|
2020-01-06 20:15:33, hétfő
|
| |
| |
MÉCS LÁSZLÓ KÖLTÉSZETE
Mécs László (Hernádszentistván, 1895. január 17. - Pannonhalma, 1978. november 9.) szerzetes, papköltő és lapszerkesztő a két világháború közötti vallásos líra meghatározó egyénisége, a kisebbségi magyarság egyik szószólója.
Link
MÉCS LÁSZLÓ KÖLTÉSZETE
Link
Link
A Turulmadár nyomán
Link
ANYÁK LITÁNIÁJA
Vágyak piros pünkösdjén mi ültettük titokban
a híres szerelem-fát, vérünkkel harmatoztuk,
csókunkkal öntözgettük, amíg napfényre hoztuk
a szép ember-rügyecskét. A szívünk érte dobban.
Mi tudjuk mi az ember! Telek, derek, fagyások,
könyörüljetek méhünk gyümölcsén!
Mi szoptattuk az embert! Mellünk tej-tölcsérén át
a négybôl most is ömlô paradicsom patakja
jött új ember-mederbe s az élet malmát hajtja,
mert bánat, baj, betegség lesnek rá, mint hiénák.
Mi tudjuk mi az ember! Betegség, baj, halál úr!
Könyörüljetek méhünk gyümölcsén!
Nehéz álmatlan éjek keserveit ki tudja?
A gondok légióit? Az anyafarkas-harcot
bűn, tifusz, vörheny ellen? Boldogságért a sarcot?
Mit fizetett könnyekben szemünk királyi kútja?
Mi tudjuk mi az ember! Barázda, bánya, gyárak,
könyörüljetek méhünk gyümölcsén!
Leányunk szűzi szentség és nem szerelmi préda!
A teste tiszta bokra ha szépségekkel ékes:
az fenntartott ajándék és nem lophatja éhes
kézzel virágait szét minden útszéli céda!
Mi tudjuk mi az ember! Kalózok, donzsuánok,
könyörüljetek méhünk gyümölcsén!
Kenyér és munka hôse fiunk: méhünk gyümölcse
s nem csak Szám besorozva hadi statisztikába,
hogy megkergült uraknak játékában hiába
vérezzen és a Vámpír éhes gyomrát megtöltse.
Mi tudjuk mi az ember! Miniszterek, királyok,
könyörüljetek méhünk gyümölcsén!
Ó Szűzanyánk segíts meg! Szívünk litániát zsong!
Te is szoptattál egyet nem-ízlelt szűzi tejjel,
ki meghalt, hogy az ember járhasson égi fejjel!
Bár van kegyelmi kútunk: a pokol torka tátong!
Te tudod mi az ember! Ó kérd, ó kérd az Istent,
könyörüljön méhünk gyümölcsén!
BAKONYI LÁTOMÁS - Részlet
Őszbe fordult a Bakony,
Balladázó, vad Bakony,
A Hold nézi fél-vakon,
Ködhályoggal, fél-vakon...
Ki a betyár? Ki a szent?
Magyarhonban ki a szent?
Ha a Mérték tönkrement,
Senki, semmi meg nem ment.
BOLDOG A NÉP, AMELY ÖRÜLNI TUD!
CIVIS ROMANUS SUM
Én magyarságom soha nem tagadtam,
de soha nem is kérkedtem vele,
nem pávatoll: egy mártír-pillanatban
csak a bőrömmel együtt jönne le.
Magyarságom nem is átkoztam: könnyen
fizettem az adómat. Tizedem
kálváriajárásban, jajban, könnyben,
kacajban, dalban ma is fizetem.
De aztán pont! Nem csempészek dugárut,
se rém-gázt! Római polgár vagyok.
Okmányomon a százszor is elárult
Krisztus-Király pecsétje ég, ragyog.
Az iskolás földgömbön rég kis ujjom
földrészeken suhant át perc alatt,
- most az Isten földgömbjén járva, fújom
a tarka szappanbuborékokat.
Nem percekben, még nem is századokban,
de időtlenségben gondolkozok,
lábom pedig, ha vándorútra dobban,
mindég népek térkép-rajzán mozog.
Országom az ország-feletti Róma:
szüzek, mártírok, hitvallók derűt
virágzanak itt, száll a szent aroma.
Az én országom ott van mindenütt.
Törvénytáram elfér egy nefelejcs kis
szirmán, azért, hogy soha ne feledd:
>szeresd az embert mond, ha mérget rejt is
s szeresd az Istent mindenek felett!<
Az utaim mind tiszta ölelések,
a népek közt úgy járok, mint követ,
a világtestvériség álma késhet
több ezredévet, - s holnap eljöhet.
Mégis detektív-falka a nyomomba
szaglász itt-ott s örülne vesztemen.
Urak! Hol fér el annál kincs, vagy bomba,
ki minden cafrangoktól meztelen?
Nincsen zsebem, tarisznyám kincsre, pénzre,
egyetlen rejtektárcám a szívem
és bent az Isten forradalmi pénze:
a szeretet ragyog tündérien.
Némely országban megállok. Kitárom
a karjaim: rügyezni kezdenek
s mint mesebeli hószín fa-titánon,
a lombomon sok kék virág remeg.
Én nem hiába vándoroltam, érzem.
Egy-egy országban megrázom magam,
a szél széthordja szirmaim zenésen
s Isten felé megyek tovább vígan.
CRONICA HUNGARORUM
CSAK ENNYI AZ EGÉSZ
Igen, lehettem volna én is boldog,
az én utam is éppen arra vitt.
A kert elébe értem, mely reám várt.
Szerelem. Rózsák édes mámora.
Gyümölcsfák. Csend. Családi tűzhely.
Szántás-vetés humuszban, szerelemben.
Irtás-oltás fákban, gyerek-szívekben.
A nagyvilág villámait fogó,
Vihar-szordinós villámhárítók.
A nagyvilág lármáját átszűrő,
dallammá szűrő zűrzavar-szűrők.
Leány-hajszálon függött az aranykulcs.
De megfordultam, nem tudom miért.
Én nem vagyok hős, nem vagyok erős.
Nem tudtam, hogy mit rejt a másik út,
hogy mi a cél és mi a harc a célért,
hogy mit keressek itt a másik úton.
Csak megfordultam. Ennyi az egész.
Csak annyit tudtam, Valaki szeret.
Valaki nagyobb minden boldogságnál,
minden csendnél és minden szerelemnél.
nagyobb a Földnél és nagyobb az égnél.
Tudtam, szeret. És ennyi az egész.
Hagytam magam szeretni, mint a gyermek,
a Jézus Krisztus ember-ideálja.
Hagytam magam vezetni, mint a gyermek.
A gyermekben nincs cél, nincs hősiesség,
csak megy, ha küldik, s nem tudja, miért.
És küldtek. Mentem. Ennyi az egész.
És jártam mint a többi vándorok.
Fecskét kérdeztem és fülemiléket.
"Mi nem szövünk, mi nem fonunk,
mi nem szántunk, mi nem vetünk,
mégsem vagyunk mi céltalan csavargók:
mi hozzuk a tavaszt s a dalt."
És vándoroltam. Ennyi az egész.
Van úgy, hogy játéklovacskát kapok,
s játék-ekécskét nyomnak a kezembe.
Gyerünk, gyerünk játéklovacskák,
gyerünk, gyerünk játék-ekécske,
nem kis családi kertben, sem megyében,
de országos határban megy a szántás.
S játék-köténykét is kötnek elémbe,
és teleszórják furcsa új magokkal,
hogy vetegessek hetedhét határon,
s én játszadozom. Ennyi az egész.
Arany puskát, arany kardot kapok,
a világosság játék-fegyverét.
Harcolnom kell a hétfejű sárkánnyal,
sötét-magammal s a sötét világgal,
sötét Sátánnal és sötét pokollal.
És néha mintha varázs volna rajtam,
nem fog golyó, tűz, nincs Achilles-sarkam,
s majdnem olyannak látszom, mint a hősök.
S néha sebezhet még csillag-fény is,
és vért csapol egy érzelem-tövis.
Én nem vagyok hős, s hőst kell végigjátszanom,
s én játszadozom. Ennyi az egész.
Néha futok és félek, hogy megállok.
És néha állok s félek, elbukom.
És néha fekszem s félek, hogy elalszom,
és eltapos örökre a Sötétség.
És néha sírok reggel, hogy énekeljek este,
s kisírom magam este, hogy kacaghassak reggel.
Így játszom én a könnyel és kacajjal.
Én nem vagyok hős. Ennyi az egész.
Nem tudtam, hogy ez így lesz, nem kívántam.
De nem siratom vissza azt a kertet!
Valaki engem végtelen szeret,
nagyobb a Földnél és nagyobb az égnél,
hagyom magam szeretni, mint a gyermek:
s csak ennyi, ennyi, ennyi az egész.
A CSEND VÖLGYÉBEN
A hold az égen már magasan fent volt.
Arany zenélő óra. Zenélt a szerelmeseknek.
De azért halálos csend volt.
A csermelyecske, mintha csak álomban, csak éppen ment. Volt.
Locsogva csobogott, csörgedezett.
De azért halálos csend volt.
A nyírfák ragyogtak. Zárdai rend volt.
A zenélő óra zenéjére remegve rügyezni kezdtek.
De azért halálos csend volt.
Egyetlen madár fütyölt. Minden mámortól ment volt.
Egy rezgő nyárfán fütyülgetett szívem.
De azért halálos csend volt.
Csend.
Fent
a dombon egy lány ült s a völgybe nézett,
vőlegényt várt és illatozta a mézet: neki.
Minden testrésze külön kivirult: neki.
Orcája rózsája irult-pirult: neki.
Szüzessége lilioma fölfehérlett: neki.
Szíve tulipánja harang-csodává érett: neki.
És nem jött senki.
Senki.
Csak én az Isten nagy csöndjével álmaimban,
a vándorok otthontalan csöndjével lábaimban.
A lány mellében félrevert a tüzes tulipán-harang,
bim-bam, bim-bam, bim-bam,
ajkáról sóhaj röppent mint vihar-mag
s a csönd völgyében alant
egy perc alatt
a nyírfákról lehullt a harmat,
megállt a rügyezés, a patak, a zenélőóra,
a völgy felett a sóhaj megnőtt mint a bóra.
A tulipán-harang vadul kalimpált: bim-bam.
Én tovább vándoroltam Isten csendjével álmaimban.
EMBEREK VAGYUNK! - Idézet
Ha gyűlölünk: egymásban önmagunkat
gyűlöljük, mert egy-test-egy-vér vagyunk!
FALUROSSZA
FATIMAI PINTYŐKÉK
Link
FÉNYT HAGYNI MAGUNK UTÁN
Az élet örök búcsúzás,
ó bárcsak tudnánk távozáskor
Fényt hagyni, mint a Messiás!
Belészeretni a szívekbe,
apostolokba, mártírokba,
hogy átadják a századoknak,
a századok az ezredeknek!
Fényt hagyni, mint a Messiás!
Vagy legalább, mint az anyák,
kik egyre jobban megragyognak,
minél sötétebb lesz az éj
és minél jobban porlanak
a bánat - barna hant alatt.
Fényt hagyni, mint a jó anyák.
Vagy legalábbis, mint a Nyár,
amely almákba és diókba
szerette édes álmait
és édességével világít
a hosszú - hosszú tél alatt.
Fényt hagyni, mint a drága nyár.
Vagy legalábbis, mint a Nap,
melyet elnyelt az alkonyat,
de a legbúsabb éjben is
világít még a gyöngyvirágban,
a liliomban, mécsvirágban.
Az életünk olyan tünékeny.
Óh, szent fényt hagyni volna jó!
Mécs László: Fényt hagyni magunk után - Rák Kati
Link
FÜRDÉS A POPRÁDBAN
Link
A GYERMEK JÁTSZANI AKART
A vonat futott. A kupé-dobozok
szűkek voltak. A gyermek unatkozott.
Tavaszi csermely-életnek szűk volt a part.
A csermely áradt. A gyermek játszani akart.
A gyermek szeme tükröt keresett:
anyjára mosolygott és várt egy keveset,
az anya arc nem tükrözte vissza,
szomorú volt. A tükör nem volt tiszta.
A gyermek szeme tükröt keresett:
a bankárra mosolygott és várt egy keveset,
a bankár arca nem tükrözte vissza,
börzét böngészett. A tükör nem volt tiszta.
A gyermek szeme tükröt keresett:
egymást tükrözték a szerelmesek,
a gyermek rájuk mosolygott. Nem tükrözték vissza,
vágy fátyolozta. A tükör nem volt tiszta.
A gyermek szeme tükröt keresett:
a kalauz orcái veresek,
a gyermek rámosolygott, szürke szolga volt,
nem tükrözhette vissza. Dolga volt.
A gyermek szeme tükröt keresett:
a gyermek rám mosolygott, s arcát, a kedveset
tükröztem, mint kék tó a teli holdat
s ringattam. Valahol angyalok daloltak.
Ó, én ráérek. Nincs semmi dolgom itt a Pénzzel.
Nincs semmi dolgom a szerelmi mézzel,
sem kenyérrel. Ha megharcoltam a bűnnel a harcom;
a tükör tiszta, tiszta gyermek-arcom.
Én tükre vagyok minden mosolyoknak,
én azért élek, hogy visszamosolyogjak
virágra, lepkére, bokorra, rengetegre,
farkasra, bárányra, szivárványra, fergetegre
fényre, holdra, csillagokra, szegényekre, gazdagokra,
szenvedésre, vidámságra, jó napokra, rossz napokra,
rózsafára, keresztfára, visszamosolyogjak mindenre,
visszamosolyogjak az Istenre.
GYÓNNAK A MAGYAROK!
Álmok pusztája, ősi napkelet
seregszám sast és sólymot álmodott,
turult, gémet, vad vércsét, vadludat,
amiknek szíve ős-tavaszt dobog,
álmodta őket vadnak és szabadnak
s úgy küldte messzi, messzi napnyugatnak.
S vannak már csöndesvérű unokák:
elhízott, békés házi szárnyasok,
mások kegyén és mások udvarán,
szemetén kényúrt játszó kakasok,
pompázó pávák (átfestett uszályok),
új színt biflázó úri papagályok.
Maradt pár tépett holló! Itt meg ott
a háztetőre száll s azt mondja: kár.
Pár vércse is jár, nyilazott szívű,
az udvar felett azt víjjogja: vér!
s a korcsok torkán megtorpan az étel
és pillanatra a lélegzetvétel.
Vannak már Janus-arcú magyarok.
(Az egyik arcuk: régi vércse csőr,
toll-sipka rejti, mint tavaszt a hó).
Új napraforgó arcukon se tőr,
se vágy, hogy felnyilazza a magasba.
Új asztagokból eteti a gazda.
De néha arra szöknek titkosan,
hol sebzett vércsét sejtet a nyomnyi vér
és gyónnak, hogy másképp nem lehet,
mert élni kell, a gyermek enni kér,
hogy álmodói még a régi nyárnak,
könnyeznek és feloldozásra várnak.
HAMVAZÁS
Link
HOVÁ MÉGY?
Link
KARÁCSONY
Mesével nagy gyermekszemedben megjöttél újra szent karácsony,
jöttél szívekbe sekrestyésnek: gyertyásan gyúljon az öröm.
És minden oltár átkot fáklyáz, ökölbe görbül a köröm,
vér csurran a karácsonyfákról, könny gömbölyül az új kalácson...
Naptámadattól naplenyugatig csendőrszurony feszül az égnek:
úgy tartják az álcsillagokkal kicifrált rongyos horizontot...
Hol most az angyal? Az, ki régen ez éjen békeszárnyat bontott?
Szuronyban szárny fennakadt és megfagyott ajkán az ének...
Magányom ablakán kinézek a Krisztus-éhes éjszakába,
a tél korán jött: kertem mélyén sok megfagyott virág-kísértet
bólint, és zörren hófödötten, és sírnak, hogy csak félig éltek...
A szél futkos füttyös bolondként, s rugdalja őket pajkos lába...
A kerten túl az utcamedre: ott hömpölyög a nagy kloáka:
árulkodóknak rothadt szíve (mint Sátán szennyes ürüléke)
gyűlölködés, gyalázat ömlik sötéten, jaj és nincsen vége
és árad mindent elborítóan a hosszú, a hosszú éjszakába...
A bűzös árban mélyen bujkál a jóság szűzi borzadálya
a tiszta szívek kagylójában, mint drága fényű gyöngyvetés...
A KIRÁLYFI HÁROM BÁNATA
Amikor születtem, nem jeleztek nagyot
messiás-mutató különös csillagok,
csak az anyám tudta, hogy királyfi vagyok.
A többiek láttak egy síró porontyot,
de anyám úgy rakta rám a pólyarongyot,
mintha babusgatná a szép napkorongot.
Maga adta nékem édessége teljét,
úgy ajándékozta anyasága tejét,
hogy egyszer földnek bennem kedve teljék.
Isten tudja, honnan, palástot kerített,
aranyos palástot vállamra terített,
fejem fölé égszín mosolygást derített.
Ma is úgy foltozza ingemet, ruhámat,
ma is úgy szolgál ki, főzi vacsorámat,
mint királyi ember királyi urának.
Amerre én jártam, kövek énekeltek,
mert az édesanyám izent a köveknek,
szíve ment előttem előre követnek.
Amíg ő van, vígan élném a világom,
nem hiányzik nekem semmi a világon,
három bánat teszi boldogtalanságom.
Az egyik bánatom: mért nem tudja látni
egymást a sok ember, a sok-sok királyfi,
úgy, ahogy az anyjuk tudja őket látni?
A másik bánatom: hogyha ő majd holtan
fekszik a föld alatt virággá foszoltan,
senki se tudja majd, hogy királyfi voltam.
Hogyha minden csillag csupa gyémánt volna,
minden tavaszi rügy legtisztább gyöngy volna:
kamatnak is kevés, nagyon kevés volna.
Hogyha minden folyó lelkemen átfolyna
s ezer hála-malom csak zsoltárt mormolna,
az én köszönetem így is kevés volna.
Hogyha a föld minden színmézét átadom,
az ő édességét meg nem hálálhatom,
ez az én bánatom, harmadik bánatom.
Mécs László: A királyfi három bánata (Cserhalmi György előadásában)
Link
LŐRINCZ PAP
MAGYAROK MISEKÖNYVE
MEGSZÉPÜL MINDEN
Megszépül minden, ha valakié.
Be szép egy kiskert, ha valakié!
Be szép egy asszony, ha valakié!
Be szép a szívünk, hogyha szeretik!
Be szép az ország, hogyha szeretik!
Megszépül minden, hogyha szeretik!
MESEILLUSZTRÁCIÓ
Harmincöt éve, hogy kiránduláson
vagyok Földünkön s nézek éberen:
csodák csodái nyílnak végtelen
és napról-napra nô csodálkozásom.
Jó néhány ezredéve mást se tesznek,
mint lesben állnak legnagyobbjaink:
ha itt-ott a Teremtô jobbja int,
mit mondjon róla szája Szókratesnek?
Igen régóta költ a Mesemondó:
a Mese megy mint kozmikus nagy ár
és benne csillag, méh-raj, Nap, madár,
sodródik Föld, lég, ember, ciklon, dongó.
Legény legyen talpán ki belelásson
e szövevénybe s tudja titkait!
Talány- s álom-fejtô nem ritka itt:
sok hôsünk kotlik Kolumbus-tojáson.
Fizikusok, szám-értôk és vegyészek
kikémlelik a rejtett terveket,
sokat meglátnak, aztán megreked
agyuk, mert nem láthatja az Egészet.
Meglesték, hogy van éter, villamosság,
vannak gyógyító Röntgen-sugarak.
Sok minden vár még titok-zár alatt
hogy ember-vágyak egyszer kinyomozzák.
Nyomoznak híres természet-búvárok:
hányféle lény van földön, föld alatt,
hány millió fajú puhányt, halat,
kagylót dajkál tenger, tó, tócsa, árok.
A Mese megy nagy Gondolat-mederben:
bölcsek kutatnak titkai után,
de sokszor gôgösen, zagyván, sután
s magukat mérik a kis agy-vederben!
Sok hôsünk kotlik Kolumbus-tojáson:
mit alkotnak, csak illusztráció
a nagy Meséhez! Mesét látni jó
és napról-napra nô csodálkozásom.
A MESTEREK UTCÁJÁBAN
Megyek az utcán. Egy öreg cipész
épp műhelyének ajtajában áll
s egész lényemből, mint egy műítész
csak a cipőmet nézi: mosolyog.
A két orcámon enyhe pír remeg:
igaz, cipőm nem éppen műremek.
Tovább megyek. A ruhák mestere
azt vallja, hogy az embert a ruha
teszi s vizsgálgat válltól lefele
civilruhámat nézi: mosolyog.
A két orcámon enyhe pír remeg:
igaz, ruhám nem éppen műremek.
A borbély áll a borbélybolt előtt
víg szarkafészek-vágyú tincseim
táncát szemléli és sem agyvelőt
se hírt nem véve számba, mosolyog.
A két orcámon egyhe pír remeg:
igaz, hajam nem éppen műremek.
Kék égboltjából, csillag-ablakon
kikönyököl a szívek mestere
Isten szemével ember-alakom
átröntgenezve csöndbe mosolyog.
Egész külsőm-belsőm beléremeg:
Mester, milyennek látod szívemet?
METEOR
Egy ismeretlen ősi fényű
nagy égitestről elszakadtan
ki tudja hol keringtem eddig
s hogy hány száz fény-évet szaladtam.
amíg elértem itt a légkört
s a létem láthatóan izzik.
A földnek fény-nyelven beszélek,
pár perc, aztán ízlik, nem ízlik:
kiégve földre hullok én is,
s küldönci pályámat betöltvén,
megtorpanok, mint túlvilági
ércekből öntött szobor-öntvény.
Tudósok jönnek vegyszerekkel,
vizsgálják ércét a szobornak,
de csődöt mond nagy kémiájuk,
fejük csóválják és morognak.
ez nem vas, nem réz, bronz, arany sem,
titokból van ez, mint az élet,
ilyet nem olvaszt vasgyár, vulkán:
ily ércet rejt az ősi Lélek.
Egy ismeretlen, ősi fényű
örök Titoktól elszakadtan,
küldöncnek jöttem, s eltűnök majd,
ha izenetem általadtam.
ÖKÖRSZEM LETT A KÉK MADÁRBÓL
SÍRNAK A MAGYAR HÁZTETŐK
Még nincs tavasz, de már a Nap
szerelme szétcsapong.
Sírnak a magyar háztetők
a sok-sok jégcsapon.
Az országos mocsár felett,
mely a mohácsinál
boldogságunkra éhesebb:
a Tél jeget csinált.
Nem látszik mostan a mocsár,
amelyből Trianon,
Mohács lidérce száll, kísért:
ünnep van, vígalom.
Nem látszik most még a mocsár:
egy nemzet áll jegén,
s cirkuszt cégérez hangosan
pár felbérelt legény.
Tél van, parancsolt fegyelem,
fagy-kommandójú rend,
vidám vivátok mélyein
alvadtvér színű csend.
Én Istenem, ne adj nekünk
tavaszt, ne még, ne még:
egy híres nemzet süllyed el,
ha szétolvad a jég!
Más ünnep volt Dunánk jegén,
midőn a nép kiállt,
s vivátoznak viharszerű
hangon Mátyás királyt!
Két part nyújtott jég-tenyeret,
s egy nemzet virtusa
találkozott, míg lent zenélt
egy hős nép ritmusa.
A jég elolvadt s lüktetett
tovább a vén folyam,
bent egymást rontó őserők
békültek boldogan.
Most milliónyi háztetőn
egy nemzet lelke sír:
ha most elolvad itt a jég,
elnyel mindet a sír.
1942.
A SZEGÉNY EMBER SZERENCSÉJE
ÜZEN A RAB
VADÓCBA RÓZSÁT OLTOK, HOGY SZEBB LEGYEN A FÖLD!
Május. Rózsálló reggel Remény, ígéret, harmat.
A szélbe fütyörészem a hajnalos vigalmat.
Kószálni jött ma kedvem: apostolok lovára
kapok, s vaktában érek egy messzi kis tanyára.
A kakas még az ólban pitymallatot rikongat,
az égbe fúrt pacsirta fittyet hány éji gondnak,
dalától messze rebben bimbóról bánat, szender.
A ház előtti kertben a kis padkán egy ember.
Apokaliptikus, vad formája és nézése:
a félszemére vak és helyén gödör van vésve,
haja nyíratlan, félősz, bozontos, mint szakálla,
bakancsa és kabátja dróttal van összezárva.
A reggelt ráköszöntöm, mert testvér-mód kíváncsi
vagyok sorsára, s kérdem: Mi jót csinálgat bácsi?
Zord, bömbölő beszéde minden zugot betölt:
,,Vadócba rózsát oltok, hogy szebb legyen a föld!"
Nagy kert. S amerre nézek, száz rózsa rózsa hátán,
ráfutva fára, falra, ribizkén ül, salátán,
vad összevisszaságban, befonva minden ösvény
s bimbó bomol belőlük özönnel, egy se fösvény.
Közöttük ül, szemezget e félszent, félig őszült
s beszélni kezd, lemetszve egy vadhajtást a tőrül:
,,...Az Élet mosolyogva száguldott hajnal-hintón:
harmatja, csókja égett minden új ember-bimbón:
s diplomaták, bitangok öt évig kaszabolták
ágyékok szép vetését... a földet letarolták...
fiam szemem láttára kilőtték... s mit elrontottak ők:
vadócba rózsát oltok, hogy szebb legyen a föld!
Most konferenciáznak a nagy szélhámosok,
hogy csírában megöljék, mi újra él, mozog...
S míg lakomában dőzsöl, ki milliókat ölt:
vadócba rózsát oltok, hogy szebb legyen a föld!"
Testvéri szánalomból a szívem rádorombol:
Bátyám, én lelket oltok az evangéliumból,
midőn kobzom jóságos zenéjű verset költ:
vadócba rózsát oltok, hogy szebb legyen a föld!
Mécs László: Vadócba rózsát oltok
Link
VALAMIT VINNI KELL
VÁD- ÉS VÉDŐBESZÉD
Én, Mécs, Isten szavának trombitája
s mint költő, élő lelkiismeret:
szétkürtölöm most minden égi tájra,
hogy vannak züllött ifjú emberek,
kikből nem lesz se szent, se honfi hős!
S e fiúkért valaki felelős!
A kis királyfit rajongástul égve
nagy mesterek védték a bűn elől,
grófok, bárók s a pápa őszentsége
is érdeklődött hogyléte felől
- s ezekre nem vigyázott lelki csősz!
E fiúkért valaki felelős!
E fiúknak nem volt gyerekszobájuk,
hol mese-forrást rejtnek a zsaluk,
lakásuk volt egy rossz szagú muszáj-lyuk,
hol több család csókolt, pörölt, aludt!
Vagy ólban nőttek s rájuk tőrt az ősz.
E fiúkért valaki felelős!
Vagy műhelyekben, forgáccsal, csirizzel
kavart habarcs volt álom-malterük.
Az ételükben ember-jóság-ízzel
nem találkoztak, bár az ég derűt
szült, mert Istennel viselős!
E fiúkért valaki felelős!
Pofozta őket mester, gazda, béres
s rugdalta a kikent, kifent segéd:
sokszor volt lelkük s hátuk alja véres,
bőrük tetveknek vacsora s ebéd.
A csontjuk vitriolos s nem velős.
E fiúkért valaki felelős!
Csak ezt hallották mindég: ,,te gazember",
s ha többen voltak, akkor: ,,csőcselék",
irigy ebek a dús koncokkal szemben
s a háborúban ágyútöltelék!
Üvöltni kell, bár közhely, ismerős:
e fiúkért valaki felelős!
Nem tudnak semmit ők a Bibliáról
s hogy van Madách, Faust, lélek-asztagok!
S csak annyit tudnak az Isten fiáról,
hogy elítélt minden gaz gazdagot!
Kinél szurony s arany van: az erős!
E fiúkért valaki felelős!
Rothasztó testi-lelki rossz koszokból
nem hámozta ki senki kincsüket
s zenghet a jóság száz angyal-torokból,
fülük az ég szavára már süket.
Szívük gennyes, szemük nézése bősz.
E fiúkért valaki felelős!
Ezeknek az lesz majd a messiásuk,
ki forradalmat, pénzt és nőt ígér,
a Múlt hulláján tánc lesz, kurjongatásuk
világ-lángok között a Holdig ér.
Jön a Halál, a mindent elnyelős:
ítélet lesz s valaki felelős!
VERNI KEZDEM AZ ARANYHIDAT
Megkérdeztem a fecskéket, fülemiléket:
miért?
- Azért jöttünk, hogy tovatünjünk.
Megkérdeztem a vágyakat, virágokat:
miért?
- Azért jöttünk, hogy tovatünjünk.
Megkérdeztem a folyókat, viharokat:
miért?
- Azért jöttünk, hogy tovatünjümk.
Megkérdeztem a kacagó tavaszokat:
miért?
- Azért jöttünk, hogy tovatünjünk.
Megkérdeztem a Napot, Holdat, csillagrendszereket:
miért?
- Azért jöttünk, hogy tovatünjünk.
Megkérdeztem a bölcseleteket, eszméket, vallásokat:
miért?
- Azért jöttünk, hogy tovatünjünk.
Megkérdeztem a rózsaszínű bölcső-csónakokat:
miért?
- Azért jöttünk, hogy tovatünjünk.
Megkérdeztem a fekete koporsó-csónakokat:
miért?
- Azért jöttünk, hogy tovatünjünk.
Megkérdeztem végül az Istent.
- Én nem jöttem és nem megyek,
én nem voltam és nem leszek:
én Vagyok!
Mi vár itt én reám?
Bölcső-csónakon jöttem, koporsó-csónak vár rám.
Eszmék emlőin nőttem, ereimbe csempészték az elmúlást.
Tavaszok voltak pajtásaim, viharokkal cimboráltam.
Nem akarok elmúlni a cimboráimmal.
Kapaszkodnám a fecskék szárnyába,
de a fecskék tovatünnek.
Megnyergelném fiúk nyihogó tombolását,
de a fiúk tovatünnek.
Lányok bombázó bájain tutajoznék,
de a lányok tovatünnek.
Mi vár itt én reám?
Arany-hidat verek hitből, reményből, szeretetből.
Az elmúlás erecskéi, csermelyei, folyói felett,
tavaszok, eszmék, filozófiák felett,
emberek, Nap, Hold, csillagrendszerek felett,
az elmúlás tengere felett,
arany-hidat verek Ahhoz,
aki nem jött és nem megy,
aki nem volt és nem lesz,
aki Van!
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Mécs László |
|
|
|
|
|
Offline
