Belépés
menusgabor.blog.xfree.hu
"A világ pocsolya, igyekezzünk megmaradni a magaslatokon." / Honoré de Balzac / Menus Gábor
1940.08.11
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
Fekete Lajos versei
  2019-02-18 23:00:30, hétfő
 
 




FEKETE LAJOS VERSEI


Fekete Lajos (Újnémet, 1900. aug. 3. - Bp., 1973. júl. 10.): költő, újságíró, jogász. Bp.-en végezte jogi tanulmányait.

1924-ben Jugoszláviában telepedett le, 1929 nov.-ében kiutasították az országból. Bp.-re jött. Irodalmi tevékenységét a vajdasági magyar lapokban kezdte. Rovatvezetője volt a Vajdasági Írás c. folyóiratnak. Az 1920-as évek avantgarde költői csoportjához tartozott. Mo.-on a Nyugatban publikált, Baumgarten-jutalomban részesült (1934). Az erdélyi és a szlovákiai m. folyóiratok szintén közölték verseit. 1945 után a Csillag, a Kortárs, a Jelenkor és az Irodalmi Újság lapjain, valamint erdélyi és szlovákiai magyar folyóiratokban jelentek meg versei. Válogatott verseinek kötetét is összeállította, valamint a vajdasági emlékeit is megírta érdi otthonában.







AJTÓK KÖZÖTT


Oktondi gyermek, kicsi gyermekem,
milyen megható együgyűséggel
topogtál ma a négy ajtó között.
Az építészet új csodájaképpen
modern lakásunk szűkös ketrece,
az előszoba ajtókkal van tele;

s az ajtók közül nem tudtad hova
nyissál be, hogy megtaláld anyádat,
édesanyádat, aki szólított . . .
Topogtál körbe, mint egy őzboci,
irányt, hangot és ajtót veszítve,
ajtót veszítve az ajtók között.

Az építész, hogy vonalt vezetett,
megrajzolván egy ilyen palota
hatalmas tervét, bizony nem gondolt
kis emberkék, oktondi gyerekek
riadt lelkére az ajtók előtt . . .
Tudom gyermekem, a nagy tervezet

a te fogalmad szerint megbukott!
De lásd, míg űzöm künn az életet
és nap-nap után járkálok-futok
ajtók, zárak és kilincsek között,
bizony sokszor velem is megesik,
hogy állok tétlen s nem tudom hova

nyithatok be; hol vár szeretet,
vagy szigorú szó: belépni tilos!
Tilos belépni, vagy éppen nem fogad
a kegyelmes Végzet s állok tétlenül
a kétségek s még zordonabb valóság
hűs ormain, jaj! mi lesz most velünk?

Így állhattál te, riadt gyermekem
az ajtók előtt s nem tudtad melyik
szobából hangzik szó és szeretet.
Ha elgondolom : anyát veszthettél
négy ajtó között, - hogyne veszne el
a zord Közöny előtt egy idegen . . .







ALSZIK A VÁROS


Rettegés jött el, keresnek békét és nincs.
Ezékiel 9, 25.


Mostanában nehéz álmaim vannak.
Ebben a városban nincs nyugtalanabb
alvó nálamnál. A szemem éjtszaka
fölpattan, mint a huzat-kivágta ablak
és merengek, nézek a hegyek felé,
de nem tudom, csillag-e, villany-e
ami ragyog az éjtszakában.

Tudom, van úgy, hogy más sem alszik,
de legalább nem gyötri féltés
mint ahogy engem mostanában,
ha elgondolom : az őszi éjben,
a csillagos éggel betakarózva,
milyen szemérmes ez a város; milyen
szemérmes, mégis száz bajnak kitett.

Hajnalig nézem . . . Mint egy igézet,
mint könnyű csipke a keble körül
olyan a bástya. Ragyog az ég és
a holdsugár most a karcsú hidak
ivét kalapálja; s a víz fölött
nyújtózó hült, hideg vas szinte sajog,
szinte porzik a kigyúlt fény alatt.

Zsong és sajog: alszik a város.
Alusznak a házak s a szürke kövezet.
Nincs is talán senki nyugtalan; csak
engem ráz egy gonosz látomás: az égi
paplannal takarózó asszony
keble nyitott és tüzes darazsak
kitárt melléhez tartanak zúgva.

Ki tudja, bomba? . . . talán meteor
robban az égen kelet felől?
Nem, nem! Az Alföld szorgos parasztja,
a nap dübörög most: hajnalodik!
S hajnali fényben ébredő asszony
a haját bontja: most kel a város!
Az éjjeli őr meg kocog nyugodni...







ÁRUT, TESTET, LELKEKET

Kelj fel, kelj fel, Debóra!
Bírák könyve, 5.- 12


Igazat kéne tenni! Vakok vagy gonoszak
a bírák? A szabadrablás a földnek felét
a kalmároknak adta, kik ülnek naphosszat
hamis mérlegek felett, s mérik eledelét
a másik fél világnak; lecsipkedve felét
az emberhez termelte terménynek s más jónak.
Igazat kéne tenni! Vakok és gonoszak
a bírák, kik maguk követik el a rosszat,
hogy nem állítják reá parázsra vagy hóra
a kalmárt, világcsalót. - Kelj fel hát, Debóra!

Kelj fel hát, ős bíró, nagy, ítélkező asszony!
Se a selyem, csipke vagy bársony ne marasszon
a hamisak oldalán. Mert ordas-hangokat
üvölt minden tájon a becsapott szegények
megkorbácsolt serege. A kifosztott lélek
csűrje üres, - lisztje sincs mese-pogácsának.
Üresen jár szekere, abrakot lovának
Nem ád, csak az ostornyél, hogyha nekifárad
a terének s meg-megáll a küllőkön száradt
sárral, földdel omlani - boldogtalan állat!

Cserefával nem tüzel; tüzeli a rossz kór,
ha megdermedt lábain zsugorodó bocskor
a szegényt nagybetegen földhöz vágja olykor.
Kelj fel értük, Debóra, igazságos asszony,
egyiptomi keselyűk csapata riasszon
szét a kalmárok hadán, akik adnak-vesznek
árut, testet, lelkeket, amíg maguk keshedt
bársony-gúnyán, gyékényen pénzre telepesznek.

A hollónak eledelt nyújt a puszta döggel;
mért nem adózik az úr csak egy kicsit többel
annak, aki árkot ás, földet túr, vagy csépel;
zsákot cipel, verset ír, birkózik a géppel,
avagy bánya rejtekén félmeztelen testtel
küzd a szénnel, sötéttel, mint tanító-mester
a kisdiák elméjén, hogy tudást fakasszon.
Kelj fel értük, Debóra, igazságos asszony!







CSONKA VERS A VÉN DUNÁRÓL


Pesti, esti ődöngés közt itt állok a Dunaparton,
hab fölé hajolva látom vízbe meredt fura arcom.
Révészek, derék halászok fogjátok ki arcom mását.
kicsi népem szenvedését más népek, hogy meg ne lássák.

Alvó hajók dongja recseg, félelmetes a sötét víz
s ilyen sötét marad végig, míg hazámon keresztülvisz.
Tudom, hogy más népek jaját, fájdalmát is erre hozza,
de legsötétebben mégis szenvedésünket hajózza, . .

Bölcs, nagy folyó, - ős szerepet vállalt a nagy békítésre
germánok, magyarok, szlávok között - csak bár le ne késne.
Ballagó két testvér-partja nemzeteket és hazákat
megértésben összeköt és gyűlöletben szerteválaszt.

Mégis!... - - - - - - - - - - - - - - - -
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - Mégis. . .

Minket megint átok páhol, velünk balszerencse játszik
s a nagy folyó úgy folyik, hogy nem Dévénytől, de Mohácsig!
Csak Mohácsig. . . ahol fájón megborzong a habok fodra
s újabb magyar történelem hajtja fejét a habokra...







ERDÉLY FELÉ A FIAMMAL


Mi tagadás, már haza mennék
Ennyi nagy kóborlás után,
De attól félek megugatna
Leghűbb barátom: a kutyám.
Az elbocsátó, régi házat is
Látni szeretném nagyon,
De félek, hogy a régi kertben
Nagy zöld lángokkal ég a gyom.
Megmutogatnám a fiamnak
Az Ér, s a Kraszna merre folyt
És Máramaros felől mily szép a
Kékderengésű hegymosoly.
Megmutogatnám a szilágyi
Vályogszagú kis házakat,
Melyekre a változott idők
Emésztő tüze rászakadt.
Járnánk a gond-kúszált mezőket,
A vérsajtoló dombokat
S a kezét fogva odasúgnám:
Ne beszélj magyarul sokat!
Mert nehéz emlék lett s fájdalom
Ez a táj, amely még nem rég
Bízón várhatta haza
A letiport álmú Ady Endrét...
Nekem tilalmas szülőföldem,
Mert én nem tudok oláhul,
S gyermekálmaim tarka leple,
Csak szemfedő lesz, hogyha rám hull.







ÉJJELI SZÁLLÁS


Hiába lépdeltem szaporodó léptekkel
az alkonyat előtt, - a mögöttem baktató
fekete döngésű este csak elért az összeboruló
ákácok alatt
s egy fárad mozdulattal a vállaimra tette
földszagú, cserepes kezét
és annyit mondott halkan:
pihenj meg a méccsel bíztató tanyán, cimbora...
A hét napja tartó,
tanyákat kerülő puszta ődöngésben
már úgy hittem, nem látok többé
soha emberarcot s most mégis jólesett
adjistennel köszöntenem
a padkán gubbasztó, fáradt öregembert,
aki a tűz mellett éppen beszélgetett
a szabadkéményen bedúdoló széllel...
Aztán leültem magam is a tűzhöz. A néha-lobbanó
láng híven ránkvilágolt s csak akkor láttam,
hogy négyen ülünk a piruló zsarátnál;
egy ifjú ember még és ifjú felesége.
De máskülönben: én voltam a vándor
s ők a háznak népe; és nem kínoztak meg
faggató beszéddel s vesébegyanító teketóriával.
Míg a menyecske szétdobta az ágyat, az öreg megkínált
kenyérrel, dohánnyal s az ifjú ember
belevert néhányszor egy búgó citerába...
A zeneszóra táncolva jöttek elő mind a tücskök
s a falon kígyózó fénye a parázsnak,
mint ki nem mondott szavakból
varázslat, úgy hullott közöttünk széjjel:
béke... őszi este... béke...
Aztán, - mielőtt pihenni tértünk, én gazdagabb lettem
két barna kézfogással
s egy magyar pórasszony
bujkáló tüzű titkos mosolyával...







FALVAK, HATÁROK


Hol állapodhatna meg végleg,
ki annyit futott a hazában,
melyik tájon pihenheték meg,
kicsit nyugtatni zsibbadt lában.

Szülőföldem úgy eleresztett,
hogy lombja sem zúgott utánam
s nem vagyok azóta sem veszteg,
új és új tájakra visz a vágyam.

Utamon kisérgetnek tépett
felhők, mint nagy, bozontos kutyák,
míg rendre hagyom el a népek
furcsábbnál, furcsább faluját.

Falvak, határok váltakoznak,
s utánam kiált boglya, kútgém.
Vissza is nézek lopva-lopva
s tán meg is állnék, hogyha tudnék.

Megállnék sokszor . . . De hiába,
helyben nem maradok sokáig,
örök menéshez szokott lábam
megjárnivaló utat vágyik.

Bolyongásommal, mint a révész,
nyughatatlanul parttól partig
kötöm rab és szabadabb részét
hazámnak; - vajjon meddig tart így?

Vajjon meddig kell eliramlott
időt és partokat kötöznöm,
hogy szemem ölelkező partok
örömén egyszer megfürödjön.







FENN ÉS LENN


Láttam egy madarat repülni
kék ég alatt, mezők felett
olyan légies könnyedséggel,
mint ahogy egy pihe lebeg.

Sokáig néztem. Egyre feljebb
emelkedett kicsi, finom
szárnyaival, és végre eltűnt,
mintha szálló virágszirom

lett volna, mit a tavaszi szél
szeszélye lebbentene fel,
fel, egészen a bárányfelhők
fehér nyájaihoz közel . . .

Aztán magam körött a földre
hullt vissza a tekintetem,


s olyan fájdalmas bénaságot
éreztem, mint még sohasem.

Vaskos, fekete szántóföldön
álltam; épp olvadott a hó.
És a latyakos olvadásban
a lábam alatt cuppanó,

nehéz sárban arra gondoltam:
mért irigylem a madarat?
Hiszen az ember is repülhet,
csak éppen a nyűgös sarat

kell legyőznie; mint a madár
lelke a tollas, szürke, csúf
testet legyőzi, s égbe röppen,
míg szívének motorja zúg.







FÉRFI-HŰSÉG


Ha most meghalnék, úgy mennék el innen,
mint aki előtt nem maradt titok,
még annyi sem, mellyel a másvilágon
angyalok előtt takarózni fog.

Pőrén állok hát, mint a földi dolgok,
melyeknek titkát kileste szemem
és minden titkok tudója én, mégis
titoktalanul itt szégyenkezem.

Szégyenkezem és állok szemlesütve
az Úr előtt, ki egy kérdést adott
a férfihűségről s feleletül csak
közönyös, hideg homlolom ragyog.

És a gyóntató, néma, hosszú csendben
Ő tovább kérdez: Kivel? ... Hol? Mikor?...
A kérdés megborzongat és az emlék,
az emlék tűze bennem ujra forr...

De számat szóra nyitni nem bírom, mert
szorongó szívem fennhangon dobog,
míg hátam mögött csendben felzokognak
kékszemű, szőke leány-angyalok. . .







A HARCOS TRÓJÁRA VISSZANÉZ


Bizony különös is, ha elgondolom,
hogy a kulcs csikorog, fordul,
én meg csak számolok: egy . . . kettő . . . három . . .
s mögöttem a léces kiskapu csöndben bezárul.
Egyszer ha elcsitul nyugtalan életem,
két idegen ember jön majd hozzám
s számol: egy . . . kettő . . . három . . . és rámborítanak
egy fekete födelet
és részemre minden volt-, múlt-világ bejárul.
De most, - egy forróvérű, zajgó életet
zárok le magam mögött, amikor este
két lábamat ingató roggyanással
a kapuban megállók s magam mögött
a vén parázna város fiatal életemre vágyó
minden falánkságát szótalan kizárom . . .
Aztán a kültelki udvar csöndes sötétjéből
a városra,
az égalját pirító kábult lázbetegre
mint az égő Trójára csak úgy nézek vissza.
Kis békességem itt, szinte mese, álom,
(kerekes kútból húzzuk a vizet,)
és erős a hitem, erős az én váram,
kis szobakonyhás, jó nyomorúságom . . .
Mert szobakonyhás, jó nyomorúságom elrejt,
betakar s jajszókkal teli hideg éjtszakákon
lecsukja halkan szemérmes, mély ablak-szemeit
és el nem árulná egy egész világért,
hogy előttem e rejtett kicsi zúgban,
a szobakonyhás, jó nyomorúságban
egy derék, öreg börtönőr lakott . . .
Csak éjtszaka, ha kioltom a lámpám
és a szobában mozdulnak a holtnak hitt falak,
hallom, hogy a volt-lakónak dübörög a lába,
jár-kel a szobában a börtönőr és számol:
egy . . . kettő . . . három . . .
Aztán rámhajol, megnéz, - alszom-e,
mert hajnalodik, virrad
s künn nagyobb rabtartó leskel rám: a város!...







A HÁROM ARCOM

(Ottlik Lászlónak)

Azt mondtad, kedves, három arcomat
figyeled régen, egy életen át;
s a három arcom mind külön vonással
egy bennem élő szép, külön világ.

Első arcom a komoly férfié,
mely hétköznapos gondban elmerül,
s egy harcos élet küzdelmét mutatja
az ütközetek árkán legbelül.

Másik arcom a gyermeket mutatja,
a víg gyermeket, aki én vagyok
s olyan ujjongva örvendezel rajta,
hogy néhanapján ez is felragyog.

A harmadik arc az örvénylő világ,
a költő arca (örök idegen);
mely mögül a vers csak néha villanás,
csak dörrenés, mi zajlik idebenn.

A három arcom együttvéve mégis
a költő arca, aki én vagyok;
s a három arcban egy egész világ van,
melyben vigadnak, sírnak magyarok.







HOGY VALAHA IS EMBERREL SZÓLTAM


Néha fáradtan közétek vonszolom magam
és köszönünk egymásnak, mint ahogy szokták,
kezet is fogunk egymással, mint ahogy szokták
s mégis,
olyan ez a mi barátságunk, akár a rozsda:
régi, - de lehullhat mindenik percben . . .
Én tudom hogy belemarom magam az idők vasába
s lehet, jő valaki, aki majd vallja,
hogy az én nyomom nemes patina, de nekem már akkor
annyira mindegy, mint amilyen mindegy,
hogy ki szíja el majd maradékdohányom
és ki csókolja a szeretőmet.
Mert nekem akkor már mindegy.
S most is csak az ellen emelek szót,
nehogy valaki higyje, hogy jó vagyok barátnak;
s barátja voltam bárkinek.
Mert úgy élünk mi ebben a vadleste akolban,
mint él az éjtszakákban a csillagok nyája,
mindenik fénylik magának, mindenik csillag magának,
anélkül, hogy a másikról porszemnyit tudna.
Igaz, - egyszer volt közös kenyerünk, csókunk,
egy vérhullajtásunk a harcban, de hogy fennebb
lobogott oltárom füstje, valaki agyonütötte bennem
Ábelt s azóta káinmód kerülöm ezt az emberrelteli
rengeteg erdőt: járom a magam dühének pusztaságát,
hogy valaha is emberrel szóltam.
Lehet, hogy egyszer visszatérek,
lehet, hogy többet sohse láttok: nekem már mindegy, -
csak csókkal ne várjon senki-száj, mert megint csak
hinném árulásnak
és szörnyűséghalló kábult fülembe
a harminc ezüst pénz egykor-zenéje, megint,
megint csak visszacsengene. - - -







ITT MESSZE, LENN A DUNA MELLETT


Jaj, végzetesen megkomolyodtam
határok, folyók és emberek közt;
dúlt esték, falak és bibliák közt
nagyon-nagyon megkomolyodtam...
Vert sorsok közt s vert magyarok közt
itt messzi lenn a Duna mellett,
kit nem hagyna el a kedve ?.. .
Ki néz itt este a csillagokba ?
Ki vígad itt füttyös szelekkel ?
Ki nótáz itt a hajnalokkal ?.. .
. . . Fájdalmas itt az őszi estve,
pásztortűz lobban és a furulya
vézna kis teste telides-teli van
zokogással.
Nehéz, nagy éjjel (csak hallanátok),
mily kínosan nyög a barázda
s az országutak katonáit,
a poros, öreg eperfákat hogy riogatja
itt a szél.
Csak hallanátok fáradt parasztok
lépte döngését estszűrkűletben:
fekete sors, - a sorsunk villog
fájdalom-ágyas, sötét szemükben...
Megtértek ők és megkomolyodtak ;
megkomolyodtak, mert tudják magukról:
nagy színjátékok tragikus népe.
Megtértek ők és megkomolyodtak,
megtértem én és megkomolyodtam
határok, folyók és emberek közt;
dúlt esték, falak és bibliák közt
nagyon-nagyon megkomolyodtam
vert sorsok közt s vert magyarok közt
itt messzi, lenn a Duna mellett...
(Újvidék)






JÖN AZ ŐSZ, JAJJ!


Jön az ősz, jajj!
Köd ül az ormokra,
Fekete varjak
Szállnak a tornyokra,

Jön az ősz, jajj!
A szívünk meglapul,
Hideg hóharmat
A lombról lomra hull.

Jön az ősz, jajj!
Hidegek a vizek,
Bús némaságtól
Fájnak a ligetek.

Jön az ősz, jajj!
Várjam-e meg jöttét?
Sok fiatal álmom
Messze szálló röptét.

Ürmös, 1930.







KORUNK ARS POETICÁJA


Én nem adom fel a hitemet:
az ember volt jobb is, és volt gonoszabb.
Idézhetném a történelem véres lapjait;
a rabló-, lovagkor, daliás idők
századok során megszépült idejét
s a vértől párázó újabb lapokat.
Az embert vad ösztönök rázzák,
s az ősi mozdulat fölött az álarc
ezer toldással van tele,
A világ daloló kedvének mélyén,
az indulat-gyökerek alatt a dzsungel-ének
ott szunnyadoz, ha szánt, ha vet - avagy
a harcban rohamra megy, vagy táncra perdül.
Az önzés, kapzsiság, gőgön keresztül
ősi magunkat menekítjük?... Ki mondja meg?
Én nem adom fel a hitemet:
az ember volt jobb is, és volt gonoszabb !
Daloljunk neki dzsungel-éneket,
ami a vér legmélyéről ered,
hogy emlékezzék a földre, mit eke nem szántott,
a vízre, amelyet nem jártak hajók,
őserdős fára, mit balta nem hántott,
hogy emlékezzék: a tengerparton elhevert napok
bölcsős derűje mily kék volt, - sátoros;
és hogy a lelke mélyén a nagy nomád tűz
egész fényével most is ott lobog.







LÉPCSŐ-GENEZIS


Az embereknek egyszer kellett valami,
Amin az útja felfelé vigyen,
- Mert a titkos erők felfelé lökik -
S amin az ember néha megpihen,
Ha súlya felfelé nőttön nő,
S a vágyak után a jutásban megáll,
Hogy megne ölje a szívdobogás :
Így lett a lépcső !

Az örök emberi akarás,
Ez az acél-véső
Ott lebegett a vágyak tengerén
És szólt: legyen lépcső !

És megrezdül a kő s a fa,
A szikla és az erdők cserhada.
Irtó ütések alatt a véső
Nyögött, izzott és remegett,
De meglett: a lépcső.

S most beépítve erősen egy helyre
Áll itt is, ott is egy-egy gyermeke.
Dacol az idővel, viharral, széllel,
Rátipor naponta lábak ezere.
Emelkedik rajta álmok ezere;
Kit a mélységből űznek jel a vágyak,
Kit a magasságból zúdit le a bánat,
A koldus, a király mind rajta jár.
Emberélet kincsek néma, titkos őre
Maga az Isten is rálép a lépcsőre.

S e földön, - látod, - a legszebb lépcső,
Kit megérint az életnek minden rezdülése,
A művész, a köItő.







MÁRIA KÖNYÖRÖG


Mária öröme nagy volt
És szíve halk imákat dobogott
A gyermekért.
A fájdalom testében megbékélt
S merengve szőtte szép,
Aranyfonású szálakból a sorsát
A kis jövevénynek.

És végig fut most Palesztinán a hir,
A vérfagyasztó, gyilkos üzenet:
Minden gyermeket megöljetek!

És látja jönni döngő lépésekkel
Gyermeke felé a gyilkosokat.
Lándzsák éles hegyét érzi közeledni
Az éji sötétben.
Kétségbeesetten omlik a bölcsőre,
A békén szendergő apró csecsemőre.

Nem, nem, ezt nem adom! Ez az enyém!
Az én életem, az én mindenem!
A szívem alatt én hordoztam őt,
Mint megváltó erőt, szent Ígéretet.
Kinos szaggatások, tépő fájdalmak közt
Ő volt a reményem.
Kérjetek akármit anyai szívemtől,
Mindent odaadok, ami az enyém,
Csak ezt az egyetlen egy kincsemet nem!

Vegyétek el a kicsiny hajlékot,
Ahol én születtem s ahol
Édesanyám értem áldozott.
Vegyétek el a földet, a vizet,
Virágok illatát, madárdalt ne halljak
Többé sohasem.
Ne halljam a lombok sejtelmes zúgását,
Ne lássam az égnek nyúló bérceket.
Tépjétek le rólam a takaró rongyot,
Legyek meztelen, koldus - senkise.
Sorsomat átkozni érte nem fogom,
De a gyermekemet, - oh - azt nem adom!

Az ő mosolyából lesz az örömöm.
Az ő gügyögése lágy muzsikájára
Szent remények tüze lángol szívemen.
Sírása az erdők fájó zokogása
És a kacagása új világ jövésnek
Hajnalhasadása.
Hangja csendülése lesz harangkondulás
Templomi imára,
Szemefényétől kap fényt az én vert szemem
Édes látomásra.
És ha nő délcegen majd kemény alakja:
Égbenyúló csúcsok meredekét látom
És érzem az élet fenséges hatalmát
És igazi titkát az életadásnak,
Mit az Isten adott az édesanyáknak
A megdicsőülés rejtett üdveként.

Én a gyermekem életét akarom!
Holnap már álmodom, ha ma megvertek,
Szép jövendőről,
Mert érzem, hogy piheg keblemen a gyermek.
Holnap már vágy-bimbók nyílnak ki szívemben,
Ha ma letépte is onnan őket a bűn,
Holnap már kisarjad karomban az erő,
Ha ma lesújtott is a csúnya leverő
Balkezű sors.

Oh Istenem! tartsd meg nekem e gyermeket,
Hogy érezzem pici szívedobogását,
Oh Istenem védd meg pihegő életét,
Szája gügyögését, ajka mosolygását.
Oh Istenem védd meg az anyák szent jogát,
Az új életadást s azt a szent hivatást,
Mivel a magvakból gyümölcsöt nevelnek.
Oh Uram! ne verd meg az édesanyákat,
Halld meg a bölcsőktől felszálló imákat!

És megcsókolta kicsiny gyermekét.
A csókra lassan megnyílott az ég.
És fény áradt széjjel a szegényes házban,
Amikor hallatszott: A gyermek a tiéd!
Bízzatok Istenben s az anyák jogában f
Az élet e drága, szent ajándékában!

És Mária kincse a világé lett.
Az édesanyai féltő szeretet
Megmentette a drága gyermeke







MINT PORSZEM A SZÉLFUVÁSBAN


Nyújtózkodó napos mezők,
lányoskarcsú falútornyok
kihágások rívó szélben,
zöld fák alatt kicsi házak,
mélycsapású országutak,
vén bácskai országutak
s bolyongó, bús magyarok, kik
csillagtalan éjben járnak,
nélkülem most mit csinálnak?
. . . Itt állok a pesti utcán,
mint porszem a szélfúvásban
s komor házak sötét sátra
betakar. . .
Kövek alól, kő alatti
súlyos, nehéz ájulásból
hallom, hogy vágtat az élet.
Lassan kúszó, forró láva
hömpölyög a kövezeten;
ezercélú ember árad
ezerszinű vitorlával,
feketével, bús-lilával,
víg-pirossal, boldog-kékkel,
míg én barna reménységgel
s bányászatlan terveimmel,
mint a gyémánt
itt alszom a kő alatt . . .
Kő alatti nehéz földben
felcsírázó tegnapokkal
hallgatok és álmodom.
A fáklyátlan tegnapokból
nehéz emlék ver, kisérget
s álmaimban riasztanak
cseles tőrü, déli népek.
Mert feketén emlékezem
tüzes, messzi szláv zenére,
nagyon sújtott magyarokra,
kiknek mezei dalában
fáradt est harang borong.
... Egy űzött nép fájdalmával
itt állok a pesti utcán;
tüzes, nyári szél ölelget
s szivszoritó ölelésben
felcsiráznak tegnapok:
nyújtózkodó, napos mezők,
lanyoskarcsú falútornyok,
kútágasok rívó szélben,
zöld fák alatt kicsi házak,
mélycsapású országutak,
vén, bácskai országutak
s bolyongó, bús magyarok, kik
csillagtalan éjben járnak,
nélkülem most mit csinálnak?







NOVEMBERI KÖLTÖZKÖDÉS


Darum, állj meg! Búcsúintő
darvak, fecskék várjatok.
Fészekváltás aggodalma
most énbennem is sajog.

Vándorcsapat, szálljunk együtt
legalább egy darabon,
hadd érezzem, kóbor célunk
találkozik valahol.

Míg ti szálltok ködtakarta
égközön és földközön,
addig a városban én is
új tanyámra költözöm.

Kocsi döcög, baktat a ló
a budai köveken,
fuvarosom a bakon ül,
én meg gyalog követem.



Félszekérnyi szegénységem
rongyai közt szél lobog,
nehéz sorsom húzza a ló,
s alig-alig vánszorog.

Ezt a szegénységet húzni
kevés a ló ereje.
Mindegy! Vágj a lovon végig,
zord november elseje!

Repüljön a koldus-kordé,
hadd recsegjen a bútor,
igaz költő őszidőben
így húz át a városon.

Míg a deres utcát járom,
merre szállhat, hol lehet
a velem oly közös sorsú,
költöző darusereg?







NYÁRUTÓ


Ki mondaná meg, hol hamvadnak el
így nyárutón a lankadó tűzek?
Szívem csendes... Fel-felujjong mégis,
hogy a szerelem most gyújtotta meg.

Ugye kedves, mi magunkba rejtve
nem kérdezünk a nyári tűz után?
S a nyári mámort mégse felejtve
szívünk tűzes lesz, mint a muskotály.

Piros virágként kinyíló szádra
míg mosolytalan, kemény és komor
győzedelmes számat szorítom. -
csókod tüzel, mint mennyegzői bor,

S így búcsuzva az eliramló nyártól,
piros csókok keszkenője repdes
fejünk fölött, de az elmuláshoz
könnyet ugye nem hullatunk, kedves?







ÖREG TANYA PUSZTULÁSA


Öreg tanya, öreg nyárfás...
Nyárfalomb közt szélkiáltás,
szélkiáltás, híradó nesz:
vagy halál volt, vagy halál lesz
ezen a kietlen portán.
Olyan csend van, szinte orkán,
ahogy itt a csend kiáltoz.

A vén tanyán se ki, se be
nem jár lélek; ördög űzte
a ház népét vízbe, tűzbe?
Szél rikolt be udvarába,
s udvarából senki lába
nem vezet ki a tanyából:
nincs csapás közel, se távol.

Eke-bántatlan a kertje,
izmos bürök mélyre verte
földbe le a gyökereit.
Öblös gaz az eső levit
gyűjti a kánikulára,
s szorongatja hónaljába
görcsösen a hűvös nedűt.

Árva kert a rom tanyához
hozzáillik, összepároz,
mint moha a redves kővel
s bánatfűz a temetővel.
...Mert igazi temető ez:
tört üvegen pókháló rezg;
eresz alján csüng a fészek,

s tűzhelydúló, sötét vészek
füstje még a szemöldökfán.
Tört edény a kihűlt padkán
meleg-tejes szürcsölések
emlékeiről lekésett.
Az elhagyott szoba falán,
mint a fehérre vált halál,

úgy didereg Szent Pál képe,
akit a ház hites népe
itt hagyott a sietségben.
A búbos kemence rég nem
ontott meleget magából,
s roskadozó agyaglábon
múlt, havas telekbe réved.

Nyár van... Mégis csupa tél ez,
a zord romlás, mely tűvé tesz
minden sarkot és szegletet:
vajon a ház mit rejteget
foglyaként a pusztulásnak?
Dől a kémény, falak vásnak,
s tántorog a nyári hőben

az egész ház, mint a beteg,
ki napfényen is didereg.
Pedig milyen meleg suba
az öles gaz zege-zuga,
mely vadzölden és sötéten,
sátoros lombbal s gyökérrel
húz a halálba, mint a sors...







PARKBAN


Itt tarka virágok közül
Szökik egy kut a magasba.
Finom fátylakat sző a napsütésben
A visszahulló viz.
A medence márvány,
Körül zugó tölgyek
S rengeteg erdő.
Ember nincs.
Csak én.
Én, aki egyedül birkózóm a rengeteggel,
Hulló fátylakon át lesve a szivárványt
S szívem hangosan ver.

Tündér jön.
Lenge fátylakkal takart
Fénylő mesztelenség.
Eh, eszetlenség. Vagy látomás.
De nem! Fájánsz korsóval karján
Áthajlik a medence márvány peremén.
Karjáról lecsúszik az edény
S a finomra szitált, porzó szemeken
A szüzek vágya csillog át felém:
S én megyek, megyek a tündér után,
Gyermekként, egyedül és bután,
Mintha nem tudnám,
Hogy minden hiába !







REMÉNY A HITETLENNEK


Mi a szeretet? S vajon ki uralkodik eme hatalom felett?
Nyöszörgő választ adhat erre minden élő ember, mert ez létszükséglet.
Sok tett zajlik le egy generáció alatt,
S néha már csak a remény az utolsó falat.
A remény, mely oly sok ember hizlal,
Amin sokszor csattan a kin, s baj.
De van élet, van fény, van szeretet,
Hallgassátok eme segítőkész lelkeket.
Van virág melyet gyomok tövisei mardosnak,
Mégis látunk, olyat merre emberek taposnak.
Lehetsz pénzes újgazdag, zsákos majom , ha egyszer egyedül vagy,
Mert társak, barátok nélkül hamarabb jön a fagy.
Csontok szilánkozó reccsenése töri meg a csendet,
Ha az ember nem próbál meg tenni egy kis rendet.
Mert tettek ereje, baráti hűség
Kell oda ahol van szükség.
Rémálmok árnyai osonnak az éjben,
De te attól bízva törj át a sötéten.
Kis láng is onthat kínzó tüzet,
Tüzet, melyet földi víz meg nem szüntet.
Egy mosoly, egy kacaj, mely lélekből csordul,
Gyógyít meg testet, lelket nyomtalanul.
Mint, ahogy a gitáros pattogtatja le a rozsdás dallamokat,
Úgy kerget ember is rendíthetetlen álmokat.
De hidd el, csodák igenis vannak,
S az álmok valóra válnak látónak, vaknak.







SEM FŰ - SEM FA


Sem fű, sem fa, cserje csak,
megalkuvás bokra,
hajlik, amerre a szél
dönti háborogva.

Engedelmes vesszei
a földig hajolnak
veréb-súlynyi terhétől
veréb-hatalomnak.

Vézna bokra hajladoz,
nehogy ága törjön,
s veréb-bosszú vagy vihar
rajta átsöpörjön.

Sem fű-sem fa foghíjas
alázat sövénye,
eleje ott kezdődik,
ahol van a vége.

Sem fű-sem fa-kerités
ínség-tanyát óva,
mintha a szegény ember
helyett is hajolna.

Pedig a szegény régen
sem fű-sem fa-ember,
lépten-nyomon hajlong a
hatalommal szemben.

Hajh, a tölgyfa szembeszáll
villámmal, viharral,
s felhők üstökébe kap
izmos fölgyfa-karral.

Istenem, csak hagyj tovább
tölgyfa-gőgöt bennem,
inkább szembeszállok száz
vad veszedelemmel,

s ha villám sújt, ropogva
hamvadjak a tűzben,
de a megaláztatást
soha el ne tűrjem!...







SZABAD VAGYOK

Vak voltam eddig és szegény,
Most megnyílt előttem a csoda-ajtó,
Feltárult nekem a meglátás világa
S a gazdaságnak minden kincses álma.

Bús voltam eddig és fekete,
Most új hangok futnak szíven húrjain:
Mosolygó, kacagó, szent örömök
S a fehérség színe bennem már örök.

Rab voltam eddig s a magamé.
Most széttört rajtam az acél-bilincs.
Eddig voltam a békétlen, örök lázadásé,
Most megnyugodtam és szabad vagyok.

Mert most az életem egészen a másé.







SZÁMADÁSOM


Most már látom, hogy hegyi rabló
sötét lelkével le-lecsaptam
az éveimre, s eléltem őket
ragadozó, vad indulattal.

Mi következzék?... Szánjam-bánjam
Csókszomjamat s a lesben állást?
Dehogy! Megáldom az ösvényeket,
ahol kívülem úgyse járt más.

S ha az évek fehércselédek, (?)
bizony, kegyetlen uruk voltam:
nem cicomáztam szalaggal, gyönggyel,
sokszor járattam őket rongyban.

Lám, most mégis nyugtató nyárban
itt van minden szorgos cselédem;
már harmincnégyszer vetettünk, és
most aratásra készülünk éppen.

Behordjuk az esztendők érett
gabonáját, gyümölcsét rendre,
hogy áldott évek termése ízén
ízleljenek a végtelenbe

azok is, kiket (szegénységben
hagytak a vágyak, és a nyárnak
kerítésein amíg belestek)
az Isten kertjéből kizártak.







A SZEMEDBE NÉZTEM


és tekinteted
meleg bársonyán - mint
két párduckölyök -
együtt heverésztek:
a szenvedély és
az álmos nyugalom.

Szép két kis állat;
egyet játszani
milyen jó volna
veletek, ha most
játékos kedvvel
közétek lecsapnék.

Játsszunk tehát! Két
kicsi vadócom, két
barna állat: két
sötét szemem! De!...
Kettőtök közül
melyiket simítsam?...

Azt-e, amelyik
langy simogatásra
kéjjel elomlik,
s aztán megremeg?
vagy azt, amelyik
forró szenvedélyek

tűzétől hajtva,
kéjes csattogás közt
véresre marná
keskeny kezemet?
...Csókolj meg, kedves:
a veszélyt akarom!...







SZENT IRTÓZATTAL KÖSZÖNTELEK VÁROS


A nagy kőcsoda alatt ámulva megállok.
A két lábam falusi karó, tanyai cövek,
a karjaim lengő piros pipacsszárak,
a derekam erős eperfatörzs,
s amit búzavirág-szemeimmel látok,
ez itt a város:
a halálos mosolyú örök nyugtalanság.
Ez itt a város:
az élet útjain iszonyú roham.
Egymás testén gázoló körutak, égbenőtt
falak, tornyok és házak.
S a házakon milliom ablak.
Ó, kőiszonyat szent hisztériája: ős zűrzavar; -
harangok, kürtök, villamosok, vad gyorskocsik,
kémények, fények, huzalok.
Százfelé rajzó hangyaboly-élet: emberek;
tülekvés ökölre, vérre, kenyérre, borra: a bölcs
élniakarás versenyfutása ez.
Millió ember .. . Testvérek mind, mind idegenek
s mégis ebben az orkános rohanásban úgy emelik
egymásra arcukat, mint akik vert sors kenyerén
megbújnak az Isten homlokának szép eresze alatt.
Testvérek ezek, emberek s talán csak én vagyok
itt az idegen.
Gubbasztó kalapom karimáját még erősen fekszi
a bácskai por.. .
Pedig kinyik búzatáblát hoztam a mellemen,
kék ég derűjét a homlokomon:
nézzetek ide !.. . Ide nézzetek!!... Tíz ujjam
között egy marék kalász .. .
- - A város rohan, zihál a melle, embert
gázolnak ösztönök s hideg mosollyal mered a kő.
Kő!.. . kő!.. . Kövek, hideg kövek,
közöny-kövek! - - - - - - - -
- - - Irgalom!
Hová meneküljek ?!
Hol az országút ?
Hol van az égbolt ?
Hol a madárdal ?
- Nincs dűlő, boglya, feszület: - - - -
fogjatok le, mert kiabálok!!
- - Szent irtózattal köszöntelek, város .. .

(Budapest 1930.)







TAVASZI SÉTA A KERTBEN


A kertbe most, kisfiam, halkan lépjünk,
hogy rózsaszín álma a barackfáknak
fel ne riadjon, amint belépünk.

Intsd a kezedet, jaj, le ne tépjen
egy gyümölcsígérő pici virágot;
mohó kacsódra majd én is vigyázok.

Hallgasd csak, - mily édesen döngicsélnek
mézgyüjtő kedvvel a karcsú kis méhek;
lám ők is itt vannak, ők is élnek . . .

Amott egy ágon egész elámult
füttyös jókedvében egy kicsi cinke:
- barna a kabátja, sárga az inge.-

De nézd csak? ! . . . szalag van egyik lábán;
ez a mi cinkénk, - amelyik a télen
bekocogtatott az ablaktáblán . . .







TÍZ ÉV MÖGÖTTEM


Hamar felejtek:
egy táj maradt el és tíz év mögöttem.
Még egy kicsit dideregnek bennem:
a fölkarcolt napok,
a lebírkózott évek,
a leskődve osonó őszi esték,
a négy fehér fal és nagy fehér havak,
mik a roskadó télbe elkísértek...
Még egy kicsit felpezsdülnek bennem:
a tavaszok színes szirmai,
a bogárdöngés a nyári alkonyaiban,
a vén eperfa meseszövő csöndje,
a küszöbre lankadt csendes esti béke
s egy imádkozó gyermek: a fiam
s egy dúdoló asszony: a feleségem,
akik egy életen által elkísértek.
Hamar felejtek:
egy táj maradt el és tíz év mögöttem.
Ha felhő szállt föl, - a szél messze vitte,
ha szellő támadt, - elnyelte a puszta;
(ki időz ma az emlékek során?)
ha emlék támadt: évek letaposták!...
Hamar felejtek:
egy táj maradt el és tíz év mögöttem.
Az elmosódó napok arca sápadt,
mint ég alja, ha porfelhő befödte;
csak az utak kisértenek egyre,
mik velem jöttek a hegyeken által,
mik el nem hagytak vad vizeken által
a Krasznától a zavaros Dunáig...
Csak az utak kisértenek egyre:
tölgyfa-bölcsőmtől messzi kanyarodtak,
Rodostóba vittek, Rodostóba hoztak
s az ölelkező utakra borultan
itt élek most holtan...







A TÖBBI SZIROM KÖZT


Tavaszi este bocsáss haza,
e virágpompa már sok a szívnek:
csókolj meg, kedves, és kulcsoljuk szét
összefonódott kezeinket.

Ki mondja meg, hogy lesz-e mása
adakozó, szép tavaszunknak,
virág és csók megszámlálatlan
emlékével a napok múlnak.

Ma még mienk volt a hegyoldal
egész pompája - virággal, gazzal -,
de csodatevő virágon, cserjén
vajon ki ámul jövő tavasszal?

Ma, míg piros sziromszoknyában
kacérkodó, karcsú almafák
alatt álltunk, én sápadt voltam,
neked meg halavány volt a szád.

Bizony, kedves, már a tavaszból
színehagyottan és vértelen
kifakultunk s egy bolond szél majd
a többi szirom közt elkever.







VAD FÁJÁS, EGY KIS SZÉDÜLET


Valaki szólt: nézd azt a cselédet
az ablak félfáján, szinte lóg;
és úgy nótázik, mint egy vörösbegy,
piros ruhában, fenn, fenn, kevélyen,
magasan, a kék ég és a füstös
tető alatt, a legmagasabb emeleten.

Fölvetem fejem; szinte szédít
a magasság, s gondolkozom:
ki lát ott be az üvegen,
az ablakon, s miért kell ragyogni
a tető és kormos szarufák
alatt annak a vaksi üvegnek.

A cseléd dolgozik. . . Egyre leng
a piros ruhácska odafent,
s ahogy mélyebben kihajol
az utca fölé (mint égő házból
a piros láng kicsap), akkor látom,
hogy várandós, terhes a szegény.

Jaj, vörösbegy, nótás cselédem,
zárd be az ablakot, igyekezz!
Egy vad fájás, egy kis szédület,
s a füstös tető meg az a kék ég
olyan árva, olyan szomorú volna,
piros ruhás kis cseléd - nélküled.






VAGYUNK


Tudom, hogy vagyunk.
Némán szenvedők
S az éjszakákban is
Bizva reménykedő eldugottak,
Akik mások helyett is vérezünk
S akiknek titkos örömünk a fájdalom.

Tudom, hogy vagyunk.
Öngyilkosok,
Akik már sokszor széjjelzúztuk
Akarva és önfellobbanással
A szenvedések szirtjén önmagunk.

Vagyunk, akik sírtunk,
Távol honunktól és önmagunktól,
Idegen tengerek partszélein,
Hol új hazának induló hajókba
Nem ment, de gyökeret vert
A parton a lábunk.

Vagyunk, akik sok titkos álmot
Szebb időkre magunkba zártunk.

Vagyunk, akik már sokszor visszajöttünk
Nagy temetések gyászdombjai közül
S újra beálltunk, új menetekbe.

De még sohasem csalódtunk hitünkben.

Ürmös, 1930.







VALAKI MEGÁLL ÉS KÉRDEZ


A huszadik század derekán valaki megáll
és kérdez: hol vagytok, őseim?. . .
- Hol vagytok őseim? - kiáltom szerte a szókat,
a mezőn, nyárvégen, villámvert, korhadt
fa alatt. Mellettem virág fesel, kései rózsa,
a fű már fonnyadt a lábam alatt, hajnalban
eső volt, s egy elázott méh dong, vergődik egy kóró
lelankadt, gyöngycsöppes ágán, majd felrepül kezemre,
felkúszik ujjaim körmös hegyén, aztán beletéved
a tenyerembe, és megszúr. Egyet szisszenek: fáj,
s a szúrás helyén most kibuggyan a vérem: élek!
Élek! - A vérem meleg és piros. Benne élek
e bágyadt rohanásban: a napfénytől porzó
nyárvégi reggelben, az ősz elé rohanó, hervadt
mezőn, s kiáltok még egyszer: hol vagytok, őseim?
A messzire szakadt unoka szint' innen kérdez,
innen: a huszadik század derekáról: hol vagytok,
őseim?... Kik voltatok, akiknek csókja,
torz szerelme, vágyakból tépett, vad lihegése
az ismeretlen, ős messziségből, a rengeteg idő
mai végére egész idáig szeretett. -
Hegyrengető, völgyrengető, vállrengető, faragatlan,
nagy mozdulataitok mely táján történt az örök-
idején messzi világnak? - Mért nem hagytatok
hírt, jelet, nyomot; akár egy csiszolt kavicsot,
egy kőbe torzult, megriadt arcot, egy idáig érő,
ijedt kiáltást, - olyat, amilyet hördültetek
meghökkent jaj közt, amikor vad elől futottatok.
Mi volt bánatotok, és mi volt a vígságtok?
Hogy öleltétek az asszonyt? Hogy feledkeztetek
apáink asszonyteperő izmai alá?
Hogy... és hogy... Száz hogy és hogy. . .
Ha tudnátok, micsoda fájdalom nem tudni tovább,
mint a legutolsó ősz nagyapánkig . . .
Messzi őseim - egyszer idézlek álmaimban,
hogy számon kérhessem a könnyelmű percet,
a magamat nemző könnyelmű percet, amellyel
útra küldtetek. Messzi, nagy útra,idegen útra
egész idáig, ebbe a napos reggelbe;
ebbe az ősz elé rohanó, hervadt mezőbe,
amelyen állok a huszadik század derekán,
egy villámvert, korhadt fa alatt, s kiáltom szerte:
hol vagytok, őseim?. . .







VERS AZ ANYÁRÓL ÉS A SZERETETRŐL


Egy életre valót énekeltem
Az éIő világról: a földről, tengerről
kenyérről, csalidról,
kavicsról, csillagról,
emberről, virágról
s most olyan jólesik rólad Is szólni
egy keveset.
Nem a képmutató ember csinált könnye
közt, de gondolni arra,
(a gyermekélet friss emléke ormán,)
hogy voltál, szerettél, megslmogattad
a fejem ; ha sírtam, dajkáltál
és ennem adtál mikor megéheztem.
Egy lobogó élet fáklyát gyújtott bennem
s most tart a tűz, míg Isten újja
tesz-vesz más életet, más lángot oltogatva.
Húsz éve múlt ezen a csendes estén,
hogy felémintett
kihúnyó szemed
s a gyermekemlék gyúló parazsánál
könnytelenül, szent vágyakozással
Idézgetlek szépen.
Mert por vagy és hamu
s mégis szólhatok rólad,
mint édesanyámról.

Szólíthatnálak minden nyelveken,
mert anya vagy ; elevenen holtan,
te minden emberek édesanyja vagy.
Nekem is az voltál
s míg tűnő életem köreit bejárom,
az maradsz.
Kis bánáti falu temetőjén
nehéz, fekete föld takar;
de apró asszonyi csontod pihenhetne
akár a szibériai hó alatt,
akár a Szahara forró homokján,
vagy az Indiai kenyérfák tövén,
te anya maradnál:
szivünket dobbantó holt anya.
Csontjaid felett a tenger énekelhet,
gúla rejtegethet,
múmia takarhat,
minden időkig élsz a szeretetben;
a szeretetben örökre élsz,
mert anyát szeretni erős szeretet.
Erősebb fegyvernél,
erősebb halálnál,
erősebb népeknél,
erősebb mindennél,
az anyaszeretetben egy erős Isten
él . . .







VERS, HALOTT ANYÁMRÓL


Nehéz bánáti fekete földben
porladoz finom asszonyi csontja:
talán fűzfa zöldül sírja tövében,
talán akácfa nőtt ki a szívéből
s az akácvirágokról tavaszi méhek
hordják a mézet a vlajkováci
szerb gyerekeknek. - Mindegy: éltében
anya volt s holtjában az maradt...
Engem csókolt míg élt és most halottan
idegen gyerekeknek, csóktalan gyerekeknek
mézédes csókot ad...De mielőtt meghalt,
lelkem melegágyát puhán megvetette:
szerelem nől benne, emberség, mese-mag
roskadó vállamat, lecsukló fejemet
nyárfelé dúsuló éltem viharában
meg-megsimogatja egy-egy régi szava,
régi mozdulata...
...Nyolcéves lehettem: fakadt a mese-mag
és lelkemben rajzott százszinü pillanat
s százszinü izgalom furcsa zavarában
hozzá menekültem s úgy súgtam titokban,
hogy a szomszéd házban lány van és titok van.
És magához vonta piruló arcomat,
tüzes arcom lángolt puha selyembluzán
s hogy finom melleit éreztem alatta,
tiszta gyermekszivem forró dobbanással
magyarázatot lelt életre, titokra...
Titokra, halálra, bölcs, nagy megadásra
lelkem melegágyát előkészítette.
Roskadó vállamat, lecsukló fejemet
nyárfelé dúsuló éltem viharában
meg-megsimogatja egy-egy régi szava,
régi mozdulata,
míg nehéz, bánáti fekete földben
porladoz finom asszonyi csontja...







VILÁGOS ABLAK AZ ÉJBEN


Akárhova vándorolok,
akárhol lesz menedékem,
engem mindig jelez majd egy
világos ablak az éjben...
Előbb csak egy pisla mécses
lobbant fel, hogy megszülettem
s cseperedésig a téj-csecs
anyagondján neveledtem.

Éldegéltem, nődögéltem;
gyér lángom az ég figyelte,
vagy tán az se: öldöklésben,
háborúban elfelejtve,
ki bajlódott, ki törődött
elcsempülő gyerekméccsel.
Minden fáklyát tövig pörkölt
valami rőt színű végzet.

S amikor a láng kihamvadt
az ágyúkból, s parittyákból
a kő elszállt, latrinaszag
bűze áradt, és a karbol
nehéz szaga már-már kezdte
fojtogatni a világot,
akkor imbolyogni kezdtek
kamaszodó, ifjú lángok.

Mindenféle nemzetségben
támadt egy pár kölökhérosz,
ki a múltba visszakérdez,
s számon kéri, vajon miért rossz
ez a földi világosság?
S állnak tétován a vének,
magukat majd mossák,
mossák, s nem tudják, a láng mi végett

lobogott el milliószám...
Megbékélő fény csak támadj!
Okosító világosság,
deríts népeket, s ragyogj rám:
akárhova vándorolok,
akárhol lesz menedékem,
engem mindig jelezzen egy
világos ablak az éjben...







VILÁG SZEGÉNYE


Ki vagyok én, ha nem világ szegénye?
Világ szegénye, ki mégis adhatok.
Nem okoz gondot az ötezrek éhe:
a világ mezői termők, gazdagok.

Honnan aratnék, ha búzát sem vetek,
fát honnan vennék, erdőm sincs bozótos;
jó lelkek gyomlálják termő kertemet,
s fűszerrel lát el a mennyei boltos.

Szegényen élek ötezerekkel,
világ mezői mégse hagynak éhen,
mert meg-megkínál égi kenyerekkel
az Úr - s jóllakom; jóllakik a népem.

A szántóföldre, az Úr asztalára
terít az Isten minekünk ebédet,
s megáldja százszor a körülült tálat
s a pacsirtákkal dudorászó népet.

Óh, boldog íze a dalnak, kenyérnek,
mely ott csíráz a szántóföld rögében,
tanúskodj róla - én a dalban élek,
a dalban halok gazdagon, szegényen.

Ki vagy hát, ha nem világ szegénye?
Világ szegénye, ki mégis adhatok.
Nem okoz gondot az ötezrek éhe:
a mezőket járva verset szavalok.










 
 
0 komment , kategória:  Fekete Lajos   
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
2021.03 2021. április 2021.05
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1234
567891011
12131415161718
19202122232425
2627282930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 36 db bejegyzés
e év: 320 db bejegyzés
Összes: 4830 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 1418
  • e Hét: 9655
  • e Hónap: 36278
  • e Év: 173650
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2024 TVN.HU Kft.