|
2016-09-12 20:30:14, hétfő
|
| |
| |
ZSÓKA MARIANNA
Zsóka Marianna: Hatvan ( 1967. április 13 - )
,,Én alkotni születtem,
Az életről írni.
Szeretetről, szívről,
Álmokról mesélni.
Nyisd ki hát az ajtód,
Engedd be a fényt.
Fogadd tiszta szívvel,
Az érkező reményt."
Link
A FOLYÓNÁL
Hajnalban bíborban
Úszik a folyó.
Nádirigó dalolja,
Élni, jaj de jó.
Ezer madár fütyül
Trillázó éneket.
Szél suhan a zörgő,
Hajlongó nád felett.
Víz színén zöld lencse,
S tündérkoszorú.
Vízivilág népe,
Sohasem szomorú.
Folyóparton fűzek
A víz fölé dőlnek.
Szomjukat oltani
Járnak ide őzek.
Egy farönkön ülve
Nézem e világot.
Folyót, nádast, őzet,
S ezernyi virágot.
Lelkemet elönti
Álmodozó béke.
S közben a nap lassan
Kúszik fel az égre.
A MÚZSÁMHOZ
Ki vagy, ki megnyitottad
Lelkem kútjait?
Ki vagy, ki dalra hívtad
Szívem húrjait?
Ki a semmiből jössz,
S égeted lelkemet.
Ki adsz annyi kínt,
S százannyi örömet.
Miért, hogy benned látom
Újra önmagam?
Bár messze-távol élsz,
De lelked tárva van.
Miért, míg szárnyaimmal
Útra nem kelek,
Addig csak benned élek
Boldog életet.
Mi ez az érzés,
Ez emésztő tűz,
Mi elkerget innen,
A te hazádba űz. 
Mindörökké égjen
Lángoló fáklyaként,
Ez adjon nékem boldog,
Szép reményt.
Egy érzés, mi átjárja
Egész lényemet.
Egy kérdés, mit feltenni
Néked nem merek.
Egy felhő, min fényesen
Tör át a napsugár,
Egy álom, mi nappalból,
Éjszakába száll.
Öleld hát, kit a sors
Tenéked választott.
Szeresd hát, kit az ég
Tenéked támasztott.
De ha szemedbe nézek
Elönt a fény,
Bár szerelmed másé,
A lelked már enyém.
A VÁNDOR
Októbernek hűvös táján
Barna erdő integet.
Poros úton, fáradt vándor,
Vánszorogva lépeget.
Hová tart ő, hova indult,
Tán maga sem tudja már,
Arca rögös barázdáján
Árkot szántott a magány.
Lassan lépdel hegyen-völgyön,
Kinek élte hontalan,
Olykor elnéz messzeségbe
Kinek célja, céltalan.
Kis falucska egyik végén
Áll egy öreg temető.
Oda indul, - tán ott nyugszik
Egy régi, kedves szerető.
Szomorúfűz ága alatt
Kicsi, kopott sírhalom, 
Száraz arcán most először
Tűnik fel a fájdalom.
Fáradt, borús két szeméből
Nem szivárog most se könny,
Arca távol-pillantásán,
Furcsa, fájó nagy közöny.
Bíborszárnyán naplementnek
Sugaránál elpihen,
Szomorúfűz rakja ágyát,
S ringatja el csendesen.
Ott találák másnap reggel
Őt a kopott sír felett,
Hideg követ ölelt karja,
A régi, kedves lány helyett.
Fülemüle sírja hantján
Bánatos dalt énekel,
Hosszú, bolygó útja végén,
Vándorlelke megpihen.
ALKONY
Mintha tűzben égne,
Lángolna a világ.
Forró légben úszó
Reszkető délibáb
Vörös fényben izzik
Mint kiömlő láva,
Rózsaszínű pára
Kúszik a nyomába.
Hűs tavaszi estén
Álmodozva nézem,
Aranyhídját égni
A folyó vizében.
Lassan csend borul,
Némaság e tájra,
S elnyeli a földet
Vérvörös homálya.
ANGLIA
Anglia - Te legszebb
Ékszere a földnek.
Karjaimba zárlak,
Szívemre ölellek.
Gyengéd szavakat
Suttogok füledbe,
Mint megtalált kincsem,
Úgy jutsz az eszembe.
Különös fájdalom
Mi torkom szorítja,
Mint ősi szirtfokot
Moha beborítja.
Elfeledett emlék
Jut rólad eszembe,
Régi, kopott képek
Emlékezetembe.
Sóvár szívvel várom
A találkozást véled, 
Mígnem a szívemben
Újra remény ébred.
Mért vágyódom úgy
E távoli világba?
Miért ez a lelkem
Régi, titkos álma?
Ez hát a föld, - hová
Szívem vágyott,
Itt teljesülnek
Eltemetett álmok.
Itt kísért a múlt, mely
Lelkembe van zárva,
Itt készül a jövő
Karjait kitárva.
Itt keresem én
Letűnt boldogságom,
Itt találom majd
Késő virágzásom.
Ne kérdezd hát tőlem
Mi e szerelem,
Mért vagyok ott otthon,
S itthon idegen.
ÁLNOK BARÁT
Mikor van, hogy
A lélek halódik?
Amikor az ember,
Barátban csalódik.
Az, ki egykor néki
Szívét kiöntötte,
Bőszült indulattal
Ítél most felette.
Szája átkokat szór,
Nyelve rágalmazó.
Nem használ már néki,
Szelíd emberi szó.
Gyűlölete oly mély
Mint a tengerfenék.
Törölni a létből!
Ez számára a tét.
De vajon az Isten
Megsegíté e őt?
A gonosz úton járó,
Álnok cselszövőt.
Adja meg az Isten,
Ki az áldást méri.
Ahogy ő fizetett,
Fizessen úgy néki.
ÁLOMVILÁG
Ébren vagyok s álmodom
A lelkem kitárul,
Tündérszárnyon szállok el
E csúfos világból.
Messze álomtájakon, hol
Bolyong a képzelet,
Távol a világ zajától
Létezik egy kis sziget.
E szigeten nincsen ágyú
Sem eskü, - mi ingatag,
E világnak ,,börtönében"
Örömében sír a rab.
Nem őrzi azt óriás,
Sem hétfejű sárkány,
Nem nyitja azt aranykulcs,
Sem bűbáj, sem ármány.
E világba úgy léphetsz
Ha kitárod lelkedet,
S beírod az életkönyvbe
Szívedet és versedet.
ÁPRILIS
Üdvözöllek április
Te szeszélyes, te kedves,
Borús felhőt hozó,
Napfénybe szerelmes.
Rügyekre fakasztó,
Patakot duzzasztó,
Madarak dalával
Szerelemre hívó.
Enyhe szellő-csókkal
Köszöntesz engemet,
Tőled örököltem
Tavaszi lelkemet.
BEETHOVENNEK
Úgy vágyik lelkem
e zenére,
Mint szomjazó föld
az éltető esőre.
Mint rabságban élő
felvillanó fényre,
Mint epedő madár
párja szerelmére.
Forró napon vándor
erdő hűvösére,
Mint nagybeteg ember
örök pihenésre.
Mint lánglelkű költő
a csillagos éjre,
Mint csalt szerelmes szíve,
feledésre.
BÉKÉM
Lelkemben béke van.
Elültek forradalmai.
Kínjuk nem éget többé,
Már nem tud bántani.
Az élet olykor meggyötör,
Ütlege kemény.
Csak akkor halsz meg igazán,
Ha meghal, - a remény.
De itt egy fénysugár!
Egy vers, mi itt belül fakad.
Magány ez, a szellemé,
De boldogságot ad.
CSAK AZT AKAROM
Én csak azt akarom
Hogy senki se féljen,
Egy szebb és jobb világot
Mindenki reméljen.
Én csak azt akarom
Hogy senki ne ázzon,
Megvető szavaktól
Senki se fázzon.
Én csak azt akarom
Hogy senki ne bántson,
Gyilkos fegyvert másra
Senki se rántson.
Én csak azt akarom
Hogy ne fájjon a lélek,
A sötét szobában
Többé sose féljek.
Én csak azt akarom
Hogy nyíljék mindig virág,
Legyen napsütötte
Ez a szürke világ.
CSAK EGYSZER
Csak egyszer foghassam
Kezembe kezedet.
Csak egyszer érintse
Lelkem a lelkedet.
Csak egyszer nézhessek
Gyönyörű szemedbe.
Csak egyszer hajthassam
Fejem a szívedre.
Lelkem már szabad.
De testemben rab vagyok.
Félek, nem érem el
Távoli csillagod.
CSALÓDÁS
Nem akartam máshogy élni,
Csak őszintén, tisztán.
Becsülettel végigjárni,
Az élet rögös útján.
Szelíd szóval, szeretettel,
Sosem bántva másokat.
Tiszta szemmel, érző szívvel,
Megsegítve, oly sokat.
Gyógyulást a szenvedőnek,
Kenyeret az éhezőnek,
Hajlékot a kidobottnak,
Reménységet elhagyottnak.
Mégis, mégis itt maradtam,
Egyedül és elhagyottan.
Éhes vagyok,
Reménytelen,
Kitagadott,
S fázom.
Mégsem maradt jó barátom
Ezen a világon.
CSEND
Valami itt, olyan
Halott bennem.
Legjobb lenne most
Sehol se lennem.
Felhők közé
Eltemetni álmom,
Önmagam most
Végképp nem találom.
Kedves hangok,
Ködbevesző képek,
Gyermekkori álmokról
Mesélnek.
A mikor még tiszta
Volt az égbolt,
A jövőkép, csillogó
Remény volt.
Szürke fátyol
Borította álmok,
Csendes békét,
Vajon hol találok?
DAL A SZERELEMRŐL
Egyszer drága kincsem,
Színed elé állok.
Ölelő karodba kergetnek
Az álmok.
Felkél a bíbornap,
A táj tavaszba fordul.
Akkor a lelkemben,
Új szerelem csordul.
Tárd ki hát karjaid,
S ölelj a kebledre.
Hozz szépséges reményt,
Árva életembe.
Csókjaid enyhítsék
Szerelmünknek tüzét,
Így pecsételve meg,
Kettőnk életét.
EGYÜTT
Egymás szemébe nézve,
Ébren álmodunk.
Egymás lelkébe látva,
Látjuk holnapunk
Egymás karjába bújva,
Némán reszketünk.
Egymás ajkához érve,
Egy az életünk.
EGYÜTT JUHÁSZ GYULÁVAL
Miért születtünk ily
Nyomorult szegénynek?
Kik hátat fordítanak
Az utolsó reménynek?
Verseid fájók,
Viharvertek,
Múlt kínok habjain
Partra vetettek.
Fájdalmas szavad bennem
Könnyet fakaszt,
Szürkeség borítja az
Ébredő tavaszt.
Lelkemmel fájlalom
Letűnt szerelmedet,
Veled együtt sajgom
Kínos életedet.
EGY SZOMORÚ ESTÉN
Az én világom
A lélek világa,
Az én bensőmben
Forró láng lobog.
S mégis az életem
Oly kihalt és árva,
Mint hideg éjben
Fürdő csillagok
Az én örömem
Könnyes gyászba fordul,
Mint halottvivő
Temetési menet,
Az én lelkemben
Úgy reszket a bánat,
Mint álmából riadó
Árva kisgyerek.
Az én szememben
Megtörik a jókedv,
Két kis könnycsepp
Lassan lepereg.
Az én versemet
Azoknak ajánlom,
Kik átélik e fájó perceket.
EST
Alszik a táj,
Halkan zümmög a bogár,
Fészkére indul csitulni a madár.
Csak az est van ébren,
S száz csillagszemében,
Millió ezüstsugár.
Béke tölt el,
S lelkem vigaszt talál.
ÉJI MERENGÉS
Éjszaka csendjében
Születnek a versek.
Költők fájdalmával
Szerelembe esnek.
Oly magasan ragyog
Fölöttem csillagod.
Oly mélyen megérint
Fájdalmas tegnapod.
Mint fűzfa, mi ráhajlik
Szomjasan a tóra,
Úgy vágyik a lelkem,
Csendes, szelíd szódra.
Gyenge mécsvilágnál,
Hol fellobban szellemed,
Gyöngéd szavaiddal
Gyógyítod lelkemet.
ÉRZÉSEK
Nézz rám!
Szememből könnyeim, mint
Harmat hullanak.
Elfelejthetem-e fájdalmas
Múltamat?
Én, ki megérzem a költők
Kínjait,
Én, aki elsírom fájdalmuk
Könnyeit.
Szavuk égő tűzként perzselik
A lelkem.
Mély érzéseiket, nem lehet
Felednem.
Sokan ítélnek ezért engemet.
Azt mondják, álmokat kergetek.
Lelkem örök tűz. 
Csillogás és árnyék,
Béklyóba van kötve,
Szabadságra vár még.
Bensőm telve van sok-sok
Sötét árnnyal,
Nehéz megbékélni e gonosz
Világgal.
De ha rád gondolok, lelkem
Életre kel.
Oly kevés, ki e sivár világban,
Rokonlélekre lel.
Vajon meghallod-e lelkem
Hívó hangját?
Érzed-e e tűznek elemésztő
Lángját?
Találd meg hát a jót, szépet,
Harmóniát,
Akkor viselhetsz majd magadért
Glóriát.
HA MAJD EGYSZER
Ha majd egyszer
Szemtől szemben állunk,
Ha majd egyszer
Teljesül az álmunk,
Ha majd egyszer
Rám nézel merengve,
Az emlékektől
Könny szökik szemembe.
Ha majd egyszer
Nem jön szó a szánkra,
Egymást nézzük
Félve, és csodálva.
Körülöttünk elnémul a világ,
Ketten leszünk,
S egy szál sárga virág. 
HONNAN JÖTTÉL?
/Férjemnek/
Honnan jöttél te bús,
Szárnyszegett madár?
Bennem a sóhajod
Visszhangra talál.
Messze álmok útján
Van a te világod.
Fajdalomból nő ki
Hervadó virágod.
Sólyomlelked szárnyal
Végtelen tájakon.
Ember sosem lakta,
Kietlen szirtfokon.
Arcodon a bánat,
Oly árva, megkopott.
Hajtsd szívemre kedves,
Fáradt homlokod.
ÍME AZ EMBER
Mért hazudnak
Az emberek?
Mért terjed úgy
A gyűlölet?
Mért döfi át
Lelked egy szó?
Mért fordulsz el attól,
Ki jó?
Mért hordasz álcát
Arcodon?
Negédes szavakat
Ajkadon?
Mért árulsz el
Egy barátot?
Mért torzult el így
Világod?
KI VAGYOK ÉN?
Nem vagyok én költő,
Nem vagyok én író,
Sem különösebb
Tehetséggel bíró.
Csupán csak egy vagyok,
Porszem a sok közül,
Kinek lelke mélyén
Mélységes bánat ül.
Vagyok szálló madara
A bús képzeletnek,
Mely csapongva szárnyal,
De sosem pihen meg.
Vagyok tavaszi szél
Mi lágyan, kedvesen fúj,
Vagyok ádáz vihar
Mi kitör, - de elcsitul.
Vagyok perzselő tűz
Mi pusztítva ég,
Csonka gyertyatartó,
Mi nem fénylik rég.
Vagyok kicsi Gollam,
Kinek két arca van,
Jó és rossz között
Vívódik untalan.
Vajon melyik győz majd?
S melyik lesz a vesztes?
Napsugár és szépség,
Vagy örök sötétség.
LONDONBAN
Londonban vagyok,
S mellem feszíti
Valami nagy-nagy
Büszkeség.
Pedig magyar vagyok,
S a szívem most is magyarul ég.
Mi vonz hát ide?
Nem tudom.
Ez érzés oly régi,
Gyökere régen született,
A múltban fogant meg idebent.
A test marad,
De száll a lélek
Oh bár sohse lenne vége
Ez álomnak,
E szépnek.
MAGYAR DAL
Magyarország népe,
Kik félték Isten szavát.
Erőt egybegyűjtve
Védték meg a hazát.
Török had foga fájt
A temérdek kincsre,
Mi szép Magyarhonnak,
Messzi hírét vitte.
Körmöci arany,
Erdély minden fája,
Templomoknak kincse,
Erdők trófeája.
Tölgyfa, selyem, bársony,
Buda nemes vára,
Magyar férfiaknak
Asszonya és lánya.
Mind a török hadnak
Lett volna prédája,
Ha a magyar vitéz,
Helyét meg nem állja.
Végvári vitézek
Néhány ezres fővel,
Mentek a törökre,
Lándzsával és kővel.
Hunyadi és Zrínyi,
E két hősi vezér,
Bátor vitézségük
Ezrekkel is felér.
Dobó és Jurisics,
S mind a bátor magyar,
Lelkükben ott égett
A végső diadal.
Maroknyi sereggel
Védték meg a várat,
Dicső hírét víve,
Hős Magyarországnak.
MIÉRT?
Szomorú a lelkem
E csendes hajnalon.
Megdobbanó szívem,
Mért fáj most oly nagyon?
Mért éget úgy a szó,
Mi ajkamra tolul?
Mért zokog a lelkem,
Oly görcsösen, vadul?
Az én belső lényem
Most mért oly szomorú?
Mint régi, kopott síron
Megfakult koszorú.
Vérző szívvel ülök,
Forró könnyek között.
Elhervadt rózsaszál,
S ódon könyvek fölött.
MIT ADHATNÉK?
Mit adhatnék néked?
Tán fénylő csillagot,
Mi önnön fényétől
De hidegen ragyog?
Vagy tán sokablakú
Márványpalotát?
Hisz ettől sokkal, de
Sokkal több a világ.
A szív, a dal, a vers,
Az igazi érték,
Nem gazdagság, kincs,
Nem emberi mérték.
Figyelj!
S te is meghallod a
Tündérek énekét,
S a múltat idéző
Nagy költők szellemét.
NÉGY ÉVSZAK
Fehér tájon sötét árnyék,
Az esthajnal felragyog.
Téli szélnek hideg szárnyán
Születnek a csillagok.
Tavaszi szél nekilódul,
Fújdogál a fák alatt.
S lába nyomán milliónyi
Rózsaszínű rügy fakad.
Hűvös erdő, aranykalász,
Méhkaptárból méz csorog.
A pillangók táncot járnak
Részegen, és boldogok.
Őszi napfény csendesen süt,
Erdő színbe öltözött,
Fecskefiak, gólyamadár,
Messze délre költözött.
ÓHAJ
Szeretnék mélyen, bús
Szemekbe nézni.
Fájó lelkeket megidézni.
Hulló könnyeket letörölni,
Bánatos szívekre balzsamot kenni.
ŐSZI BÁNAT
Némán sétálok a zörgő
Avarban, s lelkemre
Komor bánat telepszik.
Visszaidézem magamban a fényt,
S itt belül, reszkető
Fájdalom növekszik.
A hűvös szélben szorosan
Egymáshoz simul
Két árva falevél.
Csókot lehelve búcsúznak,
Még néhány perc...
S már egyikük sem él.
A napkorong sápadtan
Bámul messzi, nedvező
Hegyeken túl.
Lassan leszáll az est,
S párakönnyet ontva,
Halkan a földhöz simul.
ŐSZIRÓZSA
Utolsó virága
A vándorló ősznek,
Hideg szelek ráznak,
Fagyok legyőznek.
S te mégis állsz magadban,
Bársonyszirmod sápadt.
Halovány arcodat
Nyújtod a világnak.
Száz testvéred régen
A porban pihen már,
Te reszketsz egyedül
Házam udvarán.
Jeges, téli szél
Süvít át a tájon,
Meddig élhetsz, - mond így
Védtelen virágom?
SÁRGA RÓZSA
Kicsiny virág, hamvas arcú
Sárga rózsa vagy.
A napfénytől kölcsönözted
Bársonyarcodat.
Mit érez a virág,
Ha letépik szirmait?
Mit érez a költő,
Ha nem értik kínjait?
Bontsd hát ki, bontogasd
Bársonyszirmodat.
Nékem csak kicsinyke
Boldogságot adj.
S ha elsírom bánatom
Jajszavát neked,
Tündérorcádban vigaszt,
S gyógyulást lelek.
TAVASZ
Érzem már a tavasz
Virágleheletét,
Hallgatom a rigók
Reggeli énekét.
Hajnalban megfürdöm
Kelő napsugárban,
A szellő is azt súgja,
Újra szép világ van.
Tőzike nyíladoz
A fenyőfa alatt,
A föld lassan elnyeli
Az olvadó havat.
Az ébredő réten
Minden fűszál örül,
Kutyám is vígabban
Futkos a fák körül.
Gerlepár serényen
Repked fészke felett,
Zengő madárdallal
Megtelik a berek.
Tavaszi napfényben
Az egész világ boldog,
Vidám kóbor szelek
Elfújják a gondot.
TŰNŐDÉS
Barát!?
Mi az, mit terólad mondhatok?
Benned vannak kedves percek,
S fájó, csalódott tegnapok.
VÁGYÓDÁS
Merre jársz mond, szép kedvesem,
Merre visz az álmod?
Kósza szellő nyurga lován,
Utad merre járod?
Messzi-messzi országokban,
Hol zöldellik a tenger.
Gondolsz-é a kedvesedre,
Igaz szerelemmel?
Kívánod-e ölelését,
Ajka forró csókját?
Szakítasz-é utad mentén,
Egy szál vörös rózsát?
Siess hát a te hazádba,
Ha véget ér az álmod.
Szerelmesed szép szemében,
Kincsed, megtalálod.
VÁLASZ JUHÁSZ GYULÁNAK
(Innominata)
Az ismeretlen leány,
Ki nem lát -, de szeret,
E sorokban most találkozik
Veled.
Milyen Ő?
Mosolya lágy, szava halk,
Szelíd pillantása
Távolba révülő.
Szívet adtál neki
Vágyat, hitet - sokat,
Nem hiába volt az a
Száz égőáldozat.
Lelkedért szeretlek.
A bánatért mely halovány
Virágként a szíveden nő,
S kettőnk lelkét borítja
Mint közös szemfedő.
Szemekben ne keress tovább
Szerelmet szerteszét,
Mert ez a lány,
Így küldi el neked angyali
Üdvözletét.
VÁNDORMADÁR
Vándormadár vagyok én,
Kinek nincs hazája.
Testvéreim a folyók,
S minden erdő fája.
Apám a zöld legelő,
Anyám virágos rét,
S kedvesem a rám boruló
Kék tavaszi ég.
Könnyű szárnyon
Repdesek a csillagok felett,
S átölelem szárnyaimmal
A messzi végtelent
WILLIAM SHAKESPEARE-NEK
Mikor szavad zengeni hallom,
Szívemben új szerelem zsendül.
Érzéseim mély mámorában
Távoli hangod újra zendül.
Boldog vagyok hogy értem beszéded,
Gondolatod, - mi száll elmúlt időkre,
S borongós elméd élő kincseit
Ontod a mának örökre.
Ki értheti mit lelkedből kiáltasz?
Szívednek fájó, mély titkaid?
Az, - ki maga is átélte
Gyötrelmeid viharos kínjait.
Ha dalod hallgatom,
Lelkemben új tüzek lobognak.
S boldogan fordítok hátat
Jelennek, és kornak.
Szavaid bennem ontanak
Édes, bús könnyeket,
S a szépség, mit bennük rejt e dal,
Feledtessenek minden fájó sebet.
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Zsóka Mariann |
|
|
|
|
|
Offline
