Belépés
menusgabor.blog.xfree.hu
"A világ pocsolya, igyekezzünk megmaradni a magaslatokon." / Honoré de Balzac / Menus Gábor
1940.08.11
Online
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/2 oldal   Bejegyzések száma: 10 
Heltai Jenő: Régi nők
  2019-01-10 21:30:09, csütörtök
 
 







Heltai Jenő: A RÉGI NŐK . . .




Tudod-e még a régi nőket ?
Fáj még, hogy el nem érted őket ?
Üres fejű kóc-lelkű bábuk,
Szájuk piros volt, szép a lábuk.
Jöttek, ragyogtak megigéztek,
Te meg dadogtál mint a részeg,
Azt hitted akkor túl nem éled,
Hogy mással hálnak nem tevéled,
Gőgös királynők, tiszta hattyúk.....
Talán még sírtál is miattuk.

Hányszor motyogtad zagyva lázban :
"Nem jól csináltam, elhibáztam.
Tovább kellett vón könyörögni,
S jól járok én is mint a többi.
Megkóstolom jóízű húsát,
Nem ölne meg a szomorúság."
És hajtogattad még sokáig :
"Egyik bolond volt, rongy a másik,
Álmatlan éjjelt, szép szerelmet
Sem ez, sem az nem érdemelt meg."



Gőgös királynők, tiszta hattyúk ?
Hamar leszállt az alkonyatjuk.
Egy év... vagy öt-hat... s fényevesztett
hazug bűbájuk kopni kezdett.
Jaj, hova lett a sok parázna,
Friss fiatal test vad varázsa ?
Izzó nyarukra hűvös ősz ült,
Sok meghízott... egy meg is őszült,
Templomba jár ma, vén boszorkány...
Szívedben elcsitult az orkán.

Tudod-e még a régi nőket ?
Szeretted és gyűlölted őket.
Aztán te is vénülni kezdtél,
Elszáll az élet, ugye tesvér ?
Nem vagy te már a régi éhes.
Hány éves is vagy ? Hatvan éves ?
Mire reád köszönt a hetven,
Csak temetőt látsz vén szívedben.
Itt nyugszik egy nő... ott megint egy...
Jó volt-e, rossz-e... végre mindegy !







Heltai Jenő: Régi nők

Link

Link



A régi nők

Link


















































































 
 
0 komment , kategória:  Heltai Jenő   
Heltai Jenő: Szabadság
  2018-12-07 18:00:20, péntek
 
 







Heltai Jenő: SZABADSÁG


Tudd meg: szabad csak az, akit
Szó nem butít, fény nem vakít,
Se rang, se kincs nem veszteget meg,
Az, aki nyíltan gyűlölhet, szerethet,
A látszatot lenézi, meg nem óvja,
Nincs letagadni, titkolni valója.

Tudd meg: szabad csak az, kinek
Ajkát hazugság nem fertőzi meg,
Aki üres jelszókat nem visít,
Nem áltat, nem igér, nem hamisít.
Nem alkuszik meg, hű becsületéhez,
Bátran kimondja, mit gondol, mit érez.
Nem nézi azt, hogy tetszetős-e,
Sem azt, kinek ki volt, és volt-e őse,
Nem bámul görnyedőn a kutyabőrre
S embernek nézi azt is, aki pőre.

Tudd meg: szabad csak az, aki
Ha neve nincs is, mégis valaki,
Vagy forró, vagy hideg, de sose langyos,
Tüzet fölöslegesen nem harangoz,
Van mindene, ha nincs is semmije,
Mert nem szorul rá soha senkire.
Nem áll szemébe húzott vaskalappal,
Mindég kevélyen szembenéz a Nappal,
Vállalja azt, amit jó társa vállal,
És győzi szívvel, győzi vállal.
Helyét megállja mindég, mindenütt,
Többször cirógat, mint ahányszor üt,
De megmutatja olykor, hogy van ökle...
Szabad akar maradni mindörökre.

Szabadság! Ezt a megszentelt nevet
Könnyelműen, ingyen ajkadra ne vedd!
Tudd meg: szabad csak az, aki
Oly áhítattal mondja ki,
Mint istenének szent nevét a jó pap.
Szabad csak az, kit nem rettent a holnap.
Ínség, veszély, kín meg nem tántorít
És lelki béklyó többé nem szorít.
Hiába őrzi porkoláb s lakat,
Az sose rab, ki lélekben szabad.
Az akkor is, ha koldus, nincstelen,
Gazdag, hatalmas, mert bilincstelen.
Ez nem ajándék. Ingyen ezt nem adják,
Hol áldozat nincs, nincs szabadság.
Ott van csupán, ahol szavát megértve
Meghalni tudnak s élni mernek érte.

De nem azért dúlt érte harc,
Hogy azt csináld, amit akarsz,
S mindazt, miért más robotolt,
Magad javára letarold,
Mert szabadabb szeretnél lenni másnál.
A szabadság nem perzsavásár.
Nem a te árud. Milliók kincse az,
Mint a reménység, napsugár, tavasz,
Mint a virág, mely dús kelyhét kitárva
Ráönti illatát a szomjazó világra,
Hogy abból jótestvéri jusson
Minden szegénynek ugyanannyi jusson.
Míg több jut egynek, másnak kevesebb,
Nincs még szabadság, éget még a seb.
Amíg te is csak másnál szabadabb vagy,
Te sem vagy még szabad, te is csak...
Gyáva rab vagy.


Heltai Jenő: Szabadság

Link



Heltai Jenő: Szabadság - SlidePlayer

Link
























































































 
 
0 komment , kategória:  Heltai Jenő   
Heltai Jenő
  2017-01-06 19:29:41, péntek
 
 







HELTAI JENŐ - A mosolygó bölcs


Heltai Jenő (Budapest, 1871. - Budapest, 1957.): író, költő, újságíró, Herzl Tivadar meghatározó cionista politikus, publicista és író unokatestvére.

Heltai Jenő 1871. augusztus 11-én született, 145 éve /napra pontosan 69 évvel korábban, mint én/. Ő azonban komoly életművet hagyott maga után, mintegy 70 éven keresztül ontotta magából verseit /már 14 éves korában publikálták verseit/, novelláit és színpadi műveit. Szinte egész életében népszerű volt, még az ellenfelei is szerették. Mosolygó bölcs volt élete végégig.

A könnyedség és komolyság, az enyhe irónia és az enyhe szorongás, a kritika és a megbocsátás szellemes egybeötvözője. Nem mellesleg a századfordulón született pesti kabaré oszlopos tagja, ez időben lopta be magát a pesti közönség szívébe.

86 éves korában, 1957. szeptember 3-án hunyt el.

"Megbízhat-e az író abban, hogy adatai ennyi idő elmúltával is hitelesek-e még, hiszen a világ azóta többszörösen fölfordult, sok minden elértéktelenedett, romba dőlt, elpusztult. Hatvan évig ide-oda csapongó újságíró, szerkesztő, könyvkiadó, színházigazgató, író, drámaíró, kabaréköltő, francia, angol, olasz és német színdarabok és versek fordítója voltam. Éltem Párizsban, Londonban, Bécsben, Berlinben, Konstantinápolyban. Beszélni nem szerettem. Irtóztam a hangzatos szavaktól, ömlengéstől és az olcsó gyöngédség fitogtatásától. Barátaimat jobban szerettem, mint ők engem. Nem értettek meg, nem is fáradoztak azon, hogy megértsenek. A humoristán nincs áldás. Annak az a fontos, hogy nevessenek rajta."










AMIKOR MEGÖREGSZÜNK


Szívem falán a gond sötétlik,
Egy árny a hófehér falon:
Óh, megöregszel te is egyszer,
Én édes, szőke angyalom.

A szőke haj ezüstre válik,
Barázdás lesz a homlokod,
És csókos ajkad pírja elvész
S a szíved halkabban dobog.

És benne mélyen eltemetve
A régi, régi szerelem,
És szenvedélytelen, szeliden
Fogsz társalogni énvelem.

Igérd meg azt, hogy kezed akkor
Kezemből vissza nem veszed,
S szeretni fogsz majd akkor is még,
Mikor már én is vén leszek.

Ígérd meg azt, hogy megbocsátod,
Hogy oly nagyon szerettelek,
Hogy rácsókoltam ajakadra
Sok év alatt a zord telet.

Ígérd meg azt, hogy megbocsátod,
Hogy elhervadtál keblemen,
Hogy másnak senkije se voltál,
Csak nékem voltál MINDENEM.

Ígérd meg azt, hogy szemrehányást
Szíved magadba nem fogad
S nem kéri tőlem soha vissza
Aranyos ifjúságodat







APÁM


Egyszerű ember volt apám,
És nem hagyott semmit se rám,
Se pénzt, se nevet, se tanácsot,
Legyen emléke mindig áldott.
Tűrte, hogy járjak szabadon,
Sokszor de balga utamon,
Örült, ha vakmerőn repültem,
És nem szidott, ha tétlen ültem.
Ha ijesztett a meredek,
Kezem megfogta. Szeretett.
A szíve egy volt a szívemmel,
Mért nem lehettem olyan ember,
Mint az apám?

Halk, szűkszavú volt és szegény,
A bánat fátyla volt szemén.
Sok élőt, sok halottat gyászolt,
Az élet néki pusztaság volt,
Száz keserűség pohara,
Kegyetlen izzó Szahara,
Örök homok, kevés oázis,
Sokat bántották. Én is, más is.
De sohasem panaszkodott,
Férfi volt, bátor, bölcs, nyugodt.
A sok bajt elviselte mégis,
Mért nem tanultam tűrni én is,
Mint az apám?

Mikor az ideje letelt,
Lázadozón nem feleselt,
Meghalt, mikor meghalni kellett,
Senki sem állt az ágya mellett.
Én istenem, ha menni kell,
Add, én is így mehessek el,
Éjjel, sötétben, észrevétlen,
Büszkén, magamban, ahogy éltem.
Mikor az élet menekül,
Haljak meg én is egyedül,
Egy vén díványra ráborulva,
És senkire se rászorulva,
Mint az apám.


Heltai Jenő: Apám

Link








BALLADA A HÁROM PATKÁNYRÓL


Ott, ahol a Ferencváros
Hinti báját szerteszét,
Egy pazar, nagy pince mélyén
Három patkány éldegélt.
Három patkány, három testvér
Pajkos, fürge és bohó,
S mint az ifjusághoz illik
Folyton éhes és mohó.
Volt a kedves pince mellett
Egy csemege-bolt,
Ahol csupa elsőrangu,
Finom holmi volt.

Egyszer, éjjel a legelső
Fürge patkány útrakelt,
Hogy a boltból átcsempésszen
Egy kis finom eledelt.
Lábujjhegyen járt a polcon
Elkerülve minden zajt,
Megevett egy adag sajtot
Rá volt írva "Gróji sajt".
Föl is fordult nyomban tőle,
S lett belőle holt -
Mert a finom gróji sajt, az
Hamisítva volt!

A második ifjú patkány
Bánatosan útra kelt,
Hogy a boltból átcsempésszen
Ő is egy kis eledelt.
Lábujjhegyen járt a polcon,
Mert a bölcs mindig vigyáz,
Nekiesett egy gyümölcsnek,
Rá volt írva "Ananász".
Föl is fordult nyomban tőle,
S lett belőle holt -
Mert a finom ananász is
Hamisítva volt.

A harmadik ifjú patkányt
Lesujtotta a dolog.
Sírni kezdett: "Nem élem túl,
Én is inkább meghalok.
Társak nélkül egymagamban,
Így az élet mit sem ér..."
S hősiesen patkánymérget
Vett a boltba háromér.
Ez a patkány ma is él még,
Hogyha meg nem holt,
Mert a patkányméreg is csak
Hamisítva volt!


Heltai Jenő - Ballada a három patkányról { Déri Tamás }

Link








BUDAPESTI NÉPDAL


Budapesti szép asszonynak
párja nincs, párja nincs,
valahány van, egytül-egyig
drága kincs, drága kincs.

Feje búbján tornyos-bornyos
frizura, frizura,
részletekre vásárolta
az ura, az ura.

Empir-ruha, princessz-ruha
csipke blúz, csipke blúz,
kis kalapja, nagy kalapja
van vagy húsz, van vagy húsz.

Kígyó-cipő, azsúr selyem
harisnya, harisnya,
odahaza meg üres
a tarisznya, tarisznya.

Kávéházban elolvassa
a lapot, a lapot,
így talál a randevúra
alapot, alapot.

"Gentry asszony" álnév alatt
levelez, levelez,
az urát meg úgy hívják,
hogy Abelesz, Abelesz.

Este hatkor moziban ül
az édes, az édes,
szeme, szája, keze, lába


beszédes, beszédes.

A sötétben jól esik
a flörtölés, flörtölés,
odahaza sorsa úgyis
böjtölés, böjtölés.

Udvarlót tart, szeretőt tart
rogyásig, rogyásig,
megy az egyik, jön helyette
a másik, a másik.

A szivébe Jancsi, Pista,
Elemér, Elemér,
s még vagy három kényelmesen
belefér, belefér.

Magát méltsás asszonyomnak
hivatja, hivatja,
mikor meghal, egész város
siratja, siratja.

Kis angyalok menyországba
viszik őt, viszik őt,
mint közismert, tisztességes
úri nőt, úri nőt.







BÚCSÚ


Kitől elűz a sors, a mostoha,
S kit látni többé nem fogok soha,
Tengerszemű, ábrándos kis leány
Egyszer csupán hallgass még énreám.

Egyszer csupán hadd mondjam el neked,
Hogy foglyodul ejtetted szívemet
S hogy légies tündéri alakod
Szívemben mindörökre élni fog.

Egyszer csupán hadd mondjam el neked,
Szegény szívem, hogy mennyit szenvedett:
Hogy megölője volt e szerelem,
Oly édes oh! és oly reménytelen.

Egyszer csupán hadd mondom el neked,
Hogy mint megúntam már az életet:
Hogy szívem oly kietlen, oly sivár
S hogy nincs hite, hogy nincs reménye már.

Aztán megyek...Te, kedves gyermekem
Mondj egy hideg, közömbös szót nekem.
S míg két szememben égő könny rezeg:
Nyújtsd búcsúcsókra hófehér kezed







CASANOVA


Száz éve most, az erkölcsös csehek közt
Szemét lehunyta egy vidám legény,
Fölváltva volt ő koldus, úr, író, hős,
Tiszt, pap, bűvész, kém, gazdag és szegény.
De bármi volt is, bármily állapotban,
Ajkán örökkön pajkos szó fakadt,
A nagy Jacopo Casanova volt ő
S mindig szerelmes volt a nagy Jakab.

Maga megírta sok nehéz kötetben
Kalandjait (nevekkel) sorra mind,
Ez immorális és ledér iratba
A jól nevelt lány bele nem tekint.
Megírta híven, hogy csent, hogy csatázott,
Hogy volt az ólmok börtönébe rab,
De a börtönben, mennyben és pokolban
Mindig szerelmes volt a nagy Jakab.

Olasz, görög, német, hollandus, angol,
Lány vagy menyecske, mindegy volt neki,
Heléna, Róza, Toinon, Tereza
Báját e mű lelkesen hírdeti.
S bármerre járt: Velence, Moszkva, Párizs
Szított szívében újabb vágyakat,
Kocsin, gyalog, hajón, lovon, ladikban,
Mindig szerelmes volt a nagy Jakab.

Volt felesége, meghalt, elsiratta,
Vett másikat s melléje szeretőt,
Csókolta azt, kiért a szíve lángolt,
Reggel, ebédnél, este, délelőtt.
Nem volt tüzes szívének semmi sem szent
És ujjongott, ha új kaland akadt
Gyermekkorában, ifjan és elaggva,
Mindig szerelmes volt a nagy Jakab.

Száz éve most, hogy meghalt, eltemették
Az erkölcsös csehek közt valahol,
Sírja fölött bizonnyal rózsa nyílik
S a bokorban fülemile dalol.
Bár sose tért meg, nem hagyta nyugodni
A szív, e nyughatatlan húsdarab:
Az isten megbocsátja bűneit, mert
Mindig szerelmes volt a nagy Jakab.







A CSEND HANGJA
(A Néma levente - részlet)


A csöndet szeretem, meg a virágot,
Galambok közt, virágos szigeten
Békés családi kör az álmom.
Derű és nyugalom, parányi házban...
Az élet szép. Tenéked magyarázzam?
Szeressük egymást! Isten arra rendelt.







CSILLAGOK


Ti csillagok, ti árva csillagok,
Én is talán testvéretek vagyok.
Mert az a sorsom, ami a tiétek:
Égek, kiégek, ahogy ti kiégtek.
Nem üstökös, parányi szürke bolygó,
Magányos éji vándorhoz hasonló.
Úgy járom itt lent ezt a földi pályát,
Ahogy ti fönt a kék ég Szaharáját.

Nem tudva merre, meddig, hova, honnan,
Társatlan úton, bús rabszolgaságban.
Keringve egy kegyetlen Nap körül,
Ki nyomorunkon meg nem könyörül,
Fényt gyéren ad csak, fukarul melenget,
De lángoló ölébe bé nem enged,
Tüzes ostorral kerget menni, menni,
S nem hagy pihenni, nem hagy megpihenni.

Ti csillagok, gyötrődő csillagok,
Én is talán testvéretek vagyok.
Mert nyögöm én is ugyanazt az átkot,
Mely titeket ver, csillagmilliárdok.
Nem szabadulunk a babonás körbül,
Utunk alattomosan visszagörbül.
Rajta hiába robogunk tova,
Nem érkezük meg soha sehova.

Százezer éves, egy napos, egy órás
Meddő keringés, szédült forgolódás,
S én is, ti is, mint könnyű kis pihe,
Beleveszünk a szörnyű semmibe.
Ti csillagok, haldokló csillagok,
Én is talán testvéretek vagyok







DAL


Én Istenem, ugyan hová lett
A régi jókedvű gyerek?
Ebben a mélabús fiúban
Magamra alig ismerek.

Elüldögélek órahosszat
És közben ásítok nagyot,
A jó barátok azt beszélik,
Hogy szerfölött bolond vagyok.

Barátaim, ilyen az élet,
Aki tapasztalt, tudja már...
A poétából kritikus lesz,
A kis szamárból nagy szamár.







DAL


Nekem a kézszorítás nem elég
És nem elég az olvadó tekintet,
Hogyha szeretsz, légy jó és bőkezű,
Adj nékem dúsan, tékozolva mindent.

A karcsu test vakító kincseit,
Az ölelést, mely fojtogat, megéget,
Mindent, egészen, őrülten, vakon,
Minden szerelmet, jóságot, hűséget.

Mindent! Ha szenvedsz is belé, de tűrd
Hogy ifjuságodat mindenből kifosszam,
Csak az enyém légy, egyedül enyém,
Urnőm a jóban, rabszolgám a rosszban!

Ne sírj, ha szánnak, ha körülkígyóz
Az óvatos nők mérges suttogása,
Hogyha szeretsz, ne szégyeld és ne rejtsd,
Szeress! Szeress úgy, hogy mindenki lássa!

Imádj! Bálványozz! Istened legyek
S más Istenektől a szíved ne féljen!
Légy büszke rám és arra, hogy szeretsz.
Nézz a világba gőgösen, kevélyen!

Hírdesd, dalold, kacagd, sírd, hogy szeretsz,
S hogy mindörökre a tiéd szerelmem!
Hogy félve nézzen minden nő reád
És minden férfi engem irigyeljen!







DAL


Az életem javát már eltemettem,
Az ifjúságom elmaradt mögöttem,
Mint vén koldus mögött a sánta eb,
A maradékbul éldegélek holtig
S ha meghalok, ki mondja majd, hogy volt itt
Valaki, százezreknél becsesebb?

Ki mondja? Senki. Senki meg nem értett.
Igaz mértékkel nékem sose mértek,
Megcsaltak és kifosztva állok itt,
Ki bánja? Mindegy. Nem fáj. Nem panaszlom,
Hogy múzsám és a többi csókos asszony
Másoknak adta legjobb csókjait.

Rablók, hódítók, költők és királyok
Nyüzsögjetek! Én csöndben félreállok,
Nem izgat vágy és nem hevít a hit,
Oda nem adnám semmiért nyugalmam
És csak magamnak dúdolgatom halkan
A bölcs lemondás fanyar dalait.










DAL A RÓZSÁRÓL


Egy rózsaszál szebben beszél, mint a legszerelmesebb levél,
Nem tud az írni, aki küldte, és aki küldte már nem él.
Nyugszik a csöndes temetőben, szemét lezárta a halál,
Az ő porából nőtt e rózsa, e rózsa, rózsa, rózsaszál.

Az ő porából nőtt e virág, életre kelt a néma rög.
Meghalt a lány, de él hűsége, és él szerelme, mely örök.
Átragyog az a bús koporsó, a sírgödörből is kiszáll:
az ő emléke ez a rózsa, e rózsa, rózsa, rózsaszál.



Egy rózsaszál, ezt hoztam én, benne az ő szerelme ég,
Így tud a hűséges szerelmes a síron túlról szeretni még.
Nyugszik a csöndes temetőben, szemét lezárta a halál,
Az ő porából nőtt e rózsa, e rózsa, rózsa, rózsaszál.

Nyugszik a csöndes temetőben, szemét lezárta a halál,
De él szerelme, ez a rózsa, e rózsa, rózsa, rózsaszál.







DECEMBER


Nem pesti hónap: budai hónap,
Kisvárosi, falusi hónap,
Nem jazzal, rádióval hangos
Vásáros, mai hónap:
Százévelőtti, régimódi, biedermeierhónap,
Gyermekéveink hónapja,
A szülei ház hónapja és a nagy téli szünidőé,
A Megfagyott Gyermek hónapja,
És Andersen kis gyufaárus lányáé,
A fehérszakállú Mikulásé
És a küsded Jézusé,
Jóság és szeretet hónapja,
A megfogyatkozott jóságé és a
megcsappant szereteté.
Mert kihűlt a remény kemencéje a Földön,
Nincs, aki újra befűtse.
Didereg az Ember,
Haldoklik a világ.
Ez a melegségre szomjas jégvilág,
Mely időtlen idők óta koldusan nyeli
Az áldott Nap maradék-tüzét,
A türelmes föld gyérülő szenét
És a jóság és szeretet isteni kenyerének morzsáit.
Hová lett az isteni kenyér,
Mely azért volt, hogy mindenkinek
Jusson belőle egy karéj?
Alig maradt belőle egy decemberre való
Egy napra való
Egy estre való,
Egy karácsonyestre való!
Talán imádkozni kellene!
Vagy visszanézve arra, mi mögöttünk van,
Megfogni egymás kezét,
Összebújni, egymást megölelni
És utolsó szikrájából annak, mi bennünk emberi,

Új tüzet rakni új jövőhöz
És friss kenyérsütéshez.







DIADAL


Azt súgja néha-néha lelkem,
Hogy szebbet, jobbat érdemeltem,
Nevem sugárzóbb fénye mellett
Valamicskével több szerelmet.

Sugárzóbb fényt és több szerelmet...
Nem fáj, hogy ebből semmi sem lett
Nem fáj, hogy a remények, álmok
Romján ma egymagamban állok.

Nem fáj, hogy semmit el nem értem,
Ejh, boldogulni nem nagy érdem.
A szenvedésben, pusztulásban,
Bár szomorú - de szebb varázs van.

Hogyha a szívem panaszának
Csak egyszer is visszhangja támadt,
Ha egy dalom könnyet fakasztott,
Mit bánom én a sok kudarcot!

És hogyha egyszer egy leány volt,
Aki egy percig értem lángolt:
Ma fittyet hányok mindeneknek,
Mit bánom én, ha nem szeretnek!

Egy dal, amelyet emlegetnek,
Egy csók, amelyet nem felednek:
Bármi rövid volt, bármi rég volt,
De diadalnak épp elég volt.







EGY ASSZONY KEZE


De jó egy kis kezet
A kezünkbe fogni,
A karcsú ujjakra
Szavakat lehelni,
Csókokat dadogni,
A finom ereken,
Mint kék tengereken
Kábulásba veszve,
Elhajózni messze,
Sehol meg nem állni,
Folyton jönni, menni,
végül partra szállni,
Végül megpihenni
Rózsaszín szirteken
Koráll-szigeteken,
Az éles körmökön,
örök örömökön.

Ó, áldott asszonykéz,


vágyak forralója,
Gondok altatója,
Izzó homlokomon
Hűvös fehér pólya,
Drága élő bársony,
Te maradj
a társam,
Örökre, örökre.
Mikor sírdogálok
Könnyem te töröld le,
Te szoríts marcangolj,
Ha lázad a vágyam,
Mikor valami fáj,
Te simogass lágyan,
S halottas órámon
Bús szemfedő selyme,
Te hullj takarónak
Megtört két szememre,
Elnémult szívemre.







EGYSZER CSUPÁN...


Egyszer csupán hadd mondom el neked,
Szegény szivem, hogy mennyit szenvedett:
Hogy megölője volt e szerelem,
Oly édes oh! és oly reménytelen.

Egyszer csupán hadd mondom el neked,
Hogy mint megúntam már az életet:
Hogy szívem oly kietlen, oly sivár
S hogy nincs hite, hogy nincs reménye már.







ELÉG VOLT


Nem szomjazom több új kalandra,
Adieu örökre szerelem!
De megsiratlak ifjúságom,
Mely léha volt s örömtelen.

Nem ingerel több karcsú termet,
Nem ingerel több rózsa-ajk,
Vágyón e szív nem fog dobogni,
Vágyón ez ajk föl nem sóhajt.

És nem leszek többé - "cousin-om"
És még kevésbé "jó barát"
Rideg közönnyel elkerülöm
A budoárok illatát.

És nem hoz édes izgalomba
Egy téte-á-téte, vagy más titok.
S a zsúrokon ha nem is alszom,
De legalábbis ásítok.

És az örök láz nem gyötör majd,
Lassan a vérem is lehűl -
És elhagyott fagyos magányban
Lézengek árván, egyedül.

Míg rám talál egy szőke lányka,
Ki mosolyogva csókra int -
Aztán feledve minden elvet,
Belé bolondulok megint.







ELSŐ SZERELEM


Ha meghalunk, és eltemetnek együtt
Oly kedves, híves őszi est legyen,
Mint az, amelyen egymást megszerettük
Gül-Baba sírján a Rózsa-hegyen.

Merengve némán ültünk mind a ketten,
A legutolsó rózsa nyílt tövén,
Te keblemre borultál önfeledten,
S ajkammal ajkadat kerestem én.

Esküd, szerelmed, minden semmivé lett,
Többé sosem találkozál velem,
De emléked megőrzöm, míg csak élek,
Utolsó rózsa, első szerelem.






EMLÉKKÖNYVBE


Akit az istenek szeretnek,
Örökre meghagyják gyereknek,
Bizakodónak, nevetőnek,
Az élet útja annak puha szőnyeg,
Útravalója sugaras derű,
Mely ólmot színarannyá aranyoz,
Széppé a rútat, jóvá, ami rossz.
És nagyszerűvé azt, ami egyszerű,
Újjá az ócskát, tengerré a tócsát.
A világ annak micsoda?
Mindennap millió új csoda,
Sok tarka álom és kevés valóság.
Tündérek és mesék víg birodalma,
Amelyben győz a jó, kárt vall a gaz, hamis,
Amelyben minden alma aranyalma
És az marad befőtt korában is,
Játék az élet, élet csak a játék
S élet, halál egyformán szép .
Maradj gyerek te is hát kis leányom,
Mosolygó lelkű, üde, friss,
Maradj gyerek, szívből kívánom,
Még nagymama korodban is.

Aki ezt a verset írta
Nem rigó és nem pacsirta,
Csak afféle bölcs bagoly,
Zord romok közt huhukol.







EMLÉKLAP


Ha eljön egykor az az óra
S oltár elé lépsz valaha,
Jut-e eszedbe majd szerelmünk
S az a sok boldog éjszaka?

Elmondod-e akkor magadban:
A bús fiú, most merre jár?
Ki főz teát szegénynek este,
Az ajtóban reá ki vár?

Ki varr a mellényére gombot,
És harisnyát ki köt neki?
Ki az, ki puha kezével
Magányos ágyát megveti?

Fejét ki hajtja kebelére,
Vággyal ki csügg az ajkán?
Szép szőke lány, ábrándos arcú,
Vagy fitosorrú barna lány?

Narancsvirággal a hajadban
Gondolsz-e arra édesem,
Be szép is volt, mikor rám varrtál
S teát te főztél énnekem!

Be szép is volt, mikor te csüggtél
Remegve, vágyva ajkamon.
És te vetetted meg az ágyam
Fehér kezeddel, angyalom.










EPILÓG


Régi nóta, régi nóta...
Kornyikálom évek óta,
Évek óta szól a dal:
Voltam én is fiatal.

S hej, mikor még vígan éltem,
Szerelemről döngicséltem,
Mit az ajkam rebegett,
Nem hallgatta senki meg.

Évek jöttek, évek mentek,
Ifjuságnak, szerelemnek
Mindörökre vége már,
Lett belőlem vén szamár.

Most mikor már összetörve,
Nem vágyódom új gyönyörre,
Bókba, tapsba nincs hiány:
Ez az én tragédiám.







AZ ESERNYŐ


Nemrég egy súlyos pillanatban
magamhoz egy tanárt hivattam:
hogy itt mi fáj, hogy itt mi szúr
no, nézze meg professzor úr!
Ő odanéz, ő idenéz
s azt mondja: Semmi az egész!
De óvatosságból barátom
a hasát mégis föl kell vágnom!
Az ingujját föltürte rögtön
és vágni kezdett a kegyetlen.
Sokat nevettem életemben
de így még sohasem nevettem.

És vágni kezdett jobbra, balra
aztán...no, aztán összevarrta
majd a tanár úr, a derék
föltette a cilinderét
fölhúzta mindkét kesztyűjét
és tanakodva nézett szét.
Az esernyőjét ó, a bamba
bent felejtette a hasamba.
Én láttam mikor beletette
de azért sem figyelmeztettem.
Sokat nevettem életemben
de így még sohasem nevettem.

Mikor fizetni kellett, - lám, lám!
Az ernyő rajta volt a számlán.
Az ára ötven korona
és nem nyithatom ki soha.
Ezerszázötven koronát
nyújtottam a tanárnak át.
Azaz hogy pardon... Már előre
levontam húsz fillért belőle:
ez jár nekem mint ruhatárnak
ezt a tanárral megértettem.
Sokat nevettem életemben
de így még sohasem nevettem.







ÉLETRAJZ


Az egyszerű szó kedvelője voltam,
Ékes szavak kincsével meg nem áldott.
Nem tépegettem tarka szóvirágot,
Sosem szavaltam, mindig csak daloltam.

Nyájas közönség nyárspolgári tapsát
Sosem kerestem. Mertem írni bátran.
A magam útját álmodozva jártam,
Csodálatos cél: édes céltalanság!

Éltem soká a pesti rengetegben,
Szabad madár, ki ágrul-ágra rebben,
Kegyelt a jó sors, balsors üldözött.

Himbált az élet, föl-le, föl-le... mint a
Síró-mosolygó kisfiút a hinta,
Pihét a szellő ég és föld között.







FILOZOFÉMA


Fut az idő, tűnnek az évek,
Erőm is elhagy, fogy az élet.
A sírba térek meg maholnap
De ott is még szeretni foglak.

Az ajkamon még sohse csüggtél,
Enyém se voltál szőke tündér,
Még nem pihentél karjaimban -
Én azt hiszem, jobb is, hogy így van.

Homályos álmaim ködében
Meg-megjelensz gyakorta nékem
S vérem emészti, hozza lázba
Vak szenvedélyem lángolása.

Egy csókodért epedve, égve
Száll sóhajom a semmiségbe,
Örök szomjúság gyötör, éget
S nem tudlak elfeledni téged.

Ha boldog lettem volna véled,
Talán már meg sem ismernélek,
Ha egymást meglátnók az utcán,
Talán a nevedet se tudnám







HALOTTAK NAPJÁN


Hideg eső, őszi szél,
Térdig érő sár van.
Egymagamban üldögélek
Szűk kicsiny szobában.

Ablakomban mécses ég,
Halovány a lángja,
Emlékedet siratom ma
Kökényszemű lányka.

Összefonom két kezem
Halotti imára,
Szeretnélek elfeledni,
De minden hiába!

Hisz te voltál mindenem
Ezen a világon:
Boldogságom, gyönyöröm és
Boldogtalanságom.

Elfeledtél angyalom,
Más kedvese lettél,
Azt se tudod, ki az, akit
Egykor úgy szerettél.

Azt se tudod merre van,
Azt se tudod hol jár,
Az meg szegény úgy elsirat,
Mintha halva volnál.







HÁROMTÓL HATIG


Elmentem egyszer önhöz édes,
Sok sok igérgetés után,
E diszkrét célra ön kibérelt
Egy kétszobás lakást Budán.
Oh nem valék szerelmes önbe,
Ettől nyugodtan alhatik.
De hát nem tudtam mit csinálni
Háromtól hatig.

Férjem ilyenkor nincsen itthon,
A magány rossz tanácsadó,
Átmentem többször is Budára,
Ez ugye megbocsátható?
Ön oly szelíden tud susogni
Ez engem úgy elandalít...
A végén a babája lettem
Háromtól hatig.

A nagy szerelmi virradatra
Hamar borult az alkonyat,
Eloszlott lassankint a mámor,
Tűzünk lassankint lelohadt,
Ritkábban mentem át Budára,
Ön is csak néha-néha hítt,
Ilyenkor szörnyen untuk egymást
Háromtól hatig.

Ma szakítottunk, hála isten,
Szívem dobog, szemem ragyog.
Nem kell többé Budára mennem,
Szabad vagyok, szabad vagyok!
Derülten nézek a jövőbe,
Csak egy dolog nyugtalanít,
Hogy mit fogok ezután csinálni
Háromtól hatig.







IMA


Rongyos a nadrágom,
Lyukas a harisnyám,
Üres a kulacsom,
Lapos a tarisznyám.
Te hatalmas isten
Odafönt az égben,
Mikor veszed észre
Az én szegénységem?

Hiába vetettem,
Sohasem arattam,
Hiába indultam,
Egy helyben maradtam.
Te hatalmas isten
Odafönt az égben,
Mikor veszed észre
Az én szegénységem?

Mikor veszed észre,
Az én pőreségem?
Mikor veszed észre
Az én dőreségem?
Mikor nyittatod ki
Kapuját a mennynek,
A többi koldussal
Hogy én is bemenjek!







IMA


Ha hazatérek kis szobámba
Én befejeztem robotom:
Szűzies, tiszta szerelemmel
Egy arcképhez fohászkodom.

Ahogy gyerekkoromba tettem,
Imára kulcsolom kezem,
De az imádság nem a régi...
Már arra nem emlékezem.

És áhitattal trédre hullok
És ajkamon sohaj fakad:
" Te, aki jobb vagy mindeneknél,
Áraszd reám malasztodat!

Te, akihez a szenny nem ér föl,
Te édes, szőke, tiszta szent,
Kinél fehérebb szőke angyal
Egyetlenegy sincs odafent.

Emeld magadhoz azt a szolgád,
Ki most a lábadhoz borult,
S bocsásd meg néki szeretettel,
Hogy bűnös és hogy nyomorult.

Bocsásd meg néki, hogy hitetlen
És hogy a bűne millió,
Hisz nem lehet mindenki tiszta
És nem lehet mindenki jó.

Bocsásd meg néki, hogy szerelmes,
Hogy életének nem örül,
És nem lát glóriát seholsem,
Csak a te homlokod körül."







IMA


Isten, ki élsz, isten ki úr vagy,
Itt lenn a földön s fönn a mennyben:
Add, hogy a drága, az imádott,
A szőke lány szeressen engem.

Add, hogy enyém legyen szivének
Minden szerelmes dobbanása,
Add, hogy ne sírjon soha másért
És ne nevessen soha másra!

Add, hogy örökké szomjas ajka
Csak az enyémmel forrjon össze,
Add, hogy a testét csókjaimmal
Csak én, csak én - más ne fürössze!

Add, hogy szemének tiszta kékje
Vigasztalón csak rám ragyogjon,
Add, hogy amellyel őt dicsérem,
A dal szivemből ki ne fogyjon!

Add, hogy a keblemen találja
A napsugár s az éj sötétje,
Add, hogy örökre hű maradjon
És senki tőlem el ne tépje!

Add, hogyha elmegy messze tőlem
És jár akármi messze tájon,
A lelke hozzám visszavágyjon,
A lelke hozzám hazaszálljon!

Add, hogy e verset elolvassa
S ha elolvasta, hát megértse.
És add, hogy én is ott lehessek
Mikor azt mondja? "Csak azért se!"







INTELEM


Ne higgy a gőgös, zordon Oktatónak,
Ki fékezésre és tűrésre nógat,
Megmagyarázza, hogy csak gyönge láb vagy,
És rádparancsol: légy szerény, ne lázadj,
Ne is kívánj a jobból egy szemernyit:
A bölcs lemondás minden kínt megenyhít
Szépség - silányság! Mámor - rossz gyümölcs!
Vágyak - szamárság! Előlük a bölcs
Fejét homokba dugja, mint a strucc.

Ne higgy a gőgös, zordon Oktatónak!
Higgy bátran abban, hogy szebb lesz a holnap.
Talán egy óra, egy parányi perc
Meghozza azt, amit kívánni mersz...
Csak addig élsz, amíg kívánni tudsz.







KARÁCSONY


A szeretet nagy ünnepén,
Amikor minden csupa fény,
Amikor minden csupa pompa
És csillogó a karácsonyfa,
Mikor az angyal szárnya lebben
És békesség van szívekben,
Nagynak, kicsinynek gyönyörül,
Amikor gazdag és szegény örül,

A szeretet nagy ünnepén,
Mikor kiújul a remény,
Amikor testvér minden ember
És egy a másnak könnyes szemmel
Bocsátja meg sok vétkeit,
A dús a kolduson segít,
Mikor fehéren száll a béke árnya
Minden kunyhóra, minden palotára,

A szeretet nagy ünnepén,
Amikor annyi költemény
Hirdeti ékes mondatokban,
Hogy végre ismét karácsony van,
Mikor övéihez rohan
Mindenki meghatottan, boldogan,
Mikor mindenki egyetért,
Mindenki egyért, egy mindenkiért.

A szeretet nagy ünnepén...
Tovább miért is fűzzem én?
Mikor az angyal szárnya lebben,
Sok-sok minden van a szivekben,
Irigység, méreg, epe mennyi!
Csak szeretet nics egy szemernyi.
De mindegy! Minden csupa pompa,
Csillog, ragyog a kará.csonyfa,
Telizsúfolva minden ág,
Lóg rajta sok cifraság,
Hány ember sóhajt most nagyot:
"Bár X. Y. lógna ott
A karácsonyi dísz helyén... "
A szeretet nagy ünnepén.










KÉRDŐÍV


Mikor elnémul megkínzott szived,
Eléd teszik a nagy kérdőivet.

Mit mozdulatlan ajkad elsóhajt,
A láthatatlan jegyző jegyzi majd.

Mit fogsz felelni -- mert felelni kell! --
Az életedet hol hibáztad el?

Hol kanyarodtál balra jobb helyett?
Felelj! Tudod az átkozott helyet?

Ha menned adná isteni csoda,
Mondd: visszamennél még egyszer oda?

Veszett fejszének hajszolva nyelét,
Az út robotját újra kezdenéd?

Míg űz a vágy és sarkantyúz a gond,
Megfutni mernél még egy Maratont?

Mindaz mi hitvány, hazug, és hamis,
Végigcsinálnád, mondd, másodszor is?

Miért? Miért? Új célokért? Avagy
Azért, hogy eljuss oda, hol ma vagy?

Hogy elfelejtve minden régi kínt,
Rimánkodhass és harcolhass megint?

Ezért a díjul zsugorin kimért
Keserves, édes, pici életért?







A KIS VARRÓLEÁNY


Sok szép lánynak vallottam szerelmet,
Szerettem szőkét, barnát egyaránt.
Szerettem angol és spanyol kisasszonyt,
Grófnőt, színésznőt és parasztleányt.
Szerettem mind-mind, és ők is szerettek,
Legalább ezt mondotta mindahány,
De még úgy soha senkit nem szerettem,
Mint téged, kedves kis varróleány!
Úgy van, szeretlek! Ím' nyiltan bevallom,
Hisz nem először történik velem,
Hogy szívemben, melyet üresnek hittem,
Fészket rakott megint a szerelem.
És csak a te képed ragyog szívemben,
Ez tükrözik vissza minden falán,
Mert még úgy soha senkit sem szerettem,
Mint téged, kedves kis varróleány!
Szeretlek, ahogy ember csak szerethet,
Sőt még azon túl is szeretlek én,
Ki téged mint én úgy szeretne, hidd el,
Nincs senki, senki a föld kerekén!
Igaz ugyan, hogy nem te vagy az első,
Kinek e szép frázist elszavalám, -
De még úgy soha senkit sem szerettem,
Mint téged, kedves kis varróleány!
Az első légyottra is jól emlékszem.
A fasorban, a vén hársak alatt,


Merengve ültem egy kidőlt fatörzsön,
S vagy három óra hosszat vártalak.
Voltam ugyan légyotton már nem egyszer,
De ekkor mindig a hölgy várt reám;
Mert még úgy soha senkit sem szerettem,
Mint téged, kedves kis varróleány!
S midőn előttem végre megjelentél,
Azt hittem én, mesék tündére vagy,
És leborultam, forrón könyörögve,
Hogy mindörökre, mellettem maradj...
Végül az első csók, igaz jutalmam,
Hogy néma vággyal csüggtem ajakán...
Ah! még úgy soha senkit sem szerettem,
Mint téged, kedves kis varróleány!
Örök hűséget fogadnék, azonban
Te is tudod jól, hogy azt nem lehet.
Az ember ritkán ura a szavának
És oly kevés, amit ígérhetek.
Hű leszek hozzád két, három, négy hétig.
Sőt, ki tudja, még tovább is talán,
Ha hűtlenségem bölcsen megelőzve
Meg nem csalsz engem kis varróleány!







KI TUDJA?


Ki tudja,hány perc, hány óra, hány nap az élet?
Öszintén remélem, mielőtt életem végére ér,
Lesz még szerencsém ölelni, szeretni téged.
Eljössz e egy nap szerelmemért?
Semmit nem várok, csak remélek.
És mint az óramutató az órán, mendegélek,
Ha már nem lesz holnap, én attól sem félek,
Nem fáj a szív,ha nem dobog, és nincs benne élet.
De ma még itt vagyok, és még élek,
Szeretlek, mig a nap ragyog az égen.







KORZÓ


Ott, ahol a vén Dunának
hullámai muzsikálnak
hol a székek, padok állnak
de a villamos szalad
hol az aszfalt sohse porzó
ott virít a szívet-orzó
mámorító déli korzó
félig kopasz fák alatt.

Csillogó a víz ezüstje
és a propellerek füstje
mintha hányná poklok üstje
kanyarogva kavarog.
És e bájos környezetben
felöltőben vagy zsakettben
ámde mindig rendületlen
sétálnak a magyarok.

Itt sétál a büszke gyáros
s mivel itt mindenki páros
itt az egész Lipótváros
az ötödik került.
Mit kíván a magyar nemzet?
Van-e több ily viharedzett
tősgyökeres, tőrülmetszett
flörtölési terület?

Mert a fővárosi felnőtt
méltányolja itt a delnőt
és ha keres, hát itt lel nőt
bús szívének ideált.
Akad asszony itt temérdek
kiben nincsen önző érdek
s akit mégis félreértett
eddig minden jó barát.

Mindig akad itt egy Olga
akinek nincs semmi dolga
aki el van hanyagolva
s bánatában csókot ád.
Akinek a férj, az áldott
respektálván a családot
már egy párszor megbocsátott
s még vagy tízszer megbocsát.

Mindig akad itt egy Örzse
(törzse ama Izrák törzse
melynek otthona a börze)
s ez az Örzse oly deli.
Jár suhogva, jár lebegve
szól kacéran, enyelegve
és mivel a férje medve
a kalandot kedveli.

És csinos leányok serege
fürgén lépked mint a zerge
s tereli helyes mederbe
a mellékelt bankfiút.
Hogy az majdan véges-végül
hozony és másni nélkül
vegye őket feleségül
s éljen boldogan, ha tud.

Jönnek randevúzó-vitézek
egyik elszánt, másik félszeg
és a levegőben élcek
kóvályognak ostobán
mint megannyi tépett szárnyú
mélyen leszállított árú
sikertelen, buta, bárgyú
ódivatú monoplán.

Aki jó, az lát és győz itt
márciustól késő őszig
egymást agyba-főbe főzik
itt a nők, a férfiak.
Rajtad ó, te szívet-orzó
mámorító, déli korzó
mindenki a flört-toborzó
cifra táncát lejti csak.







LELKEM FALÁN


Lelkem falán a gond sötétlik,
Árnyék a hófehér falon:
Oh, megöregszel te is egyszer,
Én édes, szőke angyalom.

A szőke haj ezüstbe szürkül,
Barázdás lesz a homlokod,
És csókos ajkad pírja elvész,
A szíved halkabban dobog.

És benne mélyen eltemetve
A régi, régi szerelem,


És szenvedélytelen, szeliden
Fogsz társalogni énvelem.

Igérd meg azt, hogy kezed akkor
Kezemből vissza nem veszed,
S szeretni fogsz majd akkor is még,
Mikor már én is vén leszek.

Ígérd meg azt, hogy megbocsátod,
Hogy oly nagyon szerettelek,
Hogy rácsókoltam ajkaidra
Sok év alatt a zord telet.

Ígérd meg azt, hogy megbocsátod,
Hogy elhervadtál keblemen.
Hogy másnak senkije se voltál,
Csak nékem voltál mindenem.

Ígérd meg azt, hogy szemrehányást
Szíved magába nem fogad.
Nem kéri tőlem soha vissza
Aranyos ifjúságodat.







MACSKÁK


Ha kitekint az éjszakába
Gondol-e arra nagysád,
Miért nyávognak oly veszettül
A háztetőn a macskák?

S míg ön merengve álmodozna
Az illatos tavaszrul -
Kémény körül mért kergetőznek
A kis cica s a kandúr?

Ó, asszonyom, ha ön kíváncsi,
Megmondom íme önnek:
A vágy ad itt most szerenádot
A jéghideg közönynek.

Kegyednek nem tetszik a nóta?
Pegig hát megbocsássa,
Minden zenénél szebb a kandúr
Lázas, vad nyávogása.

A kis cicának, látja, tetszik,
Lassan már hajt a szóra...
Ó, nagyszerű szerelmi himnusz
Ó, macska-pásztoróra!

Ó, asszonyom, hát tudja-é, hogy
Minékünk mit jelent ez?
Ez annak a nagy úrnak ujja,
Ki mindent jól berendez.

Ó, ne ütődjön meg tehát egy
Könyörgő vallomáson.
S hallgassa meg irgalmas szívvel
Az én bús nyávogásom.







A MÁSIK


És szólt a nő:
"A hajam ében,
És lágyabb, mint a lágy selyem,
És itt a szívem közepében
Ujjong a boldog szerelem.
Tied a testem, tied a lelkem,
Te vagy az első, akit öleltem,
Boldog vagyok, mert a tied vagyok..."
S a férfi szólt:
"A másik elhagyott."

És szólt a nő:
"Piros az ajkam
És harmatosabb, mint a rózsa kelyhe,
És végigfut az üdvök üdve rajtam,
Mikor így tartasz forrón átölelve.
Szemem sötétebb, mint az égbolt,
Mikor a fergeteg zavarja...
Oh, mondd, a másik szintén szép volt?
Fehér a válla? Gömbölyű a karja?
Tudott-e súgni-búgni szintén,
Tudott-e édes csókot adni,
Meghalni karjaidba, mint én
És új gyönyörre föltámadni?
És lángolt, mint a nap? Szelíd volt, mint a hold?"
S a férfi szólt:
"A másik csúnya volt."

És szólt a nő:
"És mégis nappal, éjjel
Sóhajtva gondolsz vissza rája,
Amellyel az enyém nem ér fel,
Mi volt a titka, a varázsa, bája?
Miben oly nagy, dicső, elérhetetlen?"
S a férfi szólt:
"A másikat szerettem!"










MERT DALAIMNAK...


Mert dalaimnak azt a részét,
Mely túlnyomónak mondható,
- Minek tagadjam gyöngeségem -
Kegyedhez írtam, kis Kató.

És dalaimnak az a része,
Mely túlnyomónak mondható,
Kegyednek semmiképp se tetszett,
Sőt visszatetszett, kis Kató.

Igaz, hogy önt tegezni mertem,
Ami botránynak mondható,
Mert önt csupán magáznom illik
Vagy kegyedeznem, kis Kató:

De dalaimnak azt a részét,
Mely túlnyomónak mondható,
Mégis szívemből szívhez írtam,
Az ön szívéhez, kis Kató.

Hogy ön hideg maradt s kegyetlen,
Már ez malőrnek mondható,
Ha bánatomban meghalok most,
Magára vessen, kis Kató.

Magára vessen, ha belőlem
Más nem marad meg, kis Kató,
Mint dalaimnak az a része,
Mely túlnyomónak mondható.







MIKOR Ő NÁLAM VOLT


Eljött hozzám drága nagysád?
Meghatotta önt dalom?
Oh, mi ritka már manapság
Ez a kedves bizalom!

Csakugyan, hát mondja, nem fél,
Hogy utóbb még hírbe jön?
"Kérem, hisz egy gentlemannél..."
Köszönöm, oh köszönöm!"

Tudom, mit kiván a bon-ton,
Mit kíván az etikett,
Édesem, szavamra mondom,
Teljesen nyugodt lehet.

Mint urának jó barátja
Tiszteletben tartom önt,
Ugye érti, megbocsátja
Ezt a rengeteg közönyt?

Bár az ajkam azt hazudja,
Hogy közömbös énnekem,
Ugye érti, ugye tudja,
Hogy szeretem, szeretem!

És hogy forr a vér eremben,
Nemde azt is sejti már?
De lovagnak ismer engem
S annak is tart, ugyebár?

S most bocsánat, drága nagysád,
Hogy önt keblemre vonom,
Kérem, tegye le kalapját
S csókoljon meg, asszonyom!







A MODELL


Egy egyszerű kültelki lányka
(Tizenhat éves, jó falat)
"Leszek modell!" Így szólt magában
És egy festőhöz fölszaladt.
Mert megfelelt az arc, a termet,
Így szólt a piktor: "Aktra termett
E karcsú test... e két halom...
Vetkőzz hamar le, angyalom!"
És mert a célhoz ez vezet,
A kis modell levetkezett.

Mit tudta ő, a balga gyermek,
A neveletlen vadvirág,
Hogy fölfedezve már a szappan,
És él vele a nagy világ.
Mert fogyatékos volt a teint-je,
A piktor így szólt: "Ejnye! Ejnye!
E karcsú test... e két halom...
Izé... gyerünk csak angyalom,
Szebb lesz a váll, szebb lesz a kar,
Segítünk rajta csakhamar."

És karon fogta, ahogy illik,
A fiatal, de balga nőt,
A szomszédos fürdőszobába
Diszkréten átvezette őt.
Ott állott martalékra várván
A kád... fenékig csupa márvány!
Ami fürdőnek a jele,
Színültig vízzel volt tele.
Festőnk a kádra mutatott,
Köszönt és eltünt: "Jó napot."

Elmúlt egy óra meg nehány perc --
A lány nem jön ki. Ej mi ez?
A piktor hosszasan eltűnődik:
"No, most már szörnyen tiszta lesz!"
Benyit, ijedten hökken vissza:
Ott áll a lány, a vizet issza
És keservesen sírni kezd:
"Én nem bírom kiinni ezt!
Ha mindig ennyit inni kell,
A fészkes fene lesz modell."







Nagymamácska ...


Nagypapácska, nagymamácska,
Két fehér hajú öreg,
Akik együtt megvénültek,
Lent a kertben együtt ültek,
Harmatos volt még a regg
Trallala, trallala,
Harmatos volt még a regg.

És megszólalt nagymamácska,
Mint egy régi zongora:
"Rajta, valld be most barátom,
Nem haragszom, megbocsátom,
Nem csaltál-e meg soha?
Trallala, trallala,
Nem csaltál-e meg soha?"

Nagypapácska fejvakarva:
Szól: "Bevallom hát... no jó...
Fordítsd félre most az orcád,
Egyszer voltam hűtlen hozzád,
Egyszer voltam áruló,
Trallala, trallala,
Egyszer... érted, kis bohó?"

"Látod, látod, milyen kár volt"
Mondja most a nagymama -
"Mert az ember gyönge, gyarló,
s az az egy is, te pazarló,
Nékünk mily jól esne ma,
Trallala, trallala,
Nékünk mily jól esne ma!"







NEGYVEN ÉV


Negyven évig kínban élni,
Adósságban evickélni,
Mindig, mindig másba fogni,
Végül szépen összerogyni.

Mégis mindig talpra-állni,
Éjjel kávéházba hálni,
Nappal mindig álmodozni,
Soha semmit összehozni.

Ma hevülni, ma kihülni,
Közbe szépen megvénülni,
Ellankadni, elhallgatni,
Mindig másnak helyet adni,

Vén bűnöket szánni-bánni
És az útból félreállni,
A jövendőn keseregni
És a multat nem feledni,

Néha titkon egyet sírni,
Néha egy kis verset írni,
És kínlódni és szeretni...
És örökké reménykedni.







A NÉMA LEVENTE - Részlet


(...) Az a gyáva,
Ki, mit érez, elrejti magába,
És ami benne gyönge, emberi,
A másiknak föltárni nem meri,
Mért várod őt, ha nem ezért?
A boldog élet vágya nem kisért?
Galambok közt, virágos szigeten,
Békés családi kör, parányi házban.
Az élet szép... tenéked magyarázzam?


Heltai Jenő: A néma levente

Link








A NÉMA LEVENTE - Részlet


"A csöndet szeretem, meg a virágot,
Galambok közt, virágos szigeten
Békés családi kör az álmom.
Derű és nyugalom, parányi házban...
Az élet szép.
Tenéked magyarázzam?"







NYÁRI EST


Valami bús melódia cseng fülembe,
Ha megnyitom csöndes kis ablakom.
Az esti szellő hozza a hegyekből,
S én elmerengve, némán hallgatom.

S amint e bús danán eltépelődöm,
Eszembe jutnak régi bűneim,
S újra meg újra föltámad szivemben
A régi gyötrődés, a régi kin.

Eszembe jut egy házikó a pusztán,
S e házikóban szerető anyám.
Egy vén anyóka, aki mindig olvas,
És mindig sírva gondol énreám.

S eszembe jut egy halványarcu lányka,
Egy szöghajú, kökényszemű gyerek,
Akit megcsaltam, akit elfeledtem,
S ki meghalt, mert oly nagyon szeretett.

S amint agyamban sorra elvonulnak,
Fejem lehajtom, lelkem fázni kezd.
A csöndes esti levegőn keresztül
A mélabús dal végakkordja rezg.

Talán egy pásztor fújta a hegyek közt,
Kinek a szíve búval van tele,
S az anyjára vagy kedvesére gondol,
Mikor fejét pihenni hajtja le.










NYÁRI ÉJSZAKA - Részlet


....Emlékszem egy édes, nyári éjszakára
Ezüstösen tűzött le a hold sugára.
A legszebb asszonnyal sétálgattam együtt,
Akácfa virágát együtt tépegettük.

Fülébe susogtam balgán udvarolva,
Pedig ölelhettem, csókolhattam volna!
Meg sem is öleltem, meg sem is csókoltam,
Istenem, istenem, de húszéves voltam!







ÖREG MARCI...


Öreg Marci, jó cigányom,
Szürke madár száraz ágon,
Vedd elő a hegedűdet
Sirassuk a jó időket.

Gyere öreg, ide hozzám,
Huzzad el a kedves nótám,
Egyszerűen, símán, halkan,
Érezzem csak, meg se halljam

Azt a régi magyar nótát...
Tudod-e még? Hogy is volt hát?...
"Szárad a bokor a tetőn,
Haragszik rám a szeretőm..."

Legénykedő, kedves nóta,
Nem hallottam évek óta,
Kiben ez a nóta járta,
Hova lett a pesti csárda?

Akihez sírt a panaszom,
Hová lett a szőke asszony?
Szőke asszony forró csókja?
Elszállt az is, mint a nóta.

Elszállt az is, mint a nóta,
De más világ van azóta!
Régi tüzünk be kiégett,
Vége már a dicsőségnek!

Te is én is megrokkantunk
Hova lett a régi hangunk?
Hova lett a régi kedvünk?
Bizony nekiöregedtünk.

A hegedűd nem úgy szól már,
Nem vagy az már, aki voltál,
Sebaj Marci, így is jól van,
Én se vagyok aki voltam.

Vén költőnek, vén cigánynak
Keze reszket, szíve fáradt,
Le is tesszük már maholnap
Te a vonót, én a tollat.

Elég soká muzsikáltunk,
Szép csöndesen félreálljunk,
A költő is, a prímás is...
Had huzza már egyszer más is!

(1919. március)







ÖREGÚR...


1.

Most, hogy napom nyugatra hajlik,
És életem már alkonyul,
Szeretnék lenni, ha lehetnék,
Nyájas, nyugodt, bölcs öregúr.

Gyapothajú, gyapotszakállú,
Csöndes, lehiggadt Mikulás,
Csak mesemondó drága bácsi,
Jó nagyapó csak, semmi más.

Jó nagyapó, ki ül pipázva,
Ráncos kezében estilap,
Csontkeretes pápaszemére
Rásüt az áldott pesti nap...

2.

Ez volna szép! Így ülni csöndben,
Így munka nélkül, szabadon,
Szerény nyugdíjra támaszkodva
A ligetben a fapadon.

Így ülni. Nézni. Mit? A semmit.
Messzi plakáton a betűt.
Fűt-fát, virágot, őszi lepkét...
S a múltat látni mindenütt.

Nézni a parkot, a világot,
Egy arra járó régi nőt,
És ráismerni... Szép leány volt
Vagy ötven évvel ezelőtt.







ŐSZ


Ősz, ősz ne siess!
Ne kergesd el a nyarat,
a meleg fényt, sugarat.
Süss ki még, nyári nap,
simogasd az arcomat,
melengesd a szívemet,
míg az ősz eltemet.

Vidíts még vadvirág,
míg enyém a vad világ.
Tudom én, érzem én,
nem sokáig lesz enyém.

Szürke ég, szürke vég,
be jó volna élni még!
Nem lehet, nem lehet,
sötét árny integet.

Sötét árny, néma váz
bűvöl és babonáz.
Kérdezem, nem felel,
integet csak, menni kell.

Fogy a fény, fogy a nyár,
hideg szél fujdogál,
hideg szél, őszies...
Ősz, ősz ne siess!










ŐSZ


Szürke ég, őszies...
Ősz, ősz ne siess!
Ne kergesd el a nyarat,
a meleg fényt, sugarat.

Süss ki még, nyári nap,
simogasd az arcomat,
melengesd a szívemet,
míg az ősz eltemet.

Vidíts még vadvirág,
míg enyém a vad világ.
Tudom én, érzem én,
nem sokáig lesz enyém.

Szürke ég, szürke vég,
be jó volna élni még!
Nem lehet, nem lehet,
sötét árny integet.

Sötét árny, néma váz
bűvöl és babonáz.
Kérdezem, nem felel,
integet csak, menni kell.

Fogy a fény, fogy a nyár,
hideg szél fujdogál,
hideg szél, őszies...
Ősz, ősz ne siess!







ŐSZ
. . . . . . . . . . .




Nyomon kisér az éjszakában
Valami halk, sejtelmes ének.
A csöndességben az öreg fák
Egymásnak titkokat mesélnek.

Szelíden egymáshoz simulnak
A mesemondó, karcsú ágak
És mintha mindnek lelke volna,
Suttognak, sírnak, muzsikálnak.

Majd elhallgatnak. Bántja őket
Az őszi éjjel szörnyű csendje
S reszketve, félve összebújnak,
Mintha a lelkük dideregne.

A szél suhogva vág közéjük,
A sok levél sóhajtva rezdül -
A hervadás fehér tündére
Most megy az éjszakán keresztül.










A RÉGI NŐK


Tudod-e még a régi nőket ?
Fáj még, hogy el nem érted őket ?
Üres fejű kóc-lelkű bábuk,
Szájuk piros volt, szép a lábuk.
Jöttek, ragyogtak megigéztek,
Te meg dadogtál mint a részeg,
Azt hitted akkor túl nem éled,
Hogy mással hálnak nem tevéled,
Gőgös királynők, tiszta hattyúk.....
Talán még sírtál is miattuk.

Hányszor motyogtad zagyva lázban :
"Nem jól csináltam, elhibáztam.
Tovább kellett vón könyörögni,
S jól járok én is mint a többi.
Megkóstolom jóízű húsát,
Nem ölne meg a szomorúság."
És hajtogattad még sokáig :
"Egyik bolond volt, rongy a másik,
Álmatlan éjjelt, szép szerelmet
Sem ez, sem az nem érdemelt meg."

Gőgös királynők, tiszta hattyúk ?
Hamar leszállt az alkonyatjuk.
Egy év... vagy öt-hat... s fényevesztett
hazug bűbájuk kopni kezdett.
Jaj, hova lett a sok parázna,
Friss fiatal test vad varázsa ?
Izzó nyarukra hűvös ősz ült,
Sok meghízott... egy meg is őszült,
Templomba jár ma, vén boszorkány...
Szívedben elcsitult az orkán.

Tudod-e még a régi nőket ?
Szeretted és gyűlölted őket.
Aztán te is vénülni kezdtél,
Elszáll az élet, ugye tesvér ?
Nem vagy te már a régi éhes.
Hány éves is vagy ? Hatvan éves ?
Mire reád köszönt a hetven,
Csak temetőt látsz vén szívedben.
Itt nyugszik egy nő... ott megint egy...
Jó volt-e, rossz-e... végre mindegy !







SZABADSÁG





Tudd meg: szabad csak az, akit
Szó nem butít, fény nem vakít,
Se rang, se kincs nem veszteget meg,
Az, aki nyíltan gyűlölhet, szerethet,
A látszatot lenézi, meg nem óvja,
Nincs letagadni, titkolni valója.

Tudd meg: szabad csak az, kinek
Ajkát hazugság nem fertőzi meg,
Aki üres jelszókat nem visít,
Nem áltat, nem igér, nem hamisít.
Nem alkuszik meg, hű becsületéhez,
Bátran kimondja, mit gondol, mit érez.
Nem nézi azt, hogy tetszetős-e,
Sem azt, kinek ki volt, és volt-e őse,
Nem bámul görnyedőn a kutyabőrre
S embernek nézi azt is, aki pőre.

Tudd meg: szabad csak az, aki
Ha neve nincs is, mégis valaki,
Vagy forró, vagy hideg, de sose langyos,
Tüzet fölöslegesen nem harangoz,
Van mindene, ha nincs is semmije,
Mert nem szorul rá soha senkire.
Nem áll szemébe húzott vaskalappal,
Mindég kevélyen szembenéz a Nappal,
Vállalja azt, amit jó társa vállal,
És győzi szívvel, győzi vállal.
Helyét megállja mindég, mindenütt,
Többször cirógat, mint ahányszor üt,
De megmutatja olykor, hogy van ökle...
Szabad akar maradni mindörökre.

Szabadság! Ezt a megszentelt nevet
Könnyelműen, ingyen ajkadra ne vedd!
Tudd meg: szabad csak az, aki
Oly áhítattal mondja ki,
Mint istenének szent nevét a jó pap.
Szabad csak az, kit nem rettent a holnap.
Ínség, veszély, kín meg nem tántorít
És lelki béklyó többé nem szorít.
Hiába őrzi porkoláb s lakat,
Az sose rab, ki lélekben szabad.
Az akkor is, ha koldus, nincstelen,
Gazdag, hatalmas, mert bilincstelen.
Ez nem ajándék. Ingyen ezt nem adják,
Hol áldozat nincs, nincs szabadság.
Ott van csupán, ahol szavát megértve
Meghalni tudnak s élni mernek érte.

De nem azért dúlt érte harc,
Hogy azt csináld, amit akarsz,
S mindazt, miért más robotolt,
Magad javára letarold,
Mert szabadabb szeretnél lenni másnál.
A szabadság nem perzsavásár.
Nem a te árud. Milliók kincse az,
Mint a reménység, napsugár, tavasz,
Mint a virág, mely dús kelyhét kitárva
Ráönti illatát a szomjazó világra,
Hogy abból jótestvéri jusson
Minden szegénynek ugyanannyi jusson.
Míg több jut egynek, másnak kevesebb,
Nincs még szabadság, éget még a seb.
Amíg te is csak másnál szabadabb vagy,
Te sem vagy még szabad, te is csak...
Gyáva rab vagy.


Heltai Jenő: SZABADSÁG MIHI 2018

Link



Heltai Jenő: Szabadság

Link








SZERA


I

Érzéki mámor volt szerelmed,
Mely elvakítá agyadat,
Ittas voltál gyönyörtől, kéjtől,
Mikor eldobtad magadat.

Hitted: szeretsz, pedig nem úgy volt,
Nagyon csalódtál angyalom.
Téged megejtett a véred átka,
Engem pedig a szánalom.

II

Elbúcsúzánk...- Te jobbra mentél,
Engem a balsors balra vitt.
Éreztem lázas ölelésed
És részegítő csókjaid.

S ekkor megtudtam, hogy szeretlek
S hogy nem lehetsz többé enyém
S hogy boldogságom mindörökre
Könnyelműen eljátszottam én.

III

Azt volt bajunk, hogy egymást meg nem értők,
Én szenvedélyes voltam, te nyugodt:
Az volt bajunk, hogy forró csókjaimra
Csókkal felelni ajkad nem tudott.

S ha néha izzó vágyban égve mégis
Ajkamra forrasztottad ajkadat,
A láz, a láng csak testedet gyötörte,
A szíved mindig jéghideg maradt!

IV

Tavasz vala...ezernyi kis virágnak
Kelyhéből ömlött illatár reánk.
Szerelmesen suttogtak a faágak,
S mi ketten oly boldogok valánk.

S hogy jött a tél...csupasz lett a fa lombja
És elhullatott minden levelet,
A hólepel, mely a tájat bevonta
Szerelmünknek is szemfödője lett.

V

Permetező eső áztatja a fákat,
Hűtlen kis angyalom, meghalok utánad.

Meghalok utánad, s majd ha eltemetnek,
Alacsony síromhoz rózsafát ültetnek.

Kihajt majd a rózsa, bimbó lesz az ágon
S eszedbe fog jutni boldogtalanságom.

Megdobban a kőszív hideg kebeledben,
Eljössz a síromhoz megsiratni engem.

Leborulsz a hantra, átfonod fejfámat,
Úgyis csak miattad ölt el a búbánat.

Nem átkozlak érte, nem vádollak érte,
Minden lépésedet áldásom kisérje.

Légy oly boldog azzal, akinek szíved adtad,
Amily boldogtalan én lettem miattad.







SZERELMI VALLOMÁS


Hogy mi egymást meg nem értjük,
Nagyon sajnálom, asszonyom,
Ha nem vagyok jó szeretőnek,
Egyébre nem vállalkozom.

Például arra, mit oly gyakorta
Szónoki hévvel mond kegyed,
Hogy meggyötört, szegény szívének
Legjobb barátja én legyek.

Legjobb barát, barát?
Szavamra, méltó egy hivatal,
De nem vagyok hozzá elég vén,
S ön aggasztóan fiatal.

Ön csupa élet, csupa illat,
Vakít, hevít, ragyog.
Hát hogy ne szomjazzam a csókjára,
Én ki angyal nem vagyok?

Hisz oly kevés, amit kérek,
Ha osztozkodni restell is,
Legyen a tisztelt lelke másé,
Nekem elég a teste is.

Legyen lelkének egy jóbarátja,
Kivel csevegni élvezet,
Csak ez a mamlasz, ez a bamba,
Ez a barát ne én legyek.

Legyen az övé minden poézis,
Az enyém csak az, ami tény,
Ő oldja meg a problémákat,
A ruháját - azt majd megoldom én.

Hogy ez a hang szokatlan önnek,
Kétségbe, kérem, nem vonom.
De annak, hogy megértsük egymást,
Csak egy módja van asszonyom.

Adjon a sors, mely egy tenyérről
Jót is, rosszat is osztogat,
Rosszabb erkölcsöket önnek,
Vagy nekem adjon jobbakat.







SZÍVEM FALÁN...


Szívem falán a gond sötétlik,
Egy árny a hófehér falon:
Óh, megöregszel te is egyszer,
Én édes, szőke angyalom.

A szőke haj ezüstre válik,
Barázdás lesz a homlokod,
És csókos ajkad pírja elvész
S a szíved halkabban dobog.

És benne mélyen eltemetve
A régi, régi szerelem,
És szenvedélytelen, szelíden
Fogsz társalogni énvelem.

Ígérd meg azt, hogy kezed akkor
Kezemből vissza nem veszed,


S szeretni fogsz majd akkor is még,
Mikor már én is vén leszek.

Ígérd meg azt, hogy megbocsátod,
Hogy oly nagyon szerettelek,
Hogy rácsókoltam ajakadra
Sok év alatt a zord telet.

Ígérd meg azt, hogy megbocsátod,
Hogy elhervadtál keblemen,
Hogy másnak senkije se voltál,
Csak nékem voltál mindenem.

Ígérd meg azt, hogy szemrehányást
Szíved magadba nem fogad
S nem kéri tőlem soha vissza
Aranyos ifjúságodat.







TALÁLKOZÁS


El-elmegyek mellette némán,
Én nem nézek rá, ő se néz rám,
Hanem azért halkan, titokban,
A szívünk mégis összedobban.

Vérünk rég halott muzsikája!...
Emlékezünk egy régi nyárra,
Nevető szájra, könnyes szemre,
Valamikor volt szerelemre.

Hamar kihűlt sok balga vágyra,
Hamar elillant ifjúságra,
Gyér örömökre, sűrű bajra,
Valamikor szép szőke hajra.

Fehér-virágos almafákra,
Fekete, fájó éjszakákra,
Gúnyos, kegyetlen, buta szókra,
Utolsó csókra, első csókra.

Forró, sikoltó esküvésre,
Elfojtva égő szenvedésre,
Reménytelen vad búcsúzásra,
Azóta tartó néma gyászra.

Emlékezünk... s azt, amit érzünk,
Azt, amiért titokba vérzünk,
A szívünk legmélyére rejtjük
S egy óra mulva elfelejtjük.







TAVASZ


Az éjszakába álmodozva jöttem,
Köröttem minden néma volt, sötét.
És legelőször éreztem az ifju,
Most született tavasz lehelletét.

A gólya hozta délrül, valahonnan,
Onnan, ahol a kisbaba terem,
És engem elfogott a dajka-érzés:
Táplálni őt poéta-keblemen!

Oh, mert ilyenkor úgy dagad a mellem,
Tággá dagasztja isten tudja mi,
Tán a reménység, hogy minden lezajlott
Tavasznál szebb lesz majd a mostani.

Szebb lesz az élet, nyájasabb a napfény,
Olcsóbb a pénz és kisebb a kamat,
Zöldebb a fű...E tengersok reménnyel
Szinte anyának érzem magamat.

Versek születnek majd e sok reménybül.
Tavaszi versek. Refrénjük: "Szeret?"
Nagy vajudással, kínos bömböléssel
A nagy hegy így szül egy kis gyereket.







A TÖKÉLETES FÉRJ


Fején a tavalyi kalap
újat szegényke sohse kap
ruhája végig csupa folt
egy éve múlt, hogy tiszta volt
így jár, nejére így keres
a férj, aki tökéletes.

Reggeltől estig egyedül
az irodában búsan ül
ott összead, kivon, szoroz
s ha pénz kell, sikkaszt és oroz
és állandóan alperes
a férj, aki tökéletes.

Míg neje zsúron kelepel
a babyt ő ringatja el
az egy cseléddel ő pöröl
és senkitől sem örököl
és jámbor, vékony és kehes
a férj, aki tökéletes.

A szerelem, a szerelem
nem tudja, hogy mi fán terem
és délben, este, délelőtt
a felesége csalja őt
de nejére sohse les
a férj, aki tökéletes.

Ha kimenője van neki
a vágya hazakergeti
a célja a cselédszoba
mint Rómeo lép be oda
vigasztalást, azt ott keres
a férj, aki tökéletes.







A TÖKÉLETES FELESÉG


Fején kétméteres kalap
sok-sok hamis fürt az alatt
fülébe rengeteg buton.
Végig a József-körúton
kacéran, tetszelegve lép
a tökéletes feleség.

Minden szezonban tíz ruha
csipke, selyem, bársony, puha
másfél tucat finom cipő
és ing, harisnya, - szédítő.
Mivelhogy dísztárgy, nem cseléd
a tökéletes feleség.

A gyerekét bonne neveli
ő zsúrgondokkal van teli.
Öt órakor, hacsak lehet
teázni Gerbeaud-hoz siet
ott ül, egy sorba vele még
húsz tökéletes feleség.

A kedves férje ezalatt
úgy fárad, izzad, mint a vad
a sok adósság kergeti
s belőle lassan kiszedi
a szívet, májat és vesét
a tökéletes feleség.

Viszont ha csókolózni kell
férjét akkor sem hagyja el
mert csókot mindig szívből ád
így boldogítja az urát
és mind a három kedvesét
a tökéletes feleség.







TUBARÓZSÁK


Ha majd a gyászos elmulásnak
Örök homálya rám borult,
Küldj a síromra, én szerelmem,
Egy tubarózsa koszorút.

Mikor a csöndes temetőre
Csillagsugáros este szállt,
Az hintse, szője álmaimba
Szerelmes, édes illatát.

Éjfél után, fehér kísértet,
Sötét síromból fölkelek
És elborítok csókjaimmal
Minden virágot, levelet.

És visszatér kihűlt szívembe
A boldogság, a szerelem,
És rátalálok csókjaidra
Egy-egy virágon, levelen.

És mámoros, vad szenvedéllyel,
Miként ha vámpir szívna vért,
Úgy tapad ajkam a virágra,
Amelyet ajkad csókja ért.

Rácsókolom bolond szerelmem,
Mely még a sírban sem lohad,
S lecsókolom e szűz virágról
Forró, szerelmes csókodat.







Úgy van, szeretlek! Ím, nyíltan bevallom,
Hisz nem először történik velem,


Hogy szívemben, melyet üresnek hittem,
Fészket rakott megint a szerelem.







ÜZENT AZ ŐSZ


Üzent az ősz egy hervadt falevéllel,
Az ablakon bedobta tegnap éjjel.
Ó furcsa ákombákom!
Még meddig élem világom?

Kisasszony napján búcsúzik a fecske,
Elszállt a nyár és elszállt a szerencse.
Üres a fecskefészek
Már én sem fütyörészek.

Az ablakomban fázó, bús virágok,
A háztetőn a pék macskája nyávog,
Sarlója fénylik a holdnak,
Most mennek bálba a holtak.

Kinyílt az ajtó, de senki sem jött be.
Valaki némán meglapult mögötte.
Idebent csak a kétség.
Odakint a sötétség.

Üzent az ősz egy hervadt falevéllel,
Az ablakon bedobta éjjel.
Ó furcsa ákombákom!
Még meddig élem világom?







VALLOMÁS


Mi ketten egymást meg nem értjük,
Nagyon sajnálom, asszonyom,
De ha nem kellek szeretőnek
Egyébre nem vállalkozom.

Például arra, mit gyakorta
Szónoki hévvel mond kegyed,
Hogy meggyötört szegény szivének
Legjobb barátja én legyek.

Legjobb barát! szavamra mondom,
Megtisztelő egy hivatal,
De nem vagyok hozzá elég vén,
S ön aggasztóan fiatal.

Ön csupa élet, csupa illat,
Lángol vakít, hevít, ragyog,
Hát hogyne szomjaznám a csókját
Én, aki angyal nem vagyok?

Olyan kevés amit kivánok...
Ha osztozkodni restel is,
Legyen a tisztelt lelke másé
Nekem elég a teste is.

Legyen lelkének egy barátja,
Kivel csevegni élvezet,
De ez az őrült, ez a mamlasz,
Ez a barát nem én leszek.

Legyen övé minden poézis.
És az enyém: csak ami tény,
Ő oldja meg a problémákat,
A ruháját viszont csak én.

Hogy ez a hang szokatlan önnek,
Kétségbe, kérem, nem vonom,
De annak, hogy megértsük egymást
Csak egy a módja asszonyom:

Adjon az Úr, ki egy tenyérbül
Rosszat is, jót is osztogat,
Rosszabb erkölcsöket kegyednek,
Vagy nekem adjon jobbakat!










VÁRAKOZÁS


Várom, várom a kis levelet,
Jön-e az enyémre felelet?

Ablakomban állok, s ott lesem,
Leveled mikor jön, édesem.

Jár-kel a sok posta, s mily közöny,
Énfelém közülök egy se jön.

Lassanként sötét lesz, este van,
Várok, egyre várok - hasztalan.

Elülnek a fáradt madarak,
Mára kis levélkéd elmaradt.

S nem láthatom, oh mily fájdalom,
Macskakarmolásod angyalom.







VÉN FIÚK DALA


Barátaink megházasodnak.
Férjhez megyen az ideálunk,
Hajfürtjeink is rendre fogynak,
De még mi rendületlen állunk.

Bár homlokunk is csupa ránc már,
S testünket a hideg kirázza,
Elsők vagyunk mi még, ha tánc vár,
És a szivünkön nincs barázda.

Bár a tüdőnk elég szegényes,
Görbe a hátunk, szűk a mellünk,
Annak, ki nem rátarti, kényes,
Szinte csodás, mennyire kellünk.

Nem búsulunk, ha cserbe hagynak,
Oh, van a hűtlenségre mentség,
Ha rózsáink itt-ott lefagytak,
Akad azért még jó szerencsénk.

A boldogsághoz oly kevés kell:
Zsebünkbe néhány büszke tallér,
Egy kicsi bor, egy kicsi étel,
Egy jó kabát, egy tiszta gallér.

Felséges Úr, ezerszer áldott,
Nagy alkotója eme létnek --
Add meg nekünk a jó kabátot,
A kicsi bort, a kicsi étket.

Add meg nekünk, hogy míg csak élünk
A pénz zsebünkből ki ne fogyjon,
Ki ne aludjék szenvedélyünk,
És a szemünk mindig ragyogjon!

S mikor eljő a várt, az áldott,
A szigorú halottas ünnep --
Oh, adj nekünk egy jó barátot,
Aki lefogja két szemünket.







A VÉN KOCSIS DALA


Van nekem egy öreg lovam
Meg egy rozzant szekerem,
Jó időbe, rossz időbe
Mindig vígan terelem.
Semmi bajom, semmi gondom,
A lovamnak csak aszondom:
- Gyű Madár, hej madár!
És a többit tudja már.

Napestig a bakon ülök,
Szundikálok, pipázok,
Jó időbe sütkérezek,
Rossz időbe megázok.
Így megy ez már évek óta,
Nem változik már a nóta,
- Gyű Madár, hej Madár!
Nem változok én se már.

Egyre vénebb lesz a szerszám,
Egyre vénebb lesz a ló,
Kocsi-húzni, utca-futni -
Néki az már nem való.
Így azután mindegy nékem:
Van vendégem, nincs vendégem,
- Gyű Madár, hej Madár!
Se nagy haszon, se nagy kár!

Válogatós úri népség
A kocsimba be nem ül,
Igaz is, hogy cifra rajta
Nincs se kívül, se belül.
Nem is igen kínálgatom,
Félrevágom a kalapom,
- Gyű Madár, hej Madár!
Megélek én így is már.

Néha mégis beletéved
Egy szerelmes ifju pár,
Készülődök, kászálódok:
Gyű Madár és hej Madár!
Mire lassan nekivágok,
Elfelejtik a világot,
- Gyű Madár, hej Madár!
Édes a csók, csattan már.

Vén lovan is, ahogy hallja,
A világnak nekivág,
Mint amikor a huszárló
Meghallja a trombitát.
Ahogy büszkén lépegetne,
Visszatér a régi kedve,
- Gyű Madár, hej Madár!
De sok csókot hallott már.

Eszébe jut a lovamnak
Az a csók...és az a nyár...
Az a nyár...és az az eskü...
Gyű Madár és hej Madár!
Olyan tüzes lesz, amilyen volt,
A gazdája is ilyen volt,
- Gyű Madár, hej Madár!
Bizony annak vége már.

Jobb lesz nékünk lassan menni,
Vén szekerem, vén lovam,
Jobb lesz nekünk megpihenni,
Öreg idő, este van.
Lassan menni, megpihenni,
Hogy ne bántson senki, semmi,
- Gyű Madár, hej Madár!
Miértünk már úgyse kár!

Párizs, 1900


IDÉZETEK







"A csöndet szeretem, meg a virágot,... virágos szigeten békés családi kör az álmom. Derű és nyugalom, parányi házban... Az élet szép. Tenéked magyarázzam? Szeressük egymást! . . . De annyi baj gond nyomja ma az embert, nyögünk adót, aszályt és háborút, a legtöbbnek falat kenyér se jut... Kevés a méz, és sok a medve.... Ki él ma abból, amiből szeretne!"

Heltai Jenő: A néma levente


A könyv mindenkinek ugyanazt mondja, de nem mindenki tudja olvasni. Én is a könyvet vádoltam, ahelyett, hogy magamban kerestem volna a hibát. Nem értettem meg, hogy magamba kell mélyednem; ez az út vezet az igazsághoz, csak így találhatom meg minden titkok nyitját. Nem találtam ki, hogy lelkünk a nagy alkimista, aki aranyat csinál az olcsó ólomból; nem sejtettem, hogy minden szívben ott bugyog az örök ifjúság forrása. Igazam volt, amikor megéreztem, hogy ezek a könyvek nem ok nélkül maradtak nálam, nem ok nélkül akadtam rájuk az utolsó pillanatban. A megmenekülés, az élet, a boldogság, minden bennük volt."

Heltai Jenő: A 111-es


"Üres szavak alá rejtettük azt a rettenetes izgatottságot, mely egymáshoz kergetett. Dadogva titkoltuk, hogy akarjuk egymást. Megjött az a pillanat, amelyben kíváncsiak lettünk egymás ízére, és meg akartuk kóstolni egymást. A szerelmi emberevés ünnepi pillanata, amikor egymásnak esik az éhes férfi meg az éhes asszony, és kézzel, szemmel, szájjal, miden érzékével iparkodik mennél többet falni a másikból, hogy a ruhán, húson és csonton keresztül eljusson a mindentől megfosztott, mezítelen lélekig."

Heltai Jenő: A 111-es





Nem vette még észre, mennyivel jobban szeretik a férfiak a buta nőket, mint a nagyszerűeket? A buta nővel nincs probléma, nincs lelki vívódás. Butaságból hű, butaságból csal meg, butaságból jó, butaságból kegyetlen, akármit csinál, butaságból teszi. Még el sem követte a hibát, és már megvan rá a diadalmas mentsége: az, hogy buta. Eleve föloldjuk összes bűnei alól.

Heltai Jenő: A 111-es





Úgy van, szeretlek! Ím, nyíltan bevallom,
Hisz nem először történik velem,
Hogy szívemben, melyet üresnek hittem,
Fészket rakott megint a szerelem.

Heltai Jenő: A kis varróleány










 
 
2 komment , kategória:  Heltai Jenő   
Heltai Jenő: SZABADSÁG
  2017-01-06 13:45:43, péntek
 
 





Heltai Jenő: SZABADSÁG


Tudd meg: szabad csak az, akit
Szó nem butít, fény nem vakít,
Se rang, se kincs nem veszteget meg,
Az, aki nyíltan gyűlölhet, szerethet,
A látszatot lenézi, meg nem óvja,
Nincs letagadni, titkolni valója.

Tudd meg : szabad csak az, kinek
Ajkát hazugság nem fertőzi meg,
Aki üres jelszókat nem visít,
Nem áltat, nem ígér, nem hamisít.
Nem alkuszik meg, hű becsületéhez,
Bátran kimondja, mit gondol, mit érez.
Nem nézi azt, hogy tetszetős-e,
Sem azt, kinek ki volt, és volt-e őse,
Nem bámul görnyedőn a kutyabőrre
S embernek nézi azt is aki pőre.

Tudd meg : szabad csak az, aki
Ha neve nincs is, mégis valaki,
Vagy forró, vagy hideg, de sose langyos,
Tüzet fölöslegesen nem harangoz,
Van mindene, ha nincs is semmije,
Mert nem szorul rá soha senkire.
Nem áll szemébe húzott vaskalappal,
Mindég kevélyen szembe néz a Nappal,
Vállalja azt, amit jó társa vállal,
És győzi szívvel, győzi vállal.
Helyét megállja mindég, mindenütt,

Többször cirógat, mint ahányszor üt,
De megmutatja olykor, hogy van ökle....
Szabad akar maradni mindörökre.
Szabadság ! Ezt a megszentelt nevet
Könnyelműen, ingyen ajkadra ne vedd !
Tudd meg : szabad csak az,
Aki oly áhítattal mondja ki,
Mint istenének szent nevét a jó pap.
Szabad csak az, kit nem rettent a holnap.
Ínség, veszély, kín meg nem tántorít
És lelki béklyó többé nem szorít.
Hiába őrzi porkoláb s lakat,
Az sose rab, ki lélekben szabad.
Az akkor is, ha koldus, nincstelen,
Gazdag, hatalmas, mert bilincstelen.

Ez nem ajándék. Ingyen ezt nem adják,
Hol áldozat nincs, nincs szabadság.
Ott van csupán, ahol szavát megértve
Meghalni tudnak, és élni mernek érte.

De nem azért dúlt érte harc,
Hogy azt csináld, amit akarsz,
S mindazt, miért más robotolt,
Magad javára letarold,
Mert szabadabb akarsz lenni másnál.
A szabadság nem perzsavásár.
Nem a te árud. Milliók kincse az,
Mint a reménység, napsugár, tavasz,
Mint a virág, mely dús kelyhét kitárva
Ráönti illatát a szomjazó világra,
Hogy abból jótestvéri jusson
Minden szegénynek ugyanannyi jusson.
Míg több jut egynek, másnak kevesebb,
Nincs még szabadság, éget még a seb.
Amíg te is csak másnál szabadabb vagy,
Te sem vagy még szabad, te is csak...
Gyáva rab vagy.


Heltai Jenő: SZABADSÁG MIHI 2018

Link





























































































 
 
0 komment , kategória:  Heltai Jenő   
Heltai Jenő: Szabadság
  2015-05-12 22:30:01, kedd
 
 








Heltai Jenő: SZABADSÁG


Tudd meg : szabad csak az, akit
Szó nem butít, fény nem vakít,
Se rang, se kincs nem veszteget meg,
Az, aki nyíltan gyűlölhet, szerethet,
A látszatot lenézi, meg nem óvja,
Nincs letagadni, titkolni valója.

Tudd meg : szabad csak az, kinek
Ajkát hazugság nem fertőzi meg,
Aki üres jelszókat nem visít,
Nem áltat, nem ígér, nem hamisít.
Nem alkuszik meg, hű becsületéhez,
Bátran kimondja, mit gondol, mit érez.
Nem nézi azt, hogy tetszetős-e,
Sem azt, kinek ki volt, és volt-e őse,
Nem bámul görnyedőn a kutyabőrre
S embernek nézi azt is aki pőre.

Tudd meg : szabad csak az, aki
Ha neve nincs is, mégis valaki,
Vagy forró, vagy hideg, de sose langyos,
Tüzet fölöslegesen nem harangoz,
Van mindene, ha nincs is semmije,
Mert nem szorul rá soha senkire.
Nem áll szemébe húzott vaskalappal,
Mindég kevélyen szembe néz a Nappal,
Vállalja azt, amit jó társa vállal,
És győzi szívvel, győzi vállal.
Helyét megállja mindég, mindenütt,
Többször cirógat, mint ahányszor üt,
De megmutatja olykor, hogy van ökle....
Szabad akar maradni mindörökre.

Szabadság! Ezt a megszentelt nevet
Könnyelműen, ingyen ajkadra ne vedd !
Tudd meg : szabad csak az,
Aki oly áhítattal mondja ki,
Mint Istenének szent nevét a jó pap.
Szabad csak az, kit nem rettent a holnap.
Ínség, veszély, kín meg nem tántorít
És lelki béklyó többé nem szorít.
Hiába őrzi porkoláb s lakat,
Az sose rab, ki lélekben szabad.
Az akkor is, ha koldus, nincstelen,
Gazdag, hatalmas, mert bilincstelen.
Ez nem ajándék. Ingyen ezt nem adják,
Hol áldozat nincs, nincs szabadság.
Ott van csupán, ahol szavát megértve
Meghalni tudnak, és élni mernek érte.

De nem azért dúlt érte harc,
Hogy azt csináld, amit akarsz,
S mindazt, miért más robotolt,
Magad javára letarold,
Mert szabadabb akarsz lenni másnál.
A szabadság nem perzsavásár.
Nem a te árud. Milliók kincse az,
Mint a reménység, napsugár, tavasz,
Mint a virág, mely dús kelyhét kitárva
Ráönti illatát a szomjazó világra,
Hogy abból jótestvéri jusson
Minden szegénynek ugyanannyi jusson.
Míg több jut egynek, másnak kevesebb,
Nincs még szabadság, éget még a seb.

Amíg te is csak másnál szabadabb vagy,
Te sem vagy még szabad, te is csak...
Gyáva rab vagy.









HELTAI JENÖ - SZABADSÁG

Link



Koncz Zsuzsa - Szabadság

Link



A szabadság az ...

Link














 
 
0 komment , kategória:  Heltai Jenő   
Heltai Jenő: Lelkem falán
  2015-04-21 21:00:21, kedd
 
 







Heltai Jenő: Lelkem falán

Lelkem falán a gond sötétlik,
Árnyék a hófehér falon:
Oh, megöregszel te is egyszer,
Én édes, szőke angyalom.

A szőke haj ezüstbe szürkül,
Barázdás lesz a homlokod,
És csókos ajkad pírja elvész,
A szíved halkabban dobog.

És benne mélyen eltemetve
A régi, régi szerelem,


És szenvedélytelen, szeliden
Fogsz társalogni énvelem.

Igérd meg azt, hogy kezed akkor
Kezemből vissza nem veszed,
S szeretni fogsz majd akkor is még,
Mikor már én is vén leszek.

Ígérd meg azt, hogy megbocsátod,
Hogy oly nagyon szerettelek,
Hogy rácsókoltam ajkaidra
Sok év alatt a zord telet.

Ígérd meg azt, hogy megbocsátod,
Hogy elhervadtál keblemen.
Hogy másnak senkije se voltál,
Csak nékem voltál mindenem.

Ígérd meg azt, hogy szemrehányást
Szíved magába nem fogad.
Nem kéri tőlem soha vissza
Aranyos ifjúságodat.







Lelkem egy darabja...

Link











 
 
0 komment , kategória:  Heltai Jenő   
Heltai Jenő: Az apám
  2014-08-13 20:45:11, szerda
 
 




Heltai Jenő: Az apám

Egyszerű ember volt apám
és nem hagyott semmit se rám,
se pénzt, se nevet, se tanácsot,
legyen emléke mindig áldott.
Tűrte, hogy járjak szabadon,
sokszor, de balga utamon,
örült, ha vakmerőn repültem,
és nem szidott, ha tétlen ültem.
Ha ijesztett a meredek,
kezem megfogta. Szeretett.
A szíve egy volt a szívemmel,
mért nem lehettem olyan ember,
mint az apám?

Halk, szűkszavú volt és szerény,
a bánat fátyla volt szemén,
sok élőt, sok halottat gyászolt,
az élet néki pusztaság volt.
Száz keserűség pohara,
kegyetlen, izzó Szahara,
örök homok, kevés oázis,
sokat bántották. Én is, más is.
De sohasem panaszkodott,
férfi volt, bátor, bölcs, nyugodt.
A sok bajt elviselte mégis,
mért nem tanultam tűrni én is,
mint az apám?

Mikor az ideje letelt,
lázadozón nem feleselt,
meghalt, mikor meghalni kellett,
senki sem állt az ágya mellett.
Én istenem, ha menni kell,
add, én is így mehessek el,
éjjel, sötétben, észrevétlen,
büszkén, magamban, ahogy éltem.
Mikor az élet menekül,
haljak meg én is egyedül
egy vén díványra ráborulva,
és senkire se rászorulva,
mint az apám.


/Heltai Jenő 143 éve született (Budapest, 1871. augusztus 11./


Heltai Jenő - Apám

Link


Link



Heltai Jenő: Apám pps

Link













 
 
0 komment , kategória:  Heltai Jenő   
Heltai Jenő: A tökéletes férj és feleség
  2012-08-03 21:04:35, péntek
 
 




Kedves humor Heltai Jenőtől:

/Heltai Jenő 141 éve született (Budapest, 1871. augusztus 11./







Heltai Jenő: A TÖKÉLETES FÉRJ


Fején a tavalyi kalap
újat szegényke sohse kap
ruhája végig csupa folt
egy éve múlt, hogy tiszta volt
így jár, nejére így keres
a férj, aki tökéletes.

Reggeltől estig egyedül
az irodában búsan ül
ott összead, kivon, szoroz
s ha pénz kell, sikkaszt és oroz
és állandóan alperes
a férj, aki tökéletes.

Míg neje zsúron kelepel
a babyt ő ringatja el
az egy cseléddel ő pöröl
és senkitől sem örököl
és jámbor, vékony és kehes
a férj, aki tökéletes.

A szerelem, a szerelem
nem tudja, hogy mi fán terem
és délben, este, délelőtt
a felesége csalja őt
de nejére sohse les
a férj, aki tökéletes.

Ha kimenője van neki
a vágya hazakergeti
a célja a cselédszoba
mint Rómeo lép be oda
vigasztalást, azt ott keres
a férj, aki tökéletes.







Heltai Jenő: A TÖKÉLETES FELESÉG


Fején kétméteres kalap
sok-sok hamis fürt az alatt
fülébe rengeteg buton.
Végig a József-körúton
kacéran, tetszelegve lép
a tökéletes feleség.

Minden szezonban tíz ruha
csipke, selyem, bársony, puha
másfél tucat finom cipő
és ing, harisnya, - szédítő.
Mivelhogy dísztárgy, nem cseléd
a tökéletes feleség.

A gyerekét bonne neveli
ő zsúrgondokkal van teli.
Öt órakor, hacsak lehet
teázni Gerbeaud-hoz siet
ott ül, egy sorba vele még
húsz tökéletes feleség.

A kedves férje ezalatt
úgy fárad, izzad, mint a vad
a sok adósság kergeti
s belőle lassan kiszedi
a szívet, májat és vesét
a tökéletes feleség.

Viszont ha csókolózni kell
férjét akkor sem hagyja el
mert csókot mindig szívből ád
így boldogítja az urát
és mind a három kedvesét
a tökéletes feleség.

















 
 
0 komment , kategória:  Heltai Jenő   
Heltai Jenő: Szabadság
  2012-01-30 12:03:23, hétfő
 
 







Heltai Jenő: SZABADSÁG


Tudd meg : szabad csak az, akit
Szó nem butít, fény nem vakít,
Se rang, se kincs nem veszteget meg,
Az, aki nyíltan gyűlölhet, szerethet,
A látszatot lenézi, meg nem óvja,
Nincs letagadni, titkolni valója.

Tudd meg : szabad csak az, kinek
Ajkát hazugság nem fertőzi meg,
Aki üres jelszókat nem visít,
Nem áltat, nem ígér, nem hamisít.
Nem alkuszik meg, hű becsületéhez,
Bátran kimondja, mit gondol, mit érez.
Nem nézi azt, hogy tetszetős-e,
Sem azt, kinek ki volt, és volt-e őse,
Nem bámul görnyedőn a kutyabőrre
S embernek nézi azt is aki pőre.

Tudd meg : szabad csak az, aki
Ha neve nincs is, mégis valaki,
Vagy forró, vagy hideg, de sose langyos,
Tüzet fölöslegesen nem harangoz,
Van mindene, ha nincs is semmije,
Mert nem szorul rá soha senkire.
Nem áll szemébe húzott vaskalappal,
Mindég kevélyen szembe néz a Nappal,
Vállalja azt, amit jó társa vállal,
És győzi szívvel, győzi vállal.
Helyét megállja mindég, mindenütt,

Többször cirógat, mint ahányszor üt,
De megmutatja olykor, hogy van ökle....
Szabad akar maradni mindörökre.
Szabadság ! Ezt a megszentelt nevet
Könnyelműen, ingyen ajkadra ne vedd !
Tudd meg : szabad csak az,
Aki oly áhítattal mondja ki,
Mint istenének szent nevét a jó pap.
Szabad csak az, kit nem rettent a holnap.
Ínség, veszély, kín meg nem tántorít
És lelki béklyó többé nem szorít.
Hiába őrzi porkoláb s lakat,
Az sose rab, ki lélekben szabad.
Az akkor is, ha koldus, nincstelen,
Gazdag, hatalmas, mert bilincstelen.

Ez nem ajándék. Ingyen ezt nem adják,
Hol áldozat nincs, nincs szabadság.
Ott van csupán, ahol szavát megértve
Meghalni tudnak, és élni mernek érte.

De nem azért dúlt érte harc,
Hogy azt csináld, amit akarsz,
S mindazt, miért más robotolt,
Magad javára letarold,
Mert szabadabb akarsz lenni másnál.
A szabadság nem perzsavásár.
Nem a te árud. Milliók kincse az,
Mint a reménység, napsugár, tavasz,
Mint a virág, mely dús kelyhét kitárva
Ráönti illatát a szomjazó világra,
Hogy abból jótestvéri jusson
Minden szegénynek ugyanannyi jusson.
Míg több jut egynek, másnak kevesebb,
Nincs még szabadság, éget még a seb.
Amíg te is csak másnál szabadabb vagy,
Te sem vagy még szabad, te is csak...
Gyáva rab vagy.




 
 
0 komment , kategória:  Heltai Jenő   
Heltai Jenő emlékére
  2010-08-15 19:29:14, vasárnap
 
 




Heltai Jenő emlékére

Heltai Jenő - A mosolygó bölcs:

Heltai Jenő 1871. augusztus 11-én született, 139 éve /pont 69 évvel korábban, mint én/. Ő azonban komoly életművet hagyott maga után, mintegy 70 éven keresztül ontotta magából verseit, novelláit és színpadi műveit. Szinte egész életében népszerű volt, még az ellenfelei is szerették. Mosolygó bölcs volt élete végégig.

A könnyedség és komolyság, az enyhe irónia és az enyhe szorongás, a kritika és a megbocsátás szellemes egybeötvözője. Nem mellesleg a századfordulón született pesti kabaré oszlopos tagja, ez időben lopta be magát a pesti közönség szívébe.

"Megbízhat-e az író abban, hogy adatai ennyi idő elmúltával is hitelesek-e még, hiszen a világ azóta többszörösen fölfordult, sok minden elértéktelenedett, romba dőlt, elpusztult. Hatvan évig ide-oda csapongó újságíró, szerkesztő, könyvkiadó, színházigazgató, író, drámaíró, kabaréköltő, francia, angol, olasz és német színdarabok és versek fordítója voltam. Éltem Párizsban, Londonban, Bécsben, Berlinben, Konstantinápolyban. Beszélni nem szerettem. Irtóztam a hangzatos szavaktól, ömlengéstől és az olcsó gyöngédség fitogtatásától. Barátaimat jobban szerettem, mint ők engem. Nem értettek meg, nem is fáradoztak azon, hogy megértsenek. A humoristán nincs áldás. Annak az a fontos, hogy nevessenek rajta."







A RÉGI NŐK


Tudod-e még a régi nőket ?
Fáj még, hogy el nem érted őket ?
Üres fejű kóc-lelkű bábuk,
Szájuk piros volt, szép a lábuk.
Jöttek, ragyogtak megigéztek,
Te meg dadogtál mint a részeg,
Azt hitted akkor túl nem éled,
Hogy mással hálnak nem tevéled,
Gőgös királynők, tiszta hattyúk.....
Talán még sírtál is miattuk.

Hányszor motyogtad zagyva lázban :
"Nem jól csináltam, elhibáztam.
Tovább kellett vón könyörögni,
S jól járok én is mint a többi.
Megkóstolom jóízű húsát,
Nem ölne meg a szomorúság."
És hajtogattad még sokáig :
"Egyik bolond volt, rongy a másik,
Álmatlan éjjelt, szép szerelmet
Sem ez, sem az nem érdemelt meg."

Gőgös királynők, tiszta hattyúk ?
Hamar leszállt az alkonyatjuk.
Egy év... vagy öt-hat... s fényevesztett
hazug bűbájuk kopni kezdett.
Jaj, hova lett a sok parázna,
Friss fiatal test vad varázsa ?
Izzó nyarukra hűvös ősz ült,
Sok meghízott... egy meg is őszült,
Templomba jár ma, vén boszorkány...
Szívedben elcsitult az orkán.

Tudod-e még a régi nőket ?
Szeretted és gyűlölted őket.
Aztán te is vénülni kezdtél,
Elszáll az élet, ugye tesvér ?
Nem vagy te már a régi éhes.
Hány éves is vagy ? Hatvan éves ?
Mire reád köszönt a hetven,
Csak temetőt látsz vén szívedben.
Itt nyugszik egy nő... ott megint egy...
Jó volt-e, rossz-e... végre mindegy !


Heltai Jenő: Régi nők

Link

Link








Heltai Jenő - A MÁSIK

És szólt a nő:
"A hajam ében,
És lágyabb, mint a lágy selyem,
És itt a szívem közepében
Ujjong a boldog szerelem.
Tied a testem, tied a lelkem,
Te vagy az első, akit öleltem,
Boldog vagyok, mert a tied vagyok..."
S a férfi szólt:
"A másik elhagyott."

És szólt a nő:
"Piros az ajkam
És harmatosabb, mint a rózsa kelyhe,
És végigfut az üdvök üdve rajtam,
Mikor így tartasz forrón átölelve.
Szemem sötétebb, mint az égbolt,
Mikor a fergeteg zavarja...
Oh, mondd, a másik szintén szép volt?
Fehér a válla? Gömbölyű a karja?
Tudott-e súgni-búgni szintén,
Tudott-e édes csókot adni,
Meghalni karjaidba, mint én
És új gyönyörre föltámadni?
És lángolt, mint a nap? Szelíd volt, mint a hold?"
S a férfi szólt:
"A másik csúnya volt."

És szólt a nő:
"És mégis nappal, éjjel
Sóhajtva gondolsz vissza rája,
Amellyel az enyém nem ér fel,
Mi volt a titka, a varázsa, bája?
Miben oly nagy, dicső, elérhetetlen?"
S a férfi szólt:
"A másikat szerettem!"


Heltai Jenő: A MÁSIK /Zene: Kovács Kati/

Link








Heltai Jenő: EGY ASSZONY KEZE


De jó egy kis kezet
A kezünkbe fogni,
A karcsú ujjakra
Szavakat lehelni,
Csókokat dadogni,
A finom ereken.
Mint kék tengereken
Kábulatba veszve,
Elhajózni messze,
Sehol meg nem állni,
Folyton jönni, menni,
Végül partra szállni,
Végül megpihenni
Rózsaszín szirteken
Koráll-szigeteken,
Az éles körmökön,
Örök örömökön,
Ó, áldott asszony kéz,
Vágyak forralója,
Gondok altatója,
Izzó homlokomon
Hűvös fehér pólya,
Drága élő bársony,
Te maradj a társam,
Örökre, örökre,
Mikor sírdogálok,
Könnyem te töröld le,
Te szoríts, marcangolj,
Ha lázad a vágyam,
Mikor valami fáj,
Te simogass lágyan,
S halottas órámon
Bús szemfedő selyme,
Te hullj takarónak
Megtört két szememre,
Elnémult szívemre.







Heltai Jenő: VALLOMÁS


Mi ketten egymást meg nem értjük
nagyon sajnálom, Asszonyom
de ha nem kellek szeretőnek
egyébre nem vállalkozom.

Például arra, mit gyakorta
szónoki hévvel mond Kegyed,
hogy meggyötört szegény szívének
legjobb barátja én legyek.

Legjobb barát! Szavamra mondom
megtisztelő egy hivatal
de nem vagyok hozzá elég vén
s ön aggasztóan fiatal.

Ön csupa élet, csupa illat
lángol, vakít, hevít, ragyog
hát hogyne szomjaznám a csókját
én, aki angyal nem vagyok?

Olyan kevés amit kívánok...
Ha osztozkodni restel is
legyen a tisztelt lelke másé
nekem elég a teste is.

Legyen lelkének egy barátja
kivel csevegni élvezet
de ez az őrült, ez a mamlasz
ez a barát nem én leszek.

Legyen övé minden poézis
és az enyém csak ami tény
ő oldja meg a problémákat
a ruháját viszont csak én.

Hogy ez a hang szokatlan Önnek
kétségbe kérem nem vonom
de annak, hogy megértsük egymást
csak egy a módja Asszonyom:

Adjon az Úr, ki egy tenyérbül
rosszat is, jót is osztogat
rosszabb erkölcsöket Kegyednek
vagy nekem adjon jobbakat!







Heltai Jenő: A néma levente


Link



Heltai Jenő - Részletek

Link








 
 
0 komment , kategória:  Heltai Jenő   
     1/2 oldal   Bejegyzések száma: 10 
2021.09 2021. Október 2021.11
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 123
45678910
11121314151617
18192021222324
25262728293031
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 19 db bejegyzés
e év: 320 db bejegyzés
Összes: 4830 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 1624
  • e Hét: 7968
  • e Hónap: 34591
  • e Év: 171963
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2024 TVN.HU Kft.