni,
Aztán elhamvadni
Boldog szerelemtől!...
Mért nem ez a sorsom? -
Mért kell jéggé fagynom
Élet hidegétől?

Csillagként lefutni,
Napként hanyatlani,
Ég boltozatárul:


Ekképen elhalni,
Életből kimúlni,
Pályazáradékul!... -

Föld porában csúszni,
Lábbal tapodtatni,
Ez lett osztalékom;
Növényként tengődni,
Féregként tenyészni,
Életföladatom! -

(Pest, 1854.)







Szendrey Júlia: NE HIGYJ NEKEM...


Ne higyj nekem, ha mosolygok,
Álarcz ez csak arcomon,
Mit felöltök, ha a valót
Eltakarni akarom.

Ne higyj nekem, ha dallásra
Látod nyílni ajkamat,


Gondolatot föd e dal, mit
Kimondanom nem szabad.

Ne higyj nekem, hogyha hallasz,
Fölkaczagni engemet,
Megsiratnál, hogyha látnád
Egy ily percben lelkemet.







Szendrey Júlia: A KÖLTÉSZETHEZ


Oh, költészet, fogadj bé templomodba,
Fogadj bé engem papjaid közé,
Hisz istenséged senki úgy nem vallá,
Senki, miként én, úgy nem érezé.

Gyermekkoromban, öntudatlanul bár,
Igéidet rebegték ajkaim,
Sejtvén, hogy egykor te lészsz csillagom majd
Az élet sötét, kétes útain.

Az ifjuság és szerelem korában
Rózsákkal hintett pályatér helyett
Én a tövises ösvényt választám, mely
Közelebb vitte hozzád lelkemet.

S midőn a percnyi üdvesség tüntével
A fájdalomnak órája ütött,
S a kétségb'esés mint a tenger árja
Összecsapott immár fejem fölött,

S mint forgó örvény vitt, sodort magával,
Körűlem fonván csábos karjait
S hogy szabaduljak égő kínaimtól,
Időelőtti kora sírba hitt:

Oh, ekkor, ekkor... az önfentartásnak
Sugallatából, mint rémült hajós,
Ki a tengerbe hányja kincseit, hogy
Megmenthesse a sülyedő hajót,

Ugy téptem én ki, - s jaj, hogy ezt cselekvém! -
Keblemből minden drága érzeményt;
Feláldoztam az élet gazdagságát
Egy értéktelen, koldus életért.

Csak egy maradt, egy szentkép birtokomban,
Feldúlt egyházam oltárképe volt,
Tekintetem föl a magasba hívá,
Mig térdem le a porba roskadott.

A vakmerő kéz, mely letépni nyúlt fel,
Imádkozásra fonta ujjait,
Nehéz sohaj szállt fohászkodva hozzá
Az ajkról, mely már káromlásra nyilt.

Te képed volt ez, oh költészet, képed,
Az egyetlen kincs, mely enyim maradt
Mely hajnalt küldött hosszu éjszakámra,
Vetvén reám egy fényes súgarat.

Oh, ne vond vissza e sugárt lelkemtől,
Mint égető nap áradjon reám;
Habár fényedben, oh én istenségem,
Feloszló harmatcsep leszek csupán!

( Pest, 1863 )



Szendrey Julia szobra Koppenhágában.
Petőfi Sándor özvegye fordította magyarra Anderssen meséit










. . . . .





 
 
0 komment , kategória:  Petőfi Sándor  
Úti jegyzetek
  2017-01-31 20:00:25, kedd
 
 


Greguss János: A vándorlegény











Petőfi Sándor: ÚTI JEGYZETEK (1)


Hol volt, hol nem volt, volt a világon egy segédszerkesztő, ki diszes hivatalába beleunván, utazni ment. Nem titok, hát kimondom, hogy ez a segédszerkesztő én voltam.

Történt az indulás ápr. 1. 1845. a pest-eperjesi gyorsszekeren. Ezt csak azért mondom el, nehogy valaki azt gondolja, hogy saját alkalmatosságomon utaztam légyen. Nem tartok equipage-t.

A bucsú estéjét vagyis éjszakáját nagyszerűen vigadva töltém a Vadászkürtben pajtásaimmal. Verset is csináltam erre az alkalomra, melyért az illetők közül egypár bosszankodott, sőt meg is haragudott, hogy őket pajtásoknak nevezem, s nem barátoknak. Most is csak azt mondom, kedves pajtásaim, hogy tempi passati, mikor én valakinek barátja voltam... tudni való azért, mert nem hiszem, hogy nekem barátom legyen. A Csizió is megjövendölte, hogy nem leszek szerencsés a barátságban... pedig ez nem hazud; azt is megmondta, hogy hires ember leszek.

A bucsúlakomán részt vett pesti pajtásaimon kivül egypár vidéki költőkollegám is, kik azért voltak akkortájban Pesten, hogy magokat egyik-másik divatlapszerkesztő által levetessék. Hja, mikor az olyan szép, ha az embert Barabás lepingálja, s a szerkesztők aztán küldik szét az egész magyar hazá...nak némely helyére, s a közönség bámulva kiált föl:

- Tehát ilyen ő?!

Végre hajnalodott, a gyorsszekér előállt, s én elbucsúztam pajtásaimtól, oly melegen, oly nehéz szívvel, mint valaha barát baráttól. Hejh, fiúk, hálát adhattok az Istennek, ha olyan barátitok lesznek, amilyen pajtástok vagyok én.

A szekér indult és én gondolatokba mélyedtem...
Nem tudom, meddig mehettünk, meddig nem, mikor e rémítő kiáltás hatott füleimbe:

- Megállj!

A szekér rögtön megállott, ajtaja fölpattant, s előttem egy szilaj tekintetű ifju termett, ki pisztolyt szegezve mellemnek, rivallt rám:

- Meghalsz!

- Kegyelem! - jajdultam föl, s reszketve, akadozva folytattam -: csak életemnek irgalmazz... örömest odadom erszényemet... bár tartalmastul sem ér sokkal többet, mint ha egészen üres volna: hisz én magyar költő vagyok... segédszerkesztő voltam, a "Pesti Divatlap"-nál... aztán még eljöttömkor adósságot is fizettem... Tóth Gáspárnak tartoztam egy attila s nadrág árával... a verseim sem igen kelnek, mindamellett, hogy szörnyen dicsérik... láthatod hát, hogy nem lehet sok pénzem... de szivesen átadom, amim van, csak életemet ne bántsd!...

Ilyeneket habartam össze-vissza, mint afféle megijedt ember, mig a lélekzetből ki nem fogytam; a megtámadó ifju ezt felelte hideg vérrel:

- Nekem nem kell hitvány erszényed... nekem életed kell, ármányos életed! Tudd meg, hogy én azoknak az ifju lángelméknek egyike vagyok, kik verseket küldtek a "Pesti Divatlap"-ba, s akiket te galádul kizártál az irodalomból... mert értésünkre esett, hogy az uj nevek versei a te kezeden mentek keresztül. Én magam küldtem be hozzátok vagy százötven költeményt, s te mind halálra itélted... ezért te is meghalsz!

A pisztoly durrant, én meghaltam, és... fölébredtem. Megvallom, hogy ez az álom egész utamon ijesztgetett. Hátha beteljesedik, gondoltam aggódva, mert nincs dühösebb nép a megbukott poétáknál.

Nemsokára ismét elaludtam (nem csoda, egész éjjel ébren voltam!) s csak Gödöllőnél ébredtem föl.
Azt mondják, hogy Gödöllőnek igen szép vidéke van. Nem tudom: igaz-e? mert már temérdekszer láttam, s igy az első benyomást elfeledtem, most pedig restellem ujra megvizsgálni.

Gödöllőn lovakat váltánk és reggelizénk. Amint ki akartam a reggelit fizetni, egyik utitársam ellenszegült, hogy ne fáradjak, majd kifizeti ő; egyszersmind ajánlá erszényét számomra egész Miskolcig. (Eddig valánk együtt menendők.) Ezen az ajánlaton más ember talán nem bosszankodott volna. Én sem bosszankodtam.

Bebúttunk ismét társzekerünkbe, s mentünk, mentünk, mendegéltünk. Hát egyszer csak döcögni kezd a bárka, de oly embertelenül, mint némely poéta urak versei... elannyira, hogy kénytelenek valánk kiszállani, ha ugy nem akaránk járni, mint nem tudom kicsoda, akinek csontjai izzé-porrá törettek. Kiszálltunk tehát, és én láttam, hogy ott vagyunk, ahol sejtém: Aszódon.

Aszód!

Ah, kedves olvasó, (igen: kedves olvasó, mert ki lehet kedvesebb az irónak, mint aki munkáját olvassa?) kedves olvasó! - mondom - ha te tudnád, mennyi fekszik rám nézve e kis szócskában:
Aszód!

Hanem ezt nem olvasnod kellene a flegmatikus papírról, de hallanod, ah, hallanod, amint ajkaimról legördül társaságában az elandalodás sohajtásának:

Aszód-!-!-

Csak egyszer kellene ezt a szót tőlem hallanod, s azonnan kitalálnád, hogy én itt három esztendeig tanultam... akarom mondani: jártam iskolába.

S mily eseménydús három esztendő!

1. Itt kezdtem verseket csinálni -
2. Itt voltam először szerelmes -
3. Itt akartam először szinésszé lenni -

A verselés a szerelem eredménye volt. A szinésszélenniakarásnak pedig nem annyira eredete, mint következménye nevezetes.

Nevezetes és szomorú!

Professzorom (Isten áldja meg őt!) jónak látta, tettbe menendő tervemet egy olyan férfinak megirni, kinek eléggé nem dicsérhető tulajdonsága volt: a szinészetet csodálatra méltóképen való módon gyűlölni. Ezen ritka tulajdonú férfi történetesen épen az atyám volt, ki - mint jó atyához illik - a veszedelmes hírvétel után egy percig sem késett pokoli örvénybe süllyedendő fia megmentésére rohanni. S istentelen szándékomtól csakugyan eltérítettek atyai tanácsai, melyek még hetek mulva is meglátszottak... hátamon és lelkem porsátorának egyéb részén.

Mind e történetek keresztülhuzódtak emlékezetemen, mialatt szekerünk Aszód utcáinak sarán huzatott keresztül, mely mély, mint itt keletkezett első szerelmem volt.

Utam Aszódtól Kassáig szót sem érdemel.


Greguss János: Utazás az alföldön




Miskolcig már voltam, azon tul még nem, s igy Kassa volt az első hely, mely kiváncsiságomat igénylé. Utazásom harmadik napján estefelé végre megláttam a kassai gót templomot, mely a város közepén ugy áll, mint valami óriás barát, sötét csuklyában. Maga a város szép, igen szép halott. Semmi élet benne.

A pesti gyorsszekér csak Kassáig jár; onnan egy másik viszi az embert Eperjesig. Kassára ugy uzsonnatájban értünk, s az eperjesi szekér csak másnap indult, s igy az éjét ott töltém. Gyalázatos fogadónak leggyalázatosabb szobájába esvén, restelltem otthon maradni. Bejártam a várost. Különben az is csalt kifelé, hogy - amint már többektől hallottam - Kassán igen sok szép leány van, s ezek látásáért én mindig örömest fáradok. De biz én egyetlen egy szép fehércselédet sem láttam, kivevén azokat, melyek föstve vannak cimerűl imitt-amott a boltok elébe; már ezek oly remekek, hogy Pestre is beillenének, ha a Váci utcába nem is, de a Váci utra bizonnyal.

Bevetődtem a színházba is, hol német komédiások remekeltek a kontárkodásban. Én játszottam hatodmagammal Ozorán, Cecén, Szilasbalháson, Sárbogárdon stb., de sohasem nyaggattuk igy halálra a müvészetet, mint ezek. Oh, városa Kassának! vagyon a te környékedben bősége az erdőségnek, melynek fáin teremnek ágak, különösen alkalmatosak furkósbotokra; és te, városa Kassának, mégsem használod ezen ágakat fegyverekül, hogy velök kiugrasd falaid közül a müvészetnek ezen halálos ellenségeit. Oh, nem, te ezt nem teszed, sőt inkább seregestül csődülnek mindkét nembeli lakóid a spektakulumokra, s hallgatják - a gyönyör tengerében fuldokolva - az irgalmatlan orditásokat és hebegéseket; és ha elérzékenyülésre kerül a dolog, tehát elérzékenyülnek szende lelkű leányaid és elérzékenyülve omlanak azon bajnok ifjak karjaiba, kik a XIX. század rettegésére katonásdit játszanak.

Kora hajnal volt, hogy másnap az eperjesi gyorsszekérre ültem. Egymagam utaztam, mi már régi ohajtásom volt. De nekem a sors mindig akkor ad kanalat, ha levesem nincs, és viszont.

Kényelmemet nem használhattam, mert a hideg miatt a szekér egyik zugában zsugorogtam. Hűvös, ködös komor volt a reggel, mint szivemben - Kassa emléke, hol magyar szót alig hallottam.
Eperjesen Kerényi Frigyeshez szállottam, s nála tölték egy hónapot.

Szerencsés egy fickó ez a Kerényi, kénye-kedve szerint élheti világát s könnyen fütyölhet, pamlagain heverészve, ha bizonyos urak rákiáltják az anathemát, hogy ő nem költő.

Tompa is Eperjesen volt. Nevelősködött. Kétszáz bankó forintért. Miska pajtás! rád illenek nagy druszád szavai:

"Megnehezült az idők viharos járása fölötted!"

De vigasztaljon, bajtárs, hogy velem egy csillag alatt születtél, kis különbséggel - te a sorsnak mostoha, én édes, de kitagadott gyermeke vagyok. Téged eltaszított magától a sors, én pedig elpártoltam tőle, mert függeni senkitől nem akartam, nem akarok... s igy tán méltán is neheztel rám. De semmi! azt olvastam én egy régi magyar játékszini zsebkönyvben, hogy

Lesz még idő, bár sokára,
Amikor a magyarúl
Éneklő fők homlokára
Borostyánág kanyarúl.

Vagy alkalmazva:

Lesz idő, s tán nem sokára,
Amikor a magyarúl
Éneklő fiúk markába
Bankóteljes tárca húll.

Boldog órákat töltöttem Kerényivel és Tompával. Nem említem a többieket, kiknek barátsága örökre édes emlékezetűvé tette ezt az utamat; mert annyian vannak, hogy egész lajstrom lenne, ha mindegyik nevét leirnám.

Egy este a tanulóifjúság fáklyászenével tisztelt meg. Megvallom, hogy ez engemet meg nem lepett. Nem elbizottság ez, a világért sem.


Keleti Gusztáv: Az Alföld




Mikor még nyomva sem láttam nevemet, csak magamnak firkáltam; mikor még statiszta voltam a pesti nemzeti színháznál, s hordtam a színpadra a székeket és pamlagokat, s a színészek parancsára kocsmába szaladtam serért, borért, tormás kolbászért stb.; mikor még strázsáltam vagy főztem a kukoricagombócokat közlegénytársaim számára, s mosogattam a vasedényt oly téli hidegben, hogy a mosogató-ruha ujjaimhoz fagyott, s mikor a káplár "menjen kend!"-je lehajtott a havat kihordani a kaszárnyaudvarból: mindenkor már világos sejtéseim voltak arról, mi velem egykor történni fog, s mi meg is történt. Megálmodtam az őrszoba meztelen faágyán, hol - mint de Manx báró - az egyik oldalamat alám tettem derékaljnak s a másikkal betakaróztam, megálmodtam itt, hogy nevet szerzek két országban, melyet az egész világ kritikusainak ordító csordája sem lesz képes megsemmisíteni. És álmom teljesül lassanként... nem, sőt hamarabb, gyorsabban, mint gondoltam. Amerre csak jártam, öleltek, szerettek... bár gázoltatásomra mindent elkövetnek a kritika hősei. És én csak azt mondom nemzetemnek, mely figyelmére méltatott, hogy figyelme nem lesz eltékozolva!...
Ha kritikusok nem volnának: a világon legjobban utálnám a tejfölös-tormamártást, de igy azoké az elsőség, s csak második helyet foglal a tejfölös-torma. Ettől reszketek, ha valahova hínak ebédre, mi Eperjesen - s átaljában egész utam közben - gyakran megesett. Ezt csak azért irtam ide, hogy ismét Eperjesre térhessek valami összefüggéssel.

Vannak házak, melyekbe mihelyt belépek, úgy érzek, mintha otthon volnék; vannak ismét, mikben sehogy sem tudom magam otthonosítani. Igy vagyok a városokkal is. Eperjes azok egyike, hol az első pillanatban otthon voltam. Tudj' Isten, olyan kedves város nekem ez az Eperjes; csinos, szép, zajos, vidám, barátságos tekintetü. Olyan, mint egy életteljes fiatal menyecske.
Hát még tájéka! Magyarországban nem sok szebb lehet. Kora reggelenként ki-kimentem a város keleti oldalán emelkedő Táborhegyre, hol hajdan Caraffa ágyui orditották e mártírvárosra: rettegj! Innen néztem szét a vidékre, mely gyönyörködve mutogatta magát előttem, mint a gyermek, kinek édesanyja uj ruhát hozott. Mert ekkor jött meg a természet anyja, a gondos tavasz, és öltöztette meztelen gyermekét szép, uj, tarka köntösbe. Tiszta időben éjszaknyugatról magas bércek vállai fölött a Tátra hófedett csúcsa piroslott a nap első sugaraitól, mint valami borozó aggastyán király homloka.

Egy kis órányira Eperjestől szomorkodik Sáros romja, Rákóczy egykori fészke. Voltam rajta. Dehogy mulasztanám el valami romot megtekinteni, ha csak szerét ejthetem. Oly jól esik ott színom a dicső lovagkor levegőjét, melyben születnem kellett volna igazság szerint. Én a tollat meglehetősen forgatom, de ugy érzem, nagyobb hivatásom lett volna a kardviselésre, mire, fájdalom, későn születtem.

Valami nyolcan kerekedtünk föl Sáros romjait meglátogatni. A hegy alatt elhagytam a társaságot, s összeszedtem magam, hogy hamarább érjek föl; mert tartottam tőle, hogy könnyeimet el nem fojthatom... s én nem szeretem, ha más sirni lát engemet. E várra vonatkozik "A rom panasza" című versem.

Lejövet, amint a hegyoldalon pihentünk, mellénk sompolygott egy szegény lengyel fiu. Tudtuk, mit akar; mindnyájan adtunk neki valamit... letérdelt s lábainkat akarta megcsókolni... Oh, emberiség, süllyedt emberiség, hol van megváltód?

Átaljában mentül inkább közeledtem a Kárpátokhoz, annál nagyobb szolgaságot láttam, s ilyenkor megeresztém képzetem szárnyait és leröpitém lelkemet szülőföldem rónáira, hol az emberméltóság a legalacsonyabb kunyhóban is magasan tartja büszke fejét.
Oh, felföld! csak azért emelkednek-e bérceid a felhőkig, hogy annál inkább szembetűnjék lakóid görnyedezése?...

És ha én Eperjesen ki-kijártam a Táborhegyre, az nem csupán a táj kedveért történt; hanem egyrészt, vagy tán leginkább azért, mivel egy gyönyörű barna leányka esett utamba. Gyönyörű barna leányka volt, igazán; s ritkán mentem el ablaka alatt anélkül, hogy ott ne találtam volna. Ilyenkor aztán egymásra pillantottunk és mosolyogtunk, mintha régi ismerősök volnánk, pedig sohasem szóltunk egymással. S ez igy tartott ottlétem alatt minden nap, sőt napjában többször is. És ha én hajnalban elmentem ablaka alatt, mikor ő még kétségkivül álmodott: akkor szépséges gondolataim támadtak; de szörnyü prózai embernek is kell lennie, kinek szépséges gondolatai nem támadnak, ha hajnalban valami gyönyörű leány ablaka alatt megy el.
Eperjesről Lőcsére mentem. Kerényi velem utazott. Egész Szepes megye határáig csaknem folyvást emelkedik az út, a hegyek szemlátomást növekednek, a fenyvesek kezdődnek, melyek alant sürűek, fölfelé mindinkább ritkulnak s a tetőt csak néhány éri el... mintha valami katonák volnának, kik várat ostromolnak.

És eléri az ember a szepesi határt, melyet Branyiszkónak neveznek, és áll az egyik oldalon lejtős, a másikon meredek roppant bérc tetején, honnan belát a gyönyörü Szepes tündérvölgyébe, látja Váralját s mellette a puszta várfalakat, melyeknek egykor biboros teremében született Zápolya; látni pedig a láthatár végén egész magamivoltában azt a kis vakandturást, mit Tátrának neveznek; mindezt látja az utazó, és ha az utazó: költő, akkor fölkiált, mondván: ...nem, semmit sem szól, nem szólhat, némán bámul; ha pedig az utazó, kritikus, akkor föllelkesül szivének kilenctized része, s azt mormogja fogai közt: meglehetős!

Egyik lovunk patkója leesett; mig azt fölütötték, folyton meredtek szemeim a Kárpátokra, ez egymásra hányt millió piramisra. De lelkem, mint a gyermek, ki megpillantja, hogy gondviselője nem figyel rá, lelkem elsuhant észrevétlenül messzire, messzire, oda, hol nincsenek hegyek, hol halmok is alig vannak, hol a Duna omlik méltóságosan, mint Vörösmarty hőskölteményei, hol puszták nyulnak el, hosszan, mintha a világ végét keresnék, hol a látkör egy óriáspalota, melynek tetején a napnak gyémántcsillárja s oldalán a délibábok tükrei függenek, mikben kedvtelve szemlélik magokat gulyák és ménesek... ide, ide szállt lelkem a Kárpátokról, az én édes hazámba, a szép alföldre!


Barabás Miklós: Vándorélet
Illusztrációk a költő összes költeményeihez (Atheneum kiadása)






Petőfi Sándor: ÚTI JEGYZETEK (2)


Petőfi látogatása egy bányában





Reggel indultunk s délután értünk Lőcsére. Még aznap tovább akartunk utazni, de a város minden lova - még a postamesteré is - szántani volt. Ennélfogva a nap hátralevő részét a vén Lőcsében kelle töltenünk, melyben igen sok fiatal szép leányzó szivecskéje dobog... de nem a magyar nyelvért, s ezért bármi szépek, sem méltók, hogy rólok többet szóljak. Amelyik leány nekem tetszeni akar, magyar legyen az lelkestül testestül, különben zsebkendőjét sem emelem föl a földről, ha leesik; de az igaz magyar leányért... oh azért mindent megtennék, amit csak hősi elszántság tehet... még meg is házasodnám.

Másnap jókor reggel Késmárkra értünk, a Kárpátok tövéhez, és... esős idő volt. Egy fikarcot sem láthattunk a Kárpátokból. És mégis azt mondják, hogy Tantalus históriája mese! Hányszor van az életben, hogy, mikor az ember már szinte ujja hegyével éri az almát, a sors elkapja tőle s fügét mutat!
Délelőtt meglátogattam Kerényivel Hunfalvy Pált, a tanítványaitól általánosan szeretett professzort... ezt azért hozom föl, mert oly ritkaság, mint most nálunk a józan és becsületes kritikus. Megnéztük Tököly várát, melynek még legépebb része a kápolna, bár ebben is már hanyatt fordulva hevernek a földön a szentek és angyalok; szegények!

Délután borozni és sonkázni mentünk egy nyugpénzes kapitányhoz, ki Eperjestől idáig velünk jött a gyorsszekeren, és aki igen derék, jóravaló ember. Ezen sonkázás et compagnie-nak tulajdonítsa a tisztelt tanuló-ifjuság, hogy este - midőn zenével volt szives megtisztelni bennünket - mind Kerényi, mind én oly classice szónokoltuk el köszönetünket, hogy Gaal Obscurides Simpliciusa ránk is elmondhatta volna: ezek sem tanulták Quintilianust vagy Cicerot de oratore.

Nagyon restelltem azt a históriát, hogy csak egy napomat szántam Késmárknak, s akkor sem láthattam az eső miatt a Kárpátokat onnan, ahonnan legjobban láthatni. Azonban szerencsémre másnap reggel korán indultunk; ott feküdt még a Tátra egész pompájában, mint valami alvó szép leány, ki álmában lehányta takaróját, mely bájait leplezte. Gyönyörittasan szemléltem egy darabig... mert aztán fölriadt - tán a kocsizörgésre - s mintegy elszégyenülve burkolta magát köd-paplanába... a Tátra... a szép leány.

Azért siettem el Késmárkról Iglóra - a szepesi 16 város egyikébe -, mert van ott egy család, mely engem már rég kivánt ismerni s én azt viszont. Kedves, patriarkális család! nem foglak én elfelejteni téged. Nem fogom én elfelejteni az öreg családapát, ki magában két világrész: Európa és Amerika; ősz feje a megvénült bölcs Európa, szive pedig a fiatal Amerika, hol végetlen őserdők zöldelnek, az életkedv és remények erdői; nem fogom én elfelejteni a családanyát, ki egyszerű és jó, mint az én anyám... és nem fogom elfelejteni gyermekeiket, miként nem a fának lombjait, melynek árnyékában oly édesen pihentem. És vannak még többen Iglón, kik céljokat érték, ha az volt céljok, hogy örökre emlékezetessé tegyék ott-mulatásom idejét, mi három hétig tartott.

Három hetet töltöttem Iglón, melynek lakói s tájéka egyiránt gyönyörködtettek. A Kárpátok egészen oda látszanak, de ottlétem alatt tán sohasem álltak köd- vagy felhőtlenül; s e derű-borúban ugy tetszettek nekem, mintha volnának a természet oltára s a felhő és köd körülötte a tömjénfüst.
Kissé ködös reggel volt, mikor Iglóról elindultam Rozsnyó felé. Vissza-visszanéztem a Kárpátokra... alig látszottak a homályban... szinte nem tudtam: képzelet-e vagy való?... mint mikor emberekkel találkozunk, kiket álmunkban láttunk-e? vagy csakugyan régi ismerőseink-e? nem tudjuk. Végre eltüntek előlem, mert magas bércek határtalan fenyvesei közé jutottam.

Szépek azok a fenyűk, amint a szellő rengeti sötét melankolikus lombjaikat, mig köztök a madarak vigan fecsegnek; olyanok, mint valami szomoru barna leányka, kit vigasztalnak, s ki fejrázva válaszol bágyadt mosollyal:

- Nincs vigasztalás számomra!

S ezek közt a szomorú barna leánykák közt mint nyargalnak a patakok, e pajkos, fürge gyerkőcék, kiknek gyermeki szive még föl nem fogja a fenyü-nénikék bánatát. Hah, mint vágtatnak szilaj kedvökben jobbra, balra, s mint hányják a bukfenceket a hegyekről a völgyekbe, hogy akármelyik bajazzónak becsületére válnék.

És lakik a bérceken egy komor, mogorva férfi, a fergeteg; ezt a csintalan patakgyerkőcék addig bosszantják tréfás fecsegéseikkel, hogy egyszer türelmeszakadtán fölpattan, utánok rohan s akkor ugyancsak megcibálja szőke üstökeiket, a habokat.

Van e fenyvesek közt egy kimondhatatlan szép L alaku völgy. Kis-Hnilec... vagy hogy híják. Az első fogadónál, melyet benne találtam, reggeliztem, bár ezt már Iglón is tevém; mert előtte megpillantám a kocsmárosnét, ki igen szép volt, s én szép kocsmárosnék iránt különös hajlandósággal viseltetem.
Tovább haladva Rozsnyó felé, szelidül az eddig zordon táj; a fenyűk közé más, világosabb zöld fák elegyednek... nem tudom: micsoda fák? mert Isten nélkül való rossz botanikus vagyok;... mint a magyar olvasóközönség, ki annyi fűzfa- és bodzasípot tart valami mahagónifuvolának.

Veszverésen (egy gömöri faluban) ebédeltem, vagyis megálltam ebédelni, de semmit sem kaptam. Még kenyerök sem volt az istenadtáknak.

Innen Rozsnyó valami egy óra járás. Egy szabóinas kapaszkodott kocsim saraglyájába. Eszembe jutott: - mikor én gyalogoltam igy Mohácstól Pozsonyig - s még hosszabb utat is - mily jól esett, ha fölvett mellettem elhaladó szekér vagyis mily jól esett volna, ha fölvett volna... s fölültetém a gyereket.
Ettől tudakoztam meg a legbecsületesebb fogadót, s oda szálltam.

Három napot valék töltendő Rozsnyón. A másodikat az Aggtelek megnézésére használtam, mely ide - a rossz ut miatt - öt órányira esik.

Rozsnyó völgyben fekszik, magas meredek hegyek között, mint az alamizsnakrajcár a koldus kalapjában. Aggtelek felé Pelsőcig hosszu keskeny völgyön keresztül visz az ut: ha ezt a hosszu, keskeny s a rozsnyói kerek völgyet valamivel teleöntenék, egy óriási bunkósbot alakulna. Egyébiránt kellemes utazás esik benne. E völgy egy roppant nemzeti zászló is egyszersmind: vörös föld, fehér kősziklák, zöld erdő.

Mindjárt Rozsnyó mellett van Berzéte, hol Erdélyi János oly sok szép dalt irt. Én őt nagyon szeretem.
Berzéte mellett egy kis omladékot pillantván meg a hegyoldalon, kérdém kocsisomtól: mi volt ama rom?

- A' biz, uram, klastrom volt, vörösbarátok laktak benne, (felelt a kocsis;) hajh, furcsa egy hely ám az. A jószág világért sem legel azon a tájon éjfél idején. Kincs van ott elásva; minden esztendőben bizonyos nap kiterítik a fal körül ponyvára; csakhogy bele nem markolhatni, mert egy kakas őrzi. Isten ments, hogy valaki oda közeledjék... a kakas kiásná a szemeit.

Ezt mesélé kocsisom.

Bámulva kiálték föl:

- Ejnye!
- Biz ugy... - tevé hozzá amaz.

Pelsőcön, hol Gömör megye gyülései tartatnak, szivart vettem.

- Majd papírba tekerem - szólt a boltos.

- Oh, nem szükség...

- De kérem, csak tessék id' adni; nem fognak ugy megszáradni...

Aggtelekre érvén, vezetőt hivattam, s fáklyákkal ellátva magunkat, elindulánk a barlangba, melyet Baradlának neveznek ottan, s mely mindjárt a falu mellett van. A kálvinista rektor künn ácsorgott a ház előtt; vezetőm meghívására ő is hozzánk szegődött. Bementünk.

Oh, ti szűkkeblü emberek, kik mindenben, örökké szabályokat kerestek és állittok, jertek ide és boruljatok térdre a szabálytalanság remeke előtt!

S mi az a szabály? semmi más, mint a sánta középszerűség mankója. Soká tünődtem: mint eredhetett e barlang? És kitaláltam.

Mikor a mennyországból kiebrudalták a pártos angyalokat, itt kezdték jövendőbeli lakásukat, a poklot, ásni; azonban itt nem boldogulván, másfelé fordultak. Képzelhetni, mint fáradtak a szegény ördögök e sikeretlen munkában, izzadságuk még most is csepeg e félig kész pokol oldalairól és tetejéről.
Mint emlitém, a falubeli rektor is velünk járt. Ezt a fiatal embert meglepem, gondoltam, a barlang belső végéhez érve, hol a látogatók fölkarcolják neveiket. Bevéstem hát nagy betűkkel én is nevemet.

- Tán el sem lehet olvasni? - kérdezém, csak azért, hogy odanézzen és bámuljon.

- Oh igen - felelt ő -, el lehet: Petőfi... de, irgalmatosságos egek! ezt oly hidegvérrel, oly minden tiszteletérzés, oly minden meglepetés nélkül mondta ki, mintha ez állt volna ott: Kíribica Istók, vagy Sujánszky vagy Badacsonyi vagy nem tudom, mi?

A faluban van egy könyv - mint más efféle helyeken -, hova a látogatók beírják magokat. Vannak aztán itt a nevek mellett sorok, mik a barlangban támadt érzelmeket és gondolatokat akarnák tolmácsolni...

Oh jaj!


Petőfi országos kóborlásainak térképe




Rozsnyóra késő este értem vissza. Nagy zaj volt egész éjjel a városban... küszöbön állt a tisztujítás. Ablakom alatt is olyat-olyat ordítottak, hogy az egek repedeztek volna bele, ha oly rekedt torkok nem működének vala... alkalmasint a sok szomjazás szárította ki a gégéket.

Én politikus nem vagyok, s igy a tisztujítás annyiból érdekel leginkább, hogy ez alkalommal a költészet is igénybe vétetik. Többek közt ímezen költeményt hallám akkor éjjel a piacon zengeni:

VAN MÉG EGY GARASOM
A...NAK ADOM;
VEGYEN RAJTA SPÁRGÁT,
AKASSZA FÖL MAGÁT.

Rövid, de fontos... mint ama furkósbot, mit a kortesek hosszu ingujjaik alatt hordoztak, s mit ők ugy neveztek, hogy: pártfogó.

Következő nap Rima-Szombatba mentem a rozsnyói lutheránus lelkésszel, kinek eszét tisztelni, szivét szeretni tanultam meg. Utolértünk egy fehértollas kortescsapatot. (A másik párt zöldágas volt.)

- Majd elfújja a szél a kakastollat! - kiáltának a helységekben a zöldágasak az ellenpártiakra.

- Majd megeszi a cserebogár a zöld ágat! - válaszoltak ezek.

- Ki éljen?

- ........ósy!

- Hát ...afy?

- ...afy csak k...fi!

- ...afy hazafi!

- Éljen .........ósy!

- Bánom is én...

És így haladtak kurjogatások közt muzsikaszóval.

Egy csárdánál megállottak. Leszállván a kocsikról, egy vén kortesnek ugy tetszett, mintha ismerné szomszédját.

- Jer ide, öcsém - ekkép szólalt meg -, jer ide, hadd morzsoljalak össze... - s érzékeny ölelkezés következett. Mi az összemorzsolást illeti, nem hiszem, hogy a fenyegetőző jó öreg egy érett szőlőszemet is össze tudott volna morzsolni, úgy el volt ázva.

Gömörön megháltunk. Itt kettőt találtam, mi figyelmet érdemel: a torony s a temető.

A torony tetején van kereszt, csillag és félhold... qu'est-ce que cela?

A temető pedig tán páratlan a maga nemében. Oly meredek hegyoldalon fekszik, hogy a halottat - kivált sáros időben - kötéllel kell fölhúzni. No, ha megriad a föltámadás trombitája, ezek a szegények borzasztó salto-mortalét fognak csinálni, mielőtt rendeltetésök helyére jutnának.

A fogadóban, ahol háltam, egy lőcsei színlap diszíté a falat - alkalmasint kép helyett. Többek között ez volt benne: "Magyar szinészek által *** igazgatása alatt mai napon (à la: nyomatott ebben az esztendőben) adatik: Tisztujítás - parenthesisben alatta: restauratio. - Eredeti vígjáték 4 felvonásban. Irta Nagy Ignác a tudóstársaság költségén." No lám! azt nem is tudtam, hogy iratnak szinművek a tudóstársaság költségén.

És most haladék nélkül menjünk Rima-Szombatba, hova a nemesség is begyül nemsokára. De addig még ugorhatunk egyet... Pestig.




Téli esték (Petőfi-illusztráció)





Petőfi Sándor: ÚTI JEGYZETEK (3)


Pesten október 10-én 1844. nagy dolog ment végbe, mit a világtörténetirók nem fognak említetlen hagyni... játszottam a nemzeti szinházban Szigligeti "Szökött katoná"-jában Gémesy nótáriust. Azt beszélik, hogy megbuktam benne... de ez nem igaz, mert... én nem hiszem. S ez, azt tartom, elég ok a föntebbi rosszindulatú állítás megcáfolására. Az igaz, hogy e helyett: "Julcsa kisasszony a menyasszony" azt találtam mondani, hogy "Julcsa kisasszony a vőlegény", hanem ennél bolondabbakat is szokott mondani Lendvay, aki pedig meglehetős szinész. Szóval: nem buktam meg; s játék után egész diadalérzettel mentem vacsorára a Komlóba. Itt kötöttem barátságot borozás közben két gömöri fiatal emberrel, Sz. Lajossal, aki igen jó fiú, hanem a felesége még szebb, mint ő; és H. Jancsival, akire az ég ugy árassza mindennemű áldását, mint ő árasztja magába a bort. - Ebből az egész históriából pedig, urak, azt akarom kihozni, hogy R.-Szombatba érvén, először is eme két barátomat iparkodtam megtalálni. És csakugyan akadtam a megyeház előtt egy ismerős arcra a sok idegen között.

- Egy szóra kérem... - szólítám meg, őt félrevezetve.

- Tessék.

- Hogy híják önt?

- H. János...

- Hát hisz' ugy ismerjük egymást, én Petőfi...

- Te vagy, pajtás? most ismerlek...

- Különben nem csoda, ha mingyárt nem ismertünk egymásra; ködös idő volt, mikor megismerkedtünk stb.

Nagyon sajnálnám, ha mindez érdektelen volna a nyájas olvasó előtt. Én elbeszéltem, mert előttem igen fontos esemény, miután H. barátom látott el R.-Szombatban létem alatt szállással, mi nem csekélység tisztujitás idejében, mikor a galambházak is meg vannak rakva vendégekkel. H. barátom házánál tettem véletlenül egy nevezetes fölfedezést: mint kerülheti ki az ember azt a kellemetlenséget, hogy haja bepelyhesedjék?

A puszta földön kell hálni.

Egy éjjel későn érvén szállásomra, minden ágyat megnépesedve találtam, s igy nem maradt egyéb hátra, mint a földre fekünnöm, mi annyiban meg lett jutalmazva, hogy ezáltal ama nagy fölfedezésre jutottam.

Egyébiránt a következett éjjel jó idején hazafelé tartottam, nehogy ismét kénytelen legyek valamit fölfedezni. A fölfedezések nem magyarnak valók... bajlódjanak ezzel más nemzetek.

Az egész tisztujitás példás renddel ment végbe. Kár, hogy esős idő volt.

Esett az eső, amit én egyébiránt csak akkor vettem észre, mikor már sarat gázoltam a piac közepén, ahol álltam egész délelőtt... mert a megyeház szélső ablakaiból hölgyek néztek alá, s én egy hölgy szemeit bámultam, melyekből oly tiszta ég mosolygott.

Másnap kineveztettem és fölesküdtem táblabírónak... Isten és Gömör megye kegyelméből.
Már nagyon mehetnékem vala Pestre, melyet elég hálátlan voltam megunni... pedig csak ott van maradásom, sehol a világon máshol, csak a szép, a kedves Pesten! Minden lépésem, mely ez útban messzebb, messzebb vitt Pesttől, egy-egy kötéllé vált, mely visszahúzott, hatalmasan. És mi vonz engemet ugy oda?

Mi?

Minden! és azok a jó pajtások, a vidám zajos pajtások s - egy szomoru, csendes sírhalom.
Rima-Szombatból tehát mentem volna egyenest Pestre, de több rendbeli meghivásra kitértem még egypár közel eső faluba: Kisfaludra és Várgedébe a füstös szobáju Adorján Bódi- s a láng szakállu Kubinyi Rudihoz.

És meg nem bántam.

Pompás napokat töltöttem Várgedén... de azt nem is mondom ezután, hol hogy töltöttem időmet... mindenütt, ahol csak megfordultam, a legjobban.

Emlitésre méltó Kubinyi R. könyvtára, mely magában foglalja az angol, francia, német, olasz, spanyol irodalom remekeit s csaknem az egész magyar irodalmat. Csak aztán sok ilyen jóravaló ember volna hazánkban, mint K. R.!

Várgedéről két kirándulást tettem, Losoncra és a salgói és somoskői várromokra.
Losoncra menvén Várgedéről, az ut Füleken visz keresztül, hol szinte romokban fekszik az egykor nevezetes vár. Természetes, hogy összejártam; de kimondhatatlan harag fogott el, midőn láttam, hogy a romokat lehordják az utcákat tölteni... hogy amely köveken őseink szent vére szárad, azokon most tapodjanak...

Fülek sokáig volt a török kezében. Ha naponként abból a borból kellett volna inniok, melyet én itt a kocsmában ittam: fogadom, száz évvel előbb szabadult volna meg tőlük Fülek.

Fülektől aztán Losoncig semmi nevezetest nem ér az ember, az utat kivéve. Ez az élő embert halálra s a holtat életre rázza. Én meghaltam s föltámadtam rajta valami hatszor.

Losoncon ekkorízben csak egy napot töltöttem. Ezalatt megnéztem Gácson a várat s a posztógyárt. Az utóbbi szemlélésében jobban gyönyörködnék tán az idegen, ha nem volna meg testének azon része, mely a tobák, fricska stb. kedveért teremtetett. A vár, melyet Forgách grófok birnak, nem igen ó: körülbelül a tizenhetedik században épülhetett. Bejártam néhány teremét, melyek közül leginkább vonta magára figyelmemet az, hol a családképek vannak. E képek egyikétől alig tudtam elválni. Egy hölgy volt: szép, fiatal és tébolyodott.

Épen delet harangoztak, mikor e kirándulásból visszaértem Losoncra, hol az én kedvemért készült roppant ebéd várt egy roppant magyar embernél.

Másnap visszavitt S. A. barátom (ki ide is hozott) Várgedére, ugyanazon az uton, melyet már volt egyszer szerencsém passirozni.

Füleken megálltunk a kovács előtt, mert egy lovat patkoltatni kellett. Én még most is igen szeretem a kovácsműhelyeket; gyermekkoromban kovács akartam lenni. S nem lett volna-e jobb? most piszkos kezekkel verném a vasat, ahelyett, hogy engem vernek piszkos kritikusok.

Várgedéről - az eső miatt néhány napi várakozás után - a második kirándulást tettük többen Vecseklőre (egy barkó faluba). Utba esik Hajnácskő... most már nem is rom, mert tulajdonosa ledöntette végkép. Innen egy negyednyire van fürdő és savanyúvíz, mely egészen olyan, mint a parádi, csak gyöngébb egy kissé. Mig itt uzsonnáztunk: Csomai Jóska cigánybandája gyönyörű nótákat huzott Lavotta, Csermák s másoktól; különösen megragadt - melyet most először hallottam - a karancsaljai nóta. Hogyne! az ég is derült-borult hallatára... egyfelől nap sütött, másfelől esett... szóval, a magyar nóta, magyar vigalom megtestesülése volt.

Vecseklőn megháltunk s másnap korán reggel indultunk Somoskőre a Mátra egyik ágán - a Medvesen - keresztül.

Elégia egy várrom felett (Petőfi-illusztráció)




Somoskő nem nagy vár volt, nem is nagy hegyen fekszik... de bámultam épitését, mely gyönyörü öt-, hat-, hétszögű kövekből van. Oldalában elszórva hevernek a hasonnevű falu házai, melynek lakói csaknem idillikus életet élnek még. Amint lejöttünk a várról e faluba, egy parasztasszony házához hítt bennünket, s ott - fölszólítatlanul - jól tartott édes és aludttejjel. Nagynehezen birtuk rávenni, hogy pénzt fogadjon el. A jó emberek!

Ide Salgó egy órányira esik. Azt beszélték e faluban, hogy mikor Salgon a török volt, innen a somoskői várból oda lőttek a magyarok, s egy töröknek, ki evett, épen a kanalat lőtték ki kezéből... mire a pogányok nyakra-főre elinaltak Salgóról s mai napig sem tértek vissza. Hol van oly merész képzeletű költő, mint a nép?

Jó, hogy vezetőt fogadtunk Somoskőről Salgóra, mert tán föl sem találtunk volna e várra. Oly rendkivüli helyen fekszik, hogy gondolatnak is őrült volt, oda épiteni. Környékezi rengeteg erdő bükk, cser, tölgy s egyéb fákból. A hegy teteje óriási gránitszikla s efölött állott a vár, melynek most már kevés maradványa van. A legmagasb fal mintegy két öles. Talán nem volt Magyarországban vár, mely oly közel szomszédja lett volna a csillagoknak, mint Salgó. Sokáig ültem romjainak legfelső csúcsán; tekintetem mérföldeken, lelkem századokon tul barangolt.

Estefelé értünk vissza Vecseklőre, eltelve a nap élvezeteivel, és jól kiéhezve, minek orvossága egyébiránt készen várt bennünket Vecseklőn... Kubinyi Rudi szakácsának emberségéből; minek ismét az a rossz következése lett, hogy igen jóllaktam, s ennélfogva gyötrelmes álmaim valának.
Amint vissza Várgedére mentünk, figyelemre sem méltattam Hajnácskőt, pedig mig Salgót nem láttam, nem győztem bámulni a meredek, cukorsüveg alaku bércet, hol a vár volt.

Az ut Fülektől Losoncig sokkal mélyebben véste magát emlékezetembe, semhogy máris elfeledtem volna, ennélfogva most Rima-Szombaton keresztül mentem Losoncra. Rima-Szombat csinos kis város; de az a két roppant fogadó benne ugy veszi ki magát (hogy magyarosan szóljak), mint mikor a kis unoka fölteszi nagyfejű öregapja pápaszemeit. A város alatt foly a Rima vize, melyben ugy megfürödtem, hogy majd belefúltam. Nem nagy a víz, hanem épen malom alatt esett a fürdés, hol egyenest keresztül akarván csapni, a habok alá sodortattam. Ha mégis bor lett volna, de vizbe fúlni... szekatúra! - Hajdan a szép költői világban csak passzió lehetett igy meghalni... a szirének és nimfák karjai között; de most már oly prózai a világ, hogy a szép zengzetes nimfák és szirének rút, néma halakká és rákokká változtak... piha! E meséből az a tanulság, hogy szép, aki jól tud úszni, mivel én sokkal kisebb mértékben dicsekedhetem, mint sok magyar versiró kollégám, kik tengernyi vizenyős verseikbe sem fulnak bele.

Losoncon egy hetet tölték. Dicsőséges eszem-iszom világ volt!... egyébiránt szellemi élvezetek nélkül sem szűkölködtem; mert Losoncon sok lelkes barátom és sok kedves leányka van. Azt is hiresztelték, - alig értem oda, - hogy házasodom, s hogy kit veszek el, mi rám nézve igenis hízelgő volt; de mindazáltal e hírt csak mendemondának vagyok kénytelen nyilatkoztatni... megnyugtatására hazám mindazon hölgyeinek, kik érettem tán titkon epednek viszontszerelmemtől várva földi boldogságukat.
Losonc igen mulatságos kis város... a deákság gyakran verekedik. Hős fiúk! az idén is agyonvertek egy csizmadia-legényt. Béke hamvaira!... és borostyán a ti homlokaitokra, hazámnak ifjú bajnokai!
És Losonc egyébként is mulatságos városka. Nem említve fürdőjét, van itt egy uri ember, ki ha az utcán mutatkozik, az egész város gyerkőcei fütyölni kezdenek. E hajborzasztó zene kíséri őt utcából utcába. Az egész história, ha jól értesültem, ez:

Az említett uri ember több gyönyörűséget lel a borban, mint a vizben. Egyszer, midőn volna ilyetén berugott állapotban, megállott közel egy kutyához s azt füttyeivel csalogatta maga után... de a kutya meg sem mozdult, mert hiányában vala a mozdulás egy mellőzhetetlen kellékének: az életnek. E történetnek valaki szemmellátó tanuja volt, s hinc illae fütyölések.

Szinte Losoncon van egy öreg funerátor, kire a város egyetemes fiatal sarjadéka azt szokta kiabálni, hogy:

- Kuvik, kuvik!

Ez a szegény öreg Vácról származott Losoncra. Ama kiabálások űzék őt ide előbbi lakhelyéről. És megérkezett szép álmaival jövendője felől, s amint a városba lépe, ekkép idvezelték:

- Kuvik, kuvik!

És a jámbor aggastyán békén tűr, mignem türelme megszakad; ekkor a gyerekek után lódul és hajigál utánok tégladarabokat... de a gyerekek megfeszítik gyors inaikat, egyet iramodnak, s kétszerezett energiával replikáznak a tégladarabokra, ordítván, süvöltvén:

- Kuvik, kuvik!

Losoncról Balassa-Gyarmatra mentemben semmi baj nem ért, kivevén, hogy a köpönyegemet Losoncon felejtvén, érte a kocsist vissza kelle küldenem majd félórányi járásról - a kocsis visszafutott s elhozta a köpönyeget, de nem az enyémet, hanem másét, s igy magamnak kelle visszalódulnom. Végre utnak indultunk, s mentünk most már csakugyan minden szerencsétlenség nélkül... csak utitársam köpönyege s a kocsinak egy lőcse veszett el. A köpönyeg megkerült, a lőcs nem, minek azon kellemes időtöltést köszönhetem, hogy folyvást oda kelle vigyáznom: nem esik-e ki a kerék?
Utba esett Ludány helység, hol a legszebb parasztfejkötőket láttam életemben. Ha megházasodom, onnan hozatok fejkötőket feleségem számára. No! már csak ezért is megkérhetne minél előbb valami leányka, hogy vegyem el őt.


Kinn a ménes, kinn a pusztán (Petőfi illusztráció)




A nagy hőség miatt késő délután indulván Losoncról, éjfél lett, mire Gyarmatra értünk. Szép, csillagos, holdas éj volt. Az egész város fölött némaság lengett (mondaná Sujánszky), a város fölött tehát némaság lengett, csak egypár kocsmából hallatszott hegedű- és bőgőszó s az ivók egy-egy kurjantása... másnap vásár volt. A vásár legkedvesebb látványaim egyike... átaljában mindazon hely és alkalom, hol minél több embert láthatok. Én a természetnek is meleg barátja vagyok; de hiába! egy szép hölgyet, egy részeg embert stb. mégis sokkal nagyobb gyönyörűséggel szemlélek, mint akármi tájat.

Gyarmaton megnézvén az igen szép megyeházat s a most épülő roppant börtönt, s a vásárban egyet fordulván, elindultam Vácra. Kocsisom egy váci molnár volt, ki lisztet hozott a vásárra... elmés ötleteivel igen mulattatott.

Amint felültünk, mondám neki, hogy kemény lesz az ülése.

- Annál jobban fog rázni - felelt ő.

Aztán politikáról s teológiáról beszéltünk... mi kár, hogy elfeledtem beszédeinket, mik a politikában s teológiában kétségkívül új epochát alkottak volna.

Rétságon ebédeltem egy ifju férfiuval, ki valamivel előbb ért oda nálam, s kinek arca az olyanoknak egyike volt, melyek első látásra vonzalmat öntenek az emberbe magok iránt. Alig váltottunk néhány szót s régi ismerősök levénk. Nevét kérdém. Megmondta s folytatá:

- Én nem is kérdezem: ki ön, mert tudom: ön Petőfi, nemde?

- Igen s honnan tudja?

- Ki ne ismerné önt!

Igaza van, ki ne ismerne engem! gondolám magamban önérzettel. Talán nem élnek tovább firkáim, mint én magam, tán addig sem élnek; meglehet, hogy még életemben elhangzik nevem, mintha soha nem zengett volna... de ez engem háborítani nem fog, elég lesz nekem akkor annak tudata, hogy volt idő, mikor azt mondhattam: ki ne ismerne engem! Szép ám, csak pillanatra is bírni egy olvasóközönség figyelmét, s hogy ezt én megnyertem, boldogabbá tesz végórámon, mintha kortársaimtól meg nem értve, de oly reménnyel halnék meg, hogy örök életü leszek az utókor ajkain.
A legkárhozatosabb vexák egyike, ha az ember Vácra siet, hogy a gőzösön még aznap Pestre érjen, s a gőzös öt-hat perccel elébb indul el onnan, mint az ember ott terem...

Igy jártam. Amint a váci hegyről leereszkedtem, ott ment a gőzös épen alattam, s mire a városba értem, a gőzös már... oh! - denique Vácon kellett az éjt töltenem.

És ez kínos éj volt!

Valami kisértet bolygatott... nagyszerű, méltóságos alak, de minden tagja összezúzva. Másnap reggel tudtam meg: ki volt? Azon fogadóban, melyben háltam, van a színpad;... az előttem megjelent éji kisértet kétségkívül az itt agyonvert szinművészet szelleme vala.

Nem akarván estig várni a gőzösre, megfogadtam a fogadós lovait, melyek korán reggel elég gyorsan ragadtak a már annyira ohajtott Pest felé, de mégsem oly gyorsan, hogy ne nyugtalankodtam volna. Hánykódásomban egy verset vágtam: "Idvezlet Pesthez"... Aki tudni akarja: milyen érzelmekkel léptem Pestbe, olvassa ezt a verset.

Életképek, 1845. júl. 5. és aug. 2. között

Link



















 
 
0 komment , kategória:  Petőfi Sándor  
Petőfi Sándor költészete
  2017-01-29 17:00:22, vasárnap
 
 










PETŐFI SÁNDOR KÖLTÉSZETE




Petőfi Sándor a magyar romantika korának egyik legjelentősebb életművét hozta létre. Irodalmunkra mindeddig a legnagyobb hatást gyakorolta, nevét, legalább néhány versét minden magyar ismeri. Művészete a romantika kiteljesedését , de egyben annak meghaladását is jelentette. Új irodalmi ízlést honosított meg, kitágítja a líra témakörét, új műfajokat teremt. Jellemző értékrendje, életének két mozgatórugója, célja kapcsolódik tömör egyszerűséggel a Szabadság, szerelem c. versében. Életénél becsesebb a szerelem, a szerelemnél is értékesebb a szabadság.

Költészetében összekapcsolódik a hazafiság, szerelem, a táj és a népi élet ábrázolása.


Külföldön Petőfi a legismertebb magyar költő mindmáig. Ő az istenek magyar kedvence. Mindent megkapott, hogy nagy költő lehessen: tehetséget, történelmet, sorsot. Huszonhat évet élt, s világirodalmi rangú s méretű életmű maradt utána, mely korfordulót jelentett nemzete irodalmában. "
Németh G. Béla (1982)








Petőfi Sándor összes költeményei

Link


Link



Betűrendes versjegyzék

Link



PETŐFI SZERELMI KÖLTÉSZETE

Link








AKASSZÁTOK FÖL A KIRÁLYOKAT!


Lamberg szivében kés, Latour nyakán
Kötél, s utánok több is jön talán,
Hatalmas kezdesz lenni végre, nép!
Ez mind igen jó, mind valóban szép,
De még ezzel nem tettetek sokat -
Akasszátok föl a királyokat!

Kaszálhatd a fűt világvégeig,
Holnap kinő az, ha ma lenyesik.
Tördelheted le a fa lombjait,
Idő jártával ujra kivirít;
Tövestül kell kitépni azokat -
Akasszátok föl a királyokat!

Vagy nem tanúltad még meg, oh világ,
Gyülölni méltóképen a királyt?
Oh, hogyha szétönthetném köztetek
Azt a szilaj veszett gyülöletet,
Mitől keblem, mint a tenger, dagad! -
Akasszátok föl a királyokat!

Szivöknek minden porcikája rosz,
Már anyja méhéből gazságot hoz,
Vétek, gyalázat teljes élete,
Szemétől a levegő fekete,
S megromlik a föld, melyben elrohad -
Akasszátok föl a királyokat!

Ezerfelé bús harcmező a hon,
Arat rajt a halál irtóztatón,
Itt egy falu, amott egy város ég,
Százezerek jajától zúg a lég;
S halál, rablás mind a király miatt -
Akasszátok föl a királyokat!

Hiába ömlik, hősök, véretek,
Ha a koronát el nem töritek,
Fejét a szörny ismét fölemeli,
S akkor megint elől kell kezdeni.
Hiába lenne ennyi áldozat? -
Akasszátok föl a királyokat!

Mindenkinek barátság, kegyelem,
Csak a királyoknak nem, sohasem!
Lantom s kardom kezembül eldobom,
A hóhérságot majd én folytatom,
Ha kívülem rá ember nem akad -
Akasszátok föl a királyokat!

(Debrecen, 1848. december.)


Petőfi Sándor: Akasszátok föl a királyokat (részlet)

Link








AZ ALFÖLD


Mit nekem te zordon Kárpátoknak
Fenyvesekkel vadregényes tája!
Tán csodállak, ámde nem szeretlek,
S képzetem hegyvölgyedet nem járja.

Lenn az alföld tengersík vidékin
Ott vagyok honn, ott az én világom;
Börtönéből szabadúlt sas lelkem,
Ha a rónák végtelenjét látom.

Felröpűlök ekkor gondolatban
Túl a földön felhők közelébe,
S mosolyogva néz rám a Dunától
A Tiszáig nyúló róna képe.

Délibábos ég alatt kolompol
Kis-Kunságnak száz kövér gulyája;
Deleléskor hosszu gémü kútnál
Széles vályu kettős ága várja.

Méneseknek nyargaló futása
Zúg a szélben, körmeik dobognak,
S a csikósok kurjantása hallik
S pattogása hangos ostoroknak.

A tanyáknál szellők lágy ölében
Ringatózik a kalászos búza,
S a smaragdnak eleven szinével
A környéket vígan koszorúzza.

Idejárnak szomszéd nádasokból
A vadlúdak esti szürkületben,
És ijedve kelnek légi útra,
Hogyha a nád a széltől meglebben.

A tanyákon túl a puszta mélyén
Áll magányos, dőlt kéményü csárda;
Látogatják a szomjas betyárok,
Kecskemétre menvén a vásárra.

A csárdánál törpe nyárfaerdő
Sárgul a királydinnyés homokban;
Odafészkel a visító vércse,
Gyermekektől nem háborgatottan.

Ott tenyészik a bús árvalyányhaj
S kék virága a szamárkenyérnek;
Hűs tövéhez déli nap hevében
Megpihenni tarka gyíkok térnek.

Messze, hol az ég a földet éri,
A homályból kék gyümölcsfák orma
Néz, s megettök, mint halvány ködoszlop,
Egy-egy város templomának tornya.

Szép vagy, alföld, legalább nekem szép!
Itt ringatták bölcsőm, itt születtem.
Itt borúljon rám a szemfödél, itt
Domborodjék a sir is fölöttem.

(Pest, 1844. július.)







ANYÁM TYÚKJA


Ej mi a kő! tyúkanyó, kend
A szobában lakik itt bent?
Lám, csak jó az isten, jót ád,
Hogy fölvitte a kend dolgát!

Itt szaladgál föl és alá,
Még a ládára is fölszáll,
Eszébe jut, kotkodákol,
S nem verik ki a szobábol.

Dehogy verik, dehogy verik!
Mint a galambot etetik,
Válogat a kendermagban,
A kiskirály sem él jobban.

Ezért aztán, tyúkanyó, hát
Jól megbecsűlje kend magát,
Iparkodjék, ne legyen ám
Tojás szűkében az anyám. -

Morzsa kutyánk, hegyezd füled,
Hadd beszélek mostan veled,
Régi cseléd vagy a háznál,
Mindig emberűl szolgáltál,

Ezután is jó légy, Morzsa,
Kedvet ne kapj a tyúkhusra,
Élj a tyúkkal barátságba'...
Anyám egyetlen jószága.

(Vác, 1848. február.)







AZ APOSTOL XI(részlet)




..."A szőlőszem kicsiny gyümölcs,
Egy nyár kell hozzá mégis, hogy megérjék.
A föld is egy gyümölcs, egy nagy gyümölcs,
S ha a kis szőlőszemnek egy nyár
Kell, hány nem kell e nagy gyümölcsnek,
Amíg megérik? ez belékerűl
Évezredek vagy tán évmiljomokba,
De bizonyára meg fog érni egykor,
És azután az emberek belőle
Világvégéig lakomázni fognak.
A szőlő a napsugaraktul érik;
Mig édes lett, hány napsugár
Lehelte rája élte melegét,
Hány százezer, hány miljom napsugár?...
A földet is sugárok érlelik, de
Ezek nem nap sugárai, hanem
Az embereknek lelkei.
Miden nagy lélek egy ilyen sugár, de
Csak a nagy lélek, s ez ritkán terem;
Hogyan kivánhatnók tehát, hogy
A föld hamar megérjék?...
Érzem, hogy én is egy sugár vagyok,
Amely segíti a földet megérni.
Csak egy nap tart a sugár élete,
Tudom, hogy amidőn megérkezik
A nagy szüret,
Akkorra én már rég lementem,
S parányi művemnek nyoma
Elvész az óriási munka közt,
De életemnek a tudat erőt ad,
Halálomnak pedig megnyúgovást,
Hogy én is, én is egy sugár vagyok! -
Munkára hát,
Föl a munkára, lelkem!
Ne légyen egy nap, egy perc elveszítve,
Nagy a föladat, az
Idő röpűl, s az
Élet rövid. -"....







AZ ÁLOM...


Az álom
A természetnek legszebb adománya.
Megnyílik ekkor vágyink tartománya,
Mit nem lelünk meg ébren a világon.
Álmában a szegény
Nem fázik és nem éhezik,
Bibor ruhába öltözik,
S jár szép szobák lágy szőnyegén.
Álmában a király
Nem büntet, nem kegyelmez, nem birál...
Nyugalmat élvez.
Álmában az ifju elmegy kedveséhez,
Kiért epeszti tiltott szerelem,
S ott olvad égő kebelén. �--
Álmamban én
Rabnemzetek bilincsét tördelem!

(Szalkszentmárton, 1846. március 10. előtt.)










AZ ÁRVA LYÁNY - Részlet


3.

Virágot ültettem
Anyám sírhalmára,
Harmat nem is kell, mert
Könnyem csorog rája.

Még holta után is
Kedvét keresem én,
Ezen virágokat
Csak azért ültetém.

Kedvelője volt a
Virágoknak anyám,
Szép intését mintha
Még most is hallanám:

,,Szeresd a virágot
És ne féltsd szívedet,
Mert, ki ezt szereti,
Rosz ember nem lehet;

A virág s az erény
Két atyafi-gyermek,
Egy szívben egymással
Nem ellenkezhetnek.

Tudod, mi a virág?
A földnek jósága;
Tudod, mi a jóság?
A lélek virága."...

Pest, 1847. március







A BÁNAT? EGY NAGY ÓCEÁN


A bánat? egy nagy óceán.
S az öröm?
Az óceán kis gyöngye. Talán,
Mire fölhozom, össze is töröm.

(Szalkszentmárton, 1846. március 10. előtt.)







BORDAL


Egyik kezemben a fegyverem,
A másikat sem hevertetem,
Jobbkezemben tartom kardomat,
Balkezembe veszek poharat.

Aki mostan nem tart énvelem,
Verje meg azt az én istenem,
Vigyék el a körmös angyalok...
A hazáért iszom, igyatok!

Igyunk jóbarátim, mostanság,
Bor a megtestesült bátorság,
Pedig nekünk ez kell, nem egyéb,
Öntsük hát magunkba hevenyén.

Ki tudja, hogy mit hoz a holnap?
Mire virad, tán már dobolnak,
Akkor aztán ki a csatára
Édes magyar hazánk javára!

Koszorús a haza homloka,
Szabadságból fontuk azt oda,
Ott is marad örök-mindétig,
Azt ugyan le róla nem tépik.

Egyszer volt csak rabnép a magyar,
Többé lenni nem fog, nem akar,
Most már meg van vetve a lába,
S az úristen sem hajt igába.

Szabadságunk, aki hozzád nyúl,
Elbucsúzhatik a világtul,
Szivében vér s élet nem marad,
Kiürítjük, mint e poharat!








BESZÉL A FÁKKAL A BÚS ŐSZI SZÉL


Beszél a fákkal a bús őszi szél,
Halkan beszélget, nem hallhatni meg;
Vajon mit mond nekik? beszédire
A fák merengve rázzák fejöket.
Dél s est között van idő, nyujtózom
A pamlagon végig kényelmesen...
Keblemre hajtva fejecskéjét, alszik
Kis feleségem mélyen, csendesen.

Egyik kezemben édes szendergőm
Szelídeden hullámzó kebele,
Másik kezemben imakönyvem: a
Szabadságháborúk története!
Minden betűje üstököscsillagként
Nyargal keresztül magas lelkemen...
Keblemre hajtva fejecskéjét, alszik
Kis feleségem mélyen, csendesen.

Arany csal s ostor kerget tégedet
A zsarnokért megvíni, szolganép,
És a szabadság? egyet mosolyog,
S mind, aki híve, a harctérre lép,
S érette, mint a szép lyánytól virágot,
Sebet, halált oly jókedvvel veszen...
Keblemre hajtva fejecskéjét, alszik
Kis feleségem mélyen, csendesen.

Hány drága élet hullt már érted el,
Oh szent szabadság! és mi haszna van?
De lesz, ha nincs: tiéd a diadal
Majd a csatáknak utósóiban,
S halottaidért bosszut is fogsz állni,
S a bosszuállás rettentő leszen!...
Keblemre hajtva fejecskéjét, alszik
Kis feleségem mélyen, csendesen.

Vérpanoráma leng előttem el,
A jövendő kor jelenései,
Saját vérök tavába fúlnak bé
A szabadságnak ellenségei!...
Egy kis mennydörgés szívem dobogása,
S villámok futnak által fejemen,
S keblemre hajtva fejecskéjét, alszik
Kis feleségem mélyen, csendesen.


Petőfi Sándor - Beszél a fákkal a bús őszi szél - Bács Ferenc

Link








BIZONY MONDOM, HOGY GYŐZ MOST A MAGYAR


Bizony mondom, hogy győz most a magyar,
Habár ég s föld ellenkezőt akar!
Azért nem győzött eddig is e hon,
Mert sohasem volt egy akaraton;
Most egy a lélek, egy a szív, a kar...
Mikor győznél, ha most sem, oh magyar?
Egy ember a haza, s ez halni kész,
S ezért, oh népem, ép ezért megélsz,
S dicső lesz élted, boldog és szabad,
Amilyen senkié a nap alatt!
S én bátran állom a csaták tüzét,
Tudom, hogy a golyó nekem nem vét,
Tudom, hogy a sors őriz engemet,
Hogy engemet megölni nem lehet,
Mert én leszek, nekem kell lenni, ki
Ha elleninket mind a föld fedi,
Megéneklem majd diadalmadat,
Szabadság, és a szent halottakat,
Akiknek vére volt kereszvized,
S halálhörgése bölcsőéneked;
Meg kell, hogy érjem azt a szép napot,
Midőn áldásodat reánk adod,
S mi annyi átokteljes év után
Sirunk, mosolygunk, az öröm mián,
Midőn, mit eltört láncunk ád, a nesz
Egy szabad nemzet imádsága lesz!
Meg kell, hogy érjem azt a nagy napot,
Amelyért lantom s kardom fáradott!

Marosvásárhely, 1849. március 6-7.










BORDAL


Egyik kezemben a fegyverem,
A másikat sem hevertetem,
Jobbkezemben tartom kardomat,
Balkezembe veszek poharat.

Aki mostan nem tart énvelem,
Verje meg azt az én istenem,
Vigyék el a körmös angyalok...
A hazáért iszom, igyatok!

Igyunk jóbarátim, mostanság,
Bor a megtestesült bátorság,
Pedig nekünk ez kell, nem egyéb,
�--ntsük hát magunkba hevenyén.

Ki tudja, hogy mit hoz a holnap?
Mire virad, tán már dobolnak,
Akkor aztán ki a csatára
Édes magyar hazánk javára!

Koszorús a haza homloka,
Szabadságból fontuk azt oda,
Ott is marad örök-mindétig,
Azt ugyan le róla nem tépik.

Egyszer volt csak rabnép a magyar,
Többé lenni nem fog, nem akar,
Most már meg van vetve a lába,
S az úristen sem hajt igába.

Szabadságunk, aki hozzád nyúl,
Elbucsúzhatik a világtul,
Szivében vér s élet nem marad,
Kiürítjük, mint e poharat!

Pest, 1848. március










CSATADAL


Trombita harsog, dob pereg,
Kész a csatára a sereg.
Előre!
Süvít a golyó, cseng a kard,
Ez lelkesíti a magyart.
Előre!

Föl a zászlóval magasra,
Egész világ hadd láthassa.
Előre!
Hadd lássák és hadd olvassák,
Rajta szent szó van: szabadság.
Előre!

Aki magyar, aki vitéz,
Az ellenséggel szembenéz.
Előre!


Mindjárt vitéz, mihelyt magyar;
Ő s az isten egyet akar.
Előre!

Véres a föld lábam alatt,
Lelőtték a pajtásomat,
Előre!
Én se' leszek rosszabb nála,
Berohanok a halálba,
Előre!

Ha lehull a két kezünk is,
Ha mindnyájan itt veszünk is,
Előre!
Hogyha el kell veszni, nosza,
Mi vesszünk el, ne a haza,
Előre!

Debrecen, 1848. december 8.







CSATÁBAN


A földön is harag,
Az égen is harag!
Kifolyt piros vér és
Piros napsugarak!
A lemenő nap oly
Vad bíborban ragyog!
Előre, katonák,
Előre, magyarok!

Komoly felhők közül
Bámul reánk a nap,
Rettentő szuronyok
Füstben csillámlanak,
A sűrü lomha füst
Sötéten gomolyog,
Előre, katonák,
Előre, magyarok!

Ropog, hosszan ropog
Csatárok fegyvere,
Ágyúk bömbölnek, hogy
Reng a világ bele;
Te ég, te föld, talán
Most összeomlotok!
Előre, katonák,
Előre, magyarok!

Szilaj lelkesedés
Foly bennem, mint tüzár,
A vérszag és a füst
Megrészegíte már,
Előre rontok én,
Ha élek, ha halok!
Utánam, katonák,
Utánam, magyarok!

Medgyes, 1849. (március 2-3.)


Petőfi Sándor: Csatában /Kormorán/

Link








DICSŐSÉGES NAGYURAK...


Dicsőséges nagyurak, hát
Hogy vagytok?
Viszket-e ugy egy kicsit a
Nyakatok?
Uj divatu nyakravaló
Készül most
Számotokra... nem cifra, de
Jó szoros.

Tudjátok-e, mennyit kértünk
Titeket,
Hogy irántunk emberiek
Legyetek,
Vegyetek be az emberek
Sorába...
Rimánkodott a szegény nép,
S hiába.

Állatoknak tartottátok
A népet;
Hát ha most mint állat fizet
Tinéktek?
Ha megrohan mint vadállat
Bennetek,
S körmét, fogát véretekkel
Festi meg?

Ki a síkra a kunyhókból
Miljomok!
Kaszát, ásót, vasvillákat
Fogjatok!
Az alkalom maga magát
Kinálja,
Ütött a nagy bosszuállás
Órája!

Ezer évig híztak rajtunk
Az urak,
Most rajtok a mi kutyáink
Hízzanak!
Vasvillára velök, aztán
Szemétre,
Ott egyék a kutyák őket
Ebédre!...

Hanem még se!... atyafiak,
Megálljunk!
Legyünk jobbak, nemesebbek
Őnáluk;
Isten után legszentebb a
Nép neve:
Feleljünk meg becsülettel
Nékie.

Legyünk nagyok, amint illik
Mihozzánk,
Hogy az isten gyönyörködve
Nézzen ránk,
S örömében mindenható
Kezével
Fejeinkre örök áldást
Tetézzen.

Felejtsük az ezer éves
Kínokat,
Ha az úr most testvérének
Befogad;
Ha elveti kevélységét,
Címerit,
S teljes egyenlőségünk el-
Ismeri.

Nemes urak, ha akartok
Jőjetek,
Itt a kezünk, nyujtsátok ki
Kezetek.
Legyünk szemei mindnyájan
Egy láncnak,
Szüksége van mindnyájunkr' aHazának.

Nem érünk rá várakozni,
Szaporán,
Ma jókor van, holnap késő
Lesz talán.
Ha bennünket még mostan is
Megvettek,
Az uristen kegyelmezzen
Tinektek!

Petőfi Sándor - Dicsőséges nagyurak /Mácsai Pál/

Link








EGY ESTÉM OTTHON


Borozgatánk apámmal;
Ivott a jó öreg,
S a kedvemért ez egyszer
Az isten áldja meg!
Soká nem voltam otthon,
Oly rég nem láta már,
Úgy megvénült azóta
Hja, az idő lejár.

Beszéltünk erről, arról,
Amint nyelvünkre jött;
Még a szinészetről is
Sok más egyéb között.

Szemében ,,mesterségem"
Most is nagy szálka még;
Előitéletét az
Évek nem szünteték.

,,No csak hitvány egy élet
Az a komédia!"
Fülemnek ily dicsérést
Kellett hallgatnia.

,,Tudom, sokat koplaltál,
Mutatja is szined.
Szeretném látni egyszer,
Mint hánysz bukfenceket."

Én műértő beszédit
Mosolygva hallgatám;
De ő makacs fej! föl nem
Világosíthatám.

Továbbá elszavaltam
Egy bordalom neki;
S nagyon, nagyon örültem,
Hogy megnevetteti.

De ő nem tartja nagyra,
Hogy költő-fia van;
Előtte minden ilyes
Dolog haszontalan.

Nem is lehet csodálni!
Csak húsvágáshoz ért;
Nem sok hajszála hullt ki
A tudományokért.

Utóbb, midőn a bornak
Edénye kiürűlt,
Én írogatni kezdtem,
Ő meg nyugonni dűlt.

De ekkor száz kérdéssel
Állott elő anyám;
Felelnem kellene hát az
Irást abban hagyám.

És vége-hossza nem lett
Kérdezgetésinek;
De nekem e kérdések
Olyan jól estenek,

Mert mindenik tükör volt,
Ahonnan láthatám:
Hogy a földön nekem van
Legszeretőbb anyám!

(Dunavecse, 1844. április.)










EGY GONDOLAT BÁNT ENGEMET...


Egy gondolat bánt engemet:
Ágyban, párnák közt halni meg!
Lassan hervadni el, mint a virág,
Amelyen titkos féreg foga rág;
Elfogyni lassan, mint a gyertyaszál,
Mely elhagyott, üres szobában áll.
Ne ily halált adj, istenem,
Ne ily halált adj énnekem!
Legyek fa, melyen villám fut keresztül,
Vagy melyet szélvész csavar ki tövestül;
Legyek kőszirt, mit a hegyről a völgybe
Eget-földet rázó mennydörgés dönt le...
Ha majd minden rabszolga-nép
Jármát megunva síkra lép
Pirosló arccal és piros zászlókkal
És a zászlókon eme szent jelszóval:
"Világszabadság!"
S ezt elharsogják,
Elharsogják kelettől nyúgatig,
S a zsarnokság velök megütközik:
Ott essem el én,
A harc mezején,
Ott folyjon az ifjui vér ki szivembül,
S ha ajkam örömteli végszava zendül,
Hadd nyelje el azt az acéli zörej,
A trombita hangja, az ágyudörej,
S holttestemen át
Fújó paripák
Száguldjanak a kivivott diadalra,
S ott hagyjanak engemet összetiporva.
Ott szedjék össze elszórt csontomat,
Ha jön majd a nagy temetési nap,
Hol ünnepélyes, lassu gyász-zenével
És fátyolos zászlók kiséretével
A hősöket egy közös sírnak adják,
Kik érted haltak, szent világszabadság!

(Pest, 1846. december.)







EST


A nap lement. Eljött a csend.
Szellőüzött felhők között
Merengve jár a holdsugár,
Mint rom felett a képzelet.

A városi nem élvezi;
Falun keresd: mi szép az est.
Utcára mén leány, legény,
S dalolni kezd.
Hallván a neszt,dalol vele
a fülemile lágy éneket
a lomb megett.

A kert alól furulya szól;
A pásztor ott tüzet rakott;
S míg elterül a tűz körül,
S megszólal a bús furulya;
Ökre, lova jár tétova,
És harmatos füvet tapos.

Akközben a kert ajtaja
Halkan kinyíl; miként a nyíl
Odasuhan víg-boldogan
A pásztor, és van ölelés,
Van csókolás -
Ki volna más, ki eljöve?
Mint szép hive.

Mulassatok, ti boldogok!....
Mért köztetek nem lehetek?










EURÓPA CSENDES, ÚJRA CSENDES...


Európa csendes, ujra csendes,
Elzúgtak forradalmai...
Szégyen reá! lecsendesűlt és
Szabadságát nem vívta ki.

Magára hagyták, egy magára
A gyáva népek a magyart;
Lánc csörg minden kézen, csupán a
Magyar kezében cseng a kard.

De hát kétségbe kell-e esnünk,
Hát búsuljunk-e e miatt?
Ellenkezőleg, oh hon, inkább
Ez légyen, ami lelket ad.

Emelje ez föl lelkeinket,
Hogy mi vagyunk a lámpafény,
Mely amidőn a többi alszik,
Ég a sötétség éjjelén.

Ha a mi fényünk nem lobogna
A véghetetlen éjen át,
Azt gondolhatnák fönn az égben,
Hogy elenyészett a világ.

Tekints reánk, tekints, szabadság,
Ismerd meg mostan népedet:
Midőn más könnyet sem mer adni,
Mi vérrel áldozunk neked.

Vagy kell-e még több, hogy áldásod
Ne érdemetlen szálljon ránk?
E hűtlen korban mi utósó
Egyetlen híveid valánk!







1848


Ezernyolcszáznegyvennyolc, te csillag,
Te a népek hajnalcsillaga!...
Megviradt, fölébredett a föld, fut
A hajnaltól a nagy éjszaka.
Piros arccal
Jött e hajnal,
Piros arca vad sugára
Komor fényt vet a világra;
E pirúlás: vér, harag és szégyen
A fölébredt nemzetek szemében.

Szégyeneljük szolgaságunk éjét,
Zsarnokok, rátok száll haragunk,
S a reggeli imádság fejében
Istenünknek vérrel áldozunk.
Álmainkban
Alattomban
Megcsapolták szíveinket,
Hogy kioltsák életünket,
De maradt még a népeknek vére
Annyi, ami fölkiált az égre.

Áll a tenger nagy elbámultában,
Áll a tenger és a föld mozog,
Emelkednek a száraz hullámok,
Emelkednek rémes torlaszok.
Reng a gálya...
Vitorlája
Iszaposan összetépve
A kormányos szíve képe,
Aki eszét vesztve áll magában
Beburkolva rongyos bíborában.

Csatatér a nagyvilág. Ahány kéz,
Annyi fegyver, annyi katona.
Mik ezek itt lábaim alatt?... hah,
Eltépett lánc s eltört korona.
Tüzbe véle!...
No de mégse,
Régiségek közé zárjuk,
De nevöket írjuk rájuk,
Különben majd a későn-születtek
Nem tudnák, hogy ezek mik lehettek.

Nagy idők. Beteljesült az Írás
Jósolatja: egy nyáj, egy akol.
Egy vallás van a földön: szabadság!
Aki mást vall, rettentőn lakol.
Régi szentek
Mind elestek,
Földúlt szobraik kövébül
Uj dicső szentegyház épül,
A kék eget vesszük boltozatnak,
S oltárlámpa lészen benne a nap!

(Debrecen, 1848. október vége�--november 16.)







ÉLET VAGY HALÁL


A Kárpátoktul le az Al-Dunáig
Egy bősz üvöltés, egy vad zivatar!
Szétszórt hajával, véres homlokával
Áll a viharban maga a magyar.
Ha nem születtem volna is magyarnak,
E néphez állanék ezennel én,
Mert elhagyott, mert a legelhagyottabb
Minden népek közt a föld kerekén.

Szegény, szegény nép, árva nemzetem te,
Mit vétettél, hogy így elhagytanak,
Hogy isten, ördög, minden ellened van,
És életed fáján pusztítanak?
S dühös kezekkel kik tépik leginkább
Gazúl, őrülten a zöld ágakat?
Azok, kik eddig e fa árnyékában
Pihentek hosszú századok alatt.

Te rác, te horvát, német, tót, oláhság,
Mit marjátok mindnyájan a magyart?
Török s tatártól mely titeket védett,
Magyar kezekben villogott a kard.
Megosztottuk tivéletek híven, ha
A jószerencse nékünk jót adott,
S felét átvettük mindig a tehernek,
Mit vállatokra a balsors rakott.

S most a hála!... vétkes vakmerénnyel
Reánk uszít a hűtelen király,
S mohó étvággyal megrohantok minket,
Miként a holló a holttestre száll.
Hollók vagytok ti, undok éhes hollók,
De a magyar még nem halotti test.
Nem, istenemre nem! s hajnalt magának
Az égre a ti véretekkel fest.

Legyen tehát úgy, mint ti akartátok,
Élet-halálra ki a síkra hát,
Ne légyen béke, míg a magyar földön
A napvilág egy ellenséget lát,
Ne légyen béke, míg rossz szívetekből
A vér utósó cseppje nem csorog...
Ha nem kellettünk nektek mint barátok,
Most mint birókat, akként lássatok.

Föl hát, magyar nép, e gaz csorda ellen,
Mely birtokodra s életedre tör.
Föl egy hatalmas, egy szent háborúra,
Föl az utósó ítéletre, föl!
A századok hiába birkozának
Velünk, és mostan egy év ölne meg?
Oroszlánokkal vívtunk hajdanában,
És most e tetvek egyenek-e meg?

Föl, nemzetem, föl! jussanak eszedbe
Világhódító híres őseid.
Egy ezredév néz ránk itélő szemmel
Atillától egész Rákócziig.
Hah, milyen múlt! hacsak félakkorák is
Leszünk, mint voltak e nagy ősapák,
El fogja lepni árnyékunk a sárba
És vérbe fúlt ellenség táborát!

Erdőd, 1848. szeptember 30.










ÉN


A világ az isten kertje;
Gyom s virág vagytok ti benne,
Emberek!
Én a kertnek egy kis magja,
De az úr ha pártom fogja:
Benne gyom tán nem leszek.

Tiszta e kebelnek mélye;
Égi kéz lövellt beléje
Lángokat.
És a lángok szűzen égnek
Szent oltárúl az erénynek
E1 nem romlott szív alatt.

Nem építek sors kegyére,
Tűrök, mit fejemre mére;
Jót, rosszat;
Mit ma ád, elvészi holnap;
Majd megadja, amit elkap;
jellemképe: változat.

Mint a róna, hol születtem,
Lelkem útja tetteimben
Egyenes!
Szavaimmal egy az érzet:
Célra jutni álbeszédet
Tétovázva nem keres.

És az ég szivem földébe,
Drága fádat ülteté be,
Szerelem!
Koszorúba fűzöm ágit,
Koszorúm szerény virágit
A hazának szentelem.

Kecskemét, 1843. március







A FARKASOK DALA


Süvölt a zivatar,
A felhős ég alatt,
A tél iker fia,
Eső és hó szakad.

Kietlen pusztaság
Ez, amelyben lakunk;
Nincs egy bokor se, hol
Meghúzhatnók magunk.

Itt kívül a hideg,
Az éhség ott belül,
E kettős üldözőnk
Kínoz kegyetlenül;

S amott a harmadik:
A töltött fegyverek:
A fehér hóra le
Piros vérünk csepeg.

Fázunk és éhezünk
S átlőve oldalunk,
Részünk minden nyomor...
De szabadok vagyunk!

(Pest, 1847)







FEKETE KENYÉR


Miért aggódol, lelkem jó anyám,
Hogy kenyeretek barna, e miatt?
Hisz meglehet: ha nincs idehaza,
Tán fehérebb kenyérrel él fiad.
De semmi az! csak add elém, anyám,
Bármilyen barna is az a kenyér.
Itthon sokkal jobb ízü énnekem
A fekete, mint máshol a fehér.

Szalkszentmárton, 1845. július







FORRADALOM


Haloványul a gyáva szavamra... dalom
Viharodnak előjele, forradalom!

Szomorúk az idők, a napok feketék,
Odahagytak atyáid, o nemzet, o nép!

Csak azért szakitád le bilincseidet,
Hogy ujabb nehezebb vas eméssze kezed.

Födi még beteg arcod az egykori por,
S ime sorsod ujonnan a porba tipor.

Nem a sors, nem a sors, de saját fiaid
Akaratja, mi újra lealacsonyit.

Ez a vétek amily cudar és iszonyú,
Iszonyúbb legyen érte az égi boszú!

Lealázod-e, oh haza, szent fejedet?
Piszok űlje a hír koszorúja helyett?

Mielőtt az erőszak igába fogat,
Kaszabold le, hazám, nyakadat te magad.

Tegye láncra a zsarnok a holttetemet,
Diadalma legyen temetői menet,

Hol elásnak, a domb neki trónja legyen
S gyakoroljon erőt siri férgeiden!

De te, oh haza, nem hagyod el magadat,
Haragod tüze arcaidon kigyuladt,

Kezed ott van a kardon, a markolaton...
Ki fog élni, ha nem te, dicsőn szabadon?

Szaporán ide, kedvesem, ajkaidat,
S te fiú, szaporán ide a poharat!

Mire elfogy a bor, mire csattan a csók,
Jeladásra emelhetik a lobogót.

Haloványul a gyáva szavamra... dalom
Viharodnak előjele, forradalom!

(Pest, 1848. augusztus.)







FÖL A SZENT HÁBORÚRA!


Itt a próba, az utósó
Nagy próba;
Jön az orosz, jön az orosz,
Itt is van már valóba'.
Eljött tehát az utósó
Itélet,
De én attól sem magamért,
Sem hazámért nem félek.

Miért félnék az itélet
Napjátul?
Féljenek ők, kik viselik
Magokat oly galádul,
Kik rátörtek az ártatlan
Magyarra,
Most veri meg az úristen
Mindenható haragja!

Föl, hazámnak valamennyi
Lakója,
Ideje, hogy tartozását
Minden ember lerója;
Ki a házból, ki a síkra,
Emberek,
Most az egész Magyarország
Legyen egy nagy hadsereg!

Ki is megyünk, szó sincs róla,
Mindnyájan.
Meghalni vagy győzedelmet
Nyerni a szent csatában.
Szent a csata, nem harcolunk
Királyért:
Király ellen szabadságunk
Istenünk és hazánkért!

Átkos király, érezted hát
Vesztedet.
Az ördögnek, hogy megmentsen,
Eladtad a lelkedet.
De hiába volt a vásár,
Elhihet'd:
Kit az isten elhagyott, azt
Az ördög nem menti meg.

Sok az orosz, nagy a száma,
Mi haszna?
Több lesz ott a magyar; talán
Száz is jut egy oroszra.
És ha volnánk kevesebben,
Mint azok:
Hála isten, minket hí ugy
A világ, hogy magyarok!

Ne féljetek, gyermekink, ne
Féljetek,
Nem szúr által dárdájával
A vad kozák titeket;
Feleségink, kedvesink, ne
Sírjatok,
Idegenek ölelése
Nem tesz csúfot rajtatok.

S ti apáink, anyáink, szent
Halottak,
Sírotokon ellenség ne
Tapodjon, nem tapodhat;
Inkább vesszen ki nemzetünk
Egy szálig,
S dagadjon föl kifolyt vérünk
Árja az ég boltjáig!

Minden, ami szent előttünk,
Kockán van,
Ha a világ támad is meg,
Győznünk kell e csatákban;
Ha miljomnak el kell veszni,
Vesszen el!
Ki fogna most fukarkodni
Életével, vérivel?

És te isten, magyarok nagy
Istene,
Légy népeddel, hű népeddel,
Jó népeddel, légy vele!
Tedd hatalmad fiaidnak
Lelkére,
Világdöntő haragodat
Fegyvereink élére!

Pest, 1849. június 20-30







FÖLTÁMADOTT A TENGER...


Föltámadott a tenger,
A népek tengere;
Ijesztve eget-földet,
Szilaj hullámokat vet
Rémítő ereje.

Látjátok ezt a táncot?
Halljátok e zenét?
Akik még nem tudtátok,
Most megtanulhatjátok,
Hogyan mulat a nép.

Reng és üvölt a tenger,
Hánykódnak a hajók,
Sűlyednek a pokolra,
Az árboc és vitorla
Megtörve, tépve lóg.

Tombold ki, te özönvíz,
Tombold ki magadat,
Mutasd mélységes medred,
S dobáld a fellegekre
Bőszült tajtékodat;

Jegyezd vele az égre
�--rök tanúságúl:
Habár fölűl a gálya,
S alúl a víznek árja,
Azért a víz az úr!

(Pest, 1848. március 27-30.)







FÜSTBEMENT TERV


Egész uton - hazafelé -
Azon gondolkodám:
Miként fogom szólítani
Rég nem látott anyám?

Mit mondok majd először is
Kedvest, szépet neki?
Midőn, mely bölcsőm ringatá,
A kart terjeszti ki.

S jutott eszembe számtalan
Szebbnél-szebb gondolat,
Mig állni látszék az idő,
Bár a szekér szaladt.

S a kis szobába toppanék...
Röpűlt felém anyám...
S én csüggtem ajkán... szótlanúl...
Mint a gyümölcs a fán.

(Dunavecse, 1844. április.)










HA FÉRFI VAGY, LÉGY FÉRFI...


Ha férfi vagy, légy férfi,
S ne hitvány gyönge báb,
Mit kény és kedv szerint lök
A sors idébb-odább.
Félénk eb a sors, csak csahol;
A bátraktól szalad,
Kik szembeszállanak vele...
Azért ne hagyd magad!

Ha férfi vagy, légy férfi,
S ne szád hirdesse ezt,
Minden Demosthenesnél
Szebben beszél a tett.
Építs vagy ronts, mint a vihar,
S hallgass, ha műved kész,
Mint a vihar, ha megtevé
Munkáját, elenyész.

Ha férfi vagy, légy férfi,
Legyen elved, hited,
És ezt kimondd, ha mindjárt
Véreddel fizeted.
Százszorta inkább éltedet
Tagadd meg, mint magad;
Hadd vesszen el az élet, ha
A becsület marad.

Ha férfi vagy, légy férfi,
Függetlenségedet
A nagyvilág kincséért
Árúba ne ereszd.
Vesd meg, kik egy jobb falatért
Eladják magokat.
,,Koldúsbot és függetlenség!"
Ez légyen jelszavad.

Ha férfi vagy, légy férfi,
Erős, bátor, szilárd,
Akkor, hidd, hogy sem ember
Sem sors könnyen nem árt.
Légy tölgyfa, mit a fergeteg
Ki képes dönteni,
De méltóságos derekát
Meg nem görbítheti.

(Pest, 1847. január.)







A HEGYEK KÖZT


Ott alant, alant, a mélyben,
A kék messzeség ködében,
Ott a város... csak ugy rémlik,
Mint a múlt, amelyet félig
Átadott immár a lélek
A felejtés éjjelének.
Kinn vagyok a természetben,
Fönn magasra nőtt hegyekben;
Magas e hely, itt pihen meg
Koronként a vándor felleg,
S ha itt volnék éjjelenként,
Csillagokkal beszélgetnék.
Lenn a völgyben, lenn a mélyben,
A kék messzeség ködében,
A város távol zajában
Hagytam gondod, hazám s házam!
Ott lenn hagytam minden gondot,
Mely szívem fölött borongott,
Melynek sötét árnyékában
Mint rideg kőszikla álltam.
Ne bántsatok, ne bántsatok,
Ha egy rövid napot lopok
A magam mulatságának,
Hisz eleget élek másnak!...
Minden lenn maradt, ami bánt,
Nem hoztam föl magammal mást,
Csak ami boldogságot ad,
Kedvesemet és lantomat.
Kedvesem, ki egy személyben
Asszony s gyermek, örömében
Jön és megyen, pillangót űz,
Virágot szed, koszorút fűz,
Majd eltűnik, majd előjön;
Ugy lebeg a hegytetőkön,
Mint egy álom tüneménye,
Mint e rengeteg tündére.
Én merengve, oh természet,
Örök szépségidre nézek,
S szemeimnek bámultában
Néma, de szent imádság van.
Mint felém repeső szivek,
Rezgenek a falevelek,
S ábrándos suttogásukban
Mennyi kedves, szép titok van!
Fáktól vagyok körülvéve,
S mint édes fia fejére
Áldó keze az atyának,
Ugy hajolnak rám az ágak.
Istenem, de boldog vagyok!
Majd, hogy sírva nem fakadok.

Zugliget, 1848. szeptember 8.







Petőfi Sándor - A HELYSÉG KALAPÁCSA (hangoskönyv)

Link








HONFIDAL


Tied vagyok, tied, hazám!
E szív, e lélek;
Kit szeretnék, ha tégedet
Nem szeretnélek?

Szentegyház keblem belseje,
Oltára képed.
Te állj, s ha kell: a templomot
Eldöntöm érted;

S az összeroskadó kebel
Végső imája:
Áldás a honra, istenem
Áldása rája! -

De én nem mondom senkinek,
Ki nem kiáltom:
Legkedvesebbem hogy te vagy


A nagy világon.

Titkon kisérem lépteid,
S mindegyre híven;
Nem, mint az árny az útazót,
Csak jó időben.

De mint az árnyék nő, midőn
Az est közelget:
Nő búm, ha sötétedni kezd,
Hazám, fölötted.

És elmegyek, hol híveid
Pohárt emelve
A sorstól új fényt esdenek
Szent életedre;

S kihajtom egy cseppig borát
A telt üvegnek,
Bár keserű... mert könnyeim
Beléperegnek!

Debrecen, 1844. január-február







ISMÉT MAGYAR LETT A MAGYAR


Ismét magyar lett a magyar,
Mert ekkorig nem volt a,
Hogy is lett volna? szolga volt,
S nem magyar, aki szolga!
Ismét magyar lett a magyar,
Bilincsét összetörte,
Mint ősszel a száraz levél,
Csörögve hull a földre!
Ismét magyar lett a magyar,
Kardot ragad kezébe,
Kardján a napsugár ragyog
S a bátorság szemébe'!
Ismét magyar lett a magyar,
Lángol, piroslik arca,
Kitűzött zászló mindenik,
Amely jelt ád a harcra!
Ismét magyar lett a magyar,
Egy sziv miljók keblében,
És dobbanása rémület
Az ellenség fülében!
Ismét magyar lett a magyar,
A síkra állt vitézül,
És a világ, a nagyvilág
Csodákat látni készül!
Ismét magyar lett a magyar,
S világvégéig az lesz,
Vagy iszonyúan és dicsőn
Mind, mind egy szálig elvesz!

Pest, 1848. július













ITT VAN AZ ŐSZ, ITT VAN ÚJRA


Itt van az ősz, itt van ujra,
S szép, mint mindig, énnekem.
Tudja isten, hogy mi okból
Szeretem? de szeretem.

Kiülök a dombtetőre,
Innen nézek szerteszét,
S hallgatom a fák lehulló
Levelének lágy neszét.

Mosolyogva néz a földre
A szelíd nap sugara,
Mint elalvó gyermekére
Néz a szerető anya.

És valóban ősszel a föld
Csak elalszik, nem hal meg;
Szeméből is látszik, hogy csak
Álmos ő, de nem beteg.

Levetette szép ruháit,
Csendesen levetkezett;


Majd felöltözik, ha virrad
Reggele, a kikelet.

Aludjál hát, szép természet,
Csak aludjál reggelig,
S álmodj olyakat, amikben
Legnagyobb kedved telik.

Én ujjam hegyével halkan
Lantomat megpenditem,
Altató dalod gyanánt zeng
Méla csendes énekem.

Kedvesem, te űlj le mellém,
Űlj itt addig szótlanúl,
Míg dalom, mint tó fölött a
Suttogó szél, elvonúl.

Ha megcsókolsz, ajkaimra
Ajkadat szép lassan tedd,
Föl ne keltsük álmából a
Szendergő természetet.

(Erdőd, 1848. november)










JÖVENDÖLÉS - Részlet


...És nőtt a gyermek, lángra lobbant
Meleg keblén az ifjukor,
S a dal malasztos enyh a szívnek,
Midőn hullámzó vére forr.

Lantot ragadt az ifju karja,
Lantjának adta érzetét,
S dalszárnyon a lángérzemények
Madárként szálltak szerteszét.

Égig röpűlt a bűvös ének,
Lehozta a hír csillagát,
És a költőnek, súgarából
Font homlokára koronát.

De méreg a dal édes méze;
S mit a költő a lantnak ad,
Szivének mindenik virága,
Éltéből egy-egy drága nap.

Pokollá lett az érzelemláng.
És ő a lángban martalék;
A földön őt az életfának
Csak egy kis ága tartja még.

Ott fekszik ő halálos ágyon,
Sok szenvedésnek gyermeke,
S hallá, mit a szülő bus ajka
Kínjának hangján rebege:

,Halál ne vidd el őt karomból,
Ne vidd korán el a fiut;
Soká igérte őt éltetni
Az ég... vagy álmunk is hazud?...'

"Anyám, az álmok nem hazudnak;
Takarjon bár a szemfödél:
Dicső neve költő-fiadnak,
Anyám, soká, örökkön él."

Kecskemét, 1843.







KEMÉNY SZÉL FÚJ...


Kemény szél fúj, lángra kap a szikra,
Vigyázzatok a házaitokra,
Hátha mire a nap lehanyatlik,
Tűzben állunk már tetőtül-talpig.

Édes hazám, régi magyar nemzet,
Alszik-e csak a vitézség benned,
Vagy apáink halálával elhalt?
Illik-e még oldaladra a kard?

Magyar nemzet, ha rád kerül a sor,
Léssz-e megint, ami voltál egykor?
Oly hatalmas harcos, ki szemével
Jobban ölt, mint más a fegyverével!

A világot védtük hajdanában
A tatár és a török világban;
Vajon most, ha eljön a nagy munka,
Meg bírjuk-e védni mi magunkat?

Oh magyarok istene, add jelit,
Ha a kenyértörés elközelit,
Hogy az égben uralkodol még te
A magad s néped dicsőségére!

Pest, 1848. február










KÉT ORSZÁG ÖLELKEZÉSE


És az idő eljött, bár nem hamar,
De nem is későn még, midőn
A szent imádság meghallgatva lőn,
Midőn egygyé lett mind a két magyar! . . .
Ki eddig a porban hevertél,
Légy üdvözölve keblünkön, Erdély!
Oh nemzetemnek drága szép testvére,
Simulj, simulj testvéred keblére,
A melyben a szív most oly édesen ver . . .
Légy üdvözölve százszor, százezerszer!

Mi jól, mi jól esik ölelkezésünk,
S mégis milyen sokáig késtünk! . . .
De mindegy, mindegy, feljött végre
A késedelmes nap az égre,
Mely összesimult arczainkra süt,
S örömkönyüket szárit mindenütt.
Oh nap, ne bántsd e könnyeket,
Melyek most pilláinkon rengenek,
A melyeket
Öröm csepegtetett;
Hagyd a világnak végeiglen
Ottan ragyogni szemeinkben,
Hagyd ott ragyogni mindég . . .
Magyar szemekben ez oly ritka vendég!

Együtt vagyunk és együtt maradunk !
Nincs isten és nincs ördög, a ki
Ismét széjjel birná szakítni
Ölelkező karunk,
Egy volt a bölcsőnk, koporsónk is egy lesz,
Ha majd leszállunk a holt nemzetekhez .
De én nem félek többé a haláltól,
Viselje bármilyen csalárdul
A változékony sors magát,
Sebet kapunk talán, de nem halált.

Jöhetsz, most már jöhetsz, vihar,
Nem rettegjük már haragod,
Két ország egygyé olvadott,
Kétélű kard lett a magyar,
Mely jobbra is vág, balra is vág,
És jobbra-balra majd érzik csapását!

S te, lelkem, szállj a Királyhágón által
Érzelmeimnek tündér világával,
És szórd el ott e kincseket,
Ajándékozz meg ifjat, öreget,
Hadd gazdagodjék mindenik meg,
De legszebb részét add a székelyeknek !

Csókold meg a székely fegyvereket,
Azok csókodtul tündököljenek,
S azoktól nyerj te hős-erőt,
Mely úgy tündöklik a világ előtt!
S ha bejárad a völgyeket,
Röpülj föl s állj meg bérczeik felett,
S hogy megismerjék a rónák fiát,
Játszál szemökkel, mint a déli-báb!

1848 május.










KI A SZABADBA!


Ki a szabadba, látni a tavaszt,
Meglátni a természet szinpadát!
Az operákban ki gyönyörködik?
Majd hallhat ott kinn kedves operát.

A természetnek pompás szinpadán
A primadonna a kis fülmile;
Ki volna, énekesnők! köztetek
Merész: versenyre kelni ővele?

Megannyi páholy mindenik bokor,
Amelyben ülnek ifjú ibolyák,
Miként figyelmes hölgyek... hallgatván
A primadonna csattogó dalát.

És minden hallgat, és minden figyel,
És minden a legforróbb érzelem...
A kősziklák, e vén kritikusok,
Maradnak csak kopáran, hidegen.







A KUTYÁK DALA


Süvölt a zivatar
A felhős ég alatt;
A tél iker fia,
Eső és hó szakad.

Mi gondunk rá? mienk
A konyha szöglete.
Kegyelmes jó urunk
Helyheztetett ide.

S gondunk ételre sincs.
Ha gazdánk jóllakék,
Marad még asztalán,
S mienk a maradék.

Az ostor, az igaz,
Hogy pattog némelykor,
És pattogása fáj,
No de: ebcsont beforr.

S harag multán urunk
Ismét magához int,
S mi nyaljuk boldogan
Kegyelmes lábait!

Pest, 1847. január







A MAGYAROK ISTENE


Félre, kislelkűek, akik mostan is még
Kételkedni tudtok a jövő felett,
Kik nem hiszitek, hogy egy erős istenség
Őrzi gondosan a magyar nemzetet!

Él az a magyarok istene, hazánkat
Átölelve tartja atyai keze;
Midőn minket annyi ellenséges század
Ostromolt vak dühhel: ő védelmezze.

Az idők, a népek éktelen viharja
Elfújt volna minket, mint egy porszemet,
De ő szent palástja szárnyát ránk takarta,
S tombolt a vihar, de csak fejünk felett.

Nézzetek belé a történet könyvébe,
Mindenütt meglátni vezérnyomdokát,
Mint a folyóvízen által a nap képe,
Áthúzódik rajta aranyhíd gyanánt.

Így keresztüléltünk hosszú ezer évet;
Ezer évig azért tartott volna meg,
Hogy most, amidőn már elértük a révet,
Az utolsó habok eltemessenek?

Ne gondoljuk ezt, ne káromoljuk őket,
Mert káromlás, róla ilyet tenni fel,
Nem hogy egy isten, de még ember sem űzhet
Ily gúnyos játékot gyermekeivel!

A magyar nemzetnek volt nagy és sok vétke,
S büntetéseit már átszenvedte ő;
De erénye is volt, és jutalmat érte
Még nem nyert... jutalma lesz majd a jövő.

Élni fogsz, hazám, mert élned kell... dicsőség
És boldogság lészen a te életed...
Véget ér már a hétköznapi vesződség,
Várd örömmel a szép derült ünnepet!







A MAGYAR NEMZET


Oh ne mondjátok nekem, hogy
Hajnallik hazánk felett!
Látom én: az ő számára
sző a sors szemfödelet.
S kérni istent nem merem, hogy
Nemzetem gyógyítsa fel,
Mert e nemzet, elhigyétek,
Életet nem érdemel.

Figyelemmel átforgattam
A történet lapjait,
S fontolóra vette lelkem,
Amit e hon végbevitt.
S mit találtam ott fölírva
Századok bötűivel?
Azt találtam, hogy e nemzet
Életet nem érdemel.

Jóra termett nép honában
Egy a szív, az akarat,
A közérdek mellett minden
Külön érdek elmarad.
Itten oltárt minden ember
Ön bálványaért emel -
És az ilyen önző nemzet
Életet nem érdemel.

Voltak egyesek közöttünk!
Tiszta, hű, nagy szellemek,
Akik mindent, amit tettek,
A hazáért tettenek.
Hány volt köztök, kiket a hon,
Maga a hon veszte el!
És az ily hálátlan nemzet
Életet nem érdemel

Más hazában híven őrzik
Mindazt, ami nemzeti ;
Ősi kincsét a magyar nép
Megveti, és elveti,
A magyar magyarnak lenni
Elfeled vagy szégyenel -
És az ily elkorcsult nemzet
Életet nem érdemel...

Oh de mért elősorolnom
E szegény hon vétkeit?
Lesz- e sors, oh lesz- e isten,
Aki minket megsegít ?
A nagy isten szent kegyéből
Jő- e megváltási jel ?
Lesz- e még e nemzet olyan,
Hogy halált nem érdemel ?

Pest, 1845. január







A MAGYAR NEMZET


Járjatok be minden földet,
Melyet Isten megteremtett,
S nem akadtok bizonyára
A magyar nemzet párjára.
Vajon mit kell véle tenni:
Szánni kell-e vagy megvetni? -
Ha a föld Isten kalapja,
Hazánk a bokréta rajta!
Oly szép ország, oly virító,
Szemet-lelket andalító,
És oly gazdag!... aranysárgán
Ringatózik rónaságán
A kalászok óceánja;
S hegyeiben mennyi bánya!
És ezekben annyi kincs van,
Mennyit nem látsz álmaidban.
S ilyen áldások dacára
Ez a nemzet mégis árva,
Mégis rongyos, mégis éhes,
Közel áll az elveszéshez.
S szellemének országában
Hány rejtett gyöngy és gyémánt van!
S mindezek maradnak ott lenn.
Vagy ha éppen a véletlen
Föl találja hozni őket,
Porban, sárban érnek véget,
Vagy az ínség zivatarja
őket messze elsodorja,
Messze tőlünk a világba,
Idegen nép kincstárába,
És ha ott ragyogni látjuk,
Szánk-szemünket rájok tátjuk,
S áldicsőséggel lakunk jól,
Hogy ez innen van honunkból.
Ez hát nemes büszkeségünk,
Melyről annyiszor mesélünk?
Azzal dicsekedni váltig,
Ami szégyenünkre válik!...
Csak a magyar büszkeséget,
Csak ezt ne emlegessétek!
Ezer éve, hogy e nemzet
Itt magának hazát szerzett,
És ha jőne most halála,
A jövendő mit találna,
Mi neki arról beszélne,
Hogy itt hajdan magyar éle?
S a világtörténet könyve?
Ott sem lennénk följegyezve!
És ha lennénk, jaj minékünk,
Ezt olvasnák csak felőlünk:
"Élt egy nép a Tisza táján,
Századokig, lomhán, gyáván." -
O'h hazám, mikor fogsz ismét
Tenni egy sugárt, egy kis fényt
Megrozsdásodott nevedre?
Mikor ébredsz önérzetre?

(Pest,1846.dec.)


Petőfi Sándor - A magyar nemzet

Link








A MAGYAR NÉP


Szabad a magyar nép, szabad valahára,
Kinek láncot vertek kezére, lábára,
S görbedt derekával a rabigát vonta,
Mintha csak állat és nem ember lett volna.
Szabad a magyar nép, fejét föltarthatja,
Kénye-kedve szerint kezeit mozgatja,
S mely előbb mint bilincs őtet szorította,
A vasat mint kardot ő szorítja mostan.
Szabad a magyar nép... lejárt napod, német!
Nem táncoltatod te többé ezt a népet,
S pióca módjára nem szívod a vérét,
Megfizette isten gonoszságod bérét.
E földön legyen úr a tót vagy a német?
E földön, hol annyi vitéz magyar vérzett!
Magyar vér szerezte ezt a dicső hazát,
És magyar vér ezer évig ótalmazá!
Nincs itt urasága csak az egy magyarnak,
S kik a mi fejünkre állani akarnak,
Azoknak mi állunk feje tetejére,
S vágjuk sarkantyúnkat szíve közepébe!
Vigyázz, magyar, vigyázz, éjjel is ébren légy,
Ki tudja, mikor üt rajtad az ellenség?
Ha eljön, ugy jőjön, hogy készen találjon,
Még a félhalott se maradjon az ágyon!
Haza és szabadság, ez a két szó, melyet
Először tanuljon dajkától a gyermek,
És ha a csatában a halál eléri,
Utószor e két szót mondja ki a férfi!

Pest, 1848. június







MAGYAR VAGYOK


Magyar vagyok. Legszebb ország hazám
Az öt világrész nagy területén.
Egy kis világ maga. Nincs annyi szám,
Ahány a szépség gazdag kebelén.
Van rajta bérc, amely tekintetet vét
A Kaszpi-tenger habjain is túl,
És rónasága, mintha a föld végét
Keresné, olyan messze-messze nyúl.

Magyar vagyok. Természetem komoly,
Mint hegedűink első hangjai;
Ajkamra fel-felröppen a mosoly,
De nevetésem ritkán hallani.
Ha az öröm legjobban festi képem:
Magas kedvemben sírva fakadok;
De arcom víg a bánat idejében,
Mert nem akarom, hogy sajnáljatok.

Magyar vagyok. Büszkén tekintek át
A multnak tengerén, ahol szemem
Egekbe nyúló kősziklákat lát,
Nagy tetteidet, bajnok nemzetem.
Európa színpadán mi is játszottunk,
S mienk nem volt a legkisebb szerep;
Ugy rettegé a föld kirántott kardunk,
Mint a villámot éjjel a gyerek.

Magyar vagyok. Mi mostan a magyar?
Holt dicsőség halvány kisértete;
Föl-föltünik s lebúvik nagy hamar
Ha vert az óra odva mélyibe.
Hogy hallgatunk! a második szomszédig
Alig hogy küldjük életünk neszét.
S saját testvérink, kik reánk készítik
A gyász s gyalázat fekete mezét.

Magyar vagyok. S arcom szégyenben ég,
Szégyenlenem kell, hogy magyar vagyok!
Itt minálunk nem is hajnallik még,
Holott máshol már a nap úgy ragyog.
De semmi kincsért s hírért a világon
El nem hagynám én szűlőföldemet,
Mert szeretem, hőn szeretem, imádom
Gyalázatában is nemzetemet!

(Pest, 1847. február.)


Petőfi Sándor - Magyar vagyok (előadja Latinovits Zoltán)

Link








A MÁGNÁSOKHOZ


Dicsőséges nagy urak, hát hogy vagytok?
Viszket-e ugy egy kicsit a nyakatok?
Uj divatu nyakravaló készül most
Számotokra nem czifra, de jó szoros.

Tudjátok-e, mennyit kértünk titeket,
Hogy irántunk emberiek legyetek,
Vegyetek be az emberek sorába?...
Rimánkodott a szegény nép, s hiába.

Állatoknak tartottátok a népet;
Hátha most mint állat fizet néktek?
Ha megrohan mint vadállat bennetek,
S körmét, fogát véretekkel festi meg?

Ki a síkra a kunyhókból, milljomok!
Kaszát, ásót. Vasvillát fogjatok!
Az alkalom maga magát kinálja,
Ütött a bosszuállás órája!

Ezer évig híztak rajtunk az urak,
Most rajtatok a mi kutyáink hízzanak!
Vasvillára velök, aztán szemétre,
Ott egyék a kutyák őket ebédre!...

Hanem még se!... atyafiak, megálljunk!
Legyünk jobbak, nemesebbek ő náluk;
Isten után a legszentebb a nép neve:
Feleljünk meg becsülettel nékie.

Legyünk nagyok, a mint illik mi hozzánk,
Hogy az isten gyönyörködve nézzen ránk,
S örömében mindenható kezével
Fejeinkre örök áldást tetézzen.

Felejtsük az ezer éves kínokat,
Ha az úr most testvérének befogad;
Ha elveti kevélységét, czímerit,
S teljes egyenlőségünket elismeri.

Nemes urak, ha akartok, jőjetek,
Itt a kezünk, nyujtsátok ki kezetek.
Legyünk szemei mindnyájan egy láncznak,
Szüksége van mindnyájunkra a hazának.

Nem érünk rá várakozni, szaporán,
Ma jókor van, holnap késő lesz talán,
Ha bennünket még mostan is megvettek,
Az úr isten kegyelmezzen ti nektek!

1848. Március 11.







A MÁRCIUSI IFJAK


Szolgaságunk idejében
Minden ember csak beszélt,
Mi valánk a legelsők, kik
Tenni mertünk a honért!

Mi emeltük föl először
A cselekvés zászlaját,
Mi riasztók föl zajunkkal
Nagy álmából a hazát!

A földet, mely koporsó volt
S benn egy nemzet a halott,
Megillettük, és tizennégy
Milljom szív földobogott.

Egy szóvá s egy érzelemmé
Olvadt össze a haza,
Az érzelem "lelkesűlés",
A szó "szabadság" vala.

Oh ez ritkaszép látvány volt,
S majd ha vénül a világ,
Elmondják az unokáknak
Ezt a kort a nagyapák.

És mi becsben, hírben álltunk,
Míg tartott a küzdelem,
De becsünknek, de hirünknek
Vége lett nagy hirtelen.

Kik nem voltak a csatán, a
Diadalhoz jöttenek,
S elszedék a koszorúkat,
Mert a szóhoz értenek.

E sereg, mely, míg a harc folyt,
El volt bujva vagy aludt,
Igy zugott a diadalnál:
Mi viseltünk háborut!

Legyen tehát a tiétek,
A dicsőség és a bér,
Isten neki... nem küzdénk mi
Sem dicsőség-, sem dijért.

És ha újra tenni kell majd,
Akkor újra ott leszünk,
És magunknak bajt s tinektek
Koszorúkat szerezünk.

Viseljétek a lopott hírt,
A lopott babérokat,
Nem fogjuk mi fejetekről
Leszaggatni azokat.

Abban lelünk mi jutalmat,
Megnyugoszunk mi azon:
Bárkié is a dicsőség,
A hazáé a haszon!







MÁR SOKSZOR ÉNEKELTEM...


Már sokszor énekeltem rólatok,
Még többször is éneklek, szép csillagok.
Én úgy szeretlek titeket!
Egy szebb világgal hiteget
Sugárotok;
S ti egyre mosolygotok,
S oly jól esik nekem,
Oda tekintenem,
Hol egy kis vidámság van
E szomorú világban.

Szalkszentmárton, 1846. március 10. előtt







MEGINT BESZÉLÜNK S CSAK BESZÉLÜNK...


Megint beszélünk s csak beszélünk,
A nyelv mozog s a kéz pihen;
Azt akarják, hogy Magyarország
Inkább kofa, mint hős legyen.

Dicsőségünknek kardja! csak most
Készültél s már a rozsda esz.
Meglássátok, maholnap minden
Az ó kerékvágásba' lesz.

Ugy állok itt, mint a tüzes ló,
Mely föl vagyon nyergelve már,
S prüsszögve és tombolva ott benn
Fecsegő gazdájára vár.

Nem a tettek terén fogok hát,
Mint egy csillag, lehullani?
Megfojtanak majd a tétlenség
Lomhán ölelő karjai?

S nem lenne baj, ha magam volnék,
Hisz egy ember nem a világ,
De ezer és ezer van, aki
A zablán tépelődve rág.

Óh ifjaink, óh én barátim,
Ti megkötött szárnyú sasok,
Láng a fejem, jég a szivem, ha
Végigtekintek rajtatok!...

Föl, föl, hazám, előre gyorsan,
Megállni féluton kivánsz?
Csupán meg van tágítva rajtad,
De nincs eltörve még a lánc!

(Pest, 1848. április)







MI KÉK AZ ÉG!


Mi kék
Az ég!
Mi zöld
A föld!
Zöld föld felett, kék ég alatt a
Hangos pacsírta fütyörész;
Dalával a napot kicsalta,
A nap rá gyönyörködve néz.

Mi kék
Az ég!
Mi zöld
A föld!
Zöld a föld, kék az ég, tavasz van...
És én oly sült bolond vagyok,
Hogy idebenn a szűk szobában
Kadenciákat faragok!

Eperjes, 1845. (április)







A NAP


Mi az a nap? mi az a nap?
Nem is nap az tulajdonkép.
Ugyan mi hát?...hát semmi más,
Mint egy nagy szappanbuborék.

Valami óriásfiú
Kifúja reggel Keleten,
S szétpattan este nyugaton.
És ez minden nap így megyen







NEMCSAK MI VÉNÜLÜNK...


Nemcsak mi vénülünk, mi emberek...
Mi volna, ami nem vénülne meg?
Nézzétek a napot, ha jön a december:
Nem valóságos öregember?
Későn ébred, s alig
Hogy fölkapaszkodhatik
Az égre, oly erőtelen;
Mogorván néz a világra s hidegen,
S olyan korán ledől megint ágyára.
Majd végesvégül
Azt is megérjük, hogy megőszül,
És ekkor... ekkor fehér lesz sugára.

Szalkszentmárton, 1846. március 10







NEM SÍROK ÉN...


Nem sírok én és nem panaszkodom;
Nem mondom én el másnak: mi bajom?
De nézzetek szinetlen arcaimra,
Ott föl van írva;
És nézzetek szemembe, mely kiégett,
S belőle kiolvashatjátok,
Hogy rajtam átok fekszik, átok,
Hogy fáj nekem, hogy nagyon fáj az élet!

Szalkszentmárton, 1846. március










A NEMZETHEZ




Konduljanak meg a vészharangok!
Nekem is egy kötelet kezembe!
Reszketek, de nem a félelemtől;
Fájdalom és düh habzik szivembe'!

Fájdalom, mert düledék hazámra
Új viharnak közeledtét látom,
És düh, és düh, mert tétlenkedünk, mert
Nem szakad le szemünkről az álom.

Pillanatra fölriadt e nemzet,
S szétnézett, mi zaj van a világban?
És a másik oldalára fordult,
S mostan ujra aluszik javában.

Ébredj, ébredj, istenverte nemzet,
Aki ott az elsők közt lehetnél,
S kárhozatos lomhaságod által
Mindig hátul és alant hevertél!

Ébredj, hazám, mert ha most nem ébredsz,
Soha többé nem lesz ébredésed,
S ha ébredsz is, annyi időd lesz csak,
Míg nevedet sírkövedre vésed!

Föl, hazám, föl! százados mulasztást
Visszapótol egy hatalmas óra,
"Mindent nyerni, vagy mindent veszítni!"
Ezt írjuk föl ezer lobogóra.

Oly sokáig tengődtünk mi úgy, hogy
Volt is, nem is a mienk az ország;
Valahára mutassuk meg már, hogy
Senkinek sincs semmi köze hozzánk.

Vagy ha végzés, hogy el kell enyésznünk,
Irtsanak ki hát ezen világból!...
A haláltól, nem tagadom, félek,
De csupán a becstelen haláltól.

Haljunk meg, ha nem szabad már élnünk,
Haljunk meg oly szépen, oly vitézül,
Hogy azok is megsirassanak, kik
Eltörölnek a földnek szinérül!

Legyen olyan minden ember, mintha
Zrínyi Miklós unokája volna,
Harcoljon ugy minden ember, mintha
Egyedül rá támaszkodnék honja!

Oh de akkor, akkor nem veszünk el,
Akkor élet és dicsőség vár ránk,
Akkor saját örök birtokunk lesz,
Ami után eddig csak sovárgánk.

Föl hazám, föl nemzetem, magyar nép!
Lépj a síkra gyorsan és egyszerre,
Mint a villám oly váratlanúl és
Oly erővel törj ellenségedre.

Hol az ellen, kérdezed? ne kérdezd,
Mindenütt van, ahová tekintesz,
S legnagyobb és legveszélyesebb az,
Ki mint testvér símul kebleinkhez.

Köztünk van a legnagyobb ellenség,
A cudar, az áruló testvérek!
S egy közűlök százakat ront el, mint
A pohár bort az egy cseppnyi méreg.

A halálos itéletet rájok!
Százezerszer sujtson bár a hóhér,
Bár a házak ablakán foly is be
Az utcáról a kiáradó vér!

Könnyü bánni külső elleninkkel,
Ha kivesznek e belső bitangok...
Félre most, lant... futok a toronyba,
Megkondítom azt a vészharangot!













NEMZETI DAL


Talpra magyar, hí a haza!
Itt az idő, most vagy soha!
Rabok legyünk, vagy szabadok?
Ez a kérdés, válasszatok! -
A magyarok istenére
Esküszünk,
Esküszünk, hogy rabok tovább
Nem leszünk!

Rabok voltunk mostanáig,
Kárhozottak ősapáink,
Kik szabadon éltek-haltak,
Szolgaföldben nem nyughatnak.
A magyarok istenére
Esküszünk,
Esküszünk, hogy rabok tovább
Nem leszünk!

Sehonnai bitang ember,
Ki most, ha kell, halni nem mer,
Kinek drágább rongy élete,
Mint a haza becsülete.
A magyarok istenére
Esküszünk,
Esküszünk, hogy rabok tovább
Nem leszünk!

Fényesebb a láncnál a kard,
Jobban ékesíti a kart,
És mi mégis láncot hordunk!
Ide veled, régi kardunk!
A magyarok istenére
Esküszünk,
Esküszünk, hogy rabok tovább
Nem leszünk!

A magyar név megint szép lesz,
Méltó régi nagy hiréhez;
Mit rákentek a századok,
Lemossuk a gyalázatot!
A magyarok istenére
Esküszünk,
Esküszünk, hogy rabok tovább
Nem leszünk!

Hol sírjaink domborulnak,
Unokáink leborulnak,
És áldó imádság mellett
Mondják el szent neveinket.
A magyarok istenére
Esküszünk,
Esküszünk, hogy rabok tovább
Nem leszünk!

Pest, 1848. március 13.


Petőfi Sándor - Nemzeti dal : Előadja . Sinkovits Imre











NÉGY NAP DÖRGÖTT AZ ÁGYÚ...


Négy nap dörgött az ágyu
Vizakna s Déva közt,
Ott minden talpalatnyi
Földet vér öntözött.

Fehér volt a világ, szép
Fehér hó este be,
Ugy omlott a piros vér
A fehér hóra le.

Négy hosszu nap csatáztunk
Rettentő vad csatát,
Minőt a messzelátó
Nap csak nagynéha lát.

Mindent megtettünk, amit
Kivánt a becsület...
Tízannyi volt az ellen,
Győznünk nem lehetett.

Szerencse és az isten
Tölünk elpártola,
Egy pártfogó maradt csak
Velünk; ez Bem vala.

Oh Bem, vitéz vezérem,
Dicső tábornokom!
Lelked nagyságát könnyes
Szemekkel bámulom.

Nincsen szóm elbeszélni
Nagy hősiségedet,
Csak néma áhitattal
Szemléllek tégedet,

S ha volna ember, kit mint
Istent imádanék,
Meghajlanék előtted
Térdem, meghajlanék.

S nekem jutott a vészes
Dicsőség, hogy veled
Járjam be, oh vezérem,
A csatatéreket.

Te melletted lovaglék
A harc veszélyiben,
Ahol az élet pusztul
És a halál terem.

Sokan elhagytanak, te
Rendíthetetlen agg,
De úgy-e téged, úgy-e
Én el nem hagytalak?

S lépésid mind halálig
Követni is fogom,
Oh Bem, vitéz vezérem,
Dicső tábornokom!

(Debrecen, 1849. február 10-15.)







A NÉP


Egyik kezében ekeszarva,
Másik kezében kard,
Igy látni a szegény jó népet,
Igy ont majd vért, majd verítéket,
Amíg csak élte tart.

Miért hullatja verítékét?
Amennyit ő kiván
Az eledelbül és ruhábul:
Hisz azt az anyaföld magátul
Megtermené talán.

S ha jő az ellen, vért miért ont?
Kardot miért foga?
Hogy védje a hazát?... valóban!...
Haza csak ott van, hol jog is van,
S a népnek nincs joga.

Pest, 1846. június-augusztus.







A NÉP NEVÉBEN


Még kér a nép, most adjatok neki!
Vagy nem tudjátok, mily szörnyű a nép,
Ha fölkel és nem kér, de vesz, ragad?
Nem hallottátok Dózsa György hirét?
Izzó vastrónon őt elégetétek,
De szellemét a tűz nem égeté meg,
Mert az maga tűz; ugy vigyázzatok:
Ismét pusztíthat e láng rajtatok!

S a nép hajdan csak eledelt kivánt,
Mivelhogy akkor még állat vala;
De az állatból végre ember lett,
S emberhez illik, hogy legyen joga.
Jogot tehát, emberjogot a népnek!
Mert jogtalanság a legrútabb bélyeg
Isten teremtményén, s ki rásüti:
Isten kezét el nem kerűlheti.

S miért vagytok ti kiváltságosok?
Miért a jog csupán tinálatok?
Apáitok megszerzék a hazát,
De rája a nép-izzadás csorog.
Mit ér, csak ekkép szólni: itt a bánya!
Kéz is kell még, mely a földet kihányja,
Amíg föltűnik az arany ere...
S e kéznek nincsen semmi érdeme?

S ti, kik valljátok olyan gőgösen:
Mienk a haza és mienk a jog!
Hazátokkal mit tennétek vajon,
Ha az ellenség ütne rajtatok?...
De ezt kérdeznem! engedelmet kérek,
Majd elfeledtem győri vitézségtek.
Mikor emeltek már emlékszobort
A sok hős lábnak, mely ott úgy futott?

Jogot a népnek, az emberiség
Nagy szent nevében, adjatok jogot,
S a hon nevében egyszersmind, amely
Eldől, ha nem nyer új védoszlopot.
Az alkotmány rózsája a tiétek,
Tövíseit a nép közé vetétek;
Ide a rózsa néhány levelét
S vegyétek vissza a tövis felét!

Még kér a nép, most adjatok neki;
Vagy nem tudjátok: mily szörnyű a nép,
Ha fölkel és nem kér, de vesz, ragad?
Nem hallottátok Dózsa György hirét?
Izzó vastrónon őt elégetétek,
De szellemét a tűz nem égeté meg,
Mert az maga tűz... ugy vigyázzatok:
Ismét pusztíthat e láng rajtatok!










ŐSZ ELEJÉN


Üres már a fecskefészek
Itt az eszterhéj alatt,
Üres már a gólyafészek
Tetejében a kéménynek...
Vándor népe ott halad.

Ott a messzeség homályin,
Ott az égnek magasán.
Látom még, mint kis felhőket,
Vagy már nem is látom őket?
Csak úgy képzelem talán.

Elröpűlnek, elröpűlnek,
Tavasz s nyár vendégei,
És őket már nemsokára
A kertek s mezők virága
S a fák lombja követi.

Mint szeszélyes hölgy, a mennybolt
Majd borul, majd kiderűl.
Ajka még mosolyg, s szemébe
Könny tolúl... ennek sincs vége,
S ajkán ujra mosoly űl.

Bús mosolygás és vidám könny!
Csodálatos keverék.
Észrevétlen karon fogja
És egy más világba vonja
A merengés emberét.

Órahosszat elmerengek,
És ha egy elejtett tárgy
Vagy harang, amely megkondul,
Fölriasztott álmaimbul:
Elmém, nem tudom, hol járt?







A PUSZTA, TÉLEN


Hej, mostan puszta ám igazán a puszta!
Mert az az ősz olyan gondatlan rosz gazda;
Amit a kikelet
És a nyár gyüjtöget,
Ez nagy könnyelmüen mind elfecséreli,
A sok kincsnek a tél csak hült helyét leli.

Nincs ott kinn a juhnyáj méla kolompjával,
Sem a pásztorlegény kesergő sípjával,
S a dalos madarak
Mind elnémultanak,
Nem szól a harsogó haris a fű közűl,
Még csak egy kicsiny kis prücsök sem hegedűl.

Mint befagyott tenger, olyan a sík határ,
Alant röpül a nap, mint a fáradt madár,
Vagy hogy rövidlátó
Már öregkorától,
S le kell hajolnia, hogy valamit lásson...
Igy sem igen sokat lát a pusztaságon.

Üres most a halászkunyhó és a csőszház;
Csendesek a tanyák, a jószág benn szénáz;
Mikor vályú elé
Hajtják estefelé,
Egy-egy bozontos bús tinó el-elbődül,
Jobb szeretne inni kinn a tó vizébül.

Leveles dohányát a béres leveszi
A gerendáról, és a küszöbre teszi,
Megvágja nagyjábul;
S a csizmaszárábul
Pipát húz ki, rátölt, és lomhán szipákol,
S oda-odanéz: nem üres-e a jászol?

De még a csárdák is ugyancsak hallgatnak,
Csaplár és csaplárné nagyokat alhatnak,
Mert a pince kulcsát
Akár elhajítsák,
Senki sem fordítja feléjök a rudat,
Hóval söpörték be a szelek az utat.

Most uralkodnak a szelek, a viharok,
Egyik fönn a légben magasan kavarog,
Másik alant nyargal
Szikrázó haraggal,
Szikrázik alatta a hó, mint a tűzkő,
A harmadik velök birkozni szemközt jő.

Alkonyat felé ha fáradtan elűlnek,
A rónára halvány ködök telepűlnek,
S csak félig mutatják
A betyár alakját,
Kit éji szállásra prüsszögve visz a ló...
Háta mögött farkas, feje fölött holló.

Mint kiűzött király országa széléről,
Visszapillant a nap a föld pereméről,
Visszanéz még egyszer
Mérges tekintettel,
S mire elér a szeme a tulsó határra,
Leesik fejéről véres koronája.

Pest, 1848.







A SZABADSÁGHOZ


Oh szabadság, hadd nézzünk szemedbe!
Oly sokáig vártunk rád epedve,
Annyi éjen által, mint kisértet,
Bolygott lelkünk a világban érted.

Kerestünk mi égen-földön téged
Egyetlenegy igaz istenséget,
Te vagy örök, a többi mind bálvány,
Mely leroskad, egy ideig állván.

S mégis, mégis számkivetve voltál,
Mint a gyilkos Kain bujdokoltál,
Szent nevedet bitora szögezték,
Érkezésedet hóhérok lesték.

Megszünt végre hosszu bujdosásod,
Sírba esett, ki neked sírt ásott,
Bevezettünk, s uralkodás végett
Elfoglaltad a királyi széket.

Te vagy a mi törvényes királyunk,
Trónusodnál ünnepelve állunk,
Körülötted miljom s miljom fáklya,
Meggyúlt szíveink lobogó lángja.

Oh tekints ránk, fönséges szabadság!
Vess reánk egy éltető pillantást,
Hogy erőnk, mely fogy az örömláztól,
Szaporodjék szemed sugarától.

De, szabadság, mért halvány az orcád?
Szenvedésid emléke szállt hozzád?
Vagy nem tettünk még eleget érted?
Koronádat a jövőtől félted?

Ne félj semmit, megvédünk... csak egy szót,
Csak emeld föl, csak mozdítsd meg zászlód,
S lesz sereged ezer és ezernyi,
Kész meghalni vagy diadalt nyerni!

S ha elesnénk egy szálig mindnyájan,
Feljövünk a sírbul éjféltájban,
S győztes ellenségednek megint kell
Küzdeni... kisértő lelkeinkkel!

Pest, 1848. március 27-e előtt










SZABADSÁG, SZERELEM!


Szabadság, szerelem!
E kettő kell nekem.
Szerelmemért föláldozom
Az életet,
Szabadságért föláldozom
Szerelmemet.

(Pest, 1847. január 1.)







A SZÁJHŐSÖK


Meddig tart ez őrült hangzavar még?
Meddig bőgtök még a hon nevében?
Kinek a hon mindig ajkain van,
Nincsen annak, soha sincs szivében!
Mit használtok kofanyelvetekkel?
Évrül-évre folyvást tart a zaj,
És nem ott-e, ahol volt, a nemzet?
Nincs-e még meg minden régi baj?

Tenni, tenni! a helyett, hogy szóval
Az időt így elharácsoljátok;
Várva néz rég s oly hiába néz az
Isten napja s a világ reátok.
Nyujtsátok ki tettre a kezet már
S áldozatra zsebeiteket,
Tápláljátok végre a hazát, ki
Oly sokáig táplált titeket.

Áldozat s tett, ez a két tükör, mely
A valódi honfiút mutatja,
De ti gyáva s önző szívek vagytok,
Tettre gyávák s önzők áldozatra.
Hiszem én, hogy mint a fák tavasszal,
Megifjodnak a vén nemzetek,
De ti hernyók új lombot nem adtok,
Sőt a régit is leeszitek.

S oh mi vakság! fölemelte még a
Népszerűség őket paizsára,
Az elámult sokaság, miképen
Megváltóit, karjaiba zárja.
Megváltók? ők a hon eladói,
Elveszünk ez ordítók miatt...
Rólok tudja ellenünk, hogy félünk,
Mert a félénk eb mindég ugat.

Én ugyan nem állok a sereghez,
Mely kiséri őket ujjongatva,
És ha egykor közibök vetődöm,
Nem egyébért lépek e csapatba,
Csak azért, hogy fölfordítsam majd ez
Ál nagyok győzelmi szekerét,
S haragomnak ostorával vágjam
Arcaikra a bitó jelét!

Szatmár, 1847. augusztus










SZÖRNYŰ IDŐ
Petőfi utolsó költeménye.


Szörnyü idő, szörnyü idö!'
S a szörnyűség mindegyre nő.
Talán az ég
Megesküvék,
Hogy a magyart kiirtja.
Minden tagunkból vérezünk,
Hogy is ne? villog ellenünk
A fél világnak kardja.

És ott elől a háború
Csak a kisebb baj; szomorúbb,
Mi hátul áll, .
A döghalál.
Beh kijutott a részed
Isten csapásiból, oh hon,
Folyvást arat határidon
Két kézzel az enyészet

Egy szálig elveszünk-e mi?
Vagy fog maradni valaki,
Leirni e
Vad fekete
Időket a világnak?
S ha lesz ember, ki megmarad,
El tudja e gyászdolgokat
Beszélni, mint valának?

S ha elbeszéli úgy, a mint
Megértük ezeket mi mind:
Akad-e majd,
Ki ennyi bajt
Higyjen, hogy ez történet?
És e beszédet nem veszi
Egy örült, rémülésteli,
Zavart ész meséjének ?

(Mezö-Berény, 1849.)







SZÜLŐFÖLDEMEN


Itt születtem én ezen a tájon
Az alföldi szép nagy rónaságon,
Ez a város születésem helye,
Mintha dajkám dalával vón tele,
Most is hallom e dalt, elhangzott bár:
,,Cserebogár, sárga cserebogár!"

Ugy mentem el innen, mint kis gyermek,
És mint meglett ember úgy jöttem meg.
Hej azóta húsz esztendő telt el
Megrakodva búval és örömmel...
Húsz esztendő... az idő hogy lejár!
,,Cserebogár, sárga cserebogár."

Hol vagytok, ti régi játszótársak?
Közületek csak egyet is lássak!
Foglaljatok helyet itt mellettem,
Hadd felejtsem el, hogy férfi lettem,
Hogy vállamon huszonöt év van már...
,,Cserebogár, sárga cserebogár."

Mint nyugtalan madár az ágakon,
Helyrül-helyre röpköd gondolatom,
Szedegeti a sok szép emléket,
Mint a méh a virágról a mézet;
Minden régi kedves helyet bejár...
,,Cserebogár, sárga cserebogár!"

Gyermek vagyok, gyermek lettem újra,
Lovagolok fűzfasípot fújva,
Lovagolok szilaj nádparipán,
Vályuhoz mék, lovam inni kiván,
Megitattam, gyi lovam, gyi Betyár...
,,Cserebogár, sárga cserebogár!"

Megkondúl az esteli harangszó,
Kifáradt már a lovas és a ló,
Hazamegyek, ölébe vesz dajkám,
Az altató nóta hangzik ajkán,
Hallgatom, s félálomban vagyok már...
,,Cserebogár, sárga cserebogár"...

(Félegyháza, 1848. június 6-8.)


Petőfi Sándor: Szülőföldemen /Latinovits Zoltán/

Link








A TÉL HALÁLA


Durva zsarnok, jégszivű tél,
Készülj... készülj, a halálra!
Jármodat megunta a föld,
És ledobja valahára;
Szabadság lesz! ím, az ég is
Ideszegődött a földhöz,
Fegyvertárából, a napbul,
Tűznyilakkal rád lövöldöz.

Meg fogsz halni, vad, bitor tél!
Addig él csak minden zsarnok,
Míg magok alattvalói
Szabadságot nem akarnak;
Hogyha egyszer a raboknak
Akaratja ki van mondva,
Összeomlik börtön és lánc,
S elenyészik híre-hamva.

Harcolj, harcolj, föld, a téllel,
Ne félj, megbirod, levágod,
S szabadságodat kivívod,
Tavasz a te szabadságod.
Eljön, eljön a szép tavasz,
S hoz virágokat kebledre,
És szivárványt diadalmi
Koszorúnak a fejedre!

Nézd, amelynek rabja voltál,
A tél maga érzi vesztét,
Dúlt arcán megtört szemébül
Sűrü könnyek omlanak szét.
Hah, ki eddig csupa jég volt,
Most hogy olvad, mily gyáván hal!...
Nem csoda, hiszen testvér a
Gyávaság a zsarnoksággal.

Pest, 1848. február










A TÉLI ESTÉK - Részlet


Hova lett a tarka szivárvány az égről?
Hova lett a tarka virág a mezőkről?
Hol van a patakzaj, hol van a madárdal,
S minden éke, kincse a tavasznak s nyárnak?
Odavan mind! csak az emlékezet által
Idéztetnek föl, mint halvány síri árnyak.
Egyebet nem látni hónál és fellegnél;
Koldussá lett a föld, kirabolta a tél...

Pest, 1848. január.










TÉLI VILÁG


Megölte valaki magát,
Az hozta ezt a rút időt.
Fuj a szél, táncol a tányér
A borbélyműhelyek előtt.
Hol a boldogság mostanában?
Barátságos meleg szobában.

A napszámos, napszámosné
Tuskót fürészel és hasít;
Daróc pólyában gyermekök
A szélvésszel versenyt visít.
Hol a boldogság mostanában?
Barátságos meleg szobában.

Jár nagy léptekkel föl s alá
A katona az őrhelyen,
És számlálgatja lépteit;
Kínjában mást mit is tegyen?
Hol a boldogság mostanában?
Barátságos meleg szobában.

A hosszulábu drótostót
Kopott gubáját cepeli;
Az orra érett paprika,
S hidegtől folynak könnyei.
Hol a boldogság mostanában?
Barátságos meleg szobában.

Barangol a vándorszinész
Egy falutól a másikig;
Meleg ruhája nincs ugyan,
De mindazáltal éhezik.
Hol a boldogság mostanában?
Barátságos meleg szobában.

Hát a cigány?... vacog foga
A rongyos sátorok alatt;
Kopogtat a szél és bemegy,
Bár a cigány nem szól: szabad!
Hol a boldogság mostanában?
Barátságos meleg szobában.

Megölte valaki magát,
Az hozta ezt a rút időt.
Fuj a szél, táncol a tányér
A borbélyműhelyek előtt.
Hol a boldogság mostanában?
Barátságos meleg szobában.










A XIX. SZÁZAD KÖLTŐI


Ne fogjon senki könnyelműen
A húrok pengetésihez!
Nagy munkát vállal az magára,
Ki most kezébe lantot vesz.
Ha nem tudsz mást, mint eldalolni
Saját fájdalmad s örömed:
Nincs rád szüksége a világnak,
S azért a szent fát félretedd.

Pusztában bujdosunk, mint hajdan
Népével Mózes bujdosott,
S követte, melyet isten külde
Vezérül, a lángoszlopot.
Ujabb időkben isten ilyen
Lángoszlopoknak rendelé
A költőket, hogy ők vezessék
A népet Kánaán felé.

Előre hát mind, aki költő,
A néppel tűzön-vízen át!
Átok reá, ki elhajítja
Kezéből a nép zászlaját.
Átok reá, ki gyávaságból
Vagy lomhaságból elmarad,
Hogy, míg a nép küzd, fárad, izzad,
Pihenjen ő árnyék alatt!

Vannak hamis próféták, akik
Azt hirdetik nagy gonoszan,
Hogy már megállhatunk, mert itten
Az ígéretnek földe van.
Hazugság, szemtelen hazugság,
Mit milliók cáfolnak meg,
Kik nap hevében, éhen-szomjan,
Kétségbeesve tengenek.

Ha majd a bőség kosarából
Mindenki egyaránt vehet,
Ha majd a jognak asztalánál
Mind egyaránt foglal helyet,
Ha majd a szellem napvilága
Ragyog minden ház ablakán:
Akkor mondhatjuk, hogy megálljunk,
Mert itt van már a Kánaán!

És addig? addig nincs megnyugvás,
Addig folyvást küszködni kell. -
Talán az élet, munkáinkért,
Nem fog fizetni semmivel,
De a halál majd szemeinket
Szelíd, lágy csókkal zárja be,
S virágkötéllel, selyempárnán
Bocsát le a föld mélyibe.

Pest, 1847. január










15-DIK MÁRCIUS, 1848


Magyar történet múzsája,
Vésőd soká nyúgodott.
Vedd föl azt s örök tábládra
Vésd föl ezt a nagy napot!

Nagyapáink és apáink,
Míg egy század elhaladt,
Nem tevének annyit, mint mink
Huszonnégy óra alatt.

Csattogjatok, csattogjatok,
Gondolatink szárnyai,
Nem vagytok már többé rabok,
Szét szabad már szállani.

Szálljatok szét a hazában,
Melyet eddig láncotok
Égető karikájában
Kínosan sirattatok.

Szabad sajtó!... már ezentul
Nem féltelek, nemzetem,
Szívedben a vér megindul,
S éled a félholt tetem.

Ott áll majd a krónikákban
Neved, pesti ifjuság,
A hon a halálórában
Benned lelte orvosát.

Míg az országgyülés ott fenn,
Mint szokása régóta,
Csak beszélt nagy sikeretlen:
Itt megkondult az óra!

Tettre, ifjak, tettre végre,
Verjük le a lakatot,
Mit sajtónkra, e szentségre,
Istentelen kéz rakott.

És ha jő a zsoldos ellen,
Majd bevárjuk, mit teszen;
Inkább szurony a szivekben,
Mint bilincs a kezeken!

Föl a szabadság nevében,


Pestnek elszánt ifjai!...-
S lelkesülés szent dühében
Rohantunk hódítani.

És ki állott volna ellen?
Ezren és ezren valánk,
S minden arcon, minden szemben
Rettenetes volt a láng.

Egy kiáltás, egy mennydörgés
Volt az ezerek hangja,
Odatört a sajtóhoz és
Zárját lepattantotta.

Nem elég... most föl Budára,
Ott egy író fogva van,
Mert nemzetének javára
Célozott munkáiban.

S fölmenénk az ős Budába,
Fölrepültünk, mint sasok,
Terhünktől a vén hegy lába
Majdnem összeroskadott.

A rab írót oly örömmel
S diadallal hoztuk el,
Aminőt ez az öreg hely
Mátyás alatt ünnepelt! -

Magyar történet múzsája,
Vésd ezeket kövedre,
Az utóvilág tudtára
Ottan álljon örökre.

S te, szivem, ha hozzád férne,
Hogy kevély légy, lehetnél!
E hős ifjuság vezére
Voltam e nagy tetteknél.

Egy ilyen nap vezérsége,
S díjazva van az élet...
Napoleon dicsősége,
Teveled sem cserélek!

Pest, 1848. március 16.










A TISZA


Nyári napnak alkonyúlatánál
Megállék a kanyargó Tiszánál
Ott, hol a kis Túr siet beléje,
Mint a gyermek anyja kebelére.
A folyó oly símán, oly szelíden
Ballagott le parttalan medrében,
Nem akarta, hogy a nap sugára
Megbotoljék habjai fodrába'.
Síma tükrén a piros sugárok
(Mint megannyi tündér) táncot jártak,
Szinte hallott lépteik csengése,
Mint parányi sarkantyúk pengése.
Ahol álltam, sárga föveny-szőnyeg
Volt terítve, s tartott a mezőnek,
Melyen a levágott sarju-rendek,
Mint a könyvben a sorok, hevertek.
Túl a réten néma méltóságban
Magas erdő: benne már homály van,
De az alkony üszköt vet fejére,
S olyan, mintha égne s folyna vére.
Másfelől, a Tisza tulsó partján,
Mogyoró- s rekettye-bokrok tarkán,
Köztök egy csak a nyilás, azon át
Látni távol kis falucska tornyát.
Boldog órák szép emlékeképen
Rózsafelhők usztak át az égen.
Legmesszebbről rám merengve néztek
Ködön át a mármarosi bércek.
Semmi zaj. Az ünnepélyes csendbe
Egy madár csak néha füttyentett be,
Nagy távolban a malom zugása
Csak olyan volt, mint szunyog dongása.
Túlnan, vélem átellenben épen,
Pór menyecske jött. Korsó kezében.
Korsaját mig telemerítette,
Rám nézett át; aztán ment sietve.
Ottan némán, mozdulatlan álltam,
Mintha gyökeret vert volna lábam.
Lelkem édes, mély mámorba szédült
A természet örök szépségétül.
Oh természet, oh dicső természet!
Mely nyelv merne versenyezni véled?
Mily nagy vagy te! mentül inkább hallgatsz,

Annál többet, annál szebbet mondasz. -
Késő éjjel értem a tanyára
Fris gyümölcsből készült vacsorára.
Társaimmal hosszan beszélgettünk.
Lobogott a rőzseláng mellettünk.
Többek között szóltam én hozzájok:
"Szegény Tisza, miért is bántjátok?
Annyi rosszat kiabáltok róla,
S ő a föld legjámborabb folyója."
Pár nap mulva fél szendergésemből
Félrevert harang zugása vert föl.
Jön az árvíz! jön az árvíz! hangzék,
S tengert láttam, ahogy kitekinték.
Mint az őrült, ki letépte láncát,
Vágtatott a Tisza a rónán át,
Zúgva, bőgve törte át a gátot,
El akarta nyelni a világot!

Pest, 1847. február







TISZTELJÉTEK A KÖZKATONÁKAT!


Tiszt vagyok... ha lát a közlegénység,
Tisztelkedve megyen el mellettem;
Én pirúlok, gondolván magamban:
Nincs igazság, nincs igazság ebben.
Nekünk kéne köszönteni őket,
Mert minálunk sokkal többet érnek. -
Tiszteljétek a közkatonákat,
Nagyobbak ők, mint a hadvezérek.

Velök állunk a csaták tüzében,
De mi tudjuk, hogy miért csatázunk,
Mert van, ami győzelemre buzdít,
Vagyon elvünk, van tán gazdaságunk,
S von előre csábító varázsa
A dicsőség ragyogó szemének. -
Tiszteljétek a közkatonákat,
Nagyobbak ők, mint a hadvezérek.

Ők az elvet hirből sem ismérik,
És a haza? kemény mostohájok,
Izzadásuk díjában nekik csak
Kenyeret vet s rongyokat dob rájok,
S zászlajához hogyha odaállnak,
Nyomorért csak új nyomort cserélnek. -
Tiszteljétek a közkatonákat,
Nagyobbak ők, mint a hadvezérek.

S mit tudják ők, mi az a dicsőség?
S ha tudnák is, mi hasznuk van benne?
Nincsen lap a történet könyvében,
Ahol nevök följegyezve lenne.
Ki is győzné mind fölírni, akik
Tömegestül el-elvérezének? -
Tiszteljétek a közkatonákat,
Nagyobbak ők, mint a hadvezérek.

Ha megtérnek csonkán a csatákból,
Koldusbotot ád a haza nékik,
S ha elesnek, a felejtés árja
Foly sírjukon s neveiken végig.
És ők mégis nekimennek bátran
Az ellenség kardjának, tüzének! -
Tiszteljétek a közkatonákat,
Nagyobbak ők, mint a hadvezérek.

Debrecen, 1848. október-november




\t





A VÁNDOR LEGÉNY


Hogyha üres az embernek
Zsebje: üres a has is.
Zsebem üres, ennélfogva
Üres az én hasam is.

Tennap ettem utójára,
Az igaz, hogy keveset,
No, de semmi! van elég, ki
Én helyettem is evett.

S holnap újra nap lesz, akkor
Ehetem majd... ha lesz mit.
Addig reménység anyámnak
Szívom édes emleit.

Hasam üres, de helyette
Teli vannak szemeim,
Megtöltötték a hidegtől
Kiszorított könnyeim.

És ez jó, hogy ily hideg van,
Legalább sietnem kell,
S így a csárdát, mely még messze,
Szaporábban érem el.

Gyi, te fakó, gyi, te szürke,
Gyi, két lábam, fussatok!...
Milyen áldott két csikó ez,
Egyik sem kér abrakot.

Egyik fakó, másik szürke,
Mert nadrágom két darab,
Egyik szárát úgy toldottam
A másikhoz a minap.

Volt nekem jó új ruhám is,
Volt nekem szép új ruhám;
De kímélni kell az újat...
Hogy ne kopjék, eladám.

S hogy kijátszam a haramját,
Ki megállít, meglehet:
A legelső kocsmárosnak
Általadtam pénzemet.

Most amely'k zsivány nálam csak
Egy fillérre is akad,
Díjul annak én azonnal
Fizetek száz aranyat.

Nincs zsivány, de ahelyett a
Szél kutatja zsebemet.
Szél barátom, ne kutyálkodj,
Megütöm a kezedet.

Tréfa, ami tréfa, de ez
Kriminális egy idő,
Összeesküdt ellenem ma
Szél, hidegség, hó, eső.

Az az egyetlen szerencsém,
Hogy mezítláb utazom;
Teli menne vízzel, sárral
A csizmám e rossz uton.

Gúnykacaj gyanánt süvöltöz
Fölöttem a fergeteg.
Hadd gúnyoljon! rajta egykor
Én is jókat nevetek.

Ád az isten egy kis műhelyt,
Ád az isten majd nekem,
Benne lesz meleg kandallóm,
Feleségem, gyermekem...

Ott ha a szél, e cudar szél
Ablakomnál megjelen:
Olyat kacagok szemébe,
Hogy megpukkad mérgiben!










A VÉN ZÁSZLÓTARTÓ"


Fut Bécs felé Jellacsics, a gyáva,
Seregének seregünk nyomába',
Megrémülve fut a magyar hadtól;
Magyar hadban egy vén zászlótartó.

Ki az a vén zászlótartó ottan
Olyan tüzes lelkiállapotban?
Szemem rajta kevélyen mereng el:
Az én apám az az öreg ember!

Az én apám e vén zászlótartó.
"Vészben a hon!" elhatott a nagy szó
Elhatott kórágyához, fülébe,
S mankó helyett zászlót vett kezébe.

Vállait egy kínos élet gondja,
Betegség és ötvennyolc év nyomja,
S ő feledve minden baját, búját
Ifjak közé hadi bajtársúl állt,

S kit eddig az asztaltól az ágyba
Alig-alig bírt elvinni lába,
Ellenséget űz mostan serényen
Ifjusága régi erejében.

Mi vitte őt háború zajába?
Hiszen neki nincsen gazdagsága,
Mit féltene, mit védnie kéne,
Hogy ne jusson ellenség kezére.

Annyi földet sem mondhat övének,
Melyben egykor koporsója fér meg,
S mégis-mégis viszi lobogóját
Azok előtt, kik a hazát óják.

Ép azért ment, mert semmivel sem bír;
Küzd a gazdag, de nem a hazáért,
Védi az a maga gazdaságát...
Csak a szegény szereti hazáját.

Édesapám, én voltam tenéked
Ekkoráig a te büszkeséged;
Fordult a sor, megfordult végképen,
Te vagy mostan az én büszkeségem.

Érdemes vagy a cserkoszorúra!
Alig várom, hogy lássalak újra
S megcsókoljam örömtől reszketve
Kezedet, mely a szent zászlót vitte.

És ha többé nem látnálak téged?
Látni fogom fényes dicsőséged;
Könnyem leszen sírodnak harmatja,
S híred a nap, mely azt fölszárítja!

Erdőd, 1848. október 17-22.







VILÁGOSSÁGOT - Részlet


...Hány volt, ki más szivéből
Kiszíta a vért
Saját javára,
És nem lett büntetése!
S hány volt, ki más javáért
A vért kiontá
Saját szivéből,
S nem lett jutalma!...







Együtt maradtak,
mint férj s feleség,
Nem pap kötötte össze őket,
Hanem az isten és a szerelem."

Petőfi - Apostol


Ha nem születtem volna is magyarnak,
E néphez állanék ezennel én,
Mert elhagyott, mert a legelhagyottabb
Minden népek közt a föld kerekén.

Petőfi - Élet vagy halál


Meddig tart még, beteg világ,
Meddig tart még a nyavalyád?
Királyfene rágja tested,
Agyonrág, ha ki nem metszed!

Petőfi - Apostol


,,Ki vagyok én? nem mondom meg;
Ha megmondom: rám ismernek.
Pedig ha rám ismernének,
Legalább is felkötnének."

Petőfi Sándor


"Az idő igaz,
S eldönti, ami nem az."

Petőfi Sándor - Voltak fejedelmek /Szalkszentmárton, 1846/







Thomas Moore: NE FELEDD A TÉRT...
Moore után angolból


Ne feledd a tért, hol ők elestek,
Az utósó s a legjobb vitézek:
Mind elmentek és kedves reményink
Velök mentek, egy sírban enyésznek.

Oh, ha visszanyernők a haláltól
A sziveket, mik előbb dobogtak,
Ujra víni a szabadság harcát
Színe előtt a magas mennyboltnak!

Pillanatra ha lehullna láncunk,
Melyet ott ránk a zsarnok szoríta:
Nincsen ember, nincsen isten, aki
Minket újra megkötözni bírna!

Vége van... de bár a történetben
Ottan áll a győző-név ragyogva,
Átkozott az a dicsőség, amely
A szabadok szíveit tapodja.

Sokkal drágább a sír és a börtön,
Melyet honfi-névnek fénye tölt meg,
Mint a győzedelmi oszlop, amit
A szabadság romjain emeltek.

Petőfi Sándor fordítása
Pest, 1848. január










PETŐFI ÖREG KÖRTEFÁJA


Haldoklik az öreg tanú,
Petőfi vén körtefája.
Azt beszélik ő látta volt
verset írni utoljára.

Kányádi Sándor
















. . . . . .






 
 
0 komment , kategória:  Petőfi Sándor  
Petőfi szerelmi költészete
  2015-04-17 18:30:30, péntek
 
 














PETŐFI SZERELMI KÖLTÉSZETE


Petőfi Sándor a magyar romantika korának egyik legjelentősebb életművét hozta létre. Irodalmunkra mindeddig a legnagyobb hatást gyakorolta, nevét, legalább néhány versét minden magyar ismeri. Művészete a romantika kiteljesedését , de egyben annak meghaladását is jelentette. Új irodalmi ízlést honosított meg, kitágítja a líra témakörét, új műfajokat teremt. Jellemző értékrendje, életének két mozgatórugója, célja kapcsolódik tömör egyszerűséggel a Szabadság, szerelem c. versében. Életénél becsesebb a szerelem, a szerelemnél is értékesebb a szabadság.

Költészetében összekapcsolódik a hazafiság, szerelem, a táj és a népi élet ábrázolása.

Petőfi szerelmi lírájának költészete - a szabadságeszmény jegyében - a romantikus személyiség legbensőbb tartalmait mutatja meg. A többnyire életrajzi hitelességű élmények nyomán megalkotott udvarló és hitvesi költészet a szerelmet a szabadsághoz hasonlóan magasabb rendű létformának, eszményi állapotnak érzékelteti. Szerelmi költészetének három múzsája volt. Közülük az első Csapó Etelke volt, majd a Mednyánszky Bertához írott versek, végül a legnagyobb szerelme felesége, Szendrey Júlia ihlette versek.








A BETEGSÉGGEL SZOMSZÉD A HALÁL...


A betegséggel szomszéd a halál...
Gyógyulj meg édes, szép menyasszonyom!
Mivé leszek, ha ajkaid helyett
Fejfádat csókolok?

Itt hagynál engem? engem! és miért?
Hogy minél elébb föl az égbe menj?
Szebb lesz neked, szebb lesz velem a föld,
Mint nélkülem a menny. -

Ne vedd el tőlem, oh sors, hívemet...
Megénekeltem már egy holt leányt...
Ne kivánd, hogy két koporsó közé
Szoruljak, ne kivánd!

Hagyd meg nekem, sors, hagyd meg őt nekem!
Hisz ő a díj egy olyan életért,
Amely beillik kárhozatnak is,
Ha nem nyer semmi bért.

Ő mennyországom, földi örömem,
Földi virágom, égi csillagom,
Ő a mindenség reám nézve... én
Oda nem adhatom.

Vagy vidd el őt, kegyetlen hatalom,
Vidd el, ha róla így határozál...
Egy tőr megnyitja szívem ajtaját,
S lelkem utánaszáll.

Szatmár, 1847. július 14-27







A CSILLAGOS ÉG - Részlet


...A szerelem mindent pótol, s a szerelmet
Nem pótolja semmi.

Szatmár, 1847. augusztus







EZ A VILÁG AMILYEN NAGY...


Ez a világ amilyen nagy,
Te, galambom, oly kicsiny vagy;
De ha téged birhatnálak,
A világért nem adnálak!

Te vagy a nap, én az éjjel,
Teljes teli sötétséggel;
Ha szivünk összeolvadna,
Rám be szép hajnal hasadna!

Ne nézz reám, süsd le szemed –
Elégeti a lelkemet!
De hisz úgysem szeretsz engem,
Égjen el hát árva lelkem!

Pest, 1844. június.)









FA LESZEK, HA...


Fa leszek, ha fának vagy virága.
Ha harmat vagy: én virág leszek.
Harmat leszek, ha te napsugár vagy...
Csak hogy lényink egyesüljenek.



Ha, leányka, te vagy a mennyország:
Akkor én csillaggá változom.
Ha, leányka, te vagy a pokol: (hogy
Egyesüljünk) én elkárhozom.

Szalkszentmárton, 1845







Petőfi Sándor Fa leszek (Janza Kata-Forgács Péter)

Link



Szeleczky Zita: Fa leszek, ha fának vagy virága

Link









HOL VAGY TE, RÉGI KEDVEM?


Hol vagy te, régi kedvem?
Te pajkos, vad fiú!
Fölválta lyánytestvéred,
A szótlan, méla bú.

Játékszered volt szívem,
Hová nem hordozád!
Nyilként rohanva, vitted
A nagy világon át,

Míg végre megbotlottál,
Egy sírhalom fölött
S estedben a játékszer,
Szivem, kettétörött.

Pest, 1845. január







IDE, KISLYÁNY...


Ide, kislyány, ide hozzám, egy szóra,
Vagy ha tán jobb neven veszed: egy csókra,
Azt sem bánom, ha kettő lesz belőle,
De még ez is, ha ugy tetszik, pengőbe'.
Jer ide már, jer ide már, ha mondom,
Ne légy olyan akaratos, galambom!
Eszem azt a képmutató szivedet,
Ugyis tudom, hogy a csókot szereted.
Mit beszélsz, hogy nem értesz te hozzája?
Kopasz mentség! megtanítlak én rája,
Megtanítlak amugy hirtelenében,
Mert nekem ez már régi mesterségem.
Mestere voltam már gyerekkoromba',
Lesbe álltam amott a kis ajtóba,
Ha jöttek az iskolából a lyányok,
Kiugrottam, csókkal estem utánok.
Add ide hát azt a piros kis szádat,
Most láttam az ólba menni anyádat,
Tudod, soká szedi össze a tojást,
Addig akár agyoncsókoljuk egymást!

Pest, 1847. január







ITT BENN VAGYOK A FÉRFIKOR NYARÁBAN...


Itt benn vagyok a férfikor nyarában,
Az ifjuságnak eltűnt tavasza,
Magával vitte a sok szép virágot,
A sok szép álmot, amelyet hoza,
Magával vitte a zengő pacsírtát,
Mely fel-felköltött piros hajnalon...
Milyen sötét vón a világ, az élet,
Ha nem szeretnél, fényes angyalom!

Elszállt az égről a piros sugár és
Elszállt a földről a dalos madár,
Üres fészkébe énekelni a bús
Szellő vagy a haragos vihar jár:
Ábrándaimnak száraz erdejében
Csörög, csörög már s nem susog a lomb...
Milyen sötét vón a világ, az élet,
Ha nem szeretnél, fényes angyalom!

Az ég arany hajnalcsillagja s a föld
Ezüst harmatja mind, mind elvesze,
Letörlé őket kérlelhetlenűl a
Rideg valóság szigorú keze;
Felhők borongnak, s rekkenő meleg van,
A gondok fojtó levegője nyom...
Milyen sötét vón a világ, az élet,
Ha nem szeretnél, fényes angyalom!

Regényes bércek kősziklái közt folyt
Csengő morajjal egy tündér patak,
Dicsvágy patakja! ajkaim belőle
Sok boldogító mámort ittanak.
Foly még ma is, de más igyék vizéből,
Én nem iszom, többé nem szomjazom...
Milyen sötét vón a világ, az élet,
Ha nem szeretnél, fényes angyalom!

Ha elfordúlok enmagamtul és mint
Polgár végigtekintem a hazát,
Szemem megromlott satnya ivadékot,
Egy pusztulásnak indult népet lát.
Karom feszűl, szivem tombol! mi haszna?
Mást nem tehetek, csak sirathatom...
Milyen sötét vón a világ, az élet,
Ha nem szeretnél, fényes angyalom!

Szeress, szeress, mint én szeretlek téged,
Oly lángolón, oly véghetetlenűl,
Áraszd reám a fényt s a melegséget,
Mely isten arcáról szivedbe gyűl;
Az a te szíved egyetlen világom,
Nappal napom és éjjel csillagom...
Milyen sötét vón a világ, az élet,
Ha nem szeretnél, fényes csillagom!

Pest, 1848. szeptember


Petőfi Sándor: Itt benn vagyok a férfikor nyarában /Papp János/

Link








JÚLIÁHOZ


Piros orca, piros ajkak,
Barna fürtök, barna szem,
És ez arcon és e szemben
Mennyi lélek, istenem!

Óh, ha birhatnám e lelket,
Ezt a lelkes kisleányt!
Szólj, leányka, mondd, hogy téged
A szerelem még nem bánt.

Nem, nem! Azt mondd, hogy szeretsz már.
Mondd, hogy engemet szeretsz,
És ez a szó életemnek
Egy új teremtője lesz.

Én szeretlek, és szerelmem,
E végtelen áradat,
Mint a földet az özönvíz,
Eltemette multamat.

Nem tudom, mi voltam eddig,
Ámde azt sem, mi leszek;
Tőled függ, hogy sötét árnyék
Vagy fényes sugár legyek.

Mit határzasz?... Már látásod
Megépíté mennyemet;
Oh leányka, ezt a mennyet
Nem szabad ledöntened.

Im, letérdelek előtted
S esdve nyujtom föl karom;
Vonj föl engem kebeledre,
Vagy borúlj rám, angyalom.







KÉRDEZD: SZERETLEK-E


Kérdezd: szeretlek-e? s megmondom én, hogy
Szeretlek, mert ezt mondhatom;
De oh ne kérdezd: mennyire szeretlek?
Mert én azt magam sem tudom!
Azt tudni csak, hogy mély a tengerszem,
De milyen mély? nem tudja senki sem.

Mondhatnék esküt, hosszu és nagy esküt,
Az ég felé tartván kezem,
Hogy szívem minden dobbanása érted
És egyedűl érted leszen,
Hogy öröklámpa benne a hüség,
Mely még ott lenn a föld alatt is ég.

S mondhatnék átkot, hosszu és nagy átkot,
Mely, mint a villám, érjen el,
S égesse, tépje lelkemet legmélyebb
Pokolba mártott körmivel,
Ha elfeledlek téged, kedvesem,
Sőt ha rólad csak megfeledkezem.

Nem mondok esküt és átkot. Jaj annak,
Jaj, akit ez tart vissza csak.
Én eskü s átok nélkül is örökre
Lelkem lelkében tartalak,
Ott fogsz te állni magas-fényesen,
Mint a tejút a legmagasb egen.

S örök hűségem, oh ez a hüség is
Még a te érdemed csupán;
Hogy szerethetne mást többé, akit te
Megszeretél, dicső leány?
Ki egyszer már a mennybe szállt vala,
Nem látja azt a föld többé soha!

Pest, 1847. június 14-30.







LENNÉK ÉN FOLYÓVÍZ...


Lennék én folyóviz,
Hegyi folyam árja,
Ki darabos utját
Sziklák között járja...
De csak ugy, ha szeretőm
Kis halacska volna,
Habjaimban úszna föl s le
Vígan lobickolva.

Lennék vad erdő a
Folyó két oldalán,
Fergetegekkel a
Harcot kiállanám...
De csak ugy, ha szeretőm
Kis madárka volna,
Bennem ütne fészket és ott
Ágamon dalolna.

Lennék váromladék
A hegy legtetején,
Bús pusztulásomat
Venném csak könnyedén...
De csak ugy, ha szeretőm
Ott a repkény volna,
Elnyuló zöld karjaival
Homlokomra folyna.

Lennék kicsiny kunyhó
A rejtett völgybe' lenn,
Eső vágta sebbel
Szalmafödelemen...
De csak ugy, ha szeretőm
Bennem a tűz volna,
Tűzhelyemen lassacskán, de
Nyájasan lobogna.

Lennék felhődarab,
Összetépett zászló,
A vadontáj fölött
Fáradtan megálló...
De csak ugy, ha szeretőm
Az alkonyat volna,
Búshalovány arcom körül
Pirosan ragyogna.

Szalonta 1847. június 1-10.










MI A SZERELEM?


Süldő poéták, bikficek,
Ugyan ne csiripeljetek
A szerelemről! kérlek szépen
Az emberiség szent nevében,
Melyet kínpadra vonni vétek,
Kérlek, hogy azt ti ne tegyétek.
Tudjátok: melyik fán terem,
Milyen madár a szerelem?
A kotyvaszték, mit fejetek
Rossz bögréjében főztetek,
A sóhajtások galuskája
Pityergések levébe hányva,
Epedéssel megsáfrányozva
Vagy kakasdühhel megborsozva,
Oh én szerelmes istenem,
Ez még korán sem szerelem!
Még várjatok, kis bikficek,
Kissé nagyobbat nőjetek,
Hogy a szerelmet ismerjétek
És azt megénekelhessétek. -
Viselni hosszú éven át
A szívben a kétség nyilát,
Teremteni legmelegebb
Vérünkből szép reményeket,
Csak azért, hogy meghaljanak,
Hogy minden istenadta nap
Legyen egy-egy kedves halottunk,
Kit kínosan kell megsiratnunk;
A rágalomnak óriási
Kígyófarkával szembeszállni,
Eltűrni oly bántalmakat,
Mit megtorolni nem szabad,
Mert kedvesünk azé, ki bánt,
Aztán elvenni a leányt,
Eldobni érte szabadságunk,
Mely legimádottabb sajátunk,
S fölvenni a könnyű szabadság
Helyett az élet súlyos gondját,
Dolgozni napok s éjeken,
Hogy ételünk s ruhánk legyen;
S ha feleségünk tán szeszélyes,
Magunkat szabni szeszélyéhez,
Hogy már ha kell örömtelennek
Lenni egyik vagy más életnek,
Mienk legyen örömtelen...
Lássátok, ez a szerelem!



Koltó 1847. október


Petőfi 1847. októberében, friss házasként Koltón írta ezt a talán kevésbé ismert, ritkábban idézett versét. Talán nem olyan szép, mint a Szeptember végén, de nagyon tanulságos: hogy mit is mond ő maga, fiatal korához képest megható, mély bölcsességgel...
Szerintem tanítani lehetne: tanulhatunk belőle Petőfitől, Petőfiről. A mű két részből áll: először a csipkelődő, szókimondó stílusában kipellengérezi a fűzfapoétákat. Ellenszenves lenne e hang, ha nem ő írta volna. Neki azonban megbocsátjuk. Aztán hangnemet vált, "könnybe mártott tollal" folytatja: őszinte vallomásban tárulkozik ki, mintegy illusztrálva a gondolatot, hogy "akkor is sírunk, ha nevetünk", és hogy: "a szeretet nem elvárás, hanem vállalás".







MINEK NEVEZZELEK?


Minek nevezzelek,
Ha a merengés alkonyában
Szép szemeidnek esti-csillagát
Bámulva nézik szemeim,
Mikéntha most látnák először...
E csillagot,
Amelynek mindenik sugára
A szerelemnek egy patakja,
Mely lelkem tengerébe foly -
Minek nevezzelek?

Minek nevezzelek,
Ha rám röpíted
Tekinteted,
Ezt a szelíd galambot,
Amelynek minden tolla
A békeség egy olajága,
S amelynek érintése oly jó!
Mert lágyabb a selyemnél
S a bölcső vánkosánál -
Minek nevezzelek?

Minek nevezzelek,
Ha megzendűlnek hagjaid,
E hangok, melyeket ha hallanának,
A száraz téli fák,
Zöld lombokat bocsátanának
Azt gondolván,
Hogy itt már a tavasz,
Az ő régen várt megváltójok,
Mert énekel a csalogány -
Minek nevezzelek?

Minek nevezzelek,
Ha ajkaimhoz ér
Ajkadnak lángoló rubintköve,
S a csók tüzében összeolvad lelkünk,
Mint hajnaltól a nappal és az éj,
S eltűn előlem a világ,
Eltűn előlem az idő,
S minden rejtélyes üdvességeit
Árasztja rám az örökkévalóság -
Minek nevezzelek?

Minek nevezzelek?
Boldogságomnak édesanyja,
Egy égberontott képzelet
Tündérleánya,
Legvakmerőbb reményimet
Megszégyenítő ragyogó valóság,
Lelkemnek egyedűli
De egy világnál többet érő kincse,
Édes szép ifju hitvesem,
Minek nevezzelek?

Pest, 1848. január


Petőfi Sándor - Minek nevezzelek? /Elmondja: Cserhalmi György/

Link








PACSÍRTASZÓT HALLOK MEGINT


Pacsírtaszót hallok megint!
Egészen elfeledtem már.
Dalolj, tavasznak hírmondója te,
Dalolj, te kedves kis madár.

Oh istenem, mi jólesik
A harci zaj után e dal,
Mikéntha bérci hűs patak füröszt
Égő sebet hullámival.

Dalolj, dalolj, kedves madár,
Eszembe hozzák e dalok,
Hogy nemcsak gyilkos eszköz, katona,
Egyszersmind költő is vagyok.

Eszembe jut dalodrul a
Költészet és a szerelem,
Az a sok jó, mit e két istennő
Tett és még tenni fog velem.

Emlékezet s remény, ez a
Két rózsafa ismét virít
Dalodra, és lehajtja mámoros
Lelkem fölé szép lombjait,

És álmodom, és álmaim
Oly kedvesek, oly édesek...
Terólad álmodom, hív angyalom,
Kit olyan híven szeretek,

Ki lelkem üdvessége vagy,
Kit istentől azért nyerék,
Hogy megmutassa, hogy nem odafönn,
De lenn a földön van az ég.

Dalolj, pacsirta, hangjaid
Kikeltik a virágokat;
Szivem mily puszta volt és benne már
Milyen sok szép virág fakad.

(Betlen, 1849. március 8.)


Petőfi mint tudjuk, részt vett a szabadságharcban. A dátum jelzi a költemény keletkezésének körülményeit, helyét, idejét. A veszély közepette, a csatazaj egy kis szünetében a tavaszt köszöntő pacsirtaszó hallatára támad fel a költő lelkében a szerelem és az édes dal vágya. Elégikus sóhajjal idézi meg egy metaforikus képben a "költészet és a szerelem" istennőit.

Nem az elmúlás hangulata hallatszik ki a versből, hanem az otthontól, a kedvestől való búcsú fájdalma, a távollét miatti hiánya. A remény hangján fordul lelke üdvösségéhez, feleségéhez. Hiszi, hogy a szörnyű időkben a szerelem megtartó ereje hatalmasabb lehet az elmúlásnál.







RESZKET A BOKOR, MERT...


Reszket a bokor, mert
Madárka szállott rá.
Reszket a lelkem, mert
Eszembe jutottál,
Eszembe jutottál,
Kicsiny kis leányka,
Te a nagy világnak
Legnagyobb gyémántja!

Teli van a Duna,
Tán még ki is szalad.
Szivemben is alig
Fér meg az indulat.
Szeretsz, rózsaszálam?


Én ugyan szeretlek,
Apád-anyád nálam
Jobban nem szerethet.

Mikor együtt voltunk,
Tudom, hogy szerettél.
Akkor meleg nyár volt,
Most tél van, hideg tél.
Hogyha már nem szeretsz,
Az isten áldjon meg,
De ha még szeretsz, úgy
Ezerszer áldjon meg!

Pest, 1846.







Petőfi Sándor: Reszket a bokor mert ...

Link



Ádiii - Reszket a bokor, mert... [Petőfi Sándor]

Link








SOHASEM VOLT AZ SZERELMES...


Sohasem volt az szerelmes, aki
Mondja, hogy rabság a szerelem.
Szárnyat ád ő, és nem rabbilincset,
Szárnyat ád ő... azt adott nekem.

S a madárnak nincsen olyan szárnya,
Mint minőt a szerelem növeszt.
El sem kezdem oly parányisággal,
Mint a föld, hogy átröpüljem ezt.

Szállok én az angyalok kertébe,
Föl az égre, pillantás alatt,
S koszorúba fűzöm ott e kertnek
Lángrózsáit, a csillagokat.

Majd ez égi fény borít el, majd az
Alvilágnak éjszakája föd...
Szállok és egy pillanatban látok
Istent s mennyet, poklot s ördögöt.

Nincsen itt tér, nincsen itt időköz,
Hogyha szárnyam fölkerekedik;
A világnak megteremtésétől
Szállok a végső itéletig.

S így ha mennyet és poklot bejárok:
A pokolban ami gyötrelem
És a mennyben ami üdvesség van,
Egy percben mindazt átérezem.

Szalkszentmárton, 1845. aug. 20. - szept. 8. között







SZABADSÁG, SZERELEM!

Szabadság, szerelem!
E kettő kell nekem.
Szerelmemért föláldozom
Az életet,
Szabadságért föláldozom
Szerelmemet.

(Pest, 1847. január 1.)







SZÁZ ALAKBA... - Részlet


...Ím szerelmem ekkép változik, de
soha meg nem szűnik mindig él,
S nem gyöngül, ha néha szelídebb is...
Gyakran csendes a folyó, de mély!

Szalkszentmárton, 1845. aug. 20. - szept. 8. között







SZEMEK, MINDENHATÓ SZEMEK!


Szemek, mindenható szemek!
Ne nézzetek, ne nézzetek
Reám oly hidegen, oly hidegen;
Megöltök, ez halál nekem.
Halál nekem!

Vagy, oh mindenható szemek!
Csak öljetek meg, öljetek;
Aztán mosolygjatok, mosolygjatok,
S én újolag föltámadok,
Föltámadok!

Pest, 1844. november







SZEPTEMBER VÉGÉN


Még nyílnak a völgyben a kerti virágok,
Még zöldel a nyárfa az ablak előtt,
De látod amottan a téli világot?
Már hó takará el a bérci tetőt.


Még ifju szivemben a lángsugarú nyár
S még benne virít az egész kikelet,
De íme sötét hajam őszbe vegyűl már,
A tél dere már megüté fejemet.

Elhull a virág, eliramlik az élet...
Űlj, hitvesem, űlj az ölembe ide!
Ki most fejedet kebelemre tevéd le,
Holnap nem omolsz-e sirom fölibe?
Oh mondd: ha előbb halok el, tetemimre
Könnyezve borítasz-e szemfödelet?
S rábírhat-e majdan egy ifju szerelme,
Hogy elhagyod érte az én nevemet?

Ha eldobod egykor az özvegyi fátyolt,
Fejfámra sötét lobogóul akaszd,
Én feljövök érte a síri világból
Az éj közepén, s oda leviszem azt,
Letörleni véle könyűimet érted,


Ki könnyeden elfeledéd hivedet,
S e szív sebeit bekötözni, ki téged
Még akkor is, ott is, örökre szeret!

Koltó, 1847. szeptember.







Petőfi Sándor: Szeptember végén (előadja Latinovits Zoltán)

Link








A SZERELEM, A SZERELEM...


A szerelem, a szerelem,
A szerelem sötét verem;
Beleestem, benne vagyok,
Nem láthatok, nem hallhatok.

Őrizem az apám nyáját,
De nem hallom a kolompját;
Rá-rámegy a zöld vetésre,
Hej csak későn veszem észre.

Telerakta édesanyám
Eleséggel a tarisznyám;
Elvesztettem szerencsésen,
Lesz módom a böjtölésben.

Édesapám, édesanyám,
Ne bizzatok most semmit rám,
Nézzétek el, ha hibázok –
Tudom is én, mit csinálok!

Székelyhíd, 1843. november 4-24-e között.








SZERETLEK, KEDVESEM!




Szeretlek kedvesem,
Szeretlek tégedet,
Szeretem azt a kis
Könnyü termetedet,
Fekete hajadat,
Fehér homlokodat,
Sötét szemeidet,
Piros orcáidat,
Azt az édes ajkat,
Azt a lágy kis kezet,
Melynek érintése
Magában élvezet,
Szeretem lelkednek
Magas repülését,
Szeretem szivednek
Tengerszem-mélységét
Szeretlek, ha örülsz
És ha búbánat bánt,
Szeretem mosolyod,
S könnyeid egyaránt,
Szeretem erényid
Tiszta sugárzását
Szeretem hibáid
Napfogyatkozását,
Szeretlek kedvesem,


Szeretlek tégedet,
Amint embernek csak
Szeretnie lehet.
Kívüled rám nézve
Nincs élet nincs világ,
Te szövődöl minden
Gondolatomon át,
Te vagy érzeményem
Mind alva, mind ébren,
Te hangzol szívemnek
Minden verésében,
Lemondanék minden
Dicsőségrül érted
S megszereznék
Minden dicsőséget,
Nekem nincsen vágyam,
Nincsen akaratom,
Mert amit te akarsz
Én is azt akarom,
Nincs az az áldazat,
Mely kicsiny ne lenne
Éreted hogyha te
Örömet lelsz benne,
S nincs csekélység, ami
Gyötrelmesen sért,
Hogyha te fájlalod
Annak veszteségét,
Szeretlek tégedet,


Mint ember még soha,
Sohasem szeretett!
Oly nagyon szeretlek,
Hogy majd belehalok,
Égy személyben minden,
De mindened vagyok,
Aki csak szerethet,
Aki csak él érted:
Férjed, fiad, atyád,
Szeretőd, testvéred,
És egy személybe te
Vagy mindenem nekem:
Lányom, anyám, húgom,
Szeretőm, hitvesem!
Szeretlek szívemmel,
Szeretlek lelkemmel,
Szeretlek ábrándos
Örült szerelemmel!...
És ha mindezért jár
Díj avagy dicséret,
Nem engem illet az,
Egyedül csak téged,
A dicséretet és
Díjat te érdemled,
Mert tőled tanultam
Én e nagy szerelmet!

Debrecen, 1848 November







Petőfi Sándor - Szeretlek, kedvesem

Link








A VIRÁGNAK MEGTILTANI NEM LEHET...




A virágnak megtiltani nem lehet,
Hogy ne nyíljék, ha jön a szép kikelet;
Kikelet a lyány, virág a szerelem,
Kikeletre virítani kénytelen.

Kedves babám, megláttalak, szeretlek!
Szeretője lettem én szép szemednek -
Szép lelkednek, mely mosolyog szelíden
Szemeidnek bűvös-bájos tükrében.

Titkos kérdés keletkezik szívemben:
Mást szeretsz-e, gyöngyvirágom, vagy engem?
Egymást űzi bennem e két gondolat,
Mint ősszel a felhő a napsugarat.

Jaj ha tudnám, hogy másnak vár csókjára
Tündér orcád teljében úszó rózsája:
Bujdosója lennék a nagy világnak,
Vagy od'adnám magamat a halálnak.

Ragyogj reám, boldogságom csillaga!
Hogy ne legyen életem bús éjszaka;
Szeress engem, szívem gyöngye, ha lehet,
Hogy az isten áldja meg a lelkedet.

Debrecen, 1843







Papp Zoltán - A virágnak megtiltani nem lehet...

Link








VÁLASZ KEDVESEM LEVELÉRE - Részlet
/Petőfi Sándornak egy ismeretlen költeménye/


"Im, szerelmem ekkép változik, de
Soha meg nem szűnik, mindig él,
S nem gyöngül, ha néha szelidebb is...
Gyakran csendes a folyó, de mély!

...Sőt kedvesebbé tesz a tudat,
Hogy aki mély és nagy tenger lehetnél,
Csak mint kicsiny kis harmatcsepp ragyogsz
A szerénységnek rózsalevelén."







SZERELMI VALLOMÁS


,,Dicső, dicső leány! Téged kerestelek ifjúságom kezdete óta. Odamentem minden hölgyhöz, leborultam mindenik előtt, és imádtam. Azt gondoltam, hogy te vagy. Midőn már térdeltem, akkor láttam, hogy nem te vagy az, hogy az igaz isten helyett bálványt imádok, s fölkeltem és továbbmentem. Végre megtaláltalak. Te vagy az édes csepp, ki meggyógyítod lelkemet, melyet méregkeverő sorsom oly sokáig öldökölt a kárhozat italával. Hála Istennek, még nem jött későn az ellenméreg"

Így szólt Petőfi heves szerelmi vallomása leendő feleségéhez, Szendrey Júliához 1847. május 26-án.







"Tudom azt, hogy a világra
Egy nap süt le melegen,
S ez a nap nem fönn az égben,
Hanem lenn a szív mélyében
Van, s e nap a szerelem."

Petőfi Sándor


















...... ......










 
 
0 komment , kategória:  Petőfi Sándor  
Petőfi Sándor 1823 - 1849
  2015-01-13 20:00:13, kedd
 
 







PETŐFI SÁNDOR ÖSSZES KÖLTEMÉNYEI


HAZAI MŰVÉSZEK RAJZAIVAL DÍSZÍTETT
NEGYEDIK NÉPIES KIADÁS


A KÖLTŐ ARCZKÉPÉVEL


Szabadság, szerelem!
E kettő kell nekem,
Szerelmemért feláldozom
Az életet,
Szabadságért feláldozom
Szerelmemet.



Nemzeti dal

Link











































 
 
0 komment , kategória:  Petőfi Sándor  
Petőfi Sándor: Itt van az ősz, itt van újra
  2012-10-05 18:20:13, péntek
 
 







Itt van az ősz, itt van ujra...

Link


Itt van az ősz, itt van újra - Koncz Zsuzsa

Link



Petőfi Sándor: Szeptember végén

Link








"Itt van az ősz, itt van újra,
S szép, mint mindig, énnekem.
Tudja isten, hogy mi okból
Szeretem? de szeretem."


A dombon ülve a költő hangja szól lelkünkben.

Színpompa. Színkavalkád. Az élénksárgától a mélyvörösig, a rozsdabarnától a fenyők méregzöldjéig. A háttérben a kéklő hegyek, az ég azúrkékje foglalja keretbe a csodálatos tájat. Kikerics virít, ökörnyál csillog az aranyló napfényben. Szénával teli szekér döcög le a hegyoldalon. A gazdagon virágzó rét pompás illatát ontja a megszáradt sarjú.

Őszi illatok, őszi hangulat.


Koncz Zsuzsa - Elszállt a nyár

Link



Erdély ősszel

Link













 
 
0 komment , kategória:  Petőfi Sándor  
     1/2 oldal   Bejegyzések száma: 14 
2020.05 2020. Június 2020.07
HétKedSzeCsüPénSzoVas
1234567
891011121314
15161718192021
22232425262728
2930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 24 db bejegyzés
e év: 276 db bejegyzés
Összes: 4830 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 1893
  • e Hét: 8237
  • e Hónap: 34860
  • e Év: 172232
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2024 TVN.HU Kft.