|
2024-01-29 20:00:52, hétfő
|
| |
| |
VARRÓ DÁNIEL VERSEI
Varró Dániel (Budapest, 1977. szeptember 11. -) József Attila-díjas magyar költő, műfordító.
Első verseit 12 éves korában (1989) írta, mely meghozta számára első költői sikerét is - a Bögre azúr című kötet fülszövege szerint - egy eposztrilógiával. A XII. kerület - Németvölgy lakója és a "Mackós" iskola tanulója volt. Az Alternatív Közgazdasági Gimnáziumban érettségizett le 1996-ban. Gimnazista kora óta publikál verseket és műfordításokat különböző irodalmi lapokban és folyóiratokban.
Varró Dániel a magyar kortársköltészet kiemelkedő alakja, akiért szerteágazó alkotótevékenysége és egyedi humora miatt a kritika és a közönség egyszerre rajong. A formának és a paródiának egyaránt mestere; számos műfajban megmutatta már a tehetségét a hazai közönség előtt: versek, gyermekversek, színdarabok, valamint műfordítások fűződnek a nevéhez. Munkássága utánozhatatlan stílust, frissességet és modernitást hozott a XXI. század magyar irodalmába.
Műfordítói tevékenységet végez, verseket, színdarabokat fordít. Drámafordításait és egyéb (önálló vagy másokkal közösen írt) színházi munkáit számos budapesti és vidéki színház tűzte műsorára.
Önálló kötetei
Bögre azúr (1999, Magvető Kiadó ) ISBN 9631421597
Túl a Maszat-hegyen (2003, Magvető Kiadó ) ISBN 9631423484
Szívdesszert. Kis 21. századi temegén; Magvető, Budapest, 2007 ISBN 9789631426113 (Rácz Nóra nonfiguratív rajzaival)
Vesztegzár a Grand Hotelben. Zenés vígjáték két részben; Rejtő Jenő regényéből írta Hamvai Kornél, zeneszerző Darvas Benedek, versek Varró Dániel; Nemzeti Színház, Budapest, 2008 (Nemzeti Színház színműtár)
Akinek a lába hatos - Korszerű mondókák kisbabáknak (2010, Manó Könyvek ) ISBN 9786155028052
Akinek a foga kijött - Még korszerűbb mondókák kevésbé kis babáknak (2011, Manó Könyvek) ISBN 9786155028502
Nem, nem, hanem (2013, Manó könyvek) ISBN 9786155220708
Akinek a kedve dacos - mondókák apró lázadóknak (2014, Manó Könyvek)
Mi lett hova?; Jelenkor, Pécs, 2016
Nie, nie, nie, veruveru nie (Nem, nem, hanem); szlovákra ford. Vlado Janček, Eva Andrejčáková; Verbarium, Bratislava, 2017
Aki szépen butáskodik; ill. Szűcs Édua; Jelenkor-Central, Budapest, 2018
A szomjas troll. Kis viking legendárium; Jelenkor, Budapest, 2018
Csütörtök, a kisördög; Jelenkor, Budapest, 2019
Varró Dániel Digitalizált művek
Link
A NÉMETVÖLGYI ÚTTÓL AZ AJTÓSI DÜRER SORIG
- útvonaldal -
Ez itt a Németvölgyi út, ahol lakok.
A fák, a járdaszél, a szél, az ablakok,
a ténfergő ború, a fázós munkakedv,
a bikkmakk, jó reggelt, skacok, mi van ma, kedd?
Az a kacér kislány a villamoskocsi,
megfuttat, és becsukja ajtaját, bocsi,
áramszedője integet, piros szevasz,
csörömpölése, mint a kapkodó tavasz.
Vacogva áll az ember, mint a berkenye,
majd csak jön egy következő, mi felvegye,
amíg várat magára, búbig ér a bú,
de hogyha jő, hahó, irány a Déli pu.
Aztán tovább, tovább, az ember méla matróz,
ki lent, a föld alatt elálmodozva metróz,
s míg fent suhannak el Astoria, Blaha,
a karmosabb öcsök nem érik itt (ha-ha).
Nyakunkon már a cél. Ez itt a Keleti.
Hosszú kését a gíroszos fenegeti.
Metsző hideg futos a várók oldalán.
Kevés a perc, de még beérhetünk talán.
Remények vaksisága nem soká vigasztalt.
Ó, én bolond utas! Tudhattam volna, hogy
kilencszer virágzik tearózsát az aszfalt,
mire a hetes busz egyszer beandalog.
A költő is ilyen, e lomha lény tesója,
kinek határidő a dal, dugó a lét,
kiből büdös felhőként pöffen ki a sóhaj,
és soha nem ér oda sehová. De kék.
AZ ELKÖSZÖNGETÉS BALLADÁJA
Belőletek hogy mit se látok
Többé, okosok, ostobák,
Portásbácsik, magyartanárok
S ti sok sínylődő kisdiák
(Nektek se légyen mostohább
A sorsotok, mint volt nekem),
Szivembe kardok kínja vág,
S hiány ül majd a lelkemen.
Rosszakaróim, jóbarátok,
Temérdek angyal és svihák,
Szép, szőke, barna, csúnya lányok,
Sakkpartnerek, konyhásmamák,
Tavaszi leves, tészta, mák,
Rongy testem innen elmegyen,
Közös sorunknak vége hát!
Hiány ül majd a lelkemen.
Töri-, matek-, rajz-, nyelvtanárok,
Kerámiák, köcsögdudák,
Könyvtárosok és csillagászok,
Vegyétek szívem búcsúját!
Nem vágok hozzá bús pofát,
Ha könnyem csorran, elkenem,
De mit tagadjam, sok pupák,
Hiány ül majd a lelkemen.
Ajánlás
Hát nem is folytatom tovább,
Bozontos orrú hercegem:
Ha nem lakom már iskolád,
Hiány ül majd a lelkemen.
BESZEPTEMBERÜLT KEDVES GYEREKEK
Ki farát egész nyáron csak vakarta,
és feszt moziba járt meg aquaparkba,
no, annak mondom, nincsen több gagyi,
tévénézés, hassüttetés, fagyi,
a strandon nem lehet tovább időzni,
mert véget ért a nyár, és itt az ősz, ni.
Beszeptemberült kedves gyerekek,
ideje megvenni az iskolaszereket.
Na most, hogy mit meg hogy, ez az,
amin lendít e magazin elég sokat,
hogy segítse az iskolásokat.
Megmutat nektek mindent, mi ma dívik,
komputertől az elefántradírig,
a modernt is, nemcsak a hagyományost,
mert új idők járnak már nagyon ám most.
Nem úgy van ám, hogy az ember csak
rábízza magát az Ápiszra,
vesz rajztáblát, pár hurkapálcikát,
és ha mamád a bolton átcibált,
hát akkor már minden feltétel adva,
és be lehet ülni az iskolapadba.
Például kell lenni gépnek, számítónak,
manapság állítólag.
Nem ám füzetek, tollak
(amik régen elegek voltak)!
Aztán, ha mindent jól összegyűjtött a markod,
még be kell rendezni az iskolasarkot.
BOLDOGSÁG
A tévéhez leültünk
megnézni azt a filmet,
miről a műsorújság
megírta, hogy nagyon sok
vér fog majd folyni benne,
és ennek mind a ketten
örültünk, mert szeretjük
a filmeket, amikben
nagyon sok vér folyik. Te
két fázós lábad akkor
pólóm alá bedugtad,
kis talpad ráhelyezted
kövér, meleg hasamra,
úgy néztük ezt a filmet,
pisztáciát is ettünk.
De gyorsan elfogyott, és
félóra múlva kábé
szép, szőkített fejecskéd
a mellkasomra tetted,
én kissé hátradőltem,
a vállad átkaroltam,
és elnyomott az álom.
Most arra ébredek fel,
hogy vége már a filmnek,
a farpofák sajognak,
jól elzsibbadt a lábam,
és el van gémberedve
a vállam is rohadtul,
fejem nem dönthetem meg,
nincsen mögötte támasz,
valami ócska pornót
sugároz a csatorna,
éjfél is régen elmúlt.
A távirányitóért
nyúlnék, de el nem érem,
van egy pohárnyi kólám,
miből kiment a szénsav,
de azt sem érem el, mert
te rajtam fekszel éppen,
szemed becsukva tartod,
a szád kinyitva félig,
meleg fuvallatocskák
szállnak nyakamra onnét.
Kívánhatnék-e többet?
BORBÁLA
Zizzen a
szívemen
szerelem
szőrszála,
ha hallom
a neved,
Borbála,
Borbála.
Ujjongó
lelkemet
nem bírom
kordába
tartani,
mióta
ismerlek,
Borbála.
Ahogy te
langymeleg
sapkácskát
hordtál a
füleden,
úgy hordom
a neved,
Borbála.
Hiába
zúg körül
gyűlölet
orkánja,
ha belül
melegít
ez a név,
Borbála.
Bele is
majszolok,
mint holmi
tortába,
lassacskán
elhízom
miattad,
Borbála.
Locska lány,
akinek
nem akad
torkán a
csacsogás,
ezt mondja
a neved,
Borbála.
(Ez persze
nem igaz,
csak mert a
formába
besimult,
csak azért
írtam ezt,
Borbála.)
Borikám,
ejnye, hát
nem járunk
órára?
Ezt kérdi
korholón
a neved,
Borbála.
Mennyi sok
tehetség
szorult a
tollába!
Így kiált
lelkesen
a neved,
Borbála.
Szinte él
ez a név,
hol éber,
hol kába,
de mindig
ott csücsül
fülemben,
Borbála.
Ó, az r
sasorra!
Ó, a b
Ólába!
Csupa orr,
csupa bor,
csupa bál,
Borbála.
Vadóc kis
ámorok
elsütött
mordálya.
Borbála,
Borbála,
Borbála,
Borbála.
ELÉGIA A KIRÁNDULÓ KEDVESHEZ
Van öt napom csak áhitozni rád.
Pedig nélküled mit sem ér a fájront.
Majd csinálok magamnak egy teát,
s túlcukrozom, mint Kosztolányi Byront.
Van öt napom csak áhitozni rád.
Majd kínrímekkel szadizom magam,
s félő, hogy téged méltán földicsérő
szavak közt elnyel a bizonytalan,
amíg te ki-kiruccansz Dörgicséről.
Majd kínrímekkel szadizom magam.
Majd hörpölöm a nyár hűlt kortyait,
s rágcsálok hozzá mindenféle kekszet.
Majd felidézem régi dolgaid,
hogy melyik ruhádban voltál a legszebb -
majd hörpölöm a nyár hűlt kortyait.
És elmegyek mulatni is, ne félj.
Biliárd dákók, sörök és észbontó
pipik között talál majd rám az éj.
És megnézem a legújabb James Bondot.
Elmegyek majd mulatni is, ne félj.
Aztán csak számolom a perceket,
idegesen kapcsolgatom a tévét,
és dünnyögök, hogy szeret, nem szeret...
elalszom egy légy zümmögése révén.
Aztán csak számolom a perceket.
ÉJSZAKAI BUSZ
A Moszkva téri McDonald's előtt,
ahol a Hold leszáll a 6-os É-ről,
vagy hányasról - ó, változó idők! -
zord járókelők járkálnak le és föl.
Tűsarkokon kopognak ott a nők,
mély csend kíséri őket, ámulat,
amint a koszfoltos aszfalton ők
egymás elé rakják a lábukat.
Egy hang recseg: ,,A fényes, kopasz úr
igyekezzen a leszállással, kérem!"
Hűvös van, s tűnt szerelmek soka szúr
a McDonald's előtt, a Moszkva téren.
FÉLEK, ELALSZOM
Félek, elalszom egyszer, s te itthagysz, mint a busz.
Pöfékelsz, elgurulsz, és többé sose látlak.
Vagy kiröppensz a számon, mint halottból a szusz.
Vigyázó lelke rebbenő madárnak.
GOMBFOCI BALLADA TANDORI ÚRNAK
Tandori Dezső 60. születésnapjára
Még áll a sarokban a gombfocipálya,
Még csillog a plexi a gombok alatt...
No de mit tesz a rongy meg a smirgli hiánya?
Mit ér a csatár, ha tapad?
Még gólok alusznak az ujjbegyeinken,
De jaj, a kezünk keresőn kotorász -
Hova tűnt ez a sport, hova tűnt ez a minden?
De hol van a tegnapi gombfociláz?
Ó, jaj, hova tűntek a sportszerü medvék,
Sok szakvezető, ki ha veszt, se busul?
Kék-Sárga, Lapos, Dömi - mind csupa emlék?
Hol van Canarino, B. U. Bush úr?
Hova tűnt az a szép vizivárosi alkony,
Mely látta a Lánchíd utcai ház
Teraszán Coutinho kapitányt, Jackie Charltont?
De hol van a tegnapi gombfociláz?
Hova lett Szokol és Ory Luksz? Hova pöccent
Keegan, Gary Jones, Brady, Bettega, Rep?
Hol van ma Pelé, a Fekete Gyöngyszem?
Hol vannak a gombszerető verebek?
Minyutti kezéből a traubiszóda,
Leao, Papi, Cruyff meg a többi gigász,
S az időmilliók hova tűntek azóta?
De hol van a tegnapi gombfociláz?
Ajánlás
Jó Tandori úr, csakugyan hamu, por ma
E sport, mi fölött csak a szél citeráz?
Hol van a Nagy Vízivárosi Gombfocitorna?
De hol van a tegnapi gombfociláz?
KI ELMÚLT HUSZONEGY
Ki elmúlt huszonegy, az már sosem lesz
kevesebb annál, mint amennyi most,
azt már nem éri körbe holmi mamlasz,
és édesebb csókja, mint a must,
huszonegy év alatt hiába száradt
arcán kesernyés tócsaként a könny,
mégiscsak csiklandós a lábaszára,
s minden szavában ott lapít a gúny.
Ki elmúlt huszonegy, az már a csendet
szereti jobban, nem az összecsengő
rímek zaját. Annak szonett a múlt.
Ki elmúlt huszonegy, az szép momentán,
a gomblukában rózsaszín krizantém,
és tollhegyén rossz rímként csüng a hold.
MESE 2
,,Az a tó, az a tó. Emlékszel arra a tóra?"
Szőcs Géza
Vagy inkább azt szeretnéd hallani,
hogy milyen lesz, mikor majd kint a pusztán?
Hol zöld a fű, a tó, a nád, a puszpáng,
hol pödrött szarvú rackajuh bitangol,
és kapirgál a tyúk, a parlagi?
Mikor én ács leszek, te főkötős menyecske?
Megint? Ma is? Nem unsz rá? Minden este?
Na jó.
Szóval, tudod, ahol van az a tó,
amit a nép, az itt lakó
csak úgy nevez, hogy Medvefürdető
(nem tudni mért,
hogy mért, nem tudható),
hol porontyuk a levelik
kuruttyolásra nevelik,
s ahogy a torkukon kifér, vartyognak doszt az unkák,
nos, onnét én egy kőhajtásnyira
fogok végezni kötő, ducoló,
állványozó meg több efféle munkát.
Hisz ács leszek. Bizony, hogy ács ám!
S míg rókafarkfűrészemmel zenélek
- szólómat száz tücsök kíséri brácsán -,
te hozol nekem kosárban ebédet.
Kijössz hozzám déltájban a mezőre,
a rétre, hol derékig ér a fű,
nyomodban két kutyánk, mert két kutyánk lesz,
mindkettő jócskán medveméretű...
Kijössz hozzám a közeli mezőre,
hol én állok, hol ácsod áll közel,
és éppen készülő munkálatomra
kerek szemekkel rácsodálkozol.
Nahát - mondod majd. - Nahát, édes ácsom!
Hát nem hiába tartlak, nem hiába,
jó slambucon meg tejfölös kalácson.
(Pedig csak egy verandát ácsolok majd,
egy tokbélést, vagy egy előtetőt.
Semmi extrát, vagy megerőltetőt.)
És szoknya lesz majd rajtad és kötény.
A hajadban valami kék bogyó lesz,
kék áfonya, vagy nem tudom, kökény -
Kijössz hozzám a dús füvű mezőre,
hajadban kökény, vagy talán borostyán,
kalácsszagú kézzel végigsimítasz
az arcomon, a serkenő borostán,
és rám nevetsz, mert jó sokat nevetsz majd,
hisz nem leszel már soha szomorú.
És míg kezemben vígan jár a véső
- a lapos épp úgy, mint a homorú -,
te megterítesz gonddal ott a fűben,
kalácsot, lábost elrendezve gusztán.
Az lesz a szép. Ott lesz a szép, a pusztán.
Ne kérdezd, édes, hogy hol a bonyodalom ebben a mesében. Ez egy olyan mese, amiben nincs bonyodalom. Így aztán cselekmény sincs. Emlékszel a János Vitéz elején, mikor elkóborol a nyáj, és Jancsi csak a felét tudja összeszedni? Hát nem lett volna jobb, ha mindet megtalálja? Ha nem kergeti el petrencés rúddal a gazda, nem kell neki elbujdosnia, és Iluska se hal meg? Ugye, hogy jobb lett volna?
Hát ebben az én mesémben nem fog elbitangolni a nyáj. Csak egyetlen rackajuhunk lesz, és arra is nagyon fogunk ügyelni, kényesen már-már: két terelő kutya jut majd erre az egyszem rackajuhra, és egy kolompot is kötünk a nyakába, hogy mindig halljuk, merre legelészik. Még akkor is, ha épp mással vagyunk elfoglalva. Például pont rácsókolom lelkem piros ajakadra. Vagy épp eszünk. Summa-summárum, megspóroljuk magunknak a fölösleges bonyodalmakat.
És miután elköltöttük
ezt a finom lakomát,
székhelyem a tópartról a
házunk elé rakom át.
És előveszem a szekercét, az ikerköves köszörűmet,
csavaros és pofás tokmányaim,
központi csúcsos tüsketokmányaim,
belső menet nélküli és kónikus üregű belső menetes menesztő tokmányaim,
gyűrűs tokmányaim és szorítótokmányaim,
egyáltalán az összes tokmányomat.
De a belső menet nélküli és kónikus üregű belső menetes menesztő tokmányokat
visszateszem mégis,
mert dehogy akarlak én majd meneszteni,
szó sincs róla, hogy meneszteni akarnálak ott a pusztán,
és nem lesznek tüskék se bennem,
úgyhogy a tüsketokmányokat is kidobom a francba,
hiába hogy központi csúcsosak.
Csak a gyűrűs tokmányokkal meg a szorítótokmányokkal dolgozom majd.
S míg pödrött szarvú rackajuhunk nyírod
én ácsolok én ácsolok ha bírok
míg megfejed a szürke tehenet
egy egyszerűbb szerelmet ehelyett
míg dorombolnak lábadnál a macskák
ami a mostaninál talán csacskább
viszont a kisebb árvizektől megvéd
míg tenyeredből esznek bent a medvék
(Alszol, drága?
Mesélek, elaludtál?)
És elválásaink megannyi kis patakja
lezúdul majd a hegygerinceken.
S fakó lovon megindul az alvilág atakja,
midőn te egy utolsót intsz nekem.
Az égről, mint dió, úgy hullik majd a csillag,
jég, tűz és vér zuhog majd, úgy tombol majd a vész -
mindennek vége lesz már, ha többé nem puszillak,
estévé lesz a nappal, epévé lesz a méz.
És szél sír, eb vonyít majd, sziréna felnyivákol,
egyenként hull a földre a hét feltört pecsét,
és hárommilliárd kis bébiterminátor
mohón harapja anyja berregő csecsét.
És téve egy kanyart, a sok kis búcsúzás
a visszaérkezés tavába fut be, lásd.
METRÓ
Hát elkapott ma, kiscicám,
az ellenőr a metrón.
Nem volt érvényes matricám,
kívánom, bárha lett vón.
Leszállított - az alagút
most énelőttem ásít,
s eljutnom több mint bonyolult
a kívánt állomásig.
S míg kattog egyre távolabb
haladva lent a metró,
halkan kattog a bőr alatt
az ember szíve dettó.
Ó, bár ne kéne lógnia,
föladva minden elvét!
Ez itt egy allegória,
ha nem tűnt volna fel még.
Hisz látod, éppen így megyek
hogy földerítsem, úgy ám,
felszín alatti énedet
a lélek mélyvasútján.
De megvívnám bár érted, ó,
én héroszok tusáját,
nem jutok el hozzád a szó
szűk labirintusán át.
S a vágy metróján, hol az ok
zord ellenőre szétcsap,
mint potyautas utazok,
azt kell hogy mondjam, én csak.
Mert nincsen matricám, se más,
jegy, bérlet, bármi érvény,
a benned rejlő állomást
hogy egyszer is elérném.
S meglelve benned messzi, tág,
mély állomások mását,
meghallanám a bőrön át
a szíved kattogását.
MOZI
van úgy hogy tévedésből megszeretnek
és átkozódsz az isten tudja mér
van úgy hogy évek óta ezt kerested
de mégse mész be nincs pucádba vér
van úgy hogy reccs és nincs ki megragassza
kidől a kóla a farmerodra szárad
van úgy hogy köpsz az ébredő tavaszra
és otthon ülsz egész nap mint az állat
van úgy hogy sörre gondolsz és perecre
plasztik babácskák szőkesége húz
van úgy hogy több az este mint a lecke
bedobsz egy ötvenest you win you lose
van úgy hogy állsz a könny meg mint a charleston
pereg pereg akár ha film a vásznon
MINEK-MINEK?
Minek nevezzelek, cica,
ha rakoncátlan ujjaid,
e gátlástalan kis hullarablók
fekete pulcsim zsebében matatnak,
s a gyökerüknél nyíló négy gödör
mélyére dugdossák a szajrét
(összegyűrt szív,
szerelmetes rajongás
meg más efféle bóvli) -
minek nevezzelek?
Minek nevezzelek,
ha hangjaid,
e piros csőrű, náthás kiskacsák,
kiket hallásom csobbanó taván
úsztatsz a partközelben,
hol izgatóan hümmögtetve,
hol túlüvöltve metrókattogást
negédes hápogásba kezdenek,
hogy mint a nád, az ember meghajol -
minek nevezzelek?
Minek nevezzelek,
ha buzgón forditasz
nyitott fájlok és szótárok között,
s egyszerre rám szökkented pillantásodat,
e szemtelen, doromboló cicát,
s míg hízelkedve hozzám dörgölöd,
tekintetem, ki ugyancsak galamb
vernyákoló szájába röppen,
s e kétszinű dög martaléka lesz -
minek nevezzelek?
Minek nevezzelek,
ha elgurulsz
lepottyanván, mint ingemről a gomb,
és elvesződsz magányod szőnyegén
(menet közben rád lép a sok hülye)
s én négykézláb kereslek mindenütt,
tegyük hozzá, hiába,
legjobb esetben is
csak gombostűbe nyúlok -
minek nevezzelek?
Minek nevezzelek?
Harmadszor is cica,
konok kislány, ki koplalásba kezd,
atyáskodó szemek ha nem vigyázzák,
mulasztásaim ürügye,
minden félelmeimnek gondosan
megágyazó mama,
hiúságom csiklandozója,
hamis, büdös kis tolvajom,
minek nevezzelek?
PETŐFI SÁNDOR
I.
Összedűlt a tél már, mint egy ócska diszlet,
Kint ülök a parkban, ölemben az ihlet.
Ölemben az ihlet - zsömle, virsli, mustár,
Téged énekellek, Pönögei Kis Pál.
Pönögei Kis Pál, gyermeke a népnek,
Kin befele bor foly, kifele meg ének,
Mit neked királyok sok nyavalyás gönce,
Tenéked a világ dohányos börbönce.
Nem vagy dán királyfi, kinek a lét tömlöc,
Tenéked a magas ég is egy nagy gömböc,
A csillagok milljom szalámi szeletke,
Számlálgatod őket füstöt eregetve.
Pönögei Kis Pál, mit pönög a lantod?
Csak a te borocskád, csak a te galambod.
Szomszéd bácsi botja ha föltűnik, már rossz -
De csak vigyázz, öcsém, leszel te még fárosz!
Leszel te még fárosz, Pönögei Kis Pál,
Csillogsz majd a nemzet polcán, mint a kristály,
Lesz még a te versed szárnyas miseoltár,
Megszólod a jámbor költőt, aki voltál.
Te leszel a kisded, mi leszünk a jászol,
Kint a Duna-parton nekünk hadonászol,
Egész világ olvas - német, orosz, angol,
Száz kiáltja vissza, amit szavalandol.
Addigra ugyancsak megkopik e dallam.
Enszivem vérébe márthatom a tollam,
Kevés lesz már akkor zsömle, virsli, mustár
Énekelni téged, Pönögei Kis Pál.
II.
Diák korában Petrovics Sanyi
(Kiről manapság annyit hallani)
Úgy döntött, hogy vándorszinész leszen,
Hiszen
Mit ér
A fej, mit nem övez babér?
Amint mondom, mit nem övez babér.
Tüstént egy társulathoz ment tehát,
Hol kérelmét nevetve hallgaták,
S szintúgy nevetve válaszolnak is:
,,Na, kis
Komám,
Előbb légy túl az iskolán,
Amint mondom, légy túl az iskolán."
De Sándorunk csöppet sem búsula,
Úgyis csak nyűg vala az iskola -
Kinek elméjét, lelkét egyaránt
A láng,
Füti,
Ugyan mit oktatnak neki?
Hát kérdem én, mit oktatnak neki?
,,Kinek keblébe lángfolyam tolul,
Minek tanuljon az, direktor úr?
Az minden földi oskolát kijárt!"
Kiált,
S Aszód
Vígan visszhangozá a szót,
Amint mondom, visszhangozá a szót.
De mámor perce, mért vagy oly rövid?
Meghalla mindent hegyiről tövig
A zord atya, s mert lágyszivűbb a kor
Akkor
Se volt,
Elverte gyermekén a port,
Amint mondom, elverte raja a port.
III.
Ó, múzsák,
Ti kilenc szeszélyes leányi az égnek,
Kiknek kegyeit
Oly sok komoly férfiu is keresi,
S kik puszit mégis szivesebben nyomtok
Nagyszáju suhancok orrahegyére,
Pusszantsatok orron,
Mert olyasmit készülök én most
Bámulatos leleményü korunknak
Okos dobozába pötyögni,
Aminek versbe szedése
Nem afféle hétvégi mulatság,
S nem megy csak úgy puszi nélkül.
Jaj, hogy múl az idő!
Gömbölyű másfél százada lesz már
Holnapután,
Hogy a hőse e versnek fölriadott,
S hogy fölriadott,
Nem késlekedett kiugorni az ágyból,
Megmosni fülét,
Levakarni nyakáról a piszkot,
Magára teríteni ingét,
Köpenyét,
S miután szájának kapuján
Mint kis létszámu, de büszke sereg
Lovagolt be a früstök,
Nem késlekedett szaporán
Az ifjak kávéházába sietni.
Ejnye, te fürge suhanc,
Ne olyan szaporán!
Engedd, hogy e napnak versbe szedője
Bámulatos leleményű korának okos dobozával
Nyomodba siessen,
S bekukkantson veled együtt
A kávéházba,
Hol már gyülekeznek az ifjak,
S hol peremén a bágyadt nyugalom poharának
Túlcsordula már
Az események forrón gőzölgő feketéje.
Hősünk nem habozott.
Nem telt bele egy perc,
S lekezelt valamennyi suhanccal
(Voltak vagy féltucatan),
S miután elkortyola egy pirosas téát hevenyében,
Magához inté egyiküket,
Valamint magához inti a tenger a csermelyt
Vihar közeledtén,
Mondván:
,,Jer csak, öcsém,
Folyj kebelembe,
S ha villám hasitotta ború
Száll majd a világra,
Tombolj velem együtt szörnyü morajjal,
Hadd tudják meg a bokrok, a fák meg a kerti virágok,
Milyen az, ha haragszik a tenger."
Így intette magához az ifjút,
Aki jött is örömmel,
És a két ifjú elsietett
Oda, hol másik két ifjú várta a jöttük.
Kik voltak ez ifjak?
Ki volt ez a négy szeleburdi fiú,
Aki két nap híján
Gömbölyű másfél százada összejöve
Kicsomózni a nemzet csuklója körül
Az otromba gubancot,
Mit a történelem gacsos ujjai rábogozának?
Hohó, te kiváncsi közönség,
Ez fúrja az oldaladat, mi?
Node csak ne busúlj,
Hisz a költő fecsegő természetü, ember
(Vagy tudj' isten miféle izé),
Mit a lelke megérez, azonnal hirdeti szája,
Nincs benne szemérem,
Még amit ő maga titkol,
Előbb vagy utóbb
Azt is kikotyogja.
Lássuk e négy ifiút hát!
Ott vala mindjük előtt a hőse e versnek,
Aki nem vala más,
Mint minden múzsafiak lánglelkü vezére Petőfi,
És akit magával cipelendett,
Az ifju Bulyovszki,
Kit bámulatos leleményü korunk
Méltatlanul elfeledett,
Ott futkosa még föl-alá
Az izgága kezű Vasvári,
Hősünk szuronyos botjával izgága kezében,
S ott vala Jókai Mór is,
A bableves elnevezője.
Föl volt téve a tűzre
A forradalom fazeka.
Egyszercsak
A széles hadonászások közepette
Az izgága Vasvári
Izgága kezéből
Kiröpült hősünk botjának szuronya,
S kisdedülep ragyogásu hegyét
Egyenest Bécs fele döfte.
,,Jaj"
Nyögte ijedten
Az izgága kezű Vasvári,
Kit e váratlan jelenet
Fenemód megijesztett,
És hősünk, aki nem vala más,
Mint minden múzsafiak lánglelkü vezére Petőfi,
És Jókai Mór,
A bableves elnevezője
Egyszerre kiálta, hogy ,,éljen!
Hisz ez isteni jel!"
És az ifju Bulyovszky,
Kit bámulatos leleményü korunk
Méltatlanul elfeledett,
Nem szólt vala semmit.
Hát, így kezdődött ez a nap,
Mely másfél század után is
Beragyogja a nemzet egét,
Valamint a derű beragyogja a nagyhasu honfiak arcát,
Ha göntéri csirkét raknak eléjük
Házi metélttel,
Jó tejfölösen,
Melléje fehérbélű kenyeret,
Meg valami jóféle borocskát,
Nem afféle hitvány vízizü lőrét,
Amilyent a dohos pincék fenekén
Eladásra erjesztget a gazda,
S hogy ez így alakult,
E négy lobogó fiatalt,
S köztük is elsősorban a leglobogóbbat,
E versnek a hősét
Méltán éri dicséret.
Továbbá méltán éri dicséret a költőt,
Ki e nagyszerü reggelt
Illendőképpen versbe szedé,
Gyönyörű danolással,
Aminél gyönyörűbben
A klasszikusok semigen csivitelnek,
S a dicséret téged is illet,
Ó, hosszu türelmü közönség,
Ki mindezt végigüléd,
S nem zavarád meg
Sem zacskózörögéssel,
Sem jóizü álomnak sipoló szuszogásaival.
RANDI
Kimondok minden mondhatót
(a fecsegésben annyi báj van),
de bárcsak arra volna mód,
hogy mibenlétem konstatáljam.
Meg a te mibenlétedet.
A csíkos kabátot, a kesztyűt,
a szipli-szeplős részeket
a soha-már-be-nem rekesztjük
röhincsélések tetején
(hogy nem potyog nyakadra egy sem?)
vagy azt, hogy ez a te meg én
végsősoron mit is jelentsen.
Hogy a sok pusziból mi lett.
Hogy van-e közös mibenlétünk.
Hogy véletlenül vagy direkt
van az, ha egy ütemre lépünk.
Hogy akkor ez most szerelem
(tudod, a soha-el-nem-válunk
én-csak-veled-te-csak-velem)
vagy egyszerűen csak úgy járunk?
ŐSZI SZONETT
Fölkél a nap, az asztalon fanyúl.
Várnánk, hogy szikra pattan, lámpa gyúl,
de október van, nyirkos és sötét,
az Úr kihörpölé arany sörét.
Arany sörét kihörpölé az Úr,
várnánk, hogy szikra pattan, lámpa gyúl,
de október van, undok és vizes,
az asztalon fanyúl, leszáll az est.
Leszáll az est, az asztalon levél,
azt írja, vártalak, hová levél?
Várnánk, hogy szikra pattan, lámpa gyúl,
az asztalon pohár, levél, fanyúl.
Október van, se fény, se árpalé,
arany sörét az Úr kihörpölé.
SE ÓDA, SE BORDAL
Jöjj, hajnali Múzsa, és írni segíts,
nem jön ceruzámra se óda, se bordal.
A papír egy üres, korareggeli beach,
jöjj hónod alatt boogie board-dal.
Kávék fanyar, őszi levét iszom én,
s úgy vágyom azokra a nyári vizekre...
Vörösödve feküdni a beach közepén,
míg jössz a homokba zizegve.
A szivacskutya hangja. Amint leverem.
Folyatom tele langyos vízzel a kádat.
Kutyaként ugrál föl a hű szerelem
rád, nyalja a tenger a lábad,
úgy jössz boogie board-dal a hónod alatt...
Állát kacorozza derűsen az Isten,
nagy, bumszli, piros seb az égen a nap.
Hova tűnt el ez, én kicsi giccsem?
Hol a hajnali pír, mi dereng le miránk,
hol a part, amin ődöngtünk mi merengve?
Sunyít a homokban a néma szilánk.
Megvágja az arcom a penge.
Lám, valaha kegyelt a te égi atyád.
Volt egy ihletteli, hajnali óra.
De a boldogságot, e régi gatyát
kinőttem egészen azóta.
És ugyan mit vennék helyette fel én,
a napra miben ki lehet gyalogolni?
Turkálok a polcon - semmi remény,
csupa régi, kinőtt, gagyi holmi.
S te a Léthe vizéből buksz csak elő,
már ott boogie boardozol, isteni lányka.
Míg trappol a parton a trampli idő,
a radírfeledés elefántja.
Link
SÓHAJNYI VERS A SZERELEMRŐL
Bár volna tél még, bár havazna hó!
De vigyorog a nap. Tavasz van, ó.
Nyúlik megint a vágyak kurta titka,
miként ha füst, fonódik ujjaidra.
Volnék nyakadra csöppent körtelé,
volnék ruhádba kent hasonlatok,
apró göröngy, ha megbotolsz belé,
kicsiny bogár, ha eltaposgatod.
Dacolnék érted kisgyerek gyanánt,
peregne rólam minden intelem,
köhögnék érted, szívnék rossz dohányt,
vacognék érted éjjel ingtelen.
*
Szánalmas házaló a vers emitt,
hivatlan álldogál az udvaron,
előpakolja ócska rímeit:
,,Magának, kedves, ingyenér adom."
Csilingelnek szavában kincsei,
batyujában csupán a csillagok.
Az ember arról ír, mi nincs neki.
Azt adja el, amit kölcsönkapott.
SZOMORÚ BALLADA AZ ILLANÉKONY IFJÚSÁGRÓL
Kondor Petyus 20. születésnapjára
Gombóc Artúr, ki hajdan annyit ettél,
hogy elpattant alattad minden ág,
s hiába lett ősz és hiába lett tél,
csak nem volt mód elérned Afrikát,
s te, nagypapa, ki egy fiókba hulltál
átfalánkolva magad mindenen,
figyeljetek e hősre, mert a múlt már
több ily nagyétkü ifjút nem terem;
ki legnagyobb evő volt héthatáron,
befalta gyermeksége sülthusát,
szegény falánk Kondor Petyus barátom,
elillant tőled is az ifjuság.
Szomoru ez, s goromba is felettébb,
ahogy néhány percünk nyakunkra hág -
jaj, emlékszem a lányok hogy szerették,
buzgón hordták utána holmiját,
sok elhagyott kabátot, ráncos inget,
percenként jött valami szöszke fruska,
és macskazöld szemével rákacsintott
szegény színtévesztő Kondor Petyusra;
azóta gyakran pironkodni látom,
a nők sem vívnak érte több tusát,
szegény délceg Kondor Petyus barátom,
elillant tőled is az ifjuság.
Hány nyelven értett! Orosz, spanyol, angol...
És hogy keverte őket! Borzalom.
Számára minden mondat új kaland volt.
Hajam ma is fülemre borzolom,
ha eszembe jut egy-egy spanyolóra.
Hogy küszködött! De nem maradt alul,
halandzsázott, mellébeszélt... Azóta
úgy hírlik, minden nyelven megtanult -
a kiejtése olyan, mint egy álom,
s elkapta mind e nyelvek ritmusát,
szegény öreg Kondor Petyus barátom,
elillant tőled is az ifjuság.
Ajánlás
Herceg, képzeld, volt a Kölyökidőbe,
s gyakran csapkodta gitárján a húrt,
lehetett volna tévésztár belőle,
de ő csak meghúzódott és tanult.
Fent ostromolja most a hegygaráton
az elméleti közgáz trónusát,
szegény szerény Kondor Petyus barátom,
elillant tőled is az ifjuság.
SZONETT EGY KISLÁNYNAK, AKI VÉSZESEN EMLÉKEZTET A MAGYAR LABDARÚGÓ-VÁLOGATOTT TÉTMÉRKŐZÉSEIRE
Az iskolánkba jár egy bájos kisleány.
Olykor halk bazmegok fakadnak ajkain,
és mindig éppen akkor vív Békéscsabán,
amikor borozhatnánk ketten hajnalig.
E két dolog nem éppen jó ízlésre vall.
Együtt mégis valami furcsa bája van,
ami tetőtől talpig fölkavar,
és amitől egészen jól érzem magam.
Úgy, mint a szurkoló, ki tudja már előre,
hogy a csapat veszít, és ennek ellenére
(vagy épp ezért) a béközépbe vált jegyet,
és ott dudál, és a zászlóját lengeti,
és tombol, és üvölt, és jólesik neki,
hogy kilencven percen át valaki más lehet.
TÉLI SZONETT
Hát, mondja, kedves, mért olyan fehér?
Kövér szeplőit hol hullatta el?
Hisz prüszköl is! Ez, kérem, csúnya jel.
Magácskának megárthatott a tél.
A dér bár összecsípte orrhegyét
(hófödte csúcsot így az alkonyat),
jót tenne most egy kis pohár konyak,
pótolni bent piros nyarak hevét.
Mert látja, kedves, hogyha jő a fagy,
az ember elfehérül, színehagy,
belakja bensejét a morc hideg.
E kókadás de oktalan! De gyors!
Mennyivel szebb a lomha medvesors!
A málnát szundikálva várni meg.
VERS A SZEMEIDRŐL
,,Szeretlek, mert oly szép szemed van,
Hogy nappal van, hol az ragyog;
Még a lelkemben sincsen éjjel,
Pedig én oly sötét vagyok!"
Vajda János
Ezt a verset a szemeidről írom, - amikre nincsen írom, - és amiktől olyan szép és nagyszerű vagy, hogy melletted minden csúf és nagyszerüetlen, - hiszen a napra lehet nézni, de rád... csak UV-szűrős napszemüvegben. - Ó, azok a lábról levevésre - kevéske - szempilla verdesést bevetve máris - ideális, - és, ha összezördülünk bután mi, - veszekedés utáni, - két, ártatlanul felhúzott szemöldök - által felöltött - bűnbánó tekintet - segítségével kikényszerített - engesztelésre egyaránt remek - szemek! - És ó, azoknak a szemeknek barnasága, - amitől az ember kapható lesz minden marhaságra... - Például olyasmi felé terelnek, - hogy ugyanannak valljak kétszer is szerelmet, - másodszor pont annyira begőzölve, - mint előszörre, - mikor más szögben állt még a kanapé - mert a tévé nem került még át a másik fal elé, - és nem volt rajta még - az a sárga pléd, - hogy ne látszódjon a sok kutyahúgy, - de mindezek dacára ugyanúgy...
Ezt a verset a szemeidről írom, - lakmuszpapíron, - ami az említésedtől kékre színeződik, - őszi mezők így, - mint az a versbeli, francia rét, - annyira kék, - amin a sok szegény, - múltszázadi tehén - kikericset rágott, - ezt a kolhicin alkaloidot tartalmazó virágot, - ami, a költő valahogy elintézte, hogy késő őszig nyíljon, - bizonyos Guillaume, - aki maga is megmérgeződött ebben a valós élményt szabad asszociációkba oldó, minden központozást nélkülöző, de teljesen dalszerű versben, - semmivel sem - járt jobban, mint a sok versbeli marha, - csak őt a kedvese szeme mérgezte meg, ami kék volt, mint a rét, nem úgy mint a tied, ami barna, - ez is jó példa arra, - hogy aki túl sokat néz egy nő szemébe, annak lakolni kell, - szegény Apollinaire...
Ezt a verset a szemeidről írom, - bevetve sok manírom, - ahogy a fönt már ismertetett módon - ódon - bükkbútor barnaságú szemedet - te is beveted, - ha az alkalom itt van, - amiben nincs annyi méreg, mint a kolhicin alkaloidban, - de valami van benne, amitől az ember óhatatlanul - bódulatba hull, - és hiába tudom például, hogy nem vagy te szende, - amikor nézel rám nagy őzikeszemekkel, akkor ez nem jut eszembe, - sőt, akkor vagyok őszinte, - ha azt mondom, hogy szinte - mindent elfelejtek ilyen esetben, - például a múltkor, mikor a dühtől egészen kiveresedtem, - és nem volt az idegállapotom se kifogástalan már, hanem gyatra, - mert arról volt szó, hogy hazajössz hatra, - és dévédézünk, - vagy ha lesz valami a tévében, akkor tévét nézünk, - de még fél kilenckor nem volt se híred, se hamvad, - nem jött tőled egy nyamvadt - sms se, vagy bármi, - és én arra gondoltam, hogy bezzeg te hogy utálsz várni, - és hogy a beléd vetett bizalmamon most esett egy nagy csorba, - és a telefonod is ki volt kapcsolva, - és aztán aggódni kezdtem, hogy valami baj történt, és azért nem sikerült hazaérned, - na és az a lényeg, - hogy végül meglettél, mert sikerült felhívnom valakit, aki tudta, hogy hol vagy, mert hogy vele voltál, - és adott, és te csicsergő hangon beleszóltál, - konkrétan azt kérdezted, hogy ,,mi újság?" - amitől felhorgadt bennem a sértett hiúság, - és miután motyogtam valamit kínomban, - a telefont kinyomtam, - és elviharzottam a lakásból dühömben, - de nem is ezt akartam mondani különben, - hanem hogy miután hergeltem magam hosszasan, - és visszamentem végül olyan bosszusan, - mint egy robbanás előtt levő reaktor, - te akkor - ott álltál az ajtóban a lehető - legártatlanabb arccal, egy fejre tehető, - plüss szarvasaganccsal a fejeden, - amilyet csak rosszhírű helyeken, - vagy vidám szilveszteri partikon viselnek, - és ami mindenki máson iszonyú idétlenül áll, de a te fejeden igéz és bizserget, - hogy az se tudjon rád haragudni, aki különben akarna, - és csak néztél rám azokkal a barna - plüssszarvasszemeiddel, - és hidd el, - nem az volt, hogy megenyhültem volna, vagy ilyesmi, - csak mindenestül átjárt a semmi.
Ezt a verset a fejre tehető, plüss szarvasagancsaidról írom, - amikre nincsen írom, - és amiket, mint mindent, mit szép kezed magadra feltesz, - életre keltesz, - ahogy az egyszerű dalformát keltette életre az a száz évvel ezelőtti Guillaume. - És ezt a verset a szemeidről írom, - amikbe ha az ember kissé beleréved, - elpárolog belőle a méreg.
VERS AZ ELEKTRONIKUS LEVELEKRŐL, AMIKET VÁLTUNK
A szívem el van, ó, egészen andalodva,
és ímé, reszketeg,
amióta veled éjente, hajnalonta
itt ímélezgetek.
S e szív - akár a jég Montblanc csucsán, ha meggyúl -
felolvad, szétreped,
ahányszor értesít a gép, hogy Önnek 1 új
levele érkezett!
És az egész világ csak egy linkgyűjtemény,
s a dolgok benne linkek -
kattintsak bárhová, folyton te tűnsz elém,
te vagy honlapja mindnek.
Be kell ugyan, hogy érjem egy jpg fájllal,
míg gépelek vakon
(mivel te otthon ülsz, amit a szívem fájlal,
s én itt, ahol lakom)
de épp ezért van úgy minden, ahogy remélem,
s vagy az, kit képzelek,
s nem éktelenkedik nekünk még itt e mélen
se pont, se ékezet
ÉNEK
melyben a költő egyebek között az ihletettség állapotának hiteles leírására is kísérletet tesz, megvizsgálja az általa használt papír és tinta minőségét, majd hősével együtt elköszön az olvasótól
Mikor a szív előnye már egy orrhossz,
s a téboly csak egy karnyújtásnyira,
akkor ül le a papírhoz s a tollhoz
a múzsák bús, dörgőszavú fia,
a tinta mellé egy kupányi bort hoz
(mást semmiképp sem illik innia),
s ha lepkeként a mennyezetre rebben,
nincs semmi meglepő ilyenkor ebben.
De jaj, van úgy, hogy jókedvű a költő,
s belső csendjét nem sértik rút neszek,
komoly tógát akkor hiába ölt ő,
hiába szól, a hangja csak rezeg,
kezéből ki-kihull a toll, a töltő,
s a ríme mind silány (akár ezek),
ezért a költők felvidulni félnek,
mert abból vers sosem lehet - csak ének.
Kedvem van énekelni - mondta nemrég
egy bárd (pedig nem volt sok öröme),
e kedv komor korunkra már csak emlék,
úgy elfogyott, akár a dödöle,
az ember nem komoly húszévesen még,
de megfontolja már, hogy dudol-e,
spórol az ihlettel búsabb napokra,
s ha mégis ír, csak súlyos kőlapokra.
Az én lapom, mellesleg, pillavékony,
s minden kis kósza szél zizegteti,
a tinta, mellyel írok, illanékony
(ki látja holnap, nem hiszek neki),
csak addig él, amíg a csillanó könny,
amíg egy durva kéz el nem keni,
addig meg könnyedén irkálok én ma -
nem is hiányzik más, csupán a téma.
No persze volna épp egy ifju hősöm,
naiv legényke, szinte még gyerek
(szegről-végről személyes ismerősöm,
kit még a szép időkből ismerek),
magát mások közt nem találja ő sem,
ha szólnak hozzá, sápad és remeg,
viszont barátja mindenféle dalnak,
főként a lüktetőnek és badarnak.
Szereti járni esténként a várost,
kivált nyáron, ha nem kell már kabát,
a lábteniszt, a nőit és a párost,
az indiáncseresznyeszörp szagát,
és szereti a szenvedélyt, a károst,
a sört, a gólt, a lányokat, magát,
szeret megállni elmélázva némán,
s a holdra nézni: ,,hogy ragyog, no né mán..."
De, kit körébe annyi röpke báj vont,
e réveteg legényke túl szerény,
nekem meg írnom kell (közelg a fájront),
s hős nélkül mit sem ér a költemény,
mi más marad? tollamra tűzni Byront,
ha már a rím őt hozta pont elém
(szerencse, mert prímább hőst, mint e lordot,
hátán e kripli föld aligha hordott).
Szeszélyes, ó, a rím, akár az asszony,
és hajlik, mint a nád (vagy épp törik),
ahogy jön, én versembe úgy ragasztom,
de el se hinné, mennyit nyüstölik
más versírók, míg könnyeket fakasztón
gurul tova, például épp Önig -
hogy Ön e tenger-sor fenéki-végi
gyöngyöt közönnyel félredobja: ,,régi".
Rímelni úgy szabad csak, mint a lordom -
de könnyen szórta őket el, nagy ég!,
mondhatták: ,,nincs már több rím erre, Gordon",
mindig talált a rímszótárba még
(ügyes kis könyv, én is zsebembe hordom,
másként, nem is tudom, hogy költenék,
ha fodrászhoz menet vagy iskolába
szivembe lép az ihlet égi lába).
Időznék még a rímeknél, de Milton
lenézi őket, és ez visszatart,
meg úgyis azt diktálja már az ildom,
hogy abbahagyjam lassacskán a dalt,
az olvasó is unja már, gyanítom,
,,van hőse a büdösnek" mondja majd,
,,mi mást akar még? feldühít egészen" -
hát jobb talán, ha versem itt bevégzem.
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Varró Dániel |
|
|
|
|
|
Offline
