|
2016-05-26 21:45:43, csütörtök
|
| |
| |
KÁROLYI AMY VERSEI
Károlyi Amy (eredeti neve: Károlyi Mária) (Budapest, 1909. július 24. - Budapest, 2003. május 29.) József Attila-díjas magyar költő, műfordító. Weöres Sándor Kossuth-díjas író felesége volt.
AD NOTAM W.S.
Álmod ajtajában álldogálsz,
álmod ablakában üldögélsz.
Ablak, ajtó nyitva, sohse félsz.
Álmod ablakában üldögélsz,
álmod ajtajában álldogálsz.
Valaki belessen, arra vársz.
ARANY ABLAK
Nyugvó nap fényét
őrzi az ablak.
Kisleány olvas
háttal a napnak.
Leckét betűzget,
szókat tagolgat:
a betűk szóvá
összefonódnak.
Szavakból mese
szövődik lassan,
kisleány olvas
arany ablakban
ÁLOMFEJTÉS
Más az éjszaka igazsága
más a nappalé
az éjszaka sokat megenged
ehetsz a tiltott gyümölcsből
szerethet az, ki nem szerethet
Más az éjszaka igazsága
más a nappalé
lehullnak a fátylak
talpig meztelen
megláthatod, aki nem láthat
Más az éjszaka igazsága
más a nappalé
az éjszaka mindenható
átrepül határt, éveket
léghajós vagy és léghajó
Más az éjszaka igazsága
más a nappalé
mindent lehet, mindent szabad
akit megszólítasz, megjelen
feltámasztod a holtakat.
BEZÁRT HÁZ
A bezárt házban
valaki kopog,
a bezárt házban
kopog a lélek,
maradék erő ráz ajtót, ablakot,
a hánykolódó lélek
kéri: engedjétek.
Még annyi minden mondanivalója
szorult ablaktáblák közé
és lakatba,
és hánykolódik, nem tud megnyugodni,
mert zárt a ház,
és nem nyílik szavakra.
FEBRUÁRI SZÉL​
Fújj szél, fújj!​
súgd a medve nagy fülébe​
övé lesz az erdő méze​
közeleg a tavasz.​
Fújj szél, fújj!​
súgd a béna patakoknak,​
holnap újra ugrálhatnak,​
közeleg a tavasz.​
Fújj szél, fújj!​
súgd a nyúlnak, őzikének:​
nem sok mérge van a télnek,​
közeleg a tavasz.
FÉLIG, EGÉSZEN
Ahogy a könnyek egymásba csöppennek,
kanyargós patakká keverednek.
A vers-sorok épp így viselkednek.
Lecsöppenő szót hívja a másik.
Egymásbatünnek, félig, egészen.
Aképpen növekednek,
ahogy az alkonyat az égen.
FIATAL LÁNY TAVASSZAL
Megláttam magam a szemedben,
s tudtam, szép vagyok és egyetlen.
És ilyen tükröm nem lesz több egy sem,
sokáig elidőztem a szemedben.
GYENGÉD...
Akár ha állatra nézne,
a szeretet oly hirtelen,
a gyöngéd gyöngeség,
amikor megjelen.
A simításra lassan
meginduló kéz,
szeretni olyan könnyű,
szeretni nehéz.
Tudja, hogy terhet vállal,
ólom-nehezet,
mi mindent bír a gyöngéd-
erős szeretet.
HAZATÉRÉS
Hazamegyek a szavakhoz
szónak,
jelzőnek és határozónak.
Megjelölni az utat,
meghatározni a helyet.
A szavakhoz szónak hazamegyek.
ÍGY
Halkan mondjad, - hangosan hallik, -
vissza ne verjék messzi falak.
Leírni talán nem is szabad.
Orcádra fessed rózsaszínnel,
bújtasd mosolyos csigaházba,
didergésbe és könnyű lázba.
Rejtsd pillád alá, meg ne lássák,
akadó lélegzetbe vessed.
Hogyha szereted, így szeressed.
KÉK VIRÁG
Ezt a libegést, karcsuságot,
könnyüséget és bánatot!
Ha kezedbe veszed, vigyázva fogd.
Két ujjal téptem, lepke alól.
Ha ereszteném, ő is szállna.
Halványkék, szárnyas libegéssel,
ő is a lepkék után járna.
De más a sorsa.
Nem hal meg szépen. -
Eltikkad gyürüs ujjaim,
s tenyerem forró börtönében.
MÁS ÉNEKLI NEKEM
Állj meg! Ne szaladj,
úgyis álmodunk.
Megfoghatom virágszín nyakad.
Mert álomban, úgy-e, mindent szabad?
Állj meg! Ne szaladj,
árok közelít.
S álomban az ember nagyot esik.
Állj meg! Ne szaladj,
ülj a fűbe le,
dicsérd meg, hogy kibújt a feje,
s zöld selyem köténye simogat!
Csiklandva, puhán, akár a hajad.
MIÉRT
Legjobb lett volna kézenfogva
átsétálni a túlsó partra
De óvó kezemre ráütöttek
a kemény botokká váló percek
Úgy kérleltem tested, a gyengét,
az ismeretlenbe ne menj még.
Hadd próbáljam a szűk átjárót,
átengedni-e az átjárót.
Míg köddé válunk mind a ketten
az ismeretlen szürkületben
A NÉVTELEN
Mit akar tőlem és velem
e bennem élő névtelen
e szemek nélküli akarat
ő úr, én szolga csak
szavának engedek (de vonakodva)
előre-vissza von
sugall és visszatart
hol kegy, hol kény
ha én vagyok, hát minek?
ha ő, hát minek én
ODA KELL ADNI, AMI VAN
Mindennek ára van,
vagy ára lesz.
Oda kell adni,
ami van,
hogy megkaphassuk,
ami lesz.
Oda kell adni asztalunk,
oda kell adni ceruzánk,
és tudni, hogy asztaltalan
s ceruzátlan lét vár reánk.
Odaadni a takarónk,
és langyosra fűtött szobánk,
és tudni, hogy takaratlan
és párnátlan lét vár reánk.
Az is lehet, hogy az a mínusz,
a földöntuli, pluszt megér,
és minden láznál égetőbb
a csillagok termelte dér.
Papírkosárba vethetők
a szerzett tapasztalatok,
és átképzőssé változom,
ha itt hagyom, mi itt vagyok.
Mi vagyok itt egyáltalán?
és megérem-e a papírt,
amire egykor jobb kezem
még zsinórírás nélkül írt,
csak jobbra dőlve egyszerűn
mint a szélfútta fák,
ahogy diktált a tél, az ősz
vagy amit a május fujdogált,
lehet, hogy máris ott vagyok,
a határtalanban kerengő,
hol színtelenbe torkollik a szín,
és milliárd év egy esztendő.
ÖLELÉS
Hol rejtezkedett ez a mozdulat,
ez amphorásan finom, ívelt ölelés?
Sötét és lágy, mint nyári éjszaka,
s dobognak benne mind a csillagok.
Hol rejtezkedett ez a mozdulat,
ez asszonyosan diadalmas, teljes,
mint kiszabadult, röppenő madár?
Micsoda ágban szunnyadt az a rügy,
miből e nem várt fűzfagally hasadt, -
mi rugalmas és most született ifjú,
mint szökőkúton hajnalban a csepp?
Ki hagyta rám e hajlékony hidat,
mely magányomból hozzád vezet?
Egyik pillére az én tenyerem,
másik pillére a te kezed.
ÖRÖKSÉG
Ki hagyta rám e furcsa örökséget?
tán javasasszony volt a drága,
füveket, gombát egybefőző
tündér, boszorkány, ükanyó, párka,
kezében órjás kertészolló,
az életekből itt-ott levágott,
s élet-darabokból foltozott
nekem egy foltos bohóc-virágot.
Ezt a világot hagyta rám,
a sok mögött mégsem egészet,
a csupa kérdő- és gondolatjel,
mi a világból az enyém lett.
SOROK
Ahogy járni tanul a gyerek
Vers-sort vers-sor mellé teszek
Vagy megdicsérnek, vagy megszidnak,
nem ártanak a vers-sornak.
Azok csak nőnek és hallgatnak,
Felelgetnek a csillagoknak,
Jelei az ittmaradásnak,
ittmaradói az elmúlásnak.
SZÓ
Vannak csendek,
mikor a percet
átüti a szó.
Nyiss ki ajtót és ablakot
Isten a látogató.
Hagyd minden dolgod,
a szóra figyelj
Oly ritkán hallható.
Átömlik rajtad mint egy ölelés,
mikor Isten meglátogat,
Te vagy a hang,
a szó.
SZÓLONGATÁS
Harmatcseppé válik szájadon a szó.
Azt mondod: fa -
és erdőstül állnak elibém a fák.
Azt mondod: kő -
nem aszfalt s nem beton,
de szikla szúr a víz alatt.
Azt mondod: rét -
és sötét papuccsal lépked az éj,
a fűszálak hegyén.
Azt mondod: tó -
és lassú buborékkal
gyöngyök és gyűrűk szállnak fel a mélyből.
Azt mondod: szép -
és tulipánt hajt a hajnal
s kötényünk megtelik kankalinnal.
Azt mondod: én -
és sápadt tűzben égsz,
mint nyári délben gyújtott gyertyaszál.
Azt mondod: nyár -
és gyíkok lihegnek forró köveken,
kisül a földből a virág-gyökér.
És illattal púpozva a Tejúton ballag
egy júliusi szénásszekér.
Azt mondod: ősz -
és áfonyával telik meg
harminc szőlőskosár.
S mikor már majdnem minden elfogyott:
piros pecsét van a szájad helyén,
mikor a nevemet lassan olvasztgatod...
TÁRGYESET
A szeretet csak van és vár.
Ül lomb-árnyban,
ül fellegekben.
A szeretet csak van és vár,
hogy tárgya legyen,
kit szeressen.
TÉLI DOMB
A csacsi-domb
télen hegy,
fel is, le is
meredek.
Hol tavasszal
felhő száll,
télen csípős
szél dudál.
Ahol nyáron
fű rezeg,
szánkáznak a
gyerekek.
Így is jó, meg
úgy is jó:
nyáron fű ér
télen hó.
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Károlyi Ami |
|
|
|
|
|
Online
