Orth László versei II.,Orth László versei I., - menusgabor Blogja - Ábrányi Emil,Adamis Anna,Ady Endre,Ágai Ágnes ,Agytorna,Albert Einstein,Albert Einstein,Alföldi Géza ,Alhana,Ambrus Magdolna,Andók Veronika (,Andróczky Lászlóné ,Antoine de Saint-Exupery,Anyák napja - gyermeknap,Áprily Lajos,Arany János,Arany Viktor,Arany-Tóth Katalin ,Aranyosi Ervin,Artai Zsuzsanna,Árvai Attila & Emil,Átyim Lászlóné ,B. B. Nala,B. Huszta Irén,B. Radó Lili,Babits Mihály,Bagi Tibor,Bajza József ,Baktai Faragó Aranka ,Balassi Bálint,Balázs Béla,Balázs Sándor Turza /B.A.S.A.,Bálintffy Etelka,,

Továbbiak »

Belépés

			menusgabor.blog.xfree.hu
"A világ pocsolya, igyekezzünk megmaradni a magaslatokon." / Honoré de Balzac /			Menus Gábor 1940.08.11 Offline

Linktáram, Blogom

Blogom,

Képtáram,

Videótáram,

Ismerőseim, Fecsegj

Fecsegj

1/1 oldal

Bejegyzések száma: 2

Orth László versei II.

2020-10-16 22:30:22, péntek

	ORTH LÁSZLÓ VERSEI II. Orth László, a tűzzel, szenvedéllyel, reményekkel teli 22 éves ercsi fiatalember még nem annyira ismert az olvasók körében, ám tehetségét mi sem bizonyítja jobban, mint az a száznál is több verse és prózája, melyek kivétel nélkül mind az élet nagy kérdéseivel, a szerelemmel, az érzelmekkel foglalkoznak. ,,A művészet egy eszköz, Mi kitölti az ürességet, Ég és Föld, ember és ember közt, Ezzel ad némi reménységet" ,,Ki vagyok én, nem tudom, Tán már tudni se akarom, Élem az életem, törekszek a szépre, Hogy szeretetet hozzak sorvadó létre." Orth László Link II. ÉRTELMETLEN ELMÉLKEDÉS ÉRTELMETLEN AZ EGÉSZ... Értelmetlen az egész életem, Soha nincs kihez fordulnom, Az Istent, az eget kérlelem, Könyörgöm, ne kelljen maradnom. Mi értelme az egésznek, Ha egy perc alatt felednek? Nem tudom, miért vagyok, Ha jót nem, csak rosszat kapok. Nem tudom, miért kínoztok engem, Élvezitek, hogy szenvedek? Miért kell nekem itt lennem, Hogyha utáltok, s nem szerettek! Mi bajotok van velem? Hallotok egyáltalán az égben? Vigyétek el sorvadt lelkem, Ne kelljen már többet élnem. Miért száműztetek ilyen sorsra, Hogy pesszimista versem minden sora?! Miért kellet így élnem? Oh, merülne feledésbe létem! Miért kell itt szenvednem? Könyörüljetek rajtam! Tudom, hogy vétkeztem, S utálom is magam! Miért kínoztok napról napra? Miért nem hagytok már engem? Miért kell nekem holnapra, Felkelő napra kelnem? Könyörögve kérlek Téged az égben, Hallgasd meg hozzád szóló beszédem! Ne engedd el füled mellett, Könyörgő szavaimat, melyet, Siránkozva kiáltok feléd, Bocsássatok már meg nekem! Térdre rogyva sulykolom beléd, Vigyetek már el engem! ÉRTELMETLEN ELMÉLKEDÉS Mi értelme, ha úgyse hallgattok, Csak álltok, némán maradtok, Hiába ok, s okozat fejtése, Ha a gondolat elvész sötét mélybe. Értelmetlen elmélkedések hada, Elvész, mert nem figyeltek oda, Nincs értelme így a gondolatnak, Visszabújnak, talonba maradnak. Talán eljön az idő, s az elmélkedés, Nem álom lesz, hanem cselekvés, S nem lesznek értelmetlenek a szavak, S a mélyből egyszer, talán előbújnak. ÉRTETEK! Nincs visszaút a pokol tornácáról, Nem menekülhetsz a kínzó haláltól, Van pokol, mi lent van a mélyben, S van, mi rajt van a földi kérgen. Ebben élünk egy életen át, Ez tükrözi létünk fájdalmát. Nézd meg a várost, balkáni állapot, Örökös hazugság, hatalmas fájdalom, Nézz az emberre! Nézd az arcát! Lásd rajta az élettel vívott harcát! Nézz a szemébe! Nem ragyog! Mikor láttad, őszintén mosolyog? Nézd, hogy görnyed a gondok súlyától, Összeroppan az élet ezernyi gondjától! Megéri? Megéri, hogy itt szenvedünk Az, hogy ezernyi gond közt élhetünk? Pokoli állapotok e világban, Nincs kiút közel, s távolban. Nyisd ki szemed! Lásd a valóságot! Hagyd magad mögött az álomvilágot! Nézz mélyen az emberek szemébe, Tekints bele lelkük tükrébe, Nem látsz mást, csupa félelmet, S egy érzés nélküli sötét, s gonosz létet! Szürke az ő világok, monoton, s sötét, Elveszik bennük, mint fényes szempár az éj ölén. Pokol is ez a világ, annak is a legalja, Ugorj bele, Fel a tornácra! Nem tehetsz semmit, egyedül maradtál, Szavadra nem hallgat ezernyi barbár. Hová fajul az a földi pokol? Megáll, vagy tán tovább romol? Ki az, kire hallgatnak az emberek? Új Krisztusok jöjjenek? Születik e még Antikrisztus e földre, Hogy milliónyi életet taposson a mélybe? Lesz e Napóleon és Hitler után, Olyan, ki a pokol tornácán, Szemet huny a törvény fölött, Egyezséget köt, halál, s pokol között, Feláldoz majd ezernyi ártatlan létet, Kik méltatlanok erre, s félnek. Fog még vörös víz folyni a Dunán, Ezernyi vérző ember sebe után, Fognak még árván maradt gyerekek siratni, Fogják még szüleiket utolsó útra kísérni! Lesz még tömegsír a puszta közepén, S lesz még egy Néró az világ tetején. Lesznek még pusztító fegyverek, Mi ezernyi felnőtt, s gyerek, Életét ontja ki egy pillanat alatt, Pedig nemrég még vígan kacag. Ez lesz a világból, ha így marad, Az ember kergetőzik, s a vesztébe szalad! Szürke világ menetelő serege, Ellenállás nélkül, tőr előre, Szürke sereg, szürke embereket gyilkol, Hogy elvegyék őket, élettől való joguktól. Szürke emberek feltett kézzel várják, Egy lövéssel tarkójuk szétroncsolják. Mi értelme van annak, hogy testvérünk, Saját családi vörös vérünk, Irtjuk ki a másik embert? Pedig ő semmit nem tett! A szürke sereg egyetlen parancsra, Ugrik, mint ragadozó a vadra! Szürke sereg vezetői, diadalmasan állnak, A holtak kupacán, miközben az árvák sírnak, Ahogy a büszke, s áruló vezér, Tapos, emberek holtan vérző tömegén. Áruló mind, kinek kezéhez vér tapad, E jelző megpecsételi, örökre ez marad! Kegyetlen vérengzés lett az egységből, Kölcsönös utálat a tiszta szeretetből, Elromlott a világ, megváltozott, Rossz irányba mozgott! Hiába akarsz bármit tenni, nem tudsz, Jobb, ha szemed lehunyod, s elfutsz. Hiába minden vesződség, feledésbe merülő idő, Már szinte biztos mit hoz a sötét jövő. Nincs már visszaút a pokol tornácáról, Nem menekülhetsz a kegyetlen haláltól! Minden tetteddel egy lépést teszel, Jobb, ha barátkozol a pokoli léttel. Már hiába minden, inkább tégy még szépet, Rögzíts magadban még egy csodaszép képet, Arról, hogy milyen volt e szép világ, Legyen mit nézned, ha a Föld magából kivág! Hiába bújsz el, s ha futsz, Messzire úgy se jutsz! Megtalál téged is a halál hívó szava, Ha hallod, létednek nincs miért maradnia! S ha már nem bírod a fájdalmakat, Azokat a tetteket, mik szívedre hatnak, Ha nem bírod nézni a szenvedést, Jobb, ha felteszel egy kérdést! Ne azt, miért történik ez a világgal! Választ úgy se kapsz, se imával! Jobbá tenni nem tudod, nincs visszaút, Ez olyan, mint a feneketlen kút, Egyre mélyebben süllyedsz el benne, S egyre távolabb kerül a fényes eleje. Fontos döntés elé állítod magad! Saját kezeddel vess e véget sorsodnak? Neked kell dönteni, más nem segíthet, Mikor, s hogy hagyod el e földi étet! Megvárod, míg a szürke sereg végez veled, Vagy saját kezedbe veszed létedet? Biztos, majd fájdalmat okozol másoknak! Biztos lesznek, kik majd hiányolnak! De ez a te sorsod és életed, Döntsd el, s mond: Ég Veled! Jobb lesz, ha nem látod, s nézed végig, Ahogy a szürke sereg szeretteid sorba kivégzik! Ne félj, biztos lesz, ki sírodra, Virágot tesz, s könnyet hullajt fátyolra, Hidd el, sírodon minden virág téged idéz, Ég felé fordított fej, s összetett kéz, Imádkozik érted, halkan, suttogva, Hogy szürke sereg hada, meg ne hallja! Példát mutattál minden embernek, Mert amit más nem mert, te megtetted! Feláldoztatd magad, ne legyen élvezet az öldöklés, A halottak ezrein való dicső lépkedés! Te lettél a hős és a vezér, Kinek sírjára ezernyi ember borul és remél. Te mutattad meg számukra a helyes nézetet, Azt, hogy szürke sereg szablyáitól ne féljenek, Te voltál, ki reményt adott a szép életre, Ezt ezernyi ember neked köszönhette! Te voltál, ki megmutatta, hogy a tiszta szeretet, Mindent felejtet, s töröl minden szörnyű tettet. Sírod mélyén boldogan fekszel, Mert tudod, halálod után is jót cselekszel, Milliónyi ember köszönheti neked életét, Mert tudtad, hogy a szabadság mennyit ér! Mottód is ez maradt: Egy mindenkiért! Feláldoztad magad, ezernyi életért! Szebb tettet nem is tehettél volna, Ezreket tanítottál szépre, s jóra! Megmutattad nekik, mi a tiszta szeretet, Mit az ember soha nem feledhet, Megmutattad, mi a szabadság, Milyenszép, e kis világ! ÉRTHETETLEN Milliónyi értetlen ember, Ki kérdezni nem mer, Mert félnek értetlen lenn, Kérdésük értetlen léte, Mert érthetetlenül kérdeznék, S érthetetlenül néznék, A válasz értelmes létét, Mert nem tudnák értékét, Hiszen ők az értetlenek, Tehát nem tudják miértjüket. Mit akarnak érteni? Úgy se tudnák élvezni, Nem tudnák élvezni az érthetőt, Érhetetlenül néznék a kérdezőt, Honnan tudnák igaz e az érték, Ha nem érték a lét kérdését. FELLEGEK KÖZT... Ott fekszik holt testem, Lassan kiszáll lelkem, Látom magam, hogy mozdulatlan, Csak fekszem összeroskadtan. Mosolygok, boldog vagyok, Mert tudom, mindent itt hagyok. Lassan szállok fel az égbe, Azt hajtogatom “Na végre!" Fehér köd lepi el a tájat, Lassan mozog, lehet fáradt. Egy utolsó pillantást vetek a földre, Majd eltűnök a fehér füstbe. Most fellegek közt járok, Innen mosolygok rátok. A látványt leírni nem lehet, Nincs rá szó, se hang, se képzelet. Itt végre boldog vagyok, Ki tudja, lehet az is maradok! Nem hiszem, hogy sírnátok. Mert én fent, Ti meg lent vagytok. Innen látlak Titeket, Hogy örömtáncot lejtetek. Most Mindenkinek megbocsátok, Lássátok! Jó vagyok hozzátok. De nem azért, mert feledtem, Hanem azért, mert boldog lettem. Nem akarom magammal hozni, A múltat, s így haragudni! Itt van az, ki fontos nekem, Édesanyám, s szeretett nővérem. Ők most itt vannak velem, Segítik elfáradt lelkem, Elterelnek a helyes útra, Bíztatnak, ne forduljak vissza. Utoljára hozzád szólok Kedvesem, Most már, hogy nem vagy nekem! Ne búslakodj miattam, Hogy életem feladtam, Mert én akartam, így legyen, Azt, hogy már ne fogd kezem. Csak magamtól féltelek, De még nagyon Szeretlek! Éld az életed bátran, Én mindig Rád vártam! Legyél erős, s bátor! Már most úgy hiányzol! De hidd el, így jobb lesz, Legalább örökké szeretsz. Én megvárlak Téged! Másra rá se nézek, Csak Te jársz majd eszemben, S míg én a Mennyben, Te a Földön létezel, S ha majd egyszer megöregszel, S lelked a Mennybe száll, Szívem többé nem fáj, Mert együtt leszünk örökre, A felhők közt, csak Én és Te! Nem törődünk senkivel, Csak egymás szeretett lelkével Tudja meg az egész világ, Hogy síromon minden egyes virág, Egy könnycsepp értetek, Mert ti még lent éltek. Itt végre boldog lettem, Nem olyan, mint Földi létem. A III. ÉVEZRED KÜSZÖBÉN A III. évezred küszöbén járunk, S még mindig a nagy csodára várunk, Hihetetlen, mi a jelenbe folyik, Évezredek óta, nem változott semmit. Róma és Athén, vagy a véres középkor, Ugyanaz mi akkor, s nem máskor, Ugyanúgy folyik az emberek vére, De soha nem azoké, kiknek kéne, Ártatlanok hullnak, hozzátartozók sírnak, Hisz egy röpke perc alatt vége lett az álmuknak. A III. évezred küszöbén járunk, Egyre veszélyeztetettebb világunk, Földrengés, lavina és természeti katasztrófa, Ez mind benne van a írva íratlan sorsba. Az itt szedett áldozatok emlékei is fájnak, De nem annyira, mikor ártatlanok ezrei halnak. Egy értelmetlen, s gaz ügyért. Mit fentről indítottak, a még több pénzért. Hisz fent a fellegek közt a kéjmámor oldalán, Döntenek, hogy élsz, vagy halsz talán. A III. évezred küszöbén nem szabadulhatsz, Nem Te adod az irányt sorsodnak. Vagy azt teszed, mit ők mondanak, Vagy hamar a pokolban találod magad. Ez a világ, amiben élünk, Borzalom, hisz mindannyian félünk, Nem tudjuk, mit hoz a holnap, Békét, vagy egy újabb forradalmat. De attól félek az utóbbit, Ami öl, s ezreket pusztít. A III. évezred küszöbén állunk, Ott tartunk, senkiben sem bízunk. Hátat fordítani nem mersz senkinek, Mert félsz, hogy pont a senki teszi meg, Ilyenkor nem mozdulsz, nyugton maradsz, Várod, hogy a senki meghúzza a ravaszt. Holtan esel össze az utca közepén, Senkit nem érdekel, mindenki tovalép, Ez is egy háború, mit meg kell vívnod, Kivéve, ha a pisztolyod magad felé fordítod. A III. évezred küszöbén egyre nagyobb a nyomás, Mely alatt összeroppansz, s elindul a hatás. Pisztolyt ragadsz, Meghúzod a ravaszt, Vagy kést kapsz, Mindegy, lényeg, hogy ott maradsz. Ez a baj a mai világgal, Senki nem nézi, mi van a másikkal. Ezért kéne egymás kezét fogni, S nem a földön fekvőbe rúgni. Ez lenne az a nagy csoda, Mire várunk évek óta?! HÁBORÚ Mi értelme van a vérengzésnek? Annak, hogy emberek ezrei félnek? Válasz nincs erre a kérdésre, Ne is keresd, mert elhallgatsz örökre. Vigyázz, ha belevágsz ebbe, Eltűnhetsz a sötét süllyesztőbe. Nevetséges, hogy halálunk, s életünk, Pár ember kezében van, tőlük függünk. Nem törődnek az egyszerű néppel, Nem számolnak a következményekkel. Mit okoznak a ,,nagy" emberek, Kik halálról és életről döntenek? A harctér közepén vagyunk, Csend van, semmit nem hallunk, Vége lett a vérengzésnek, Szerte szét halottak hevernek. Vörös lett a patak vize, Megváltozott a táj színe. Halál szagát viszi a szél, S emberek ezre fél. De hogy miért félnek az emberek, Hisz élnek, ez nem remek? Nem, sajnos, ez nem remek, Bajban vannak az élő emberek. Félnek attól, mit hoz a jövő, Attól, jön egy még sötétebb felhő. Nincs, ki megművelje a földet, Nincs, ki nemzze a gyereket, Hogy lesz ebből élet? Hát, az emberek ettől félnek. Rengeteg olyan kérdés van, mire válasz nincs, De ha egyszer megleled, az egy értékes kincs. HIÁBA... Hiába minden remény, s könyörgés, Az egész csak egy tévedés, Nem lesz jobb e világ soha, Embernek nincs miért maradnia. Hiába teszünk már bármit, Már nincs olyan, mi számít, Elveszünk majd hirtelen, Gyorsan majd, esztelen. Hiába reméljük majd, jobb lesz, Ha mindenki tesz, tenni nem tesz, Csak gyorsan robogunk végzetünkbe, Kietlen, s sötét vesztünkbe. Hiába szólok már nektek emberek, Ha nem tesztek, s nem mertek, Féltek a változás homályától, Senki sincs, ki erős, s bátor? Mit érek én, egyedül, magam, Ha szavamra fül süket marad? Mit érek én magam ezrek közt, Elveszek a sodró tömeg közt. Tehetetlen vagyok, rossz érzés, Nem értem az ember, és, Nem értem, miért ilyenek, Ily rosszak, s kegyetlenek. Kegyetlenek ők magukkal, Magukkal, s másokkal, Nem értékelik a csodát, Nem látják a világ baját. Nem látják, vakok mind, Azt hiszik jobb, ha kint, Kint, ahova mind megyünk, Mert e világban elveszünk. Azt hiszik jobb lesz kint, Ők még nem látják a kínt, Mi rájuk vár a sötétben, A világ olvasztó vödrében. Oda kerülünk majd mindannyian, Hogy a világ tisztuljon a bajban, Mindannyiunk odavész, de nem hiába, Mert egyszer újra szép lesz a föld világa. JÓ VAGY ROSSZ? Jó vagy rossz, ha így teszek? Jó vagy rossz, ha nem veszek, Tudomást arról mi a rossz vagy a jó, Mi piszkos, vagy tiszta, mint a hó? Mindegy, mert mi nekem jó lehet, Az másnak lehet gonosz tett, Lényeg, ne törődj vele, mi a rossz, vagy a jó, Hallgass szívedre, s tedd azt, mi neked jó! KEGYETLEN SORS Kegyetlen a sors mindenkivel, Nem törődik az senkivel, A jó jót kap, a rossz rosszat, De mindig sújtja a nyomorultat. Miért nem lehet mindenki egyenlő, A sors kiismerhetetlen, nem érthető. KUDARC Kudarcot vallottam. Sajnálom! Vétkeztem, őszintén belátom! Én, csak én vagyok a hibás, Csak én, és senki más! Többre véltek, mi vagyok, De mást nem adhatok, Kudarcot vallottam, vétkeztem, Borússá tettem életem. Fáj, többet nem adhatok, Fáj, hogy bennem bíztattok, De én csak csalódást okoztam, S a szürkeségben ragadtam. Hagyjatok engem ott lent, A törődést nem érdemlem, Nem vagyok én jó semmire, Hagyjatok elveszni a sötétbe! Engedjetek el, hagyjatok! Már örökre az maradok, Kudarcot vallott, megtört ember, Ki sorsával harcolni nem mer. Szürke porból vétettem, S rögtön azzá lettem, Majd szürke porrá válik testem, Szürke tévedéssé lettem! LÁNCRA VERVE Korlátok között, sötétben vagyok, Hangok, melyek érdesek, haragok, Szállnak szerte szét, jobbra balra, Gondolatok zavaros kavalkádja. Elegem van, korlátok közé taszítottak, Nem engednek, magukhoz láncoltak, Mindenki csak néz, senki nem segít, Árvaként hagynak, magába taszít a lét. Egyedül, magányosan csak feszengek, Közben átkozott gondolatok keringnek, Mi lesz velem, láncra verve, egyedül, Kin mindenki átjár, kasul, keresztül? Mit tegyek, szabadulni akarok végre, Esküdjek az igaz, se egyetlen létre? Szabadulni akarok, engedjetek szabadon! Nem engedhetitek, hogy lelkem így maradjon! Hallotok? Engedjetek, ne menjetek, Ne, kérlek, ne feledjetek, Egyedül...kihalt minden, s csak láncra verve, Itt maradtam, földönt tiporva, egy életre. 2007. Közkincs pályázat, korlát fénykép alapján LÉGY ÖNMAGAD! Légy önmagad, Ne hagyd, más írja sorsodat, Ragadd kezedbe életed tollát, Írd meg vele léted sorsát. Ne hagyd, irányítsanak, Ne hagyd, rosszat mutassanak, Ne hagyd magad eltéríteni, S a világban elveszni. Legyél Úr magad felett, Minden gondod feledd, Ragad kezedbe életed tollát, Írd meg vele léted sorsát. MIÉRT KELL... Miért kell másoknak lennünk, Miért kell másoknak hinnünk? Miért nem hisszük el azt, mit látunk? Miért mások mondják, mi mit látunk? Ezredéve nem teszünk, csak hiszünk, Mások ellen vakon vétkezünk, Csak tűrjük, hogy vakon vezetnek, Mint kutyát, úgy is neveznek. Mi vagyunk azok, kik egyetlen szóra, Ugrunk, mint éhes vad a húsra, Nem nézzük azt, kinek hozunk fájdalmat, Csak az érint, hogy a nagyok minket akarnak. Nagyok, áh, furcsa szó az elnyomókra, Nem jók ők semmi jóra, Miért akarunk rájuk hasonlítani, Miért jobbak ők, mint bárki? Miért kell másoknak lennünk, kik vagyunk? Miért kell az ő nyomukba járnunk? Miért, azt hiszik, nem vagyunk jók semmire? Azt hiszik, nem vigyázunk mi senkire? Tévednek mind, van önérzetünk, Van szívünk, s becsületünk, Csak valahogy az élet hozza, Hogy sose hallgatunk az igaz szóra. Hagyjuk, hogy a földbe tiporjanak, Gúnyos szavakkal alázzanak, Hagyjuk, hogy csatlósként nevezzenek, Fejünkre vizes lepedőt tegyenek. Nem vagyunk mi mások, csak gyávák, Olyanok, mint a magukra maradt árvák, Nem állunk sarkunkra, nem harcolunk, Egyedül maradtunk, magunk vagyunk. Nem számíthatunk senkire, pornép vagyunk, Nem számít nekik, élünk e vagy halunk! Addig vagyunk jók nekik, Míg őket szolgálják tetteink! Nem tűrhetjük tovább az alázást, Nem nézhetjük a gyalázást, Mit velünk tesznek, ezredek óta, Bárcsak ne így lett volna. Már nem tehetünk semmit, vétlenek vagyunk, Már csak a szépről álmodunk, Már sose lesz olyan, mit képzelünk, Nem marad más, csak a reményünk. MI LESZ MOST ÉNVELEM? Volt egy álmom, Egy saját világom. Volt egy életem, Mi maradt énnekem? Összeroskadtam teljesen, Csak rohantam esztelen, Mit tettem, szörnyű dolog, Szabadulni tőle többet nem fogok. Az, mit tettem, nem enged, Árnyékként követ, terjed, Egész létem fölött, Így marad örök. Soha nem fogom, Lehet, nem is tudom, Megbánni azt, mit tettem, Azt, hogy gyilkos lettem. Nem tudom, mi lesz velem! Rajtam nem látszik félelem, Bátran állok a dolgok elé, Így kerülök majd hátuk mögé. Volt egy álmom, Egy saját világom! Volt egy életem, Mi lesz most énvelem? NE ADD Bármibe fogsz, vidd végig, Hagyd, hogy munkád beérik, Kezd az elején, lépésről lépésre, Lassan, óvatosan haladj előre. Ha elkezded, ne hagyd abba, Ne hagyd majd másnapra, Ha belefogsz, már nincs visszaút, Előtted még a járatlan út. Ne félj, s ne csüggedj, Munkád gyümölcse érett, Lesz majd, ha kitartó vagy, S őszintén adod magad. Nincs visszaút, de minek kéne, Ha belebuksz, úgy is vége, Legfeljebb, ha rosszul sikerül, Tanúság lesz küzdelmedből. De ha sikered lesz, megcsináltad, Előtted a világ kapui kitárulnak, Büszkén mehetsz be, melyiken szeretnél, Mert érett, s bölcs ember lettél. NYISSÁTOK KI SZEMETEK Kitaszítottként élni, mégis boldogan, Korlátok közt, magányos sorsomban, Alkotok, s elveszek a gondolatokban. Nézem, fájó arcok, kik mellettem állnak, Leláncolva, téves szabadságban szállnak, S korlátok közé taszítva, várnak, s várnak. Nem tudják ők se, lesz e még szabadság, Vagy elnyeli őket is, e kínzó boldogság, Korlátok közé zárt, állandó hazugság. Néznek, nyúlnának kifelé, nem tudnak, Szűk résen, levegőt is csak alig kapnak, Hallod te is? Egy elveszett lelket siratnak. Kínzó, fájó gyötrelem hazug életük értelme, Nincsen már remény, az igaz, s szép életre, Korlátok közt élni, vakon, s várni a végzetre. Nekem sikerült, én szabad vagyok már, De szívem mégis, a raboskodók miatt fáj, Kínzó gyötrelem, szörnyű a benti táj. De ők akarták, s lecsukták fáradt szemüket, Nem hitték, hogy már rég eladták lelküket, S most érzik hazugsággal átitatott létüket. Nyissátok ki szemetek, döntsetek korlátot, Érezzétek ti is, e valódi, boldog szabadságot, A porba tiport korlátot, magatok mögött hagyjátok! 2007. Közkincs pályázat, korlát fénykép alapján ŐRÜLTEK HÁZA Este későn hazaérsz, Fáradtan, alig élsz, Csak kis nyugalmat kérsz. Nem vágysz másra, csak csöndre, Arra, hogy lefeküdj a heverőre, S ezt a napot feledd örökre. Majd egy hatalmas puffanás, Egy magas, hangos kiáltás, És kezdődik az ordibálás. Egymásnak ugrik anya és fia, Ez olyan, mint a maffia, Megölnék egymást holnapra. Dühösen kikelsz az ágyból, Mérgelődve kilépsz a szobából, Meglátod őket, s kikelsz magadból. Hogy csak kis csöndre vágytál, Egész nap, emberek közt jártál, Estére nagyon fáradt voltál. Az anya kirohan sírva, A gyerek megy a sarokba, Te meg visszatérsz nyugovóra. Leteszed magad mára, Kipihend magad, hátha, Mert ez egy örültek-háza. PENGE ÉLÉN Vékony jégen állunk, Csak a végzetre várunk, Penge élén táncolunk, Lehajtott fejjel járkálunk. Melyik oldalára esünk vajon? Dönthetünk erről szabadon? A választ nem akarom, Tán nem is tudhatom. De lehet hogy a penge, Hogy mi esve, Szétvág minket szerte, S e mesének vége. SEMMI KÖZE Senkinek nincs köze hozzá, mit teszek, Adok épp, vagy tán elvezek, Hogy hogyan viselkedek, hogy vagyok, Hogy meddig is maradok! Miért érdekelne engem, mit mondotok? Nem érzitek át e gondot, Csak mondjátok nekem folyton folyvást, Fejemre az átkot, s rontást! Honnan tudjátok, mi a jó most nekem, És azt, mi van most énvelem? Felétek fordulok őszintén, s egyet kérvén: Hagyjatok már végre békén! SZABADSÁG Egy sötét cellában fekszem, Rácsok vesznek körül, Életem már itt vesztem, Nincs kiút a rácsok mögül. Itt fekszem már húsz éve, Egyedül, magányosan, Itt lennem nem kéne, Emlékszem, de csak homályosan. Mit, s miért tettem, Azt nem tudom, Ember életét elvettem, De nincs rá indokom. Egy sötét cellában fekszem, Dohos szag árad, Minden zugát ismerem, S érzek egy vágyat. A Szabadság az, mit érzek, Eme érzés körülvesz, De olyat nem kérek, Mit nem teljesítesz. Cellám oldalán, a kis ablakon, Soha nem süt be a Nap, Könny csorog az arcomon, Mert napsugarat nem kap. Húsz éve, ugyanazok a falak, S ugyanazt az ételt kapom, Ágyam mellet patkányhadak, Ételem felét nekik adom. Ötven éves vagyok, És még húsz év van hátra, Kegyelmet nem kapok, De reménykedek, hátha... Lassan beleörülök a magányba, Soha nem lesz vége, Nincsen helyem e világba, Immáron húsz éve. Megbántam mit tettem, Hogy életet elvettem, A büntetést megérdemlem, De innen el kell mennem. Mert hív a Szabadság, De szökni nem lehet, Az életem badarság, Életemnek véget vetek. A Szabadság oly fontos nekem, Az, hogy újra szabad legyek, Már nem számít életem, Így bármeddig elmegyek. Reggel jönnek az őrök, És én ott lógok felakasztva, Torkom még hörög, Leszednek, de már halva. Nem tudtam mást tenni, De SZABAD VAGYOK! Nem sirat senki, De végre SZABAD VAGYOK! TÉTLENSÉG Van egy olyan rossz érzés, Mely maga után vonz sok kérdést, Ez az érzés a tétlenség, Mikor magába szív a sötét mélység. Ez az érzés, mi nyomaszt téged, Múltból előbújnak régi képek, Nem emlékszel rosszra, csak a jóra, Csak az együtt töltött szép napokra. Ilyenkor felejted a gondokat, S kering benned egy gondolat, Mi lesz veled, ha nem lesz több boldog nap, Mert az élettől több esélyt nem kap. Alig tudsz, de ránézel, Könnybe lábadt szemekkel, Megfogod kis fehér kezét, Majd egy imát mondasz életéért. Nem bírod nézni, hogy vétlen, Te meg csak ott ülsz tétlen, Kirohansz a fehér teremből, S könny folyik szemedből. Remegő kezekkel rágyújtasz, S az érzés, úgy nyomaszt, Segíteni akarsz, de nem tudsz, A gondok elől elfutni nem tudsz. Erőt veszel magadon, s visszamész, A fehér terembe belépni félsz, Félsz, hogy könnyed megint kifakad, S Te teljesen elhagyod magad. Odamész mozdulatlan testéhez, Fejed lehajtod kis kezéhez, Lehunyod szemed csendesen, S Te cirógatod kedvesen. Nem kell látnod, érzed, hogy szenved, Hisz oly erősen szorítja kezed, Oly fáradt vagy, hogy nem bírod, S szemed estére lehunyod. Reggel, mikor megérint az első napsugár, S vörös színben játszik a táj, Ránézel szerelmedre, ahogy ott fekszik, S gyönyörű kék szeme, lassan kinyílik. Elmúlik a sok gond, Mikor e szót hallod, Mit érzéki hangján kiejtett, E szó, a SZERETLEK! TUDATLANSÁG A tudás egy éltető elem, Mi az embernek lételem, Ha nincs, akkor félelem, Ha van, akkor kényelem, Nos a kérdést felteszem: Kényelem vagy félelem? UTOLSÓ FIGYELMEZTETÉS Nem vigyázunk, vesztünkbe rohanunk, A fellegekből a mélybe zuhanunk, Saját magunknak köszönhetünk mindent, Hogy nem tiszteltük e drága kincset. Az utolsó figyelmeztetéseket kapjuk, S mi csak a kegyelemdöféseket adjuk, Nem veszünk tudomást, nem figyelünk, S a csúcsról, majd a mélybe szédülünk. Veszélyek vesznek körül minket, Elpusztítanak, felőrölnek mindent, Nem veszzük észre, miért történik mindez, Majd csak akkor, mikor már késő lesz. Végveszélyben vagyunk, mi csak virulunk, Mi a kínt okozza, abba nem hagyunk, Nem látjuk magunk előtt a jövő dolgait, Süketek vagyunk, nem halljuk kínzó szavait. Pusztulás vár minden egyes lényre, Nem figyeltek a veszélyre, Nem lesz maradása senkinek a világon, De senkit nem érdekel, úgy látom. Minket nézve nem fenyeget, De ezernyi apró kis gyereket, Kiket majd unokáink szülnek e világra, Eltűnnek majd a végső homályba. Féltem őket, hiszen saját vérünk, Azok, kik e világi létük, Hagyják itt, mert mi vétkeztünk, Mi hibánk, tévedtünk. Istent akartunk játszani, nem tudtuk, Hogy a játékban gonosz bábuk voltunk, S tönkretettük a szépséget, S milliónyi apró létet. Sajnos már vissza nem lehet fordítani, Nem lehet, ha fáj ordítani, Szembe kell nézni a kínzó halállal, S e szép Föld pusztulásával. VALÓS SZÜRKESÉG Emberek! Ti, kik e világban éltek! Mit láttok, mikor egymásra néztek? Nem kell mondani, hisz tudom a választ! Nem láttok semmit, csak szürke árnyat. Értitek? Ezek vagytok ti emberek! Futószalagon gyártott, érzelem mentes lények. Húsból és vérből vagytok, mint én, De van köztünk egy különbség, a tény, Bennem dúlnak az érzelmek, s kétségek. Áh, azt se tudjátok, miről beszélek! Fogalmatok sincs, mi a szeretet, Hogy mi a bosszúság és a gyűlölet. Nem éreztetek soha semmi érzelmet, Ezek vagytok ti, lélek nélküli létek! De mit ér az a drága élet, Ha nincs semmi, mi minket éltet? Nem értettetek meg semmit gondolom, Csak én vagyok, ki ezt mondom! De mindig lesz pár ember, ki érzelemmel, S hatalmasan tágra nyílt szívvel, Felétek fordul, kinyitja szemetek, Hogy ne a képzeletbe, a valóságba nézzetek. Szemeitek mindig lehunynátok, Olyan ez, mint egy rossz átok, Lassan én is lehunyom szememet, Nem bírlak nézni titeket, Visszatérek saját magányomba, S reménykedek, nem volt hiába. Hogy kinyitottam az emberek szemét, Hogy megmutattam valódi értékét, E csodás világnak, Miket rejtenek a láthatatlan fátylak. S reménykedek, hogy belátja, Érzelmek nélküli az ő világa. VÍG MELÓDIA Kacaj töri meg az éjszaka csendjét, Az utca komoly, rideg esti rendjét, Valaki vígan kacag, nevet az éjszakába, Vakon bele a vak homályba. Nevet, mi olyan, mint ördögi kacaj, Mint sátán, ha megesik a baj. Nevet, üvölt önfeledt, Nem látja senki lent. Elbújik az éj leple alatt, Szívéből a kacaj, csak fakadt, Szüntelen, folyton folyvást, Kacagja felénk az áldást. A kihalt utcán rohanva nevet, Örült tán, bolond lehet? Kínzó kacaj ez, valami lelkét, Nyomasztja, s sorvasztja szívét. Sírás hangja hallatszik a kacaj között, A sötét árnyak leple mögött. Kacag, s közbe sír, milyen lélek ez? Ki sírva bolondságot tesz. Hatalmas bánat nyomja aprócska szívét, Nem hagyja nyugodni földi létét, Egy gondolat, hogy egyedül maradt, S a gondok elől elszaladt. Kacag a sors kegyetlen fintorán, Hogy őt csak nézte bambán, Aztán az egyik percről a másikra, Átkot hozott reája! Magán kacag, hogy ily ostoba, Mert hogy buta, s otromba, Megunta hogy csak játék az élet, S búcsút mond néktek. Nem kacag, síri csend lett hírtelen, S az idő oly végtelen, Holtan esett össze a kacagó ember, Mert a gondokkal szembenézni nem mert. Holtan esett össze, nem törődtek vele, Nem fogta kezét Isten keze, Elhagyta örült lelke egy világot, Sírjára nem visz senki se virágot. VIRÁGOS MEZŐ Sűrű füst, büdös hullaszag, Terjeng, a tavaszt hozó levegőben, Lassan az elvetett búzamag, Kibújik a termékeny földben. Hullák hevernek mindenütt, Ellenség és bajtársak, Valaki sír odafönt, Siratja a bátrat. Siratja azokat, ki életüket, Áldozták valamiért, Halovány sejtésüket, Adták a népért. Ahogy a tavaszi zápor, Mossa poros arcukat, Ezernyi katona, ki bátor, Feláldozták magukat Nem is ismerték egymást, Úgy támadtak egymásnak, Úgy ölték egymást, Nem tudták, miért harcolnak. Becsülendő ügyért, Áldozták életüket, Vagy csak a hatalomért, Hagyták ott szerelmüket? Emberek ezrei, Hevernek a réten, Virágok ezrei, Kell ki szépen. Pont annyi virág nyílik, Mint ahány bátor ember, A véres mezőn fekszik, Szólni senki nem mer. Minden virág egyfajta, S ugyanolyan szirmot hajt, Nem számít országa, s rangja, Előttük mindenki fejet hajt.

0 komment , kategória: Orth László

Orth László versei I.

2020-10-16 22:15:28, péntek

	ORTH LÁSZLÓ VERSEI I. Orth László, a tűzzel, szenvedéllyel, reményekkel teli 22 éves ercsi fiatalember még nem annyira ismert az olvasók körében, ám tehetségét mi sem bizonyítja jobban, mint az a száznál is több verse és prózája, melyek kivétel nélkül mind az élet nagy kérdéseivel, a szerelemmel, az érzelmekkel foglalkoznak. ,,A művészet egy eszköz, Mi kitölti az ürességet, Ég és Föld, ember és ember közt, Ezzel ad némi reménységet" ,,Ki vagyok én, nem tudom, Tán már tudni se akarom, Élem az életem, törekszek a szépre, Hogy szeretetet hozzak sorvadó létre." Orth László Link I. ÉRZELMEK VIHARÁBAN ÁLMODOM Álmodom tán, hisz oly csodás, Mint látatlanba a vak vallomás, Rabul ejt, bűvöl, s nem enged, Az álmok mögött, mit rejthet? Hagyom, vigye utam a végzet, Itt szorongatom, s nézem a képet, Miről visszamosolyogsz rám kedvesem, Te lettél mindenem, te lettél az életem. Álmodom, hisz nem lehet ilyen az élet, Nem adhat ennyi csodát, szépet, Mégis, oly hihetetlen, oly csodás az álom, S én most már csak te rád vágyom. Beléd szerettem, nem tagadom, De nincs is rá indokom, Nem éreztem még soha ily szépet, Szerelmes lett egy kósza lélek! ÁLMODTAM EGY ÁLMOT Álmodtam egy világot, Te voltál a közepén, Álmodtam egy álmot, Az ég sötét egén. Álmodtam egy világot, Hol virág mezein lépkedtem, Álmodtam egy álmot, Hol csak mi voltunk kettesben. Álmodtam egy világot, Hol megcsókollak Téged, Álmodtam egy álmot, Hol éltem, de csak Érted! Álmodtam egy világot, Hol kéz a kézben jártunk, Álmodtam egy álmot, Hol a boldogságtól szálltunk. Álmodtam egy világot, Hol egymásba szerettünk, Álmodtam egy álmot, S a szerelem tengerébe merültünk. Álmodtam egy világot, Miről azt hittem, ne létezik, Álmodtam egy álmot, Reméltem egyszer megérint. Álmodtam egy világot, Tudtam, ez már nem talány, Álmodtam egy álmot, S szerelmed rám talált! EGYETLENEM Arcod olyan, mit nyíló rózsa, Mi kipirul a szép szóra, Bőröd oly selymes, érzékeny, Mint kisbabáé, ki alszik szépen. Szemed ragyogása, mint kék tenger, Szemedbe nézni senki nem mer, Mert rabul ejt mindenkit, S ha belenéztek sosem feledik! Szépséget oly vakító, mint fényes Napsugár, Ki megpillant, tudja felkelni nem volt kár, Ajkaidon mindig édes mosoly lapul, Mindig, ha szép nap van, vagy ha szél fúj. Egyetlen vagy e világon, te vagy a csoda, Te vagy, kire mindenki vár évek óta! S te az enyém lettél Életem, Te vagy az egyetlenem! AZ ERDŐT KÉRVÉN Vége van a nyárnak, Hűvös szelek járnak, A táj színpompában játszik, A távolban egy léghajó látszik. Barna, sárga, fekete. Pont olyan, mint a táj színe. A távoli homályban előbúj egy torony, Én az erdőben barangolom, Harang töri meg az erdő csendjét, Egy felhő az ég kék fényét, Sétálok egyedül, magamban, Senki nincs közel, s távolban. Egyedül vagyok és gondolkodom, Kezemben a képed tartom, Leülök egy kőre a vízpart mentén, Az erdőtől egy választ kérvén, Tölgyfa árnyékában meghúzom magam, Szememből a könny lassan kifakad. Nézem, hogy a Duna lassan folyik, Hogy a mókus a fán játszik, Nézem, hogy a barna levelek, S a kis bárányfellegek, Szállnak együtt a széllel, S lassan leszáll a sötét éjjel. Kúszik lefelé a fényes Nap, De az erdő választ nem ad, Hallgat az erdő, s a kopár táj, Hallgatok én is, mert nagyon fáj, Az ég kékből vörösre váltott, A táj hangulata is megváltozott. Csend lett újra hirtelen, Lényemen eluralkodik a félelem, Köd ereszkedik alá a tájon, Érzem, kissé fázom, Elindulok, lassan megyek, De kiutat az erdőből nem lelek. Keresztül, kasul járok ez erdőben, Csak ő jár bódult eszemben, Képed még mindig kezemben tartom, A kiutat keresve fel nem adom, Nehezen, de meglelem a kiutat, De a kérdés nyitottan nem marad. Hazafele az utcán, a sűrű ködben, Az utcai lámpák halovány fényében, Megállok, s kezem összeteszem, Majd a képed széttépem, Szememből a könny cseperegni kezd, Lelkem romokban, de idővel mindent feled. ÉBREDÉS Fekszel, én csak nézlek, s fejtem álmodat, Minden apró rezdülésed egyetlen gondolat, Oly édesen alszol mellettem, s mélyen, Úszol álmok habzó, kék tengerében. Vállamra hajtod fejed, átölelsz karjaiddal, Szorosan ölelsz, köszönsz édes csókjaiddal, Madarak ülnek a kis ablak párkányán, Érzések játszanak szívünk dallamán. A szerelem érzései körülfonják testünket, Szorosan, a láthatatlan kötelek feszülnek, Az első napsugár beér az ablakon, S forró ajkad érzem ajkamon. Mintha még mindig álmodnék, itt fekszel, Átölelsz szorosan édes két kezeddel, Örökké így szeretnék ébredni kedvesem, Legyél mellettem, s cirógass kedvesen. ÉJFÉLI ÁLOM Éjfélt ütött már az óra, A város már eltért nyugovóra, De te, még papírok fölött görnyedsz, A betűk összefolynak, szenvedsz. Lehajtod fejed, a gyertyát eloltod, Fejed álomra hajtod, Elalszol lassan csendesen, Fáradság volt az úr testeden. Hirtelen felébredsz, egy árnyat láttál, Mi elsuhant a szobádnál, Felkapod fejed, s odamész, Senki nincs ott, félsz. Visszamész a szobába, De egy lány feküdt az ágyra. Csodálkozva néztél rá, s ő rád, Mindketten szótlanul, nincs vád. Elbűvölt téged, hogy rád nézett, Magával ragadott az érzet. Forró tűz égett szemében, Elégtél égető tűzében. Elvarázsolt, fedetlen keble, Gyertyával világított édes teste, Leülsz mellé, megfogod kezét, Nézed tűzben égő szemét. Félve hozzá hajolsz, megcsókolod, Elnyom, de te nem akarod, Csókolod, s simogatod egész testét, Érzed vágytól duzzadó létét. Fedetlen testét simogatod, Közben ajkát csókolgatod, Már viszonozza tetteid, Nézed izzó, égető szemeit. Az ismeretlen nő, leveszi köntösöd, S simogatással ösztönöz, Arra, hogy tedd ma magadévá, Csak egyetlen éjszakává. Engedsz a kísértésnek, és magadra emeled, Együtt mozgatjátok izzadó testetek. Egyre hevesebben, hogy a vágy ég bennetek, És egyszerre becsukjátok szemetek. Egyszerre értek fel a csúcs élére, Testek rángva, remegve, Ölelkeztek, egymás karjaiban, Vágy érző rabjaiban! Végigfeküdtök az ágyon, Úrrá lettetek a vágyon, Simogatva, csókolgatva, Elalszotok hajnalba. Reggel felébredsz, nem tudod, Hogy csupán álom volt, Vagy valóság az a csodás este, Mert az asztalra voltál fekve. Papírjaid, dolgaid felett, Szomorú lett lelked, Hogy csupán álom volt az éjszaka, Bárcsak örökké álomba maradna. Fáj a hátad, nem tudod mitől, Sebet érzek, a köntös mögül, Leveszet, s tükörben megnézed, Hátadon karcolás nyomok égnek. Elmosolyodsz, valóság volt az este, De ki volt a lány, kinek gyönyörű teste, Elvarázsolt téged, egyetlen éjszakára, Reménykedsz, holnap este is hátha... ÉJSZAKÁKON ÁT Éjszakákon át, néztem a csillagokat, Ahogy az égen fényesen ragyognak, Tűnődtem, s egy arcot láttam bennük, Fényes út nyílt arra, s rohant feléjük. Felléptem rá, fehér fátyol vitt az égbe, Egyenesen bele, a vakító fényességbe. Repültem, szárnyaltam, s nem néztem, Miért repülök, a fénylő fehérségben. Érzem, húznak magukhoz a csillagok, Engedem, menekülni már nem akarok, Elbűvöl, magával ragad, olyan szép, Gyönyörű a csillagokban az a kép. Arcod rajzolódik ki a fényben, Nap vagy Te a sötétségben, Gyönyörű szemeid csak ragyognak, Ajkaid, rám mosolyognak. Kilépsz a fényből, ott állsz előttem, Szemeid égnek, a vagy tűzében, Odalépsz hozzám, megfogod kezem, Érintésed olyan, mint lágy selyem. Rám nézel, rabul ejted szívemet, Elvarázsoltad egész lényemet. Nem akarom, hogy elengedj, Azt szeretném, szeretgess. Érzem, ahogy forrón ég testünk, Csillagok ölén, csendesen fekszünk, Lehunyom szemem, pillanat, S ajkad, ajkamhoz ragad. Hosszasan, s forrón csókollak, Édes nektárt adsz ajkamnak, Boldog lett lelkem, mert itt vagy velem, Csókolsz, s fogod két kezem. Álom csupán, de úgy szeretném, Hogy kezed valóságban hozzám ér, Ajkaid forrósága megéget, Érezni szeretnélek Téged. ÉRZELMEK Érzelmek, mik szívünkre hatnak, Érzelmek, melyek akaratlanul akarnak, Érzelem, mi legszebb e világon, Érzelem, mi oly csodás, mint álom. Érzelem, mi bonyolult szeretet, Érzelemből legszebb a szép szerelem, Érzelem, mit Irántad érzek, Érzelem, mit csak Tőled kérek. Érzelem, mi a legmélyebb Szerelem. Érzelem, mit neked köszönhetek Életem, Érzelem, mi értelmet ad az életnek, Érzelem, amiért e világon élek. Érzelem, mi nélkül életem sötét lenne, Érzelem, mi örökké tartana, más nem kéne, Érzelem, mit csak Te adhatsz nekem, Mert Te vagy a mindenem. Te vagy számomra a levegő, Olyan, mint kék égnek a felhő, Te agy nekem a tiszta víz, Mi szomjas toroknak olyan, mint édes méz. Te vagy nekem a nyári zápor, Mi felfrissít, s nem baj, ha elázol, Olyan vagy nekem, mint mezőnek a virág, Minek tavasszal érezni bódító illatát. Olyan vagy számomra, mint a tűz, Mi megvéd, s gondot távol űz, Olyan vagy, mint fény a sötétben, Mint napsugár a sötét égben. Olyan vagy nekem, mint a szabad madarak, Gondtalanul szállnak, s dallamra fakadnak, Olyan vagy nekem, mint édes bor, Mi szűziességével szomjat olt. Mindent, mit leírtam, fontos a világnak, Olyan fontosak, mint Te szívem minden kis zugának, Többet már nem adhatok Neked, Csak még egyetlen szót, Nagyon Szeretlek! ÉRZELMEK VIHARÁBAN Boldogság, szerelem, fájdalom, csalódás, Mennyi értelmetlennek tűnő vak vallomás, Egyetlen szó, s egyetlen apró kis rezdülés, Az ész elszáll, s mint értelem, vakrepülés, Száll alá, értelmes gondolatok nincsenek, Értelmesnek hitt dolgok már értelmetlenek. Szerelem beléd vési égető szavakkal jelét, Boldogság fogja körül tested szegletét, Csalódsz, tőrt érzel szíved kellős közepén, Fájdalom, marcangol, Föld bármely féltekén, Ez a sors, ez az élet apró, kicsiny játéka, Bábok vagyunk, egy érzelemmel teli viharba. FAGYOTT SZÍV Elég ahhoz egy-két szó, Mi oly hideg, mint a hó, S szíved jéggé dermed hirtelen. A világ miért ilyen kegyetlen? Gondolataid szana-szét szállnak, Egymásra nem találnak. Elveszetnek érzed magad, Fagyott szívből véred fakad. Véred csurog testeden, Emlékeid elhagynak, A világ oly esztelen, Érzéseid egyedül maradnak. Vérben izzik szemed, Sírnod kéne, hogy fájdalmad, Csillapítsd, de nem mered, Kikiáltani a világnak. Szemed lehunyni nem tudod, Érzéseid, mint bukott Emberé, kinek világa színtelen, S szürkét lát mindenben. Lehet így élni egyáltalán? Érzések nélkül, bambán? Úgy érzed, megaláztak, Földbe tiportak, rúgtak-vágtak. Magadra hagytak, Gondjaid vállad nyomják, Csak ők maradtak, Megoldásuk várják. Összeroskad térded a gondok fölött, Letérdelsz a vörös tócsába, Ahogy jeges szívből, véred csöpög, Beleordítasz a nagyvilágba. Ott állsz, nézel az égbe, A végtelen sötétséget lesve. Nem bírod, elsírod magad, Forró könnyed olvasztja havat. Melegíti egész tested, De szíved jégfogságba szenved, Meghalt benne minden érzelmed, S e nélkül, nincs miért létezned. FÁJDALMAS HALLGATÁS Kérdés, mire nincs válasz, Csak a néma hallgatása, S furcsa gondolat áraszt, Miért vagy hibás? Némán telő lassú percek, Kínos csend, s hallgatás, Vérző szíveden sebek, Miért vagy hibás? Értetlenül nézel magad elé, Kínos csend, s hallgatás, Kezed összetéve fordulsz ég felé, Miért vagy hibás? Könny lassan csurog szemedből, Nem hagyod! Csak hallgatás, Eleged lett mindenből, Miért te vagy a hibás? Nincs mit tenni, belátod, Nem akarsz már hallgatást, S őszintén bevallod, Biztos te vagy a hibás. FÁJDALOM Mély sebet hagynak szavak, Mik szívembe belemartak, Azok az értelmetlen mondatok, Mi édes ajkadból elhangzott. A sebek lassan gyógyulnak, Mert szívembe mély nyomot hasítottak, S akár egyetlen kis szavad, Elég ahhoz, hogy sebem felszakad. Édes gyógyír a sebre, Szép emlékek perce, Kérlek, ne okozz több sebet, Mert szívem, nem bír több terhet! Nem hallgattál szavamra, Mi ajkamat könyörögve elhagyta, Felszakítottad sebemet, Így kínzol engemet? Nem vagy tekintettel másokra, Se az egyetlen párodra. Nem nézed, hogy szavaid, Kinek sebeit tépik. Csalódtam benne örökre, Többet nem akarok belőle! Próbálok nem rá gondolni, Tőle távol maradni. Nem tudok tenni semmit, Gondolhat bárki bármit, Hiányzik, ahogy átölel, Ahogy hozzám szól, figyel. Hiányoznak csókjai, Ahogy hozzámérnek ajkai. Bevallom neki, még szeretem, Azt, hogy vele akarom leélni életem! Úgy érzem, megaláztak, Fel nem ráztak. De legalább most boldog vagyok, S remélem, az is maradok. HIDEG TÉLI ÉJJELEN Éjszakákon át, csak Rád gondolok, Mosolyognak rám, égből a csillagok. Lobog a tűz a kandalló mélyén, Halvány fényt adva, téli éjén. Érzem bőrös illatát, érzem ajkaid, Érzem tested, érzem karjaid, Érzem, átölelnek szorosan, S csak fekszem oly boldogan. Érzem tested minden rezdülését, Érem kezed, minden érintését, Érzem, hogy érzed, mit érzek, Örökké tartson, csak erre kérlek. Lassan lehunyod gyönyörű szemed, Álomra hajtod vállamon fejed, Én nézlek, hogy alszol csendesen, Oly gyönyörű vagy Kedvesem! Éjszakákon át, csak Rád gondolok, Mosolyognak rám, égből a csillagok. Kihunyt a tűz a kandalló mélyén, Nem adva fényt, téli éjén. A HÍD Két ember, mint határ, távol, s mégis közel, Hol eltaszít, hol, mint anya gyermekét, féltve ölel, Hol egymást védik önzetlenül, hol eltaszítja a másikat, Oly szép e gondolat, de csak hiú ábrán, áhítat? Hol van a híd, mi egységet teremt határok oldalán, Hol van az, ki meglátja értelmét a hazugság szaván? Ki lesz az, ki megérti, szükség van a másik emberre, Hogy ne vesszünk el, a végzetes, sodró örvénybe? Kell egy híd! Építsük közösen, legyünk társak, Hadd teljesüljenek ezer éves, hőn áhított vágyak! Teremtsünk szárnyakat, vigyük el híreink a más világnak, Híd épül két határ közt, hogy teljesüljenek a vágyak! Halk kopácsolás, zúg a messzi határ két oldalán, Merész gondolat, az álmok vad világán, Teljesül az, ami évek óta, oly szép álom, Híd épüljön, két vágyakozó, érző határon? Lassan, minden akadály leomlik, s nincs sok hátra, Fényes nap virrad, két kivirágzó határra, Örömünnep, míg eltelt e perc, míg a híd épült, Egy perc csupán, s két szív, mint ég, kiderült. Egy mosoly, egy ölelés, s tudják, nem volt hiába, Híd épült két határ közt, egy ismeretlen világba, Most kéz kézben járják be az új utat, S jövőjük innen Egy, s ugyan arra mutat. HULLÓCSILLAG Megismerni, s megszeretni egy pillanat műve volt, Most itt ragyog rám ezernyi csillag, és a teli Hold, Gyönyörű éjszaka, Hullócsillag lágy ostora. Nézem, kiválasztok egy csillagot a sötét égen, Az lesz az, mi értünk ragyog, örökké égjen, Gyönyörű éjszaka, Hullócsillag lágy ostora. Kívánhatnék ezernyi dolgot, de csak egyet teszek, Hogy átöleljem kit szeretek, drága szerelmemet. Gyönyörű éjszaka, Hullócsillag lágy ostora. Teljesüljön az álom, csak ezt kérhetem, Ez az, mire vágyik szerelmes életem, Gyönyörű éjszaka, Hullócsillag lágy ostora. Megismerni, s megszeretni egy pillanat műve volt, Most itt ragyog rám ezernyi csillag, és a teli Hold, Gyönyörű éjszaka, Hullócsillag lágy ostora. KEZEDBE ADOM Belenézek szemedbe, s most tudom, Sorsom csak a Te kezedbe adhatom, Várok rád, hogy elfogadd e kincset, Tegyél rá szép, szerelmes bilincset. A kulcsát tedd el, hajítsd messzire, Zárj örökké szíved édes mélyébe, Tiéd lett már életem, közös a lét, Már tudom, szívem csak érted él. Nem tudtam, mily csodás az élet, Míg nem ismertelek meg Téged, Fényt adtál életem kis világának, Utat törve egy érzés mámorának. Minden perc, ragyog e gondolat, Mi megnyugvást, szép életet ad, Szeretlek, mást nem mondhatok, Csak kezedbe egy sorsot adhatok. KISHERCEG Egyszer valaha, még réges régen Hittem én is a szép mesékben, Azt hittem, én leszek a herceg, Ki fehér lovon henceg. Se lovam, se címerem, De mégis boldog az életem, Mert megtaláltalak Téged, Olyan, mint a mesebeli élet. Te vagy a királylány, én a herceged, Örökre rabul ejtem szívedet, Nem engedlek majd soha ki kezemből, Szeretlek örökké tiszta szívemből. LÉLEKBEN VELED Mikor elalszol, gondolj rám, Tudd, féltve vigyázok rád, Még ha távol is vagyok Tőled, S nagyon hiányzom mellőled. Mikor álomra hunyod szemed, Tudd. Lélekben ott vagyok veled, Én vigyázok majd álmodra, Míg el nem ér a Nap első sugara. "MIKOR VAGY VELEM vagy..." Mikor nem vagy velem, S nem fogod kezem, Bennem meghal valami olyan dolog, Mitől szívem oly boldogan ragyog. Mikor nem vagy velem, S nem fogod kezem, Szívem, mint kipréselt virágszirom, Oly üres, ha nem érzem csókod ajkamon. Mikor nem vagy velem, S nem fogod kezem, Szívem, mint száraz oázis a sivatag közepén, Oly száraz, ha nem kettőnkre ragyog az éj. Mikor nem vagy velem, S nem fogod kezem, Olyan vagyok, mint egy letört virágszál, Csak arra várok, mikor látlak már. Mikor nem vagy velem, S nem fogod kezem, Körülöttem megszűnik minden, mi szép és jó, De tudom, visszatérsz, s csak ez vigasztaló. Mikor nem vagy velem, S nem fogod kezem, Kezembe képed veszem, nézegetem, Ábrándozok, mikor fogod újra kezem. Mikor nem vagy velem, S nem fogod kezem, Könnycsepp csurog végig arcomon, Fáj, hogy Kedvesem nem láthatom. Mikor nem vagy velem, S nem fogod kezem, Bennem megszakad valami, mi törékeny, S ápolni csak te tudod Édes Egyetlenem. Mikor nem vagy velem, S nem fogod kezem, Kivel nézem majd ezernyi csillag ragyogását, S kinek látom a tükröző tóban édes pillantását? Mikor nem vagy velem, S nem fogod kezem, Szürke felhők borulnak körülöttem, S csak Te kergetheted el fölülem. Mikor nem vagy velem, S nem fogod kezem, Szívembe kínzó fájdalom tőr, s szétzúz mindent, Mintha meghalna bennem minden, miért éltem. Mikor nem vagy velem, S nem fogod kezem, Még ha tudom is, csak pár nap az egész, De annyira fáj, mert szívembe oly erősen égsz. Mikor nem vagy velem, S nem fogod kezem, A szép emlékeket felidézem, s mosolygok, Már csak pár óra, s látlak, ezért boldog vagyok. Mikor nem vagy velem, S nem fogod kezem, Szörnyű, de ha eljön a pillanat, mikor újra láthatlak, Elfelejtek mindent, s szorosan karomba zárlak. A NAP Oly szép, oly csodás volt e nap, Szemeim fényesen ragyognak, Megcsókoltalak, hozzám bújtál, Fülembe édes szavakat súgtál. Nem akarlak többé elengedni, Egy tűzben akarok örökké égni, E tűz, a szerelmünk tüze, mi lángol, S izzón parázslik a ki nem alvó vágytól. Nem tudok mást adni, mint szívemet, Szürke világba szerelmes színeket, Nem tudok mást mondani, szeretlek, S köszönöm, hogy szerelemben éghetek. NEHÉZ LEÍRNI Nehéz leírni azt, mit érzek, De szívem azt súgja, nem féljek, Hagyjam, rabul ejtsen érzésem, Sodorjon, bárhová is érjen. Azt hittem, nincs csoda a világban, És akkor, egyszer csak Rád találtam. Szavaid, kedvességeid rabul ejtettek, Bármit csinálok, nem engednek. Olyan lettél nekem, mint Nap az égen, Mint fény, az örök sötétségben, Hiányzol nekem, ha nem vagy velem, Hiányzol, mert boldoggá teszed életem. Nem kérek mást, csak hogy lássalak, Azt, hogy karomba forrón zárjalak, Nem kell más, csak érezzem érintésed, Hogy szemedben lássam csodás érzésed. Érezni szeretném égető csókodat, Hogy ajkaid ajkamhoz simulnak, Nem kérek mást csak, hogy lássalak, Mert szívembe, már rég belezártalak. Nehéz volt leírni, mit érzek, De szívem folyton súgja, ne féljek, Hagytam, rabul ejtsen érzésem, De nem tudom, mi lesz a jövőben. NÉZLEK Éj, mikor kigyúlnak az esti fények, Lassan, gyönyörű szemedbe nézek, Nézem, ábrándozok csillagok felé, Bőröd selymes, mint lágy tengeré, Nézlek, s órákon keresztül nézlek, Félő kéz, selymes bőrödhöz érek, Érzem illatod, elcsábítasz kedves, Nézlek, szemünkben könnycsepp. Boldogság, érzelmi kitörések sora, Erre vártam régen, ez életem sorsa, Te vagy kezdet, s már a végzetem, Csak Te kellesz, örökre énnekem. Karomba zárlak, vallomást teszek, Szorítalak, s többé nem engedlek, Életem része lettél, s álomképek, S a szép álomból valóság érett. Nézlek téged, szemünk tükrében, Boldogság, mely e léptékben, Maga az élet, maga a sors, a lét, A csoda, a gyönyörű, s a szép. Végre megtaláltalak, rád vártam, Eddig a világban vakon szálltam, De egymásra találtunk, s szeretlek, E szó, most már csak egyet jelenthet. REMÉNY Van remény arra, új életet kezdjek? Arra, hogy a múltból mindent feledjek? Van reményem arra, befogadjanak, S a bajban magamra ne hagyjanak? Mi a remény, hogy az élet szép lesz? Hogy velem már semmi rosszat nem tesz? Sose biztos semmi sem, Nem, sajnos sose nem. Reménykedek, hogy szép lesz minden, Hogy megtalálom rég vesztett kincsem, Megtalálom, s majd vigyázok szépségére, Életem, rég vesztett kincsére. Már nincs visszaút, jöjjön az igazság, Jöjjön, már a kellemes valóság! Várom, hogy kezeivel átöleljen, S várom, magával ragadjon, vigyen! Eltelt az idő, már jobb lent minden, Azt hiszem megtaláltam kincsem, Megtaláltam, s remélem örökké tart, De ez a jövő zenéje majd. SZERELEM Bűn a szerelem, ha valaki érez? Bűn az, ha valaki ad, s élvez? Bűn az, ha valaki szerelmes, Bűn az, mi csodás, s kellemes? Nem, s nem, nem bűn a szerelem, A legcsodásabb dolog az életben, Vak, káprázatos, merész, Ha kezedet fogja egy kéz. Pillanatok, mik évekig tarthatnak, S a vágyak, mik nem konyulnak, Egymás iránt, csak szüntelen, Tombolnak oly hevesen. Tiszta szerelem érik majd az évekből, Miközben az élet során a gyerekből, Öreg lesz, s megfáradt ember, Ki ugyanúgy szeret tiszta szívvel. Ez az igazi szerelem, s nem fellángolás, Ha valakinek az első a pártfogás, S évtizedek után is azt érzi a másikra nézve, Mint első pillantásra, mikor villámcsapás érte! Megragadta őt, rabul ejtette, S soha többé nem engedte, Egyek ők már nagyon régen, S együtt lesznek fent az égben. SZERELEM VÍZTÜKRE A szerelem víztükrén egyetlen csepp, Mégis ezernyi hullám keletkezett, Mily erősek, és mily csodásak, Lágyan ringatózó apró vágyak. Hogy tud egyetlen apró csepp, Mi kis jel, egy gyöngéd tett, Ekkora vihart kavarni a víz tükrén, Lágyan simuló szép létén? Egy csepp, ennyi a szerelem? Ezernyi fodrozódó érzelem? Ez a csepp, mi széppé teszi életem, A szerelem víztükre én lettem. SZÉTTÉPETT LEVÉL Egy őszinte vallomás, Egy szívdobbanás, Ihletett egy levelet, Melyben leírod érzésed. Beleírod, mit érzel, Nem törődsz a veszéllyel, Szíved, oly hevesen ver, S a levél ott hever. Nem kell több, csak egy mozdulat, Mi eltörli minden gondodat, Átadod, kinek szánod, De félsz, hogy megbánod. Szemezel a levéllel, Meg az Ő képével, Széttéped a levelet, Az idő gyógyít minden sebet. VALLOMÁS Vártam csókodat, s végre ajkad ajkamhoz ért, Tüzes parázsként hatott, mosolygott ránk az ég, Izzó ajkaink a vágytól égve egymáshoz tapadtak, Forró percekig játszottak, s tüzesen maradtak. Vágy lett úrrá rajtam, kívánom édes csókodat, Vágyként járja át testem egyetlen szép gondolat, Beleremegek, ha csak Rád gondolok Kedvesem, Beléptél életembe, s most már te vagy az Életem. Szemeidben elveszek, húz magával az érzelem, Vágyódok mindenre, nem vagyok úrrá létemen, Vágyom minden érintésedre, minden csókodra, Vágyódok minden percben, Rád gondolva. Nem voltak bennem soha ilyen mély érzések, Ez csodás varázsa a szerelem gyönyörű létének, Szárnyalok fellegekről fellegekre könnyedén, Egy csepp, s ezernyi hullám a szerelem víztükrén. Oly szép, oly csodás, mint egy gyönyörű álom, Hihetetlen, az életben már csak arra vágyom, Ez az érzés, és a tűz örökké égjen Kedvesem, Te lettél az életem, Egyetlen Szerelmem VÁGY Vágy, hogy megfogjam kezedet, Hogy érintsem selymes bőrödet, Vágy mely nem hagy nyugodni, Képes lennék érted, mindent feladni. Vágy, hogy szemedbe nézzek, Hogy lássak ezernyi szépet, Vágy, mely nem hagy nyugodni, Képes lennék érted, mindent feladni. Vágy, hogy karomba zárjalak, Hogy gondolatok együtt járjanak, Vágy, mely nem hagy nyugodni, Képes lennék érted, mindent feladni. Vágy, hogy érezzem forró ajkaid, Hogy érezzem oly édes csókjaid, Vágy, mely nem hagy nyugodni, Képes lennék érted, mindent feladni. Vágy, hogy érezzem szerelmed, Hogy igaz létet adj az életnek, Vágy, mely nem hagy nyugodni, Képes lennék érted, mindent feladni. VERSEK A vers maga Én vagyok, Sorai a végtagok, Benne van szívem, lelkem, S hogy leírtam, azzal jót tettem. Legalábbis azt gondolom, Hogy van rá indokom, Hisz ezzel mondom el, Azt, mire senki nem felel. Leírom azt, mit látok, De senkit nem bántok, Csak kérdéseket szögezek, Mikre választ keresek! A választ gyakran meglelem, S azt egy másik versben felfedem, Ha nincs, tovább keresem, Addig, míg meg nem lelem. Nyitott szemmel járok, S soha meg nem állok, Gyorsan pörög életem, S gyakran hitetlenkedem. Papírra vetem gondolatom, De azt sokszor eltitkolom, Mert nem tartozik senki másra, Csak rám, s a magányra. Gyakran van, hogy leírom, De nem azt, mit gondolom, Csak így fejezem ki érzésem, S azt a rengeteg kérdésem. Van, mikor csak bambulok, Úgy vagyok, mint a vándorok, Elvesznek a táj csodájába, Ahogy én, gondolatom hadába. Ilyenkor pörögnek a rímek, Előtörnek csodás, s furcsa képek, Mintha kiszállnék magamból, S mindegyszerre a világból. S hogy miért vetek papírra ilyet? Gyakran kérdezem - Egyáltalán minek? Hisz mindenki képes erre, Ki nyitott szemmel jár világszerte. Az biztos, abba nem hagyom, Hisz nincs rá indokom, S mikor dicsérő szót kapok, Önbizalmat, s választ is kapok.

0 komment , kategória: Orth László

1/1 oldal

Bejegyzések száma: 2

2020. Október

Hét	Ked	Sze	Csü	Pén	Szo	Vas


			1	2	3	4

5	6	7	8	9	10	11

12	13	14	15	16	17	18

19	20	21	22	23	24	25

26	27	28	29	30	31

Blog kereső

Bejegyzések
ma:	0 db bejegyzés
e hónap:	30 db bejegyzés
e év:	276 db bejegyzés
Összes:	4844 db bejegyzés

Kategóriák

Keresés

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum

Látogatók száma

Ma: 799
e Hét: 9254
e Hónap: 49075
e Év: 226950

Szótár

Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2024 TVN.HU Kft.