Belépés
menusgabor.blog.xfree.hu
"A világ pocsolya, igyekezzünk megmaradni a magaslatokon." / Honoré de Balzac / Menus Gábor
1940.08.11
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
Szilágyi Domokos
  2017-11-05 20:30:12, vasárnap
 
 










SZILÁGYI DOMOKOS


Szilágyi Domokos (Nagysomkút, 1938. július 2. - Kolozsvár, 1976. november 2.) erdélyi magyar költő, író, irodalomtörténész és műfordító. Halála után 25 évvel az állambiztonsági hivatal levéltárából nyilvánosságra került - neki tulajdonított - ügynöki jelentések nyomán egyesek súlyos kérdőjeleket tettek fel személyiségét illetően, s voltak, akik a vele kapcsolatban megfogalmazott vádakkal költői művét is kivetették volna az irodalomból. Jelentései (köztük kézzel írottak) az interneten is elérhetők.







Szilágyi Domokos - Élnem adjatok
Vers, próza, esszé (1956-1976)

Link



Költő és titkosügynök - Szilágyi Domokos

Link



Hol vannak a bizonyítékok? (Szilágyi Domokos és a Szekuritáté)

Link








ARATÁSI MONDÓKA


Mag, mag,
búzamag,
benne aluszik a nap.
Szár, szár,
búzaszár,


tehén alá szalmaszál.
Szem, szem,
búzaszem,
holnap lesz új kenyerem.







ARCKÉP


Két féldeci közt: -- Rohan az élet! --
sóhajt haverem, a költő.
-- De hát bármily keveset élek,
az is egy emberöltő.

Emígy rohangál igazával
reggeltől estelig;
majd egy éjt rászán -- ez is rávall! --
és csonkká rágott ceruzával
megírja összes töredékeit.







BECSÜLD, HALANDÓ


Becsüld, halandó, amíg élek,
szavaim halandó becsét.
Két ember közt legrövidebb
út az egyenes beszéd.







BIZTATÓ


Húgocskám a tavaszban:
bágyadt vagy, mint a márciusi nap.
Pedig úgy illenék:
te légy a tavaszabb.

Simítnók a világ ráncait -:
ráncosít minket a világ.
Libegnénk, mint a sugarak -
talpunk fájva kiált.

Húgocskám a tavaszban:
így rettenünk testvérekül.
Csöpp igazunk csöndesítőn
néha-néha szívünkre ül.

Pofozzunk vissza, ha pofoznak?
A mi szégyenünk az is!
Balekok legyünk, vagy magunkba
üssünk tövist?

Húgocskám a tavaszban:
ne bánd, ha így elestünk -
mert kötelességünk - nemcsak magunkkal
szemben! -, hogy szeressünk;

csak így tudjuk meg, hogy nélkülünk,
nélkülünk kisebb a világ!
Emeld szavad, szólítsd szíved
örömét-jaját,

hogy szólhassunk mindenről, ami jó
vagy ami fáj nagyon -:
hogy alhass nyugodtan, amíg
nyugodtan alhatom.







BŰNÖM: A SZÉPSÉG


Ha valami gyönyörűség ér
- szép könyv, szép festmény, szép zene -,
mindig úgy érzem: szólni kéne,
hogy kiáltani kellene,

nyomaszt a bűn - s a versíráshoz
ez ad szívet, agyat, erőt -:
hogy hibámból vagy bárhogy is,
de eltitkolom mások előtt,

hogy nemcsak nekem van jogom rá,
nem szép a szép, ha csak magam
gyönyörködöm benne -- mi célja,
mi értelme, mi haszna van

a fénynek, hogyha véka rejti,
a virágnak, ha télikert
börtönében él eldugottan,
a dalnak, ha nem hallja meg

senki; - nyomaszt a bűntudat,
s ő késztet arra, hogy legyek
antenna, melyen át a szépség
eljut hozzátok, emberek.








ESŐ


Láncos - lobogós,
ez a makk kopogós,
hazafut a mókus,
ha az ég zokogós.



Ázik a tölgy is,
fürdik a völgy is,
halkan muzsikál
künn az esővíz.







EZ IS A TIETEK


Minden mozdulatom végleges,
hiszen véges vagyok.
Minden csókom kőbe vésett,
hisz bármikor meghalhatok.
Szenvedek - ennek is örülni fogtok.
Magamra sose lehetek,
Szeretek, s ez jó nekem.
S ez is a tietek.







ÉLNI


Élni csak érted érdemes?
kötelesség? vagy érdem ez?
csak kötelesség? vagy csak érdem?
imádni egymást - no, ne térden,
égi alázattal dicsekvőn -
pucéron inkább, ágyba-fekvőn
és fölkelőn és csókban állig,
midőn a test tüzesre válik,
midőn a menny, éden-lágy-ég
beléd költözik, kemény ágyék,
midőn a lélek meg a test
az életet, e szögletest
Kerekre csiszolja, mikor
maradéktalan földi por
marad csak utánunk; midőn
fiat luxnak értelme lőn -
nem kötelesség - érdem ez.
Hogy érdemes. Hogy érdemes.







ÉSZREVÉTLENÜL


Látod, már nem is veszlek észre,
úgy jársz-kelsz csendesen -
nem csábítasz a széptevésre:
épp csak vagy, kedvesem.

Épp csak vagy, s mert egy vagy velem,
test álma, lélek pihenése:
vagy hő nyaram és hű telem,
úgyhogy már nem is veszlek észre.

Hiányozz, mint ha álmom, étkem
cserbenhagy csendesen -
hogy ne maradjál észrevétlen,
szakadj el tőlem, kedvesem.

És kóboroljak és vacogjak,
mint egy gazdátlan háziállat,
ki nem vár mást, egy falatot csak -
és hadd higgyük, hogy megtalállak.







FÖLJELENTÉS


Tisztelt Ügyészség
Szemtanúja voltam,
hogy az illető megszületett,
felnőtt lelkiismeretesen,
elvegyült, kivált, mint írva vagyon,
igyekezett feledni a következő
nemzedékek cinkosát, a halált,
az ismétlődő évszakok
próbáit derekasan kiállta
ismételten; szeretett,
hogy szerettessék, hitt, hogy higgyenek benne,
dolgozott, hogy észrevegyék, ha hiányzik,
s csak akkor hazudott, ha a remény
a láthatár alá bukott - -
Tisztelt Ügyészség, ő nem volt hibás!
saját teste pártolt át a külvilághoz,
és a világ, a világ, a világ
rútul elbánt vele és aztán
cserbenhagyta áldozatát.

(1972)







FÚJJAD, MADÁR


Napsugárral takarózva
künn a fűben fekszem,
s hallgatom a madár dalát
a hajnali csendben.

Aztán odaszólok néki:
- Fújjad, madár, fújjad,
de ne mindig azt a régit,
más valami újat!







GYŰLÖLLEK


Gyűlöllek téged - s ez a gyűlölet
azé, ki alul van, legyőzetett.

Gyűlöllek, mint virág a harmatot,
mert csillogni neki nem adatott;

gyűlöllek, mint virágját a növény,
mert úgy óvsz gonddal, úgy hajolsz fölém

széttárt szirommal, ékes-ragyogón,
ahogy én viszonozni nem tudom;

gyűlöllek, mint ahogy a fényt az árnyék,
mert nem lehetek az, hiába vágynék;

gyűlöllek, akár árnyékot a fény,
mert hűvös árnyék nem lehetek én;

gyűlöllek, mert, mint kenyérbe a kés,
úgy hasít belém a fölismerés,

hogy úgy szeretni, mint ahogy te engem,
nem adatott meg senkit sem szeretnem;

gyűlöllek, mert ÉN sosem lehetek TE,
gyűlöllek, mert nem vághatom szemedbe,

hogy ne szeress, mert gyűlöllek, eressz el,
hagyj magamra ádáz gyűlöletemmel -

gyűlöllek, mert a szerelmeddel ölsz.
Gyűlöllek addig, amíg meggyűlölsz.







HAJNAL


A csönd lüktet a félhomályban,
hulló lombokat ringatón,
szépségektől terhesen,
mint ahogyan ver a szívem.
Hajnalodik - a nappal ásít
álom-ittasan, fél-éberen,
akárcsak én; - táguló tüdejébe
szívja a kocsonyásan-remegő ködöket,
s mint az ember szeme,
- ha könnyíthet lelkén,
gondjai kevesbednek -,
lassan tisztul a táj.

Várom, hogy mozduljon a hajnal,
friss lendülettel lépjen
a világosság felé,
a hajnal is vár engem.
Farkasszemet nézünk. Tétovázunk,
biztatgatjuk egymást.
Nehéz az első lépés,
csábító a kába álom.

De aztán mégis: egymásra nevetünk,
s megindulunk vidáman, kéz a kézben,
mint szerelmesek,
hogy huszonnégy órán keresztül
gyűjtsük az erőt és a kedvet,
amellyel holnap - újrakezdjük.







HAJNALI ÓDA


Az apró fények, mint halak
a csalétekre, összegyűlnek;
színültig megtelik a táj
csönddel, s az ég szélén kicsordul:
göndör bárányfelhő-darab.

Ó, elillanó pillanat!
Illanó és véget-nem-érő,
hisz tebenned ölelkezik
a szem a színekkel, a fény
az árnnyal, bolyhos sugarak

illegő szirmokkal, a nap
a földdel - ó, elillanó
s véget-nem-érő rezdülés,
te vagy a születés, a béke;
a tüdő vidáman harap

a levegőbe; pirkadat,
új nap, köszöntelek! Derűs,
munkás nyugalmadat köszöntöm;
zúdulj át az idegeken,
az ereken, a szív, az agy

minden sejtjén, s maradj, maradj
mindannyiunké mindörökre,
hogy törvényeid igazgassák
minden tettünk; a te erőd
erőnk, és minden mozdulat
mélyén te szunnyadsz szelíden,
mint a lelkekben a szabadság.







HALÁL ÁRNYÉKA


Rekviem
2

Végtelenné öregbíti a perceket órákat nappalokat éjjeleket
a kín -
itt élsz
- hát élsz-e mondd -
felsőbbrendű szögesdrótok között
az őrtornyokból felsőbbrendű gépfegyverek vigyázzák lépteid
és felsőbbrendű vérebek vicsorítják rád ínyüket

neved nincs
tárgy vagy csupán
karodon a leltári szám -
tárgy vagy
csíkos huzattal
beszélni tudsz ugyan de nem tanácsos
és nem tanácsos hallgatni sem
és nem tanácsos aludni nem tanácsos virrasztani
nem tanácsos enni nem tanácsos éhezni
nem tanácsos robotolni nem tanácsos kibújni a munka alól
nem tanácsos betegnek lenni
nem tanácsos egészségesnek lenni
nem tanácsos járni
nem tanácsos helyben ülni
nem tanácsos megszökni nem tanácsos maradni
nem tanácsos tűrni nem tanácsos lázadni
nem tanácsos gondolkodni sírni nevetni
nem tanácsos meglátni társad cafatokban lógó húsát
nem tanácsos félrefordulni égre bámulni szemed földre sütni
nem tanácsos sajnálni akit hideg vízzel locsolnak a havon
nem tanácsos sajnálni akit élve eltemettek
nem tanácsos sajnálni akit élve megégettek
nem tanácsos részt venni
nem tanácsos közömbösnek maradni
nem tanácsos élni
nem tanácsos meghalni - -

Hát ez vagy
itt vagy
fényévekre mindattól amit valaha úgy hívtál: élet
délceg egyenruhában sétál körülötted a kibérelt halál
szokd meg hát

szokd meg
mint megszoktad régen a kifényesedett fenekű nadrágot
fakó nyakkendőt kajlácska kalapot
evés közben olvasott újságot
ujjadon a karikagyűrűt
feleséged apró zsörtölődéseit
azt hogy kirúgtak állásodból
s térdig lejártad lábad a mindennapiért
szokd meg mint nappal a fényt éjszaka a sötétséget
a zajt a csöndet az alvást ébrenlétet
pulzusod lüktetését
a hideg vacsorát

s a legborzasztóbb az hogy megszokod






HA NEM VAGY ITT




Vagy a levegő, amelyet beszívok,
a táplálék, amelyet visz a vér,
a látásom vagy - tán meg is lepődném,
ha tenszemeddel rám tekintenél -;
vagy, észrevétlen, mint ahogy a kéz,
a szív, az agy, a gondolat, akármi,
életem része, melyet bármikor
keresetlen is meg tudok találni; -
s mint a bonyolult óramű, ha elvész
egy alkatrésze, s tiktakja kihagy,
olyan lennék nélküled; és csak akkor,
csak akkor tudnám igazán: ki vagy.

Szilágyi Domokos: Ha nem vagy itt

Link








HARAGBAN


Ráztál is, mint csörgőt a gyermek,
óvtál is, mint anya fiát;
bűn volt az is, ha megölellek,
s bűn volt távolról nézni rád?
táncoltam én is és te is,
sírtál értem, s miattad is,
szemünkben zöldellt a harag,
míg egyszer rajtakaptalak,
hogy szeretsz; s én is tettenérten
pirultam el. Azóta értem,
hogy kettőnk kölcsönös dühe
nem fog elmúlni sohase.







HÉJJASFALVA FELÉ


I

Lihegve fordult vissza. Már
ha itt vagy: hát szemből, Halál!

(Nemcsak ő s hona: tenhazád,
is vérzik itt - tudod, kozák?)

Nem ágyban, nem párnák között.
De így se? - Nagy kötést kötött

- hol a kivívott diadal?
melyért még az ő fiatal

élete sem kár! semmi se!
ha hősökért zeng gyászmise,

hősökért, akik istenek
módjára erőt vettenek

a zsarnokságon! - O, de így!
ravasz, alattomos, irigy

sors martalékaként! - Ha már
halni kell: hát szemből, Halál!

Az örökéletre valót
így keresi meg - a halott.

II.

Papírok, szétszórt iratok
a test mellett. Nem-siratott

hulla - egy a többi között;
hisz végképpen levetkőzött

- levetkőztették? - e tüzes
életből. - Távozol - fizess!

Halál, ó, szörnyű uzsorás! -
Hisz úgyis őrölte a láz,

a lelki, testi - - kell-e még
idézni izzó szellemét - -

dehogy. Itt van. Hívatlanul.
Örök plebejus: Ő az úr.

III.

Civil őrnagy. Nincs lova se.
S reménytelen szerelmese

a szabadságnak. Lásd, kozák,
tiédnek is. Elátkozád,

,,fugva, husztuzva" - és ölöd.
Itt, Fejéregyháza fölött.

Kortársaid legjobbikát
döfi át bosszuló pikád.

IV.

Napszállta? - már ki éri meg?
Még visszanéz. Szalad. Liheg.

Van út - kiút nincsen - Ha már
halni kell: Hát szemből, Halál?

Szemből, szívem, egyem, valóm.
Hadd lássalak még meghalón.

Érezzelek, tapintsalak.
Aztán nincs már kín, nincs salak,

verejték, szégyen, semmi gond.
Miért fut az élet, a bolond?

utolsó percig! - Nincsen ír rá,
toll, tinta, kéz, amely leírná,

agy, hogy fölfogja, lássa szem.
,,El vagyok veszve, azt hiszem."







HÉTKÖZNAPOK


Az ünnep, az ünnep halandó.
Csak a hétköznap maradandó.
A mívesnap, a meg-megújuló
kín, a keserv, soha-el-nem-múló,
élet-ígéző és halálra vált,
örök életre hoz örök halált,
örök halálra örök életet,
az ég alatt, a rögös föld felett,
folytatódás, folytatás, mind, ami
napról napra megtart, és vallani
késztet - hogy e kényre-kedvre talált
lét - állítólag - csakis így szilárd.

Az ünnep, az ünnep halandó.
Csak a hétköznap maradandó.

Szemhatár-tágító hétköznapok.
A nappalokból jó reményt lopok,
álmot az éjekből, kisded halált,
halál-kisdedet, elmúlás fiát,
cipelem végig az életen át,
hol másokért, hol csak magam miatt.

Jönnek a napok, tova is múlnak,
vénül a tegnap, ifjul a holnap,
orgonák virradnak, orgonák hullnak,
májusok jönnek, májusok múlnak,
hajnalok lihegnek, dalok virulnak,
kísértő árnyékok mankóval járnak,
küldöttei hajdan-halálnak,
szemhatár-tágító hétköznapok,
a nappalokból jó reményt lopok,
álmot az egekből, kisded halált,
jövőnek vállalt reménye szállt
vállamra, hordozom, megtartó átkot,
holnapok, tegnapok terhével láttok.

Békét a csönddel, békét ki köt?
Hagyjatok hétköznapjaim között,
mívesnapokon benn s odakint
oldani a félszet, győzni a kínt,
adjatok erőt a hétköznapokra
(az ünnepekre talán még futja),
mindig-váratlan halálunk előtt
élnünk erőt és túlélnünk erőt,
lépést tartani - lélek se rebben -
lépést tartani szerelemben,
undorban, bájban, nyomorban, félszeg
napokon legyőzni a félszet,
teremni feledést, amely gyógyít,
hazugságot, amely nem lódít,
teremni, teremni, teremni erőt
hétköznapokra az ünnep előtt.







JANUÁR


Csíp a dér, fagy az ér,
csupasz ég feketéll,
pihenő cinegék
szeme még feketébb,
s a nyitott kapunál
didereg január.







JÁTÉKOK


Játékok I

1

Európát játszottam. Kusza játék.
Északot, Délt, keletet, nyugatot.
Egyik félt. Másik röhögött. És
simogatott. És rúgott. Ugatott.
Melyik hogy. Simultam és féltem.
Vagy négykézláb lihe-loholtam.
Vagy tán Európa voltam én magam,
föltámadásra várva, holtan.

2.

Játsszunk életesdit -
játékomat esdd itt,
játékodat esdem,
nélküled elestem,
hogy sátán, se isten
föl már nem emelhet,
s mint az anyamellet
csecsemő (ki mellett
csak a szárazdajka):
kéri, el nem éri:
én is, mint affajta
kisded, gyámoltalan,
kérlek számolatlan
szókkal, kérdlek: látsz a mi
játékunkban (boldog
és elnyűtt koboldok)
játékon-is-túlit
(jaj, az idő múlik -
,,a k a r s z - e j á t s z a n i ?")

3.

Írom, írom a papíron.
Tarka szarka farkatolla
jár, mint a motolla.
Arca pötty-pötty, csupa szeplő,
szájam csak kereplő.

Kócmadzag a fakilincsen
öröklötte kincsem.
Kéretlen költőnek írja
ceruzája és papírja.
Írom, írom, írom, írom
az írt a papíron.

4.

Hát játsszunk ismét Európát.
Úgyis csak játékra jó.
,,Szárazföld helyett a tenger,
kocsi helyett hajó."
Hogy mindig csak valami helyett.
Vakvilágba, vakon.
Még az utolsó ítéletet is
átalhatom.

Játékok II

1.

Játsszuk, ami nincs, de lehetne.
Játsszuk, ami nincs, de szeretne
lenni. Esendő mimagunkat.
Társaink meg mikor unnak?
Játsszunk - nem gyermeki babra (=babrálás),
nem, nem megy a játék babra,
hogy megfőzve az ember megenné:
ó, építő, ne éhezz!

Az építés is véres.

Tanú rá Kőműves Kelemenné.

2.

Játsszuk, ami nincs, ami volt,
játsszuk, ami nincs, ami lesz.
Poklot s mennyet, hol a holt
közel érzi magát földijeihez.
Földet, hol a menny s a pokol.
Játsszuk meg a Nap meg a Hold
ragyogását - játsszuk, ahol
játszanunk adatott.
Légy élő, a jövőt sose félő,
akár az időt a halott.

3.

Játsszunk, az idő amíg enged.
Játsszunk jámborka türelmet.
Játsszunk dugvást belényugvást,
játsszuk, ha tudunk, ha tudunk, mást,
játsszunk e megunt
golyóbison éteri álmot,
örökös zeniten a megállott
Napot. Játsszunk, ha tudunk.

4.

San Franciscót vagy Oslót,
Párizst, Stockholmot, szertefoszlott
- vagy eljövendő? - álmokat.
A játék kábít, álmot ad.
S reményt is, ,,égiekkel játszót".
Olyat, hogy fejbúbunk se látszott
ki. Ó, omega s alfa.
És keresvén rokonait,
fölütheted Csokonait,
hol írva vagyon: vak és csalfa.







KAMASZ ANGYAL


I

Kamasz angyal vagyok. Ne haragudjatok,
se mást őrizni, sem elbukni nem tanultam meg még.
Egy kamasz ördögbe vagyok szerelmes,
bár nincs nemem. Higgyétek el:
ez a legeszményibb szerelem,
mert csupa vágy az elérhetetlenért.
Amit elértél, már nem a tied.
Nem akarok elérni semmit:
nem akarom, hogy ne legyen mire vágynom.
Chagall-szárnyú angyal vagyok.
Bosch-pofájú ördögbe szerelmes.
Csak egy helyet adjatok a háztetők felett.

II

Helyet a háztetők felett!
És varázsos szemet, parázs-
szemet, hogy bekukkantson a
családi szentélyekbe, mint Lesage
sánta ördöge, s undorát
kötvén, Belzebúbnak, csokorba,
kívánkozzék vissza a meghitt
tűzhelyhez: haza, a pokolba.

III

S a föld fölül s a föld alól
vissza a földre - ez a próba!
Végignézni az emberi
történetet, eme karóba
húzottat, s mégis itt maradni
és megmaradni, mert hiszen
olyan ólomsúlyos az élet.
És nem könnyű meghalni sem.










KARÁCSONY


A puha hóban, csillagokban,
az ünnepi foszlós kalácson
láthatatlanul ott a jel,
hogy itt van újra a karácsony.

Mint szomjazónak a pohár víz,
úgy kell mindig e kis melegség,
hisz arra született az ember,
hogy szeressen és szeressék.

S hogy ne a hóban, csillagokban,
ne ünnepi foszlós kalácson,
ne díszített fákon, hanem
a szívekben legyen karácsony.







KOLUMBUSZ IMÁJA


Megtört, megroggyant öregember,
Hazulról jaj, be távol, távol, e vad partokra vetve,
Tizenkét keserves hónap után, harcok után az óceánnal, komor, lázongó
[tekintetű legényeimmel,
Kimerített a bánat, a sok vesződség -- betegen, a halál rokona, én,
Járom a sziget peremét,
Szél járja súlyos szívemet.
Csordultig már a fájdalom!
A holnapot tán meg sem érem;
Nincs pihenésem, ó, Uram, nincs étkem, álmom, italom,
Míg Eléd nem tárulkozom, még egyszer nem fohászkodom tehozzád,
Még egyszer el nem merülök Tebenned, és lényeddé nem változom;
Még egyszer Néked magam megjelentem.

Ösméred sok-sok éveim, az életem,
Hosszú, zsúfolt életem, amely nem meddő áhítattal, de kemény munkával
ékes;
Ösméred ifjúi imáim, virrasztásaim,
Ösméred férfiúi, komoly, látomásos elmélkedésem,
Ösméred lelkem: bármibe kezdtem, a Te javadra csak;
Ösméred lelkem: idejében megfizettem, szorosan megtartottam, amit
megfogadtam.
Ösméred lelkem: nem csitult benne a hűség, a rajongás Irántad,
Bilincs, börtön, se kegyvesztettség nem bírhatott szóra Ellened,
Amit rám mértél, elfogadtam, hiszen Te mérted énreám.

Te vezéreltél minden utamon,
Minden tervem, gondolatom Tőled indult és Hozzád vezetett,
Hajóztam mélységek fölött, utaztam szárazföldeken, Teérted,
Törekvés, szándék, akarat enyém csak -- amit elértem: a Tiéd.
Ó, hogyne tudnám: minden csakis Tetőled származott:
Ösztönzés, lelkesedés, lebírhatatlan erő,
Megrázó benső rendelés, minden szónál hatalmasabb,
Mennybéli üzenet, álmomban is fülembe suttogó --
Ez hajtott utamon.

Te voltál, aki általam elvégezted a munkát,
Te voltál, aki általam friss, szabad utat nyitottál a megvénhedett,
fülledt, fulladt földrészekről,
Te voltál, aki általam összeillesztetted, eggyé kötözted a
félgömböket, s elindítottad az ismerthez az ismeretlent.
Mire végezzük -- nem tudom, titkát Te őrzöd,
Kicsinyes vagy fönséges jövő vár -- nem tudom; talán ha e tágas
mezőkre, országokba
Átültetvén ezt a burjánzó, állat-emberi tenyészetet, amelyet ismerek,
Kiegyenesedik az ő elméjében, s tudásában méltó lesz Hozzád,
És kardjait, melyeket ismerek, végre sarlókká görbíti talán,
S a holt kereszt, amelyet ismerek, Európa kiaszott keresztje tán
rügyet hajt, virágba szökken.

Végső erőfeszítésül, ím, e sivár homokot oltárrá szentelem;
Mert világom világossága Te voltál ó, Uram,
Rám árasztottad véghetetlen, szünetlen fényed sugarát,
Kimondhatatlan, ritka fényt, minden fények legfényebbjét,
Túl jeleken, ábrázoláson, nyelveken;
Szegény és tehetetlen agg, én: térdre hullva köszönöm meg Neked,
És hálám szava legyen utolsó szavam.

Közel a végső stáció;
Fejem fölött a felhő összezárul,
Az út tövises, az irány bizonytalan -- vagy elveszett.
Hajóimat Terád hagyom.

Kezem-lábam kihűl, kihal,
Agyamban sajgó zűrzavar van;
Bocsásd el a kiaggott vázat -- én nem bocsátlak el,
Én megragadlak, ó, Uram, míg testem hullámok hányják-vetik:
Legalább Téged, Téged tudjalak.

Próféta szól belőlem? vagy csak őrült?
Az életről mit tudok én? magamról mit tudok?
Még csak munkámról sem tudom: eljárt-e vagy sem fölötte az idő,
Elmémben erről kusza gondolatok váltják egymást egyre-másra,
Új, jobb, hatalmas, eljövendő
Világnak képe incseleg velem kacérul.

És mit jelent e kép, e váratlanul földerengő?
Mintha csoda-kéz, isteni kéz villantaná reá szemem:
Hatalmas árny-alakzatok mosolyognak a légből, az égből,
És számtalan hajó szeli a távoli hullámokat,
És himnuszok köszöntenek engem új és új nyelveken.


1.,2. Változat - részlet

"...Száll a szelíd felhő türelemmel a mennyei tájon.
Szűnik a szél. Magam is, lassan, megszűnök. Elég volt!
Drága hajóimat, ím, Terád hagyom, emberi isten!
Hűlik a kéz, hal a láb, fagy a szív, -- de az elme, az elme
még nem hunyt el! Látja az új, a hatalmas, az édes
mennyei földet e Földön, Uram! S íme én, kimerült agg,
hallom az új s új himnuszokat, mik az én nevem áldják,
száll a hajók raja messzi vizekre, felém, s a magasban
száll a szelíd felhő türelemmel a mennyei tájon."

(1974?)







A KÖLTŐ MIT TEHET?


A költő mit is tehet?
Teleírhatja csillagokkal
a mennyboltot,
míg alusznak a csillagászok.
Teleírhatja rózsákkal a kertet,
míg alszik a május.
Teleírhatja napfénnyel a strandot,
míg alszik a napfény.
Ó, százegyszer is kifoghat
a késedelmeskedőn!
Teleírhatja reménységgel
a szállongó időt,
míg alusznak az emberek.







MAGYAROK


ez örült sár, ez istenarcú fény
(Vörösmarty)
Isten, küldd e helóta népre
Földed legszörnyűbb zsarnokát,
Hadd kapjon érdeme díjába'
Jármot, hátára kancsukát!
(Petőfi)

Cigány egy nép. Nem hogy tudatlan,
nem az a baj: nem is akar
tanulni! - Bárgyú zsibbadatban,
másfélezer éve, míg vihar
zúgott körötte (tudniillik
a szellemé), ül bávatag;
igricei - míg múlton múlik
az idő - fölvonítanak
olykor; a 'jobb nép' vigad sírva,
hogy "hajh, a régi szép idők!",
s hogy aszongya: "így volt megírva"
s hogy aszongya: "hajh, azelőtt" -
és így tovább. -
Melyik úristen
írta meg így? mikor? hova?
hisz tohonyaságban térdiglen
caplatott már Árpád lova;
eszik, iszik, ölel és alszik
"az istenadta nép" rogyásig
s robotol nyögve (égre hallszik)
- mit néki `más`, mit néki `másik` -,
méri magát a sárga földdel;
az okosabbja is azért járt
tanulni külországokon,
hogy vettessék Gyulafehérvárt
le a toronyból! fű se zöldell
sírján, mert sírja sincs: a hon
ennyi - vagy volt csak; a modernje
kimegy, kitanul és kitűnik
és szétszóródik, mint a pernye,
és anyanyelvének betűit
mintha bal kézzel írná már; a
nyelve hánytató makaróni,
és a haza emléke pára
(isten, ki tudná fölsorolni
e sok miért -- miért-nemet! ) --
nagynéha, talán, meglehet,
hogy izzón szívébe hasít:
élnek - ha élnek - rokonok
a Kárpátoktól le Vasig;
s itt benn és odakünn konok
dühvel marják egymást: mit elvet
az egyik, az a jó az ellen-
félnek; s egy-gyöngyünket, a nyelvet
disznók elé szórjuk, a szellem
őrét hátulról ütjük főbe,
mint se tatár, török, se német
nem bírta, és "tejfoggal kőbe..."
s szánk a másik száját enné meg -
cigány egy nép, nem `tesz`, csak jajgat,
hogy ez s az 'eladta' magát,
és az s ez el fogja előbb -
utóbb.
Feleim, vigasztalhat,
hogy jól becsapja a vevőt.
Véres porond. Korlát, se gát.
Önkéntes gladiátorok:
egyik a másra acsarog
és támad újra, újra, újra,
s az öregisten hüvelykujja
lefelé bök - rajt, hejjehujja!

Nyomunk a szél porral befújja.

Hát ezek vagyunk, magyarok.

Kolozsvár, 1974. július 12.







MEGSZÜLETETT


Megszületett.
Éjszaka volt és ragyogtak
fenn a csillagok.
Én hiszem a szép csodát,
Hogy kedvéért kigyúlt egy égi lámpa
És jötte szűzen érte Máriát.

Megszületett.
És élt harminchárom évet.
Én hiszem a bús csodát,
Hogy kereszten halt, feltámadott
És elevenen a mennybe szállt.







MEGVERT AZ ISTEN (töredék)


Megvert az Isten élettel.
Meg a szerelem: élnem kell.
Meg a halál is: félnem kell.
Megvert az Isten élettel.

Meg a poézis vallással.
Meg a muzsika halással.
Meg az éj éber alvással.
Meg a szerelem egymással.

Fekszem, virrasztok megverten,
balekség díját megnyertem,
ostobaságát, én, marha,
lettem ilyen készakarva.

Lettem, hát lettem, nyöghetem,
nincs piros ászom, tök hetem,
tüdőm akár kiköphetem,
lettem és tettem nyöghetem.

Lettem, hogy legyek végtére,
ország-világnak cégére;
ki tudja, ilyen cég ér-e
bármit is - járjunk végére.

Föld alatt dől el, nem másutt,
föld felett, füstben nincs már út,
akadjon az, ki megértse,
ne vélje, hogy csak azértse.

Függök a légben és a föld közt,
választhaték vón jobb időközt?
Mindegy. Hisz nem én választék.
Legfönnebb, hogy nincs választék

hajamban - ez is valami.
Ki tud mindent megvallani?
Ki tud mindent meghallani?
Vagyok. És ez is valami.










MOST...


Most, amikor éjfelekig
kell dolgoznom görnyedt-hajolva,
hogy nincsen percnyi pihenés:
most van szükségem mosolyodra.

Most, amikor zúgó fülem
szavak olvadt-érceit issza:
most, most van szükségem nagyon
simogató-lágy szavaidra.

Most, amikor fáradt kezem
törött szárnyú madárként rebben:
most kell, ha csak egy percre is,
hogy megpihenjen a kezedben.

Az átvirrasztott éjszakákat
enyhítse egy-egy pillanat;
hisz ezerévnyi pihenést ad
mosolyod, kezed és szavad...







NAPHÍVOGATÓ


Szél, szél
fújj, fújj, fújj,
nap, nap,
bujj, bujj, bujj,
felhők mögül
bujjál ki,
ázik-fázik
kis Klári,
süssél, nap,
melegen,
mindig szép idő legyen,
száradjon föl
künn a víz,
örüljön a
baba is!







NYÁR




Hajadon füzek, búzabóbiták -
csupa illat és virág a világ,
csupa mosoly és csupa kedv, csupa
libegés: lányokon selyemruha -
emitt a pipacsok,
amott, az ég alatt
pisze szellő szalad,


a felhő szétszakad,
s látszik egy kék falat
égbolt - alatta terül el a nyár,
s pacsirtaszóval frissen kiabál:
- Én játszom ugyan,
de ti
vegyetek komolyan.







OKTÓBER (Ősz szele zümmög)


Ősz szele zümmög,
aluszik a nyár már,
aludhatnál, falevél,
hogyha leszállnál.

Aludhatsz, falevél,
betakar a tél,
reggel a kacagás
az egekig ér.


Szilágyi Domokos: Október

Link








ORGONAILLAT


Nem jöttél el - mióta is?
Hiányoztál - egy éve már.
Most bezuhansz az ablakon,
oly hirtelen, hogy szinte fáj,

alattomosan, nesztelen
rohansz reám - s én, áldozat,
riadt örömmel, részegen
fuldoklom csókjaid alatt.

Leültetnélek, hogy mesélj,
mindent, mindent mondj el nekem,
de torkomon nem jön ki hang,
és nem tudsz szólani te sem,

csak ez a csönd ujjong, dalol
- mint szerelmes lány










ŐSZ


Tövist virágzik az idő,
mázsás ködöt a levegő,
légüres bánatok lebegnek,
szállanak, zuhannak, leesnek.

Avar hullámzik, bokámat
nyaldossa, szívemig fölárad
- ősz, te szilaj, te szomorú,
kegyelmes szívbéli háború,

add, hogy a szemem szép tágra,
kerekedjél a világra,
s legyen a szavam oly könnyű
s oly éles, mint a tavaszi fű.







ŐSZI BÁNATOS

Halott bátyám emlékének


Szívembe bútt a bú. Sok faragott-remek
szobor vonásain ezer érzés remeg:

úgy zsonganak belül a fájdalmas szavak.
Szívembe bútt a bú az őszi ég alatt.

Lila kökörcsinek hervadnak bágyadón.
Utolsó sóhajuk megtörten hallgatom.

...Ezek vagyunk mi is? Lila kökörcsinek,
amik, ha jő az ősz, a suta semminek

adjuk színünk - szavunk - szívünk? - Halál, halál
csupán, mi tavaszi teremtő csókra vár?

Lila kökörcsinek, fehér liliomok,
ökörnyál-szálakon felétek imbolyog,

és meg kell halnotok, nincsen, nincsen kiút!
Meghal, ki nem remél, és az, ki hinni tud - -

- örök tragédia. De mindig új-jajú...
Fáradtan megbúvik a szívemen a bú:

elhozza minden ősz. Mint faragott-remek
szobor vonásain: kökörcsin-levelek
múló lilájában örökre ott-remeg.







ŐSZIRÓZSÁK


Tegnap még szégyenlős növendéklányként
szemérmesen mosolyogtak az alig-hamvas
szilvák, barackok, riadt-kicsi almák,
hajladozó búzatáblák alig sejtették
szőkeségük élet-adó hatalmát,
a napok tüzes-arany csöndjébe
bele-belecsattant egy zápor,
a mezőn lesunyt füllel ázott a jószág,
és látod, kedves:
ma, a kert egyik zugában,
orgonabokrok szoknyája alatt
fölfedeztem néhány lapuló őszirózsát.
Remegtek, mikor tetten értem őket,
hogy szirmaikon cipelik már az őszt,
hisz jóformán még nyár se volt -- hát mit akarnak,
de csak hallgattak makacsul,
és benne volt e hallgatásban,
hogy maholnap a faleveleken
dérré kegyetlenedik a harmat,
hogy a sarkon hancúrozó kölykök kezében
labda helyett ott-szomorkodik a szamárfüles irka,
az utcák megtelnek lebarnult emberekkel,
s a siető, álmos arcokat
piros-vidámra csipkedi a reggel;
a sétatéren fiók-festő-gigászok
lesik el a fáktól a pazar színkeverést,
s szerelmes kamaszok verses vallomásra ihletődnek;
lomhán csurognak a méz sugarak
s érett-gyümölcs-illata lesz az anyaföldnek,
és szemed parazsában
föllobban újra a szerelem, a gyöngédség, a jóság.
Szerettem volna neked adni a virágokat.
De aztán csak ez a vers maradt.
Mert mire hozzád érnek:
elhervadnak a remegő őszirózsák.







PÉNELOPÉ


Várlak, mert tudom: visszajössz;
visszajössz, mert tudod, hogy várlak.
Tökéletes kör: te meg én,
és tökéletes logika.
A tükör is csak akkor él,
ha van kit tükröznie. Egymás
tetteinek oka vagyunk,
oka és célja - te tudod.
Athéné óvjon, óvd magad.







RAGYOGJ


Elaludtak a fák
a levelek libegnek
az álmok tudnak várni
az álmok nem sietnek

Tudjál álmokra várni
ahogy ők tudnak várni rád
az éber
csak így nem csalja meg magát

A levelek fölött
álmodó fények úsznak
az álmok fölragyognak
a fények elalusznak

Aludj fényekkel együtt
ragyogj álmokkal együtt.







REGGELI VERS


Álmos a, morcos a képe az égnek:
Szunnyad a sokszemű, távoli menny.
Rajta a csillagok már alig égnek,
-- Hold koma, menj te is, hogy lepihenj.

Ballagok. Arcomon még ül az álom,
Fújja a hajnali friss fuvalom.
Megbújik ajkamon és szempillámon,
S ottmarad, bárhogy is zavarom.

Utcai villanyok fénye kialszik,
Ébred a város is mind hamarabb,
Gépkocsi távoli-halk zaja hallszik,
S már hunyorogva föl is kel a nap.

Szép ez a reggel, az új nap az égen,
Elhagy az álom, friss a szemem.
Indulok is. Kövön dobban a léptem --
Tárt kapuval fogad az egyetem.







SE ÉBREN, SE ALVA

Boldog vagyok kicsit,
mert kínjaim kicsik
(Szabédi)


Se ébren, se alva,
se élve, se halva,
se szomjan, se étlen,
se munkán, se tétlen,
se így, se amúgy --
rokkantan vagy épen,
nem megy semmiképpen --
szólj hozzám, hazudj,
mondj igazat, mindegy --
olyan lettem, mint egy
csecsemő, olyan
magatehetetlen és gyámoltalan;
se ébren, se alva,
se élve, se halva,
se szomjan, se étlen,
se munkán, se tétlen --
túl a megváltáson:
élő feszület.
Senki meg ne lásson,
Anya, nélküled.










SZEMEDBE NÉZEK



Amire nem lel szót a nyelv,
Mi be nem fér egy ölelésbe;
Miről az ajak nem beszél
Csókot adva, vagy vágyva, kérve;

Mit el nem mond egy mozdulat,
Ha kezeddel a búcsút inted;
Mit el nem árul mosolyod:
Azt mind kimondja egy tekintet!







SZEMEDBŐL




Szerettem volna, ha hozzám bújsz,
szép szóval szíven simogatsz -:
ne törjünk egymásra - már úgyis
ránk tört ez ideges tavasz;

az első ibolyák s az első
ibolyántúli sugarak
járatják bennünk a rügyedező,
újratavaszodó tudat

s remény s rettenet örök táncát
- kín a szülés s a születés -;
fagy-ütte, tetszhalott kívánság
után a beteljesülés

ne vég legyen -: kezdet, új vágyé,
küzdelemé, tovább, tovább,
hogy önmaga elől világgá
ne bujdoshasson a világ -

bújj hozzám, honomul, honodhoz.
ölelj, biztass - csírát a rög -:
szemedből vetítsem világgá
a megszelídített jövőt.







SZEPTEMBER OKTÓBER NOVEMBER


Szeptember

A fecskefinak vándorszárnya nőtt,
nyarat lehelget még a délelőtt,
hullámvonalban ing a rét fölött
az ökörnyál, az erdő lombja rőt,
s most adjuk iskolába a jövőt.

Október

Már fázik az éj, de kinyíltak a szélben
az őszike szirmai - fázik az éj.
Múlóban az ősz, de a hajnali tél nem
a valódi, ne félj.

Múlóban az ősz, de a hajnali tél
nem fenyeget még, nem a valódi, ne félj.
Az őszike szirmai nyílnak a szélben,
és fázik az éj.

November

November.
Születik a hóember.
Hóember.
Haldoklik a november.







SZERELEM


Megismertem a holnapot:
terád hasonlított,
terád, miránk -
lobogott
és nyugodt volt, mint a láng,
- s mint a mi éjszakánk,
amelyen megéreztük forró
és röpítő és egybeforró
embersorsunkat, a szerelmet,
- én azt, hogy hiába ölellek,
te azt, hogy hiába ölelsz,
ha nincsen más, csak ez a perc,
hogyha mögötte meg nem érzed
és meg nem érzem az egészet,
a szilárd anyagot,
ami vagy és ami vagyok,
és ami egy törvénybe fog
bolygókkal és liliomokkal,
tó méhében a teleholddal,
vérrel, háborúval, örömmel,
mindennel, ami volt az ember,
és ami most s amivé válik,
s amit születéstől halálig
sejt és tud és tesz,
mit hozzáad a léthez,
hogy életté váljék, hogy a rend
kormányozza a végtelent,
az értelem, amely szavak
nélkül is szól, és sejtet sejtre rak
agyunkban -
a holnapról akartam szólni,
a holnapról, mely már valódi,
mert fölismert s el nem téveszthető,
tiszta, elérhető,
mint a friss levegő -
igen, a holnapról akartam szólni,
s szóltam a szerelemről, szerelmünkről, hiszen
ő éreztette meg velem,
milyen lesz:
szívem szelídítette a boldogsághoz, rendhez -
- - - - - - - - - - - - - - - - - -
és akkor, amint ránk hajnalodott,
megpihent bennünk - új csókra gyűjtve erejét -
a csók.







SZERELMES VERS A SZABADSÁGHOZ


1
(INVOKÁCIÓ)

Kedvesem
úgy kínlódom a szavakkal
úgy kínlódom hogy kimondjalak
kimondjalak hogy közelebb kerülj hozzám
mert nélküled vak vagyok és néma és süket
nélküled lélegzeni sem tudok
nélküled olyan az élet
mint a szerelem nélküli csók
annyira elképzelhetetlen
mint a mozgás nélküli anyag
kedvesem
segíts hogy kimondjalak

Kedvesem
úgy kínlódom a szavakkal
úgy kínlódom hogy kimondjalak
kimondjalak mert ezzel is közelebb kerülsz hozzám
hozzám láncolnak a szavak is
mert a te neved az értelem
általad ébred magára a tudatos anyag
általad ébred magára az Osztály
mert minden tettének célja s oka
te vagy
kedvesem
segíts hogy kimondjalak

2

Kedvesem
én annyit kerestelek
annyit kerestelek
hogy már majdnem elfeledtem emberül élni
annyit kerestelek
hogy lelkemre bütykösödött a bánat
annyit kerestelek
hogy kezdtem elveszíteni a hitet önmagamban
lépteid nyomát
kutattam kiégett szemmel
borzongó fasorokban
felhők csücskében
künn a harctereken
és benn a gázkamrákban
a te neved véstem az akasztófák gerendáiba is
mert tudtam hogy újjászülsz
hogy megtalálsz
mert megtalállak

Kedvesem
annyit kerestelek
hogy már majdnem elfeledtem örülni
mint a mindig-éhes gyermek
annyit kerestelek
hogy megköszönjem neked
a legszebb legtisztább szerelmet







[SZIGORÚ ÁLOM MEREVÜL...]

Szigorú álom merevül
lehunyt szempillám alá,
fülem éberen őrködik,
mintha mindig hallaná
a nap sürgető ricsaját,
soha semmit sem álmodom,
kínzó kérdések kopognak a
meghalni nem tudó tudaton;
fáraszt a nappal, összetör
az éjszaka, nincs pihenés,
rohanni kell, a fukar idő
így is, még így is kevés - -
szigorú álom ostoroz,
a nappal szigorú szele vág -
s egyetlen vigaszom csak az,
hogy nincs, jó, hogy nincs túlvilág.







SZÜLŐFÖLD


Itt én kevertem színt a virágoknak,
s ezek a felhőlépő sziklák az én álmaim;
mikor nagyot nevettem, eltanulta a hegyipatak;
ha elfáradtam, pázsiton terítettem szét,
teremni tanítottam a földet,
suttogni az esőt,
békére az embereket.
Ez a táj ébredő öntudattal
enyémnek vallja magát.







TAVASZ


Zöldülni tanul a fű,
nő, növekszik egyre, nézd!
S mit csinál a napsugár?
Tanulja a napsütést.

Bólogat a hóvirág,
szél tanítja rá - na nézd!
Hát a szagos ibolya?
Tanulja a kékülést.

Hazaszáll a fecskepár,
a szúnyogoknak hada, nézd!
még csak zirrenni se mer,
tanulja a remegést.

Zörögni is elfelejt
erdő alján a haraszt,
némán figyel: a világ
most tanulja a tavaszt.







TAVASZI FÜTTYÖK


Napsugaras
füttyeivel
itt a tavasz,
zeng a határ.
Ébredezik
hangjaira
és rügyeit
bontja ki már
halkan a fa.
Szökken a fű,
csókjaival
hinti a nap;
és madarak
füttyeivé
változnak a
napsugarak.
Láncaiból
vetkezik a
fürge folyó:
fodrokat űz;
fodraiban
nézi magán
zöld köpenyét
kedvvel a fűz;
és a tavasz
füttyeire
még a hegy is
új kalapot
tesz. S az avar-
szőnyegen is
átüt a fütty:
lábrakapott
kék ibolyák
jönnek elő,
néz a szemük
szerte-körül;
füttyös a kedv,
buggyan a nedv, -
fű, fa, madár
ennek örül.
- S nem sok idő
múlva, ha zeng,
szárnyra kel egy
májusi dal:
ünnepelünk
orgonafák
illatozó
zászlaival.

(1956)







TEDD, HOGY SZERESSEM


Tedd, hogy szeressem magamat.
Tedd, hogy az agyam, hogy a testem
Ne csupán percekig szeressen, mint eddig.
Mert csak így lehet Téged is, jaj szeretnem,
Szívem,
Ne szélsőségesen, de híven.
Ne ily szeszélyesen, de hűn.
Én csúnyácskám, én gyönyörűm,
Én ósdi-keserédesem,
Kencétlenül is ékesen,
Hogy a világ minden éke sem ér föl vele.
Tedd, hogy a tested gyönyörködvén magad szeresse,
Tedd értem, magadért,
Te tedd kibírhatóvá ezt az életet.










TITOK


A szíved: nagy, örök titok,
és ajtaját ki nem nyitod.

A lelked mélye: rejtelem,
és nem engeded sejtenem,
mi zajlik benne szüntelen.

De ha szemed reám nyitod:
nincs rejtelem, és nincs titok.







TRÉFÁS MESE


Mondja egyszer
édesapám:
- Hallod, fiam,
Péter!
Kifogyott már
a padláson
a jó kolbász -
étel,
rakj szekérre
két pár ökröt,
s fogj be négy zsák
lisztet,
eredj vélük
a malomba,
s hoztok, amit
visztek!

Én a széna-
hányó villát
két marokra
kaptam,
az ökröket
sürge-fürgén
szekérkasba
raktam,
befogtam a
négy zsák lisztet,
s: -Gyű te! hojszra!
csára!
Oly igaz, mint
hogy a nevem
Bokorugró
Sára.

Pali molnár ül a padon,
s mint a szeszgyár,
úgy pipál.
Ráköszönök:
- Szép jó estét
fényes délben,
Senki Pál!
A minap még
itten láttam,
- hová lett a
malma?
Egykettőre
megkerítse
élve avagy halva!

Mondja erre:
- Biz a malom
meghűlt a sok
víztől,
reggel-este,
éjjel-nappal
köhécsel meg
prüszköl,
láza is van,
s mint egy dézsa,
földagadt az
orra:
- elment tán a
korcsomába
egy kis forralt
borra.-

Indulnék, de
jön a malom
szembe:
hát hóttrészeg!
S azt rikoltja:
- Itt se vagyok,
megyek és
eprészek!

Úgy elszaladt,
hanyatt-homlok,
kecskebukát
vetve,
mintha várná
az oldalban
eprészni a
medve.

Uccu, én se
voltam lusta,
a hátára
szöktem,
fölzabláztam-
kantároztam,
aztán-
köd előttem,
köd utánam,
elnyargaltunk,
s hogy megtértünk
este,
Pali molnár
pipált még s a
csillagokat
leste.

Az ám, de a
két pár ökör!
s hol a négy zsák
lisztem?-
Elmentek volt
megfürödni
lenn a patak-
vízben,
arra úszott
épp egy apró
szivárványos
ökle,
s bendőjében
eltűnt a liszt
s apám két pár
ökre.

A molnárnak
fájt a foga
egy kis szekér-
húsra,
nosza, nyomban
leütötte,
aztán meg is
nyúzta,
nyársra húzta,
megsütötte,
istenesen
beevett!
Mondta is, hogy
nem kóstolt még
ilyen finom
szekeret.

Mit tehettem?
hazamentem,
édesapám
várt már:
- Hát te, fiam,
ugyanbiza
hol a sújba
jártál?-

Elmeséltem,
hogy volt, mint volt,
ő meg nagyot
nevetett,
s úgy megdicsért,
majd letépte
kétfelől a
fülemet.







ÚJ KENYÉR
. . .




Mosolyog a nyári dél,
az asztalon friss, fehér
új kenyér-
Honnan van az új kenyér?
Három traktor földet szántott,
a vetőgép búzát vetett,
felhő hullatta az esőt,
nap hullatta a meleget.
Szökkent a szár szép magasra,
jött a kombájn, learatta,
learatta, kicsépelte,
a gőzmalom megőrölte,
teherkocsi hazahozta,
anya pedig megsütötte
Mosolyog a nyári dél,
az asztalon friss, fehér
új kenyér.







UTÓHANG

"Tán nemet vettek és igent arattok.
Kisebzett és fázik a meztelen föld:
siessetek! hogy új búza borítsa,
mielőtt az esztendő megöregszik."
(Babits)


Hontalan fények közt otthonos a lélek:
mindentől, ami volt, mindentől félek.

Könnyező-csillag-szem-bárány a késtől
félek a sajgó megismeréstől.

Akad-e, akad-e valaki még?
Számban gyöngyöznek keserű igék.

Csillagok pislognak kialvatlanul.
A fény, a fény remegni tanul.

Mennykő igazságok között vacogva
Világom szétszakad darabokra.

Akár a nap az esttől,
elválik test a testtől
és el a kéj a vágytól,
férfi és nő az ágytól,
az akarat a szótól,
el a cukor a sótól,
pokol a magas égtől,
befejezés a végtől,
kezdet a nyitástól,
sírás a csitítástól,
az eszmény a valótól,
élő a meghalótól,
halott az élve-holttól,
és ama zsák a folttól,
fölrúgva talmi törvényt,
ami volt, meg se történt,
s ami lesz mindhalálig,
még ma halálra válik,
a szólott szó is szótlan,
a való is valótlan,
a létező is létlen,
a vétkező is vétlen,
az ártatlan is ártó,
a föld égre kiáltó,
és tettető a tettes
és kedvetlen a kedves,
és a kegyes kegyetlen,
az összesség egyetlen,
több a kevés a soknál,
és több a csönd a szóknál,
és csupa seb vagyok már,
s már nem szól senki értem,
s én nem értem. Nem értem.

Magamat világgá kiáltván,
állok kéretlenül a vártán.

Éget a szó, éget, eléget.
Adjatok, adjatok oltó igéket.

Romlandó húsom végét a rögben:
hinnem az Útban, az örökben.

Az Útban, mely veszni nem ereszt, és
amely örökös újrakezdés.

(Elmondhassam, hogy megcsalattam:
nemet vetvén, igent arattam.)


Szilágyi Domokos: Utóhang

Link








VIHAR


Ballag a felleg,
villan a villám,
fénye szaladgál
késen-villán,
reszket a lomb és
sír a levél,
rázza kegyetlen, északi szél.







VISZONYLAG


Boldog lehetek,
hogy törődhetem veletek,
mert magammal is így törődöm;
viszonylag sokat tehetek,

ha fölismerem bennetek
mindazt, mi jó s mi rossz e földön;
viszonylag csak hasznomra van,
ha bennetek nézem magam,

megtudni: mért és hogyan élek;
viszonylag biztos igazam
innen orzom minduntalan -:
a világ léptéke a lélek;

viszonylag jól dolgozhatom,
míg példátokból tudhatom:
a lélek léptéke a munka;
viszonylag ékes szavakon

csak így, csak így indíthatom
önmagamat felétek útra; -
viszonylag boldog lehetek
s elégedett: hogy tehetek,

hogy eme gyönyörű kínomnak
élhetek, s hogy tiértetek
láthatok én és érthetek
s ti érettem -: mert így lehet

elejét vennem az iszonynak,
hogy boldog lehessek viszonylag.







VONATON


Kattognak a kerekek,
és amint kinéztem,
nagy, fehér futószalag
száguldott az éjben,
és a futószalagon
arcod ezer mása;
- szinte-szinte vakított
szemed csillogása; -

magas, karcsú jegenyék
derekadról szóltak,
kék árnyékuk suttogott:
meglátlak már holnap!
Apró szikra-milliók
szállottak az égnek, -
s robogott a gyorsvonat
a nagy messzeségnek.

(1956)










 
 
0 komment , kategória:  Szilágyi Domokos  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
2021.11 2021. December 2022.01
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 12345
6789101112
13141516171819
20212223242526
2728293031 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 11 db bejegyzés
e év: 320 db bejegyzés
Összes: 4830 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 1432
  • e Hét: 7776
  • e Hónap: 34399
  • e Év: 171771
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2024 TVN.HU Kft.