Belépés
menusgabor.blog.xfree.hu
"A világ pocsolya, igyekezzünk megmaradni a magaslatokon." / Honoré de Balzac / Menus Gábor
1940.08.11
Online		 Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 2 
Eső esik
  2016-05-10 20:00:22, kedd
 
 













HAJNAL ANNA: ESŐ ESIK


Zúg az erdő száraz szélben,
szomjaznak az őzek délben,
barna bak megy a patakra:
patak vize elapadva.
Száraz kavics néz az égre,
eső kéne! eső kéne!


Pöttyös gidával az anyja
árnyba fekszik, bokoraljba,
síró szomjjal néznek égre:
eső kéne! eső kéne!

Róka apó lesre menne,
megmozdulni sincsen kedve,
de a kicsi róka friss,
mozog még az orra is.
Nem is egyen tizenegyen
hemperegnek a fövenyben,
vörös öccsök, húgocskák,
játszanak itt bújócskát:
futnak, hunynak, bújnak sorra
a fövenyről a bokorba,
fülük, farkuk hogy lobog
- hej a játék nagy dolog! -,
éhe-szomja ha kezdődik,
kicsi róka nézelődik,
vörös anyjához megy szopni
- nem tud ő még tyúkot
lopni! -,
apjuk tanítgatja mind
rókaészjárás szerint,
lesést, lopást gyakorolják,
rókaságot megtanulják.

Vén vaddisznóházaspárok
tölgyes erdőn makkra járnak,
csíkoshátú, röffös falka
vadmalacka jár a makkra,
de hogy szomjas, rítton-rí,
édes tej se jut neki.
Málnázhatnék barna medve,
szomjas szegény, nincsen kedve,
felmorog a fényes égre:
eső kéne! eső kéne!

Rigó hallgat, kakukk kókad,
fakopáncs nem kopácsolgat,
mókus nem jár mogyoróra,
nem volt harmat virradóra:


nincs mit nyalni, nincs mit
nyelni,
egy csöppecskét nem tud lelni.

Forró szél leng a mezőben,
nézd a nap fenn delelőben,
épp középen,
csudaképpen
állni látszik, éppen mintha
tetőre felér a hinta,
ott megáll egy hosszú percre,
áll egyhelybe,
áll remegve,
s máris jön a zuhanás?
Hű, micsoda óriás,
aki löki ezt a hintát,
ejnye, nézd a csalafintát!

Messze lehet, nem is látszik:
fiú vagy lány, aki játszik?
Fénylik, szinte kiabál,
ahogy a nap fenn megáll.
De lehet, hogy tévedés,
nem is igaz az egész,
hogy nem hinta, hanem labda,
hiszen kerek az alakja!
A nagy fénytől nem is látom,
labda lesz az, jó barátom!
Idesüss, ni! így igaz,
fényes labda lesz biz az!
Be magasra felrepült!
odafenn egy ágra ült,
ágára az égi fának
- hogy nevezzem? micsodá-nak?
amire így lecsücsült? -,
a semmire csak nem ült!

Hanem ez nem tréfaság,
aszalódik fű, fa, ág,


levél kókad, inda fonnyad,
dinnyeföldön dinnye sorvad,
óriástök nem tud nőni,
maga gőzében kezd főni,
napraforgó alig állja,
fonnyadozik szívós szára,
vágyó arccal napra nézne,
s összecsuklik gyönge térde.

Krumpliföldön de nagy baj
van!
Sírnak minden bokoraljban.
Krumplibokrok zöld szoknyája
védőn borul az árvákra,
máskor feszes kerekekre,
rózsás krumpligyerekekre,
ráncosak most, fonnyadoznak,
anyjuk alatt darvadoznak:
kicsik ők még, csecsszopók,
éhezők és szomjazók:
szegény anyjuk honnan adjon?
Kis híja , hogy szomjan halljon.

Hát a kukoricatábla?
Szívem érte hogy ne fájna?
Sárgás halvány tövek állnak,
fakó csöveket dajkálnak,
ha a szél jön, mind zörögnek,
mint a betegek köhögnek.

*

A nap pedig süt az égen,


ember ül a mezsgyeszélen,
fa alatt a déli csendben,
kulaccsal egy öreg ember,
kotyogtatná, kifogyott már,
aratásra jár a naptár.
Néz az égre, sűrű kékben
tüzes hal a nap az égben
forr a világ, föld is, ég is,
az aratás halad mégis.

Asszony izzad, mégis győzi,
hej, az ember még lefőzi!
Legény húzza , kasza hersen,
ég a munka, áll a verseny.

Megy a kombájn a búzában,
aranyszalma a nyomában,
acélbúza megy a zsákba,
barna legény veszi vállra,
felpislog a fényes égre:
eső kéne! eső kéne!

Ne a zsákra, a mezőre!
Amoda a legelőre!
A csikóra, az anyjára,
felfrissüljenek valahára!
Esőt szomjas, aszott fűre,
zöldüljön ki gyönyörűre,
a csikós hadd könnyebbüljön,
itatónál hadd örüljön:
hadd tolongjon csikó, kanca,
csődör nyerítsen a napra,
gyémántmezőn hadd robogjon,
hűvös harmat rácsorogjon!

Mint elefánt őserdőben,
egér áll a zabmezőben,
fel-le néz a zöld homályban,
égig érő zabországban.
Égig érő zöld sudárfák
magas égig körülzárják,
hej, fontolgat,
hej, latolgat,
finom orra szimatolgat:
messze ég alján a felhő,
ő már tudja, jön az eső.

Ők már tudják, a tudósok,
mindenféle esőjósok:
a poszáta ( az madár)
meg a béka, tudod már,
az a zöld leveli fajta,
aki felmászik a gallyra,
a fa lengő tetejére,
mint a pici létra-élre
a kis befőttes üvegben,
ha közeleg az eső,
- ha leszáll, lesz szép idő!

Ha meghúzódik a vízben,
ez még bevált minden ízben -
ezért tartják némelyek
szegény békagyereket.
Ők már tudják: jön az eső!


Sürög a sok esőleső,
ung a tavi békatábor:
jön az eső! jön a zápor!
Ki-be ugrik ifja-véne,
békalány és békanéne,
fehér torkú ifjú szépség.
Vízben ringnak, fennen lengnek,
tátogatnak már a cseppnek,
szúnyog rajzik millió,
békanépnek az a jó!

A fecskék is mélyen szállnak,


szárnyukkal a földön járnak.

Jön a felhő, jön az égen,
óriás, kék kötényében
cipeli a sok villámot,
üstdobot, zeneszerszámot,
messziről már szól a dobszó,
cintányér is messzehangzó,
közben mintha oroszlánok
körös-körül morognának.

Jön a felhő, jön az égen,
lenyeli a napot szépen,
meg se kottyan, úgy nyeli,
jó étvágya van neki.
Most a gyomrában világít,
ahol vékony, átsugárzik.

Most egészen kialudt
kék homályba nyúl az út:
szinte kékek, nem is zöldek
a szomjas káposztaföldek.

Ni, mit látok? Két kis nyúl
káposzták közt meglapul.
Nézd csak, nézd meg,
a szegények
hogyan félnek,
alig esznek,
riadoznak, tekintgetnek,
nyugtalanul szimatolnak,
egyet csattan, s már loholnak,
az alacsony ég alatt
két kis nyúlfi hogy szalad!

Sötétedik, kék homály van,
mint valami vén hodályban,
porszagúban, alacsonyban,
olyan poros esőszag van,
szinte a fejeket nyomja
csüngő felhő vastag bojtja.
Hej, kaszások, jó kaszások,
gyorsak most a suhintások!

Lóg az eső vastag lába,


szinte leér a búzába,
marokszedők hajladoznak,
kévekötők úgy forognak!
Hordók, rakók mind lihegnek,
fel-felnéznek, úgy sietnek.

Lóg az eső vastag lába,
szinte leér a búzába,
a búzára, a tarlóra,
rúgkapáló nehéz lóra,
várakozó szekerekre,
sürgő-forgó emberekre:
fogjad Eszti, Jancsi, rakjad!
Forogj kéve! Feküdj, asztag!
A szekérre, hadd ropogjon,
nehéz kerék nyikorogjon!
Kocsis csettent, ostor pattan,
kerék forog, patkó csattan,
hej lovacskák, jó lovacskák!
Majd a lelküket kiadják.

Földes útra befordulnak,
országútra kifordulnak,
fenn a felhő most már sárgul,
rezes fényt csorgat magábul,
arany szekér arany búzát
rézszín sárkánylovak húzzák,
rézszín szárnyuk, réz patájuk,
rézszín port ver fel alájuk,
becsattognak az utcába,
rézhegy alá rézországba:
sárgán lobog minden ablak,
sárga fényben kertek, kazlak,
elvillannak réztornácok,
réztetőkre rézakácok
rezes lombja borul, bágyad,
a szekér, mint villám, vágtat.

Villám villan, mint a kígyó,
szél elindul, felsivító,
csattog, porzik, repül minden,
tépett ágak zúgnak innen,
onnan zsindely száll a lóra,
ágaskodó nyihogóra
- ember, asszony be a házba:
gyáva gyerek vetett ágyba -,
sövényekről habfehéren
lepedők szállnak a szélben.

Két nehéz ló horkan, táncol,
gőzt fú forró orrlikából,
hab repül a kantárszárra,
búzásszekér ingó bárka,
ringva száll a szélhabokban,
utcasarkon szinte robban,
úgy vágtat be a ködös űrbe:
végre-végre fedett csűrbe.

Szekér zökken, ló megtorpan,
izzadt kocsis talpra pattan,
két lováról száll a pára,
reszket erős lábuk szára.
Ő maga is talpig reszket,
mégis addig nem pihenhet,
míg megtörli izzadt hátuk,
takarót terít reájuk,
megöleli, úgy csitítja,
zablájukat igazítja.

Szélvész ordít, villám villan,
széles égen végig cikkan,
tűzből ragyog rá folyót,
kékesen elágazót.
Közben az ég olyat csattan,


füled dobja majd megpattan,
s óriási cseppek hullnak,
mint a gyöngyök szétgurulnak.

Kocsis eresz alól nézi,
drága búzát már nem félti,
szíve feszül, úgy örül,
hogy a zápor hogy sürül:
mint a csöbör,
hogyha megdől,
zúgva ömlik,
úgy özönlik,
s milyen zajjal,
mily robajjal
dobol ereszen, tetőn,
dörög egetrengetőn.

Útra hullva, porba cuppan,
visszapattan, szinte huppan,
ugrik ezer buborék,
mint egy táncos, törpe nép:
már az árokban rohannak,
ezer szemmel pislogatnak.

A jegenye szélben táncol,
mint a csikó, úgy viháncol,
szomjas volt, most ihat végre,
hej, hogy felnyerít az égre,
forog, kurjant,
szinte dobbant,
táncol rajta minden ág,
olyan vékony,
oly hajlékony
ez a boldog nyakigláb:
tetejétől a talpáig
gallya, ága, törzse ázik.

Hű, hogy meghíznak a kertek!
Szegfűbimbók megrepednek,
kövér mályvák szégyenlősen
elpirulnak az esőben.
Szérűn, ahol cséplés folyna,
esős szélben száll a polyva,
gépész, rakó, etető
nézi, merre a tető.
Kazlat rakni dehogy mernek,
oldott kévék ott hevernek,
villát, lőcsöt szerte hagynak,
hej, megázni nem akarnak.
Szalmaszálak táncot járnak,
megvadult széllel bokáznak,
ahogy áznak, nehezülnek,
sárga földre települnek,
ott ragyognak napfényszínben,
ragyog körülöttük minden!

Mindent megmosdat a zápor,
csutakolás a javából!
Torony, tető hogy nevet!
Megfürödni mind szeret,
sárga házfal szinte lángol,
mintha nap süt igazából.

Nem csak falun, kinn a réten,
ott esik ám még csak szépen,
szíve nevet a gulyásnak,
gyönge füvek citeráznak,
tehenek alatt a borjak
meg nem áznak, amíg szopnak.
Boldog anyjuk égre bőgve
felbámul a dús felhőkbe,
boldogság a bődülése:
itt az eső! itt van végre!

Ménes száguld a mezőben,


fél a villámtól erősen,
kanca, csikó zúgva dobban,
nyalka csikós a nyomukban,
fölöttük a fényes villám
csapkod fehér hattyúszárnyán,
egy-egy dörgés végigdörren,
széthullámzik nagy körökben,
csődör felnyihog az égre:
itt az eső! itt van végre!

Zápor hull a búzaföldre,
mintha dézsából ömölne,
óriási ponyva alól
szép lány nevet, legény dalol:
kombájn fölött ponyvasátor,
hátán dobolhat a zápor.

Itt az eső, zuhog végre
káposzták kemény fejére,
kőfejükről sercen, fröccsen
permetezve apró gyöngyben.
Dől a zápor, sűrű rendje


szélvész rohamában ferde,
hallik a föld szortyogása,
hörpölése, kortyolása,
apró bokrok hogy vedelnek!
Hallani, hogy nyögve nyelnek.

Bokrok alján, mezsgyeszélen
nyulak szíve döng keményen,
rémült nyulak
meglapulnak,
melegedni
összebújnak,
fülelnek a zuhogásra,
dörrenésre, suhogásra,
mezsgyeszéli fák kerengnek,
fröcskölő szelekben rengnek.

Suhog,
ami eddig csörgött.
susog,
ami eddig zörgött:
kukorica lágyan éled,
bóbitája leng a szélnek,
selyemkendős kis menyecske
karján szőke gyermekecske.

Óriástök milyen zöld lett!
Feszül, duzzad, szinte serceg,
dinnye fürge indalábán
ragyog simán, mint a márvány.
Krumplifiak boldog anyja
csecsemőit itatgatja.

Itt az eső! itt az élet!


Napraforgó reszket, éled,
magasodva boldog szárán,
átleskel az eső fátylán,
friss derekát hintálgatja,
készül nézni már a napra.

*
A mező ha ég, ha fázik,
szomjan vész? árvízben ázik?
Minden végiglátható,
hiszen sík, akár a tó.
Zabmező fut dombra fel?
Minden kis széllel perel,
szélvészben torpan, rohan,
elrejtőzne boldogan:
szélvész szántja, jég veri,
menekvése nincs neki.

De az erdő sűrűség!
Titkokkal teli vidék,
üstökét szélvész cibálja,
meg sem lebben halk homálya.
A zápor míg rajta áthat,
kényes őz szárazon járhat.

Mikor már az erdő nedves,
bújjon, kinek élte kedves:
ki nem szeret náthát kapni,
erdőre ne menjen lakni!
Barna medve jól megjárta,
jött egy szél, s a fát megrázta,
hogy megázott, hogy megfázott!
zuhannyal zuhant nyakába,
leteperte őt a nátha.
Náthás lett a medve, mérges,
ki ne tudná, hogy mit érez!
Szegény feje
gőzzel tele, mint a léggömb ül nyakán,
ha prüsszent, elszáll talán!
Pedig prüsszent egetverőt,
majdhogy szétviszi az erdőt!
Be is vonul barlangjába,
ezeréves fa odvába.

Barlangjában
egymagában
dörmög, morog,
helyben forog,
amit érez, meg nem érti,
mi az, ami torkát sérti?
Vastag orrát
csavargatják,
akárhogy néz
senkit sem lát!
Hátrál szegény, de hiába,
orrában csak úr a nátha!
Csavargatja, viszketteti,
szurkálgatja,
prüsszögteti!
Szegény medve
így járt vele,
jajjal-bajjal van most tele!

Hull a zápor, hull, csak hulljon,
szomjas erdő felviduljon,
ágon, gallyon bújjon át,


leveleket megfürössze,
csorogjon a gyökerekre.

Rigóasszony fészkén ázik,
drága tojás meg nem fázik,
takargatja, érzi, hallja
pityeg már a fészekalja:
kis rigónak szűk a ház,
kicsiny lakás a tojás,
szárnyacskáit megfeszíti,
a szerencse megsegíti,
recseg a fal, szétfeszül,
kis rigó kipenderül.
Másik tojásfal ropog,
másik kis rigó kopog,
hallani a sipogását,
tojáshéja ropogását,
reped, recseg, sikerül,
másik is kipenderül.

Rigóasszony gondja sok,
hideg eső rácsorog,
csepp ne guruljon alája,
bárhogy ázik háta szárnya!
Kicsikéi míg kibújnak,
kövér cseppek hullnak-hullnak.
Rigóasszony ne bánjad:
kisüt a nap, megszárad!

Esik eső, hosszan esik,
sűrű erdő nedvesedik,
őzgidácska hogy remeg!
Anyja mellett didereg,
unja már a cseperészést,
ázott fűben heverészést,
csorgó ágak alatt járni!
Kicsi ő még ázni-fázni.

Esik eső, hosszan esik,
szárazon nincs egyetlen csík,
fenn a fákon, lenn az aljban
unják már az esőt rajban:
fakopáncs már kopácsolna,
kakukk újra kakukkolna,
tüskés sün nem tud vadászni,
inni szeret, de nem ázni!

Nem is régen, hogy szomjaztak!
Eső nélkül kókadoztak,
hogy kívánták,
sírva várták,
már sokallják,
elkívánják!
Minden ivott, kortyolt, vedelt,
minden árok, patak megtelt,
mehetsz, eső, sose lássunk,
isten hírével barátunk!

Békák véleménye más
nekik az eső csodás.
Akár mákszemfinom cseppek,
akár borsószemek esnek,
lapos szemek, mint a lencsék,
hozzák a kövér szerencsét,
nekik esik az eső!
Ez nekik a jó idő.

Könnyű nekik, meg nem áznak,
szemükig vízben tanyáznak.

A rókák is vízben ülnek,
de ők ennek nem örülnek,
higgadt, bölcs az öreg róka,
de izgatott az anyóka,
méregeti a beázást,
mérlegeli a megfázást:
mert a barlang eleje
vörös nyüzsgéssel tele,
ahány róka fiú-lányka,
egymás fején valahányka,
tolakvó és törekvő,
nézi, hogy hull az eső:
ilyet egyikük se látott,
nemrég lakják a világot.

Ezüst ködben áll az erdő,
egyre ritkább már a felhő,
egyre vékonyabb a fátyol,
permet ez már, nem is zápor,
olyan vékony, olyan lenge,
elfújja egy kis szelecske.
Nini, kilátszik a kék,
a kék égi mezőség!...
Itt egy ablak, ott egy résnyi,
ni, be lehet oda nézni!

Égi házban, égi lány,
ül a nap az ég alján,
meg van vetve már az ágya
(aludni megy nemsokára),
várja már a rózsapaplan,
ásít egyet akaratlan.
Fésülködik, gyöngyen bontja,
leomlott az arany kontya,
ágya szélén amint ül,
kíváncsian néz körül.
Ablakából messze lát,
világ nagyját, apraját:
égen fényes nyáj vonul
hallgatagon, jámborul,
hajtja szellő pásztorocska,
a kezében ostorocska,
kék ruhája,
furulyája,
a sok bárány hallgat rája.

Lenn az erdő ezüstgyöngyös,
ázott út gyémánt-göröngyös,
a nap kinéz ablakán,
az erdőre néz talán:
fa alatt a gombát látja,
ragyog arany kalapkája,
a szamócát, amint érik,
piros alkonyatba fénylik.

Odébb siklik pillantása,
hogy a mezőt végiglássa:


"Ej, ezek az emberek!
Ezek sohasem pihennek?
Este van, ők jönnek, mennek."

Lenéz a nap: mit csinálnak?
Csörömpölnek, kiabálnak,
éjjel-nappal szántanak.
A minap, amikor keltem,
búzának helyét se leltem!
Ezek éjjel learattak,
de még csak tarlót se hagytak!
Panaszkodott is a hold,
ennyi baja sosem volt,
néha eltéved az égben,
szédül a reflektorfényben."

Újra lenéz: Mit csinálnak?
Persze, amott csatornáznak,
emlékszem én, hajdanában
csatornáztak Perzsiában,
sivatagba vizet hoztak,
ha királyok szomjuhoztak.
Király lánya tüzes nyáron
hűsölgessen pázsitágyon?
Rabszolgáknak száza, ezre
napon ásott elepedve.

Királylányok Perzsiában
térdig jártak a rózsában,
víz tükrözött pálmakertet,
hol a boldogok hevertek,
költők rózsákról daloltak,
míg a rabszolgák zokogtak.
Szolga fia, felesége?
Hiába volt ehetnékje,
éhhel, tizenhat ölessel:
beérte marék kölessel.
Ha beérte, be nem érte,
csak egy szolga gyászolt érte"

Megint lenéz: Mit csinálnak?
csörömpölnek, kiabálnak,
vasállatokat terelnek,
vasállat ássa a vermet.
Láttam én itt régen embert,
ilyenről álmodni sem mert,
kiment ásóval, kapával,
széllel bélelt tarisznyával,
taligáján ült az éhség,
földnél nagyobb súly, nehézség.
Hajnaltól alkonyodásig
ispán hajszolta rogyásig,
botos ispán, botos szolga,
szolgát verni volt a dolga."

Elmosolyodik a nap:


"Ezek itt lenn okosak,
ezek ásnak, csatornáznak,
de nem holmi uraságnak,
úrnak felkophat az álla,
okosabbak lettek nála!
Már nem tűrnek szolgaságot,
vasállat hordja a jármot.
S milyen állataik vannak!
Szemeikben lámpák laknak,
búgnak, bőgnek, csörömpölnek,
nyugta nincsen égnek, földnek.

Földet fal egy óriás,
egy szekérnyi egy falás,
leharapja, kiköpi,
mindjárt szekérre löki.
Állkapcája csörög, csattog,
láncos talpa forog, kattog,
fal meg lép,
köp meg lép,
csörömpölve ás a gép.

Lám, vasból egy elefánt
villogtatja agyarát,
nagy ormányával emelget
ember-el-nem-bírta terhet.
Felemel egy gerendát,
helyére viszi odább.
Ni, most forog!
Szóra mozog?
Most letérdel
nagy terhével,
keze alá gazdájának
lehajlik, mint jámbor állat.

Amott meg egy csodarák
emelgeti potrohát:
úgy hengeredik a kőre,
tarhonyát csinál belőle!
Irányítják?
Igazítják?
Ejnye, nézzed már a nyitját!
Ember ül a szörnyetegen,
lovagolja kengyeltelen,
könnyedén ül csudájára,
úgy tereli munkájára.

Emitt gátat építenek,
amott hozzákészítenek,
teherkocsik zúgó sora
követ, téglát hordja oda,
torony meszet,
homokhegyet,
kövek halmát
ott lerakják.
S milyen hévvel,
sietséggel,
hatalommal, emberésszel!
S hogyan győzik! Versenyeznek,
ha izzadnak is, nevetnek.

Mily hatalmas lett az ember,


óriási, amit tervel!
Látom, amott keletebbre
mire jött egy népnek kedve,
új tengert csinált magának,
ha akarja: apad, árad.
Teremtett a nép folyókat,
nagy hajókat, hordozókat,
s mit nem hittem semmiképp,
óriási dzsinn a gép.
De az ember nagyobb nála,
a varázslót ő csinálja,
kigondolja, megformálja,
legyen társa,
hogy a sorsot leigázza.

Sikerül is, amint nézem,
él a gyermek tejen, mézen ,
anyja szeli a kenyeret,
mennyit kíván, annyit ehet.
Látom én, miért csinálják,
hogy a mezőt végigvágják:
hogy a vizet idehozzák!
Ezzel végül még elérik,
vizet dézsaszám kimérik:
annyi kell az almafának,
amennyi a palántának,
beosztják a vizet, földet,
nem fognak prédálni többet..."

Szőke fejét megcsóválja,
nap lefekszik párnájára,
rózsapuha felhőágyon
kerülgeti már az álom.
Elmereng az álmos nap:
"Minden árvíz medret kap,
minden vadvíz juhászodik,
az emberhez jámborodik,
kézhez szokik, gazdájához,
mint szelíd nyáj juhászához."

Félálmában szinte hallja:
száll a vizek zsongó zajja,
messze hullám mennydörög,
csillapulva hömpölyög.
Félálmában szinte látja:
víz fut a csatornaágba,
odajár
a madár,
fürödni meg
inni jár,
odatér a szomjas nyúl,
őz fut oda jámborul,
eső szeszélyére várjon?
Szomjan vész a tüzes nyáron!

Víz fut a csatornaágban,
szellő susog a búzában,
embermagos aranyerdő,
sétál benne aranyszellő,
búzára száll
arany szálfa,
arany ága
telt kalásza.

Víz fut a csatornaágban,
elhalad a kert hosszában,
itt egy korty,
ott egy korty,
körtefa körtét hord.
"Kell a víz!" -
szól a csíz.

Víz fut a csatornaágban,
elhalad a kert aljában
hogy nevet a sok gyerek!
Vízben fröcsköl, hempereg,
szederinda, boldog ág
öleli a part falát.









RAIN - Esik az eső // Videó
Esik az eső. Hullnak a könnyek az égi mezőről, Víz zuhan most is a mennyei hőből. Angyalok forrnak az emberi vétken, Ők sírnak most is érted és értem./





Link






















  
 
0 komment , kategória:  Hajnal Anna  
Hajnal Anna
  2016-05-09 21:00:26, hétfő
 
 







HAJNAL ANNA


Hajnal Anna (Gyepűfüzes, 1907. február 1. - Budapest, 1977. szeptember 6.) József Attila-díjas költő, a Nyugat harmadik nemzedékének tagjai közé sorolják.







AKARLAK, SZERETLEK


Akarlak, szeretlek, kellesz nekem,
dacos, síró szived csupa vad szerelem,
csupa vágy, csupa láng, csupa konok erő,
már lankad az ész, a védekező.

Félelem? Távolság? Mit jelent?
Mindig több, több éhséget teremt.
Hiszen elpusztulunk így, Te meg én
két árva, fuldokló, néma, szegény!

Akarlak, szeretlek, rég elég
titok és várás és szenvedés,


boruljunk össze, mellre mell,
két fáklya szívünk hadd lobbanjon el!

Hasító villám szívemen át,
feszül és tágul az egész világ,
szük abroncsok a sarkkörök,
kicsap a tenger, s a szent ködök.

Ragyogva befödnek, vihar és láng:
együtt világok várnak ránk!
Együtt - vagy halál és pusztulás
szerelem - szerelem, fényvarázs.


Hajnal Anna AKARLAK, SZERETLEK

Link







AKIT SZERETSZ


Akit szeretsz sebezhetetlen?
akit szeretsz az halhatatlan?
akit magadnak választottál
azt megpróbálod szakadatlan.

Annak oroszlán szívet adjál,
hogy rettentésedet megállja.
kedvenced elcsuklott fejére
súlyos kezedet tedd vigyázva!

Mégse görbüljön haja szála.







ALKONYFÉNY


Szélfútta lomb közül jó a rőt, a szökkenő fény,
Egy boldog ablakon ujjongva törve át
azonnal táncba áll a színekkel, kik jöttén
Nyoman van bedalolják az üdvözült szobát.

Mézszínű mezzóhang, arany gordonka szólam
elzengő alkonyokról, mirólunk énekel,
rólad örökre-ifjú s fehérhajúról rólam,
Kiket körülvirul az időtlen jelen:

a piros heverőn még fejed nyoma a párnán,
- Eléri a sugár, felizzik a mosoly --
lágy hosszú lépteid a szobán végig járván
nesztelen folytatódnak Álmomban valahol.

Asztalon piros lángok, égnek hús kardvirágok,
kancsókban magas ágak, kibomló liliomok,
mi így szeretjük: nyár van, mindig piros virág van,
Örökkön ünnep, gyertyák, fény, színek, illatok;

filodendron kinyúlva félénk zöld tenyerekkel
sok ágaskodó kézzel karéjos csillogás,
A Szárnyas pálmaág szól, rezeg finom neszekkel,
zöld láthatatlan szélben ő zeng, a citorás;

a parkett barna rőt - Alkonyi tótükörben
elnyúlva fürdik-fürdik fehér hattyui Árny
rézsárga hattyucsőrrel kilincse vár időtlen,
az ajtó néma vággyal lefogott hattyuszárny.

Ő őriz minket: Ő a nem hervadó jelenben,
lágy alkonyfényben itt örökre ifjan jársz,
veled az alkonyfénybe, Örökös ünnepségre
őrzőnk a fehér ajtó örökre összezárt.
Őrzőnk a fehér ajtó kizárta a halált.







ÁLMODTAM


Álmodtam?
már előző éjjel is vártál
valamely parkban valamely fánál:
a fát a parkot az órát elfeledtem
de hova lettél? és hova lettem?

Álmodtam?
ma éjszaka mellettem álltál
kettő voltam és kettő voltál
némán fogtam mind a négy kezedet
némán fogtad mind a négy kezemet
hol egyedet hol másikod kérdem:
hol egyemet hol másikomat kérded:
melyiked lehetett
melyikem lehetett
aki szerettél?
aki szerettelek?







ÁPRILIS A RÉGI PARKBAN


Ott mennek. Nem sietnek ők.
Gyorsítok. Mindig messze vannak.
Tudom már nem találkozunk.
Hiába futsz, mondom magamnak.

Tudom ott messze mi megyünk,
ott megyünk együtt kéz a kézben,
földig-ágú fenyők között,
tömör, sötét, kúpsor közelében.
Kanyargó ösvényen megyünk.
Avaros rétben bükkök állnak:
rügysárga kupoláikon
régi kis szelek általszállnak.

Messze előttem suhogás,
ott mennek sűrű, rőt avarban,
fejük ezüstös csillogás
ahogy eltűnnek a kanyarban.

Tudom, hogy meg sem látnak ők,
ott mennek egymásba karolva:
új forduló jön, új kanyar
feltűnnek messze, mosolyogva,
csak egymást látják, boldog súly
fejük egymás felé hajolva,
delejes vonzás álomi
ködökbe hív, lassan, botolva
megyek nyomukban egyedül
fáradtan, némán, imbolyogva.







CONCERTO


Elmálló idegen hegyek
égre rajzolva rémlenek,
északkeletről délnyugatra
ferde óriás völgyek hossza
sötét csúcsok közt kanyarog,
szelek szalagokra szakadva
belobognak a katlanokba,
száz méter magas bükkök, tölgyek
óriás markokban hörögnek,
tisztásokon idegen ünnep,
idegen bőrdobok büfögnek,
mokaszin talpak dobbanása,
tenyerek tapsa, csattanása,
mennydörgőn forgó tánckarok
őrjöngő ritmusa forog:
kavarog, kavarog, kavarog!
Füttyök, jajgató fuvolák,
őrült nyüszítő dúdolás,
sírás, mint záporsuhogás,
jaj Magyarország, jaj hazám!


Köztünk mélységes óceán.
Milyen messziről sírok én,
messze mentem a föld színén,
világomból kimentem én.
Jaj, édes otthoni beszéd!
Jaj, szélben elkevert zenéd,
szívem szűri szétszórt neszét!
Milyen messziről zokogok,
szívemben üszkös szél forog.
Útitarisznyám tele van,
neked gyűjtögettem aranyam,
haza már nem viszem magam.







CSAK CSENDESEN


Csendesen szívem, csak csendesen,
mért sírsz, könyörögsz, kiáltozol?
mért öklözöl engem vad dobbanással?
hiszed tán valakik vagyunk itt?
s megváltozik értünk a világ?

Sajgó pont vagyunk csak e havas világon;
aludj, a többi szív mind aludni tért,
s úgyis az lesz a vége, hogy belefáradsz.
Nagy madarak csapnak le ránk,
s a szürke égből hull a hó
takarni lábnyomunk.







EGYSZERRE LÉLEGZETET VETTEM...


Egyszerre lélegzetet vettem,
torkom hirtelen szabadult,
a kő, mely majd bezúzta mellem,
sziromcsomó lett, szerte hullt;
s amikor szemem kinyitottam,
köröttünk egy ázott csalit
éppen a napban szárította
kamaszos lombjait.

Fülemben az a sötét zúgás
átváltozott és tiszta lett,
felismertem a patak hangját,
mely a sűrűben nevetett...
Nem félsz? kérdezted s szavaidból
ezüstös ujjú könnyűség
örvényt kavart a levegőben,
mely felkapott, sodort feléd

s mellemmel melledhez tapadtan,
mint törzséhez szélfújt levél,
éreztem, édes érintésed
magának elígér;
s mint fény ha bimbója kinyílik
valami enyhe ébrenlét
virágzott zsongó tagjaimban
s átsugárzott beléd.

Valami tündér szomjúsággal
ölelkezett két hűvös láng,
lankadtak s nem tudnak betelni
s a zsibbadás úgy szállt le ránk,
mint lepkék fehér havazása,
mely megülte ámult szívünk...
szárnyak nyitódtak és csukódtak
s a csalit felrepült velünk...

Lépések... láttak? sose bánjad!
mentünk s az úton a kavics
fehérre mosva nevetett ránk
s virágok, füvek, bokrok is;
zöld tenyereken ázott lepkék
dermedten ültek, míg a nap
leheletével melengette
az ájult, fehér szárnyakat.







ÉG


Az ég nagy tengeréről,
alkonyi szigetségből,
egy óriási felhő
kinyújtja fehér mancsát,
nagy szőrös jegesmedve...

- Nincs ámulat szívemben -
jár-kel, dörmög magában,
nagy gombszemével rám néz,
s elfoszlik, ha megunta
hiába nyújtogatni
felém fehér bozontját.







ÉNEK


Sem esőnek dobolása,
sem szeleknek ordítása
fel nem riaszt engemet,
sem a fáknak gyenge zöldje,
rigó hímje, kakukk hölgye
nem indítja szívemet,
nem énekek és nem színek,
gyönge szagok, réti hímek,
kankalin, sem ibolya,
nincs ajkamnak mosolya.

Vággyal nem, búval sem élek,
mint gubóban lepkelélek
szálak fonnak át meg át,
minden tagom mozdulatlan,
sorsom csak áll fordulatlan,
csillagzat vagy délibáb.
Minden szólam szólalatlan,
minden lépés indulatlan,
fényes ködfolt a jelen
s időm múlik jeletlen...

Küllők, kerekek forognak
újszülöttek fintorognak
s ríni kezdnek hirtelen,
malmok, tyúkok kotkodálnak,
völgyek csúsznak, hegyek málnak
s kizöldülnek esztelen,
hagyom málni akik málnak
zabáljanak, kik zabálnak,
sutban, zúgban, szemeten
ki mint tehet, úgy tegyen:

énfölöttem mint az álom
csillag áll az éghatáron,
nagy szövőszék, távoli,
kinek rengő motollását,
selyem gyolcsa suhogását
egyre vélem hallani.
Énköröttem láthatatlan
gubó készül, bonthatatlan,
fojtó, fojtó kegyelem,
elveszejtesz szerelem.







FÁRADTAN


Csak egyszer meglazítani
a féket ami nyom,
magamat elveszítni,
lebegni szabadon,
csak egyszer elterülni,
mély vizekbe merülni
s csak álomban örülni,
hogy nincs sem út sem nyom.

Hogy nem kell már akarni
s indulni nincs miért,
hogy köd lett minden célból
s a kin hogy véget ért,
ott csak a víz morajlik,
a távol ég hajnallik,
a szél fölébem hajlik
s egyik sem kérdi mért.

Nem kérdnek, nem felelnek,
ott elaludt a szó,
nem mérnek ott időket
és nincs sem év, sem hó
s akik ott találkoznak,
többé nem hadakoznak,
egymásra álmot hoznak
és nincs többé való.

Csak szótlan csókok vannak
és kábult halk mosoly
és ég és víz s a másik
minden egymásba foly,
mintha a szél ringatna,
az ég karjában tartana
s nem tudod kinek ajka,
ki csókol és hogy hol.

Nem tudsz, nem kérdesz semmit,
nincs más csak szerelem,
álom-karok kinyúlnak
s ölelnek nesztelen,
bódult szíveknek álma,
nincs dobbanás, sem lárma,
sem vágynak sóhajtása,
csak teljesült jelen.

Egymásba nyílt szemekre
alig jön rebbenés,
százados szomjúságra
iszunk ott enyhülést
s a sápadt ég derengve,
sorsunkon elmerengve
reánk borul kerengve
mint boldog szédülés.

Félholtra van csigázva
e hősi akarat,
a gát mely eddig védett,
inog, recseg, szakad,
s rám csapnak áradások,
oly édes szomjúságok,
hogy menekvést nem látok
sehol az ég alatt.

Hol van most cifra gőgöd?
hogy sorsodat legyőzöd,
végzeted megelőzöd,
ha tudod védd magad!
S hogy végre szabaduljak,
bőségembe ne fúljak,
magam is elárullak
börtönőr akarat.







FORMÁLTÁL ENGEM ÖRÖMÖDRE


Formáltál engem örömödre,
két könnyű lábbal, szinte szállnék,
s ha hirtelen kinőne szárnyam,
nem lenne váratlan ajándék,
mert aki lát, meglátja rajtam:
ez itt az Isten kedvelt lánya,
akit a szelek körüllengnek,
s kinek a tavasz új ruhája.

Formáltál engem örömödre,
de ékesíts fel most csodákkal!
szivárványt küldj sötét szemére,
ha lát, lásson hétszín varázzsal!
hadd lásson tündéreknél szebbnek,
éjjel nevemre felriadjon,
mint akit ékes villám keltett,
s utána szédülten virrasszon.

Ha jön a reggel, minden fényben,
harmatban, hőben felidézzen,
ha nem lát, értem sóvárogjon,
és hogyha lát, hát megigézzem.
formáltál engem örömödre,
de öltöztess most illatokba!
lépéseim füröszd zenében,
s csillagokat bűvölj hajamba.

Tedd meg most legnagyobb csodádat,
segítsed meg most kicsi lányod,
mert ha nem látom, érte sírok,
s ha látom, majdnem holtra válok,
tedd, étlen-szomjan engem várjon,
és sírjon értem apadatlan,
s boríts el minden édességgel,
hogy mindezért megvigasztaljam.







FORRÁS MELLETT


Táncoló forrásvíz, ahogy most lüktetve csendülsz
s kezemet hűsítve nevető ivekbe pendülsz,
fáradt szivem
zenéddel ringatod, lágyan pihen.

Tenyerem emlékszik, szememben, fülemben ébred
elfeledt emléke sok ilyen csendülő képnek,
gyermekkorom,
lendülő íveden visszaoson.

Malomgát zúgása, lendülő kerékről omlik
tündöklő vízsugár s száz fehér szirommá bomlik
s lábamon át
zöld-mohás mederben siet tovább.

Felkelek partjáról, - hogy csillog minden a napban,
pedig már alkonyul - távolabb lenn a patakban
gyapjumosók
éneke csattog mint távoli csók.

Be gyorsan hajlik a nap ma, de már oda érek,
a kanyaron túl, ott a fák közül száll fel az ének,
- itt vannak már,
parton a sok magas fűzfa kosár.

Bíborszín gyapjút mos kilenc szép lány itt a vízben,
szoknyájuk feltűrve, válluk megfeszül az ingben
amott az öreg
nézi a bíboros eget s vizet.

Hűvös van, csend is tett, sötétlik künn a sikon,
köveken át fut a víz, csörrenő fehér kavicson
csillag ragyog,
be jó hogy most hazaindulhatok -

aludni - álmodni - mindig ha fáradt a lelkem,
gyönyörű hajdani táj, felébredsz befogadsz engem
s ki téged idéz
áldott légy csendülő forrás te gyógyító kezembe símuló tündéri kéz.







HAJNALI ÜZENET


Magányos párnán a fejem lehajtom,
mondd hogyan alszol a túlsó parton?
én itt, megóva? éjbetakartan,
puha melegben, innenső parton:
madárhang keltett, boldog, magányos,
hajnali Dávid? kicsiny zsoltáros:
még csak derengés lehellt az égre
lágy sziromillat, hajnali béke:
üdvözült madár fuvolahangon
szólt egy faágon, innenső parton- -

mondd te üzentél? ő volt a tolmács?
hogy még maradjak, odaát megvársz?







IJESZTŐ VAD SZERELEM


Ijesztő vad szerelem elől daccal futottam,
fáradt, fáradt vagyok most, hová lett elszánt erőm,
szabad vagyok most... mégis
egyedül lennem fáj.

Örülni szeretnék most enyhe fényű napoknak,
fűben nyújtózni puhán, nézni, fehér fellegek
álmodozva hogy húznak
gyöngéd egeken át.

Rozsvetés zöld ragyogó, széllel beszél hajolva,
keskeny dűlő hívogat, dombokon, szőlőkön át,
csendes, csendes az este...
mért nem jössz most elém...?

Elfutni már nincs erőm, meleg tenyeredbe most
boldogan lehajtanám titkos mosolyú arcom,
békült s egyszerű minden,
kín, dac, rossz álom csupán.







KAVICS LENNÉK


Selyem forgás felemelne,
táncoltatna síkos hullám,
gördítene lágy erőszak,
minden sarkam lecsiszolva,
élnék sárgán, kicsi márvány,
piros érrel a szivemben,
forognék a folyóvízben,
elpihennék tóiszapban,
jönnek-mennek ezredévek,
- ha kikerülöm a gépet
amely őröl, zúz és éget,
eltemet és befalaz
öröklétem ugyanaz
mint a forgó földé -
Ellenségem csak az ember,
Ember ellen nincs vigasz.







KICSI LÁBAK NYOMÁN


Hiába szól nekem tanácsod bölcs öreg,
szelíden hallgatom, ám nem követhetem.
Nem kell józan utad!
engem kanyargó út s tavaszi ég vár.

Szentebb úton megyek, gyerekek nyomdokain,
picinyke lábak tudják az igaz utat,
mint a tiszta patak
játszva elkanyarog, fut s hazatalál,

mindig hazatalál minden gyermek szíve,
s gyermeki szív az enyém. Jó szellemek őrzik
gyenge, szép tagjaink,
s az örökkévaló szépség kíséri lábnyomunk.

Bátor gyermekszívünk néha veszélybe visz,
de meredek úton fog bizton a bizalom,
hamar könnyek nyomát
hirtelen örömfény játszva letörli.

Tőlem senki se fél, vak rámérez, rám mosolyog,
állat messze követ, fölém hajlik a lomb,
s télen csengve köszönt
kútkávákon a hosszú lecsüngő jégcsap.

Mindig van örömem s ezer könnyem naponta,
mindenki bánata fáj, bárki öröme derít,
így járok utamon
felhő és fény elkísér, velük időzöm s futok.

Nincs ebben sok haszon, ámde így élni szép,
s egy régi mester is így mondta : legyetek kisdedek.
Régiek nyomdokaiba
így lépek én kicsi lábak nyomán.







KÜLÖNÜLNI MINDIG VÉTEK


Isten teste fogva tart,
erdők, völgyek nem engednek
s ezer inda karja van,
rámfonva a végtelennek -
hív a lélek - -? nem lehet - -!
Külön nincsen test és lélek
- - Isten féltékeny magára - -
különülni mindig vétek.
Mindig-mindig győz a test,
s örökéltű Isten teste,
kialhat a gondolat,
mint a fáradt fények este,
ám a kar amely ölel,
Isten karja, kedves karja,
rövid álmunk, örök álmunk
befogadja, betakarja.







A LÁNY ÚJRA SZÓL


Én szeretem, hogy lány vagyok
s előtted csupa félelem,
és csupa sejtő reszketés,
húzódozás, önvédelem,
mikor te nem is sejted még
s csak alig érintett szavad,
egy hangra megrebben szemem
és lélegzetem elakad...

egyszerre megnyílik a perc,
és izzó mélységeken át
megérzem lenn az a parázs
hogy lehel évezredeken át,
minden mélyen át az a csók
feltör, megérint és elér...
valami vonzó rettenet,
amelytől elakad a vér...

mint villámfény, távoli kard,
egy villanás szemembe vág,
s gerincen át a sarkamig
átfénylik rajtam a halál;
egy percig fehér láng vagyok,
és ami ajkamon lehell
a mélyből jövő üzenet,
érzed, hogy te gyujtottad fel?

Te vagy a titkos kapcsoló...
tán nem tudod mit hordozol,
míg fénylő távolt és közelt
szivedben eggyé oldozol...
Előled rejteném magam
te mágnességgel telített?
felszikrázom, ha csöndesen
térdemre fekteted kezed.







LEGSZEBB VOLT AZ ÉJSZAKA


Legszebb volt az éjszaka,
a szótalan, a csóktalan,
melyben két ember elfeküdt
egyetlen ágyon boldogan,
hallgatva nem is túl közel,
elég volt egymás hűkezét
érezni néha simulón,
s hallgatni künn a szél neszét.

Tél volt, a kályha lángjai
alig lobbantak, s - két szobor -
feküdtünk egymás oldalán,
csak néma szánkon a mosoly
lett egyre tisztább, ékesebb,
s meghalt bennünk az árvaság
amire megreggeledett.

Oh, több volt ez, mint szerelem,


nem hevítette semmi láz,
de mindennel megbékített
az ajándék találkozás,
minthogyha annyi tévedés,
sötét tapogatása után
a fénybe érnék végre ki,
hogy megtaláljam új hazám...

vagy mint tengerbe ért folyó,
kit őseleme vesz körül
s szívében magasság és mély
egyetlen csókban csendesül,
míg minden cseppjében betelt
s megszűnt az út, a szomjúság,
s élete boldog vegyülés,
napfényben édes áramlás.







A LÉLEK


I.

Ő alszik, mint a nagy kövek
melyeken vándorol a víz.
A hullám rajta átbukik,
s az ébredés hiába hív...
eltűri mozdulatlanul
hogy napra éj jön, éjre nap,
őbenne csak a csend lakik
s nem éri el a pillanat.

Páncélja álom s titkos fény,
s minden hullámtól fényesebb,
csak simább lesz az égi kő
és fénytörőbb, tökéletesb,
idő és fény csak elsuhan,
és jönnek, tűnnek emberek,
míg egyszer kristályszárnyat bont,
felszikrázik és ellebeg.

II.

Alszik a megérinthetetlen,
s százszemű páncélja, az ész
kíváncsin és furcsállva nézi,
lankadó kezem hogy becéz
téged, akit titkos varázslat
győztessé tett s a pillanat
sokszorozódva csillan vissza
hunyódó pilláid alatt.

Alszik a megérinthetetlen,
s százszemű szolgája, az ész
kinéz a sokútú világra,
s minden veszéllyel szembenéz.
Kard ellen karddal, fegyverekkel,
varázsra varázzsal felel,
percre sem fárad, el nem kábul,
s még békéje is csupa csel.

Alszik a megérinthetetlen,
s ami itt történt mivelünk,
hogy gyengeség volt-e, vagy kényszer
amit e földön mivelünk?
míg odabent alszik a lélek,
álmodik, itt lenn kitelel,
míg kardként száll ki hüvelyéből
s az álmaiért megfelel.







A MAGAM TÖRVÉNYE SZERINT


Jaj hol is kezdjem, hogy el tudjam mondani mennyire boldog vagyok,
éjjel volt, hirtelen elállt az eső, kacagtak a friss illatok
kettesben mentünk a fák közt az úton percekre boldogok.

Aludni sem hagyott örömem éjjel, nevetve gondoltam rád,
megszűnt a rettegés, gyanú és vágyódás, megszűnt a rabszolgaság,
szeretlek, mégis a magamé vagyok, most szabadon gondolok rád.

Bízhatok magamban, biztosan ringanak napjaim felém megint,
haragod nem halál s üdvözülhetek a magam törvénye szerint!
Hajnalok, nappalok vágytalan derűje s csillagok nyugalma int.

Mert tudom ha engednék, nem lenne csókodból sohasem, sohasem elég,
örvénylő keringés, kábulás, zuhanás, nem bánnám hogyha az ég
naprendszerei bomolva keringnek és itt a szörnyű vég.

S a nyújtózó fák közt megéreztem hirtelen: szabad-szabad vagyok,
énekeltek a csendben a cseppek s a bolondul friss illatok -
sohsem szerettelek annyira még mint most, hogy szabad vagyok!










MÁJUSNAK ELSŐ NAPJAIN


"A kútkávára süt a nap,
a cseppek gyöngyként hullanak,
himbál a vödör láncain -
májusnak első napjain.

Az eltört köcsögön madár
kék füvön körbe-körbe jár,
új hajtást hajt rozmaring
májusnak első napjain..."










MÁRCIUS


I. Olvadás

Óriás langyos száj
lenyelte a holdat,
csobogva cseng a hó,
csobogva, csengve olvad.
Fehér az éjszaka,
meleg lehelet járja,
fújja egy óriás
holddal derengő szája.
Alszik dunnák megett,
fújja a kását, fújja,
csobogva cseng a hó,
csengve csobog, míg megunja.

II. Olvad? Reggel?

Piliu, piliu, piliuliú!
kiált egy víg rigófiú:
szívünk körül a fagymarok,
a jégbilincs feloldatott,
édes remény,
szép igazad
jöjjön el, enyhe
ég alatt!
Piliu, piliu, piliuliú!
kiált egy víg rigófiú.

III. Esik?

Eső a felhő
nagy változása
égnek és földnek
találkozása.







MESSZIRŐL


Reggel van, ágyamon ülök
de enyém messze tenyered
és hirtelen csókom nyomán
finom köd futja be szemed.

Be édes fészekre talált
ajkamnak bújkáló tüze
szorongás száll fel szívedig
s a reggel fűszeres íze


lángokkal csap szét inyeden
és minden ered megtelik
szúró villámokkal
amik fel-felcikkázva szívedig
vakítanak, s Te nem tudod
mitől őrült meg reggeled
míg ajkam lassan
szomjasan csókolja
ájult tenyered.







MIATTAD, KEDVESEM


Fehér volt a bozót, csupa bársonypuha virággal,
parányi porzók aranyán élet és szín volt a nap
s a csend csupa dongás.
Itt méhek énekelték gyönyörű komoly daluk,
de amint közeledtem
árnyékom csenddel borította a tájat,
s zöldes homály nőtt mögöttem.

Riadtan futottam, elért,
bárhogy menekültem előle
egész a messze folyóig
s rám visszanézett belőle:
sodrás kapott el azóta,
nincs nyugtom sem földön sem égen
belőlem nő ki az árnyék
szívem csupa árny már régen -

régen, mióta te, kedvesem
elhagytál s futottál tőlem,
azóta szívemben lakik a halál
s árnyéka kihajol belőlem.







MINTHA TE HÍVNÁL


Könnyű néha és jó hozzád menekülni, Uram,
gyermeki könny fürdeti szelíddé konok szívem,
érzem, tiéd vagyok.

Még ami fáj sem fáj, könnyes szememben öröm.
Torkom s aléló szívem, fennen és némán kiáltják
boldog-bizakodva neved.

Ámde az óra rövid s hűs fuvalom száll szívemre,
a felhők gyöngéd tüze kialszik mind távolabb,
hűsebb, magasabb lesz az ég.

Milyen messze is vagy te, hogy hihettem közeled?
mért hittem, hogy annyi alkonyi sírás közt
hallgatod repeső énekem?

Hallgatnék már, de még mindig fel-feltör vágyó énekem -
torkomban fáradt könnyek - hív-hív a sötét messzeség
mintha Te hívnál!







MONDD, MIT ADJAK NEKED


Mondd, mit adjak neked, mi lenne méltó?
Mondd, mi lenne elég?
Boldog vagyok szegényes kincseimel,
Legalább mind Tiéd.

Az első légy, ki mélyen vándorolva
A múltba jöjj velem,
Gyerekkoromba míg csak visszalátok,
A táj Tiéd, legyen.

Járj bennem úgy mint ismerős vidéken,
Hol nem riaszt sötét,
Ahol öröm a patak halk folyása,
S tündéri nevetés.

Neked adom az erdők lehellését,
Érezzed arcodon,
A várakozó csöndet, amely ébreszt,
S mely veled oly rokon.

Az el nem jött csodákért mind a könnyet,
A sok gyerekpanaszt,
Eltitkolt kínt előtted mind kimondom,
Te megbocsátod azt.

Ismerj meg így: a tisztaság csak vágyam,
S a rend csak ideál,
Csak fegyelem, hogy nem inog a lábam,
Bár roskadoz a váll.

S most kincsemmé vált minden, ami bűn volt,
Mert Neked vallhatom,
Itéletedre - vess el, avagy tarts meg -
Magamat megadom.







RAGYOGÓ KÁBULAT


Ragyogó kábulat, jer közel édes!
Arcodat arcomhoz közelebb simítsad, édes,
Ujjaidon át
Érezzem a szenvedély lüktető véráramát.

Egyetlen melegség, egymásba lüktető jóság,
Mindenért kárpótló, mélyünkből fakadt valóság,
Szép ölelés
Ha örökké tartanál, akkor is kevés.

Feledtetető kell, csókokkal áltassuk édes
Szunnyadó jövőnket, szívünkre éhest,
S egymáson át
Bűvöljük szelíddé a nagy éjszakát.

Mert sötétéség, ellenség mindenik élő a másnak,
Egymásba győzzük le pólusait a világnak,
Mert idegen
Minden, mi kívül marad testeden.







SOSE HAGYJ EL


Itt, hol a ködben az időnek villanva suhogó szárnya
megbénul,
súlyos falak közt én felébredt tavaszom, csengettyű-
hangod elnémul,
menjünk a régi rétekre megint,
hol tavaszi árvízről a nap az égre s onnan nevetve
magára tekint.
Itt vagyunk, várj amíg feltűröm bokáig leérő sárga
ruhámat,
indulj te előre, térdig sem ér a víz, könnyen lábalok
utánad,
ott túl a zsendülő bokrok alatt
félig a vízből kiállva, a gólyahír sárga virága fakad.

Hallod? az erdőn szerelmes kakukkok egymásra találva
szólnak,
menjünk és kérdezzük tőlük, hogy boldogok leszünk-e?
soká? vagy holnap?
fussunk az erdei puha mohon,
nedvesen csillogó meztelen lábbal az úton játszó nap-
foltokon.

Tavaszom csengessed erdei csendbe most csengettyű
hangod zenéjét,
reszkető réteken, csillogó jókedvben perdüljön buk-
fenced hétrét!
vágyak és szerelem múljatok el,
gyermekkor szép ege, kakukkos erdeje, végy körül,
sose hagyj el!







SZÁNKÓN


Húzza a szánkót hegynek fel,
szuszog a Jankó hegynek fel.
Siklik a szánkó hegyről le?
Ujjong a Jankó hegyről le!

De puha fehér dunna a hó!
Még felborulni is jaj de jó!
Vörös az orra, a füle ég,
szuszog a Jankó, de húzza még.







SZEPTEMBER


Édes, édes most a nap,
bor van benn, vagy méz?
első csókban nyár és ősz
kéken összenéz.
Mámoros a levegő
lenge tánc a fény,
senki sincs ki ellenáll,
hősebb legyek én?

S vajon hősebb aki sír?
jobb-e aki fáj?
melyik hűség igazabb?
s már felel a táj -
gesztenyéken rőt levél
s második virág,
zsenge bimbók és avar,
bolond a világ?

Te is becsapod szívem
súlyod, bánatod?
mind ledobtad mit a sors
orvul rádrakott
s úgy perdülsz most táncosan
mint kit szél kavar,
álljak? fussak? melyik több?
honnan e zavar?

Új virágzás és gyümölcs
vegyül itt, mohó,
kecskerágó, bodza is
mind csupa bogyó
s mire kóró lesz a zöld
csipkerózsaág
virít majd a csitkenye
kihívó virág,

gúnyos, piros üzenet
mire jön a tél,
csattogó fehér fogától
senki sincs ki fél.
Háry János minden fa,
dicsekvő legény,
messze van még tél és fagy,
hencegjen szegény.

Te is hősködj ma szívem,
hidd a vágy, a nyár
örökké tart, jó kaland,
s mindig útra vár -
s feledd, feledd hogy a vég
mindig síri hó,
ahol annyi vágy után
megpihenni jó.










SZERELEM


Minek is kérded, neked hiúság,
csak mosolyogsz, ha elpirulni látsz,
s oly távol vagy, hogy kíváncsi szemed
szégyentől reszketteti szívemet,
hogy didereg, mint meztelen halott,
lámpának, szemnek kiszolgáltatott,
hogy jeges szégyenében majd elég,
mit kérdezed, hogy szeretlek-e még?
Nem tudom. Szívem csupa lázadás.
Szeretni kín, megtör és megaláz
s a fojtott láng, az el-eltemetett,
füstösen csap fel, mint a gyűlölet.

Gyűlöllek, mar a védtelen harag,
elfordulok, hogy meg ne lássalak,
félek, fagyok, borzongok, engedek,
fogam megkoccan nehogy kérjelek:
szeress, ölelj, megöl a szomjúság,
kezdődjön újra bennünk a világ,
az ősi ködben két felhőgomoly
egymás felé húz, borulj rám, omolj,
összecsapásunk villám, néma csók,
csak te! csak én! borulók, lázadók,
belőlünk szülessen a csóvás fény,
mindenben te és mindig újra én.

Mert te voltál az első, akiért
testem és lelkem egyszerre megért,
hogy ezer íz és ezer édesség
pezsgése, lángja hajtott tefeléd.
Hogyan köszönjem, mi lenne elég,
hogy tűzfény lettél, melyben föld és ég
fellángolt, égett, újjászületett,
mint a szívem, mely feléd reszketett,
haldokolt, mint a láng és dadogott,
új nyelven szólt, hogy az áhitatot,
amely betöltött, vakult fiatalt,
feléd ragyogja, édes diadalt...







TAVASZI HIMNUSZ


"Tágul a fény édes köre,
délben az árnyék rövidül,
egyre élőbb mosoly süt rám
mind áttetszőbb napok mögül,
ragyogás, ki az éjszakán


is átsütsz, úrnő, égi lány,
hogy aludtad át télidőd
a kemény, fagyos nyoszolyán?...







TEGNAP ANYÁM ELŐTT DICSÉRTELEK


Bocsáss meg érte, nem bírtam tovább,
Hogy ne mondjam el egyszer legalább,
Hogy néma nevetésed mily varázs,
Mint tüzes pipacs, virágzó varázs,
Hogy arcod izzik tőle, mint az ég,
Ha a szürke, tompa napból már elég,
S az alkony minden tündérit ígér,
Mi emberszívbe, s éjszakába fér.

Leírtam homlokod, melyet a gond
-sötét - uszályával bevont,
mely alól örökké borult szemek
mint messze felhőkből tekintenek,
elérhetetlen, bármily közel,
a lélek lelket, jaj mikor ölel?
És elfordultam, ne lássa anyám,
Hogy könny pereg szememből könny után.

Elmondtam, milyen magas termeted,
Lábujjra állva vállig érhetek,
S emlékeztem, hogy mily édes gyönyör,
Hogy mindig új vagy, idegen és más,
Elporzó hullám, örök változás...
Nyugtalan vággyal ég felé lehelsz,
Ahogy borulsz, elomlasz, felemelsz,
Az ölelés vagy, élő és örök,
Az első mozgás, melyből a körök
Indulnak, s visszatérnek szüntelen,
Lelkünk egymásban sohasem pihen...

És felriadtam-, régen hallgatok,
Anyám mit gondol, jaj, kérdezni fog...
S zavartan mondtam: anyám, a kezét
Ha látnád, milyen gyöngéd, barna, szép,
-és hirtelen elállt lélegzetem,
kezed éreztem hűlő szívemen,
és elfutottam, hadd legyek magam,
egyedül tiéd és zavartalan...

...most tudom, oly nagyon tiéd vagyok,
szivárványosak mind a nappalok,
hársillatúak mind az éjszakák,
s téged virágzanak künn a fák,
ezüstpárában, álmodó hegyek,
tündéri folyók feléd lejtenek,
melyek fölé az ámult ifju hold
aranyló arca szomjasan hajolt,
s úgy csókolja a vizeket a fény,
ahogy emlékeimben téged én.

Hajnal Anna: Tegnap anyám előtt dicsértelek

Link







TÉL


Alszom, és csupa jégvirágból
felnő körém egy édes erdő,
ajkaidból piros bogyó lett
s lehelletedből csipkefelhő,
rámomlik, ezüstbe takargat...
óh téli álmok istensége!
legszebb, akivel összezár
a jeges illat ittas kékje...







TÉLI HAJNAL


Fenyők vastag hóruhákban,
hócsuklyákkal, hószakállal
álltak őrt az erdők mélyén,
harcolta a fagyhalállal.

Pengő jajszó szállt az erdőn,
ha elroppant egy-egy szálfa
a nagy, kék acélmarokban,
de a többi némán állta.

Vastag csuklyák mögül nézték
óriási öreg szálfák
azt a mozgó, apró árnyat,
puposat, mégis soványkát:

apró felhő szállt előtte,
- tisztán látszott hóvilágnál -
hó csikorgott, nyoma porzott,
mélyebb futó vad nyománál.

Ki siet a havas erdőn?
jöhet farkas, éhes medve,
fagy lehelhet rá szívére,
fenyő zuhanhat recsegve.

Apa viszi erdőn túlra,


iskolába fiacskáit,
téli hajnal sötétségén
szálló lehelete látszik.

Hátán puttony. Két fiúcska
guggol benne félig alva.
Téli hajnal sötétsége
mint a bölcső, ringatgatja.

Apa gondja betakarja
melengeti boldog álmát
apa gondja legyőzi a
fagyos erdő hóvilágát.

Nagyapám volt, aki hajdan
ezt a harcot megharcolta,
kisfiai nappaláért
éjszakáit megsarcolta.

Tudta ő, hogy szolgasorból
ésszel nő a szabad ember:
Így harcolt a szolgasorssal
jövőt látó szerelemmel.







TÖREDÉK A SZERELEMRŐL


Meghalnék én, de élek
érted,
félek, hogy árva leszel,
féltlek:
mint gyönge gyermekét az
anyja
éjjel takaratlan nem
hagyja,
úgy takargatlak életemmel
féltelek égő félelemmel.

Én fáradt volnék, s megyek,
járok,
én türelmetlen lennék,
s várok,
én gyáva volnék, s mégsem
félek,
test voltam, s lettem érted
lélek.
Látom az utcát magam
nélkül,
ha mégis legyőzetem
végül,
elhullok bénító bajokban,
elégettettem nagy fagyokban







UGYANAZ?


Rossz vagyok? csupa hűtlenség,
mint füst a szélben erre-arra
úgy lengek át a napokon,
nem várva semmi diadalra...
Elernyedt minden akarat...
s ha fáradt kezeimet nézem
úgy érzem legjobb tétlenül,
lanyhán túladni az egészen.

Én megpróbáltam, s hittem is...
hogy mit? valahol még derengnek
lepkeszínek és sugarak...
de olyan fáradtan kerengnek,
oly messze már, hogy nevüket
s tapintásukat elfeledtem...
Ez lett volna az életem?
de ki maradt itt én helyettem?

Tapintom magam. Ugyanaz?
Fej. Karok. Lábak. Mi szökött el,
hogy üres a tapintható?
magamtól mikor? ki lökött el?


Hogy kicserélt egy pillanat,
hogy lehet, hogy észre se vettem?
Mindenki így él? vagy csak én,
ily tudatlanul, meglepetten?

Mindenki így él? hogy a fény
fürdik csodálkozó szemében,
és sokszor mondja azt, hogy: én,
s maga se tudja, hogy az ében
sötétben ki alszik el ágyán
s ki ébred fel helyette reggel,
kit visz előre könnyű lábán
s hogy kit dicsérget énekekkel...

aztán egyszerre, egy napon
minthogyha meghalna a reggel,
elsápad, elfoly vére mind
s tántorog hangtalan sebekkel;
minthogyha bennem hülne ki,
úgy elalélt vele a szívem...
ki halt meg akkor, ő? vagy én?
s mikor volt? ki mondhatja híven?

Ki felelhetne? Emberek,
ti máskép éltek? biztosabban?
valami hazátok csak van?
a földön s a holnapi napban?
valami biztos kéz csak fog,
s lámpát gyujt nektek, hogyha féltek?
...engem elejtett valaki...
s már csak a zuhanásban élek.







VÁRJ


Nem leszel mindig egyedül,
eljön hogy újra betakarlak!
együtt leszünk nagy hó alatt:
jövök, még szeretni akarlak.

Hozzád présel az áldott súly,
elérlek, soha közelebben:
csontomig érő remegés
átjár mint ifjú közeledben.

Megvársz? Csontszámmal megcsókollak,
csontkezem kezedre tapadhat
csontkarom karodba karolhat
szeretlek, szeretni akarlak.







VÁRLAK, VÁRLAK HŰ BARÁT


Én tovább már nem bírom,
túl nehéz lettem magamnak,
mézem felgyült éven át,
megáldottak ős hatalmak.
Szétfeszít, szívemnek telje,
Élet, hívtál, itt vagyok
s leborulni kényszerítnek
sziromlágy alázatok.

Vegyétek szerelmemet
mind kik éltek s élni fognak,
szétáradni vágy szívem
ital lennék szomjazóknak.
Erőimtől élednétek,
jertek, hadd szeresselek!
ezernedvű televénnyel
várok szomjas gyökeret.

Teljességem kinek kell?
nem hinni mohó szívemnek,
várlak, várlak hű barát
könnyítője terheimnek.
Ennyi erő már halálos,
csordult, érett hasztalan,
mégis csendes hullásomban
ezer tavasz magja van.







VIRÁGOKRÓL


Szél jár a kertben
reggeltől estig,
mikor az órák
a bimbókat festik,

tegnap még zárva,
kinyílnak mára,
violakék és
rezedasárga.

Pünkösdi rózsa
nyit virradóra,
bíborsziromra
méhecske száll,

majd forró délre
kinyílik félve,
s illatban áll a
liliomszál.














  
 
0 komment , kategória:  Hajnal Anna  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 2 
2021.09 2021. Október 2021.11
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 123
45678910
11121314151617
18192021222324
25262728293031
Blog kereső
Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 19 db bejegyzés
e év: 320 db bejegyzés
Összes: 4843 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 1702
  • e Hét: 4850
  • e Hónap: 44671
  • e Év: 222546
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2024 TVN.HU Kft.