|
2016-02-21 10:01:42, vasárnap
|
| |
| |
VÖRÖSMARTY MIHÁLY
Vörösmarty Mihály (Kápolnásnyék, 1800. december 1. - Pest, 1855. november 19.) magyar költő, író, ügyvéd, a Magyar Tudományos Akadémia és a Kisfaludy Társaság rendes tagja, a magyar romantika egyik legnagyobb alakja.
Költészete
Töprengő, kételkedő alkat, de ,,a benne égő tett- és haladásvágy akkor is áttöri végül e tragikus történelemszemlélet burkát, amikor minden érték megkérdőjelezésével, vagy éppen pusztulásával kell szembenéznie"
(Fenyő István)
Vörösmarty a magyar irodalom egyik nagy mítoszteremtője. Felhasznál régieket is (például a Zalán futásában), de ő maga is alkot ilyeneket (legfőképp a Csongor és Tündében): első költőnk, aki műveiben önálló szimbólumrendszert teremtett.
ALKU A TERMÉSZETTEL
Természet, ki mostohám vagy,
S tőlem mindent megtagadsz,
És egyébnek abból, amit
Rólam elvonsz, bőven adsz,
Halljad egyszer bús fiadnak
Nyílt szivéből jött szavát:
Nem pör az, nem rút kajánság
Ami nyitja ajakát.
Nem kivánok gazdagságot,
Ékes arcot s termetet,
Bölcsességet, terjedő hírt,
Fényes udvart, fő nemet.
Nem kivánom; el van ez már
Osztva: nékem nem jutott;
Késtem, amidőn sok ember
Kincseidből részt hozott.
A lapos mennykő dühödve
Ki s be jár erszényemen,
Jégeső jött, sok barázdát
Szánta halvány képemen.
Bölcseségem könyveimmel
Búmban hamvvá égetém;
Hirre nem kap gyengeségem,
S amit ez nyújt; nem enyém.
Egy sötét gunyhó takarta
A szülőt: itt lettem én,
Itten élek; nincs nememben
Semmi nagy, nincs semmi fény.
És nem is kivánom én ezt,
Ámde halljad kértemet,
Vagy temess el romjaidba
S dúld halottá testemet:
Szépre szülve, szebbre nőve,
Egyszerűn és díszesen,
Mint kifejlő kellemében
A virág zöld réteken,
Dús kebellel, bájos arccal
Jár amott egy deli szűz:
Karja hószín, szeme villám,
Ajka rózsa, csókja tűz -
Hajh! de gőgös, s oly kemény ő,
Mint én érező vagyok,
Csal, hitet, bár tudja, hogy csak
Érte élek és halok.
Mostohám! nem kell ez érzés;
Nálam úgy sincs egyebed;
Vedd el, add ezt is hivednek
S nála lészen mindened!
Börzsöny, 1822
ÁBRÁND
Szerelmedért
Feldúlnám eszemet
És annak minden gondolatját,
S képzelmim édes tartományát;
Eltépném lelkemet
Szerelmedért.
Szerelmedért
Fa lennék bérc fején,
Felölteném zöld lombozatját,
Eltűrném villám s vész haragját,
S meghalnék minden év telén
Szerelmedért.
Szerelmedért
Lennék bérc-nyomta kő,
Ott égnék földalatti lánggal,
Kihalhatatlan fájdalommal,
És némán szenvedő,
Szerelmedért.
Szerelmedért
Eltépett lelkemet
Istentől újra visszakérném,
Dicsőbb erénnyel ékesítném
S örömmel nyújtanám neked
Szerelmedért!
AH NEM TUDLAK ELKERÜLNI...
Ah nem tudlak elkerűlni,
Mert szivemben vagy;
S szép, mint hajnal szép világa,
De - kegyetlen vagy.
A CSALFA LÁNY
Édesen a keserűt, keserűen mondod az édest:
Oh keser-édes lány! gyötrelem a te neved.
1833
ELŐSZÓ
Midőn ezt írtam, tiszta volt az ég.
Zöld ág virított a föld ormain.
Munkában élt az ember mint a hangya:
Küzdött a kéz, a szellem működött,
Lángolt a gondos ész, a szív remélt,
S a béke izzadt homlokát törölvén
Meghozni készült a legszebb jutalmat,
Az emberüdvöt, melyért fáradott.
Ünnepre fordúlt a természet, ami
Szép és jeles volt benne, megjelent.
Öröm - s reménytől reszketett a lég,
Megszülni vágyván a szent szózatot,
Mely által a világot mint egy új, egy
Dicsőbb teremtés hangján üdvözölje.
Hallottuk a szót. Mélység és magasság
Viszhangozák azt. S a nagy egyetem
Megszünt forogni egy pillantatig.
Mély csend lön, mint szokott a vész előtt.
A vész kitört. Vérfagylaló keze
Emberfejekkel lapdázott az égre,
Emberszivekben dúltak lábai.
Lélekzetétől meghervadt az élet,
A szellemek világa kialutt,
S az elsötétült égnek arcain
Vad fénnyel a villámok rajzolák le
Az ellenséges istenek haragját.
És folyton-folyvást ordított a vész,
Mint egy veszetté bőszült szörnyeteg.
Amerre járt, irtóztató nyomában
Szétszaggatott népeknek átkai
Sohajtanak fel csonthalmok közől;
És a nyomor gyámoltalan fejét
Elhamvadt várasokra fekteti.
Most tél van és csend és hó és halál.
A föld megőszült;
Nem hajszálanként, mint a boldog ember,
Egyszerre őszült az meg, mint az isten,
Ki megteremtvén a világot, embert,
E félig istent, félig állatot,
Elborzadott a zordon mű felett
És bánatában ősz lett és öreg.
Majd eljön a hajfodrász, a tavasz,
S az agg föld tán vendéghajat veszen,
Virágok bársonyába öltözik.
Üvegszemén a fagy fölengedend,
S illattal elkendőzött arcain
Jókedvet és ifjuságot hazud:
Kérdjétek akkor ezt a vén kacért,
Hová tevé boldogtalan fiait?
Baracska, 1850 - 1851 telén, télutóján
EMLÉKKÖNYVBE
Szólj, gondolj, tégy jót
s minden szó, gondolat
és tett tiszta tükörként fog
visszamosolygani rád.
1839
ÉJ ÉS CSILLAG
Éj vagyok, te csillag,
Fényes és hideg,
Én setét a bútól
S vágy miatt beteg.
Általad homályom
Fájva összereng,
Míg fölötte arcod
Istensége leng.
Szép sugáraidtól
El nem alhatom,
Mégis éber kínnal
Hozzád álmodom;
Fel kívánom vinni
Amit rejt a hit,
A föld gyermekének
Édes titkait,
Mit nem esküdött szó,
Nem sugott ajak,
Amit bánat és éj
Gondolhattanak.
Fel kívánom vinni
Gyászos arcomat,
Hogy világosabb légy
Árnyékom miatt.
S mint inkább leendek
Bútól fekete,
Annyival dicsőbben
Kezdj ragyogni te.
El kívánok veszni
Fényben általad:
Érezzem csak egyszer,
Egyszer lángodat.
FÓTI DAL
Fölfelé megy borban a gyöngy;
Jól teszi.
Tőle senki e jogát el
Nem veszi.
Törjön is mind ég felé az
Ami gyöngy;
Hadd maradjon gyáva földön
A göröngy.
Testet éleszt és táplál a
Lakoma,
De ami a lelket adja,
Az bora.
Lélek és bor két atyafi
Gyermekek;
Hol van a hal, mely dicső volt
és remek?
Víg pohár közt édesebb a
Szerelem.
Ami benne keserű van,
Elnyelem.
Hejh galambom, szőke bimbóm,
Mit nevetsz?
Áldjon meg a három isten,
Ha szeretsz.
Érted csillog e pohár bor,
Érted vív,
Tele tűzzel, tele lánggal,
Mint e szív;
Volna szívem, felszökelne
Mint a kút,
Venni tőled vagy szerelmet,
Vagy bucsút.
Hejh barátom, honfi társam,
Bort igyál.
Víg, komor, vagy csüggeteg vagy,
Csak igyál.
Borban a gond megbetegszik,
Él a kedv.
Nincs a földön gyógyerőre
Több ily nedv.
Borban a bú, mint a gyermek,
Aluszik.
Magyar ember már busúlt sok
Századig.
Ideje hogy ébredezzen
Valaha:
Most kell neki felvirúlni
Vagy soha.
Bort megissza magyar ember,
Jól teszi;
Okkal-móddal meg nem árthat
A szeszi.
Nagyot iszik a hazáért
S felsivít:
Csakhogy egyszer tenne is már
Valamit.
No de se baj, máskép leszen
Ezután;
Szóval, tettel majd segítsünk
A hazán.
Ha az isten úgy akarja
Mint magunk,
Szennyet rajta és bitor bunt,
Nem hagyunk.
Rajta társak hát, igyunk egy
Húzamost;
Bú, szerelmek, házi gondok
Félre most:
A legszentebb --, legdicsőbbért
Most csak bort,
De ha kellend, vérben adjunk
Gazdag tort!
A legelső magyar ember
A király:
Érte minden honfi karja
Készen áll.
Lelje népe boldogságán
Örömét,
S hír, szerencse koszorúzza
Szent fejét!
Minden ember legyen ember
És magyar,
Akit e föld hord s egével
Betakar.
Egymást értve, boldogítva
Ily egy nép
Bármi vésszel bizton, bátran
Szembe lép.
Ellenség vagy áruló, ki
Hont tipor,
Meg ne éljen, fogyjon élte
Mint e bor.
Áldott földe szép hazánknak,
Drága hon,
Meg ne szenvedd soha őket
Hátadon!
S most hadd forrjon minden csep bor
Mint a vér,
Melyet hajdan frígyben ontott
Hét vezér;
S mint szikrája a szabadba
Felsiet,
úgy keresse óhajtásunk
Az eget.
Légyen minden óhajtásunk
Szent ima,
S férfikeblünk szent imáink
Temploma.
és ürítsük a hazáért
E pohárt:
Egy pohár bor a hazáért
Meg nem árt.
Érje áldás és szerencse
Mindenütt,
Ahol eddig véremészto
Seb fekütt.
Arca, mely az ősi bútól
Halavány,
Felderüljön, mint a napfény
Vész után.
Hű egyesség tartsa össze
Fiait,
Hogy leküzdje éjszak rémes
Árnyait:
Künn hatalmas, benn virágzó
És szabad,
Bizton álljon sérthetetlen
Jog alatt.
S vér, veríték vagy halál az,
Mit kiván,
Áldozatként rakjuk azt le
Zsámolyán,
Hogy mondhassuk csend s viharban:
"Szent hazánk:
Megfizettük mind, mivel csak
Tartozánk."
1842. október 5.
FÖLDI MENNY
,,Mennyet kell a földön is keresni,
Mennyet, a föld úgyis elveszendő,
Elveszendők, akik rajta élnek."
Elmenék én, és hiába jártam
Messze földön, a hegyek tetőin:
Nincsen ég a földön, nem találtam.
S ím, hogy elfáradva dombra dűlök,
Dombra Bodrog csendes árja partján,
Eljön a lány ifju kellemében,
És eget hoz tiszta kék szemében,
S oh ki hinné! üdvözűlt gyönyörrel
Lelkem ott űl szeme szép egében.
,,Ne fuss, lyányka, oh ne fuss előlem,
Vagy ha elfutsz, zárd be kék szemeidet,
Hogy belőlük lelkem el ne vesszen,
El ne vesszen, mint az árva gyermek
Akit mostohája messze űzött."
,,Fáradt ifju, távol föld lakója,
Nem jövék én lelked vesztésére,
Sem hogy futva elvigyem magammal,
Sem hogy zárva tartsam kék szememben,
Inkább vedd ki lelkedet szememből,
S hagyj, virágot szedni jöttem erre,
Van virág már, a tavasz közelget."
,,Nem, hamis te, el nem mégy előlem,
Nincs virág még, tél van a mezőkön.
Csak terajtad van tavasznak éke.
Én magam szedek majd ajkaidról
Harmatos szűz rózsát, szép virágot:
S lelkemet bár ott hagyom helyettek
Kék szemedben, kék szemeid egében."
GONDOLATOK A KÖNYVTÁRBAN
Hová lépsz most, gondold meg, oh tudós,
Az emberiségnek elhányt rongyain
Komor betűkkel, mint a téli éj,
Leírva áll a rettentő tanulság:
"Hogy míg nyomorra milliók születnek,
Néhány ezernek jutna üdv a földön,
Ha istenésszel, angyal érzelemmel
Használni tudnák éltök napjait."
Miért e lom? hogy mint juh a gyepen
Legeljünk rajta? s léha tudománytól
Zabáltan elhenyéljük a napot?
Az isten napját! nemzet életét!
Miért e lom? szagáról ismerem meg
Az állatember minden bűneit.
Erény van írva e lapon; de egykor
Zsivány ruhája volt. S amott?
Az ártatlanság boldog napjai
Egy eltépett szűz gyönge öltönyén,
Vagy egy dühös bujának pongyoláján.
És itt a törvény - véres lázadók
Hamis birák és zsarnokok mezéből
Fehérre mosdott könyvnek lapjain.
Emitt a gépek s számok titkai!
De akik a ruhát elszaggaták
Hogy majd belőle csínos könyv legyen,
Számon kivül maradtak: Ixion
Bőszült vihartól űzött kerekén
Örvény nyomorban, vég nélkül kerengők.
Az őrült ágyán bölcs fej álmodik;
A csillagászat egy vak koldus asszony
Condráin méri a világokat:
Világ és vakság egy hitvány lapon!
Könyv lett a rabnép s gyávák köntöséből 
S most a szabadság és a hősi kor
Beszéli benne nagy történetét.
Hűség, barátság aljas hitszegők
Gunyáiból készült lapon regél.
Irtózatos hazudság mindenütt!
Az írt betűket a sápadt levél
Halotti képe kárhoztatja el.
Országok rongya! könyvtár a neved,
De hát hol a könyv mely célhoz vezet?
Hol a nagyobb rész boldogsága? - Ment-e
A könyvek által a világ elébb?
Ment, hogy minél dicsőbbek népei,
Salakjok annál borzasztóbb legyen,
S a rongyos ember bőszült kebele
Dögvészt sohajtson a hír nemzetére.
De hát ledöntsük, amit ezredek
Ész napvilága mellett dolgozának?
A bölcsek és a költők műveit,
S mit a tapasztalás arany
Bányáiból kifejtett az idő?
Hány fényes lélek tépte el magát,
Virrasztott a sziv égő romja mellett,
Hogy tévedt, sujtott embertársinak
Irányt adjon s erőt, vigasztalást.
Az el nem ismert érdem hősei,
Kiket - midőn már elhunytak s midőn
Ingyen tehette - csúfos háladattal
Kezdett imádni a galád világ,
Népboldogító eszmék vértanúi
Ők mind e többi rongykereskedővel,
Ez únt fejek - s e megkorhadt szivekkel,
Rosz szenvedélyek oktatóival
Ők mind együtt - a jók a rosz miatt -
Egy máglya üszkén elhamvadjanak?
Oh nem, nem! amit mondtam, fájdalom volt,
Hogy annyi elszánt lelkek fáradalma,
Oly fényes elmék a sár fiait
A sűlyedéstől meg nem mentheték!
Hogy még alig bír a föld egy zugot,
Egy kis virányt a puszta homokon
Hol legkelendőbb név az emberé,
Hol a teremtés ősi jogai
E névhez "ember!" advák örökűl -
Kivéve aki feketén született,
Mert azt baromnak tartják e dicsők
S az isten képét szíjjal ostorozzák.
És mégis - mégis fáradozni kell.
Egy újabb szellem kezd felküzdeni,
Egy új irány tör át a lelkeken:
A nyers fajokba tisztább érzeményt
S gyümölcsözőbb eszméket oltani,
Hogy végre egymást szívben átkarolják,
S uralkodjék igazság, szeretet.
Hogy a legalsó pór is kunyhajában
Mondhassa bizton: nem vagyok magam!
Testvérim vannak, számos milliók;
Én védem őket, ők megvédnek engem.
Nem félek tőled, sors, bármit akarsz.
Ez az, miért csüggedni nem szabad.
Rakjuk le, hangyaszorgalommal, amit
Agyunk az ihlett órákban teremt.
S ha összehordtunk minden kis követ,
Építsük egy újabb kor Bábelét,
Míg oly magas lesz, mint a csillagok.
S ha majd benéztünk a menny ajtaján,
Kihallhatók az angyalok zenéjét,
És földi vérünk minden csepjei
Magas gyönyörnek lángjától hevültek,
Menjünk szét mint a régi nemzetek,
És kezdjünk újra tűrni és tanulni.
Ez hát a sors és nincs vég semmiben?
Nincs és nem is lesz, míg a föld ki nem hal
S meg nem kövűlnek élő fiai.
Mi dolgunk a világon? küzdeni,
És tápot adni lelki vágyainknak.
Ember vagyunk, a föld s az ég fia.
Lelkünk a szárny, mely ég felé viszen,
S mi ahelyett, hogy törnénk fölfelé,
Unatkozzunk s hitvány madár gyanánt
Posvány iszapját szopva éldegéljünk?
Mi dolgunk a világon? küzdeni
Erőnk szerint a legnemesbekért.
Előttünk egy nemzetnek sorsa áll.
Ha azt kivíttuk a mély sülyedésből
S a szellemharcok tiszta sugaránál
Olyan magasra tettük, mint lehet,
Mondhatjuk, térvén őseink porához:
Köszönjük élet! áldomásidat,
Ez jó mulatság, férfi munka volt!
Sinkovits Imre-Gondolatok a könyvtárban
Link
A GUTTENBERG-ALBUMBA
Majd ha kifárad az éj s hazug álmok papjai szűnnek
S a kitörő napfény nem terem áltudományt;
Majd ha kihull a kard az erőszak durva kezéből
S a szent béke korát nem cudarítja gyilok;
Majd ha baromból s ördögből a népzsaroló dús
S a nyomorú pórnép emberiségre javúl;
Majd ha világosság terjed ki keletre nyugatról
És áldozni tudó szív nemesíti az észt;
Majd ha tanácsot tart a föld népsége magával
És eget ostromló hangokon összekiált,
S a zajból egy szó válik ki dörögve: "igazság!"
S e rég várt követét végre leküldi az ég:
Az lesz csak méltó diadal számodra, nevedhez
Méltó emlékjelt akkoron ád a világ.
1839
HARCI DAL
Azért, hogy a szabadság
Vérben füröszti zászlaját,
Azért, hogy szent nevére
Hálátlan és gaz vészt kiált,
Ne lássam, oh dicső hon!
Halványan arcodat,
Vagy drágán megfizessék
E halványságodat.
A sikra, magyarok!
Fegyvert ragadjatok.
Hazánkat ujra meg kell váltani.
E drága föld szinét
Borítsák szerteszét
A pártütőknek véres csontjai.
A fondor hatalommal
Rabló, zsivány szövetkezett;
S a nép szivébe mérget,
Undok koholmányt ültetett.
S a nép, melyet szabaddá
Emeltél föl veled,
Most irtó háborút kezd
Oh nemzet, ellened.
A sikra, magyarok!
Fegyvert ragadjatok.
Hazánkat ujra meg kell váltani.
E drága föld szinét
Borítsák szerteszét
A pártütőknek véres csontjai.
Alant apáink sirja
Itt minden rög, fűszál miénk:
Egy ezredéves harcban
Véráldozattal öntözénk.
Magyarok lelke áll őrt
Minden fűszál felett,
Magyarnak lelke, karja
Véd minden porszemet.
A sikra, magyarok!
Fegyvert ragadjatok.
Hazánkat ujra meg kell váltani.
E drága föld szinét
Borítsák szerteszét
A pártütőknek véres csontjai.
Isten, világ itéljen!
Ha vétettünk is valaha,
Kiszenvedénk, s megadtuk
Embernek, ami ős joga.
Zászlónkon a szabadság
S függetlenség ragyog,
Vész és halál reá, ki
Ez ellen fegyvert fog.
A sikra magyarok!
Fegyvert ragadjatok.
Hazánkat ujra meg kell váltani.
E drága föld szinét
Borítsák szerteszét
A pártütőknek véres csontjai!
HONSZERETET
Szeresd hazádat és ne mondd:
A néma szeretet
Szűz mint a lélek, melynek a
Nyelv még nem véthetett.
Tégy érte mindent: éltedet,
Ha kell, csekélybe vedd;
De a hazát könnyelmüen
Kockára ki ne tedd.
S nem csak dicsőké a haza;
A munkás pór, szegény,
Bár észrevétlen, dolgozik
A hon derűletén.
Tűrj érte mindent ami bánt,
Kínt, szégyent és halált;
De el ne szenvedd, el ne tűrd
Véred gyalázatát.
S ne csak veszélyben légy serény,
A béke vészesebb,
S melyet vág álmos népeken,
Gyógyíthatlanb a seb.
Gondold meg, mennyit érsz: eszed,
Szived, pénzed, karod,
S fukar légy, alkván a honért,
Ha azt feláldozod.
S midőn a legtöbb emberek
Csüggednek várni jót
Családjok -, társaik - s magokért,
Ha sorsok csalfa volt;
Midőn nem méltatott erény
És bűn, mely célt nem ér,
Kifárad újra küzdeni
A vágyott javakért;
Midőn a legbuzgóbb anya
Remény - s munkátalan,
S a veszni indult gyermekért
Csak sóhajtása van;
Te még, oh honfi, ébren állj,
Remélni, tenni hő,
Míg a honból, kin lelked függ,
Van egy darabka kő.
S midőn setét lesz a világ
És minden tűz kiég,
A honfiszívben fennmarad
Egy élő szikra még.
S hol honfi húnyt, e szikra ég
Fenn a sírhalmokon,
Bal századoknak éjin át
E lángban él a hon.
S kihűlt hamvából a dicső
Göröghon újra kél,
Felhozza régi hőseit
E szikra fényinél.
E szikra a hon napja lesz,
S hol fénye hőn ragyog,
Az élet a hon kebelén
Ujúlva feldobog.
És újra felvirúl a föld,
Amerre a szem néz,
És minden, aki rajta él,
Munkára tettre kész.
S a nemzet isten képe lesz,
Nemes, nagy és dicső,
Hatalma, üdve és neve
Az éggel mérkező.
Oh honfi, őrizd e tüzet
S ne félj, ha vész borúl:
E szikra fényt ad és hevet
S ég olthatatlanúl.
1843. szeptember 1. előtt
JÓSLAT
Ki mondja meg, mit ád az ég?
Harag, káromlás volt elég;
Gyűlöltünk mint kuruc, tatár,
Bánkódtunk mint a puszta vár;
Ügyünk azért
Sikert nem ért.
Pedig neked virulnod kell, o hon,
Lelkünk kihalna hervadásodon.
Hát félre bú és gyűlölet!
Vagy bár gyűlöljünk szellemet,
Azt, mely közöttünk lakozott,
És eggyé lenni nem hagyott:
E gyűlölet
A szeretet.
Mert még neked virulnod kell, o hon,
Túl és innen sok késő századon.
A gyűlöletnél jobb a tett,
Kezdjünk egy újabb életet.
Legyen minden magyar utód
Különb ember, mint apja volt.
Ily áldozat
Mindig szabad.
Mert még neked virulnod kell, o hon,
Vagy szégyen rögzik minden fiadon.
Mi tilt jobbakká válnotok?
Ha eddig pazaroltatok,
S idő, ész, pénz elszóratott
Megvenni a gyalázatot.
Elég az ok
Javulnotok.
Mert még neked virulnod kell, o hon,
Bár bűneink felhőznek arcodon.
A verseny nyílt, a nemzet él,
Ha egy jobb tagja sem henyél,
Jut ember és kéz, munka, vér,
Mi volna az, mit el nem ér?
S legyen dicsőbb
Ki tettre főbb.
Mert még neked virulnod kell, o hon,
Ragyogva hírben büszkén, szabadon.
Itt még e föld, mély sírjaiból
Az elhunyt ősök lelke szól.
Munkát reá s szabad kezet;
Dicső kert lesz a sír felett,
Zöldelni fog
Bérc és homok.
Mert még neked virulnod kell, o hon,
Miért volnál az éggel oly rokon?
Mit a művészet, tudomány
Csodásat, üdvöst hagy nyomán,
Adjuk meg e hazának azt
A hervadatlan szép tavaszt.
Múlt és jövő
Így egybe nő.
Mert még neked virulnod kell, o hon,
Fölül időn és minden sorsokon.
Vagy nincs erőnk? Az nem lehet:
Ártunk egymásnak eleget.
Lesz költő, szónok és vezér,
És tudomány, mely eget ér;
De tisztelet
A gúny helyett!
Mert még neked virulnod kell, o hon,
A szellemek kincsével gazdagon.
Fut, fárad a sok idegen.
Miért? Hogy tápja meglegyen,
S mi tőlük várjuk a csodát,
Fölékesítni e hazát?
E jog nekünk
Szent örökünk.
És még neked virulnod kell, o hon,
Vérünknek lángja ég oltárodon.
Kié e hon, ha nem miénk?
Ha érte mindent megtevénk,
Ha tiszta kézzel áldozánk,
S lettünk, mi eddig nem valánk:
Nincs hatalom,
Melly visszanyom.
És még neked virulnod kell, o hon,
Mert Isten, ember virraszt pártodon.
(1847)
KESERŰ POHÁR
Bordal "Czilley s a Hunyadiak" szomorújátékból
Ha férfi lelkedet
Egy hölgyre föltevéd,
S az üdvösségedet
Könnyelműn tépi szét;
Hazug szemében hord mosolyt
És átkozott könyűt,
S míg az szivedbe vágyat olt,
Ez égő sebet üt;
Gondold meg és igyál:
Örökké a világ sem áll;
Eloszlik, mint a buborék,
S marad, mint volt, a puszta lég.
Ha, mint tenlelkeden,
Függél barátodon,
És nála titkaid:
Becsűlet és a hon,
S ő sima orgyilkos kezét
Befúrja szívedig,
Míg végre sorsod árulás
Által megdöntetik;
Gondold meg és igyál:
Örökké a világ sem áll;
Eloszlik, mint a buborék,
S marad, mint volt, a puszta lég.
Ha szent gondok között
Fáradtál honodért,
Vagy vészterhes csatán
Ontottál érte vért,
S az elcsábúltan megveti
Hű buzgóságodat,
S lesz aljas - , gyáva - és buták
Kezében áldozat;
Gondold meg és igyál:
Örökké a világ sem áll;
Eloszlik, mint a buborék,
S marad, mint volt, a puszta lég.
Ha fájó kebleden
A gondok férge rág,
S elhagytak hitlenűl
Szerencse és világ,
S az esdett hír, kéj s örömed
Mind megmérgezve van,
S remélni biztosabbakat
Késő vagy hasztalan;
Gondold meg és igyál:
Örökké a világ sem áll;
Eloszlik, mint a buborék,
S marad, mint volt, a puszta lég.
S ha bánat és a bor
Agyadban frígyre lép,
S lassanként földerűl
Az élet puszta kép,
Gondolj merészet és nagyot,
És tedd rá éltedet:
Nincs veszve bármi sors alatt
Ki el nem csüggedett.
Gondold meg és igyál:
Örökké a világ sem áll;
De amig áll, és amig él,
Ront vagy javít, de nem henyél.
1843
KÉSŐ VÁGY
Túl ifjuságomon,
Túl égő vágyimon,
Melyeknek mostohán
Keserv nyilt nyomdokán;
Túl a reményeken,
Melyekre hidegen
Éjszínű szemfedőt
Csalódás ujja szőtt;
Túl a szív életén
Nyugottan éldelém
Mit sors s az ész adott,
Az őszi szép napot.
De hogy megláttalak,
Szép napvilágomat,
Kivántam újólag
Már eltűnt koromat;
Kivántam mind, amit
Ábrándos álma hitt:
Az édes bánatot,
Mely annyi kéjt adott,
A kínba fúlt gyönyört,
Mely annyiszor gyötört.
Hiába, hasztalan!
Ifjúság és remény
Örökre veszve van
Az évek tengerén:
Remélni oly nehéz
A kornak alkonyán,
S szeretni tilt az ész
Letünt remény után.
1839
A MAGÁNY
Ő az! e szív választotta
A legédesb lány,
Aki ott a sokaságban
Áll zöld part fokán.
Ő az! angyaljó szivének
Szép követjei,
Szerte járnak a seregben
Félénk szemei.
S mindenütt van, mindent eljár
Szeme, mint villám;
Egyre nem mer rátalálni,
Egyre, csak reám.
De ha távol elmaradt a
Zajló társaság,
És fölénk a szent magányban
Hajlik biztos ág;
Akkor nem titkolt örömmel
Nyílnak karjai,
Csókkal, édes szózatokkal
Ömlők ajkai.
Akkor, amit rég epedve
Vártam, meglelem:
Szép ölében álmodozni
Hágy a szerelem;
S éljük, míg az ér sietve
Űzi habjait,
Visszahozhatatlan órák
Boldogságait.
A MAGYAR KÖLTŐ
Jár számkiüzötten az árva fiú,
Dalt zengedez és dala oly szomorú,
Oly édes-epedve foly ajkairól,
Hogy szikla repedne hegy ormairól.
Zeng tetteket, a haza szebb idejét,
A régi csatákat, az ősi vezért,
S zeng rózsaszerelmet, a lányka haját,
A szép szemet, arcot, az ifju baját.
S míg a dal epedve foly ajkairúl,
Bús éjbe az arc, szeme könybe borúl.
"Jó gyermekem! a haza szebb idejét
- Elmúlt az örökre - ne zengjed.
Ah, ifju nem érez, a lányka nem ért,
És nincs koszorúja szerelmeidért:
Némuljon utána keserved.
Vagy zengj, de magadnak, örömtelenűl,
Hol vad sás az éjjeli bérceken űl,
S a bús dali bért
Tűzd árva fejedre, az árva babért." -
És így koszorútlan az ifju megyen,
Nem tudva hol napja, hol éje legyen,
S míg honja bolyongani hagyja, kihal
Bús éneke, tört szive lángjaival.
"Född, vad fa! örökre az ifju nevét,
Kőszikla! te zárd kebeledbe szivét
S tán csendes az álom az élet után,
Zengd álmait éjiden oh csalogány!"
Szól, s nyugszik azóta vad árnyak alatt,
Hol farkas üget le, az őzfi szalad,
S vészekkel üvöltve jön a nap elé,
Villámokat ontva megy ágya felé.
De feljön az ormokon a teli hold,
Csillagseregével az éjbe mosolyg:
Oh ifju! mi álmod az élet után?
Szép álmokat énekel a csalogány,
S már nem fut az őzfi, az ordas eláll,
S ott szendereg a vihar - álmainál.
1827
A MERENGŐHÖZ
(Laurának)
Hová merűlt el szép szemed világa?
Mi az, mit kétes távolban keres?
Talán a múlt idők setét virága,
Min a csalódás könnye rengedez?
Tán a jövőnek holdas fátyolában
Ijesztő képek réme jár feléd,
S nem bízhatol sorsodnak jóslatában,
Mert egyszer azt csalúton kereséd?
Nézd a világot: annyi milliója,
S köztük valódi boldog oly kevés.
Ábrándozás az élet megrontója,
Mely, kancsalúl, festett egekbe néz.
Mi az, mi embert boldoggá tehetne?
Kincs? hír? gyönyör?
Legyen bár mint özön,
A telhetetlen elmerülhet benne,
S nem fogja tudni, hogy van szívöröm.
Kinek virág kell, nem hord rózsaberket;
A látni vágyó napba nem tekint;
Kéjt veszt, ki sok kéjt szórakozva kerget:
Csak a szerénynek nem hoz vágya kínt.
Ki szívben jó, ki lélekben nemes volt,
Ki életszomját el nem égeté,
Kit gőg, mohó vágy s fény el nem varázsolt,
Földön honát csak olyan lelheté.
Ne nézz, ne nézz hát vágyaid távolába:
Egész világ nem a mi birtokunk;
Amennyit a szív felfoghat magába,
Sajátunknak csak annyit mondhatunk.
Múlt és jövő nagy tenger egy kebelnek,
Megférhetetlen oly kicsin tanyán;
Hullámin holt fény s ködvárak lebegnek,
Zajától felréműl a szívmagány.
Ha van mihez bizhatnod a jelenben,
Ha van mit érezz, gondolj és szeress,
Maradj az élvvel kínáló közelben,
S tán szebb, de csalfább távolt ne keress,
A birhatót ne add el álompénzen,
Melyet kezedbe hasztalan szorítsz:
Várt üdvöd kincse bánat ára lészen,
Ha kart hizelgő ábrándokra nyitsz.
Hozd, oh hozd vissza szép szemed világát;
Úgy térjen az meg, mint elszállt madár,
Mely visszajő, ha meglelé zöld ágát,
Egész erdő viránya csalja bár.
Maradj közöttünk ifju szemeiddel,
Barátod arcán hozd fel a derűt:
Ha napja lettél, szép delét ne vedd el,
Ne adj helyette bánatot, könyűt.
1843
Vörösmarty Mihály: A merengőhöz
Link
MIT CSINÁLUNK?
Mit csinálnak Magyarhonban?
Esznek, isznak és danolnak.
Semmi baj sincs? semmi gondrém,
Hogy majd érte meglakolnak?
Van biz itt baj; de hiába
Enni csak kell az embernek;
S inni hogy ne kéne, ahol
Oly dicső borok teremnek;
Csakhogy aztán,
Majd ha ember kell a gátra.
Korhely-gyáván
Ne maradjon senki hátra.
Mit csinálnak Magyarhonban?
Esznek, isznak, álmodoznak.
Semmi baj sincs? semmi gondrém,
Hogy az álmok megszakadnak?
Van biz itt baj; de hiába,
Olyan édes álmodozni!
S néha tán jobb, mint fejünkkel
Faltörősdit játszadozni:
Csakhogy aztán,
Majd ha ember kell a gátra,
Álmos-gyáván
Ne maradjon senki hátra.
Mit csinálnak Magyarhonban?
Esznek, isznak, gondolkoznak.
És miről az istenadták?
Hogy tán élni kén' a honnak!
Kár biz az; de már hiába,
Gondolatnak nincsen gátja,
És ha úgy van, amint mondják,
Gondolat a tettek bátyja:
Csakhogy aztán,
Majd ha ember kell a gátra,
Méla-gyáván
Ne maradjon senki hátra.
Mit csinálnak Magyarhonban?
Esznek, isznak, hadakoznak.
Szörnyűség! - No nem kell félni,
Csak szavakkal kardlapoznak.
Kár a szóért; de hiába,
Szóból ért a magyar ember,
S gyakran a szó dolgokat szül,
Gyakran a szó éles fegyver:
Csakhogy aztán,
Majd ha ember kell a gátra,
Nyelves-gyáván
Ne maradjon senki hátra.
Mit csinálnak Magyarhonban?
Esznek, isznak s tán dolgoznak?
Félig-meddig: mert nem tudják,
Másnak lesz-e vagy magoknak.
Ennyi is kár; de hiába,
Munka jobb a koplalásnál,
S jobb az edzett kar, ha ép vagy,
Mint ha selymen sántikálnál.
És hogy aztán,
Majd ha ember kell a gátra,
Gyenge-gyáván
Ne maradjon senki hátra.
Mit csinálnak Magyarhonban?
Szőnek, fonnak és akarnak -
Tán vakarnak? semmi tréfa!
Posztó is kell a magyarnak.
Hát takács-e a magyar nép?
Nem szégyenli a vetéllőt?
Semmi baj! tán összefűzi,
Amit a sors egybe nem szőtt:
Csakhogy aztán,
Majd ha ember kell a gátra,
Gépi-gyáván
Ne maradjon senki hátra.
És, pedig - mit is beszéltem?
A vadásznak jó a cserje;
A költő hadd álmodozzék;
A kovács a vasat verje.
Minden ember, amihez tud,
Ahhoz lásson télen, nyáron,
S a paraszt borbély helyében
Úr szakállát ne kaszáljon.
És hogy aztán,
Majd ha ember kell a gátra,
Aki hitvány,
Félre tőlünk, menjen hátra!
1844.
Ő
Mért nem vagy virágszál
Hogy letörhetnélek,
Lángoló szivemre
Boldogság jelének;
Mért nem égi csillag
Hogy nekem ragyognál,
Csendes éjfelenként
Andalgásaimnál;
Vagy mért nem vagy oltár
Melyen tiszta láng ég,
Hogy szent zsámolyodra
Letérdepelhetnék;
Mért nem drága szentkép,
Messze, mint világvég,
Hogy zarándokolva
Hozzád vándorolnék;
S addig esdekelném
Márványlábaidnál,
Mígnem szánakozva
Hozzám lehajolnál!
Mit mondék? virág vagy,
Nem nekem virágzó;
Csillag, legderültebb,
Nem nekem sugárzó;
Oltár vagy, holottan
Tiszta lángok égnek,
Drága és kegyes szent,
Boldogabb reménynek.
Ah nekem tövis jut
A szelíd virágból,
Csalfa, tűztelen fény
A csillagsugárból;
S míg szivemben égek
Oltár zsámolyánál,
A szent érzeketlen
Márványkép gyanánt áll.
1839
PUSZTA CSÁRDA
Ez a csárda nevezetes,
Gólya jár rá, nagy kelepes,
Ha én gólyamadár volnék,
Ilyen házra nem is szállnék.
Kidőlt, bedőlt az oldala,
Bele jár az istennyila,
A forgó szél dúdol rajta,
Boszorkánytánc van alatta.
Hej kivűl is, hej belűl is,
Ki van itthonn, ha beteg is?
Ki hoz nekem bort eleget,
Piros lánytól hókenyeret?
Puha kenyér eledelem,
Szomjam ellen borral telem,
S ha felindít a szerelem,
A szép leányt megölelem.
Hej de itt senki nem felel,
Csak az egy gólya kelepel:
Útra készül az is szegény,
Nem ülhet a ház tetején.
Gyerünk innen, fakó lovam!
Tisza innen nem messze van,
A Tiszában megitatok,
A Dunáig meg sem állok.
Isten hozzád, puszta szállás,
Gözűtanya, denevérház!
Hordjon el az őszi zápor,
Mért nincs benned egy ital bor.
1829
SZABAD SAJTÓ
Kelj fel rab-ágyad kőpárnáiról,
Beteg, megzsibbadt gondolat!
Kiálts fel érzés! melly nyögél
Elfojtott, véző szív alatt.
Oh, jőjetek ki, láncra vert rabok,
Lássátok a boldog, dicső napot.
S a honra, melly soká tűrt veletek,
Derűt, vigaszt és áldást hozzatok.
1848
A SZEGÉNY ASSZONY KÖNYVE
Egy szegény nő, Isten látja,
Nincs a földön egy barátja,
Agg, szegény és gyámolatlan,
Ül magán a csendes lakban.
Gyásza nincsen, gyásza rég volt,
Még midőn jó férje megholt;
De ruhája mégis gyászol:
Szíve fél a tarkaságtól.
Dolga nincs, hogy volna dolga?
Kis ebédhez nem kell szolga.
S az ebédnél nincs vendége,
Csak a múlt idők emléke.
Aki maga néz a tálba,
Azt az étel nem táplálja:
Több annak a gondolatja,
Mint amennyi jó falatja.
Gondol vissza és előre
A sok jó és bal időre.
S félig étel, félig bánat:
Mindkettőbe belefárad.
Hejh, nem így volt hajdanában,
Míg nem járt özvegyruhában:
Tele kamra, tele pince
S mindig kézben a kilincse,
És szegénynek és boldognak
Udvar és ház nyitva voltak.
Vendéget nem kelle kérni:
Önként szoktak ők betérni,
Víz' dicsérni, bor' fecsélni,
És a gazdát nem kímélni.
A szegény, kit Isten küldött,
Ide gyakran beköszöntött,
És azon mit innen elvitt,
Lelkében nem tört meg a hit:
Nem hideg pénz, hideg arcok,
Eleség volt az ajándok.
És ha néha úgy történék,
Bár nagy ritkán, nem jött vendég,
Akkor sem lön üres a ház,
Bőven volt az istenáldás:
Jobbra, balra a sok gyermek
Játszottak és verekedtek,
S gondjaiért az anyának
Sok bajt, örömet adának.
Hajh azóta csak bút látott,
Hogy a gazda sírba szállott:
Gyermekei szétfutottak
Napkeletnek, napnyugotnak,
S a szegény nő elhagyatva
Úgy maradt, mint a szedett fa.
Az idő jár, s ő csak megvan,
Hol reményben, hol bánatban,
Szűken teng kis vagyonábul,
És ha néha sorsa fordul,
Gazdálkodni még most sem tud,
Ha neki van, másnak is jut:
Jobb időkből rossz szokása,
Hogy a könnyeket ne lássa,
Megfelezni kis kamráját,
S maga gyakran szükséget lát.
Most ott ül az asztal mellett,
Imakönyvében keresget.
Könyvét hívják Rózsáskertnek,
Melyben szent rózsák teremnek.
Régi, jó, de kopott jószág,
Melyet még csak a barátság
S egypár ernyedt szál tart össze,
Oly igen meg van viselve.
S ím kopognak, és köhentve
Az öreg jó Sára lép be:
"Isten áldja meg, nagyasszony!
Most ugyan csak legjobb itthon.
Jó, hogy ilyenkor ki nem jár,
Majd elvesztem, oly nagy a sár."
"Hát mi jót hoz, Sára néni?"
"Istenem! bár tudnék hozni.
Egy kéréssel jöttem volna,
Ha miatta meg nem szólna.
Oly nehéz most a szegénynek,
Tán jobb volna, ha nem élnek.
Imádságos könyvet kérnék,
Higgye meg, most oly jólesnék.
Mert hiszen ha már az ember
Szépszerint jóllakni sem mer,
Már ha szűken él kenyérrel,
Éljen Isten Igéjével,
Így legalább árva lelkünk
Az imádság tartja bennünk.
Itt, tudom, van heverőben:
Adjon az Isten nevében."
"Jó asszony, felelt az özvegy,
Könyvem nincs több, csak ez az egy,
De ha már úgy megkívánta,
És ettől függ boldogsága,
Vegye egy felét jó névvel,
Én beérem más felével."
S fele ide, fele oda,
Könyvét kétfelé osztotta.
Most a két jó öregasszony,
Hogy semmi jót ne mulasszon,
Fél könyvből, de nem fél szívvel,
Imádkoznak este, reggel,
S ha van Isten mennyországban,
Nem imádkoznak hiában.
1847.
A SZERELEMHEZ
Még egyszer, szerelem!
Érezzem lángodat,
Még egyszer édesen
Gyötrő hatalmadat.
Add vissza búmnak, ah,
Lyánykám hajfodrait,
Csábító két szemét,
Mosolygó ajkait.
Hagyj andalogni még
A rózsás arcokon,
A tőlem elragadt
Oly égi bájakon;
Hogy majd ha száll a nap
S a csendes este jő,
A hold sugárinál
Derengvén a mező,
Epedve várjam őt
Szerelmi gond között,
Mint vártam egykoron,
Míg lángom üldözött.
És lássam a jövőt
Képzelmem szárnyain,
Mint volt nyiló kora
Legelső napjain;
És halljam őt, gyönyör
Hatván meg lelkemet,
Zengő ezüst szavát,
Ez egy szót hogy "szeret!"
S akkor ha megszakadt
A tündérszép alak,
Utána mély sohaj
S könyűim szálljanak.
Még egyszer add nekem
Érezni lángodat,
Még egyszer édesen
Gyötrő hatalmadat,
S a puszta éveken,
Hol rózsa nem virúl,
Emléked, szerelem!
Legyen virágomúl.
A SZERELMES
Hasztalan van olvasásom,
nyugtot nem lelek;
munkátlan toll áll előttem
s puszta levelek.
Minden szónak kezdetében
szép neved ragyog;
ott van minden kis vonásnál
s rám felmosolyog.
Zaj, tolongás nem segíthet:
képed benne van;
a magány sem: képed ott is
üldöz úntalan.
Ah, nem tudlak elkerűlni,
mert szivemben vagy;
s szép, mint hajnal szép világa,
de - kegyetlen vagy.
A SZÉP VIRÁG
Mely vad az,mely zordon,aki
Szép virágot nem szeret?
Szép virág az én világom,
Az nyit bennem víg eret.
Ártatlanság tiszta színe,
Hófehér a levele
Szűz szerelemnek lakása
Rózsaszínű kebele,
És remény vidám sugára
Zöld tövének gyenge szára
Így virágzik ő nekem,
Éltem,álmom,mindenem.
Egy kis méh szelíd alakban
Járja szűntelen körét,
Ott repes,zeng víg örömben,
Nála tartja lakhelyét.
Este fekszik kis tövéhez
S róla képzi álmait,
Reggel ébred,s harmatával
Tölti mézes ajkait.
Délben szellőt csal reája.
S hűs vizet visz gyenge szája,
A dübörgő vész előtt
Kis bokorba rejti őt.
Oh ne vessétek szememre,
Napjaimnak társai,
Mintha hallgató szívemnek
Nem volnának vágyai.
Egy van! ah de a virító
Tájra messze elrepűlt;
Visszahínám,nem jöhet már,
A virághoz édesűlt.
A kis méh ez én egy vágyom,
Szög leányka szép virágom:
Mely vad az,ki nem szeret
Szép virágban ily kegyet?
SZÓZAT
Hazádnak rendületlenűl
Légy híve, oh magyar;
Bölcsőd az s majdan sírod is,
Mely ápol s eltakar.
A nagy világon e kivűl
Nincsen számodra hely;
Áldjon vagy verjen sors keze;
Itt élned, halnod kell.
Ez a föld, melyen annyiszor
Apáid vére folyt;
Ez, melyhez minden szent nevet
Egy ezredév csatolt.
Itt küzdtenek honért a hős
Árpádnak hadai;
Itt törtek össze rabigát
Hunyadnak karjai.
Szabadság! itten hordozák
Véres zászlóidat,
S elhulltanak legjobbjaink
A hosszu harc alatt.
És annyi balszerencse közt,
Oly sok viszály után,
Megfogyva bár, de törve nem,
Él nemzet e hazán.
S népek hazája, nagy világ!
Hozzád bátran kiált:
"Egy ezredévi szenvedés
Kér éltet vagy halált!"
Az nem lehet hogy annyi szív
Hiában onta vért,
S keservben annyi hű kebel
Szakadt meg a honért.
Az nem lehet, hogy ész, erő,
És oly szent akarat
Hiába sorvadozzanak
Egy átoksúly alatt.
Még jőni kell, még jőni fog
Egy jobb kor, mely után
Buzgó imádság epedez
Százezrek ajakán.
Vagy jőni fog, ha jőni kell,
A nagyszerű halál,
Hol a temetkezés fölött
Egy ország vérben áll.
S a sírt, hol nemzet sűlyed el,
Népek veszik körűl,
S az ember millióinak
Szemében gyászköny űl.
Légy híve rendületlenűl
Hazádnak, oh magyar:
Ez éltetőd, s ha elbukál,
Hantjával ez takar.
A nagy világon e kivűl
Nincsen számodra hely;
Áldjon vagy verjen sors keze:
Itt élned, halnod kell.
1836.
Vörösmarty Mihály - Szózat
Link
Link
Szeleczky Zita - Szózat
Link
TÜKÖR
Tarka kendőd lobogása
Lelkem édes mulatása;
Csakhogy hajh a kendő alatt
Hamis a szív,mely kopogtat.
Barna szemed villanatja
Szívemet fölgyújtogatja;
Csakhogy a szem hamis követ,
Csal mikor sír,csal ha nevet.
Piros ajkad szólalása
Paradicsom megnyilása;
Csakhogy a szó kétélű szer,
Egyszer gyógyít,míg százszor ver.
Vajha orcád tűkör volna
Lelked abban képpé folyna,
S oly szép lennél,milyen igaz,
Vagy oly nem szép,milyen ravasz,
Akkor végre kimutatnád,
Olyan igen szép vagy-e hát?
Vagy szépséged,mint a hínár,
Veszedelmes mély fölött jár?
A TŰNŐDŐ...
Nyugszik a szél, csendes a hab,
De szívemben zaj vagyon:
Merre térjek, hol pihenjek?
Messze még a part nagyon.
Messze, mint a boldog élet
Visszafolyt jó napjai,
Melyeket még nem zavartak
Ifjúságom gondjai.
Nincsen már nekem vezérem,
Nincs hajómnak csillaga,
Mely felém a szép egekből
Oly szelíden ragyoga:
Hol körüle bájsugárral
Új reménység terjedett,
S szép szerelmem édes álma
Hajnalodva repdesett.
Víg, derült volt akkoron még
A magasban szép egem,
Itt is a víz tükörében
Víg derült volt az nekem.
Most setét, ha föltekintek,
Mert borultak szemeim:
Itt is a víz tükörében
Megzavarják könnyeim.
Kelj, te zúgó fergeteg, kelj,
Zúgd el e bús életet:
Úgyis ennyi veszteséggel
Kedvem gyászra vettetett.
Kelj, s az örvényes habokba
Szórd el égő csontomat,
Szórd, hogy a szánó leányka
Meg ne lelje síromat. -
Hasztalan! még csendes a hab,
De szívemben zaj vagyon:
Merre térjek? hol pihenjek?
Messze még a part nagyon.
AZ UNALOMHOZ
Holdvilág az arcod,
Kályha termeted,
Régi fejkötőtől
Boglyas a fejed.
Épen nem mondhatni,
Hogy szép dáma vagy,
Mégis tisztelőid
Száma vajmi nagy.
Válogatni nem tud
Tompa ízleted:
Aki hozzád hajlik,
Azt mind szereted.
A pimasz körökbe
Makkfilkózni jársz,
Lesben a vadásszal
Sült galambra vársz.
Régi duska társad
Minden jó uracs,
Kinek esze tálban
S szíve a kulacs.
S ami ellen annyi
Finnyás nőke küzd,
Téged el nem hajt a
Drága pipafüst:
Sőt, hol orrboszontva
Porzik a tobák,
S illatot, hiú fényt
Rejtenek a szobák,
Ott is ásitozva
Gyakran megjelensz,
S bűvös álomírral
Szájt, szemet befensz.
Sok kis és nagy úrnál
Ülsz te pamlagon,
Karjaidba dőlnek
Nő és hajadon.
S akik érdeketlen
Nézik a hazát,
S nyugton veszni hagynák
Legnagyobb fiát:
Kiknek embertársok
Jaja puszta hang,
Melyre nem csendűl meg
Lelkökben harang:
S aki a dologtól,
Könyvtől idegen:
Az mind édeleghet
Vaskos kebleden.
Sok munkás henyével
Írsz te verseket:
Hajdan így csináltak
Nálunk könyveket,
És mondták: ,, a téli
Est unalmiban
A magyar nemzetnek
E könyv írva van.
Olvasd el magyar nép,
S tartson meg az ég!"
Mert erő, egészség
Kell hozzá elég.
Íme, szép asszonyság,
Mily sok érdemed!
Ráadásúl hozzá
Adj még egy kegyet:
Valahára köztünk
Únd meg magadat,
S hord el más világra
Régi sátrodat.
Szállj, oh szállj el tőlünk
Túl a tengeren:
Nyűg elég marad még
E jó nemzeten.
A VÉN CIGÁNY
Húzd rá cigány, megittad az árát,
Ne lógasd a lábadat hiába;
Mit ér a gond kenyéren és vízen?
Tölts hozzá bort a rideg kupába.
Mindig így volt e világi élet,
Egyszer fázott, másszor lánggal égett.
Húzd, ki tudja, meddig húzhatod,
Mikor lesz a nyűtt vonóbul bot,
Szív és pohár tele búval, borral,
Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal.
Véred forrjon mint az örvény árja,
Rendüljön meg a velő agyadban,
Szemed égjen mint az üstökös láng,
Húrod zengjen vésznél szilajabban.
És keményen mint a jég verése,
Oda lett az emberek vetése —
Húzd, ki tudja, meddig húzhatod,
Mikor lesz a nyűtt vonóbul bot;
Szív és pohár tele búval, borral,
Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal.
Tanulj dalt a zengő zivatartól,
Mint nyög, ordít, jajgat, sír és bömböl;
Fákat tép ki és hajókat tördel,
Életet fojt, vadat és embert öl;
Háború van most a nagy világban,
Isten sírja reszket a szent honban.
Húzd, ki tudja, meddig húzhatod,
Mikor lesz a nyűtt vonóbul bot;
Szív és pohár tele búval, borral,
Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal.
Kié volt ez elfojtott sohajtás,
Mi üvölt, sír e vad rohanatban,
Ki dörömböl az ég boltozatján,
Mi zokog mint malom a pokolban?
Hulló angyal, tört szív, őrült lélek,
Vert hadak vagy vakmerő remények?
Húzd, ki tudja, meddig húzhatod, 
Mikor lesz a nyűtt vonóbul bot;
Szív és pohár tele búval, borral,
Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal.
Mintha újra hallanók a pusztán
A lázadt ember vad keserveit,
Gyilkos testvér botja zuhanását,
S az első árvák sírbeszédeit,
A keselynek szárnya csattogását,
Prometheusz halhatatlan kínját.
Húzd, ki tudja, meddig húzhatod,
Mikor lesz a nyűtt vonóbul bot;
Szív és pohár tele búval, borral,
Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal.
A vak csillag, ez a nyomoru föld
Hadd forogjon keserü levében,
S annyi bűn, szenny s ábrándok dühétől
Tisztuljon meg a vihar hevében,
És hadd jöjjön el Noé bárkája,
Mely egy új világot zár magába.
Húzd, ki tudja, meddig húzhatod,
Mikor lesz a nyűtt vonóbul bot;
Szív és pohár tele búval, borral,
Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal.
Húzd, de még se, — hagyj békét a húrnak,
Lesz még egyszer ünnep a világon,
Majd ha elfárad a vész haragja,
S a viszály elvérzik a csatákon.
Akkor húzd meg újra lelkesedve,
Isteneknek teljék benne kedve.
Akkor vedd fel újra a vonót,
És derűljön zordon homlokod.
Szűd teljék meg az öröm borával,
Húzd, s ne gondolj a világ gondjával.
(1854)
Vörösmarty Mihály - A vén cigány /Latinovits Zoltán/
Link
VIRÁG ÉS PILLANGÓ
Szállj le, szállj le, szép arany pillangó,
Kebelemre szállj le, kis csapongó!
A mezőnek én vagyok virága,
Kikeletnek zsenge ifjú ága.
S égek érted belső fájdalommal,
Mely szívemből könnyet és fohászt csal.
És fohászom illat a szelekben,
Gyenge harmat a könnyű szememben.
Szállj le, szállj le, szép arany pillangó,
Kebelemre szállj le, kis csapongó!
Egy kis ég van a könnyű cseppjében,
Lelkem száll az illat özönében.
Jer, fürödjél e könny-ég árjában,
Vagy szunnyadj el illat mámorában.
Szállj le, szállj le, szép arany pillangó,
Kebelemre szállj le, kis csapongó!
Egy rövid nap tüneménye létünk,
Elmúlik, míg örömet cseréltünk.
Éljük át e kort egy pillanatban,
Mely gyönyörtől s üdvtől halhatatlan.
Jer, boríts el fényes szárnyaiddal,
Szidd ki lelkem mézes ajkaiddal;
És ha édes életed kifárad,
Szemfedőd lesz hervadó virágod.
|
|
| |
|
1 komment
, kategória: Vörösmarty Mihály |
|
|
|
|
|
Offline
