|
2018-12-21 16:45:27, péntek
|
| |
| |
BALÁZS BÉLA
Balázs Béla, (Szeged, 1884. augusztus 4. - Budapest, Józsefváros, 1949. május 17.) író, költő, színész, filmesztéta, filmrendező, kritikus filmfőiskolai tanár.
A 20. századi magyar kultúra egyik jeles egyénisége, akinek műveinél is jelentősebb a szellemi hatása - többek között - a barátaira (Bartók Béla, Kodály Zoltán, Lukács György, Fülep Lajos, Hauser Arnold, Mannheim Károly) és a filmesztétikára.
AZ ARARÁTON
Nézz le Úristen, nézz le,
Valami nincs itt rendben.
Én azt mondottam, itt vagyok
És nem vettél el engem.
uram, én levetkőztem,
Mégis meztelen vagyok,
Fülem befogtam és süket,
Hunyt szemeim vakok.
Virágtalan a kóró.
Valami nincs itt rendbe:
Szívem pusztává pusztítottam
És nem kiáltasz benne.
Fekete semmiben semmi
Meztelen, meredő kérdés.
Repül a nyíl, ha célt nem állsz is
És nincsen visszatérés.
Oh uram, füleidben
Kiált és nincs mit tenned,
Mert én hiszek, mert én hiszek,
Mert mégis hiszek benned.
Viharos Araráton
Szivárványtalan éjben
Tépett gyökerem ürbe karmol
És nem mozdul a szélben.
Oh, uram, nincs mit tenned,
Már szeretődet hívjad,
Alázott hajló fejemnek alá
A térded igazítsad.
Mert sötét üstökösként
Majd szívszörnyesztve száll,
Mert zuhanni fog az ürben,
Míg öledre talál.
BALLADA
Álljunk meg, álljunk meg édes úti társam,
Bizony elmultaknak kiáltását hallom.
Bizony az elhulltak, útba elhagyottak:
Szép, régi napjaink, kiket szültünk s éltünk,
Kiáltanak értünk.
Meg ne állj, meg ne állj édes úti társam,
Bizony szívünket már hosszú uszály húzza:
Napjaink aranya, éjeink ezüstje.
Királyi teherben lassul már a lábunk,
Jaj, meg ne álljunk.
Álljunk meg, álljunk meg: csendes óra csendül,
Élet színe simul mint a tiszta tóé.
Felszínlik a mélye, mélység növevénye.
Nézd azóta milyen szép erdő virult,
Szép ország a mult.
Múló országunkból bujdosó királyok,
Számkivet minden nap új idegen napba.
Édes úti társam sohse leszünk otthon?
Szép ország a mult és sürün izen értünk.
Tán eleget éltünk? -
CAPRI
Lazurkék égbolt mélyébe merítő,
Selymes hullámon lágyan ringató,
Forró fövény aranyán altató,
Sziréndalos szépségek kertje te;
Felejtés szigete.
Bűbájod , íme, nem mindenható.
Nem ernyeszt minden kínt és bánatot.
Ciprus árnyában , márvány istenek
Között, egyszer munkások jártak ott,
Akiken nem fogott.
Feketeinges, sápadt oroszok,
Zord Pétervár gyárpoklaiból jöttek.
S édes varázsod rajtuk megtörött.
El nem feledték az otthon maradt,
Gyötrött rabtársakat.
A gyönyörűség szelíd szigetére
Szöktek tanulni rettenetes harcot,
Konok, kegyetlen, halálos csatát.
Narancsliget balzsamos illatában -
Pártiskolában.
Ám soha jeges, véres barrikádon
Olyan nehéz, hős harcot ők nem álltak,
Mint e sugárzó arany partokon,
Ahol zúdulva tört rájuk a szépség,
S szívüket védték.
Szívük keservét az ég kékje ellen,
Selymes hullámok, balzsamillatok,
Aran y fövény s narancsvirágok ellen,
A pétervári gyárpokol sötét,
Fájó , kormos dühét.
Capri, te kék felejtés szigete,
Proletárhűség megtört e varázsod .
Ciprus árnyában , márvány istenek
Között egyszer munkások jártak ott ,
Akiken nem fogott.
Ezt valaki, aki ott járt maga is,
Szelíd mosollyal mesélte nekem.
A Krim arany-kék dalos partjain .
Köröttünk ciprus és narancsvirág.
Boldog, szabad világ.
1946.
CHANSON
Kicsi virágom, arany virágom,
Jön a nyár, jön a nyár.
Tikkadt valóság, hervasztó élet.
Kicsi virágom, kár volna érted,
Kár.
Kiáslak magamból, óvatos lágyan.
Jön a nyár, jön a nyár.
Én édes májusom, ne múlj el mellőlem,
El is elültetlek emlékmezőmben.
Kár.
Emlékmezőkön májusi hajnal,
Száműzött csókok kísértete jár.
Örök virulásra várnak ott téged,
Glória-díszes sok virágnővéred
Vár.
CSILLAGOS ÉJSZAKA
Feküszöm hanyatt és fejem az öledben.
Csodálva nézek a csillagos égbe,
Ím a föld eltűnt.
Mögöttem árnya és pisla, kis fénye:
Íme ez itt a teteje, vége,
Csúcsa a földnek.
Feküszöm hanyatt és fejem az ölében.
Millió kerengő csillagot látok.
S az arcod, az arcod
Fölém hajol, s ím messze világok
Szelíden gyűlnek, kis halovány lángok,
Glóriának puha hajad köré.
AZ ERDŐ
Hűs tengere örök csendnek.
Itt elül az égi felleg.
Itt az utak elmerülnek.
Állj meg. Ez az örök erdő.
Aki belép, vissza nem jő,
Ezer évig bujdos benne.
Simogat -e bársony árja,
Ezer évnek álma, vágya?
Ezer év mint egy nap lenne.
Honnan jöttem utoljára?
Néztek-e utánam, várva,
Emberek a túlsó parton?
"Az az ösvény elvezessen,
Az az árnyék betemessen,
Szíved mindent elfelejtsen."
ÉN NEM MOZDULTAM
A régi utcán újra végig mentem.
Mint őszi erdőt olyan halkan jártam.
Mint hervadt nyárnak szőnyegén a lábam,
Elnémult múltnak hullt lombján a lelkem.
Tán nem is jártam? Tán sohase jártam?
Mint őszi erdő lombja egyre hullt
Nap-hervadás fejemre s nőtt a mult.
Én nem mozdultam. Lombhullásban álltam.
A Tisza partján álltam. Újra ott
Hol egykor vágyam csurgattam az árban
Elfolyni vele messze vándorlásra.
De alvadt vágyam várt ott mozdulatlan.
Holott sok utam és napom betölt: -
Mert áll a Tisza és folyik a föld.
FÉRFIÉNEK
Csókkal fognám be szemedet: aludj.
Mint asszonytól ha tovább kell mennem,
Úgy válok majd, halkan, lábujjhegyen
Tőled én földem s violasötét
Vastag énekszó tornyosul bennem.
Merítő, nyári sűrűben állok,
Derékig édes asszonyvetésben.
Ím ez a föld itt. Ez múlik el.
Jó íze volt. Nem innen bántott,
Messze túlról jött minden szenvedésem.
Örök szerelmek véletlen ágya,
Örök csaták múló mezője te,
Szolgáló, csendes, barna arcodat
Fennutazó, halhatatlan felhők
Havazó kínja lepte be.
De Harc alatt és szerelem alatt
Föld volt itt mélyen, lágykéjű meleg.
Kenyérszagú te, jó, alázatos,
Asszonyizű édes mulandóságom,
Tudtalak mindig és szerettelek.
Csókkal fognám be szemedet: aludj.
Asszonyaidtól is igy kell válnom.
Mert örök szerelmem kínja tündököl.
De gyönyörűségedre bársony alkony,
Borul rá férfiszomorúságom.
Így indulok majd s violasötét,
Vastag énekszó tornyosul bennem.
Héjjázó zengés a hegyek felett:
Szerettem ezt az életet
S ez az élet szeretett engem.
A vándor énekel 1923.
HAZAÉRKEZETT A SZÍVEM
Mit vígasztaltok? Nem piszkos a bánat,
Hogy mosogassam tőle szívemet.
Nem piszkos és nem sebes és nem fáradt.
Csak hazaérkezett.
Ma trónfoglal ma úrmagára ébredt.
Mint sötéttollas rácsos sisakot,
Mint izzópántú, mellszorító vértet
Öltöztem máma fel a bánatot.
És élettornyom ködös tetejére
Fekete gőggel lépve fel,
Kigyulladt kínom piros tűzjelére
Szellemhívek titkos jele felel.
Otthon vagyok. Jöhettek alkuvások,
Hitvány nyugalmak, vaksi örömök.
Keservem nehéz fegyverében állok
És máma minden jármot eltörök.
Ma visszadobtam minden örömzsoldot.
S az életet nem szolgálom: feloldott.
Ma eleresztem mindenki kezét,
S behúzom trónom sötét függönyét.
HÁROM PIROS RÓZSA
Három piros rózsa kihajlott az útra.
Tüske nem akasztott, illat megakasztott,
Három piros rózsa engem leszakasztott.
Három piros rózsa, engem ne szakíts le.
Leszakadtam máshol, leszakadtam távol,
Messze Tisza partján egy jegenyefáról.
Tátrai fenyőről barna ciprus tépett.
Ágról leszakadtam, ágon felakadtam,
Szivemet, szivemet nem a fáknak adtam.
Nem is lehet innen már hazatalálni.
Csillagzápor elől eresz alá állni,
Istenboruláskor lágy fészekre szállni.
Ágról ha szakadtam, gyökerem is volt tán?
Feleljed ha kérdik: azt az ágak érzik.
Ottan voltam otthon, ahol jobban vérzik.
Mert aki a Tisza vizét issza,
Annak fáj - annak fáj,
Fáj annak a szive vissza.
HONFOGLALÁS
No, te vándor, bujdosó te,
Látod-e már utad végét?
Otthonodat, pihenődet,
Hajszolt szíved békességét?
Bujdosásom végét látom:
Révem, célhoz érkezésem.
De nem látok békességet.
Otthont igen. Pihenést nem.
Mert aki jár messze földön,
Annak szíve álmot terem.
Messze néző, hazafájó
Képzeletek jöttek velem.
Emberölő emberöltő
Növesztette roppant haddá.
S most a honi valóságra
Vándorálmok raja csap rá.
Nem pihenő békesség ez.
Honfoglaló gyilkos harc áll.
Légy erősebb göröngyös föld
Tarka álomtáboromnál.
Csak ha szép hadam szétverted,
S szép vágyam is meg fog halni,
Akkor fogok végre, végre,
Végre otthon hontfoglalni.
Legyen rideg, puszta föld bár,
Csak ne legyen hímzett távlat.
Ott, ahol a legkeményebb,
Ott keresem meg hazámat.
S melyen bűnünk, gonoszságunk
Annyi véres sebet vágott,
megcsókolom a keserű
Árva, magyar valóságot.
Akkor egyéb nem is kell már:
Jelentkezni: Megjöttem hát.
Csendes szóval beköszönni
S megfogni az eke szarvát.
1945. április
ISTENTISZTELET
Lángolnak a csillagok odakint.
Pántüzek a kék világmezőn.
Hallod a lármáját a tavasznak?
Részeg tündércsapatok vágtatnak
Keresztül völgyön, ifjú hegytetőn.
Itt bent a sötétben örvénylik a csend.
Valami hánykolódik, száll fel a mélyiből.
Halvány az arcod, izzik a szemed,
Jéghideg az ajkad, reszket a kezed
És megrázkódtál most valamitől.
Földalatti szent tüzek lobognak
Fel a vérünkbe s összecsapnak itten.
Mi nyújtja egymás felé a karunk?
Imára kulcsolt két nagy kéz vagyunk.
Térdre, térdre, bennünk van az Isten.
KEGYELEM!
Egyszerűen, nagyon egyszerűen
szeretnék szólni hozzátok ez órán.
Rímtelen és himtelen szavakkal
és csendesen
mikor átadom nektek, amit hoztam.
Mindent, amit termettem dús gyümölcsfaként,
mely önmagát leszedve rakja az oltárra
élte aratását.
Mert messze jártam s jöttem megrakodva.
Vegyétek testem-lelkem és egyétek,
Mert bennetek lehet csak tovább élnem,
kik vagytok népem.
Gyökéreresztő családom ti vagytok.
Itt vagyok otthon. És ha kérditek
honnan tudom, hogy otthon itt vagyok
bár sok helyen
volt dúsabb, büszkébb, boldogabb lakásom,
hát megmondom, hogy épp onnan tudom,
hogy itt legrosszabb. Sehol a világon
Nem fájtam így.
Mert idegen baj nem ért szivemig.
És idegen szó bántani tud-e?
De jaj nekem, ha anyanyelvemen
nem értenek.
Ott vagyok otthon, ahol meztelen
szivem minden pillantást érez és
mindennek oka s felelős vagyok:
ez az én hazám.
Bocsássatok meg és ne bántsatok
azért, hogy jöttem tékozló fiúként,
ki szive kincsét tékozolva mindig
csak gazdagabb lett.
Bocsássatok meg, hogy nem kolduló
alázat és vezeklés hajija térdem,
de meghajtja ajándék terhe boldogan.
Nézzétek el.
Bár jártam messze s volt jó dolgom máshol
gyökerem húzott vissza s védtelen
a szivem, mert otthon van. Hazajöttem
Kegyelmezzetek!
Fényszóró - 1945. július 27.
KOLDUSÉNEK
Szegény, szerény, vándorlegény
Jött idegenből jövevény
Adjatok munkát, kenyeret.
Koronát, trónust adjatok,
Oh uralkodni hagyjatok.
Segítsetek meg engemet.
Hordanék zsákot szÍvesen
Söpörnék utcát tisztesen
De nem tudok, de nem lehet.
Jó emberek éhenhalok
Szegény vándorkirály vagyok
És nem tanultam egyebet.
Állok az utcaszegleten
Alázatosan, csendesen
Oh lássatok meg engemet.
Isten nevében egy falat
Nyissatok nekem sorfalat
És áldva áldom a kegyet.
Mert nincs az én szivembe gőg
Én minden hajló térd előtt
Mélyen meghajtom térdemet.
KÖSZÖNJÜK
Köszönjük néked, hogy legelső voltál
Elérhetetlen és hódoltató.
Köszönjük néked, mert hódolni jó
És fáj a mindig-egyenes gerinc.
Fájt hordani terhét a tiszteletnek
S áldozni, melyre rakjuk, nem volt oltár.
Köszönjük néked, hogy oltárunk voltál
És templomunk, kalaplevétető.
Mert ünnep van, ha kit ünnepelni,
Magasság van, ha felnézni lehet.
Ki leborulhat, felemelkedett,
De fáj a tető sívár árvasága.
És köszönjük, hogy testvérek lehettünk.
Mert meghajolván, mind összehajoltunk,
Egy-kupoládba békült ívek voltunk,
Mi fájva-dacos templomkeresők.
Most felszeghetjük árva fejeinket.
Meredek gőggel égnek borzadott,
Szálkás árbócok fogunk állni ott,
Vad fejfa-erdő, a sírod körül.
KŐMÍVES KELEMEN
Ihol elindula tizenkét kőmives,
Ugy menyen, ugy menyen Déva vára felé,
Ők is rakni kezdik magos Déva várát,
Akit éjjel raktak: az nappal leomlott,
Akit nappal raktak: az éjjel lomlott.
Szóval eztet mondja Kelemen Kőmives:
Kinek hazahúz a szíve szerelemre,
Nem munkára vagyon gondja gondolatja.
Akit éjjel rakunk: az nappal leomlik,
Akit nappal rakunk: az éjjel leomlik.
Azt a törvényt tette Kelemen Kőmives:
Melyik felesége hamarább kihozza
Az ebéd vékáját, kő közé rakassék.
Kő közé rakassék, ott megégettessék:
Fölhőkig épüljön magos Déva vára.
Ihol elindula az ő felesége,
Az ebéd vékáját a fejire téve
S a kicsi gyermekit a karjára véve.
Őtet is meglátta az ő kedves társa,
"Jó napot, jó napot, tizenkét kőmives."
"Istenem, Istenem, mi dolog lehessen,
Háromszor köszönni, egyszer se fogadni?"
"Azt a törvényt tette a te kedves társad,
Melyik felesége hamarább kihozza
Az ebéd vékáját, kő közé rakassék..."
"Ha úgy megutáltad velem életed is,
Nem bánom ha úgy is! Azért izentél rám,
Hamarább hozzam ki az ebéd vékáját?!"
Ők is ott a vékát fejéről levették,
az ő kicsi fiát karjáról levették.
Mikor térdig rakták, csak tréfára vette,
Mikor övig rakták,bolondságra vette,
Mikor csecsig rakták, ő valóra vette.
"Ne sírj, kicsi fiam! Vannak jó asszonyok,
Neked csecsit adnak, téged elrengetnek."
"Apám, édesapám! Hol van édesanyám?"
"Ne sírj, fiam, ne sírj! mert hazajön este."
Östét is elvárta s nem volt édesanyja.
"Apám, édesapám! Hol van édesanyám?"
"Fölhőkig fölépült magos Déva vára!"
LÁSD ITT VAGYOK
Karjaid fénylő kapuja kitárult.
Hőkölve állok meg és kérdezem:
Csak ennyi út volt s ennyi szenvedés?
Mert feltámadás kettő nem leszen.
Nincs több megérkezés
S elébehalni hiába siettem.
Megállok, hogy az út porát leverjem.
Sötét, nyers kínok szennyével hogyan
Térjek be hozzád?
Mert jaj nekünk, ha fénylő-boldogan
Nem tud felinni engem most az orcád
Mint égő hajnal illó éji felhőt.
Lásd itt vagyok, de jaj nekünk, ha vérem
Egy cseppjét csak nem süti át csodád
S el nem fájt kínok mérge jön velem.
Ne verjem inkább le mint az út porát
Az életem? -
Karjaid fénylő kapuja kitárult.
LEHETETT VOLNA
És hogyha akkor én nem megyek el,
Ki tudja sorsunk merre jár velünk? -
Egész közel
Van kettőnknek egy titkos szigetünk
De mi sem lépünk arra már soha.
Egy ajtót akkor becsuktam örökre
De ott van most is kettőnk szép lakása
Ott van mögötte.
S bár adtam fejem hiú vándorlásra
Ki mondja, hogy én hontalan vagyok?
Sok szigetem, lakásom merre járok
S útamat szegik fényes tengerek
Melyekre ki nem szállok.
Tágul és nő világom míg megyek. - -
- És az ösvényem egyre keskenyül.
MERT MINDEN ÚT
A folyó partján fel kellene mennem,
Mert arra szállnak mind a madarak.
És én is tudnám, mért beteg az ösvény
Miért oly vézna, én is tudnám egyszer.
De akkor mért is jöttem a folyóhoz?
Mert ím előttem gőggel elvonul
És tükre titkát hiába lesem,
Ha el nem oldom most a csolnakot.
Ha el nem oldom s vele nem megyek,
Elhagyva mindent, amíg teljesül,
Ahol a fűzes földpartok közé
Beolvad s ömlik a bús alkonyég.
De elhagyjam e néma, bűvös rétet?
Akkor hiába kérdeztem és sírtam,
Ha nem várom meg, míg feljő a hold
És nem hallom meg, ha a rét beszél.
Feljő a hold, szobámba is besüt
S én látom majd bútoraim arcát.
Nem fogom tudni, mért laknak velem
S szobám rejti a titkomat talán.
Titok marad a dolgok minden titka.
Mert minden út és minden végtelen.
És mindig elhágy valamit a lélek
Cserélve útat úttal úntalan.
Szép gyermekségem félbe kellett hagynom,
Szép ifjúságom nem folytathatom.
Az életútról is hamar letérek
S az utak végén van csak felelet.
MESSZE VAGY
Messze vagy, messze: most feléd is este,
ablakban állva kell kinézni messze,
mint tengerjáró szép bárkám után,
mint pálmás, kincses partjaim felé.
Most téged is szemet behunyva kell
a fájó mellből meríteni fel.
Mint eljövendő mesék neveit,
mint el sem jövő nóták ritmusát.
Messze vagy, messze. - Látlak minden este,
bárkámban vársz rám messze vizeken.
Énekled halkan legszebb énekem,
kezedben gyöngyös, fekete babér.
A MI ÉJSZAKÁNK
Nappali út a mi életünk útja
Holnapunk látjuk s a holnaputánt is,
Hanem mi ketten, mi mégis várunk,
Jelentett nekünk a találkozásunk
Jövendő csodákat.
Nappali útunknak mentén az éjek,
Óriás csillagos barlangok állnak,
Mélyükbe nem látunk. Csodaigéret
Dalol a sötétben engem és téged
És mi betérünk.
Kalandor kincsásók indulunk ketten
Beljebb meg beljebb a barlangos éjbe.
Dobogó szivünkben lobog a lámpa,
Lelkünket legyinti denevér szárnya,
Csoda fog jönni.
Szemünk már tűkrös az ajakunk száraz
Szomjunk és szavunk már elfogyott régen.
Halkuló kocsmában fárad a vágyunk.
Beljebb még beljebb. Még virrasztunk, várunk.
Valami lesz még.
Elhajtott álmunknak kísért a lelke,
Valahol elmentünk valami mellett.
Túlnan már piroslik barlangunk szája,
Csendesen, dacosan köszöntünk rája:
Üdvözlégy hajnal.
MOST
Most hulljanak le nehéz függönyök
A múlt elé és a jövő elé.
Ne láthassak fent búvó csillagot,
Ne nézhessek ki kék hegyek felé.
Lefüggönyözött, nyithatatlan frigysátor;
Csukódjon ránk és őrizzen máma.
Hajadnak arany fátyolát fejemre!
Szédítsen az úr forró üzenetje
A karjaidban végtelen imára.
Most, most hulljanak le a függönyök.
Most behúzódott minden messzeség
Szivembe: álmok és hegyeknek kékje,
Hogy nézésednek mélységét kimérje.
És most elsüllyed minden messzeség.
A vándor énekel, 1911
MOST IFJÚSÁGOD ÁLARCÁT HAJÍTSD EL
Megállj, ki vagy? Itt van a vágynak vége.
Álomhatár ez és halogató
Lágy messzeség nem kéklik már előtted.
Mint megtaposott kígyó minden út
Szívednek fordul itt: Megállj, ki vagy?!
Nem andalít vigasztaló jövő
Mint dajka hangja félő gyereket.
Mert nincs már dajkád, nincsen már jövőd.
Szemed között hideg szuronyhegy áll:
Rettentő Most és Itt. — Megállj, ki vagy?!
Most ifjúságod álarcát hajítsd el.
Mert szeretőid hozomra szerettek
S férfit ígértél a barátaidnak.
Megállj, ki vagy? Most mondd, most cselekedd.
Íme a sorsod ledobta az ingét.
Fájón álmodtad magad nagyszerűnek
S édes fájás volt, hogy még nem vagy az.
Lágy szomorúság kékjében ha ködlött:
Erős bátyáddal ketten voltatok.
De most lett napja a találkozásnak.
Letépi rólad búvó bánatod.
Megérkezés rettentő örömét
Vágja beléd, arany baltát, a Most.
Nincs még egy perced. Szemközt állsz vele.
És egyikőtök meg fog halni itt.
NEM FÉRSZ KÖZELEBB
Hiába. Túl sokat álmodtam rólad,
Túlsoká néztem a távolba várva.
Hiába tartalak a karomba zárva
Nem vagy közelebb.
Szoríts és harapj, hadd érezzem a véred,
Legalább fájjon valami.
Lelkem még mindig a távolba réved.
Való lett álmom: most álom az élet,
És én még fázom.
Szoríts és harapj, a bűbájt tépd el.
Mért borong bennem még vágy és bánat?
Gondolatom mért száll keresve széjjel?
Egyedül vagyok, mint álmomban éjjel
És csodálkozom rajtad.
Hiába. Túlsokat álmodtam rólad.
Hiába tartalak most karomba zárva
Ölelhetsz, csókolhatsz, mindhiába!
Nem férsz közelebb.
NOCTURNO
Kievezünk. - A partok elmaradnak,
Hanyatló bibor bércei a napnak.
Kinyilt az éj. A fényfüggöny levált.
A földhajó kis kikötőből újra
A partatlan sötét vizekre szállt.
A földhajón kigyulladnak a fények,
Millió ablak és millió lélek.
Csókok, dalok, piros lámpásszivek.
Szép izzó díszben száll a föld hajója.
De nem tükröznek a sötét vizek.
Idegen, hűvös, örök ár körül
Feketén, némán, mérhetetlenűl.
A földhajón megkuporog a dal.
És én is kajütablakomba állok
Virrasztani a virrasztóival.
Idegen, hűvös, örök ár körül
Szemem nyílása kerekre feszül,
Haj, csókos, dalos, alvó emberek,
A hajón lék van. - A lelkembe halkan
Zuhognak be szent idegen vizek.
1910.
ORSZÁGÚTON
I.
Az erdőben szövődik az este,
Megyek haza, mert anyám keresne.
Eressz el, eressz el.
Alkony vére csurog a mezőre,
Véres lesz a cipőd sarka tőle.
Ne menj el, ne menj el.
Halavány hold süt az éjszakába,
Édes anyád öltözködik gyászba.
Eridj már, eridj már.
Az erdőben hálót szőtt az este,
Nem megyek el innen ha küldesz se,
Mindegy már, mindegy már.
II.
Fehér vizirózsát fontam a hajadba
Mert sötét éjszaka fekete hajad
Kiviszlek a tóra barna ladikomba.
Mert olyan szomorú, néma vagy magad.
Nem kérdem meg ki vagy, nem kérdem meg mid fáj,
Ma leltelek, holnap eleresztelek
Ülj szembe és nézz rám. Mint búvár a gyöngyöt
Fekete szemedben könnyet keresek.
Behajtunk a nádba. Várj míg feljő a hold,
Akkor majd add ide halovány kezed,
Ha az ezüstrózsa kinyílik a tóba
A legszebb mesémet mesélem neked.
III.
Csókold meg és gyerünk tovább.
Nem fogod soha többet látni
Lehet, hogy ő volt neked szánva
Vele tudnál te csak megváltva
Az élet tetejére hágni
Csókold meg és gyerünk tovább.
Az enyim nem sir - halovány.
Azt kérdezte csak, hogy mért megyek
Nem volt-e szép amit itt éltem?
Én meg homályos vágyakról beszéltem
Országokról amiket keresek.
Az enyim nem sir - halovány.
Csókold meg és gyerünk tovább.
Szép volt. Gyere ne nézzünk vissza értük.
Úgyis vágyunknak délibábja
Emlék tengerből száll fel nemsokára
És el nem érjük soha, mert már éltük.
Csókold meg és gyerünk tovább.
ÓH FÁJÓ ZITAREH
Szemöldököd sötét diadalívén át
Indult el szívem élni, Zitareh.
Azóta a nagy életpalotát
Sok kincses szobán lakta, Zitareh.
De néha kérdi: honnan érkezett?
De néha kérdi: hol van? - Zitareh
S révedve nézi a kapu felett
A régi porló címert, Zitareh.
S mint sorsa titkát késő ivadék
Betűzi le a jelszót: "Zitareh".
És próbálja vigyázva fáj-e még
Olvasható fájással: "Zitareh".
Mert jaj, ha fájó címered lehullt
Éltem kapuja elé, Zitareh,
Öröksötét függönyként hull a mult.
Borzongva érzem néha: már heged
Szívembe karmolt képed Zitareh
És behúnyt szemmel próbálom szemed
Fájatni és a szájad, Zitareh
S keresve fájom végig rajzodat.
Mert nem vagy, hogyha nem fájsz Zitareh.
Bűvöltél-e azóta másokat
Képed vérző tükrévé Zitareh?
Mert hogyha nem fájsz, álom volt a Volt,
Jaj kiálts akkor értem Zitareh -
Mint izzó fájdalom szobort
Valóra fájlak újra, Zitareh.
AZ ÓRÁK
Heverek a forró fövényparton
Mellém lapul a halovány Tisza
Szomjú kezem puha vizébe tartom
Mint ahogy játszom szeretőm hajával
Nagy néma dél borul ránk izzó-kéken
Meztelenítő mindentfelejtéssel.
Aranytűz újjal túrja a fövényt fel
Köröttem a nap.
És felettem elhúznak az órák
Mint idegen, szép, nagy madarak
És sorsom, harcom szárnyaikon hordják
Magosan szállva, távolodó dallal.
A dal lebűvöl s tehetetlen nézem
Hogy idegenül, büszkén elvonul
Az én életem. S mozdulatlanul
Heverek a forró fövényparton.
ŐSZ
Ősz van, hideg van, nyirkos ködben áznak
holttestei a hullott leveleknek.
A ködbenjárók eltévednek,
és összebújnak, akik fáznak.
Vigyázzunk, mi ketten ködben jártunk.
Ki tudja mi a találkozásunk?
És akik azért ölelnek, mert fáznak,
megfizetnek az első napsugárnak.
ŐSZI VARÁZS
Most gyerünk innen, mert jön a varázs.
Vörösen áll a nap a hegy fölött,
S a sárga hegy mögött ott áll az ősz.
Gyerünk, gyerünk.
Nézd, izzó érccé válik
Az erdő már és a lombfödte föld.
Késő.
A dermedt rézerdőben állunk.
Ne mozdulj már. Egy gally törjön belőle:
S megkondul, dördül hetedik határ
És sorsod mélye visszhangozik tőle.
Ne mozdulj már, mert felriad a zajra.
Most hallgasd, hogyan hullanak szelíden
Kis érclevelek pengő érctalajra.
Halk harangjáték. Az erdő dalol,
S temetkezik csendes búcsúztatóval.
Nézd, ott a nap a hegy mögé hajol.
A hegy mögött, ahol a köd vonul,
Egy óriás zokog hangtalanul.
RÉGI KÖNNYEK
Mindenhová el kellene mennem,
Hová szívem régen sírni hordtam.
El kell vinnem, hogy nevessen ottan,
Mert ott most is siratnak még engem.
Régi erdőm tépett hajjal, gyásszal
Gyászol vérző törzsével a fáknak.
Ottan most is vacognak az ágak
S régi tájak búja ideárnyal.
El kell mennem régi szobám látnom,
Mert ég benne még magányom vágya
Vérző lánggal. Égve maradt máglya,
Istenemúlt, elhagyott oltáron.
Leszedem majd gyászom lobogóit,
Hogy árnyékuk rám és rád ne szórják.
De hogy érjem el a régi órák
Messze úszó fekete hajóit?
Fehérséged fényli most a lelkem.
Hiába. Nem száradnak a könnyek.
Régi nóták, rég olvasott könyvek,
Mindig, mindig siratnak majd engem.
RÉG VOLT
Rég volt. - De hogyha hulló este
Múlik a táj s alig emlékezem
Már, milyen volt a völgy,
Ügy fáj, mint elmúlt szerelem
S egy régi arcz, melyet nem láthatok.
Rég volt. - De most is dalolok
És minden dal az első dal marad.
És egyszer régen
Nem tudtam mi fáj, mikor felfakad,
Őt kivánom-e vagy az éneket.
Eég volt. - De hogyha hulló este
Múlik a táj s alig emlékezem
Már, milyen volt a völgy,
Vágyom új dalra fájón, nehezen
És felsajog egy régi szerelem.
Vasárnapi Ujság 1910.
A SZAVAK SÍRNAK
Verseskönyv elé
Szavak vagyunk csak, úrnő, ránk ne nézz.
Fátyolosarcú, bús rabszolganők.
Mi hirnökök vagyunk csak és nehéz
Igáját hordjuk zsarnok értelemnek,
Jelenteni mely küldött nem jelenhetőt
S a mondhatatlant mondjuk, nem magunkat.
Szavak vagyunk csak, úrnő, ránk ne nézz
Mert orcánk többé nem hozzánk hasonlít
És szemünkből, jaj, már nem mi tekintünk.
Rajtunk jelentés vámpírjai ülnek
Szép vérünk festi fényes-láthatóvá
S mi halványodva roskadunk elébed
Mi már jelentünk, magunk nem vagyunk
Csak hasonlítunk, magunk nem vagyunk
S ha megértettél bennünket, megölsz.
SZERENÁD
Aludj, aludj. - Nyugodtan alhatsz.
Az én szerelmem fel nem riaszt.
Mint ködlő éji mécs virraszt,
Megfesti lángja álmaid.
Ha lobog is, ne félj, ne félj.
Lángtenger a Walkür körül.
Ölelve véd, hozzád nem ér
S nem alszik el. - Aludj, aludj.
SZERETNÉLEK MEGVÉDENI TŐLEM
Szeretnélek megvédeni tőlem,
Ölbe kapni s elfutni előlem
Valahová messze.
Két karomba rejteni a vágyad,
Térden állva őrizni az álmod,
Hogy velem ne álmodj.
Szeretnék el, messze a jövőbe
Futni veled, hogy akkor is győzve
Még szeressük egymást.
S néha rólam emlékezni csendben
És csendesen elsiratni engem:
Egy régi barátot.
SZÓLOK BARÁTOMHOZ
Csókold meg és gyerünk tovább.
Nem fogod soha többé látni.
Lehet, hogy ő volt neked szánva,
Vele tudnál te csak megváltva
Az élet tetejére hágni.
Csókold meg és gyerünk tovább.
Az enyém nem sír; - halovány.
Azt kérdi csak, hogy mért megyek,
Nem volt-e szép, amit itt éltem?
És én homályos vágyakról beszéltem,
Országokról, amiket keresek.
Az enyém nem sír; - halovány.
Csókold meg és gyerünk tovább.
Szép volt. Ne nézzünk vissza értük.
Vágyunknak úgyis délibábja
Emléktengerből száll fel nemsokára
És el nem érjük soha, mert már éltük.
Csókold meg és gyerünk tovább.
TALÁLKOZÁS.
Túlsokat álmodtam, álmodtam rólad.
Túlsokat néztem a távolba várva.
Itt tartlak most a karomba zárva
És nem vagy közelebb.
Úgy csak szoríts, had érzem a véred,
Fúrd csak a fejed kabátom alá.
Lelkem még mindig a távolba réved.
Való lett álmom s most álom az élet
És én még fázom.
Szoríts, csak szoríts. A bűbájt tépd el.
Mért borong bennem még, vágy és bánat?
Gondolatom mért száll keresve széjjel?
Egyedül vagyok mint álmomban éjjel
És csodálkozom rajtad.
Túlsokat álmodtam, álmodtam rólad.
Itt tartlak most a karomba zárva
És ölelsz és csókolsz és mindhiába.
Nem férsz közelebb.
TAVASZ CSATÁJA
A déli szél rákúszott, mint a kígyó.
Az alvó földet megmarta a kígyó,
Mézes méreggel a dühös tavasz.
Vigyázz!
Remegő rét borzolja vékony szőrét.
Lila felhők alatt
Sovány kamasz-fák kis, zöld szemei
Riadva néznek:
Mi ez?!
Langyos tavasz kúszott rá, mint a kígyó.
Virágot vérzik a mező.
Ezer gyereklány tágult szemei
Riadva néznek:
Mi lesz?!
Lila felhők gördülnek. Ólmos mámor
Gázol s portyázó illatok
Száguldanak át rémült szíveken,
Dühös hordái a tavasznak.
Hiába minden!
A déli szélbe karmolnak az ágak. -
Távoli dörgés. -
A nyírfák törzse sápadtan világít. -
Zápor, zápor!
Dús, langyos méreg méze csordul, árad.
Forró, szagos fúvása gyúló láznak.
A fájó föld lázadva lángol
Az éj felé.
Az éj megáll lila felhők között.
Egy sárga fal tüze harap belé.
S a borús erdő dermedt villámlása,
A nyírfák fehér izzása dacol.
De ím a hold nagy ítélete jő.
Ezüst csodáján elcsittul a rét,
S az ámuló gyümölcsfákon kigyúlnak
A tavasz fehér mártirglóriái.
TAVASZ VOLT
Piros este kertbe mentem
Hervadt akácfürtre leltem
Piros este haloványan
Azt is földről felemeltem: -
Hát tavasz volt?
Hóvirágok - első méhek -
Gesztenyefagyertyák égtek -
Hol kellett volna megállnom?
- Egyszer először szólt ének
A mezőről.
Egyszer felriadtam. A hold
Idegen, nagy, eleven volt.
Denevér szállt el előtte. -
Akkor, az, az a tavasz volt.
S valaki várt.
Barna este kertben járok,
Talán valamire várok.
Vajjon mostan mi múlik el
Holdak, dalok és virágok
Mögött rejtve? -
TAVI NOKTURNO
Most elhallgattatok
Te és a tó és a nagy éjszaka.
Most összefogtatok
És köztetek most egyedülmaga
Van a szívem.
A szemeid úgy feketéllenek,
Mint hogyha az éj nézne rajtuk át.
Nem értelek. -
Te asszony, mondd, hol van a te hazád,
Mit akartok?
Nézd, nézd a tó, hogy szívja fel
Az egész, bomló éjszakát magába,
A kemény hegyek árnya oly puhán
És feketén borul az árba,
Beléhajol a karcsú fűzfaág
Bús megadással. És a nyárfa
Fáradtan ejti lombját le a tóba
És nézd, hogy ezüst leveleket hullajt
A hold, a hold - és elhalóba
Ezüst levelet ringat minden hullám,
Ringatja bágyadt, titokzatos mámor
S a néma, sötét vízen végigborzong
A violaszín, csendes csillagzápor. -
Nézd, nézd, hogy szívja fel az éjszakát a tó.
És szív és hív sötét szemed.
És tudom, hogy a tó néz rajta át
És rám mered. -
Te asszony, mondd, hol van a te hazád,
Mit akartok? ! -
Oldd el a csolnakot.
Fázik a szivem egyedülmaga.
Az örvény megfogott -
Megyek, megyek. - Szédül az éjszaka. -
Evezz be halkan.
Vigyél magaddal el.
Bágyadtán fekszem. Szivem védtelen.
Nézz rám, nézz rám, míg halkan evezel:
Sülyedjek mindig, mindig csendesen
A szemed után.
Vasárnapi Ujság 1909.
TÉL MÚLTÁN
Tavasz van. De nem kiáltok.
Nem ujjongok, nem kiáltok.
Jöjjetek csak, jöjjetek.
Barkaerdők, tarka kertek,
Pillék, fecskék jertek, jertek.
Én népem, én táborom.
Így köszöntlek. Nem kiáltok.
Soha ti azt ne tudjátok,
Mely gyötörten vártalak.
Így - mint megtért asszonyt: halkkal:
Sem mosollyal, sem sohajjal.
Vége. - Táncolj táborom.
Vívtam durva téli haddal.
Álltam durva, kemény daccal.
És szenvedtem végtelen.
Ím megenyhül dermedt arcom,
Ím elejtem csorba pajzsom
S felzokogok csendesen.
TRISTÁN HAJÓJÁN
Fényednek tőrét megmártottad bennem:
Csordul a vágy, vagy vágyódása vágyra
S van nagy bujósdi életre halálra.
Te keressz engem mondd vagy én kereslek?
Mert csillagokba botlottam gyakorta,
Szent illatok állották el utam
S hívó szavadnak hálója uram
Hullott reám hogy tovább ne eresszen.
De árkon bokron minden boldogságon
Minden üzöttön már keresztül űzve,
Nézd nem a tüske, Uram nem a tüske
A puha rózsák véreztek meg engem.
Mert árkon bokron törtetvén utánad
Izedtől édes szívek között járok
Mondd mi neked a bokor és az árok?
Ajkammal úttá gázoljak-e mindent?
Mert asszonyom szemén besüt az ég
Ragyog az ég de szeme nem ragyog.
Mondd, láthatatlan szolgaangyalok
Az élet minden szeretnivalói?
Mert már tudom, a szépség nem te vagy
És nem te vagy a gondolatnak fénye,
És lakatlan a jóság boldog mélye
A jóság, még a jóság sem te vagy.
Én minden bokrod rezzenését látom
Takarod-é vagy mutatod magad?
Nevetem édes kacérságodat
Lásd térden állva nevetlek Uram.
Mert vágyhajóm bár vágyvihar hajítja
És minden part a vitorlámba fordul
Kormányon markom lássad meg se mozdul
Mert jó hajó a vágy, a vágy, a vágy.
Tengerek törnek partok elmerülnek
Örök hajó a vágy, a vágy, a vágy
Habszerelem, habgondolat, habélet.
De kősziklám a vágy, a vágy, a vágy.
Te keressz engem mondd vagy én kereslek?
Mert asszonyomat édes kikötőnek
Küldted a szivét jó horgonyvetőnek.
De asszonyom a vágy, a vágy, a vágy.
Már kikötőid mind tehozzád kötnek
Horgonyod horgán himbálok az ürben
Magad te üzted uram, nem én üztem
Te vagy a vágy, a vágy, a vágy.
1916
TUDOM
Régóta jössz mögöttem
Lábujjhegyen mögöttem
Tudom.
Zörgött a fű is néha
Ajtó csapódott néha
Emlékek borzolódtak
Mint gyenge fű a réten
Mögöttem
Szoknyád szelében.
Én múltam múlni hagytam
Dúlttá lakottan hagytam
Tudom.
És fénylik fényességgel
Sohsemvolt fényességgel
Óh takarító tündér
Valaki jár ott csendben
Mögöttem
S tisztogat benne.
Én múltam múlni hagytam
Lerongyolódni hagytam
Tudom.
És mégis itt van minden
Hímes ruhámul minden
Óh szép palotahölgyem
Valaki hordja vágyát
Mögöttem
Múltam palástját.
Nyugat 1916.
ÚTILAPU A TALPAMON
Darvak, gólyák költöztek először
Aztán indult a sok viziszárnyas
Törik szélben már a száraz nádas
Kopasz fákon látszanak a fészkek.
Lám csontos már az országút járni
Kocsinyomban a vörös nap fénye
Aranyszálat húz a messzeségbe
Fénytelen viz tükrözi a partot.
Csudálkozva körül-körül nézek:
Lám mostan itt vagyok! -
Sok emberben most barátot érzek
És meghatva szólitom meg őket.
És az uccák oly halványak, szépek
Mintha már csak emlékeznék rájuk
Súlytalanul ingok, ködre lépek -
Talán én is megyek nemsokára?
VÁRLAK
Óriás órák csarnokain által
Csendülnek lépések. Valaki jő.
Szikrázó percek forró záporával
Zuhog arcomba az idő.
Várlak.
Szomjú utak kanyargó száguldása
Görbül elém, hogy érkezésed lássa.
Száz vágycsatorna. Most szakad a révbe:
Ájultan ájul lábaid elébe.
Várlak.
S az utcák hosszán nyomomban maradt
Emlékek állnak néma sorfalat
És zászlóthajtva kegyelemre várnak.
VIGYÁZZ
Amig szeretsz, tiéd a hatalom,
Mert csókod alatt vonaglik kezem
S alázatos, rossz lelkiismerettel
Hajtom térdedre szégyenkezve
Ártatlan, szerelmes fejem.
De hogyha elhagysz, vigyázz, jaj neked,
Mert szabadon és tisztán, fennyen állok
Akkor és százszor szebb leszek.
S melyet leraktam szerelmed előtt,
Minden díszt újra magamra veszek.
És enyém akkor a bús hatalom,
Mulasztott múlt lesz mind ami ragyog.
És fejethajtva, irigykedve nézed,
Hogy mit takart el a te ölelésed
Mert én vagyok az úr, mert mégis én vagyok
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Balázs Béla |
|
|
|
|
|
Offline
