|
2024-02-16 21:00:27, péntek
|
| |
| |
Laren Dorr: A MAGÁNYOS DALNOK
Link
AMIKOR RÁD GONDOLOK...
Amikor rád gondolok,
új termés szökken szárba a mezőn.
Amikor rád gondolok,
egy sivatag issza az esőt éltetőn.
Amikor rád gondolok,
egy száraz fának új hajtása kél.
Amikor rád gondolok,
a felhőket messze elfújja a szél.
Amikor rád gondolok,
egy sivár világot önt el a remény.
Amikor rád gondolok,
nappal lesz az éjjeli féltekén.
Amikor rád gondolok,
édes fájdalom marja szívemet.
Amikor rád gondolok,
fáj, ha épp nem vagyok veled.
Amikor rád gondolok, 
órák lesznek a percek nélküled.
Amikor rád gondolok,
átkozom és áldom az életet.
Amikor rád gondolok,
gyorsabban lüktet ereimben a vér.
Amikor rád gondolok,
azt kérdezem: Mikor leszel az enyém?
Amikor rád gondolok,
nincsenek éjszakák és nappalok.
Mert minden szívdobbanással
rád és csak rád gondolok.
ANGYAL . . . . . . . . . 
Egy angyalt csókoltam ma,
s ő visszacsókolt,
ajka vad volt, és gyengéd, és puha,
ha tehettem volna, nem hagyom abba soha.
Egy angyalt érintettem ma,
s ő hagyta, tegyem,
bőre bársony, és tűz, és élettel teli,
tétova ujjam újra csak őt és őt keresi.
Egy angyalt öleltem ma,
s ő viszont ölelt,
magához szorított s nem eresztett,
míg fel nem tüzelte e hideg testet.
Egy angyalnak suttogtam ma,
s ő visszasuttogott,
suttogása lágy szellőként cirógatott,
hangja belsőmben forró vágyakat hagyott.
ÁLMODOM...
Álmodom...
Minden percét az életemnek.
Kegyetlen hiányát csillogó szemednek.
Az éjjelek óráit, mert nélküled peregnek.
Nappalok sötétjét ha hiába kereslek.
Álmodom...
Az idő vánszorog percről-percre.
Vágyom Rád, egyre csak remegve.
Szemem a semmit nézi elmerengve.
Rajtad kívül mást látni sem szeretne.
Vajon eljut-e szavam édes szívedbe?
Vajon több-e szónál, mi messze száll?
Vajon érek-e annyit, hogy szóra szót találj?
Álmodom...
Ébren vagyok, és álmodom.
Arcodat látom, pedig tudom, nem láthatom.
Fülembe cseng a hangod, pedig nem hallhatom.
Nem vagy itt, de érintésed érzem a karomon.
Álmodom...
Fényt álmodok a sötétségbe.
Téged álmodlak e pangó ürességbe.
Érted kiáltok a csend ülte messzeségbe.
A Te neved suttogom álmom csendjébe.
Vajon eljut-e szavam édes szívedbe?
Vajon suttogó hangom visszhangra talál?
Vajon érkezik válasz? Mert szívem válaszra vár.
BOHÓC
Megtörettem s térdre rogytam,
többet fel sem állok.
Nem tartom arcom a szélbe,
nem nézek a kihívásokkal farkasszemet.
Itt vagyok magam, elhagyottan,
nyugalmat többé nem találok.
Nem mentem sorsom elébe,
kínszenvedésre Te ítéltél engemet.
Pallosod a csendes hallgatás,
mérgezett tőröd a közöny,
lelkemre sújt le kardod,
s a tőrt szívemben lassan forgatod.
A méreg hat, mérgezz tovább,
a szenvedés az eszközöm,
mely által bélyeged hordom,
s a könnyek fanyar ízét itt hagyod.
Te voltál az ígéret földje,
hitemnek temploma,
a ragyogás a horizonton,
s a csillagfény lelkem sötét egén.
S itt vagyok most elfeledve,
hithagyott, ostoba,
bohóc az üres porondon,
halott kötéltáncos az utca kövén.
EGY SZÓ...
Amit tettél, s amit nem, ne bánd.
Ez életünk: két gyönge fonál
mit keresztbe font a sors, az ég,
s ki tudja még
miképp lesz teljes végzetünk.
Amit adtál, örökké enyém.
Bársony karokkal magadhoz húztál,
ajkad becézte ajkaim s ujjaid hajam,
nem voltam magam
csak Te voltál s görbe tükröd én.
Amit adtam, csak Tiéd.
Tőled mámorosan és telhetetlenül
ittam szomjazón minden rezdülést, 
s mégis kevés,
mert a tűz még bennem ég.
Melledre borulva hallgattam szívedet.
Még most is hallom dobbanásait
s fülembe cseng mit véred zenélt,
dalolta énekét:
- imádj, szeress, s ne kérj... -
S nem kértem semmit én,
csak ajkam ízlelte forró bőrödet,
ujjaim reszketve járták testedet,
mit nem feled
soha többé hús-vér börtönöm.
S most kérek, ha engeded:
add a szívedet, add lelkedet
zálogba nálam, míg életünk útja
összefut újra...
s addig is mondd ki: szeretsz!
ÉBREDÉS
Mint egy gyerek, úgy szerettelek.
Úgy ittam minden szavad,
minden ölelésed,
mint az éjszaka a nappal melegét,
mint sivatag a régen várt esőt.
Úgy virult ki lelkem,
mint tavasszal a fák,
úgy vártam minden lopott találkozást,
ahogy egy rab várja a szabadulást.
Úgy lestem minden óhajod,
mint úrnőjét a lelkes szolga les,
s öröm volt, ha kértél szívességeket,
s arcod felderülni láttam,
mert én tettem ezt.
Álom volt minden,
melyből felébredni sosem vágytam,
s mégis itt a kegyetlen ébredés,
melyben a néma csendre ébredek.
Már nem kell a szó,
nem kell, ha támasznak nyújtom kezem,
nem kell, hogy vigaszt nyújtson
hangom ha beszélgetni vágysz.
A hideg csendet hagytad nekem.
A be nem váltott ígéretek csendjét.
A közöny jeges tőrdöféseit.
A hazugságok molyrágta szemfödelét.
Kegyes halál egy kapcsolatnak,
ha csendben múlik el.
S a csend bennünk mindig mást takar.
Benned dacos közönyt,
bennem csendes agóniát.
Mint lomha cet, mely társától
elhagyatva egy néptelen parton hever,
úgy fekszem némaságod partján,
a semmire tágra nyílt szemekkel
sírom lelkem halálának könnyeit.
ÉJJELEIM
Minden éjjel a neved a párnámba suttogom,
ágyam a kínpad, hol Rólad álmodom.
A város zaját hallgatva fekszem csendesen
és téged álmodlak magam mellé, Kedvesem.
Dobban a szív. Téged hív.
Fekszem az ágyban, mit ismerek jól, mégis idegen,
hosszú az éj, aludnom kéne, de nem vagy itt velem.
Börtönben töltött végtelen évek a nappalok,
mikor nem láthatlak, s nem érezhetem illatod.
Lüktet egy ér. Rólad mesél.
De minden kín tovaszáll, mikor újra átölelsz,
amikor csókjaimra mézédes csókokkal felelsz,
amikor felhevült bőröd a bőrömhöz ér,
amikor nem szólsz, csak a tested beszél.
Ébred a vágy. Téged kíván.
ÉN VAGYOK...
Én vagyok a por,
mely lépteid után
őrzi lábad nyomát,
hogy mindig utadra lelj.
Én vagyok a lomb,
mely a forró nyárba
hűs árnyékot ölel,
hogy alatta megpihenj.
Én vagyok a víz,
mely oltja szomjadat,
s ha hűsölni vágysz,
hullámaival körbevesz.
Én vagyok a szél,
mely simítja arcodat,
s éjjel ha alszol
lágy altatót rebeg.
Én vagyok az éj,
mely őrzi álmodat,
s száz csillagjával
csakis Téged figyel.
Én vagyok a Nap,
mely miattad kel föl,
s miattad nyugszik,
ha már ágyad ölel.
Én vagyok minden,
mi csak lennem lehet,
hogy mosolyt fakasszak
szíved-lelked egén.
De én vagyok a könny is,
mely szemem sarkában ül.
Szívem szülte könny, mert tudom,
sosem leszel igazán enyém.
ÍRHATNÉK...
Írhatnék talán
leomló hajadról,
mely fölém borulna
ha várnám csókodat,
Írhatnék talán
csillogó szemedről,
mely nekem csillogna
ha suttognék bókokat,
Írhatnék talán
érzéki ajkadról,
mely engem tüzelne
ha érné ajkamat,
Írhatnék talán
hamvas bőrödről,
mely hozzám simulna
ha szítanám vágyadat,
Írhatnék talán
a szüntelen gyönyörről,
mely benned remegne
ha csókolnám testedet,
Írhatnék. Ha enyém lehetne
mindez mi enyém nem lehet.
Vagy mégis? Ha tudnám, hogy állok veled!
Elég lenne, ha mélyen szemembe néznél,
s csak annyit mondanál: Lehet...
LENNÉK 
Lennék Napod, ha nappal lenne,
fényessé tenném hajnalod,
bíborral festeném este a felhőt,
hogy gyönyörködj, ha akarod.
Felhő lennék, ha őszidő lenne,
langy esőt sírnék, mert messze vagy,
aztán esőcsepp lennék, rád esnék,
s gördülve csókolnám arcodat.
Köd lennék, ha hűvös lenne,
fehér, vidám, mi nem ragad,
ködkarjaimmal ölelném tested
s megnyitnám előtted utadat.
Hópihe lennék, ha tél hava lenne,
mit egyetlen céllal repít a szél,
elolvadni gyönge kezedben, 
s míg elmúlnék, érezném: enyém e kéz.
Szél lennék, ha új tavasz lenne,
elfújnám messze a tél hidegét,
hajadba bújnék tincseiddel játszva,
míg nevetve mondanád: most már elég.
S mi lennék, ha itt lennél velem?
Mindenség lennék, hol nincsenek napok,
égbolt lennék éjfekete éggel,
hol nem ragyog más, csak a Te csillagod!
Nagy Erzsébet fordítása
Laren Dorr: LENNÉK.
Link
MAGÁNY
Oly magányos minden éjjel,
a sötétség fáradtan elborít,
de az álom kerül, s emlékeimmel
kínoz, fájón pengeti lelkem húrjait.
Oly magányos minden éjjel,
pedig soha nem vagyok egyedül,
mégis oly rideg, jeges hidegséggel
ölel a magány s fojtogat legbelül.
Oly magányos minden éjjel,
mert Hozzád száll minden gondolat,
mert nem láthatlak, ha szeretnélek,
nem csókolhatom kedvemre arcodat.
De mint Hajnalcsillag a fekete égen,
mint egyetlen fénysugár a sötétségben,
még mindig él bennem a remény,
hogy édes szavaid szívedből szólnak,
hogy akarsz úgy, mint ahogy én akarlak,
és velem leszel, s újra az enyém.
MÚZSÁT KERESVÉN EGY ISMERETLEN HÖLGYNEK ÍRTAM:
Meglátni, s ámulatba esni egy pillanat műve volt.
Nem voltam akkor sem élő, se holt,
s nem találom most sem a szavakat leírni mind,
amint a képekről egy földreszállt angyal rámtekint.
S lásd, elhagynak ím a rímek, megint csak ámulok,
hogy lehet oly szép, hogy mindjárt belebolondulok,
s verset kíván ez arc, ezen igéző szemek,
tollat kell ragadnom, mert szó nélkül hagyni nem lehet,
s e száj, ha suttogna fülembe édes titkokat,
maga lenne a megtestesült kábulat,
s földhöz szegezve állnék ha rámvetné tekintetét,
ha közelről látnám, ha érezném teste melegét.
Ki vagyok? - kérdezheted, Ki legyek? - kérdem én.
Most még senki sem vagyok, ennyi elég,
csak néhány bolondos szó vagyok,
talán a mosoly egy szépség arcán ha felragyog,
ha olvassa e sebtében összerótt sorokat,
s közben azt mondja: mily sok őrült gondolat,
csak így hirtelen papírra dobni a szavakat
s ismeretlenül írni szemtelen bókokat!
Felelőtlen - gondolhatod, mi több: arcátlan pofa!
Eldobom e levelet s menjen ahova gondolom, oda!
Ne tedd! Óh, ne, e szív meghasad ha nem méltatod
egyetlen szóra sem - mert várja válaszod;
bármit, csak csendet ne, ha utálsz is már
e néhány sorból, tedd akkor azt akár,
s mondd, hogy hallgass el örökre, bolond,
én megteszem, s hallgatok... csak mondd.
S ha netán érdekelne, ki van e sorok mögött,
hát várom válaszod, s a szavak között
mindig ott leszek én, mert most csak ez vagyok,
de remélem, hogy ismeretlenül is nyomot hagyok,
s szívedben ha ennyi csak, egy kis kíváncsiság
felüti fejét, mint mezőn az első piciny virág,
én már boldog leszek, és feltárom mind a titkaim
napról napra, sorról sorra, és írok újra és megint,
én sosemlátott titkos hódolód leszek,
persze csak ha mindezt megengeded,
mert forr a vérem s a versek itt alusznak bennem,
a bőröm alatt, a húsomban, a véremben, a szívemben,
de múzsa nélkül mind-mind csak halott szavak,
légy hát múzsám, légy mindent elsöprő áradat,
légy, akihez szólhatnának végre a dalok,
vidítsd fel ez örökké szomorú dalnokot!
S ha éreznéd, e néhány sorral megbántottalak,
bocsásd meg nekem, hogy zavartalak,
és köszönet néked, hogy itt lehettem veled,
míg e néhány betűt rótta szép tekinteted.
NINCS MÁS VÁGYAM...
Nincs más vágyam, csak újra szeretni,
karomban tartani s el nem engedni,
illatod bódítson újra édes szédülésig,
karod öleljen az isteni révülésig.
Nincs más vágyam, csak téged nézni,
feküdni melletted s titkon félni,
félni, mert elmúlik minden pillanat,
félni, mert időm kevés maradt.
Nincs más vágyam, csak Veled lenni,
lopott időnkben a világot feledni,
hajadba rejteni gondgyötörte arcomat,
és suttogni halkan édes szavakat.
Nincs más vágyam, csak újra ölelni,
hozzád simulva csendben pihenni,
ajkammal becézni érzéki ajkadat,
addig csókolni, míg jön a pirkadat.
Nincs más vágyam, csak újra élni,
mit elmulasztottam, Veled átélni,
elégni a szenvedély izzó tüzében,
elveszni szemeid zöld tengerében.
Nincs más vágyam, mert csak Te vagy,
Te vagy, ki betölti minden álmomat,
végy karjaidba, s ne szólj, csak szeress,
s engedd, hogy szerethesselek...
TAVASZ
Hosszasan néznéd kibomlott haját
ahogy a párnán szétterül,
bőrének illata millió virágból
árad és izgat szüntelenül.
Szemében csillan a reggeli napfény, mely
egyre csak hív és hívogat,
pezsdíti véred, szítja a lángot és
nevetve suttog titkokat.
Ajkait este kacéran nyitná s
lophatnál mézes csókokat,
öledbe ülne s rád nevetne, 
kuncogva hallgatna bókokat.
S mit nappal felszított, benned ég estig,
szüntelen kínzó vágyadat;
hűvös éjjeleken hozzád simulva
forróvá tenné ágyadat.
Nevetve játszana nap mint nap véled
mint egy szeszélyes kamasz,
ilyen lenne, bizony mondom néktek,
ha nő lehetne a gyönyörű tavasz.
TÖREDÉK...
...Mondhatnék szépet százat, ezret,
de nem tudok, fennakad a szó,
mikor újra érzem kábító illatod,
mikor hozzám simul a tested,
ó, nincs is rá szó...
Lopj időt, de ne percet, órát,
s a lopott órák lágy ölén
csendben hevernék kebleden,
hallgatnám szíved édes ritmusát,
míg elsuhan mellettünk a rohanó világ...
TUDOM
Még néhány szó, csak ennyi az,
mi visszatart, hogy hagyjalak,
csak ennyi már, és semmi más,
semmi sem hoz már változást.
Hol vagytok, szép ígéretek?
Mind sötét ködbe vesztetek,
s veletek elvesztem én,
vagyok a semmi közepén.
Hiszen játék vagyok csupán,
mely feledve néz most bután,
hisz minden játék volt neked,
pedig szívből szerettelek.
Tudom, szavaim nem hiszed.
Volt bennem valaha hited?
Voltam több, mint olcsó bolond?
Nem voltam más. Tudom. Ne mondd.
Úgy hiszem, nem kértem sokat,
feledjük el a gondokat,
szeress, 'hogy senki sem szeret,
érezzem, újra élhetek...
De nem kaptam, csak szenvedést.
Felszított, őrült szenvedélyt,
mely örökké bennem remeg,
de nem múlik, nem engeded.
Ez fáj a legjobban, tudod?
A reményt mindig meghagyod,
mikor kérned kell, megtalálsz,
de örülsz, ha szenvedni látsz.
A játék még mindig folyik,
játszom veled, míg engedik,
már tudom, fájó vége lesz,
de letörlöm könnyeimet.
Néhány szó és őszinteség,
csak ennyi kell, mi már elég,
hogy mondd, többé ne várjalak,
nem akarsz mást, csak hagyjalak,
mert nem vagyok már érdekes,
nincs bennem más, csak közhelyek,
szemrehányás, bú tengere,
holt vágyak oszló teteme.
Nincs már remény, már nem hiszek,
nem kérek, ilyet nem teszek,
megtanultam a leckét, igen,
csak adnom szabad, kapni nem.
George R. R. Martina: MAGÁNYOS LAREN DORR DALA
Van egy lány, aki átjár a világok között. Szeme szürke, bőre halvány, haja éjfekete vízesés, néha vöröses fényben csillog. Szemöldöke fölött csiszolt fémkarika fogja össze sötét koronaként, és árnyékot vet a szemére. Neve Sharra; ismeri a kapukat.
Nem ismerjük a történet elejét, sem azt a világot, ahonnan egyszer csak felbukkant. És nem érkeztünk még el a történet végéhez, nem is fogjuk megtudni soha.
Csak a közepét ismerjük, talán annak is csak kis részét, a legenda töredékét.
Egy pici mesét a nagyból, az egyik világot, ahol Sharra megpihent, és a magányos dalnokot, Laren Dorrt. Azt, hogy egyszer találkoztak egymással.
George R. R. Martin: A magányos Laren Dorr dalai
Kedves Látogató!
Létezik a fenti című rövid történet, mely a méltán híres George R. R. Martin tollából született és valamikor 1976-ban jelent meg először az amerikai Fantastic Stories magazin hasábjain, magyar nyelven pedig az 1982-es, 45-ös számú Galaktika magazinban került publikálásra.
Kamaszként olvastam a novellát, és már akkor megfogott romantikus szomorúsága, a főszereplő Laren Dorr személyisége. Valószínűleg ezért esett a választásom erre a névre, amikor szerzői álnevet kerestem verseimnek, hiszen ha elolvasol néhányat, akkor láthatod, hogy többségében szerelmes, és inkább szomorú művekről van szó. Évek óta nem írtam, és nem is tudom, valaha lesz-e elég ihletem és motivációm új verset írni, de ha lesz, akkor itt meg fog jelenni.
Valamikor a kétezres évek elején, ha jól emlékszem a HarmoNet versrovatában (amely azóta sajnos nem működik) jelent meg először nyilvánosan egyik versem. Időről időre felbukkan a "Lennék" című költemény itt-ott, a Google jónéhány találatot kidob különböző fórumokon és néhány Youtube találat is van rá, örülök, hogy tetszik az embereknek. Talán egy-két oldal van, ahová valahogyan több versem is beszivárgott, és most itt szeretném az összeset egy csokorba fogni, ha esetleg valakit érdekelne.
Üdvözlettel:
a magányos Laren Dorr
"Az alkonyati fényben fürdő völgy néptelen volt. Kövér, lila nap terpeszkedett a hegygerincen, ferde sugarai némán hatoltak át a sűrű erdőn, ahol feketén csillogott a fák törzse, és a levelek kísértetiesen színtelenek voltak. Csak az éjszakai kuvik hangja szólt, és az erdőt sziklás medrében átszelő, gyors folyású víz csobogása hallatszott.
Ekkor a láthatatlan kapun át Sharra fáradtan és vérző sebekkel megérkezett Laren Dorr világába. Egyszerű, fehér ruhája átizzadt és bepiszkolódott, vastag prémköpenyét félig letépték a hátáról. Mezítelen bal karja három mély sebből vérzett.
A patak partján bukkant elő, remegett, és mielőtt letérdelt, hogy bekötözze sebeit, gyors, óvatos pillantással körülnézett. A víz - gyors folyása ellenére - sötét, zavaros zöld színű volt, Sharra nem tudta, tiszta-e. De gyenge volt és szomjas, ivott tehát, majd lemosta karját a különös és gyanús vízben, és a ruhájából tépett csíkkal bekötözte sebeit. Aztán, amikor a bíborszínű nap lebukott a hegygerinc mögé, védett helyet keresett a fák között, és kimerült álomba zuhant.
Arra ébredt, hogy karok fonódnak köréje, erős karok emelik fel, és viszik könnyedén. Megpróbált ellenállni, de a karok szorítása erősödött, szilárdan tartottak.
- Csak nyugodtan! - mondta valaki lágyan, és a lány a sűrűsödő köd mögött homályosan látta is az arcot; egy keskeny, rokonszenves férfiarcot. - Gyenge vagy - mondta a férfi -, és közeledik az éjszaka. Be kell érnünk, mielőtt besötétedik.
Sharra már nem állt ellen, bár tudta, ezt kellene tennie. Hosszú harc állt mögötte, és elfáradt. Zavartan nézett a férfira.
- Miért? - kérdezte. Aztán választ sem várva tovább kérdezett: - Ki vagy? Hova megyünk?
- Biztonságba - felelte a férfi.
- Hazaviszel? - kérdezte a lány álomittasan.
- Nem - mondta a férfi olyan halkan, hogy a lány alig hallotta a hangját. - Nem, nem haza, egyáltalán nem. De azért megteszi ez is.
A lány ekkor csobogást hallott, mintha a férfi patakon vinné át, és a hegygerincen megpillantott egy komor, bonyolult rajzolatú árnyképet: háromtornyú kastély sötétlett ott a nappal szemben. Furcsa - gondolta -, az előbb még nem volt ott.
Elaludt.
Amikor felébredt, meglátta a férfit, aki őt nézte. Puha, meleg takarók alatt feküdt egy függönyös, baldachinos ágyban. De a függönyök széthúzva, házigazdája pedig egy nagy fotelben ült a szoba tú1só, árnyékos végében. Szemében visszatükröződött a gyertya fénye, állát összekulcsolt kezére támasztotta.
- Jobban érzed magad? - kérdezte, de nem mozdult.
Sharra felült és észrevette, hogy meztelen. Rosszat sejtve, villámgyorsan a fejéhez kapott. De a sötét korona változatlanul a helyén volt, a fém hűvösen ért a szemöldökéhez. Megnyugodva dőlt vissza párnáira, és magára húzta a takarót, hogy elrejtse meztelenségét.
- Sokkal jobban - felelte, és csak amikor már kimondta, jött rá, hogy sebei eltűntek.
A férfi rámosolygott, szomorú, merengő mosollyal. Erős vonásai voltak, grafitszínű haja lágy fürtökben gyűrűzött, és belehullott különös, nagy, sötét szemébe is. Ültében is magas volt és karcsú. Puha szürke bőrből készült ruhát és körgallért viselt. Úgy burkolózott be búskomorságába, mint valami köpenybe.
- Karmolások - mondta tűnődő mosollyal. - Karmolások végig a karodon, és a ruhád szinte teljesen letépték rólad. Valaki nem kedvel téged.
- Valaki - mondta Sharra. - Egy őr, egy őr a kapunál. - Sóhajtott. - Mindig van őr a kapunál. A Heteknek nem tetszik, hogy világról világra járunk. Engem különben sem szeretnek.
A férfi felemelte az állát, kezét a szék faragott karfájára tette. Bólintott, de a szomorú mosoly ott maradt az arcán.
- Tehát - mondta. Ismered a Heteket és ismered a kapukat. - Szeme a lány homlokára siklott. - Persze a korona. Kitalálhattam volna.
Sharra gúnyosan nézett rá.
- Kitaláltad. Sőt tudtad. Ki vagy te? Milyen világ ez?
- Az én világom - felelte a férfi egykedvűen. - Már ezer nevet adtam neki, de valahogy egyik sem illett rá. Egyszer volt egy név, amit kedveltem, amit találónak éreztem. De már nem emlékszem rá. Régen volt. Az én nevem Laren Dorr, legalábbis ez volt, amikor még hasznát vettem ilyesminek. Itt és most valahogy ostobáságnak tűnik. De legalább ezt nem felejtettem el.
- A te világod - mondta Sharra. - Tehát király lennél? Vagy talán isten?
- Igen - válaszolta Laren Dorr könnyű nevetéssel. - Még annál is több. Minden lehetek. Senki sincs itt, aki vitába szállna velem.
- Mit csináltál a sebeimmel? - kérdezte a lány.
- Begyógyítottam őket. - Bocsánatkérően vállat vont. - Ez az én világom. Van némi hatalmam. Nem annyi, amennyit szeretnék, de azért hatalom.
- Ó! - A lány mintha kételkedett volna.
Laren türelmetlenül legyintett.
- Nem hiszed, ugye? A koronád persze. Félig-meddig igazad van. Nem árthatok neked a... hatalmammal, amíg ez a fejeden van. De segíteni tudok. - újra elmosolyodott, szeme kedves és álmodozó lett. - Nem is erről van szó. Még ha tudnék, sem ártanék neked soha, Sharra. Hidd el! Már régóta így gondolkodom.
A lány nagyon meglepődött.
- Tudod a nevem. Honnan?
A férfi mosolyogva felállt, közelebb jött, és leült mellé az ágyra. Szelíden megfogta a lány kezét, és hüvelykujjával gyöngéden simogatta.
- Igen, tudom a neved. Sharra vagy, aki a világok között jár át. Évszázadokkal ezelőtt, a ciklus kezdetén, amikor a hegyeknek más alakjuk volt, és a lila nap még skarlátvörös fényben izzott, eljöttek hozzám, és mondták, hogy egyszer majd eljössz. Gyűlöltem őket, mind a Hetet, és gyűlölni is fogom őket, de akkor örültem a látomásnak, amivel megajándékoztak. Csak a nevedet árulták el, és azt, hogy idejössz, az én világomba. És még valamit. Egy ígéretet. Megígérték, hogy valami véget ér, talán elkezdődik, talán megváltozik.
És ebben a világban minden változás jó. Ezer napciklus óta egyedül vagyok itt, Sharra,
És minden napciklus négy évszakig tart. Nagyon kevés esemény jelzi itt az idő múlását. Sharra a homlokát ráncolta. Megrázta hosszú, fekete haját, és a gyertyák halvány fényében puha, vörös fények csillantak meg rajta.
- Messze járnak előttem? - kérdezte. - Tudják, mi fog történni? - zavartan nézett a férfira. - És mit mondtak még?
A férfi szelíden megszorította a lány kezét.
- Hogy szeretni foglak - felelte még mindig szomorúan. De ezt nem volt nehéz megjósolni. Én is megmondhattam volna nekik. Már nagyon régen - azt hiszem, a nap akkor sárga volt - rájöttem, hogy bármilyen emberi hang boldoggá tenne, ami nem az enyém visszhangja.
Sharra hajnalban ébredt. Ragyogó bíborfény ömlött be a keskeny ívű ablakon át, amely előző este még nem volt ott. Megpillantotta a kikészített ruhákat: egy bő, sárga ruhát, egy ékszerekkel díszített vöröst és egy zöld kosztümöt. A zöldet választotta, és gyorsan felöltözött. Kifelé menet megállt, és kinézett az ablakon.
Toronyban volt: málló kőpártázatra és poros, háromszögletű belső udvarra látott. A háromszög másik kő csúcsán csavart vonalú, kúpos tetejű torony magasodott. Erős szél lobogtatta a falak mentén kitűzött szürke kopjazászlókat, más mozgás nem volt.
És a kastély falain túl nyoma sem látszott a völgynek. A kastély, udvarával és csavaros tornyaival, egy hegy tetején állott; körös-körül óriási hegyek, fekete kősziklák, hasadozott sziklafalak magasodtak, a lila napfény fehéren csillogó jeges hegyoldalakat világított meg. A lezárt, lepecsételt ablak mögül a szél hidegnek látszott.
Az ajtó viszont nyitva állt. Sharra lesietett a kanyargó kőlépcsőkön, átvágott az udvaron, és belépett a főépületbe, egy alacsony faépítménybe a fal mellett. Számtalan szobán haladt át, némelyik hideg és - a port nem számítva - üres volt, némelyik gazdagon bútorozott; végül megtalálta a reggeliző Laren Dorrt.
Laren mellett üresen állt egy szék, az asztal roskadozott az ételtől és italtól. Sharra leült, kezébe vett egy meleg süteményt, és akaratlanul elmosolyodott. Laren visszamosolygott rá.
Még ma elmegyek - mondta a lány két falat között. - ne haragudj, Laren. Meg kell találnom a kaput.
A férfit reménytelen szomorúság fogta el. Mint álmában.
Tegnap este is mondtad már - felelte sóhajtva. - Úgy látszik, hiába vártam ilyen sokáig.
Hús, többféle sütemény, gyümölcs, sajt és tej volt az asztalon. Sharra megrakta a tányérját, fejét lehajtotta, hogy elkerülje Laren tekintetét.
- Ne haragudj - mondta újra.
- Maradj még - kérlelte a férfi. - Csak egy rövid ideig. Megteheted. Hadd mutassam meg a világomat. Hadd énekeljek neked! - Nagy, sötét és fáradt szemével kérőn nézett rá.
A lány habozott.
- Hát sokáig tart, míg megtalálom a kaput. Nem bánom, maradjunk együtt egy kicsit. De Laren, aztán mindenképpen el kell mennem. Megígértem. Megérted?
A férfi mosolygott, tanácstalanul megvonta a vállát.
- Megértem. De látod, én tudom, hol a kapu. Megmutathatom neked, nem kell keresgélned. Maradj velem, csak egy hónapig. Egyetlen hónapig, a te időd szerint. Aztán elvezetlek a kapuhoz. - Kutatva nézett a lányra. - Már nagyon-nagyon régóta úton vagy, Sharra. Pihenned kellene.
A lány lassan, elgondolkodva evett egy gyümölcsszeletet, közben merőn figyelte a férfit.
- Lehetséges - mondta végül. - És persze megint lesz kapuőr. De te segítesz nekem. Egy hónap.. Nem olyan hosszú idő. Voltak világok, ahol sokkal több időt eltöltöttem.
- Bólintott, arca lassan felderült. - Igen - mondta, és újra bólintott. - Jó lesz így.
A férfi könnyedén megérintette a kezét. Reggeli után hozzákezdett, hogy bemutassa a világot, amit neki adtak.
Egymás mellett haladtak a három torony legmagasabbikának a tetején, egy kis erkélyen; Sharra sötétzöldben, Laren szürkében. Mozdulatlanul álltak, Laren forgatta kettejük körül a világot. A nyugtalanul háborgó tengerek fö1é repítette a kastélyt, a vízből hosszú, fekete kígyók dugták ki a fejüket, és nézték, amint ők elhaladnak. Aztán lementek a föld alá, óriási, visszhangos barlangba, mely lágy zöld fényben izzott. Csöpögő cseppkövek ütődtek a tornyokhoz, és fehér vadkecskék mekegtek a kőpártázat mellett. Laren tapsolt egyet, mosolygott, s hirtelen párás, sűrű vadon támadt körülöttük, egymásra nőtt fák törtek az ég felé, óriás virágok pompáztak tucatnyi színben, és a falakról vicsorgó majmok makogtak vékony hangon. Laren újra tapsolt, mire a falak eltűntek, az udvar földje homokká vált, ködszürke óceán végtelen partjain álltak, fölöttük hatalmas kék madár lengette lassan papírszerű szárnyait. Ezt is, azt is megmutatott a lánynak, és még többet, míg végül az alkony leszálltával visszavitte a kastélyt a hegy tetejére, a völgy fölé. Sharra lenézett a fekete törzsű fákra, ahol Laren rátalált, felhallatszott hozzá az áttetsző levelek között nyöszörgő és síró kuvik hangja.
- Nem is csúnya ez a világ - mondta a férfi felé fordulva az erkélyen.
- Nem - válaszolta Laren. A hideg korlátra támaszkodva nézett le a völgyre. - Tulajdonképpen nem. Egyszer bejártam gyalog, csak kard volt nálam és sétabot. Örömöt és izgalmat találtam benne. Minden hegy mögött új titkot. - Kuncogott. - De ez is régen volt. Már tudom, mi van a hegyek mögött. Újabb és újabb üresség. - A lányra nézett, és jellegzetes mozdulattal megvonta a vállát. - Gondolom, rosszabb poklok is vannak. De ez az enyém.
- Akkor gyere el velem - mondta a lány. - Keressük meg együtt a kaput, és menjünk el innen. Másmilyen világok is vannak. Talán nem ilyen különösek, nem ilyen szépek, de nem leszel egyedül.
A férfi újra vállat vont.
- Mintha az olyan kannyű lenne - mondta hanyagul. - A kaput már megtaláltam, Sharra. Ezerszer is megpróbáltam. Engem nem állít meg az őr. Átlépek, gyors pillantást vetek egy másik világra, de máris itt vagyok újra a varudvaron. Nem. Nem tudok elmenni.
A lány megfogta a férfi kezét.
- Milyen szomorú! Milyen régóta élsz egyedül. Nagyon erős lehetsz, Laren. Én néhány év alatt megőrülnék.
A férfi nevetett, de hangjában keserűség csengett:
- Ó, Sharra! Ezerszer megőrültem én is. De meggyógyítanak, kedvesem. Mindig meggyógyítanak. - Újabb vállvonogatás után átkarolta a lányt. A hideg szél egyre erősödött.
- Gyere - mondta. - Be kell mennünk, mielőtt teljesen besötétedik.
Átmentek a lány toronyszobájába, és leültek az ágyra. Aztán Laren ennivalót hozott; kívülről feketére égett, belül vörös húst és bort. Ettek és beszélgettek.
- Miért vagy itt? - kérdezte a lány evés közben, majd kortyolt a borból is. - Mivel sértetted meg őket? Ki voltál azelőtt?
- Már alig emlékszem rá, legfeljebb amikor álmodom - felelte a férfi. - És az álmok... Oly régen volt, hogy arra sem emlékszem, melyik igaz, és melyik csak őrültségem víziója.
- Felsóhajtott. - Néha azt álmodom, hogy király voltam, nagy király egy másik világban, és az volt a bűnöm, hogy boldoggá tettem az embereket. Boldogságukban a Hetek ellen fordultak, a templomok pedig üresen maradtak. Egy napon arra ébredtem a szobámban, ebben a várban, hogy a szolgáim eltűntek. És amikor kimentem, láttam, hogy népem, országom is eltűnt, még az asszony is, aki velem aludt.
De vannak másfajta álmaim is. Néha felrémlik bennem, hogy isten voltam. Afféle majdnem-isten. Volt varázserőm, tudományom, és ez nem a Hetek tudománya volt. A Hetek féltek tőlem valamennyien, mert hatalmam vetekedett az övékkel. De egyszerre nem bírtam velük, s ők mégis arra kényszeríttettek, hogy egyedül álljak ki ellenük. Végül hatalmamnak csak töredékét hagyták meg, és idehelyeztek. Kegyetlenül mulatságos dolog volt. Esténként mindig azt tanítottam az embereknek, hogy tartsanak össze; hogy a sötétséget szeretettel, vidámsággal, sok beszélgetéssel távol tarthatják. A Hetek éppen ezért vehettek el tőlem mindent.
De ez még nem is a legrosszabb. Mert néha előfordul, hogy azt hiszem, mindig itt voltam, itt születtem időtlen időkkel ezelőtt. Az emlékeim hamisak, arra valók, hogy még kegyetlenebbül gyötörjenek velük.
Sharra nézte a férfit, aki ködös tekintettel bámult valahová a messzeségbe. Vontatottan beszélt, mintha a hangjára is köd szállt volna, kavargott és úszott, mintha bizonyos dolgokat rejtegetne; érezni lehetett, hogy titkok lapulnak a szavai mögött, értelmük éppen csak előbukkan a homályból, a fények pedig elérhetetlenül messze vannak.
Laren elhallgatott, a szeme ismét megelevenedett.
- Jaj, Sharra - mondta -, Vigyázz magadra! Ha nyíltan támadnak rád, a koronád sem segít. És Bakkalon, a sápadt gyermek széttép, és Naa-Slas a fájdalmadból, Saagael pedig a lelkedből táplálkozik.
A lány megborzongott, és újabb szelet húst vágott. De amikor beleharapott, érezte, hogy hideg és kemény, és hirtelen azt is észrevette, hogy a gyertyák majdnem csonkig égtek. Mióta hallgatta már Laren beszédét?
- Várj - mondta a férfi. Aztán felállt, kiment egy ajtón, nem messze onnan, ahol e1őzőleg még ablak volt. Immár durva, szürke kő maradt csak, az ablakok helyét a nap utolsó sugarainak kihunytával újra tömör szikla borította. Laren néhány perc múlva visszatért, fekete fából készült, szelíden fénylő hangszer lógott bőrszíjon a nyakában. Sharra még sohasem látott ilyen hangszert. Tizenhat húrja mind más színű volt, és a fényezett fa belsejében élénk színű fénycsíkok játszottak. Amikor Laren leült, a hangszert megtámasztotta a padlón, s az felmagasodott a válla felé. Könnyedén, merengve pendítette meg, a fények felizzottak, és a szobát betöltötte az életre kelő, majd nyomban elhaló zene.
- A társam - mondta a férfi mosolyogva. Újra megérintette, dallamtalan zene hangzott fel, majd halt el. Aztán végighúzta kezét a fénycsíkokon, mire a levegő csillámlani és színesedni kezdett.
A magányosság ura vagyok,
Birodalmam kihalt...
- Énekelte. Az első szavak halkan, édesen szálltak Laren lágy, távoli, tompa hangján. Bár Sharra figyelt, hallott minden szót, és megpróbálta megjegyezni, a dal folytatására mégsem tudott visszaemlékezni. A szavak végigsimították, megérintették, aztán eltűntek, köddé váltak, jöttek és szétfoszlottak. A szomorú és titokzatos dallam körülfogta, ezer el nem mondott mese ígéretét suttogta és zokogta. A gyertyák felragyogtak, fénygömbök táncoltak, majd összefolytak a szoba átszínesedő levegőjében.
Szavak, zene és fény; Laren Dorr mindezt egyetlen látomássá szőtte össze. Most a lány olyannak látta, amilyennek ő látta magát álmaiban: magas, erős, büszke királynak, akinek a haja fekete, mint az övé, a szeme villogó. Laren fényes, fehér ruhában volt, szorosan simuló nadrágot és bő, puffos ujjú inget viselt, felette hosszú, lobogó köpenyt, mely dermedt hóként szikrázott. Szemöldöke fölött ezüstkorona csillogott, fénye visszatükröződött az oldalán függő vékony, egyenes ezüstkardon. A fiatal Laren lankadtság, szomorúság nélkül mozgott kecses elefántcsont minaretek és álmos kék vizek között. A világ körülötte forgott: barátok és nők, és volt egy asszony, akit Laren szóval és tüzes fénnyel magához húzott, és a napok könnyedén, vidáman teltek. Aztán hirtelen vége lett; sötétség támadt, és ő visszakerült ide.
A zene nyöszörgött. A fények eltompultak. Szomorú szavak foszlottak szét. Sharra látta, hogy Laren ébredezik az elhagyatott, mégis ismerős várban. Látta, hogy szobáról szobára jár, kimegy, szétnéz a világban, mintha még sohasem látta volna. Kimegy a kastélyból, elindul a ködös látóhatár felé, hátha a köd nem más, mint füst. Csak megy, és napról napra új látóhatárok maradnak el mögötte, és a nagy, kövér nap viaszos fénye vörösről narancsra, majd sárgára halványodik, de világa még mindig néptelen. Bejárt mindent, amit a lánynak korábban megmutatott, még többet is, míg végül kétségbeesve otthont keresett, és a kastély megérkezett hozzá.
Fehér ruhája addigra megszürkült. De a dal még nem ért véget. Napok, évszázadok teltek el, Laren fáradt lett és eszelős, mégsem öregedett. A nap zöld, majd ibolya-, végül hideg kékesfehér színű lett, és világában minden ciklus elmúltával kevesebb fény maradt. Laren végtelen, üres nappalokról és éjszakákról énekelt, amikor csak a zene és az emlékezés segítette, és a dalból Sharra mindezt megérezte.
Amikor a látomás elhomályosult, a zene elhalt, a hang végképp szertefoszlott, Laren mosolyogva nézett rá. Sharra remegett.
- Köszönöm - mondta a férfi halkan, vállát megvonva. Vette hangszerét, és magára hagyta a lányt éjszakára.
Másnap hideg és felhős hajnal jött, Laren mégis az erdőbe vitte Sharrát vadászni. Sovány, fehér, félig macska, félig gazella volt a vad. Túl gyors, szájában gyilkos, éles fogak villogtak. Sharra nem sokat törődött vele. Űzni szerette a vadat, nem ölni. Különös élvezettel rohant a sötét erdőben íjával, amit nem használt, tegzében fekete fából készült nyílvesszőkkel, melyek a körülöttük levő kemény törzsű fákból származtak. Mindketten szürke prémbe burkolóztak, és Laren egy farkasfejből készű1t sisak a1ó1 mosolygott a lányra. Csizmáik alatt recsegve törtek szét az üvegszerűen átlátszó, törékeny levelek.
Később, vérontás nélkül, kimerülten tértek vissza a kastélyba, és Laren nagy lakomát tálalt fel az ebédlőben. A csaknem húsz méter hosszú asztal két végéről mosolyogtak egymásra, és Sharra látta, hogy Laren mögött az ablakban felhők gomolyognak, és később látta, hogy az ablak kővé dermed.
- Miért történik ez? - kérdezte. - És miért nem mész ki soha éjszaka?
A férfi vállat vont.
- Hát, van okom rá. Az éjszakák, tudod, nem kellemesek itt. - Nagy, drágakövekkel kirakott serlegéből fűszeres bort ivott. - Mondd, Sharra, a világban, ahonnan jöttél, ahonnan először elindultál, voltak csillagok?
A lány bólintott.
- Igen. Régen volt, de még emlékszem rá. A sötét, fekete éjszakában a csillagok kis fényfoltok voltak, ridegek és távoliak. Néha alakzatokat lehetett felfedezni bennük. Az én világomban az emberek, amikor még fiatalok voltak, neveket adtak ezeknek az alakzatoknak, és csodálatos történeteket meséltek róluk.
Laren lehajtotta a fejét.
- Azt hiszem, tetszene a világod - mondta. - Az enyém is hasonló volt. De a mi csillagaink ezer színben csillogtak, és kísérteties lámpásokként mozogtak az égen. Néha fátylat vontak maguk elé, és elrejtették a fényüket. Ilyenkor a mi éjszakáink csillámló pókhálószőttesre emlékeztettek. Csillagos éjszakákon gyakran vitorláztam az asszonnyal, akit szerettem. Együtt néztük a csillagokat. Olyankor énekeltem. - hangjában újra szomorúság csengett.
Sötétség kúszott a szobába, sötétség és csend, az étel kihűlt, Sharra már alig látta a férfi arcát az asztal másik végén. Felállt, odament hozzá, és könnyedén felült az asztalra. Laren bólintott és mosolygott. Ekkor suhogva fáklyák lobbantak fel a hosszú ebédlő falai mentén. A férfi újra borral kínálta, a lány ujjai a férfiéhoz értek, amint a pohárért nyúlt.
- Mi is ilyenformán éltünk - mondta Sharra. - Ha elég melegen fújt a szél, és a többiek távol voltak, szívesen feküdtünk együtt a szabad ég alatt. Kaydar és én. - habozott, rápillantott a férfira.
A férfi szeme kutatóan fürkészte.
- Kaydar?
- Te is kedvelted volna őt, Laren. És ő is téged, azt hiszem. Magas volt, vörös hajú, és tűz égett a szemében. Kaydarnak is varázsereje volt, de az enyémnél nagyobb. Egy éjszaka elfogták, de nem ölték meg, csak elvitték tőlem és a világunkból. Azóta keresem. Ismerem a kapukat, viselem a sötét koronát, így nem láthatnak meg egykönnyen.
Laren itta a borát, és a fáklyák visszaverődő fényét nézte a serlegen.
- Végtelen számú világ van, Sharra.
- Az én időm is végtelen. Kortalan vagyok, Laren, csakúgy, mint te. Meg fogom találni.
- Annyira szeretted?
Sharra mosolya egy pillanatra felvillant, majd eltűnt.
- Igen - felelte, és most az ő hangjára telepedett köd. - igen, annyira. Boldoggá tett, Laren. Csak rövid ideig voltunk együtt, de valóban boldoggá tett. A Hetek ezt nem érthetik. Már az is öröm volt, ha láttam, hát még amikor éreztem ölelő karját, ő közben úgy mosolygott rám, mint senki más.
- Értem - mondta a férfi, és elmosolyodott, de mint akit legyőztek. A csend összesűrűsödött.
Aztán Sharra a férfi felé fordult.
- Messze elkalandoztunk onnan, ahol elkezdtük. Még mindig nem mondtad el, miért forrnak be az ablakok éjszaka.
- Messziről jöttél, Sharra. A világok között jársz. Láttál-e már olyan világot, ahol nincsenek csillagok?
- Igen. Sokat, Laren. Láttam világmindenséget parázslóan izzó nappal, ahol az ég éjszaka hatalmas és üres. Láttam a rosszkedvű énekesek földjét, ahol nincs égbolt, és sziszegő napok égnek az óceán alatt. Jártam Carradyne mocsarain, ahol sötét boszorkányok szivárványt gyújtanak, hogy világosságot vigyenek a nap nélküli földre.
- Ezen a világon nincsenek csillagok.
- És ez annyira félelmetes, hogy bent kell maradnod?
- Nem. Másról van szó. - Ránézett a lányra. - Megnézed?
A lány bólintott. Hirtelen, mint ahogy meggyulladtak, a fáklyák kialudtak. A szoba szurokfekete lett. Sharra megmozdult az asztalon, és átnézett Laren válla fölött. Laren nem mozdult. De mögötte az ablak kövei porként omlottak le, és fény ömlött be rajta.
Az égbolt sötét volt, a lány még is látott mindent, mert a sötétben mozgott valami. Fény jött belőle, és az udvar földje, a párkányzat kövei és a szürke kopjazászlók mind ragyogtak fényében. Sharra zavartan nézett fel.
Valami visszanézett rá. Nagyobb volt, mint a hegyek, betöltötte az égbolt felét, és bár annyi fényt bocsátott ki, hogy láthatóvá tette a kastélyt, Sharra tudta, hogy az maga a sötétségnél is sötétebb. Emberalakja volt, legalábbis megközelítően, hosszú köpenye és csuklyája alatt még sűrűbb volt a feketeség. Csak Laren lélegzetét és saját szívverését hallotta, és a kuvik távoli hangját, de a fejében démoni nevetés hangzott fel.
Az árny lenézett rá az égbő1, és Sharra érezte, hogy fagyos sötétség támad a lelkében. Megmerevedett, szemhéja is szinte megbénult. De az alak megmozdult. Megfordult, felemelte a kezét, és ekkor Sharra még valamit meglátott ott fenn: tüzes szemű, apró kis emberalak nézett le rá, és gyötrődve, már-már sikoltva hívogatta a tekintetével.
Sharra felsikoltott és elfordult. Amikor visszanézett, az ablak helyén biztonságos kőfal volt, egy sor égő fáklya és Laren, aki erős karjában tartotta.
- Csak rémlátomás volt - mondta a férfi. Szorosan magához vonta, és a haját simogatta. - Régebben időnként próbára tettem magam éjszaka - mondta inkább magának, mint a lánynak. - De fölösleges volt. Egyenként figyelnek, mind a heten. Nagyon gyakran láttam, ahogy fekete fénnyel világítanak a tiszta, sötét égen, s kezükben tartják azokat, akiket szerettem. Már nem nézem. Itt maradok bent, és énekelek, és ablakaim éjszaka kővé változnak.
- Mintha... Letiportak... Volna - súgta a lány még mindig reszketve.
- Gyere - mondta a férfi -, van fent forró víz, felmelegedsz tőle. Aztán majd énekelek neked. - Kézen fogta a lányt, és felvezette a toronyba.
Sharra forró vízben megfürdött, ezalatt Laren felállította és felhangolta hangszerét a hálószobában. Amikor elkészült, bejött a lány tetőtől talpig óriási, bolyhos, barna törülközőbe csavarva. Leült az ágyra, haját szárítgatta és várt.
És Laren látomásokkal ajándékozta meg.
Ezúttal egy másik álmát énekelte el, azt, amelyikben isten volt, a Hetek ellensége. Vadul lüktetett a zene, villámként csapott le, félelmet kavart, és a fények vörös csatamezővé olvadtak össze, ahol Laren vakító fehérben küzdött árnyakkal és rémképekkel. Heten voltak, körbefogták, ki-be cikáztak, fekete lándzsákkal döfködték, Laren pedig tűzzel és viharral válaszolt. De végü1 fölébe kerekedtek, a fény megfakult, a dal elhalkult, újra szomorúvá vált, a látomás egyre homályosodott, amint a magányos évszázadok elvillantak.
Alig hullott le az utolsó dallamfoszlány, alig hunyt ki a csillogás utolsó maradéka, Laren új dalba kezdett. Ezt nem ismerte olyan jól. Vékony, kecses ujjai tétováztak, vissza-visszatértek, hangja is bizonytalan volt, mert a szöveg is most alakult. Sharra tudta, miért. Mert most róla énekelt, az ő útjának balladáját mondta el. Égő szerelemről szólt a dal, végtelen bolyongásról világról világra, sötét koronákról és várakozó őrökről, akik karommal, csellel és hazugsággal harcolnak ellene. A férfi mindent visszaadott, amit a lány elmesélt neki, mindent felhasznált, de mindent átalakított. A hálószoba csillogó fénnyel telt meg, fehéren izzó napok égtek a végtelen óceánok alatt, és gőzfelhőben sziszegtek, hajdan élt emberek gyújtogattak szivárványokat, hogy távol tartsák a sötétséget. És Kaydarról is énekelt, és valahogy igaznak hatott a kép, amit róla festett, megragadta a tüzet, Sharra szerelmét, és a dal új hitet adott a lánynak.
De a dal kérdéssel ért véget, a hirtelen abbamaradt dallam még ott rezgett a levegőben, és egyre visszhangzott. Mindketten várták, mi jön még, és mindketten tudták, hogy semmi sem. Még nem.
Sharra sírva fakadt.
- Nekem kell befejeznem, Laren - mondta. Aztán hozzátette: - Köszönöm, hogy visszaadtad Kaydart!
- Csak egy dal volt - mondta a férfi vállvonogatva. - Régen énekeltem már Új dalt.
Az ajtóban búcsúzóul újra könnyedén megsimogatta a lány arcát. Sharra törölközőbe csavarva állt az ajtóban. Aztán bezárkózott, és sorra elfújta a gyertyákat. Egy székre dobta a törülközőt, bebújt a takaró alá, és sokáig feküdt ébren, mielőtt álomba merült volna.
Sötétben ébredt, maga sem tudta, miért. Kinyitotta a szemét, és csendben feküdt, majd körülnézett a szobában, de nem látott semmit; semmi sem változott. Vagy mégis?
Ekkor vette észre, hogy a férfi ott ül a szoba másik végében a széken, éppúgy, ahogy először. Mereven, kitartóan nézett, szeme hatalmas volt a sötét szobában.
- Laren? - kérdezte Sharra halkan, bizonytalanul.
- Igen - hangzott a válasz, de az alak nem mozdult. - Múlt éjjel is néztelek, mialatt aludtál. El sem tudod képzelni, milyen régóta vagyok itt egyedül, és hamarosan újra egyedül leszek. Itt vagy, és ez csoda, még akkor is, ha alszol.
- Ó, Laren! - mondta a lány.
Csönd volt, várakozás, mérlegelés, néma beszélgetés. Azután a lány felhajtotta a takarót, és Laren odament hozzá.
Mindketten látták már a jövő-menő évszázadokat. Egy hónap vagy egy pillanat, mindegy volt nekik.
Minden éjjel együtt aludtak, Laren minden éjjel énekelt, Sharra pedig hallgatta. Az éjszaka sötét óráit átbeszélgették, nappal meztelenül úsztak kristálytiszta vizekben, melyet bíborszínűre festett az ég. Finom fehér homokos partokon szerelmeskedtek, és sokat beszéltek a szerelemről.
De semmi sem változott. És múlt az idő. Az utolsó előtti nap alkonyán együtt sétáltak az árnyas erdőben, ahol a férfi először rátalált.
Laren, aki a Sharrával töltött egy hónap alatt megtanult nevetni, most újra komor és szótlan volt. Lassan lépkedett, szorosan fogta a lány kezét, kedve szürkébb volt, mint puha selyeminge. Végül letelepedett a völgyben fakadó forrás mellé, és magához húzta a lányt. Levették csizmáikat, és a vízbe mártva hűtötték a lábukat. Meleg este volt, nyugtalan, magányos szél támadt, és hallani lehetett az első éjszakai madarakat.
- Menned kell - mondta a férfi a lány kezét fogva, de nem nézett rá. Kijelentés volt, nem kérdés.
- Igen - felelte a lány, és ő is elszomorodott, hangja súlyosan kongott.
- Mit mondhatnék neked, Sharra? - mondta Laren. - Ha most el tudnék énekelni egy látomást, elénekelném. Látomást egy valaha üres világról, melyet mi és a gyermekeink népesítenek be. Ezt tudnám neked felajánlani. Az én világom szép, varázslatos és titokzatos, csak szemek kellenek, hogy észre vegyék. És ha az éjszakák gonoszak is, hát, az ember más világokban is szembenézett már sötét éjszakákkal. Úgy szeretnélek, Sharra, ahogyan csak szeretni képes vagyok. Megpróbálnálak boldoggá tenni.
- Laren... - kezdte a lány. De a férfi egy pillantásával elhallgattatta.
- Mondhatnám, de mégsem teszem. Nincs jogom hozzá. Kaydar tesz téged boldoggá. Csak önző ember kérhetne arra, hogy felejtsd el azt a boldogságot, és oszd meg velem a nyomorúságomat. Kaydar csupa tűz és nevetés, én csak füst, dal és szomorúság vagyok. Túl régóta vagyok egyedül, Sharra. Már a lelkem is szürkévé vált, és nem akarom, hogy te is ilyen legyél. De mégis...
A lány két kezébe fogta a férfi kezét, felemelte, és gyorsan megcsókolta. Aztán elengedte, és fejével a férfi vállának dőlt.
- Próbálj meg velem jönni, Laren. - mondta. - Fogd a kezem, amikor átmegyünk a kapun, és a sötét korona majd téged is megvéd.
- Mindent megpróbálok, amire kérsz. De ne kérd, hogy higgyek abban, hogy sikerülhet. - felsóhajtott. - Számtalan világ van előtted, Sharra, és nem tudom, hol érsz célba. De nem itt, azt tudom. És lehet, hogy így a legjobb. Ennél többet nem tudok, talán sohasem tudtam. Halványan még emlékszem a szerelemre, fel tudom idézni, és arra is emlékszem, hogy soha nem tart sokáig. Lásd, mindketten halhatatlanok és változatlanok vagyunk, hogyan tudnánk megakadályozni az unalmat? Meggyűlölnénk-e egymást? Nem szeretném. - a lányra nézett, és fájdalmas szomorúsággal elmosolyodott. - Azt hiszem, rövid ideig ismerhetted Kaydart, hogy ennyire szereted. Talán nem fejezem ki magam világosan. Lehet, hogy megtalálod Kaydart, és nyomban el is veszíted. A tűz kialszik egy nap, kedvesem, a csoda elmúlik. És akkor talán eszedbe jut majd Laren Dorr.
Sharra halkan sírni kezdett. Laren magához húzta, megcsókolta, és kedvesen súgta:
- Ne. - a lány visszacsókolta, és némán átölelték egymást.
Amikor a bíborfény csaknem feketévé sötétedett, felvették csizmáikat, és felálltak. Laren átkarolta a lányt, és rámosolygott.
- Mennem kell - mondta Sharra. - Kell, de nehéz elmennem, Laren, hidd el!
- Elhiszem - felelte a férfi. - Talán azért szeretlek, mert elmész. Mert nem tudod elfelejteni Kaydart és a neki tett ígéretedet. Sharra vagy, aki a világok között jár, és azt hiszem, a Hetek sokkal jobban félnek tőled, mint attól az istentől, aki talán én lehettem. Ha nem ilyen volnál, nem gondolnék ennyit rád.
- Egyszer azt mondtad, bármilyen emberi hangot tudnál szeretni, ami nem a te hangod visszhangja.
Laren megvonta a vállát.
- Ahogy már mondtam, kedvesem, az már nagyon régen volt.
Sötétedés előtt visszatértek a kastélyba, az utolsó vacsorára, éjszakára és dalra. Aznap éjjel nem aludtak, és Laren hajnalban újra énekelt a lánynak. A dal nem volt igazán jó:
Egy vándorénekesről szólt, valami homályosan meghatározott világban. Alig történt valami érdekes az énekessel, Sharra nem nagyon értette, miről szól a dal, és Laren kedvetlenül énekelt. Furcsa búcsúzkodás volt, de mindketten zavarban voltak.
A férfi napkeltekor magára hagyta, mondván, átöltözik és megvárja az udvaron. Így is történt. Amikor a lány leért, mosolyogva várt rá, nyugodtan és magabiztosan. Tiszta fehér ruhát viselt, szorosan simuló nadrágot, puffos ujjú inget és nagy, súlyos köpenyt, mely csapkodott a feltámadó szélben. De a nap tompa bíbora színesre festette.
Sharra odament hozzá, és megfogta a kezét. Durva bőrruha volt rajta, övébe kést dugott, hogy szembeszállhasson az őrrel. Szurokfekete haja, melyben vörös és bíborfények csillogtak, szabadon tengett, akárcsak a férfi köpenye, de sötét koronája a helyén volt.
- Isten veled, Laren - mondta. - Bárcsak többet adhattam volna neked!
- Eleget adtál. Az elkövetkezendő évszázadokban és napciklusokban rád fogok emlékezni. Tőled fogom számítani az időt.. Ha majd a nap egyszer kék színben kél fel, ránézek, és azt mondom: igen, ez az első kék nap azután, hogy Sharra nálam járt.
A lány bólintott.
- Én pedig új ígéretet teszek. Egy napon megtalálom Kaydart. És ha kiszabadítom, együtt jövünk el hozzád, a koronámmal és Kaydar tüzével felvesszük a harcot a Hetek sötétje ellen.
Laren vállat vont.
- Jó. Ha nem lennék itt, üzenjetek - mondta és kényszeredetten mosolygott.
- Most pedig a kapu. Azt mondtad, megmutatod a kaput.
Laren megfordult, és a legalacsonyabb torony felé mutatott, egy kormos kőfal felé, amerre Sharra még nem járt. Az aljában egy széles faajtó volt. Laren kulcsot vett elő.
- Itt van? - kérdezte a lány zavartan. - A kastélyban?
- Itt - mondta Laren. Átmentek az udvaron. Az ajtónál Laren beillesztette a súlyos fémkulcsot a zárba, és megpróbálta kinyitni. Ezalatt Sharra még egyszer körülnézett. A másik két torony is rideg és élettelen volt, az udvar elhagyatott, és a magas, hófödte hegycsúcsokon túl üres volt a látóhatár. Minden némaságba burkolózott, csupán Laren csapott némi zajt a zárral; a szél felkavarta az udvar porát, és lobogtatta a falak mentán kitűzött hét szürke kopjazászlót. Sharra megremegett a magányosságtól.
Laren kinyitotta az ajtót. Mögötte nem volt szoba, csak kavargó köd, néma és színtelen.
- Itt a kapu, hölgyem - mondta az énekes.
Sharra figyelmesen nézte, mint oly sokszor korábban. ,,Milyen világ jön most?" - gondolta. Sohasem tudta előre. De talán a következőben megtalálja Kaydart.
Érezte, hogy Laren a vállára teszi a kezét.
- Tétovázol - mondta halkan.
Sharra keze a késére csúszott.
- Az őr mondta hirtelen. - Őr mindig van! - Pillantása gyorsan átfutott az udvaron.
Laren felsóhajtott.
- Igen. Mindig. Van olyan, aki karommal próbál darabokra tépni, van, aki el akar veszejteni, és olyan is akad, aki rossz kapuhoz próbál csalni. Van, aki fegyverrel, más lánccal vagy hazugsággal próbál fogva tartani. És volt legalább egy, aki szerelemmel próbált megállítani. De azért mégis igaz volt, soha nem énekelt hazug dalt.
És kedves, de lemondó vállrándítással Laren átlökte Sharrát a kapun.
Vajon megtalálta-e a lány égő szemű szerelmesét? Vagy még mindig keresi? Milyen őrrel szállt szembe ezután?
Vajon amikor éjszaka egyedül, idegenként rója az utját valami kihalt vidéken, vannak-e az égen csillagok?
Nem tudom. A férfi sem tudja. Talán még a Hetek sem. Hatalmasak, igaz, de nem minden hatalom az övék, és a
világok száma nagyobb, mintsem számon tarthatnák.
Van egy lány, aki a világok között jár, de nyoma a legendákba veszett. Talán meg is halt már, talán nem. A tudás
lassan terjed a világok között, és nem is mindegyik igaz.
De valamit tudunk: a bíbor nap alatt üres kastélyéban egy magányos énekes várja, és róla énekel."
Nagy Erzsébet fordítása
Link
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Laren Dorr |
|
|
|
|
|
Online
