|
2016-04-03 20:00:21, vasárnap
|
| |
| |
FÉSŰS ÉVA
Fésűs Éva (Cegléd, 1926. május 14. - ) tanár, magyar írónő. Munkája mellett írással is foglalkozott.
4 gyermekétől, 12 unokája és 12 dédunokája van.
Ki tudná megmondani, hogy az egyik ember miért hall zenét az esőben, a
másik hogyan lel rá lágy mozdulatokra a kemény kőben, s miként lehet az, hogy valaki harmatcsepp szemű tündért pillant meg egy virágban?
,,Csepp víz szeretnék lenni, de tiszta, melyben az ég magára lel."
/Fésűs Éva/
Link
ÁPRILISI TRÉFA
Fütyörész egy pajkos
szélgyerek,
bolyhos barkaágak
lengenek,
ragadós rügyecskék
bomlanak,
pilleszoknyát szárít
déli nap.
Odafent egy felhő,
csöpp fodor,
égi réten árván
bandukol,
eltévedt a szélben,
pityereg,
könnye futó zápor,
lepereg.
Iszkol a sok hangya,
hazafut,
de mire elérnék
a kaput,
áprilisi zápor
el is áll,
jót nevet a huncut
napsugár!
ÁLMODIK A FENYŐFÁCSKA
Álmodik a fenyőfácska
odakinn az erdőn.
Ragyogó lesz a ruhája,
ha az ünnep eljön.
Csillag röppen a hegyére,
gyertya lángja lobban,
dallal várják és örömmel
boldog otthonokban.
Legszebb álma mégis az, hogy
mindenki szívébe
költözzék be szent karácsony
ünnepén a béke.
CSAK ENNYI...
Amit ma megtehetsz, kevés,
mégse halaszd el holnapig;
részekből teljesül az egész,
nagy szívvel tedd meg a kicsit.
Amit ma eltehetsz se sok,
- nincsenek garasos csodák, -
de valaki örülni fog
még ennek is, hát add tovább.
Ezer szóból csak egy igaz,
és sok beszéd elrejtheti,
ha rábukkannál, melyik az,
ne tétovázz kiejteni.
Naponta egy lépést tehetsz,
hogy messzi célodat elérd,
de ne csüggedj, akit szeretsz
ugyanígy elindul feléd.
-
DECEMBER, DECEMBER
December, december,
a világ csilingel,
hóember hófején
fázik a cilinder.
Kis-bunda, nagy-bunda,
kell már a szőrkucsma,
hópaplant sző a tél
medvére, mókusra.
Kis-csizma, nagy-csizma
csikorgó hóban jár,
piros kis orroddal
cinegét foghatnál.
December deret fúj,
december fagyot hoz,
a világ mégiscsak
ünnepre harangoz.
Hamvadó alkonyban
csillag gyúl faágon, 
meglátod, egyszercsak
itt lesz a karácsony!
Pásztorok hirdették,
angyalok dalolták,
meséknél szebb ez a
tündöklő valóság.
EMLÉK 
Én emlékszem a napra,
a drága pillanatra,
az elfogódottságra,
az alig hitt csodára,
szemedre, - mert lehunytad,
szívedre, - mert eldugtad,
ajkadra, amely nem szólt,
s az égre, mert közel volt.
GYÖNYÖRŰ TAVASZ
Mikor a virágokban és fákban is kereslek
vallásom szigora megbélyegezhet,
de mikor bennük megtalálni véllek,
ugye, nem lehet vétek,
ha Érted ujjongó szívem betöltöd,
és elragad a képzelet,
hogy alkotásodban találkoztam Veled, -
mert gyönyörű tavasz sincs Nélküled.
Ha lelkesedésem mégis tévútra visz,
bocsásd meg, jóságos teremtő,
hiszen assisi Szent Ferencnek is
Rólad mesélt mező és erdő.
KARÁCSONYKOR
Karácsonykor
fényesek a felhők,
csillagokból
horgol a tél kendőt.
Ráteríti
hegyek tetejére,
fenyőágnak
jégrojtos a vége.
Karácsonykor
mindenki varázsol,
meglepetés 
bújik ki a zsákból.
Szekrényeknek
titkos rejtekéből,
édesapám
legmélyebb zsebéből.
Karácsonyra
kalácsot is sütnek,
nincsen ennél
izgalmasabb ünnep!
Ajándékot én is
készítettem,
amíg készült
majdnem tündér lettem!
KÍVÁNSÁG
Uram, ha egyszer nagyon jó leszek,
egy szívet adj nekem!
Egyszerűt, tisztát, szépet, kedveset,
lakozzék benne erős szeretet
és imádkozni tudjon melegen.
Nem kell lobogva égő gyötrelem,
és tépő ösztönök,
nem kellenek a cifra nyomorultak,
kik rossz szerelmeket százszor meguntak,
de olthatatlan vágyuk füstölög.
Nem kell megejtő, színes hangulat,
vérkergető borok;
tedd keserűvé, pecsételd le ajkam,
hogy indulatnak játékul ne adjam,
mi bennem szándékodból szent dolog.
Nem kell a kar, mely kígyóként ölel,
tapasztalt, sima kéz,
nem kell, hogy csak a testemet szeressék, -
a múló mámor mélye dúlt üresség,
s nem kell a szó, mely rombol, úgy becéz.
Vigyázz reám, ha forró pillanat
oson be álnokul
lelkembe, - mert én hófehérre vágyom,
és mégis sokszor megcsal önnön álmom,
ha jobbra, balra csóktüzecske gyúl.
Ne legyen tűz és füst az életem,
csak szentjánosbogár;
de szabadíts meg az öncélú vágytól,
mely hamis lidérc fényeként világol
s a fáradt lélek békét nem talál.
Uram, azért egyszer, ha jó leszek,
adj nekem egy szívet,
ki tisztán szűrte át e földi lázat,
kiben testvérek büszkeség, alázat,
ki enyém volna, s énvelem Tied.
LÁTTAD-E?
Láttad-e az erdőt, láttad-e a völgyet,
mikor megbűvölte május mosolygása?
Mikor a madarak zengve összegyűlnek
új fészek-rakásra,
s tavaszt ünnepelnek lelkendező fecskék,
én is velük együtt dalolni szeretnék.
Láttad-e a mezőt nyárban tündökölve,
hogy a két szemedet is be kellett hunynod?
Amikor a réten minden kis pipacsot
a nap lángra gyújtott,
s kakukk kiabálja: hány esztendőm lesz még,
kibuggyanó kedvvel kacagni szeretnék!
S láttad-e az embert sötét arccal járni,
amint gyöngyvirágot tördel le a lépte?
Ijedten, fürkészve nézek a szemébe,
nézek a szívébe,
mint hogyha elveszett kincseket keresnék,
s mindig csak zokogni, zokogni szeretnék.
A LÉNYEG
A szépben az a legszebb,
ami leírhatatlan,
a vallomásban az,
ami kimondhatatlan,
csókban a búcsúzás
vagy nyíló szerelem,
egyetlen csillagban a végtelen.
Levélhullásban erdők bánata,
bújócskás völgy ölében a haza,
vetésben remény, moccanás a magban,
kottasorokban rabul ejtett dallam,
két összekulcsolt kézben az ima,
remekművekben a harmónia,
részekben álma az egésznek,
és mindenben a lényeg,
a rejtőzködő, ami sosem látszik,
de a lélekhez szelídült anyagban
tündöklőn ott sugárzik.
ŐSZI ALKONYAT
A kertemben kilobbant rózsatűzre
hamvát hinti az őszi alkonyat,
a szél meg mintha rossz játékot űzne,
egy aranypénzű bokrot fosztogat.
Megadta magát, reszket a barackfa,
és vele együtt én is reszketek:
lesz-e időm s erőm még új tavaszra
az ismétlődést szebben érni meg?
Továbbadni az örömöt egymásnak,
vigasztalni és megbocsájtani, -
vagy téli estén támadt rövidzárlat,
mely egész világomat oltja ki?
Sok ráérős, nyári megalkuvásom
csak árnyékot termett, - s most hull a lomb! 
Vádol, amire nem volt bátorságom,
és megszégyenít mind, amire volt.
Még kiáltanék haladékot esdve,
de bezárult az ég, választ nem ad.
Csenddé oldódik a virágok lelke,
s elfogadom az őszt. A sorsomat.
ŐSZI DÚDOLÓ
Mit siratsz, te kismadár?
Elrepült a drága nyár.
Búzaszem nem terem
köd szitál a földeken.
Tarka lepke merre jársz?
Véget ért a lenge tánc 
Itt az ősz, csendes ősz,
lopva lép a fürge őz.
Béka mondja: kutykurutty!
Kis porontyom, menj, aludj.
Jó gyerek nem brekeg,
téli álom lepte meg.
ŐSZI KIRÁNDULÁS
Nagyapó és Zsuzsika
szőlőskertbe mentek,
kis kosárba, mázas tálba
szóló szőlőt szedtek.
Édesebb volt ,mint a méz
nyári naptól érett,
aranyhangon muzsikáltak
fölötte a méhek.
Akadt hozzá mese kék
magvaváló szilva,
darázscsípte kövér körte,
az ág alig bírta. 
Előkerült nagyanyó
otthoni kalácsa,
szalvétáját kicsipkézte
a körtefa árnya.
Esik eső, csepereg
Esik eső, csepereg,
őszi szél is tekereg.
Búsulnak a verebek,
Minden tolluk didereg.
Gyertek gyorsan verebek!
Melegben a helyetek!
Ne ázzatok, ne fázzatok,
madárodú vár rátok!
RAGOZÁS A VILÁG LEGNEHEZEBB NYELVÉN
te szeretsz engem - én is szeretlek
te nem szeretsz - én akkor is szeretlek
te megütöttél - én megsimogattalak
te elárulsz - én soha ki nem adlak
te gyűlölködsz - én nem gyűlöllek téged
te ártottál nekem - én imádkozom érted.
SUHAN A CSÓNAK
Suhan a csónak lágy habon,
fejem válladra hajtom,
az öröm a kormányosunk
és nincsen árny a parton,
ma egyetlen nagy ragyogás
a hajnal és az alkony.
Míg leng a csónak lágy habon
a nyár mindenre fényt vet,
szívünkben és a kék tavon
csodák történnek-érzed?
Csillagvirágos part alatt
ma gyönyörű az élet!
De hol leszünk,mond,hol leszünk
mire virrad a holnap?...
Sötét,sűrű hínár terül
aranytükrén a tónak,
s két kihűlt szívről álmodik
valahol lent a csónak.
SZEPTEMBERI SZOMORÚSÁG 
Valaki titkon oltja a fényt.
Valaki búsan jár a mezőkön,
lankad a mályva, halkul az ének,
valaki oltja a fényt.
Valaki titkon szívja a bort.
Szökik a szesz e pincevilágból,
apad a szívünk, csöpp csodahordó,
valaki szívja a bort.
Valaki titkon törli a színt.
Sárgul a lomb és sápad az arcunk, 
ráncosodik már körte az ágon,
valaki törli a színt.
Valaki titkon lopja a dalt.
Vízben a békák mind berekedtek,
hallgat a mély kút, némul a visszhang,
valaki lopja a dalt.
S valami nagyon fáj, ami nincs.
Valaki titkon jár a mezőkön,
érzem a létét, és a szívemben
valami fáj, ami nincs.
SZERETNÉM ELMONDANI MÉG
Minden dalom, versem csak törmelék,
pillanat-életem szilánkja,
mit a halál tesz majd lapátra.
Mégis szeretném elmondani még
a boldogság káprázatát,
amely vasmarkú fájdalmak között is
annyiszor rámtalált.
A tüskéket hitemnek rózsafáján,
s konok kapaszkodásomat
a Gondviselés szalmaszálain,
mikor cserbenhagytak az álmaim.
Az események könyörtelenségét s azt a csodát,
ahogyan mégis mind hasznomra vált.
Beomlott reménységek romjain
tücsökmuzsikás szavak vigaszában
az örökérvényű mesék
mindent megoldó képletét,
s ahogy felrázták alvó szívemet 
a szeretet áramütései,
amikor emberszemek sugarával
emberentúlról üzent Valaki.
A harcokat hitvány magammal,
amikor elfordult az angyal;
kétségeket és bizonyságokat,
egész esendő voltomat,
s közben a kegyelem
keresztvízből megmaradt harmatcseppjeit
lehajtott fejemen.
Lassan elengedő gyökereimben
érzem a remegést,
s egy mámorító titkot,
hogy élni nagyon szép volt.
Csak ezt akartam elmondani még.
TÉGED CSODÁLLAK
Téged csodállak a csend ritmusában,
mely mint fehér-kék bölcső lengi át
a téli tájat, s ringatja magában
a dalolatlan alvó muzsikát.
Téged szeretlek a nap melegében,
mert tudja forróságod titkait,
s a gyöngyvirág illattá vált szívében,
ha május éjén álmodni tanít.
A pőre fák fekete tintarajzán,
a folyó fénykáprázta tükörén,
tavaszi jázminágon, meggyek ajkán
mosolyod suhanását űzöm én.
Ujjadnak nesztelen, lágy rendezését
őrizgeti a rét selyemhaja,
nyomodban száll a felhő és a szépség,
alélt levélkék röppenő raja.
Iránytű lesz a szárba szökkenő mag,
Téged takar az őszi rozsdaszín;
bogár röptének ívein kutatlak
s habmosta szikla zord vonásain.
S míg nyári délutánok sárga mézén
bódulva szívom édességedet,
ellágyulok egy lepke szárnyszegélyén,
mert azt a kis mintát is ismered.
Te vagy a létem szendergő tavára
fodrot szakítva hulló kődarab,
s Te vagy a váró part, hullám határa,
amerre vágy-köröm mind tágasabb.
Mindenben ott élsz, és sehol se lellek,
de bár szememre fényt vagy éjet adj,
részben s egészben örökké kereslek,
ki szívem fájó üressége vagy.
TÉLKERGETŐ HÓVIRÁG
Amikor a tél megérkezett, erdőn-mezőn dermesztő lett a csend. Mindenki behúzódott előle, ki odúba, ki kuckóba
Ez a tél nagyon goromba legény volt, befagyasztotta a vizeket, hóbatyuját jól kirázat, aztán ráérősen végigdőlt a kopár lankákon, és akkorát fújt, hogy a gyengébb madarak lefordultak a faágról.
Ínséges idő köszöntött az erdő, mező népére. Mindent beborított a hideg hótakaró. Csak az ökörszem dala és a cinegék csettegése tartotta ébren a reményt, hogy lesz még újra kikelet.
Mindenki dideregve tűrt és várta, hogy majd csak cihelődni fog ez a mogorva tél is, mint a többi tette. Nyújtózik egyet, megcsikorgatja a fogát, azután odébb áll, és csupa kis ezüst tócsa marad a lépte nyomán, mint megannyi villogó víztükör, amelyekben már a fiatal tavasz nézegetheti kék szemét.
Így álmodoztak egymáshoz bújva a fázós kis állatok, egészen addig, amíg egy nyúl körül nem szaladt a rettenetes hírrel:
- Nem megy el a tél! Itt marad örökre!
Támadt erre nagy ijedelem!
- Kitől hallottad ezt ugrifüles?- faggatták a nyulat.
- Magától a téltől! Éppen a fülemet hegyeztem a dombon, amikor nagyot sóhajtott és azt mondta: "Hej de jól érzem magam ezen a tájon! Sose megyek el innen!"
- Jaj nekünk! Éhen veszünk!- remegtek a nyulak.
- Tennünk kell valamit! Mivel lehetne távozásra bírni ezt a dermesztő, hideg hatalmat?
- Bízzátok csak ránk!- mondták a farkasok. - Majd mi elkergetjük. Addig üvöltünk a fülébe, míg világgá nem szalad.
Minden este olyan hangversenyt rendeztek, hogy zengett tőle a téli táj.
Hanem a tél meg se moccant, sőt, hogy ne hallja a farkas zenebonát, még vastagabb hótakarót húzott a fejére. Az éktelen lármára felriadtak a medvék.
- Nektek is befellegzett, mackó bácsik! Sose láttok többé lépes mézet, mert nem megy el a tél!- szólt a nyúl.
Több se kellett a medvéknek! Pozdorjává zúzzák a tél sok-sok drága jégkristályát, akkor biztosan elszalad. - gondolták.
Felmásztak a dombra, onnan görgették a hatalmas kődarabokat a tó meg a patak jegére. Csörömpölt, recsegett, ropogott a jég. Ám a tél csak mérgesebb lett, és a fogát csikorgatta.
- Forduljunk a szelekhez!- tanácsolta a róka.
- Kérjük meg, hogy hordják el ezt a sok havat.
A szelek összefogtak, kavarogtak, végig sepertek a tájon, de annyi volt a hó, hogyha egyik helyről elhordták, a másik helyen annál több lett.
A konok télnek a föld alá is híre ment. Lent a mélyben Földanyóka féltve ringatta, csitítgatta a kis hagymabölcsőben szunnyadó virágait:
- Csicsíja babája! Aludjatok még, ki ne hajtsatok! Nem akar elmenni a tél.
- Nem akar?... No, azt szeretném én látni! - csendült meg egy vékony hang a homályban, és úgy, amint volt, egy szál fehér ingecskében kipattant a bölcsőjéből Földanyó icipici
leánykája, a hóvirág. 
- Azonnal bújj vissza, mert megfázol! - parancsolt rá Földanyó.
- Dehogyis bújok, dehogyis fázom! Ne félj anyókám majd én elkergetem azt a makacs vén telelt.
- Te? - hüledezett Földanyó. - Hiszen az a farkasüvöltéstől, medvék erejétől, szelek ostromától sem ijedt meg, hát hogy képzeled, hogy megállhatsz előtte?
- Így ni! - mondta a kis virág, és már bújt is kifelé elszántan a hideg rögök között, a fagyon át, a havon át, minden erejével.
Amint átdugta fejecskéjét a hótakarón, vidáman felkacagott:
- Jó napot tél bácsi! Hát te még itt vagy?
- No, nézd csak! - ráncolta össze zúzmarás szemöldökét a tél. - Hogy mertél a szemem elé kerülni?
- Hiszen itt a tavasz! - csilingelt a hóvirág. - De úgy látszik csakugyan igaz, amit rólad beszélnek!
- Mit beszélnek rólam te inci-finci?
A hóvirág felágaskodott és huncutkodva súgta:
- Azt, hogy el akarod adni jégvirágaidat a tavasznak!
- Hűűű! Micsoda hazugság! - bömbölt nagyot jeges haraggal a tél. - Egy szó sem igaz belőle!
- Hát akkor miért raktad ki őket minden kirakatüvegre?
- Tüstént leszedem valamennyit!- - kiabált a tél és meg is tette.
- No, de az a jégcsap csengettyű mégiscsak eladó, ugye? - csacsogott tovább a hóvirág.
- Egy sem eladó! - förmedt rá a tél, és mérgében azokat is leszaggatta.
- Hát akkor a hó!... legalább abból hagyj nekünk! Tavasz tündér szeretne megmosdani benne, hogy üdébb legyen tőle.
- Egy maroknyit se hagyok! - vicsorgott dühében a tél, és máris söpört bele mindent a batyujába.
A hóvirág rámosolygott:
- Azért még nem kell haragudnod, hiszen anélkül is olyan szép a tavasz! Ha nem hiszed, várd meg, itt jön a nyomodban!
- Micsoda? Azért sem várom meg! Látni sem akarom!
Vállára lendítette a batyuját, és átlépett a dombon.
Boldog ujjongás támadt erdőn, mezőn:
- Oda nézzetek! Mégiscsak elmegy a tél! Túljárt az eszén egy bátor kis hóvirág!
Az erdő széle pedig egy szempillantás alatt telis-tele lett Földanyó üde, fehér ruhás leánykáival:
,,Telet kergetünk,
tavaszt hirdetünk,
Ébredj fel nagyvilág, higgy nekünk, higgy nekünk!..."
A télkergető hóvirág
Link
Link
TULIPÁN
A tulipánon átsütött a nap,
ráhullt a hajnal drága fényesője,
s a rózsás árnyat úgy ernyőzte szét,
hogy fellobbant a pázsit selyme tőle.
A méhecskedongásos kert ölén
pirosan izzott meleg mézű kelyhe,
ágaskodott a boldog tulipán,
hogy még jobban az ég felé emelje.
Úgy éreztem, felém is integet,
amint a rezgő szellő simogatta,
elég magasra tartom-e szívem,
hogy átsüssön az élet fénye rajta?
VIDÁM NYÁRUTÓ
Augusztusban már a nyár
kissé őszben sántikál,
ábrándozik, nem nevet,
falevelet festeget.
Körte pottyan, totyakos,
már a sün is pocakos,
folton-folt a káposzta,
kofa viszi városba.
Dinnye feje szép kerek,
olyan okos, szétreped!
Nyuszi füle nagyra nőtt,
ha leül is, látni őt.
Szóló szőlő kilenc tő,
őrzi madárijesztő,
széna, szalma, félkalap,
aki látja, elszalad!
|
|
| |
|
1 komment
, kategória: Fésűs Éva |
|
|
|
|
|
Offline
