Belépés
menusgabor.blog.xfree.hu
"A világ pocsolya, igyekezzünk megmaradni a magaslatokon." / Honoré de Balzac / Menus Gábor
1940.08.11
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
Grigó Zoltán
  2018-10-19 18:00:05, péntek
 
 







GRIGÓ ZOLTÁN







BENNED ÉLEK

Amikor árnyamat felissza a nap,
Keress meg engem a nagy fák alatt,
A hulló levelek mesélnek neked,
Amikor majd én már nem leszek.

Látni fogsz és hallod a hangomat,
Simogasd meg majd akkor az arcomat,
Mert általad, benned élek tovább,
Én sem élhetnék ha te nem volnál,

De amíg te élsz én is itt leszek,
Mindent itt hagyok, semmit nem viszek,
Tied marad az ölelés, tied a szívem,
Ezt nem veheti el tőled már senki sem,

És a szemedet majd bármikor behunyod,
Mint a mesében én azonnal itt vagyok,
És vigyázok rád amíg van benned élet,
Mert amióta nem vagyok, már benned élek.







BILINCSBE VERT ÁLMOK


Fejem felett az égen,
Örvényt vetnek a csillagok,
Sebeket martak az évek,
Mióta feléd úton vagyok.

Jó lett volna jönni bűntelen,
Nem sötét utcák rejtekén,
Sziklákat görget az idő,
Te ott állsz a tetején.

Szavaim fűben lapulnak,
Feléd csak suttognom szabad,
Pedig viharos szelekben
Ketté törhetnek a szavak.

Törvényt kell érted bontanom,
Mert terád néznem nem lehet,
Ne hulljon bűnként fejedre
Áldás helyett, hogy szeretlek.

Olyan nehéz már hordani,
Titkokba fojtott szavakat,
Életet teremtett bennünk,
Egy bűnben fogant mozdulat.

De sorsunk, már összeforrt,
Bilincsbe verem az álmokat,
Hogyha egyszer bűnhődni kell,
Enyém legyen a kárhozat.







CSAK NEKED


Leszek hűs lombok között a szél,
Amely simogat, és neked mesél,
Szerelmesen búgó kis patak,
Dalolok az ablakod alatt,
Vagy leszek neked én, az erdő,


Szelíden zúgó, halkan rezgő,
Egy nagy csendes léptű óriás,
Aki ezer karral ölel át.

Vagy egyszerűen, én csak leszek,
Mindig, örökké, és csak neked.







EGY DARABIG...


Egy darabig talán bírnám nélküled,
ülnék a nagy, fénylő csillagok alatt,
rőzsét vetnék a hamvadó tűzre,
vagy égetnék barna őszi avart.
Nézném a kertben imbolygó árnyakat,
ahogy táncolnak alvó bokrok felett,
hallgatnám, hogy zörgetik az ágakat
az ásító fák közt suhanó szelek.

Egy darabig talán bírnám nélküled,
ahogy a csiga bírja a fűszálon,
becsuknám a szemem, befognám fülem,
és csak várnám, hogy eljöjjön az álom.
Lehet, kicsit még kiállnék a fényre,
azután a ruháimat levetném,
majd ledőlnék a vackomba télire,
és aludnék, mint a konok, nagy medvék.







ELMENTÉL


Amikor kopott tűzfalakról
a városba csorgott a reggel,
még láttam magányos alakod,
fának dőlve, leszegett fejjel
álltál bérházak árnyékában,
csendet szőtt köréd a félhomály
és feletted a csupasz ágak
fontak a fejedre koronát.

Nyitogatta már markát a tél,
jégcsap könnyezett az ereszen,
lábad körül az olvadt hólé
tócsákat rajzolt a köveken,
te visszanéztél rám belőle,
olyan szomorú volt a szemed,
álltál magányosan előttem,
nem volt, ki megfogja a kezed.

Akartam valamit mondani,
de a hangom elvitte a szél,
te szomorúan kezdtél ballagni
egyedül a pályaudvar felé,
még egy kirakat üvegében
láttam megcsillanni a szemed,
engem néztél fakó tükrében,
ahogy búcsút int feléd kezem.

Nem jöttél a városba többé,
most a lábnyomodban lépkedek
és teli könnyezted hóvirággal
nekem a szendergő réteket.







ENGEDD MEG NEKEM


Néha megálltam, és néztem riadtan,
ahogy szédülten rohan a világ,
közben magamban csendesen sirattam,
amikor kertünkben meghalt egy virág.

A hó elolvadt, majd újra leesett,
az elszáradt fű tavasszal kinőtt,
hányszor akartam már mondani neked,
de szavaim megrabolta az idő.

Madarak jöttek, és ősszel elszálltak.
sápadt napfény szántotta a ködöt,
az évek némán gyűrődtek egymásra,
sokszor hullott már lomb a fejünk fölött.

Hányszor akartam már mondani neked,
egy szívem legmélyén őrzött mondatot,
elmondani, mit is jelentesz nekem,
hogy aki voltam, még most is az vagyok.

Engedd most meg, hogy a füledbe súgjam,
mit jelent a szemed, a szád, a kezed,
hogy elmondhassam újra, meg újra,
milyen rossz lenne, ha nem lennél nekem.

Megállítom a nagy, forgó kereket,
ne szálljanak el hiába az évek,
engedd még nekem, hogy szeresselek,
jobban, mint ahogy szerethet az élet.







AZ ÉLET SÓHAJA


Voltam már láng, és voltam szélvihar,
most magányos kőbe zárt csend vagyok,
az idő koptat, de még élni hagy,
bár árnyéka már csendben rám hajolt.

A múló élet, mint egy porszemet,
felkap magával, és visz tovább,
lelkemben rezgő apró gyöngyszemek
hevernek végtelen út porán.

Medrében görget az életfolyó,
apró kaviccsá mossa szívemet,
egyre kisebb, de örök álmodó,
bár sötétben már néha megremeg.

Ha útja végén a mélybe csobban,
az égen egy újabb csillag kigyúl,
ha utoljára még egyet dobban,
mielőtt a víz felette elsimul.

Az örök csendben talán megértem,
minden elmúlik egyszer, tovaszáll,
de mégsem megyek el üres kézzel,
magammal viszem az élet sóhaját







ÉLSZ BENNEM


Itt élsz bennem már nagyon régen,
amióta utamat futom,
őrizlek téged lent a mélyben,
hogy mikor jöttél már nem tudom.

Csak azt tudom, olyan vagy nekem
mintha örökké lettél volna,
azóta a szálló éveket,
nem méri szívemben az óra.

Tartasz engem, és én tartalak,
átfonjuk egymást


mint kötelek,
viharban meghajló fák alatt
búvó, láthatatlan gyökerek.

Itt vagy az elmémben, véremben,
az elmúlt, és eljövő napban,
úgy élsz bennem és lélegzel,
ahogy a tégla a falban.

Olyan vagy mint fénylő csillagok,
a szemedben ragyog a világ,
szívemre minden nap úgy hajolsz,
mint templom csendjére az imák.







FÉL ÉVSZÁZAD VÁNDORA


Hosszú ideje kerestelek
én, a fél évszázad vándora,
fekete hajam már megőszült,
arcom belepte az út pora.

Kerestelek, tudtam, hogy vársz rám,
téged én is nagyon vártalak,
vártam, hogy megüzend, hogy fázol,
mert régóta nem süt rád a nap.
Jöttem száguldó fellegekkel,
vad szelek kísérték utamat,
remegő szívvel szálltam hozzád,
siettem, hogy betakarjalak.

Simogatták szemem útközben
égből szálló, langyos permetek,
azt súgták, hogy akire vártál,
a lány, neked most újraszületett.
Megérkeztem, végre itt vagyok,
zúgó szelek szárnyán jöttem én,
felkaplak és viszlek magammal,
elviszlek magammal messze én.

S hogyha letörölted arcomról
a nélküled bejárt út porát,
kérlek, fogadd be a szívedbe
a fél évszázad fáradt vándorát.







HALLGATUNK


Mellénk csorog puhán az este,
Ablakunkat zörgeti a szél,
Ernyed már karomban a tested,
Lassabban száguld bennünk a vér.

Sóhajok ringanak ajkadon,
Átsuhannak halkan a szobán,
A testünkre némán ráhajol,
És csendet szitál a félhomály.

Simul a vállad, vállam mellett,
A szemem, szemedet őrzi már,
Ránk fonódik a nyári este,
És hallgatunk mint az őszi fák.







HARMADSZOR SZÓLÍTALAK...


Behunyt szempilláim alatt
száguldó időm
megpihen,
feléd nyújtott tenyeremben
elalszik lassan
a szívem,
csendesedik bennem a vér,
keskenyedik már
a világ,
szólítalak, mielőtt
északra szállnak
a vadlibák.

Jó lenne még kicsit játszani,
játszani veled
életet,
átfesteni együtt újra
a megkopott, régi
képeket.
Még őrzöm neked a titkaim
tovatűnő évek
alatt,
szívem legmélyén meglapult
szavaim
téged szólítanak!

Szárazon zörgő füvek között
bontja szirmait
egy virág,
a lemenő nap fényéhez
még utoljára
felkiált.
Csendben vonulnak az évek,
meggyűrődött álmok
alatt
állok fedetlen
fővel,
és harmadszor szólítalak!







HIÁNYOD FELSIKOLT


Itt hallgatsz bennem, már nagyon régen,
a számat összeszorítom és itt a mélyben
ölellek én téged és lelkemben felzokog
az érzés, felkiált, felsikolt, hogy Hiányzol!

Hiányzik az ölelésed, minden kis szavad,
a nevetésed, ahogy szemedbe hull hajad,
a mozdulat, ahogy poharad szádhoz emeled,
és kezeden megfeszülnek az apró kis erek,
amikor az asztal felett hozzám áthajolsz,
mosolyogsz rám közben és én érzem illatod,
ahogy melled megrezzen, ha a kezemhez ér
és ereinkben száguldani kezd el a vér,
hiányzik minden érzés, minden szép pillanat,
de itt él bennem mélyen és sokszor megragad,
látlak magam előtt, látom szemeid fényét,
hallom távolból szólni hangod lágy zenéjét.

De az esti csendben, már csak magam vagyok,
néhány régi fénykép, meg egy kihúzott fiók,
kicsit nézem őket, a szememet behunyom,
a hirtelen sötétben, hiányod felsikolt.







HIÁNYZOL


Nem te vagy ott kint, nem is én vagyok,
A szél zörgette meg az ablakot,
Idebent, most a gondolat,
Magányból épít tornyokat.

Azután kinéz az ablakon,
És vár téged, vár nagyon.

Itt állok magamban egyedül,
Eső áztatja kint a fákat,
Hiányod bekopog szívemen,
Néma csend üli meg a tájat.
Az esőcseppek csak peregnek,
Lefolynak lassan az ablakon,
Csak állok magamba merülve,
És a hiányod, fáj nagyon.
Az eső esik, egyre jobban,
Ázik a bokor, ázik a virág,
Csak nézem, és arra gondolok,
Milyen üres nélküled a világ.







HORDOZLAK MAGAMBAN


Ahogy az örök hó
A nagy hegyek ormain,
Amit hiába tűz a nap
Mégsem olvad el,
Úgy élsz a szívemben
És ismered kódjait,
A titkot amit senki más
Csak te fejthetsz meg,
Mert örök vagy bennem,
Már életem része vagy,
Erős ez a kötél,
Ami minket összefont,
A tenyeremben
Ez a keskeny vékony vonal,
Már rég elmondta nekem,
Hogy hozzám jönni fogsz,
Én itt vagyok
És a szeretet koldusaként
Letérdepelek előtted
Mert úgy szeretlek,
Gyere, feszülj rá most a szívemre
Krisztusként
És hordozlak magamban
Mint ő a keresztet.







ITT VOLTÁL...


Amikor az alkony válladra ráhajol,
ahogy a víz fölé görnyedő nagy füzek,
csendesebbek lesznek a szavak ajkadon,
nem lobognak, mint esti szélben a tüzek.

Még álmodsz magadnak szépet és színeset,
behunyt szemed alatt ott az egész világ,
száguldó időd, ha megpihen szíveden,
akkor az ég felé száll utolsó imád.

Néhány kopott betű öreg papírokon,
egy darabig talán őrzi emlékedet,
de mi marad utánad, hogyha sírodon
megreped a kő, és elporlad a kereszt?

Amikor elmentek mind, akik ismertek,
akik megértették szavadat, ha szóltál,
hogyha nem lesznek többé, akik szerettek,
ki emlékezik rá, hogy - Te is itt voltál?







JÓ ÉJSZAKÁT!


A fák között keringőt jár a szél,
Az éjszaka már szelíden zokog,
Majd csendesen behunyja a szemét,
Simogatják őt az álomfolyók.

Néma szobámban halkan csörgedez,
A távolból még hallom hangjait,
Szemeim előtt álmot görget el,


Halk muzsikát, mely lágyan andalít.

Selymes szárnyakon jön hozzám a hold,
Végig simítja fáradt szememet,
Ágyamra terít bársony takarót,
Szitál rám színezüst permetet.

Ablakom alatt tücsök zenekar,
Játszik apró hegedűk húrjain,
A park fái közt zenéjük elsuhan,
És rezegve száll az álom útjain







KERESTELEK


Kerestelek lent a parton,
vízre hajló nagy fűz alatt,
ahol a lágyan ringó nádas,
csendesen öleli a tavat.

Emlékeket görget a víz,
néhány cseppje arcomra hull,
és minden ami tovatűnt,
szemeim előtt elvonul.
Harmatos fűben siklanak
mezítláb járó nyaraim,
idő örvényében úsznak,
kő alatt búvó halaim.
Földre hajló bokrok csendje,
őrzi az elszállt éveket,
itt őrzi nagy kövek alatt,
a gyermeki szívemet.

Nézem a tó kéklő vizét,
tükrében megcsillan a nap,
felhőt ringat szemem előtt,
és rég nem látott arcokat,
elvonul előttem minden,
amire évek szárnya hullt.
az összes kedves régi emlék,
velem van most és a múlt.

Ölelnek engem szorosan
pont úgy, ahogy egykoron,
vízre hajló nagy fűz alatt
kerestelek. Gyerekkorom.







KI ŐRZI A SZÍVÉBEN?


Jég csipkézi előttem az utat,
arcomra dermedtek a reggelek,
gondolataim bennem lapulnak,
mint a fák közt didergő verebek.

Csikorognak a földön lépteim,
dühös kígyóként sziszeg rám a fagy,
úgy kavarognak az érzéseim,
mint hópelyhek zúzmarás fák alatt.

Hátamat ostorzó jeges szeleket
hordozok magamon régóta már,
a szívemre fagyott régi teleket,
nehezen viszi már magán a láb.

De azt ki mondja el most nekem,
hogy ki őrzi szívében a nyarat? -
tágra nyitott szemmel keresem,
lassan sötétedő égbolt alatt.

Olyan jó lenne még kicsit szeretni,
mielőtt kifogy az út a láb alól,
gyümölcsillatú nyarakat ölelni,
virágot szedni rügyező fák alól.







KÖNNYEK


Harmatos nyár estén,
Szemedben könny rezeg,
Csak nézlek téged, ahogy
Az arcodon lepereg.

Oly szomorúan gördül,
És hullik le csendesen,
Néz tétován egy kicsit,
Majd megül a kezemen.



A tenyerem kinyitom,
Csak hullik bele a könny,
A markomban itt ragyog
Szíved, mint egy marék gyöngy.

Láncot fűzök belőle,
A nyakamba teszem,
Amíg élek, örökké,
Hordozom szívemen.







LEVÉL ANYÁMNAK...


Nagy idő ám ötven esztendő, Anyám,
az már majdnem egy egész emberöltő!
Elhordta földemet, távolban Hazám,
s belőlem sem lett, csak egy szegény költő.
- Ki hiába tanult hosszú éveket,
zötyögtette őt hajnalban a szekér,
most házakat épít, ás, vagy éket ver,
messzi idegenben, mert kell a kenyér.
Néha még álmodik boldog nyarakat,
mosolyog olykor, s nem gondol halálra,
amikor felébred, csendes szavakat
vés fel korának vénülő falára.
Őszülő vándor hosszú út porában,
egyszer még elindul hozzátok újra,
s mint annak idején, gyermekkorában,
emlőtökre hajol, mint éltető kútra.







LEVÉL A KEDVESNEK


Nélküled már némák a reggelek,
varjú kiált a csupasz fák között,
itt nálunk már a hó is leesett,
szürke füst száll a kémények fölött,
magányosan hallgat kint a határ,
üres tarlón birkóznak a szelek,
kertek alján osonva róka jár,
én meg itt ülök, hogy írjak neked.
Lassan telnek nélküled a napok,
nem te ébresztesz hanem az ösztön,
üres a ház is, csak magam vagyok,
mint fagyott levél a puszta földön,
este amikor a tűznél ülök,
a szobámban suttognak a lángok,
mint megannyi parányi kis tücsök,
úgy játszanak nekem szerenádot,
amíg nézem, hogy izzik a parázs,
hozzám sóhajt téged az esti csend,
a sötétben mint lángoló varázs,
felmelegíted magányos szívem.
Megírom neked ezt a levelet
és várlak, hátha már eljössz holnap,
addig hallgatom ahogy a kertben,
a kutyáink ugatják a holdat.







MÁR ÉRZEM...


Már érzem bőröd bársonyát,
ma este nem gyújtok mécsest,
szememben még lobog a láng,
szemedben égnek a fények,
magamba szívom illatod,
érzem ízedet nyelvemen,
hajam borzolja sóhajod,
vállamon kicsit megpihen,
tenyerembe feszül tested,
ívben meghajlik mint a nád,
húrokat penget a kezem,
érzékeinknek dallamát,
lángot lehelünk egymásra,
vadul száguldó szeleket,
korbácsolunk vitorlákat,
fonódunk mint a kötelek,
száguld ereinkben a vér,
szerelmet markol tenyerünk,
amikor szívünk összeér,
végtelen időt ölelünk.







MÉG KAPASZKODOM




Kapaszkodj belém, kicsi társam,
ebben az őrült vad futásban,
ahol a szív, mint a csont, reped,
és hullanak szép ezüst fejek,
ahogy véres csatákban, sorban,
hevernek a földön a porban,
mert beteg időt élünk ahol,
csalogány helyett varjú dalol,
itt az élet is másként válogat,
magának szüli a királyokat,
én az idő ráncos homlokán,
csak szállok apáim nyomdokán,
a fejemre már nem kell babér,
csendesen kering bennem a vér.
Egyszer tudom, a virág lehull,


szirmaival a szél messze fut,
de amíg terítőd hófehér,
nekem elég egy szelet kenyér,
ha szíved tiszta hegyi patak,
megbújok benne mint a halak.
Még kapaszkodom, kicsi társam,
ebben az őrült vad futásban,
mielőtt magához húz az álom,
átgázolok veled én a halálon.







MI LENNE MÁS...


Az égről reggel minden csillag megszökött,
most itt rejtőznek a harmatos fű között,
ha eljössz hozzám, gyere majd a réten át,
most száz tücsöktől szól neked a szerenád.

Tó fodrában, ha megcsillan a napvilág,
a hajadban ne rózsa legyen, vadvirág,
s hol öreg fűzfa áll magában, egyedül,
a szél aranyló nádszálakon hegedül.

A vízre hajló lombok alatt ott vagyok,
és elringatlak, ahogy tó a csónakot,
s ha szemedbe majd belesimul két szemem,
ez mi lenne más, hogyha nem a szerelem?







MINDENEK FELETT


Hiába üres előttem a papír,
és mozdulatlan a toll az asztalon,
rólad mesél a csend, hogyha nem vagy itt,
téged keres most is minden sóhajom.

Hűs szelek elöl, ha menekül a nyár,
ha hullanak a fákról a levelek,
te megmaradsz nekem ugyanaz a lány,
akit kezdetektől fogva szeretek.
Most mindenemet, amit tőlem kaptál,
a lelked legmélyén el kell rejtened,
ott őrzöm én is, amit nekem adtál,
hogy megmaradhassunk mindenek felett.

Ne bánd, hogyha nem fürdetlek szavakban,
versben vagy dalban, már többé nem leszel,
halandó maradsz, mégis halhatatlan,
mert itt fogsz élni örökké szívemen.







MINDEN PERCEMEN...


Hozzám bújtál, úgy mentünk csendesen,
szemedben fénylett ezer kis titok,
szellő muzsikált, és a réteken
épp akkor nyíltak ki a nárciszok.

Megfogtam a kezed, és vittelek
boldogan, mint egy szerelmes diák,
elültettelek téged szívemen,
most te vagy nekem a legszebb virág.

Nyílsz bennem, s én érzem az illatod,
akkor is, hogyha nem vagy itt velem,
mint sötétlő égen a csillagok,
átragyog lényed minden percemen.







MONDD...


Mondd, simogatnál engem, mint a szél,
Fázós reggelen, néma alkonyon,
Öleléseddel melegítenél,
Ha a bánat szívemen átoson?

Állnál mellettem, esőben, viharban,
Ha nem kérném, adnád a véredet,
Takarnál, ha magam kitakartam,
Újra játszanád velem az életet?

Hogyha teherként csüngnék válladon,
Kelnél át szakadékon, mély vízen,
Akkor is elvinnél a hátadon,
Hogyha engem a láb már nem visz el?

Ha az idő nem ad több kegyelmet,
Akkor is tudnál még látni szépnek,
Egyszer majd betegen és öregen,
Ha szememből a fények kiégnek?

Elengednél hogyha vinne a szél,
Amikor életem lábad elé dől,
Fognád a kezem, ha még nem mennék,
Elrejtenél engem a halál elől?







MOST KELL...


Most kell, hogy téged öleljelek,
Ameddig az alkony messze még,
Mielőtt a nap végleg lemegy,
És a föld az éggel összeér.

Addig kell, hogy szeresselek,
Amíg nem üzennek a csillagok,
Hogy nekem adják a végtelent,
Hogyha velük együtt szárnyalok.

Kaphatnék én örök életet,
Feledve a földi gondokat,
Élhetnék velük az égben fent,
Már örökké mindig boldogan.

Ezüstfényű csillagszememben,
Ott ragyogna a lenti világ,
De kemény kővé vált szívemben,
Nem nyílhatnál, mint a virág.

Nem lehetnél te többé nekem,
Kezem nem érne már érted el.
Hogyha a szerelem szívemben.
Csillagok fényében égne el.

Mit érne akkor az öröklét?
Ha nem foghatnám többé kezed,
Csak keresne téged örökké,
Lázasan égő csillagszemem







NAGYAPÁM


Rád gondoltam ezen a suhanó reggelen,
odaültem melléd a tornácra - Nagyapám,
még a régi elnyűtt kalap volt a fejeden
és pipád füstje is ott kúszott a ház falán.
Hallgattalak újra ahogy csendesen mesélsz,
szemed tükrében ringott az ébredő puszta,
szádból igaz volt a szó, egyszerű a beszéd,
mint a legtisztábban zengő pásztorfurulya.
Harminc tél csikorgott a kertedben azóta,
amióta bandukolsz az égi utadon,
házad előtt száradni kezdett a diófa,
a láncot is elmarta a rozsda kutadon.
Emlékek suttognak most ezen a reggelen,
aranyló napfényben fürdik elhagyott tanyád,
gondolatban megsimogattam szép ősz fejed,
úgy ahogy harminc évvel ezelőtt - Nagyapám.







NÉLKÜLED
Levél a távolból


Hidegek lettek a hajnalok,
nem látom szemedben fényüket,
csendesebbek bennem a dalok,
fáznak a lelkemben, nélküled.

De még mindig téged keresnek,
s ha egyszer többé nem találnak,
nem mondhatják el, hogy szeretnek,
csak a rohanó éjszakáknak.

Egyedül hordanám az éveket,
amíg száguldó időm megpihen,
addig őrizné emlékedet
az őszülő, csavargó szívem.

Megállnék még minden folyónál,
vallatnám némán a mélyüket,
s nem lenne bennem fájóbb a szónál,
mint kimondani azt, hogy - nélküled.







ŐRIZLEK...


Úgy őrizlek én téged,
mint a hajdan volt meséket
őrzi még bennem az örök gyermek.

Téli estéken,
ha pihen a világ,
s fázva bújnak meg a madarak,
takaródul neked adom
minden legszebb szavamat.

Simogatnak téged,
amíg nem jön szemedre álom,
csak a szél dúdol majd halkan
odakint a fákon.







ŐSZÜLŐ SZERELEM


Szerelmem örök - szívedet őrzi már,
kezeim féltőn fogják a kezedet,
de búcsúznak a nyártól az őszi fák,
hordja a szél a sárguló levelet.

Az eresz alján a fecske útra kész,
reggelre elmegy talán a gólya is,
tudom, hogy egyszer minden a múltba vész,
csak te maradj meg nekem - még holnap is.

Hogy addig nézhessem én a szemedet,
ameddig nem lesz hófehér a hajunk,
megőszül a szívünkön a szerelem,
s az ég felé száll utolsó sóhajunk.







A PÁRJUKAT VESZTETT EMBEREK DALA
Barátomnak, szeretettel...


Valameddig még elleszek nélküled,
megbújok majd, mint erdőben az avar,
de a szívemben ez a vad rémület
csak akkor múlik, ha a föld betakar.

Ez a fájdalom bennem már örök,
nem tágít tőlem, mióta elmentél,
hideg és nyirkos, mint az őszi ködök,
s olyan kegyetlen, akár a jeges tél.

A hiányod vadul zúg, tombol bennem,
ajkam már nem szól, az arcom halovány,
de mielőtt nekem is el kell mennem,
dalolok még egyszer, mint a csalogány.

- Aki énekel, közben zokog némán,
társát keresve fenn a magas fákon,
még él, de szíve már ott fekszik bénán
a párja mellett egy kiszáradt ágon.







PÁSZTOROK


Ráfeszül a csend az égre,
s én hallom, ahogy száz torok
templom mélyén, gyertyafényben
énekli otthon - pásztorok...

Úgy indulnék hazafelé,
de messze vagy, a hegyen túl,
csak állok, s nézek magam elé,
a hó meg csak hull, egyre hull.







RINGATLAK


Mindegy milyen utakon,
bárhol légy felkutatom,
zúgó széllel érkezem,
fénylő esőcseppeken,
akár gyalog, tutajon,
erdőn át vagy patakon,
jövök hintón, szekeren,
rozsdás tölgyfalevelen.

Ott lesz minden hátamon,
amim csak van rád adom,
hozok fákat, hegyeket,
szelíd folyót, réteket,
ezer fénylő csillagot,
mindazt ami én vagyok
és úgy viszlek téged el,
ahogy szél a levelet.

Egyszer majdcsak felkaplak,
lágy szellőként ringatlak.







SÓHAJ


Nézem a búcsúzó alkonyi fényeket,
a kora esti szélben görbülő fákat,
fejem felett száll a hatalmas végtelen,
rám hajol némán a múlandóság árnya.
Minden lábnyomom ismeri a múltamat,
jövőmet tudják az égen a csillagok,
addig járom sorsom rendelte utamat,
ameddig porszemnyi létemben itt vagyok.
Kézen fogott az idő, együtt ballagunk,
mélyülnek az árkok a lábaink alatt,
néha megállunk és egy kicsit hallgatunk,
mint aki valamit még mondani akar.
Elmondani, hogy milyen szépek a mezők
vihar után , amikor felragyog a nap,
a rigó daláról ha ébred az erdő,
hogy milyen gyönyörű a zöldellő tavasz
és a folyó, ha felette ködpára száll,
miközben medrében szelíden lépeget,
amikor gyümölcs illattal ölel a nyár
és szívünkig nyújtóznak le a nagy hegyek.
Hiszem, hogy az élet körforgása örök
ha elmegyek magammal viszem sóhaját,
erdő leszek, vagy folyó ha visszajövök,
hogy meghallgassam újra a rigó dalát.







SZÁRNYAK


A múló éveknek szárnya nő,
Suhannak néma égbolt alatt,
Szorosan ölelik az időt,
A bennem csendesedő szavak.

Árkok mélyülnek tenyeremben,
Benne simul az egész világ,
De utak mentén már por terem,
Meg magányos, haldokló virág.

Nézem az alkonyi fényeket,
Már csak behunyt szemmel álmodok,
Hegyek csúcsáról az életem,
A völgybe, csendesen lecsorog,

Néma görcsbe rándul a táj,
Zokog nehéz ólomkönnyeket,
Nem állva halnak meg a fák,
Lábam elé dőlnek hirtelen.

Nyújtanám feléjük a kezem,
De lassan már elhagy az erő,
Örökké álmodó szívemen,
Az angyalok szárnya nő.







SZENTJEIM


Aludni készül már lassan az utca,
házfalakra csendet sző a félhomály,
a kémények is fázva összebújnak,
alkonyi nap tesz fejükre koronát.

Ahogy a madarak öreg fák odvában,
úgy reszketnek szívemben az emlékek,
sápadt gyertyaláng lobban fel szobámban,
rég látott arcokon táncolnak a fények.

Az asztalon a terítő hófehér,
ahogy minden szent, és tiszta ünnepen,
rajta egy pohár víz, só, meg a kenyér,
mint mindig amikor várlak titeket.

Itt vannak mellettem üres székeim,
nézem őket tehetetlenül, bénán,
úgy szaporodtak meg ahogy éveim,
vallatom őket, de csak néznek némán.

Az őszi ködtől már minden tejfehér,
elmúlás ellen lázadnak sejtjeim,
nemcsak egy napig, November elsején,
amíg csak élek, lesztek ti Szentjeim!







A SZERETET ILLATA


Most hogy közelít felénk újra karácsony
eszembe jutott az a kis tépett fenyő
amit a piac egy eldugott sarkából
boldog mosollyal húztál nekem elő
alig engedted hogy én vigyem hazáig
pedig hideg volt már a hó is leesett
jöttél mellettem begombolkoztál állig
és olyan gyönyörűen fénylett a szemed
csak kapaszkodtál szorosan a karomba
szép voltál mint a kivilágított város
megálltál néha és néztél rám ragyogva
ahogy a fényfüzérek az útszéli fákon
két karácsonyt váró izgatott nagy gyerek
örömmel siettünk kis fenyőnkkel haza
Szenteste volt a hó nagy pelyhekben esett
és szállt a városban a szeretet illata.







A SZIKLA PEREMÉN


Ülök egyedül egy szikla peremén,
s a távoli otthonomról álmodok,
lenéznek rám a felhők tetejéről
a szabadon szálló, égi vándorok.

Az égbolt tőlem annyira messze van,
múlik az élet, s még mindig itt vagyok,
olyan elérhetetlenek számomra
a körúti fák, a pesti csillagok.

A szemem behunyom, az idő megáll,
mintha évek óta lennék ugyanott,
felállnék én, s mennék valamerre,
de elég egy mozdulat, és zuhanok.

A víz felém nagy hullámokat görget,
szétporlasztják őket lenn a zátonyok,
s akkor felemelnek engem magukhoz
a szabadon szálló, égi vándorok.










SZÍVEMBEN ÁLL AZ IDŐ


Szelídül a nap az égen,
kertemben nyúlnak az árnyak,
halvány füvekre hajlanak,
földre csüngő lombos ágak.

Még táplálja az anyaföld,
keblén nevelt virágait,
bár hordani kezdte a szél,
lassan lepergő szirmait,

Konokul ballag az idő,
szikkadt földbe ró árkokat,
pókhálót sző a hajamra,
arcomra rajzol ráncokat.

Nézem a kis kerti padot,
mint kezemen az erezet,
a lekopott festék alatt,
látni a fán az ereket.

Mégis jó rajta pihenni,
nézni, ahogy lemegy a nap,
hallgatni az esti csendet,
az éneklő madarakat.

Mert hiába múlnak az évek,
szívemben megállt az idő,
szemem fényétől tavasszal,
a kertben a fű, újra kinő.







UTOLSÓ ÖLELÉS




Látod Kedves? Kertek alatt
Szendergő bokrok tövére
Hogy hajlik rá csendben a nap,
Hogy fon koronát föléje?
Narancsvörös fénynyalábbal
Még öleli, körbefonja,
Egy utolsó lángolással
Sugarait belé oltja.

Én téged hogy öleljelek,
Ha tán utolsó akarat
A feléd kitárt kezekben,
Hogy téged átkaroljanak.
Még mielőtt lemegy a nap,
Én téged hogy öleljelek,
Mint a réteket lágy patak,
Vagy fákat a langyos szelek?

Szívemben szunnyadó parázs,
Hordom magamba temetve,
És még nem tört meg a varázs,
Még égnek fények szememben,

Akkor miért így öleljelek?

Leszek én tomboló vihar,
Leszek száguldó fergeteg,
Feléd rohanó vad szilaj
Gátakat szaggató vizek,
Engedd, hogy elragadjalak,
Ahogy a rablók a kincset,
Hogy téged átkaroljalak,
Hogy tépjelek, szaggassalak,
Mint a sas az áldozatát,
Mert már csak téged akarlak

És nem fog rajtunk a halál.

Látod Kedves, fent az égen
A két magányos csillagot?
Mielőtt végleg elégnek,
Fényük még egyszer felragyog.







UTOLSÓ TÁNC...


Engedd, hogy örökre magamba zárjalak,
de le kell, hogy dobjad az összes fátyladat,
hetedik alatt, ha ott van a szerelem,
utolsó fátyladat rólad le én veszem.

Véremmel gyújtom meg véredben a lángot,
hogy eljárjuk együtt még ezt az egy táncot,
végig az úton, a legcsendesebb házig
lobogjon a hajunk - egész a halálig.







ÚGY GYERE


Úgy gyere, mint aki mindig itt volt velem,
valahogy úgy mintha nem is jöttél volna,
olyan egyszerűen mint amikor reggel
csak kiszaladsz zsemléért a sarki boltba.
Ülj le mellém a lépcsőre a ház elé,
jól fog esni a kávé majd a kezedből,
fordítsuk ki együtt a múlt minden zsebét,
és játsszuk azt, hogy voltunk a kezdetektől.
Hallgassuk együtt utoljára a csendet,
behunyt szemmel mozdulatlanul mint a kő,
felejtsük el az eltelt hosszú éveket,
az egymás nélkül töltött tengernyi időt.
Úgy aludtunk némán már egy jó ideje,
mint a föld mélyébe temetett világok,
de nézd! - a nagy csendes hó alól - kikeltek
és tavaszról álmodnak már a virágok.







ÚGY JÖVÖK


Mint akit valami már űz nagyon,
úgy jövök hozzád - mert fáj a távol,
fájnak a lépteim a szűz havon,
az őszi napfény, a nyári zápor,
a nélküled reggelek, az esték,
mikor szemedben néztem csillagot,
hogy mondhatnék félbehagyott mesét
tovább? - Ha te ott vagy, s én itt vagyok.
Elindulok hát, most utoljára,
hogy addig foghassam a kezedet,
míg az idő ráncos homlokára
ráőszül szívünkből a szerelem...







ÜZENNEK A HEGYEK


Ülök egy kidőlt fatörzsön,
Nem hallom a város zaját,
Kicsit szoknom kell a csendet,
Hogy halljam az erdők szavát.

Szívemhez nyújtóznak a hegyek,
Minden szépség és tisztaság
Hever most lábaim előtt,
És mint a lián, úgy fon át.
Itt vagyok, hol kócos felhők
Karcolják hegyek üstökét,
Égbenyúló csúcsok felett
Langyos esőket sír az ég.
Csak nézem, ahogy simogat
Csillogó sziklaköveket,
Lágyan zúgó patakot szül,
Lassan ballagó vizeket.
Lenézek a hegy lábához,
Ezüstlevelű fák alatt,
Tarka pillangók ébresztenek
Szívemben alvó álmokat.

Erdőillatot hord a szél,
Felém száll a város felett,
Régóta tudom, egy napon
Üzennek értem a hegyek.







VALAHOGY ÚGY


Úgy gyere, mint aki mindig itt volt velem,
valahogy úgy mintha nem is jöttél volna,
olyan egyszerűen mint amikor reggel
csak kiszaladsz zsemléért a sarki boltba.

Ülj le mellém a lépcsőre a ház elé,
... jól fog esni a kávé majd a kezedből,
fordítsuk ki együtt a múlt minden zsebét,
és játsszuk azt, hogy voltunk a kezdetektől.

Hallgassuk együtt utoljára a csendet,
behunyt szemmel mozdulatlanul mint a kő,
felejtsük el az eltelt hosszú éveket,
az egymás nélkül töltött tengernyi időt.

Úgy aludtunk némán már egy jó ideje,
mint a föld mélyébe temetett világok,
de nézd! - a nagy csendes hó alól - kikeltek
és tavaszról álmodnak már a virágok.







VÁRLAK


Az ajtóban foglak várni,
Úgy gyere hozzám, ahogy vagy,
Hozd el a szívedet, a lelkedet,
Hagyj ott mindent, ami nem te vagy.
Ha itt leszel, sírok neked,
Némán hulló tiszta könnyeket,
Lemosom rólad a bánatot,
A magány szántotta éveket.
Helyette arcodra simítom,
A fűszálon rezgő harmatot,
Hajnalt lehelek homlokodra,
Lecsókolom rólad a tegnapot.
Fonok hajadba napsugarat,
Szemeidre fénylő csillagot,
És lágy hangú melódiákat,
Hozok neked az ajkamon.
Elringatlak téged szelíden,
Ahogy tó vize a csónakot,
Itt alszol majd a szívemen,
Hisz a párnád is én vagyok.







VÉGTELEN


Feküdtem magamban este a réten,
körülöttem már álmodtak a füvek,
mint szentjánosbogarak fent az égen,
kigyúltak parányi lángoló tüzek,
elkezdett felém ballagni az erdő,
a fülembe titkokat súgott az éj,
a szelíden kanyargó folyó felől,
esőillatot hordott hátán a szél,
megállt az idő, már nem rohant tovább,
egy pillanatra behunytam a szemem,
a csillagok meg csak nézték tétován,
ahogy magához emel a végtelen.










 
 
0 komment , kategória:  Grigó Zoltán  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
2021.03 2021. április 2021.05
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1234
567891011
12131415161718
19202122232425
2627282930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 36 db bejegyzés
e év: 320 db bejegyzés
Összes: 4830 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 632
  • e Hét: 8869
  • e Hónap: 35492
  • e Év: 172864
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2024 TVN.HU Kft.