|
2016-02-06 11:00:43, szombat
|
| |
| |
RIERSCH ZOLTÁN
Riersch Zoltán (Kiskomárom, 1948 -) újságíró, szerkesztő, író, költő, esszéista, publicista.
ADVENT ÉJSZAKÁJÁN
Advent éjszakáján
Új csodára vágyom,
Esthajnal fényében
Megváltómat várom.
Betlehem harangja
Rákondít a tájra,
Angyalok kacagnak
A három királyra.
Csillagok csillaga
Fénylő édes álom,
Elhagyott istállóban
Betlehemi jászol.
Kisdedi békében
Királyok királya,
Mária mosolya
Vigyáz kisfiára.
Királyok királya
Gyémántból homloka:
Megváltó született
Karácsony éjszaka.
BÉKLYÓk
Az igaz kincs,
tej, kenyér, cukor - bilincs?
Euró, forint,
dollár vagy arany?
Humuszos talaj? Hegyek,
völgyek, legelők?
Vagy az ember?
A múlt és a tisztelet?
A hit és a türelem?
Mi az, ami nincs?
S mire való az emberi
béklyó és bilincs?
Mire föl háborog
a kétarcú tömeg, - és
mire föl az ütközet?
Itt egy láb dobog,
amott balhéfütty a divat:
Féltem unokáimat!
Béklyó és bilincs.
Vád. Nihil. Balhé. Ár, víz.
Messze a túlpart.
Messze az ember.
Messze az Isten, messze:
Nem történt semmi.
ESTI IMÁDSÁG UTÁN
Már elmondtam a Miatyánkot,
mondtam Áve Máriát,
nem találom igazságom,
szemeimre nem jött álom.
Életem rendezgetem,
a múltamat áttekintem.
Volt-e múltam, becsületem,
s lesz-e jövőm, van jelenem?
Hol van az én akaratom?
Isten hitem nem tagadom,
nem tagadtam sorson át;
kértem áldást gyermekeimre,
felvállaltam bűn porát.
Istenem,
ki gyermeked feláldoztad
az Eredendő Bűn miatt,
Jézus után
ki vív csatát Luciferrel,
pokoltűzzel föld alatt?
E földre jön-e béke,
s miért gyilkolnak az emberek,
vagy embereknek elnevezett
pokoltűzű Luciferek?
Mikor leszünk egyenlőek
a Teremtő asztalán,
s mikor jut majd az egyenlőből
mindenkinek, igazán?
Igazság és egyenlőség
mikor válik igazzá?
Mikor lesz a földi bőség
egyenlő lehetőség,
s a könyörgés vigasszá?
Könyörgöm,
és kérlek Uram,
tedd látásom tisztává!
Adj reményt és igazságot,
bűneimben vigaszságot,
meleg ételt az asztalra,
adjál áldást nyugalmamra!
Add meg nekem lelki békém,
s adj szerelmet, újat, másat,
tiszta szívet, büszke társat!
Életerőt, egészséget,
s békét a világnak!
Igazságot igazságnak!
Ha majd
utam végén járok,
bátran mondok Miatyánkot,
mondok Áve Máriát.
Uram, bátran eléd állok,
te tudod az Igazságot!
Én elfogadom ítéleted!
EZÜSTVONÓ BALLADÁJA
merre vagytok régi utcák
régi harcok cigányzenés
kiskocsmái
merre vagytok holdvilágú
kisablakok - alattatok
szoktam állni
merre vagy te csalfa leány
tűz etette mikor szólsz rám
hol van az én édesanyám
elhagyott a hitét szegő
hűtlen rózsám
hol vagy cigány jó barátom
mért nem húzod talpam alá
múlttaposó haláltáncom
hol vagy felhő fényes csillag
kit az isten ígért nekem
tanulságra egyszer eljő
mennék veled messze - messze
ítélővel a felhővel emelt fővel
utolérlek - utolérlek megölellek
kisgalambom tűze etette
te - ott várj rám - ezüstvonós
cigányangyal égi utcás
kiskocsmában húzd a nótám...
HAT ÉVTIZED TERHE
az évek
kattogó gyorsvonatként
elhanyagolt síneken
pattogó kitérőkön
cammogva
robogtak
én mégis
évekig
nyitott tetejű
képzeletbeli vagonokban éltem
felettem a borús égen
szürkén mosolyogtak fellegek
állomásról állomásra
utaztam
sosem volt gyermekként
s mindig őszi ködben
hat évtizedem terhe
hiába a tavaszi kikelet
már nem oszlik a köd
KÉSEI SZERELEM
Halld meg bús énekem kései kedves,
ki távol vagy tőlem, mégis, oly közel,
ki álomországom otthonában
fáradt szívemmel ölelkezel!
Halld meg hívó szavam, kelj útra,
szállj szabad szerelmes szavak szárnyán!
Hiába várlak, ha magamban
magam börtönének rabja vagyok:
nem vidítanak fel ölelő karok,
csillagmezei csókok, nem ébresztenek
kócos hajnalok. Magamban vagyok,
magamban élek, - kérlek
légy oly szabad madár, ki ha hívják
odatalál, hol börtönömben rab lehet.
kiért börtönöm ajtajából kiverem a vasszeget
Madár rabként madár nem lehet,
rabőr rabként nem igazán szeret:
Én a kékmadár őre vagyok!
Szerelmes múzsák, égi angyalok
ülnek légszomjas mellemen -
követem a fényt, hosszú útra vágyom!
Kérlek, kései kedves, szeress,
jöjj, légy kései párom!
Szirének közt haldoklik a költő!
Légy ölmelegem, légy asszonyom,
légy bölcső, hol újra születhetek:
Légy koporsóm, mit bánom én, temessetek,
csak jöjj, fuss, repülj, ölelj, szeress
ezüst-korunk értelmének alkonyán,
felvállalva a még nem kései örömöt:
Mert szerelmünk tavasz a télben,
nyárban, aszályban májusi eső:
szeretni tudó, akaró, embert egekbe emelő.
KÉSEI VÁGY
kiszáradtam
te mégis
előcsalogatod nedveim
tomboló
szeszélyes árként
zúdulnak alá
az őszi éjszakában
felhajtott szoknyával
fürgén belegyalogolsz
sorsom zúgójába
combodat mossák
a szerelmes habok
káprázik szemem
titokzatos köd borítja
párássá teszi
a már ősszé szelídült korom
de bennem
már az édes
a lidérces és démoni
látványtól is
csitulni kezd a kései vágy
LÁTOMÁS
Előtte semmi,
Mögötte senki.
Háttal áll,
mint mindíg.
Arcát
álarcként, vagy szégyenében
jótékony köd takarja.
Hosszú ruháján
már több a tarka,
mint az egykoron volt fehér.
Magányos, madárijesztő
az egyszervolt delnő.
Kitárt karjait,
balsorsát köszöntve
az ég felé tartja.
Vagy csak búcsút int
ennek, meg annak,
a délre húzó fecskéknek,
a vonuló vadludaknak.
Szürreális Dali,
futurista Picasso kép.
Távoli dörrenés.
Néhány cikázó villám.
A majdnem fehér ruhát
s az asszony haját
tépni, szaggatni kezdi
egy ki tudja honnan jött alpári vihar.
Az őszi csend paganinis ördögtánc!
Szerelmét vagy emlékét féltve
fekete karvalyként - rávijjant
a múltszaggató szélre:
kjsrrrr... kjsrrrr...
na gyere, ... na gyere,...
vagy állj félre!
Csak az Isten a tudója,
mitől - de csend lett.
Az őszi
szürreál szivárványt szaggató szél
elinal, s az esőből is csak
a ködbe hömpölygő ár maradt.
Az asszony gyönyörű,
egyszerre szűz és parázna.
Már - már táncos mozdulatokkal
lerázza magáról a múltat.
Két tenyerének bölcsőbörtönéből
kiszabaduló démon
eltűnt a ködben.
Az évek óta bezárt szem
s a köd titka már nem titok.
Megfordul.
A mocsár már mögötte.
Mosolyog.
Valakit magához hív.
Vagy búcsút int
a kortalan szerelemnek.
MAJD HATVAN ÉV MIT ÉR?
(Erdős Attilának)
Majd hatvan év mit ér,
ha odvas a seb, ha már sánta a láb,
homályos a szem, s remeg a kéz?
Majd hatvan év mit ér,
ha már hátrafelé folyik a vér, ha már
nem ölt testet a képzelet?
Ha már csak képzeleg az érzék,
ha már csak egy korty vízre szomjas
a nikotintól cserepes száj?
Ha már csak a csekkönyv az érték,
és a legszebb dologhoz Viagra kell;
ha a múló ifjúság útra kel?
Ha már az itt fáj - ott fáj
tölti ki a máskor átvágtatott
szerelmes éjszakát?
Hej! Az angyalát! Jaj de fáj!
Hol a gyógyszerem, meg a vizes pohár?
Mocskos a sors, hűtlen és csapodár!
RESZKETŐ KEZED
Voltam, vagyok, leszek,
ha majd lecsendesedek,
lecsendesedik benned is
a nemcsak tévedés.
Talán még jutna nekem
belőled egy villanásni perc,
egy csók - egy ölelés,
de időm lecsengett,
az élet, a valóság mást akart.
Majd, egykor, ha
a lenyugvó Napba nézel,
fel, a szerelemvágytól
násztánc-cikázó fecskékre,
a gomolygó felhők fölé,
egykori lépteim nyomát kutatva
életem égi úti porában:
álmaidban,
feltörő vágyaid nyomában
mindig ott leszek veled:
Kóchajad
hűsítő szellőként simogatva,
vízesésén átbújva
szemeidbe fészkelem magam,
s megfogom reszkető kezed.
Az álom nyárillatú
hátterében
közeledik az alkony.
A mohaillatú fák,
a túlparti kéklő hegyek
megértik - a titkot.
A kakukk az időt számolja.
Az egykor volt élet rengetegéből
előbukkan egy őz család.
Ránk mosolyognak.
Fogásom szorítása,
csillapodik, őszinte,
erős, mégis szelíd;
lassan megnyugszik
reszkető kezed.
SEHOVA SEMMIÉRT
Kitomboltam magamból
a szerelmet.
Tudatom, testem
izomláztól ténfereg.
Valahol a távolból
kajánul fintorog
ami igazából sosem volt:
megvénült testemmel
kopott asszonyisten oltára előtt
látomást, fantomot látva térdelek.
Vágyam halott.
Magját nem őrli már se szél
se szerelemmolnár:
Úgy voltál nekem, hogy
Igaz s valódi sosem voltál.
Messziről jöttél,
s már a távoli messze vagy:
Lassan én is tovamegyek,
óh ti villámot szikrázó egek:
sehová a semmiért...
A SZERELMET MÁR ELŰZÖM
A szerelmet már elűzöm - daccal,
bár visszavárom minden tavasszal,
s kéklő május virágzik a kertben,
szélfutta, rideg tél él a szívemben.
Még vágyom ízed, hattyúnyakad,
ölellek csókkal, - ruhád szakad, -
hályogot kéne vetni szememre,
kérlek mégis, kedves, ülj az ölembe!
Hadd érezd kezem vénülő fogását,
hadd halld az ősz férfi halkuló sírását!
Hadd érezd fáradt szemének melegét,
hadd mondja neked: nagyon szeret még!
A szerelmet már elűzöm váddal, daccal,
Bár visszavárom még minden tavasszal,
ősszel, télen, a Nap - perzselte nyárban:
de már csak az álom él e kései vágyban.
TÖVISKOSZORÚ
kérges tenyerű
jobb kezem
kezet fogott
az isiászos ballal
édes jó istenem
ideje lenne már
kibékülnöm
önmagammal
hat évtizedes
életem fája
alatt
mohaágyon ül korom
arcomba hajolnak
a csönd ágai
elsüllyedtek bennem
az egykor cikázó szavak
sok éve állok ott
ahol
nem csak egyhelyben álltam
még vágyom vonatra szállni
utazni hegyen völgyön át
de hiányos szándék
az akarat
szemez velem egy gondolat
én is mélyen magamba nézek
be kell engedni az ajtón
minden rég eltemetett emléket
én távolabb néztem annál
ameddig valójában látunk
ma sötét üvegen át
figyelem
meghasonlott
sötét világunk
történt ami történt
úgy történt
láttuk
viszlát tegnap
viszlát ifjúság
fejemre rakták a töviskoronát
mit ér már
a legbecsesebb szó
ha csak lábadat lógatod
hiába vagy méltó
a lázas igyekezethez
ízekre szaggatott az akarat
VÉN BOLOND
Te vén bolond, ki azt hitted,
mert az ágyékod tűzes,
életed, egyedül - üres,
te még megkaphatod
a szűzes és tiszta lelkű
asszony-emberedet...
Ősz a hajad, és ősz már szakállad:
egyedül vagy - nincsen társad,
csak az emlékek, ... ha rád találnak.
Miért jöjjön a vágyad,
ha üres az ágyad?
Maradj magadnak!
Vagy menj el papnak,
fogadj cölibátust!
Faragj egy botot magadnak,
bottal járj a világban,
bottal verd a sorsot hátba,
s az Időt, mely elment feletted,
búcsúztasd el tisztán, szépen.
Ha a múltadat szeretted,
te kérj engedelmet:
ha az ágyékod még tüzel:
csak a huncut múlt üzen.
Te csak köszönj a sorsnak
ha látsz szűziesen sétáló szépséget:
Nem más az, mint egy birka,
mely üzen a messzeségnek:
Tudod, ilyen az élet -
de azért ezért az életért béget...
ZENGŐ HÁRSFA
Felrepedt száj,
rég fogatlan!
Ölem rég volt
forró katlan.
Testem töppedt,
már parányi:
jöhet halál,
jöhet bármi!
Parázna jötte
esti csendnek:
szerelemben
eltemetnek.
Ifjúságom
messze, távol,
csókot kérek
a haláltól.
Testem, lelkem,
zengő hársfa.
Zengő hársfa
törött ága.
Csőrébe kap
egy madárka.
Csőrébe kap
egy madár - ma...
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Riersch Zoltán |
|
|
|
|
|
Offline
