Belépés
menusgabor.blog.xfree.hu
"A világ pocsolya, igyekezzünk megmaradni a magaslatokon." / Honoré de Balzac / Menus Gábor
1940.08.11
Online
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
Szakáli Anna versei
  2019-11-07 19:00:16, csütörtök
 
 







SZAKÁLI ANNA VERSEI


Szakáli Anna Zamárdiban született (1952) és ott is él. Első novellája a Somogyi Hírlapban jelent meg (1988), első verseskötete, a Tisztafényű lélekkel 2003-ban. Legutóbbi publikációja mesekönyv: Szivárványkapu (2015). Írásai jelen vannak antológiákban, folyóiratokban, rádióban. Irodalomszeretetből szerveződött társaságok tagja. Birtokosa többek között a következő díjaknak: Prímavera (2006), Advocatus Pro Urbe Siófok (2008).
,,Beismerni, elfogadni, feltárni vívódásainkat, örömeinket, megmártózni a magyar nyelv számtalan rejtelmében, a legjobb gyógyír lelki bajokra" - vallja. Lehetetlen nem egyetérteni ezekkel a pszichológiai gyökerű gondolatokkal. Csodálatos titkokat rejtenek a versek felérző szavai, hiszen képesek kulcsként kinyitni a lélek zárt ajtóit. Tekintsünk csak bele!


Link


Link

Link

Link


Művészportré Szakáli Annával

Link



,,Terhet akartál, feladat lett belőle,
vinni át, aki jó, aki dőre,
híd lenni, híd helyett,
kapocs-lélek a test felett,
szolga, ha szolga kell,
vezekelni a tettel,
megváltani a megválthatatlant,
hogy elnyerjed a múlhatatlant."

(Szakáli Anna: Szent Kristóf)








AKITŐL A HITET KAPTAM


Akitől a hitet kaptam,
láthatatlan; mondhatnám,
de hitemet te adtad, anyám.

Csak imádkozz! - megsegít
az Isten, hatalma végtelen,
nem bottal ver, meglásd,
megérted, ha végső órán
ráncaid nyugalomba vonja,
szent keze porhüvelyéből
lelked szabadítja,
és parányi részeként
az Úrnak, érezni fogod,
az isteni lélek hajléka voltál,
és áldott volt életed,
mint a legszentebb oltár.







AKKOR IS CSAK EGYEDÜL


Először zúgolódtam,
majd mindent tagadtam,
magamat megcsaltam,
vánkosomon sírtam,
végül megtaláltam,
de akkor is
egyedül maradtam.







AKKOR SZÉP AZ ÜNNEP


Akkor szép az ünnep,
ha kitárjuk szívünket,
ha együtt örülünk
apró örömöknek.

Akkor szép az ünnep,
ha az érzéseid
legbelülről jönnek,
nem csúfítják könnyek.

Akkor szép az ünnep,
ha vendégek jönnek,
ha isznak borodból,
esznek kalácsodból.

Akkor ez az ünnep
valóban nagy Ünnep,
öröm a szívednek,
békesség lelkednek!







ALKONY


Távol a fákon leszáll az alkony,
éjszaka tör a dús lombok közül.
Pislogó fénnyel ott fenn az égen,
Esthajnalcsillag gyémánttá kövül.

Feltűnik mind, a csillagok sora,
Balaton fölé vén Göncöl vonul.
Arcát keresi a nyugvó vízben,
fakó ragyogása párába borul.

Lebben a levél, játszik az ágon,
mozdul a víz is, a hullám bodor.
Széttöredeznek az égi fények,
az esti szellő felhőket sodor.

Egyre sötétül, bújik a csillag
a nádasban valami szöszmötöl.
S az üres part, ezernyi lámpa
fényében ékesen tündököl.







AMIKOR ÉN SZÜLETTEM


Jégvirágot ordított a tél az ablakra,
fűtetlen szobát talált újév első napja.
A hideg szobában, a vetetlen ágyra
görnyedve, velem vajúdott anyám.

Egyiket küldte az erdőre fáért,
a másikat gyorsan a bábáért.

Nem siettem, megvártam,
míg mindenki odaért.

Delet ütött fenn az óra,
a konduló harangszóra
végre megszülettem, Én.

Később mesélték el nekem,
szerencse, hogy ez így esett,
mert a harang szent szavára,
életért kiáltó hangra
az angyalok felfigyeltek,
Szűz Mária elé vittek,
ki pajkosan hátsómra vert,
kétszer vízben is megmártott,
s anyám gondjaira bízott.
Azóta nincs panaszszavam,
élek, ahogy tudok itt lent,
a folytatást várom - ott fent.







AMIÓTA


Amióta templomodban
nem énekelhetek neked,
csak hallgatom az egyszínű,
máskor tekervényes éneket,
amióta végső tiszteletként
sem énekelhetek,
dallal kísérve
a menny kapujáig
az ismerős lelkeket,
bánataim egyre mélyebb
bugyrába zárom
kétségbeesett kiáltásom.







ANGYAL, SZÁRNYAK NÉLKÜL


A szelíd kedvesség
gyógyír sok bajra,
kétszer ad ki gyorsan ad,
és rögtön meghallja,
ha kérő szó kiált,
viszi az örömhírt,
mosolyt nyugtáz a Nap,
lehull a harmat,
s ha a Hold sző ezüst álmot,
örömhírt hozni szárnyatlan
egy földi angyal áll ott.







ÁLDOTT ÉJ


Karácsonyi ének zendül,
csillag suhan az éjen át,
jászolban aranyszalma,
madár csőrében fenyőág,
illeg, mint szépség-követ,
s a gyermek, a csöpp, ránevet.







ÁTVÁLTOZÁS


Eljön a fény, a csoda,
úrrá lesz éj sötétjén,
zeng a hajnal himnusza.

Múló idő hamuba tör,
elenyész a szerelem,
alkonybíbor fedi hamvát,
mint árnyékát a verem.







BALATONI HAJNAL


Tóban nézi magát a Hold,
mögötte már ott a hajnal,
ezüst fényét átöleli
a lángölű pirkadattal.

Csendes vize lassan ébred,
halvány arca meg-megmozdul,
szellő hozta ringó hullám
parttól partig visszafordul.

Ezüst színe aranyra vált,
már a napfény birtokolja,
s ebben a nagy fényességben
elolvad a Hold korongja.







BALATON-PARTI VÁROS


Gyökerek ágaznak belőlem,
tested magasba tartom,
mint égig érő koronát törzse,
hogy belőlem újra és újra kihajtson.
S ezernyi élet teremjen közte,
míg múló idő vésődik agyamba,
táplál, mint csírázó mag földje,
és rejt, mintha fészket takarna.
Élni, szeretni az élet
forrongó, eleven változását.
Szeretni: házat, hazát, földet,
egy várost, mely az enyém.
Mámorban járom a partot,
őrzöm a rózsakert álmát,
mely rejt ezer boldogságot,
emléket, békét, ifjúságot.
Érzem ma is - milyen bohóság -
szerelmek, rózsák illatát.
Szeretem kopott köved,
öreg platán sötét árnyát.
Ősszel rugdosom önfeledten,
zizeg a platánlevél halma,
barna szőnyeg, barna illat,
bokáig süppedek az avarba.
Szeretem a szikrázó jég
rianástól döndülő hangját,
télbe rejtett sirálycsapat röptét,
este a kihalt, csendes utcát.
Vagy talán a Fő tér ejt rabul,
hol virágágyás színei között,
szoborba öntve ősök várnak?
Hol mélázva, mint megkötözött
Lépdelek be az álmos délutánba,
hol újra s újra megcsodálva,
mint méhkasban lapuló sejt,
a víztorony ősi formát rejt.
Ami volt, megkopott, ósdi már
- negyven év, majdnem emberöltő -
Casa Perla* lett a török magtár.
A változás új törvény-idő.
Tények sorjáznak egymás után,
időnként a város is új arcot ölt,
mint ifjú asszony, ki szerelmet vár,
arcát szépíti, s új ruhára költ.
Jó itt ülni, nézelődni csendben.
Bennem él a régi város.
Az új utak, terek emléke
egyszer majd gyermekemben.
Szökőkút vízébe lógatom kezem,
kék medencében is zöldmoszat él
- gondolom- s arcom, felüdülést várva
fordítom a szálló vízpermet halmazába.







BEVONULÁS


jönnek
a nyitott kapun át
megtöltik az utcát
várnak, morran a tér
valami történik
valakiért

már közelít
fénykorona övezi testét
ül a szamáron
lábát ne érje út pora
léptet pálmaágon
zeng a Messiás szava
körmenetben
kopik az út
serlegben bor
Oltáriszentségben kenyér
hódolat
neked Uram
amit vállaltál, azért







BIZONYOSSÁG


Nap végén a csendes estét,
mosolyod várom,
míg magadhoz nem ölelsz,
nem jön szememre álom.
Bizonyosság bennem így születik,
hogy nem hagysz el,
csábítson bár csalárd szépség,
Ő meg nem érdemel.

De fel-felvillan a félelem,
fürkészőn szemedbe nézek,
tudom, hogy szeretsz,
nem tudom, mitől félek.
Szükségem van rá,
halljam hát, amint kimondod,
szemedben hadd lássam
szerető pillantásod.

Nap végén a csendes estét,
mosolyod várom,
míg magadhoz nem ölelsz,
nem jön szememre álom...
Szerelem az, amit érzek?
Szíved erre mit felel?
- Csábítson bár csalárd szépség,
Ő meg nem érdemel.







CSALÓKA FÉNY


Állok a kertben, csillan a fűszál,
vízcsepp gyöngyében törik a fény,
apró szivárvány fürdik a gömbben,
lágyan dalol a vízcsepp tenyerén.

Állok a kertben, a kert közepén
rám mosolyog egy égi tünemény;
eső permetez, mossa le arcom,
szivárvány hídja magam vagyok, én.

Állok a kertben, illan a zápor,
felhő mögé elbújt, játszik a Nap,
szivárványruhám színe nincs sehol,
ellopták tőlem a gyémánthidat.

Távol az erdőn fény tüze játszik,
színeimbe zárva zokogok én,
szél viszi, hajtja már a felhőket,
állok a kertben, a kert közepén.







CSILLAGRAGYOGÁS


Emlékek közé lopózik arcod,
egy hang, egy kép,
egy elmúlt pillanat,
mikor csillagfénnyé
nem simogattalak,
pedig de szerettem volna!
Gyertyalobogás játszik
sötétbe hajló esten,
ide álmodlak megint,
mosolyod szívembe festem,
lelked tiszta, mint a hó.
Ha gondolataid
most elém tárnád,
tudnám, mennyire szerettél.
Könnyeimen át látnám,
szemedben a fény,
és benne a csillagragyogás
mennyit ér.
Fenn is ragyog egy kiválasztott,
fénye áthajol minden időn,
hogy emlékezzem rád,
mert homályos a holdvilág,
mióta nem mondom neved.
Már magamba temettelek.
Nem rögös göröngyök közé,
lelkem imazsámolyán ülő,
rejtőző lélekké zsugorodtál,
és már velem maradsz
mindörökké.
Fénysugár suhan
az űr fekete bársonyán,
szaporítani a csillagok sorát
előre tör a végtelenen át,
és birtokba veszi
az örök csend világát.







EGYEDÜL VELED


Sétálni egyedül megyek,
hogy egy kicsit veled legyek.
Neked mutatom a csigát,
parton a fényes kavicsot,
hullámhátán ringatózó
vízimadár csapatot.
Szemeddel látom a fodros,
tarajos hullám habokat,
a homokba ujjlenyomat-
mintát, csíkot rajzolókat,
s olyan jó veled-magamban
megbeszélni dolgainkat.
Amit otthon elmondok,
az egészből a lényeg,
de te is velem voltál,
és megérted, hogy végig
átölelve tartott
szerető lényed.







EL NEM MONDOTT


El nem mondott versek fejemben,
meg nem hallott szavak fülemben,
el nem dalolt énekek szívemben,
elmaradt simogatások kezemben,
el nem járt táncok lábamban,
ki nem mondott dicséretek számban,
jöjjetek, amíg lehet,
éljünk egy szebb életet.







ÉN SÍROK


Hullik a harmat, szitál a földre,
keringve suhanok mindörökre.
Faágtól elváló levél szárnyán,
éjjeli pillangó puha álmán
hajtom fejem nyugalom ölébe,
szirmát hullató rózsa tövébe.

Pihenek megfáradt fűszálakon,
suttogok szélcsendes hajnalokon,
felkap az őszi szél, messze sodor,
szemedben én vagyok az a kis por.
Ha látod a rózsát harmatosan,
én sírok, jajongok a magasban.







AZ ÉN SZERETETEM


Szeretet a szépnek
csillagfényes égnek,
a gyönyörű létnek,
a nagy Mindenségnek.

Szeretet a múltnak,
a gyötrelmes mának,
az idővirágnak,
boldog Elmúlásnak.

Szeretet a Földnek,
a búzamezőnek,
szőlő vesszőjének,
boldog Jövendőnek.

Szeretet a víznek,
földi éltetőnknek,
élet szülőjének,
élet Bölcsőjének.

Szeretet a jóknak,
a valóban jóknak,
a szerető szónak,
a Mindenhatónak.

Szeretet anyánknak,
szeretet apánknak,
belőlük fakadó
élet Hajtásának.







ÉRETT SZERELEM


Nap vagyok én, nem pedig sötét éj,
középen lobogó fáklyakéve.
Nem tudom, majd mit hoz sorsom éve,
testem rabul ejtette égi kéj.
Számtalan napom és éjjelem már,
szívemen dús virágmező virít,
vigaszra, dalra semmi szükség itt,


lüktet az élet, válogatok ma már.
Lobog szemem sugara, mint a Nap!
Irigyeim hallod, mit mondanak?
Felragyog az a csodafáklya,
szememben örömök öröme bújt meg.
Lelkem fénye újra győztesen remeg,
lassan fellobog, mint fáklya lángja.







FONTOS DOLGOK


Nekem az nagyon fontos,
madárénektől hangos
legyen minden reggelem,
ne mondd azt, hogy ég velem,
hogy ma eső nem esik,
azért sírtál hajnalig,
bár eső zuhogna rám,
attól lennék én vidám.







GONDOLTOK-E BÚRA, BAJRA


Gondoltok-e búra, bajra,
nyűgös dologra,
mikor a színpadra kiálltok,
s az idő pörölyét visszaforgatjátok.

Pihegő szívetek csontroppantó
évek terheit hordozza,
és van, kinek élete egy egész golgota.

Sápadt arcokon, szemekben felizzó
mennyei csillagok,
elmondani felragyognak, még élek,
még tanulhatsz tőlem, még vagyok.
Jellemformáló, léleképítő,
tiszta hegyikristály,
tőletek kapjuk örökül,
míg hajatok egyre őszül,
hajlott hátú édesanyák.
S mint régen a bölcső mellett,
eltűnik a fáradtság,
- hetven év - ócska nyűtt köpönyeg,
s aki az előbb, jaj, lépni se tud,
úgy fáj, úgy nyilall,
befűzni sem tudja cipőjét,
most a zenére ringatja csípőjét.
S a dal jön, egyik a másik után,
szebbnél szebb, néha pajkos, merészebb.
Majd tánc, hogy le nem szakad az ég alja,
hogy a barátságot összekovácsolja,
s a hevületben csak a pillantások mondják:
ami volt, kétségbe ne vonják,
mert volt karcsú derék, egyenes hát,
egyszóval volt fiatalság, volt,
igen, úgy volt, ó de régen volt.










GÖRBÜLET


Nem egyenesen fut a fény,
és sok minden egészen más,
mint aminek innen látszik,
ÉS: máglyára küldték eleink!
De hiába kínok kínja,
nem tagadta meg új tanát,
- gömbölyű és forog -, hebegte
végső lehelettel sóhaját.

Majd Einstein tana halt
gyors szellemi máglyahalált.
Rajta kívül nem érti senki
az idő szavát, hogy mágneses
erő görbül az éteren át.

Földi görbület tartja fogva
az erőszak zűrzavarát.
Ferdít, görbít, ráncot von,
egyenesnek hazudva magát.
Ám de látszik, hogy görbület,
iszony marja érzékeinket,
mert naponta kényszerítik
máglyára az embereket.

Erkölcsi halál vesz körül,
és nincs már saját életed.
Diktál, házadba ront, bódult,
hiszékeny népeket nyel el
percről-percre, a való világot
zabáló földi görbület.







HA ELJÖN KARÁCSONY


Ha eljön karácsony,
bársonyos fehér havát
kristálymilliók csoda-bog
ágai alkotják.

Ha eljön karácsony,
a szeretet bársonyát


érezzük, mely szívünket
járja át.

Ha eljön karácsony,
eszembe jut a sok jó barát,
s szívemből egy kristálycsöpp
szeretetet adok át.







HOZZÁD HAJOLVA


Csillagfényű
szemedben
magam látom
kedvesem.

Hangod selyme
engem ér,
hozzád bújok
vigaszér'.

Hogyha fázom,
didergem,
melegítsd fel
a szívem.

Benned bízom
egyedül,
asztalunknál
angyal ül.







IDE SZÜLETTEM


Teremtőm akaratából
születtem ide a Földre.
Keserűséggel szívemben
mégis én vagyok, és magyar.
Úgy magyar, ki tenni akar.
Nem beszélni, cselekedni
apró köznapi dolgokat,
melyek váratlanul naggyá
válnak, ha a sors úgy hozza,
akár egy röpke perc alatt.

Addig is, mi rajtam múlik,
gondolkodás nélkül teszem,
bőkezűen osztom széjjel
mindenkinek szeretetem.







JÓNAK LENNI


Ezernyi sebből vérzett
gyermekszívem, mikor
láttam a rosszat,
láttam máshol a szépet,
amely megigézett.

Évek multával görcsösen
csak a jót akartam,
kétszeri júdás, ezért
mindent megtagadtam.

Most már jó lehetnék,
magam törvénye szerint
keresem, élem a szépet,
de jönnek a rosszak megint.

Értetlen, buta és gonosz,
nevetek ezen néha,
máskor sírnék, anyám,
válladra borulva.







KERTEMBEN


Kertemben lesem a virágokat.
Bújnak már? Nem fagytak el?
Róluk eszembe jutsz....
a holland tulipánokra, emlékszel?
Piros szád rajzolata, égetőn
hiányzik, csókod, melytől
minden ízem sírva fakadna,
lázad és győzködik létem,
hogy hiányodat kell élnem,
miközben mozdulataid
itt lapulnak benn,
tudatomban és szívemben.
Elváltunk, hogy csalva
és lopva ne kezdjük újra.
Most egész emberként
élem világom, a képmutatás
márványarca alatt úgyis
elhervadt volna virágom.







KETTŐNK DOLGA


Tizenöt szál virág a csokor.
Az a forró láng belül ég.
Tükör a szem. Ha nem hozzád,
ugyan már, kihez tartoznék?
Az a forró láng belül ég.
Két kéz óvja, lobog, feszít.
Kezem kezedbe simulva,
Szerető féltés, jólesik.

Tükör a szem. Ha nem hozzád
tartoznék, bár letagadva,
sorsomnak megadnám magam,
de nem hagyhatlak magadra.
Ugyan már, kihez tartoznék?
Nélküled kőhideg minden.
Ölelésem érvénytelen,
halvány a Nap az égen.







KIÁLTÁSOK HOZZÁD


Kiáltások pattannak
csattanva, visszacsengve
koponyám üregeiről.
Hozzád nem jutnak el,
talán nem is létezel.
Ha mégis reménykedem,
ismerősként bénít
a pusztító félelem.
Furcsa, de akarnom
- úgy tapasztalom -,
nem szabad merészen,
és akkor az élet
felszolgálja készen.
Máskor evickélek,
küzdök, mint fuldokló
az árban, és érzem,
hogy elveszek a titkos,
muszáj-változásban.
De ha mi ketten, együtt
vonjuk kérdőre a Sorsot,
és tiszta szívvel tesszük le
akaratunk oltárán
az igennel jelölt voksot,
akkor létem, életre
kel veled, és vállamon
érzem melengető kezed.







KI JÁR AZ ÉJBEN


Ki jár az éjben,
éjszínű kékben,
látom magam
mélység ölében.

Hullámok hátán
lennék én, lennék,
kóborló szellő,
hófehér felhő.

Könnyem, ha hullna,
eső szitálna,
erdei forrásból
friss víz csobogna.

Forrás tündére
mesélne nékem,
mi szépet álmodott
anyja ölében.

Anyja ölében,
ott lenn a mélyben,
örök kékségben,
tenger vízében.







LÁTHATATLAN LÁNCOK


Csomót kötök lelkünk fonalára,
magamhoz így láncollak.
A tükörben naponta látom
az arcomon szétfutó ráncokat.
Belső szépségem figyeld csak,
ahogy kezed után nyúlok,
beléd kapaszkodom szelíden,
hogy tenyereddel melegítsd fel
öregedő, fázós kezem.







MAJDNEM BELEHALTUNK


Rém leselkedik mögöttünk,
erős, ha mi gyengék vagyunk,
macskakarmát felénk nyújtja,
fülel és boldog, ha a gond,
békés napjainkat nyúzza.

Láttam táncát, tűzben égett,
- a tűzre fájdalmunk olaj -,
már hitted minden szavát,
hazug igazsága érett,
félve hajoltam le, hozzád.

Majdnem belehaltunk. Szégyen,
hogy én téged, és te engem,
elhagytuk egymást egészen,
a döbbenet keltett világra,
félve hajoltam rád, élet virága.

Majdnem belehaltunk. Szégyen,
hogy te engem, és én téged,
hagytuk egymást a kardélen,
még táncolt a rém, vigyorgott,
de szerelmem hozzád hajolt.

Sértett dúvadként vicsorít,
szeretjük egymást, ez bűnünk,
vájná belénk rút karmait,
de a varázs, mi összeköt,
megvédi szerető szívünk.







MÁR ITT VAN


Ez már a XXI. század cirkusza.
Rosszabb minden eddiginél.
Hazugság évezredes kínpadja,
mereven ülsz a tévénél,
embereket ölnek, közvetítik,
törvény a gazdagnál,
a rend keményen előre halad,
s hogy átlátsz, mint a rostán,
nem baj, nekik mindent szabad.
Tudom, hogy hazudnak, ők is tudják,
nem rezdül szemük pillája sem,
mikor a történelmet hamisítják.
Nem kérték őket, de jönnek.
Nekik semmi sem elég,
a világ sem mondja, állj odébb!
A többségben sokkal többen vannak,
csak nézik a cirkuszt, latolgatnak.
Majd ha innen közvetítenek,
amikor ti következtek,
sírásotok senki nem hallja,
a többiek az új cirkusszal
lesznek elfoglalva.







MEGÁLLOK


Megállok, ha találkozunk,
mosolyunkban múlt idők igéje,
várok, míg nevem kimondod,
míg úgy villan szemed fénye,
mint akkor fenn a dombon,
hogy utána ne csak karom,
de akaratom legyen az ölelés,
hogy lábad ujjától tarkódig
érjen a szerelmes lüktetés.










MENEDÉK


Áradok, apadok közeledben,
mint tenger zúgó árja,
hozzád s tőled csapódik
létem marasztaló ingoványa.

Repülnék, szállnék, nyilak zuhognak;
mögéd bújok, hát védj meg,
egyetlen bástyám te vagy,
erős szikla, óvó menedéknek.
Szavaim melegét lábaidhoz,
mint trónus elé drága
könnyekből vert aranyat,
hordom ezernyi fénylő gúlába
a kedves, simogató szavakat.







MERT MELLETTED MÁS


Mert melletted más az élet,
más lettem én is, önmagam.

Kitártam minden ablakot,
s a fény bejárta a zugot,
levegőt vehettem; szegény.

Ma már csak sötét, rossz emlék,
lelki nyomor, mely éget, fáj.
Arcomra ráncok mélyültek,
a sértések homlokomra,
mint a szeptemberi fecskék,
egymás fölé, sorba ültek.

Nem találtam magam,
csak sejtettem, hogy ki vagyok.
Hittem, a boldogság délibáb,
mit magamtól el nem értem,
de láttam van, és akartam,
követelve, hangosabban.

Aztán jöttél, - mint álmomban-,
féltem, mint tizenévesen,
és tudtam, hogy rád találtam,
bizonyosság volt szívemben.

TISZTELET, ez lett a jelszó,
neked sem jutott, én is csak
vágytam rá, mint méh a fényre,
feledni szívünk kínjait,
kaptárunkban összegyűjtve,
egy hosszú tél után,
- édes virágpor szemenként -
viharverte boldogságunk
szélfútta délibábjait.







MESÉVEL ALTATÓ


Mesével altató,
dallal vigasztaló,
szerelem jármába,
örökös igába,
hosszú dajkaságra,
jaj, drága,
jaj, drága,
vetettek rabságra.

Ütésre emelő,
zordhangú szerető,
ki lelked megveti,
csak tested kell neki,
hitedet gyalázza,
tested megalázza,
hét kicsi gyermeknek,
hétfájdalmú anyja,
ki hitét nem hagyja.

Hite a szeretet,
s a kicsi gyermeket
ápolja, dajkálja,
mesével altatja,
dallal vigasztalja.

Hogy nőnek, szépülnek,
madarak repülnek,
anyjukat nem hagyják,
szárnyukkal takarják,
mert nekik a hitet
ő adta,
ő adta
az érző szíveket.







MINTHA

Mintha verssé válna
minden szavad.
Külön, külön dallamba fordul,
mikor elönt a hála
a könnyem csordul,
mert hiányzik a szép,
az ölelés álma
s csak a betűk selyme,
a szavak bája simogat.

Mintha boldogsággá
szelídülne össze
minden leírt szó,
mely engem bátorít.
Csak tovább, tovább,
ó, hogy andalít,
ahogy fülembe suttogod,
a bánattól fosztott élet,
mélységes szent titkait.







NEM ISMEREM


Karom vagy, ölelések tudója.
Szemem vagy, szépségek látója.

Békességem, nyugalmam te adod,
veled nem félem az ismeretlen,
titokzatosnak hitt holnapot.

Nem vívunk méltatlan, szennyes harcot,
miattad nem ismerem a bánat
lelket emésztő, maró gondjait,
csak a boldogságtól könnyes arcot.







NÉVTELEN DALNOK


Névtelen dalnok zeng
ismerős éneket,
mosoly rázza meg
rebbenő szívemet.
Vörösfenyő csúcsán,
sűrű lombokon,
majd a kerítésnél
az árnyas bokrokon
nyújtja, cifrázza,
hívogat kedvesen.
Futok, hogy meglássam,
addigra elreppen.
Barna tollruhája
beolvad a tájba.
Hagyja, keressem;
hívom, de nem lelem.
Hallom, hogy kinevet,
nekem füttyöget:
Elmegyek! Elmegyek!
Ég veled! Ég veled!










OTT LESZEK...


Ott leszek, ha az orgona nyílik,
bújok hozzád, esdeklő-szelíden,
tavaszi fényekkel hajnal játszik,
szerelem villan szemed tűzében.

Ott leszek én, fenn a hegy tetején,
sólyom-röptű selymes suhogásban,
ott szerettük egymást az elején,
édes-gyönyör,futó sóhajában...



Ott leszek én, hozzád visz a vágyam,
szemedből fakadó ragyogásban,
élek, hol a fenyves ringat lágyan,
fák közt futó napfény sugarában.

Ott leszek, ha te is ott, mint régen,
egy bársonyos, holdsugaras éjen,
ott leszünk mi akkor, mind a ketten,
idő kovácsolta, egy testben lélekben.







ÖRÖK IDŐKRE


Örök időkre várok valakit,
hogy önfeledten szeressen.
S ha te is örök társat szeretnél,
kétségek közt hagynál, hogy keressem?
Tavasz, nyár, ősz, tél, és minden mi él,
pajkos, vidám, mind itt honol velem.
Az idő tűnő palástját hordom,
és nem kell egyebet tennem,
mint galaxisok karjain ülve
nézni, a csillagváros hogy forog,
s mindenhol mindig jelen lennem,
hiszen az örök idő, a szerelem
múló pillanataiban én vagyok!







ÖRÖKRE


Csillagok őrizte égből
a Hold nevetett ránk,
hatalmas arcú fényétől
ezüst színű lett ruhánk.
Fák ölelték a tisztást,
a tó hullámait hegyek,
a hegyeket tépett fellegek,
fellegek karéján vet szikrát
égető színével a fény,
mint boldogságtól remegő
fejen ékes diadém.
Rád néztem, s te rám.
Szerelem igézte lelkünk,
édes villódzó fényei
ott forogtak köröttünk.
A Hold, az ég, a csillagok,
leskelődő angyalok látták,
hogy kezed vállamon,
ajkad ajkamon, s a hűvös,
harmatos hajnalon
már hozzád tartozom.







REND ÉS KÁOSZ


Rend lesz a káosz is,
mit ember át nem lát.
Véletlenszerűen
fejlesztve önmagát,
észre nem veheted
miértek halmazát,
hiába töröd fejed
milliárd éveken át.







SZABAD-E


Érzések
bús gyötrelmei
mit sem érnek,
ha fáj a dal,
és fáj az ének.
Szabad-e siratni,
ha valaki társtalan?
Ha elfut mellette az élet,
ha elhagyja a hűtlen szerető.
Ki tudja, mivé lesz a zöldellő mező?







SZAVAK BÁRSONYÁVAL


Szavak bársonyával mondom neked,
hogy önmagam legyek,
ezerszer és százszor,
minden fontos találkozáskor,
hogy e világból nyomtalan
el ne múljam, kijövök a fényre,
hát megadom magam.
Veletek vagyok, de még fázom...
mi oly egyszerű, azt magyarázom;
embernek lenni nem könnyű,
és ha arcomra kiül a keserű,
olykor fáradt, de mosolygó derű,
ne nézzetek zavartan rám,
mert egy vagyok közületek,
ki sokat szenvedett, szenved ma is,
mert próféta sok van, sok a hamis.
Vártam, hogy köztetek lehessek.
De szó-falat építek magam köré,
és fő gondom az, vajon te,
mit mondani szeretnék, érted-e,
hogy a földi lét, mily nagy ajándék,
s bölcsen élve, a legszentebb játék...
Vajon találtok a szavakban újat, kedveset,
mely a szívekig elvezet?
Kétségek gyötörnek...
Szavak bársonyos varázsán túl
- igaz történet ez, nem álom -
itt vagytok velem, ez a sok ember!
Istenem! Most megsimogattál áldó kezeddel...







SZERELEM, KISMADÁR


Bújó utak
rejtekén,
kis ház áll
a domb ölén.

Odajártunk,
ott tanyáztunk,
a szerelmet odacsaltuk. Odacsaltuk
meg is fogtuk,
édes szóval
jól tartottuk,
Te, meg én.

Azóta,
ha arra jársz,
kis ház fölött
ott trilláz,
énekével odavár,
a szerelem,
kismadár.







SZERELEMRŐL KÉNE


Szerelemről kéne írni,
szíved előtt meghajolni,
karjaidban elaludni.

Csókjaidra felébredni,
édes szavakat suttogni,
gyönyörödtől elolvadni







SZERETTEM VOLNA


Apámmal nem tudtam
az élet dolgairól beszélni,
pedig szerettem volna,
ha tanácsot ad, ha kezemet fogja,
szerettem volna együtt menni
vele a templomba.
De neki fontosabbak voltak
mások, a cimborák, a barátok.

Ma már sokat beszélgetünk,
sokszor meglátogatom,
elmondom neki gondom,
s ő meghallgat szépen,
válaszol is néha, úgy, mint régen.
Tegnap is vittem sírjára friss virágot,
és mondtam érte egy miatyánkot.







SZERETNI


Szeretnélek szeretni,
Szívemhez engedni,
Szemedbe nevetni,
Szádra csókot adni,
Jó ebédet főzni,
Délben eléd tenni,
Este hozzád bújni,
Neked megmutatni,
Hogy tudlak szeretni.







SZÉP, SZOMORÚ ÉNEK
(Malina Hedvigának Szlovákia 2007. szeptember)


Ki mondhat felettem
Hunnia honában
leölt nép véréről
keserű zsolozsmát?
Ki sóhajt lelkünkért
- talpig rabigában -,
magányos testvérért
egy igaz hozsannát?
Leszel-e bajtársam,
ha a baj bekerít?
Elvették, ellopták
őseim erdeit!
Elvették hegyeim
ezernyi magasát,
gyöngyszemű tavaim
örökös ringását!
Miért vonsz fölébem
Kárpát havasában
leölt fák törzséből
fekete bitófát?
Miért ülsz felettem
Hunnia honában
leölt nép véréből
kannibál lakomát?
Miért lépsz mögöttem
bikacsök korbáccsal?
Mért' átkozod nyelvem
ördög rút szavával?
Mert én befogadlak!
Mert én megitatlak!
Bársonyos paplannal
vállig betakarlak!
De te, sárga hasú
kígyót raksz keblembe,
s vérző szívem mellől
nincs, aki kivegye!
Megyek a jussomért,
megyek igazságért,
megyek is, futok is
igazság malmáért!
Jaj, de malomköve
régen kettétörve,
védtelen árva én,
guzsalyba kötözve!
Engem is anya szült,
Istentől a lélek!
Kiállni száz halált
igazért nem félek!
Ne ülj hát felettem
Hunnia honában
leölt nép véréből
kannibál lakomát!
És ne vonj fölébem
Kárpát havasában
leölt fák törzséből
fekete bitófát.
Mert ma értem szólnak
gyászos ónharangok,
holnap terád dobnak
egy utolsó hantot.







TALÁLKOZÁS


Tudunk majd beszélgetni?
Vagy magamba roskadnak
a régóta készülődő szavak,
és inkább csak nézlek,
miközben belém ivódik
minden új mozdulatod,
ahogy őszülő szakállad
önkéntelen simogatod.







TÁNC


S akkor ott valami
elsuhant felettünk,
mikor egy ütemre
dobbant szívünk, lelkünk.

Nem voltam külön én,
nem voltál külön te,
forogtunk ütemre,
mint szálló tollpihe,
könnyedén, repülve.







TEMPLOM VAGY


templom vagy,
melyhez út vezet,
kapudban állok,
gondolkodom

arcom ráncaira
ráült az út pora,
tüdőm apró sejtjei
kilökik magukból
a szennyet,
lelkem tisztulást nyer

gondolkodom
mit mondjak,
ha aranytrónusod
előtt vacogva állok

kire, mire foghatom
évszázados bűnünk,
ha csontjaimra ráront

a széthúzás mocskos
igájának terhét,
kire rakhatom

halkan lépek,
ne múljon gyorsan a perc,
az áhítat ne tűnjön tova,
mert engem vársz

itt és mindenen túl,
együtt tebenned,
hogy érintésed nyomán
felépüljön az oltár







TISZTAFÉNYŰ LÉLEKKEL


Ha kék az ég, és a fény
tiszta, mint a lélek,
a boldogság közel van,
csak nyúlj érte, eléred.

Ha a lélek tiszta fény,
édes derű leng körül,
nézz társaidra, veled
mindenki együtt örül.

Ha társaidra nézel,
szemük tükrében látod,
mit annyira kerestél,
egy csöppnyi boldogságot.

Ha meggyötört az élet,
s fárad lelked fénye,
öröklét nyugalma vár,
angyali dicsőségre.







TÓPARTI VALLOMÁS

nem tenger
én annak látom
vízében napbölcső-tükör
árkában forrás,
hegyek alatt láva
csábítón ölel
a víz hűvös világa
bámulom tükrét
csendje vallomás
ez örök szerelem
én neki suttogok
ő nekem
aztán hallgatunk soká
ilyenkor születik
régi szerelmünk
mindig újjá







TŐLÜNK FÜGG


Tőlünk függnek a történések,
tesszük vagy nem,
kinél mennyi az értelem.

Ha megteszem, megtudod,
ha nem teszem, tán ott sem vagyok.

Kitárjam gondjaim ajtaját,
vagy hazudjak egy életen át?










TÜNDEKÉP


Tündetáncot járnak
pilléző levelek,
aranyszínű fák közt
esti sugár lebeg.
Lenyugvó napfényben
fut az aranyhullám,
kék égen feltűnik
egy kései szivárvány.
Üvegcipellőben
táncoló alakok,
felgyúlnak lassan
az esti csillagok.
Lenn a csendes parton
egy kislány lépeget,
kezében vödrével
hűs vizet mereget.
Szőke tündérhaján
elbotlik a szellő,
kitartó szorgalmán
mosolyog egy felhő.







ÜNNEP


Majd akkor lesz nekem
igaz ez az ünnep,
ha a kályha melegénél
egymásra fonhatjuk kezünket,
ha te gyújtasz gyertyát
az én fenyőm alatt,
ha szívünkben melegszik
minden megélt pillanat,
ha ezt az éjszakát
majd együtt éljük át,
és eszembe juttatsz
egy régmúlt éjszakát...

- Kint ezüstben csillog a Hold,
tudjuk, drága vendégünk volt -,
mikor szeretet járja át
a díszbe öltözött házat,
ez lesz az igazi,
ünnepi alázat.







VÁLASZ ARKYNAK


Arky!

Akárki
vagy te,
versed olvasva
fény gyúlt lelkemben,
szépsége szívemben
vihart kavart,
és ott maradt.







VÁNDOR


Mint hegyeket átszelő
fáradt vándor,
ki megpihen az út
porától lepett arccal,
úgy érkeztem haza
tisztára mosni,
az emlékezetet,
befedni az egyenetlen
gödrös utat, mit goromba,
durva szavak vájtak







VELED


Csendes napok álmodása
vált valóra,
méz ízű bor nem édesebb,
mint szerelmed édes csókja.

Érzem véred tomboló
lüktetését,
testem szemérmes szelídség,
hordozza titkok üzenetét.

Szemed mosolyában fürdök
epekedve,
testem takarnám, lázasan


meg-megremegve.

Titkok tudója, előtted
félénken állok,
s gyengéd ölelésedben
semmivé válok.







VELED, NÉLKÜLED


Veled vagyok, nélküled,
emlékek keltenek
hamis, égő vágyat,
elemészt a bánat.
Fogadtad, esküdtél.
Azóta csak tél, tél.

Keserű a pohár,
hol tiéd, hol enyém,
és szájról szájra jár,
csillog a kristályban,
mint mély tüzű gyöngybor.

S ha nem kell, elég már,
mondod olykor-olykor,
lándzsát döf szívedbe,
békétlen, morc lélek.
Ó, hogy fáj! Mély a seb.
Éget, éget. eléget!







VÉGSŐ CSENDBEN


Békesség csendje ül szívemre,
mintha minden semmi volna,
mintha minden néma volna,
és ebben a némaságban erőtlenül,
a kietlen pusztaságban elfeledve,
a keresztre kifeszítve,
magam vagyok, egyedül.

Volt valaha más is velem,
gondtalanul a jólétben,
többen voltunk a hajóban,
s ígértétek, jóban, rosszban...
És most elfeledve, a keresztre kifeszítve,
magam vagyok, egyedül.

Imádságos révületben kakas
törte meg a csendet,
nem is egyet, hármat szólott,
s Márkus füle csak lehullott.
Tagadás csendje ül szívemre,
és most elfeledve, a keresztre kifeszítve,
magam vagyok, egyedül.

Atyám is magamra hagyott,
tudtam, egyedül maradok,
de azt nem, hogy jobban fáj,
mint az elmúlás, a halál.
És most elfeledve,
a keresztre kifeszítve,
magam vagyok, egyedül.

Rezdül a föld, dörren az ég,
sötét felhőt villám tép szét,
homokot felkap és vág a szél,
minden más hallgatva vár.
A halálos végső csendben, erőtlenül,
elfeledve, a keresztre kifeszítve,
magam vagyok, egyedül.







ZÁRT AJTÓ


Harmincöt éve nélküled,
- nyolcadik szoba-,
rejtelek.

Hozzád kulcslyukon lesek át,
szobába be nem léphetek.

Ajtó kulcsa a kezemben,
álmodom: meg nem élhetem,
könnyeim tudod, s hogy vagyok,
elrekesztett pillanatok,
hazug vágyak birodalma,
- égő seb sötét magányom -,
nem vagy sehol, nem te csókolsz,
sorsom függ egy pókfonálon.











 
 
0 komment , kategória:  Szakáli Anna  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
2021.09 2021. Október 2021.11
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 123
45678910
11121314151617
18192021222324
25262728293031
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 19 db bejegyzés
e év: 320 db bejegyzés
Összes: 4830 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 1707
  • e Hét: 8051
  • e Hónap: 34674
  • e Év: 172046
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2024 TVN.HU Kft.