Belépés
menusgabor.blog.xfree.hu
"A világ pocsolya, igyekezzünk megmaradni a magaslatokon." / Honoré de Balzac / Menus Gábor
1940.08.11
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
Jószay Magdolna versei
  2016-08-27 21:00:07, szombat
 
 








JÓSZAY MAGDOLNA VERSEI




Jószay Magdolna (1956. szeptember 12. - ) Debrecen. Aktívabban és tudatosan 2003 óta foglalkozik versírással. Versei 2009-től kezdve megjelentek klf. antológiákban /Amatőr Művészek Fóruma, Csillagszem, Héttorony, Napkorong, DunapArt, Egypercesek, Poet.hu/ és már 3 könyvet is kiadott.


Jószay Magdolna versei

Link









ADVENT


Pelyhedzik a friss hó, ezüstös fák, új tél
tisztít, hűsít, frissít, új álmokat ígér.
Megváltó születik, közeleg a szent éj,
Emberszívekbe költözik a remény.

Éveink fogynak, ám szívünk fiatal...
Ahogy roppan a hó, lelkünkben szól a dal.
Remény és tisztaság, élet és jóság,
Hozd mindezt el nekem, fényes úr-angyal!







ARCOMON A BÁNAT


Arcomon a bánat
hófehér márvány.
A derű elillant,
s ami megmaradt,
az nem is kell talán.

Az ember világa,
ha színes szivárvány -
ég kékjébe olvad,
s ami nyomot hagy,
pár fénykép csupán.

Arcomon a bánat
fekete márvány.
Kővé vált könnyek
befelé peregnek,
kőtengert alkotván.







ARCOMON KÉT KEZED


Még eljátszik szívemben
az öröm, hisz itt voltál,
pár napra visszaszállt
az aranyfényes nyár.

Még fut veled a vonat,
lassan leszáll az est,
egy más világ maradt itt
nekem, s a szürkület.

Még érzem az illatod,
arcomon két kezed,
bárhová tévelygek,
hozzám n?tt emléked.







AKKOR IS


Mikor fénylő szemmel némán nézted arcom,
mikor alkalom volt, s elakadt a hangom,
mikor választ kívánt néhány félénk sorom,
mikor tébláboltam szürke állomáson -
vártam rád akkor is.

Mikor elhervad s emlék már a rózsa,
napfény nem, de eső hull arcomba,
ha gyűrűket fodroz lábamnál a tócsa,
a szél az úr, mely metsző és goromba -
várok rád akkor is.

Mikor a bánat tarisznyástul hozza
a gondot és könnyet, majd vállamra akasztja,
ha álmom lidércként lelkem sírját ássa,
vagy ha borzalomnak lennék gyáva foglya -
várnék rád akkor is.







AMI ENYÉM


a múltat már megéltük
örömben bánatban
a jelent most éljük
e szívdobbanásban
s előre ki tudja mire
ásít rá a holnap
csak azt lehet védeni
ami most mienk most van
csillogó szárnyak
alá képzelem magam
s ami bennem van


köröttem s fejemben
szívemben lelkemben
gondolatok képzetek
a szárnyak megvédhetnek
óvni kell kincseimet
tolvaj surranó árnyak
el ne lopkodják tőlem
fényes emlékeimet
mert minden benne van
kezdettől máig
alfától omegáig
s mert benne vagy
te is







ANYÁM


anyám
szemem előtt gyengülsz egyre
fogysz el lassan gyertyaszálként
anyám
egykor szekrényt mozdítottál
kimeszelted régi házad
évente egyedül
anyám
erőd egyre kevesebb már
mikor karomba kapaszkodva
érzed csak az egyensúlyt
s egymásnak adjuk
a biztonság csalóka érzetét
anyám
egyedül vagy s nem panaszkodsz
a napok torzan rohannak
s hullnak a múltba
anyám
a szívem elszorul tudom
nehezen éled meg a napokat
anyám
ne menj maradj még velem
nélküled nem vagyok én sem
semmi sem

őrizd még őt istenem
hiszen anyám ő
nekem







APÁM SÍRJÁNÁL


Nagy voltál és erős,
égbe néztem rád,
gyermekszemem azt is látta,
amit senki más.

Szép voltál és bátor,
tiszta, nemes szív,
nem ismertél fáradtságot,
ha család, munka hív.

Értékrended volt a
becsület, igazság -
elég sokszor láttad kárát,
hogy nem alkudtál.

Itt állok most, látod,
sírköved előtt,
elmerengek életeden,
annyi emlék közt...

Sok éve elmentél,
s néha meggyötör,
nem figyeltem eléggé rád
s bizony, rám-rámtör...

Az utolsó évek
szenvedve teltek,
szebbet, jobbat adtam volna
mai eszemmel.

Itt állok, jó apám,
érzem szép lelked,
kicsorduló könnyeimben
őrzöm emléked.










AUGUSZTUS 20


Ünnep a mai nap,
ünnepel az ország,
a történelmen túl is
látványos a világ.
Mozgalmas és harsány
pörgő kavalkád,
szemgyönyörködtető
virág-milliárd
és kacaj, jókedv,
ezernyi tarkaság...

S én emlékezem
egy kórházi szobára,
hol hajnal virradt
a gyötrő éjszakára.
Az égből arany áradt
szét a világon,
amikor érkeztél
ez ünnepre, kislányom.









ÁLOMHÁGCSÓ


Álomhágcsón küzdöm.
Minden fokkal egy picinyke csillagnyit
közelebb az éghez.
Minden lépéssel apránként
előrébb az ébredéshez.
Mi álmaimban rossz, lent hagyom,
szállnék, repülnék, de istenem,
még fel inkább nem ébrednék!
Hiszen ha alszom, akkor is tudom,
hogy repülni csak ekkor enged álmom...
Ha magam mögött hagytam
a létrafokokat,
ha a lidércek utánam már hiába
kiáltozgatnak,
akkor kellene ébredjek.
Ám téged, téged végig
magammal kell vigyelek.







BEFELÉ SÍRT KÖNNYEK


A befelé sírt könnyek,
azt hiszem, képesek
arra, hogy lágyítsák
kiszikkadt lelkednek
csontszáraz talaját.
Néha kellenek,
tőlük jobb,
több lehetsz.



Ám sok könnycsepp
forrást fakaszt,
hűs forrás
folyót dagaszt,
s a bánat-árvíz bensőd
elárasztja,
már nem javít, nem könnyít,
elpusztíthatja
lelked virágait.







A CSEND VISSZHANGJA


Szemhéjam
simítod gyöngéden,
mely ujjaid alatt
félénken
meg-megrebben.
Szeretsz? - kérdezed -
bár biztosan tudod...
közben a nyugalom
csendjét hallgatod...
Érintsd még, kedves,
szemem takaróját,
varázsold le róla
a nap gyűrött gondját,
hagyom.
Csak a csend
visszhangja a kérdés -
szeretlek-e;
úgy is érzed:
nagyon.







CSERESZNYEVIRÁG


Már annyit vártam rád,
homlokomra az idő
bárányfelhőnek tűnő
redőket rág...
Már annyit vártam rád,
hogy elszáradt hajamon
az örök szépségű
cseresznyevirág.







CSÍKSOMLYÓI PÜNKÖSD


Lélekben készülsz
s indulsz nagy útra
egyenes és egyszerű,
lelkiekben nagyszerű
testvérekkel -
emberek Erdélyből,
de messzi távolból is
száz s ezer kilométerekről...
itt nem a kényelem
s a panzió a lényeg,
mégis ezrek és ezrek
mennek és mennek
gyalogosan, ősi énekekkel,
panasz nélkül,
verheti bár őket jégeső,
lelkük égig ér...
az egység, a remény,
mely Csíksomlyó hegyén
szívekhez ér és fér...
s valami katarzis,
a mindennapoktól elszakadott
magasztos élményig,
mi az emberben
hosszú hónapokig töltekezik,
feldolgozásra vár,
maga az élet, a remény,
hisz szavak nélkül is
kristálytisztán
értik egymást, kik itt vannak:
a kétkezi munkás s a többdiplomás...
s ha a keresztutaknál
zászlóaljak találkoznak,
a tömegben nincs szó,
csak hang nélküli értés
és túláradott érzés...
ha a zászlók földig hajolnak,
csak a forró könny felel...
jöjj hát, Szentlélek,
tudjuk, elérkezel...







DALLAM NEKED


Csak szavakat írok neked,
és messziről küldök hozzád
életjeleket,
oly távolra nem röpíti a szél
néma gondolataimmal az
érintésemet...
Pedig
jó lenne puhán megsimítani
mindennapoktól törődött
kedves arcodat,
jó lenne, ha hallanád
lelkemből neked kottázott
őszinte dallamaimat.







EGY MÁS VILÁGBAN


Egy más világban már ismertelek téged.
Százezer éve vártalak küszködve,
lazuljanak a nyomasztó kötelékek,
melyek reménytelennek hitt életed
gúzsba kötötték, és azok is
oldódjanak, melyek rajtam vannak
konok fizikai görcsként, s engem fogva
tartanak, tehetetlen bábként.
Tudtam, hogy létezel s nem értettem,
ki mellém rendeltetett, hol késik,
miért nem jött e világra még el.
Váratlanul, de vártan érkeztél, talán
késtél - ám ne legyek hálátlan! -,
valahogy oly hamar ismerős lettél.
Tudtam, ha meglátsz, rám ismersz majd,
s nem kell tovább mennem,
mert százezer éve, egy más világban
te is ismertél már engem.







ESŐ


Hányszor akart már elnyelni
nagy kortyokban az eső,
hányszor áztunk már el,
hogy az egyetlen esernyő
nem volt más,
csupán egy mókás
illusztráció...
Hányszor kísért a zuhogó
víz rohanó lépteink alatt
futva, hol már várta
a csatorna rácsa...
Hányszor érkeztem és
hányszor búcsúztunk -
álmomban is néha
eső elől futunk...
Három év haramia-szürke
égi áldása szinte
mind akkor hullott
fejünkre,
amikor együtt voltunk.
Az eső - szerintem - úgy érzi,
nemcsak egymáshoz, mi már
hozzá is tartozunk.







EZÜSTKÖNNY


Akkor, mikor elfog majd a bánat,
ha majd, ahogy élsz, belefárad
tested-lelked a szürke világba,
este nézz fel a Holdra, drága.

Akkor, ha majd jön az új tavasz,
s ha szíved halk szavára hallgatsz,
ha a tavasz üdvözli a nyarat,
este nézz fel a Holdra, drága.

Akkor, ha majd a nyár is elköszön,
ha majd a földet színes levélözön
s lelkedet az esték hidege borítja,
este nézz fel a Holdra, drága.

Ezüstsugarak hozzák el a múltat,
ezüstfénybe burkol minden gondolat...
s tudom, ezüst lesz majd az a tündérkönny is,
mit a képzelet az arcodba hullat.







AZ ÉLET APRÓ DÍSZEI


Húzzuk össze függönyét a napnak,
kössünk masnit az ígéretekre,
díszben álljanak elénk majd sorra,
ha fény vetődik az emlékekre.
Nézd, itt a kezem, mit kezed
féltő melegébe vont,
lásd, itt a szemem, mit szemed
bársonysugarával körbefont...
s ha majd az új nap rózsabíbor
leplén betekint a szívbe,
elhúzzuk a függönyt, s legyen,
mi bennünket apró díszeivel,
vidám örömeivel
újra meghív
az élet ünnepére.







FÉLBESZAKADT SÓHAJ


Lehetsz egy félbeszakadt sóhaj,
vagy tán valótlan látomás,
mégis itt vagy, tekinteted
ismerősen fontos állomás,
mely hozzád köt, nem enged,
ne is eresszen, annyira más
minden közeli és hihetetlen
vágy, óhaj és vallomás.
Űzve, idegenként bolyonganék,
nem érinthetne bízva senki más,
nem hihetnék el őrült álmokat,
ha nem akarnám, hogy engem láss.







GYERTYALÁNG


A fájdalmat már
beágyazta lelkembe
a végtelen,
helyét átvette
a fáradt belenyugvás.

Emlékek érintik
gondolataimat,
velem mereng
a sok apró ragyogás.

Selymes-szelíden kísérik
tétova utamat
sírtól sírig -
istenem, hogy szaporodnak!

Gyertyalángok
vívódnak a széllel,
fényeikben szeretteink lelke
áhítja és éli
az örök nyugodalmat.










HA KÉRNÉM...


Ha kérném a nappalod,
mondd, nekem adnád-e?
Ha vágynám a hajnalod,
én pótolhatnám-e?

Ha elmennék messzire,
utánam jönnél-e?
Ha két szárnyam letörne,
válladra vennél-e?







HIDEG ESŐPERMET


Esernyőmön hideg
esőcsepp permetez,
pár őszi virág még,
mit a szem felfedez.
Az ég szürkén ásít
e nyirkos világra,
a szél kapaszkodik
begombolt kabátba.

Megfázott, megfáradt,
elillant a nyár,
méz-ízű emléke
csalfán messze jár.
Az ember fázósan,
sötétségben kél,
s lenyugszik a Nap is,
amire hazatér.

A színek napközben
nélkülünk léteznek,
mire számíthatunk,
csupán az érzések.
Elraktározódnak
a nyári emlékek,
hogy hideg estéken
átölelhessenek.







HOMLOKOMON HORDOM A JELET


Béke szállt szívemre,
ahogy az óriástölgyek közt
lassan, elmerengve
meleg őszi napsütésben
színes levélszőnyegen
roppanón lépkedve
sírodhoz értem, s köszönve neked,
mintha kicsit hazaérkeztem
volna... szinte irigykedtem,
ahogy ott csendben
lelked valahol távol,
messze megpihen...
Már egy évtized sincs,
s éveim száma a te korod
mutatja, amikor te
ideérkeztél, hosszú
szenvedés után
csendben megpihentél.
Tudod, apu, már dédpapa lennél...
dédunokád anyját még
ismerhetted mint csecsemőt,
betegen sovány karjaidba
vetted, s ringattad őt...
Szinte óhajtom magamnak
most melletted
ezt a virágokkal díszített
nyugalmas helyet,
mert nincs sok idő, s még
annyi mindent szeretnék
elmondani neked.
De élni kell, míg lehet,
s most lásd, gyertyát gyújtok,
míg beszélgetek veled,
a virágok értőn hallgatnak; lassan
búcsúzom, s újra itthagylak.
Nem sírok, jó? Végzem a dolgom,
ahogy rendeltetett - igyekszem jól,
de néha rosszul -,
teszem, amit lehet, s hiszem,
majd találkozunk...
hisz én is homlokomon
hordom a jelet... tudom,
hogy porból lettem,
s valamikor egyszer
- talán nemsokára -
én is porrá is leszek.










HŰS SELYEMKÉNT


Bár legyen fegyelmezett
a várakozás megannyi
hete és napja,
lelkemben időnként
némán sikoltó hang
száll feléd távolba.
Azért ám hiányzol,
kedves. A gondolat,
remélem, elér és
megsimogat.
Ahogy emlékeinket
újraélem, sziporkázón
kifényezem,
te szelíden viszonzod,
hiszem és érzem.
Hozzád küldött sóhajtó
szívdobbanásomra
a köd bizsergő
hűs selyemként
hullik arcomra.







KÉSŐ ŐSZI HARMÓNIA


Két szürke kő között
késő ősszel szárba szökkent
s kinyílott egy halványlila petúnia...
akkor, mikor már
csak álom a szín, harmónia.
Ki várt rá vajon? Ki tehet róla?
Hisz már virág sincs, se híre-hamva,
csak érett avar,
mit a zord szél kavar
összevissza.

Az élet jelképe lett
két szürke kő között,
kevéssel fagypont fölött
a kimondatlan, biztos vég előtt
egy új élet teremtődött
konok önerőből,
a ritka, gyér napsugár felé
imádkozva magának utat,
leélni azt a keveset,
mi neki még adatott:
az életre - mely pár óra
csupán számára,
mégis - igent mondott.







KÉSŐRE JÁR


Későre jár... későre jár.
Hónapok hosszú csatasorán
éveid alighogy beköszönnek,
futnak melletted, vállon veregetnek,
már szállnak is tovább.

Az évszakokat már nem is jegyzed,
fázol, meleged van, csupán ezt érzed.
Elhamvadt, mi magának égett,
bár kétlem, hogy üres a kosár,
Későre jár... későre jár.







KILINCS


Kilincsre zárjuk a múlt ajtaját,
ám sokáig por mégsem lepheti,
él bennünk valami, mely letörli időnként,
s nem enged, nem hagy felejteni.
Se jót, se rosszat, nincs kivétel,
múltunk immár életünkre ható,
jelenünkben többnyire nem számít már,
de e kilincs kétfelől nyitható.
Utat végleg zárni kevés a kilincs,
oda kulcs kell és zár - s az ember szelektál -,
tudatunk mélyén kulccsal nem zárunk,
s az emlékek jó része néha visszajár.
Amíg csak kilincs van, esély is van,
hogy út lehessen - ha nagyon kell - a múltból,
oldás, kérés, magyarázat, áldás,
kiáltás serkenjen feneketlen kútból.
De ha lakat zár - meddő kopogtatás,
az ember hallhatja, ám könyörtelen,
nem hagyja feloldani a homályt, a múltat,
s minden kegyelem esélytelen.







KŐFALAK MÖGÜL


Arcommal napfényre
merészkedhettem,
ám kőfalak mögé
bújtattam el szívem.
Szétosztottam ketté
testem és lelkem,
kint vághat villámsor -
belül nem engedem
lelki békém védő
falaim rombolni,
mert bántás és sérülés
volt már annyi, annyi...

Lásd, kilométerek
rejtenek előled,
hogy magamra számítok,
tiszta önszükséglet.
Rejtőzködhetem bár
felhők mögé tőled,
úgy tűnik, falaim
megismernek téged.







KÖSZÖNÖM


Köszönöm neked a lélek-gazdag éveket,
mit tőled távol élek, mégis melletted.

Köszönöm a varázst, sok csillagfényes percet,
színes álmainkra masnit kötő kezed.

Köszönöm a szemed, köszönöm a lelked,
értem dobogni meg nem szűnő szíved







LÁTLAK TÉGED


Látlak téged, kedves,
túl az álmokon,
érzem, ahogy megpihen
kezed vállamon.

Látlak téged, kedves,
túl a vágyakon,
legördülő vízcsepp vagyok
a mellkasodon.

Látlak téged, kedves,


hunyt szemhéjon át,
minden pillanatom őrzi
szívednek szavát.

Látlak téged, kedves,
akármerre mész,
szívem titkos rekeszében
hidd el, jól megférsz.







LÉNYEGED ADTAD


Messze vagy tőlem újra,
kedvesem,
s én szinte percenként rád
emlékezem.
Az elmúlt napok
pergő filmként futnak
lelki szemeim előtt,
s nem kell kutakodnom nagyon
emlékeim között, sőt...
mintha velem lennél,
mintha engem néznél,
mintha rám nevetnél...
és tüsszöghetnek felém
a jelen árnyai,
félemlíthetnek a mindennapok
nehéz pillanatai,
borzongató melegséged
sokáig el nem hagy,
hisz szíved tavaszt sugárzó ereje
határtalan nagy...
s én soha nem felejtem el
a boldog-vidám pillanatokat,
s azt, mit adtál nekem:
oly sok mindent...
lényeged - magad.
Azt, mi nekem vagy







MÁRCIUS


Bomladozó rügyek csiklandozzák
a húzódzkodó télvég talpát,
a télnek az idén nem sikerült
hoznia igazi önmagát.
Kalimpál még egyet-kettőt,
de hasztalan próbálkozás...
rügyek nyílnak, madárdal cseng,
s lenn a földön vakondtúrás,
s körötte friss fű zöldje zseng,
levegőben érezni a tavasz illatát.
Szívemhez ér felhők mögül is
a márciusi nap aranysugara,
s ha távol vagy is, de jó, hogy vagy,
te kedves... szívemnek gyámja.
Ébredek. Lelked lelkemhez ér,
s azt szelíden megsimogatja.







MERT VAGY...


Meglepetések és
apró, finom csodák
segítik túlélni a
hétköznapok súlyát.
Szavad egyszerű,
de dallam és jóság,
hótiszta fény,
s már szebb is a valóság.

Túlélni általad
a hétfőt is könnyebb,
mióta vagy nekem,
a sötét is fényesebb.
Mit adhatsz még nekem?
Hogy őrizhetsz jobban?
Lelked egy fáklya,
mely percenként lobban,
szívem balzsamozva,
bármennyit is dobban.







MI EGYKOR CÉL VOLT


Büszke bennünk a hit:
mi szerencsések vagyunk!
Félszavakból
és pillantásokból is
öröknek hitt
megértést kaptunk,
s hisszük,
ahogy mélyül az érzés,
még inkább
megmarad az értés.
Mert egyek vagyunk,
de "még-egyebb"-ek
leszünk.
Ám
mindent megszokunk.
S már nem harcolunk...
nem kell küzdenünk
a másik lelkéért,
mi egykor cél volt, most tiéd,
keresni nincs miért,
már nem törődünk
a sóvár rezdülésekkel...
s belül lassan újra
élni kezd







MIKOR SZEMED CSILLAGOT NEVET...


Mikor szemed csillagot nevet,
dallamok születnek és virágok serkennek.
Amíg nem leszel mellettem,
s hajnalonként fáradt tükörképembe
réved tekintetem,
csillagaidat majd szemembe képzelem.
Úgy várom majd, hogy homlokomon
virágok ébredjenek,
s dallamaink téged mosollyá varázsolva
arcomra teremtsenek.







MOST KELL...


Most kell, hogy jót tégy,
most törekedj arra,
hogy angyal légy,
most légy lankadatlan,
most légy pótolhatatlan,
és mosolyogj, mosolyogj...

most adj vigaszt, reményt,
simogasd szíved melegével
a rád szoruló gyengét,
most segíts, ha hívnak,
most eredj, ha várnak,
és mosolyogj, mosolyogj...

most áldj, ha erre kérnek,
most bocsáss meg mindazért,
mit ellened elkövettek,
most hallgasd a panaszlót,
vigasztald a gyászolót,
és mosolyogj, mosolyogj...

most mondd ki: szeretlek,
s ha mondod, érintsd őt meg...
mert a Most az most van,
soha vissza nem tér,
és ki érzi, ki tudja,
életünk gyertyája
vajon meddig ég még...







NAGYPÉNTEK


"Íme, a te fiad."
Beteljesedett
az Írás
s a Golgotán
esti fény lett...
Vihar sorjázza
a lelkeket.







NE HULLAJTS TÖBB KÖNNYET


Tégy különbséget
a kellemetlenség
és az igazi nagy baj
között - s adj hálát...

és ne téveszd össze
a bántó bosszúságot
a mázsás-súlyos gonddal,
viseld el - s adj hálát...

és ne hasonlítgasd
a rosszízű keserűséget
az emésztő fájdalomhoz,
nyelj nagyot - s adj hálát...

Adj hálát, nyújtsd kezedet,
nézd, várnak rád...
célok, fény, emberek,
s ne hullajts több könnyet.







NÉHA


Néha egyik gond éri a másikat,
egyet megoldasz, két újat termel,
köztük az Idő nyugtot nem hagy,
s néha körötted csupa kérdőjel
életed...

Néha belefáradsz, úgy érzed, hasztalan
minden, mit elvégzel, elszáll a széllel,
megelégednél, ám nyomában ott van
számtalan új tétel és kérdőjel -
nézheted...

Néha rádöbbensz, ez az egész léted,
verseny az idővel és állandó szükség...
akadályok sora csak azért tornyosul,
legyen, mit legyőzz, majd újra ad az Ég
terheket.

S hogy ne legyen az Ég sem igazságtalan,
néha ad a terhek mellé aranyperceket,
csillagörömöket sugármosollyal,
ezüstkacagást és szeretetet,
fényességes, szerelmes
érzéseket.







NÉHA A JÓT IS...


Engedd, hogy ne féljek
a neved hallatán,
tedd meg, hogy néha
jót is mondasz rám.
Lesz-e olyan egyszer,
édes istenem,
hogy gyomorgörcs nélkül
olvasom leveled?

Tudom, hogy szerinted
mindig csak jót akarsz,
de hidd el, ettől nem leszek
ügyesebb, okosabb,
ha mindig csak bírálat,
elvétve dicséret...
szárnyaszegetté teszi
a kedvemet.

Ha jóról is szólsz, hidd el,
nem leszel kevesebb,
a te renoméd attól még
tökéletes lehet.
Nem fogja tőled
számon kérni senki,
és néha örömet is
tudnál szerezni.







NÉHA SZAKAD...


Néha szakad a pókháló.
De hol a pók? De ki a pók?
Gondos életmű kárba vész,
ha magnak a talaj nem való,
kezdheti nulláról...
újra és újra épít elölről,
míg él, küzd, és nem adja föl.

Hétfő, újrakezdés...
ismét nyomot hagyok,
szövögetek és kezdek
most szebbet és nagyot!
Fájom az életet,
s őrzöm hitemet,
bár néha szakad
a pókháló.
De én vagyok a pók,
és ez itt a való.







NINCSEN RÓZSA...


Töviseket mindig kaptam,
nem éreztem hiányát,
akkor is csak folyton szúrtak,
ha nem láttam a rózsát...

Hogyha rózsát láttam volna,
viselném a tövist is,
de így olyan mártíromság:
forrás nincs, csak kanális.

Egyik tövis másik után,
rossz időben születtem,
nem is vitatéma ez már,
rosszkor vagyok rossz helyen.

Nem kell rózsa, elegem van
apró szúrásaitól,
szenvedek én épp eleget
csúfos gonoszságoktól.

Aztán egyszer megjelentél,
rózsa volt a kezedben,
nekem hoztad, majd' megszólalt,
olyan szép, mint mesében.

"Amióta megláttalak,
illatosabb a mező,
és azóta tövis nélkül
áll a büszke rózsatő."*

* Az idézőjeles utolsó versszak adaptáció József Attila nyomán







OLY JÓ EZ ÍGY...


Oly jó ez így...
karodban ringatózva
hallgatom, ahogy mesélsz.
Oly jó ez így,
ahogy átfutnak rajtam
érzelmeid, s hogy nekem élsz,
hogy más ember lettél,
és más lettem én is.
Kicsiny mi-világunk
oly hatalmas és oly szép,
a szavakig nem juthat el
az elmondhatatlan érzés.

Ó, ringass még, simogass,
gondjainkat messze
repítse el a szél,
duruzsolj nekem szép álmokat!
Kezed, szád, szemed beszél,
nincs szükség ígéretekre,
sem bizonyságra...
a szavad, lényed, a tudat,
az érzés tengernyi
bizonyságot ad,
még akkor is, ha holnap
messzire visz tőled a vonat...

Oly jó ez így...
a mindennapokban tőlem távol,
mégis bennem élsz,
hallgatom, ahogy szíved
értem ver, tudom,
hogy nekem álmodsz,
értem remélsz és mint magadért,
értem legalább annyira félsz,
s ha egyedül vagy, a magány
csöndjének akkor is -
némán bár, de - tündérmeséket
csak rólam mesélsz.







OSON AZ ŐSZ


Megkérdeztem a fákat:
vége-e már a nyárnak?
Aranylevél hullt lábam elé,
látom, ez már a válasz...

Megkérdeztem a felhőt:
szelet hoz-e vagy esőt?
Hűvös vízcsepp hullt fejemre,
jelezve: közel az ősz.

Megkérdeztem a fecskét:
őrzi-e még a fészkét?
Üres a fészek, hosszú útra
húz Délre a fecskenép.

Megkérdeztem az árnyakat:
mért nyúlnak hosszan a fák alatt?
A lemenő Nap fénye felelt...
más szögből vöröslik, simogat.

Megkérdeztem a Holdat,
miért is ébred hamarabb?
De hisz´ fenn kell lennie az égen,
ha már elszunnyad a Nap.







ŐRIZZ...


Három év.
Kevés vagy sok?
Ki tudja,
mennyit érnek a számok...
Ismerjük a múltat,
a jövő rejtély...
én azt hiszem mégis,
e három év oly mély,
több, mint néhol
tíz vagy húsz,
mi hozzád köt és húz...
mi szebben összetartozunk,
e hihetetlen tündér-múlt
a mérték
nálunk ez, s nem más
az érték.
Próbálj őrizni még,
őrizlek én is
rég.







PÁR ÉVE MÉG


Pár éve még
nem tudhattad te sem,
mennyi tiszta szeretet
rejtőzik lelked mélyén.
Pár éve még
nem tudhattam én sem,
hogy élsz valahol a világ
bármely részén.
Pár éve még
nem hitted volna: nem kell
majd örökre, lelkileg is
magányosnak lenned.
Pár éve még
én sem tudtam, bízhatok-e
valakiben még ez életben,
s hogy majd éppen benned.
Pár éve még
nem tudhattuk, lehet-e,
merjünk-e a másikban hinni,
s táplálni a reményt.
Pár éve még
nem tudhattuk, egyszer majd
erősítjük s egymásnak adjuk
a túlélést, az esélyt







SZEMED CSILLAGOT NEVET


Mikor szemed csillagot nevet,
dallamok születnek és virágok serkennek.
Amíg nem leszel mellettem,
s hajnalonként fáradt tükörképembe
réved tekintetem,
csillagaidat majd szemembe képzelem.
Úgy várom majd, hogy homlokomon
virágok ébredjenek,
s dallamaink téged mosollyá varázsolva







A SZÍV GYÖNGYEI


Hirtelen átsuhan...
egy gondolat csupán,
a szem könnybe lábad
az érzés nyomán.

Ha néha simogat
jó szó, mint gyógyír,
a szív issza azt,
s hála-gyöngyöket sír.







SZÍVEDBEN LAKNAK


Nem hagytam, hogy vonatod
elvigye veled mosolyomat,
hisz\' neked köszönhetem,
hogy arcomra csaltad pár napra azt...
Utánad integetek, bár a vonat már
a kanyaron is túljár...
te is hiába keresnéd, kedves,
a látszólag széthullt meghitt perceket,
ne a buzgó zakatolásban keresd,
mert hidd el, ott úgysem leled...
szívedben laknak e bársonypercek,
mosoly-ünnepként utaznak veled.
S ha véletlenül közülük
néhány itt maradt,
legalább őriznek engem
a szeretet leple alatt.







TE VAGY


Ki megment naponta
a keserűségtől,
az te vagy.
Ki oldja a görcsöt
önzetlenségből,
az is te vagy.
Ki segít, ha bír, a bajban,
ha lábam térdig sárban,
ki ott van és támogat,
mindig te vagy.
Ha már feladnám,
ha már eldobnám,
ha már ordítanék,
ha már messze szöknék,
ha már ásnám magam,
ha már vízár rajtam -
ki ott van és átérez,
az mindig te vagy.







TÉLI CSODA


Némaság honol,
tiszta hó roppan lábam alatt.
Szemem tükrözi a szépséget,
amerre az erdei út halad.
Szemkápráztató e
csodás téli mesevilág!
Dérből horgolt csipkével szegett
levelekkel hallgatnak a fák.
Vajon álmodnak-e
hótól roskadó ágaik alatt?
Ezüsten csillogó gallyaik
vajon várják-e már a tavaszt?
Megérint a csend,
a természet ejt varázs-ámulatba...
oly tünékeny... s ha nem lennék itt,
részemmé sem válhatna e csoda.







TÉLVÉG


A február lassan búcsút vesz,
s talán a tél is - böjtidő
köszönt ránk, s a tavasz illatát
madarak hangja csalja elő.

Könnyebb lesz talán, az érzések
lágyabb húrokat pengetnek,
a várakozás sem oly kemény,
ha fényeket hoznak a reggelek.

Álmainkban megszépül az idő,
hajnalban térdre hullnak a mínuszok,
a mókuskerék is lelkesebben pörög,
ha tavaszt sejtet a márciusi titok.







A TITOK


Apró ártatlanság,
mennyien szeretnek!
Fénysugara lettél
ennek az életnek...
Kezdetektől fogva
csak én fürdetlek,
meghitt pillanat ez,
mert figyelsz, s figyellek...


ahogy öltöztetlek,
néz mandulaszemed,
félrehajtott fejjel
fürkész tekinteted.
Egyszerre rám nevetsz!
Szívem olvadó méz...
szemem ködfátyolos,
ahogy rád visszanéz...
Csak mienk a titok
- e váratlan jelenet -,
hogy én voltam az első,
ki mosolyra késztetett...







UGYE, HA...


Megannyi küzdelem a lét,
pedig van még virág... apró öröm,
pilleszárnyon röppenve
pirkad a hajnal, s a nap már el is köszön.
De...
ugye, ha borzasztó távol vagy is,
nem felejted el nevem?

Félek, felemészt az idő,
pedig nem kellene... ez a sorsunk,
egy idő után már megtörve
legtöbb, mit tehetünk: nem lázadunk.
De...
ugye, ha csupán lélekben is,
te mindig fogod kezem?

Harc a mindennapjainkért,
pedig nem így hittük... szerte vittük
álmainkat, majd bársonyos
emlékeinkbe menekítettük.
De...
ugye, ha nem is lehetek ott,
akkor is őriz szíved?

Fogynak az éveink rohanón,
pedig nagy kár értük... siettettük
ifjúkorban az időt,
most bezzeg visszaterelgetjük...
És...
ugye, ha a világnak vége lesz is,
de mindig figyel szemed?

***

Ha borzasztó távol vagy is,
nem felejted el nevem?
Ha csupán lélekben is,
te mindig fogod kezem?
Ha nem is lehetek ott,
akkor is őriz szíved?
Ha a világnak vége lesz is,
de mindig figyel szemed?







UTOLSÓ CSILLAG


Neked őrzöm, érted félem
az utolsó csillagot
a pirkadat előtti
ében éji égen.
Neked tartom, tartogatom
tenyerem hűlő melegét,
érintve minduntalan
lázas homlokom.
Érted ereszkedik alá
egy fénylő könnycsepp is
lassan, szemem tárt ablakán,
a bú törékeny létráján,
lüktető migrén-függöny
remegő pókhálószálán...
Ha nem késlekedsz,
még itt vagyok...
még megmenthetjük
az ében éji égen
a pirkadat előtti
utolsó csillagot.







UTOLSÓ FALEVÉL


Utolsó falevél egy csupasz ágon...
vörösbe borult lényege
szívósan kapaszkodik,
remegve, de még
ragaszkodik.
Elvénhedett, ideje lejárt,
úgy tűnik... és mégis szép,
annyira megejtő
kétségbeesett küzdelme
a fennmaradásért.
Vörösbe játszó, csillogó falevél,
hideg szél vívja harcát
fénylő világáért -
nem adna mégsem
egy percet sem ingyen...
S hiába minden... ideje lejár,
búcsúzik tőle a lenyugvó napsugár,
majd az utolsó falevél is csendben
megadja magát.
Szinte hallom néma sikolyát,
mellyel lelkembe tolul,
amint az arcomba,
s onnan az avarba hull.







ÚGY ÉRZEM...


Úgy érzem, nem mondható el
szavakkal a rejtett bizonyosság,
miként tör fel mélyről a hihető valóság,
belőlem, ki álomból ébredt fel.

Úgy érzem, nincsenek szavak,
és nem kell körmönfont, cifra vallomás,
nincs, mivel kifejezném, mint más -
tudod, a szavak szertefoszlanak.

Úgy érzem, nem lehetek jó,
hogy érdemeljem és megkapjam
az álmokat, melyekről rég lemondtam,
s magába szívta jeges-fagyos hó.

Úgy érzem, nem is én vagyok,
kinek jussa lehet még igaz szív-adomány,
ám bármily hihetetlen is, a szivárvány
szemedben még mindig ott ragyog.

Úgy érzem, meseszép ajándék,
bármeddig tart is a gondtalan varázs,
hogy kezed kezembe fűzted, a parázs
nem alszik el, még sokáig ég.







VÉGRE


Kedves, végre, végre
nemsokára látlak!
Hamuvá enyészik
lelkünkben a bánat,
szemünk elől tűnnek
homály és az árnyak.
Kis időre béke surran
mellénk és a vágyak
hoznak tán megnyugvást
és harmóniát, lágyat,
keltik a biztonság
hosszú, színes álmát,
felvirágozzák a gondnak
sötét ravatalát.







VÉGRE CSEND


Végre csend van, s magammal
egyedül lehetek,
ám tennivalóim közt is
veled beszélgetek...
mit teszek, arra a te szemeiddel is
értőn figyelek,
hisz "mozzanataimon" már
nem is lepődsz meg.
Bármihez fogok, segítőm
tudsz lenni,
nem kell félnem attól, hogy
ellenem fogsz tenni...
Mert ismersz - soha nem ágálsz
és nem is vitázol,
biztos, hű támaszként, féltőn
hozzám tartozol.
Én tán önzőn s eleve
mindig számítok rád,
mert testem-lelkem vagy te,
igazi "hátország".
Ide vagy oda nyűgös
száz-kilométerek,
te akkor is is segítesz túlélni
a sötét perceket,
ha gond, teher és baj van,
vagy bármi fenyeget,
de akkor is, ha végre csend van,
s én egyedül lehetek.







A ZENE CSODÁJA


Hogyan is mondhatnám el,
a lélek virágai mily hálás-gyöngéden
hajladoznak a dallamtengerben?
Hogyan mesélhetnék arról,
a szárnyaló dallam miként
simogatja szét balzsamát fájó,
tépett sebeken?
Hogyan kelt reményt, ha az már
búcsút intett,
hogyan vigasztal, ha a lét már
hinni sem enged.

A zene csoda!
Legyőz parányságot, s közben
égig emel,
hitet újít, szépít, szívekhez
repít el,
kivasal sok gyűrött, megviselt
ideget,
ölelve átfog, ringat és
melenget.

A zene égi csoda, csak hallgasd
és éltet,
dallamok teremtenek benned
életkedvet.
A zene virágoskert, álom és
tünemény,
átélés, megélés, túlélés,
hit, remény.

Társam vagy, kedves, s lásd,
mi együtt éljük tisztán
zenéinket,
tudod, dallamok, ha szólnak,
mindig erősebb az érzés,
mennyire szeretlek.






...... ......








 
 
0 komment , kategória:  Jószay Magdolna  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
2021.04 2021. Május 2021.06
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 12
3456789
10111213141516
17181920212223
24252627282930
31 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 25 db bejegyzés
e év: 320 db bejegyzés
Összes: 4830 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 632
  • e Hét: 8869
  • e Hónap: 35492
  • e Év: 172864
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2024 TVN.HU Kft.