|
2016-10-28 20:00:32, péntek
|
| |
| |
SÁNDOR GYULA
Sándor Gyula, Budapest ( 1953 - )
Link
Link
AZT HITTEM CSAK ÁLOM
Először azt hittem mindez csak álom
Mély barázdát húzott csendes magányom
Az élet rajtam sebesen átrohant
Titkos vágyaim mind kinevették
Nevemet sötét felhőkre festették
Nyúltam volna érte de már elsuhant
Kérges szikké repedt szívemben a nyár
Rideg fénnyé tompult a napsugár
Könnyeim elmosták az ébredő tavaszt
Csak a hold világít már nem kel fel a nap
Elsorvadtak bennem az élet sugarak
Talán nem is vagyok csupán létezem
ÁLOM
Vérvörös éjjel tűzködös ég
Hallgat a vágy, már elhamvadt rég,
Könnyű pihe szárnyakon libben a csend,
Csak a szív muzsikál egy dalt idebenn.
Bús régi ének nem hallja más,
Por lepte múltból fájó vallomás.
Csendesen síró lágy hegedű,
Oly távoli, mégis mily keserű.
Vérvörös éjjel tűzködös ég:
Rózsaszín fákon bíbor tűz ég,
Nem hallom, már túl messzire ment,
Jégsírba dermed bennem a csend.
A BENNED ÉGŐ KÖNNYEK
Holdudvarok sápadt csendje ringat.
Álmos rétek, zöld lidércek múló fénye,
Olvadt percek lassan szétfolyó reménye,
Hantolja el a haldokló múltat.
Sok elporladt megfakult pillanat.
Vonagló vágyak sebzett jajszava kiált,
És szürkére festi a rádtapadt magányt,
Hisz tántorgó lelked fogja vagy.
A megkövült remény, torkodba mar.
S csak hörgő sikolyod sóhaját hallod,
Régen elapadt már egykor érces hangod,
És foszló árnyad lágyan eltakar.
Körbe vesz némán a gomolygó csend.
A benned tátongó mélység egyre hívogat,
Elmosva fényt, vágyat, s didergő álmokat,
Csupán, könnyed hull fájón odabent.
BÚCSÚZOM
Múló ásó-csörrenés a csönd,
sírdombon túl dobbanó viszlát,
öreg varjú köröz odafönt,
lenézve hallgatja az imát.
Keserves tőled a búcsúzás,
annyiszor súgtad, szívembe látsz.
nyakamon lüktet millió perc,
az emlék, hogy boldogan nevetsz,
A tavasz égi rokkáján szőtt,
szikrázó fonál a kelő nap,
föntről aranyszilánkokat önt,
majd hosszú pilláimra tapad.
A ősi temető már nyugodt,
zöld takarója alatt szunnyad,
a körforgás örökkön-örök,
feledjük el végre a múltat.
Semmit sem ért a mélységes gyász,
a volt-nincs valóságarcán a
ránc, harsogó zöld a koszorú,
a virág csak másolat, sosem
porladó műanyag áldozat.
CSAK VELED ÉLHETEK
Lelkembe nézz, mert én ott vagyok!
Gyötrődő, fájdalmas sebek között,
a téged féltő, sajgó perceken,
s a kiszáradt könnyektől felszakadt erek,
már oly régóta vérzenek.
Jéggé dermedt sóhajok fagyos magánya,
fojtogat, és csontomban didereg.
Ne csak az arcomat, megfáradt, ráncos bőrömet,
hanem szívemet figyeld!
Mennyi kíntól vonaglik, érted aggódva,
jajszó nélkül, szenvedőn,
hogy selymes rétté legyen lábaid előtt,
ha erre jársz, fel ne sértsd magad,
hanem, mint lágy fuvallat, úgy lebegj.
Kezemhez simul apró kis kezed,
s az együtt töltött végtelen éveket,
érzem selymes bőrödön.
Hisz mindent nekem adtál.
Elém terítve tiszta, ragyogó lelkedet,
most is féltőn átölel tündöklő tekinteted.
Vigyázok rád, mert csak veled élhetek.
DÉLI PIHENŐ
Álmosan libben a fátyolos égen
Csendesen úszó felhősereg
A tarka virágú, illatos réten
Széles fa árnyán, nyáj szendereg
Egy távoli templom harangja kondul,
Messze az úton egy szekér csikordul,
S bérese kurjant a bak nyeregén
Majd eltűnik lassan a domb tetején.
Billen a gém egy távoli kúton
Húzza a gulyás, hogy inni adjon,
A tolongó csorda a vályúra vár
S körötte gomolygó por köde száll.
Izzik a nap heve forró a táj
Reszket a távoli látóhatár
S felrepedt arccal a szomjazó szik,
Vemhes felhőkről, záporról álmodik.
*
Csak ment az úton, fejét leszegve
Fojtogató múltját magáról levetve
Nem vitt mást, csupán égő könnyeit
EGY KIS PATAK
Mellettem, egy apró kis patak.
Csapzott tajtékkal vidáman szalad.
Átugorva pajkosan, durcás komor köveket,
Réteket, és völgyeket
Bejárva, száguld csendben dúdolászva,
bele a végtelen messzi tájba.
Vágyak ragyognak túl a horizonton,
hogy meghízott, kövér folyókon,
lágyan ringatózva
valahol,
a dübörgő, kéklő tengerbe karol.
Csak állok, és némán gyönyörködöm,
amint ez aprócska vízözön
kitartón kutat,
vállalva bátran járatlan utakat,
elhagyva kanyargós téves múltakat,
a jövőt kémleli.
Mert az út fontos neki, mi előtte áll.
Száz szakadék ásít rá gúnyosan,
vízhangzó mélység,
de ő csak neveti.
Bárgyú álmukat kacagva felveri,
s szivárvány mosolyát, pajkosan
szemükbe veti.
Csak állok némán,
s e gyöngyöző révült pillanat,
lassan pengetni kezdi
Tetszhalottá dermedt, sápadt dalomat.
Már én is látom, hogy újra süt a nap,
s még félve bár,
de előveszem,
sötét fiókba rejtett megfakult szívem,
s jövőm, hirtelen mint csillogó drágakő hívogat.
Már nem nézek vissza,
csak futok sebesen.
EGY RÉGI SZERELEM...
Lelkemben újra, régi dallam ébred
Kopott vonómon, egy fakó gondolat
Új lángra gyullad halványult emléked
A messzi múltból, lágy hangod simogat
Ó jöjj egy percre régi ifjúságom
S érezzem ismét édes illatod
Szárnyaljak veled, mint madár az ágon
S öleljen forrón, bársony két karod
Szép kedvesem, talán a végtelenbe
Újra csókolhatom, égő arcodat
S szerelmesen suttogod fülembe
A múlt mélyére hullt, régi szavakat
Új lánggal ég majd, a hervadt szerelem
Összeforr bennünk, nem múlik sohasem.
EGYSZER MAJD ELMEGYÜNK
Megsárgult percekbe fulladt álmokon,
véznacsontú, sápadt, kihűlt vágyakon
botorkál búsan a haldokló remény.
A megfagyott szeretet már túl kemény.
Nem fogja a perc, hiába ölelsz.
Mindenütt, csak hűvös kezekre lelsz,
és fojtogat a rád zúdított harag.
Hallgatnak a torkodra dermedt szavak.
De csak állsz némán, már nincs mit mondanod.
S kiégett tested magára hagyod,
ha szárnyaló lelked, mint szabad madár,
az áldott Isten féltő karjaiba száll.
EGY MÚLÓ PILLANAT VAGYOK
Nyirkos csend didereg fáradt lelkemen,
Életem kitépett lapjait keresem.
De nem lelem sehol az összegyűrt napok között,
Tán elköltözött, megalázott eldobott tegnapom.
Már nem tudom, letörte énem egy darabját,
Hogy rám okádva minden haragját,
Tövestől kitépje Magamat
S mi megmaradt, csak vérkönny és fájdalom.
Testemet mardosó kétség démonok,
Kik maradék lényemből lakomáznak,
És csupaszra rágnak belőlem minden örömöt,
Most itt ülök, szétfeslett lelkemet foltozom.
S dermedt jégcsapkönnyeimmel,
Betapasztom a tátongó réseket,
De mi lesz, ha majd én is elmegyek.
Maradék énemmel útra kelek,
Csupán egy örvénylő időcsepp,
Múló pillanat, Fekete lyuk
Mi utánam marad.
AZ ELVESZETT IFJÚSÁG
Reszkető múltad átlépted régen
Megfakult árnyként ott hever mélyen
S csikorgó vasfoga lelkedbe váj
Mint tántorgó lidérc átszövi tested
S minden sejted szinte bele reszket
Mert vérző szívednek mély sebe fáj
Bár válladat nyomják a rád zuhant évek
El nem takarhatják a fagyos emléket
Mint vérszomjas farkas mögötted jár
Miért volt ez így Uram csendesen kiáltom
Fagyos sírba szülted sajgó ifjúságom
S romokba dőlt múltam jövőmre zuhant
Sándor Gyula: ÉVSZAKOK...
Menned kell, mert hát itt vagyok,
S nyomomban nyirkos zord fagyok,
Bújnak a hömpölygő fáradt ködökbe,
S a fákon a lombok dideregve, 
Simulnak egymáshoz utószor talán.
Menj hát testvérem ez már az én hazám.
Igen, tudom, tudom, már menni kell,
Indulnék is, de lábam nem visz el.
Ó csak láttad volna
a lángoló tavaszt, 
Mit rám bízott féltve - hogy dédelgettem azt.
s mind - mind mit ezernyi csókkal halmoztam el,
Veszítsem hát megint, cserébe semmivel?
Hagyjam itt mind azt mi eddig éltetett?
Mint édes forrás a csorduló eret?
Trillázó madarak, had hallom hangotok,
Mielőtt e szent földtől végsőn búcsúzok.
Mert messze délen másként zengnek,
S ott a dal csupán fülemnek - Hullámzó moraj.
Haj, beszélsz csak, haj,
S ki előtted leborult, mondd, tudtad e viselni úgy?
A vihart ki küldte rája mond perzselő sziket,
S a kövér szántókból
ráncos ugar földeket,
Hol véres patákkal a vad szomjan kóborolt.
mind ezt büntetlen ki tette felelj hát ki volt?
S pirkadtak bár néha kellemes napok,
De ah, ne gondold, hogy csak ezekről tudok.
Ne folytasd, kérlek, hisz így is fáj nekem,
Hiába tudnám, már úgy sem tehetem.
Mert ki hinné a hamis kutyának,
Hogy holnaptól tőle nyugton járnak.
Lám, a tarka bokrok vetkőznek a réten,
Elmúlt hát végleg, egyik legszebb évem.
S ha levették mind a lombruhákat,
Testvérem, - kérlek, altasd el-e tájat.
Had pihenjen mélyen, mint szunnyadó gyermek,
Felfrissülni egy új boldog kikeletnek.
Mely nem lesz majd talán oly szertelen
És simogatva lágyan szelíden,
Ébreszti az álmodó rügyet,
A nyújtózó hamvas réteket.
De indulok már, hisz időm lejárt,
forró szelek röpítnek sebesen,
Majd ráborult még egy szál hervadt virágra,
S csókolta fájón könnyesen.
És tétova némán az őszi csend,
A sárguló lombok közt elmereng. 
Itt ott még megkésett tücsök dalol,
Fázósan, - megbújva valahol...
1978
Egy esztendő negyven másodpercben
Link
Calendar Song (January, February, March...)
Link
HAJNAL
Harmat cseppbe zárt szivárvány pillanat
Vagy csupán egy apró türkiz fényű gondolat
Mely az álmos fűszálhoz tapadt
S ringatózva lágyan kecsesen
Csillog a selymes zöld fövenyen
A távoli horizont
Mint szerelmes ifjú elpirul
Amint az ébredő nap fátyla arcára hull
Majd feljebb szökken s fényét kitárva
Csókot lehel az egész világra
Mily bódító édes pillanat
Érzem amint bilincseim lehullanak
S a halomba hordott évek felett
Lelkem mint szabad madár ott lebeg
Elmaradnak mind a régi bajok
Amint egyre feljebb és feljebb suhanok
Alattam végtelen rétek és egek
Csábító hajnala integet
Még látom a harmatcseppeket
S a szemekre dermedt könnyeket
Az idő tudom felszárítja majd
HAJNAL AZ UTCÁN
Köröttem lángoló pirkadat a táj,
Az égen milliónyi szivárványfonál,
S midőn ébredni kezd az értelem,
S a tarka álmok köde elpihen,
Kitárja vértjét a fényes napkorong
Csupán egy megkésett denevér bolyong,
Gyors szárnya közt hűvösen átsüvít a lég,
Mígnem lágyan elfedé, a türkiz messzeség,
S valahol egy fáradt kémény küszöbén,
Megkopott bágyadt szürke füst halóz, henyél,
A harmatos világra tétován tekint,
Vár kicsit, majd nyújtózva elindul megint.
Az út porát kutatva kering a szél,
Hűs keze pajkosan lombokkal zenél,
Mellettem hallgatag szótlan emberek,
Sietnek, hajnalban ők is csendesek.
(1975 Budapest)
HAIKU CSOKOR
Nyári merengés
Merengő kék ég
Vágyként szálló fellegek
Velük lebegek
Az ősz
Egy tücsök dalol
Jajdulva sír a mező
Őszi szél suhan
Az elmúlás
A mélységbe néz
Megsárgult fáradt levél
Lehull az élet
HA RÁM GONDOLSZ MAJD ...
Ha rám gondolsz majd, nézz fel, mert én ott vagyok,
ahol az ég átkarolja a csillagot.
A tejút végtelen gyémánt fövenyén,
a galaxisok hömpölygő porködén,
lelkem ott száll majd, hol a végtelen
téridő a száguldó fényeken.
S a bíborban úszó, örvénylő fotonok
hívnak, és velük majd csendben összeolvadok.
Hogy hajadra hullva, akkor is érezzelek,
amikor többé már nem foghatom kezed.
S ha fázol is, ne félj, mert én nem hagyom.
Langyos napsugár leszek édes arcodon.
Hold fényén suhanva őrzöm álmodat,
hisz tudom, mindig is téged vártalak.
S ha elszólít tőled mégis majd az ég,
így örökkön örökké veled maradnék.
HOL VAN AZ ÚT?
Hol van az út, mit oly lázasan keresek?
Miért fedik el újra, és újra sötét fellegek?
S az égbe nyúló komor, zord hegyek,
Miért rejtik titkon az ösvényeket?
Miért ez a sötét, mikor fényre vágyom?
A verejték a gyűrött ágyon.
S az álmatlan éjek nyirkos csendje,
Fáradt lelkem könnyét az arcomra kenve.
Mint jeges fuvallat rám tapad,
Görcsösen szorítva torkomat.
Miért van, hogy mennék, de mégsem haladok?
S az összefojt, ragadós, nyúlós napok,
Mint sötét ingovány magukba szívnak.
És elvakítnak a hazug szavak,
Mit utánam hajítanak.
Hol van hát a béke, a szeretet,
Melyekkel megtöltöttem szívemet?
Talán elszórtam valahol az úton, s ez már a pokol?
Nem tudom, csak érzem, hogy szívem megremeg,
S a gyilkos közöny hangosan felnevet.
Jeges kezével belém karol,
"Nem látod ember? Nincs remény sehol!”"
Majd fájdalmas néma csend.
De messze valahol, egy apró fény feldereng,
Sápadt arcomon egy percre elmereng,
Majd átölelve, féltőn hozzám simul,
Gyötrelem, kétség, fájdalom, egyszeribe földre hull.
És érzem, hogy szabad vagyok.
„"Ne félj, én mindig veled maradok.”"
Igen, már tudom, s pirulva előveszem,
Féltve őrzött, ébredő hitem.
KEDVESEM
Csak járom az utcát, a csendet hallgatom,
Halvány sápadt fények rezzenek a havon,
Köröttem a város szunnyadva pihen,
Alszik a vágy, a gond, a szerelem,
És sértett szívekben a gyűlölet,
Mert reggelig még az is szendereg,
Szürkén simul fölibém a csillagtalan ég,
Talpamtól olykor felsikolt a jég,
Amint fogynak egyre az ábrándos méterek,
S vállamra pajkos hópihék telepszenek,
Rád gondolok kedves, bőröd illatára,
Édes ajkad forró, remegő szavára,
Amint bársony két karod lágyan átölel,
S tengernyi vágyak röpítnek egyre fel,
Hol mi vagyunk csupán, s a végtelen,
Lüktető, mámoros, boldog szerelem.
(1967)
KÖSZÖNÖM, HOGY VAGY NEKEM
Álmos homályban izzó égi fények
Messzi múltban szunnyadó emlékeim
Felétek nyújtom reszkető kezeim
Felhőkön sikló, bársonyos emlékek
Engedjétek szabadon sebzett szívem
Átfolytak rajtam a rohanó évek
Mielőtt még végsőn pihenni térek
Megfáradt lélekkel őrizem hitem
Elzúgta a harang életem delét
Lehullott szirma az égő pipacsnak
S kiszáradt kelyhéből az illata
S arcomon érzem féltő két szemét
Szerelmes kedvesem, hogy is hívjalak
Hisz te vagy életem örök hajnala
LEHULLT A FÁTYOL
Lehullt a fátyol vajúdó szívemben
S mögötte meztelen maradt
Sok összegyűrt eldobott megfakult gondolat
S vacogva összebújva
Fázósan reszketnek megsebzett perceim
Dohszagú feslett napokba bújnak
Majd évekké nyúlnak
Mint nyolckarú polip
Mindent átkarolnak
Hogy megfojtsák a tegnapot
Még itt vagyok
De félek
Mert nyirkos karjukkal engem keresnek
Hogy felfalják a mát
Majd a holnapot
Akkor - tudom hogy meghalok
Hát szoríts magadhoz
Még élni akarok
LEVÉL A FELESÉGEMNEK
Este van hát megint, csendes este van.
Felsír a müezzin az apró faluban,
S toprongyos vén hívek, esdekvén Allahnak,
A szent Mekka felé, mélyen hajlonganak.
Csak fölöttem szürke a csillagtalan ég,
Rám borul terhével a súlyos messzeség,
S magányos bolyongó, megsebzett szívem,
Hogy érted ég csupán, tudnod kell kedvesem.
És letépve gyászos függönyét az égnek,
Ismeretlen fényű új hajnalok jönnek.
Zörgő utak tűnnek, és végtelen folyók,
Kolduló gyermekek, nyomorult vén apók,
Pálmafák, és fogak közt csikorgó homok,
S a falvak csupán, mint pusztuló romok,
Lagymatag szamarak, mezítlábas népek,
A roskadt falak közt tétlen heverésznek.
Hajdan zöld mezők, már elhervadtak régen,
A Tigris Eufrátesz ringó bölcsőjében.
Itt vagyok hát megint, alattam a kerék száguldva suhog,
Mily távol vagy tőlem, de szerelmem mindig feletted ragyog,
És elkísér majd bárhová, miként hold szokta a földet,
S a róla hulló fényes szőnyeg, arannyal fedé léptedet.
Ásítva előttem a hatalmas sivatag,
Forró száraz mély sírjában ott szunnyad a mag,
S vele alszik a vágy az álmodozás,
A fájdalmas csend, az őrült rohanás,
A remény, hogy e kanyargós messzi végtelen,
Ott nálad végződik majd, melletted kedvesem.
1984 Bagdad
MAGÁNY
Mint ragacsos mézga úgy nyúlik a csend,
Csak a szürkülő alkony fénye dereng.
S az árnyakon ringó gondolatok,
Lágy puha rózsaszín álma imbolyog.
Hallgatag vágyak éveket nyelnek,
Csupán a kérges dohszagú percek.
Kiszáradt rozsdás vasfoga serceg,
Az ízekre rágott tegnapokon.
Dérködös lidércek szárnyai lengnek,
Fátyolos lomha vágyak integetnek.
Rám lehelnek, majd tovasietnek
Egy tétován sikló gondolaton.
Hervadó napjaim bilincsbe zárnak,
Odalöknek némán, a gyilkos magánynak.
Karmai mélyen a testembe vájnak,
S vérkönnyek hullanak arcomon.
Ülök az ágyon, s nézem a csendet,
A haldokló fény is csak némán reszket.
Mint aki minden reményt már elvesztett,
Tétován vibrál ablakomon.
MÁR ALKONYODIK
Szívem helyén ezernyi jajszó hörög,
Nyomomban elvesztett múltam dübörög.
Lihegve száguld meggörbült, ócska síneken,
Csikorgó, rozsdás, elnyűtt szekerem.
Árnyak és lidércek szikráznak,
Káprázat hegyeken másznak.
Felmegyek, de nincs helyem,
Őrjöngő vad orkán tombol a szirteken.
Zuhanok újra egy lavinába,
Ott állt fenn a lelkem, magamra várva.
Egy ócska, kopott kabátba, a jéggé fagyott könnyeken.
Ám el nem érhetem. Elnyűttem az éveket.
Megfeslett szívemet még tartom egy kicsit,
Már alkonyodik, összedőlt álmaim romjaiba botlom.
Most látom, csupán egy halom csonton,
Imbolygott végig eltévedt életem.
De nem kérdezem.
Kézen fog a csend, s én hozzá simulok.
MÁR NEM TALÁLLAK
Kiszáradt perceket morzsolok
Kezemből porként széthulló napok
Peregnek
S mint széltől űzött ködök hozzád sietnek
Majd megpihennek, hófehér válladon
Rólad álmodom
Lelkem kínjaival görgetek
Hatalmas, sziklákból rakott időhegyeket
Halomba hordott éveket
Taszítok félre
Azt remélve
Hogy vársz valahol
De csak a csendd dalol, s a lüktető erek
Duzzadó sejtjeimet
Lávaként égetik
S a régen elapadt
Könnyekre tapadt
Már minden
Mi belőled megmaradt
MESSZE VALAHOL
Elpihen az éj a szendergő tájon
Rám hull az esti csend, akár az álom.
Szerelmes virágok mézillata leng,
s mámoros tücskök bús éneke zeng.
Sötét ködökön túl, messze valahol,
múltba zuhant évek árnyai alól,
felsír egy dal, a reszkető húrokon.
Hogy honnan szól? Talán már nem is tudom.
Csak érzem, ahogy mélyen felkavar,
minden ritmusa a szívembe mar,
a feltépett, sajgó, lüktető sebek,
fájdalmas, forró könnyeket vérzenek.
Egy édes nyári éj porlepte fényei,
melynek hevét a múlt lassan elnyeli.
Ám ki tudja miért, néha fellobog.
S megfáradt szívem hangosan dobog,
majd szótlanul újra elcsendesül,
nem sír, csak mélyen, egészen belül.
MIVÉ LETTÉL VILÁG
Felém nyújtva meggyötört, kérges tenyerét,
sivár, végtelen magányra hívott meg a lét.
Hajnal volt még, vajúdó életem hajnala.
Sírtam volna, ám tudtam, senki sem hallana.
A megkínzott szeretet, csak távolról jajgatott,
majd vérző sebeimet látván, csendben hallgatott.
Hűvös közöny tépte, kisem nyílt virágom,-
mivé lettél világ? Egy szétporladt álom.
A táncoló tegnapok sírját már megásták,
a becsvágy, a kapzsiság, s mind, kik sosem látták,
a mámoros tavaszt illatos ágakon,
most ujjongva tort ülnek sivár hantodon.
A mammon tüzét körbeállva, zsíros pecsenyéken,
s az orgiává züllött, szétfeslett erényen,
tipornak vad, őrjöngő, bódult révületben,
s nem tudják,- lelkük már rég meghalt- szépen, csendben.
MOST EGY VAGYOK VELED
Szürke percekre csókolt harmatcsepp mosolyok,
Terád gondolok, szívemben itt ragyogsz.
S mint felhőtlen nyári ég,
Úgy borulsz fölém kék-madár szárnyakon.
És édes vágyakon veled suhanok,
Az illatodba vésett tavaszt dúdolom.
Angyalok dalát, ajkadról pengő hárfa húrokon,
Búzavirág lelked fölöttem pipacs szárnyakon kering.
S kacéran legyint a múló pillanat,
Most egy vagyok veled.
S lüktető szíved testemben dobog.
MONDD MIT ÉR
Köröttem, lelkem szülte kínok hevernek,
S mint éhes farkasok, vérszagra gyűlnek,
A felrepedt, sajgó gondolatok.
Múltam és jelenem, ugyan mit értek?
Kiszáradt meder, minden mit ígértek,
Az elsuhant évek, - hallgatok.
Vad villámok cikáznak fenn a magosba,
Kövér felhőket hajtva, ostorozva,
Mégis nekem fáj, - csendben jajgatok.
Hegycsúcsok ormán, éles bérceken,
Pára szagú, nyirkos völgyeken,
Csak most látom, mindez én vagyok.
Összetört álmok, rám zuhant vágyak,
Szorítják torkom, nyomják vállamat,
S felkelnék, de már nem tudok.
NE LEGYEN TÖBB GYŰLÖLET
Sápadt felhőkbe zárva küldöm csókomat
Hogy ha eső hull rád, csókolja arcodat
Lángoló szívem tüzével táplálom lelkedet
Hozzád simult életemmel őrzöm életed
S csak azt kérem tőled, hogy úgy szeress
Őszintén, ahogy szeretni érdemes
És átkarol majd minket egy végtelen jelen
Az idők roppant súlyát már észre sem veszem
Bár köröttünk tombolva száguld a féktelen világ
Lelkünkben béke van, örök tavasz, cseresznyevirág
S ha elhervad majd, mi akkor is lágyan tovább suhanunk
Átnyúlik téren és időn csillagporos, végtelen utunk
Két összeforrt kéz leszünk, eggyé vált gondolat
Messze nyúló fénysugár a türkiz ég alatt
Mely átfonja majd szelíden a háborgó földet
Hogy ne legyen több gyűlölet soha, soha többet.
NE SÍRJ KICSIM, NE SÍRJ! - Megható történet
"Kedves olvasó! Ha úgy érzed, ez a történet rólad is szólhatna, ha akár egyetlen esemény, vagy érzés ismerősnek tűnik, mert magad is megélted már, akár mint szülő, akár mint gyermek, akkor kérlek, olvasd el újra, mert azt akarom, hogy megértsd. Minden kisgyermek egy-egy csoda, gyönyörű ajándék, melynek ragyognia, és virulnia kell. Ne hagyd, hogy akár csak egy is közülük, áldozattá legyen."
/A szerző: SÁNDOR GYULA/
NE SÍRJ KICSIM, NE SÍRJ !
Az őszi eső kövér cseppjei, kitartóan ostromolták az osztályterem ablakát, majd sebes futással, iramlottak, egyenesen lefelé, a kiálló, rozsdásodó párkányra. Folyton megújuló, zegzugos ösvényeket hagyva maguk mögött, az áttetsző üvegen. András merengő tekintettel szemlélte a látványt. Gondolataiban égbenyúló bérceket, zúgó patakokat formált, a gördülő cseppekből, szárnyaló képzelete. Nem hallotta, a termen lassan végighömpölygő, morajlásszerű nevetést. Ági néni, a matematika tanárnő, csípőre tett kézzel, már egy ideje rászegezte szúrós tekintetét.
- Tehát nem tudod! - csattant fel, szinte sipító hangon. Arca egészen kipirosodott az ordítástól.
- Bo-bocsánat, tessék? Nem értettem mit tetszett kérdezni.
Az osztályban kitört a harsány röhögés. A lármát kihasználva, a töltőceruzákból, rizsszemeket köpködtek felé.
- Mi a fenének vagy te itt egyáltalán? Mit gondolsz, miért jártatom a számat? Hát azért, hogy az ilyen hülyék is megértsék, mint amilyen te vagy. Csak bámulsz üres tekintettel a semmibe. Kíváncsi vagyok, mi lesz így belőled? Tehát még egyszer megkérdezem, az előbb magyaráztam el, a törtek szorzását, most tőled szeretném hallani!
- Háát, é-én, szóval, igazán megígérem, holnapra megtanulom, de-de most véletlenül nem hallottam. Kérem, ne tessék rám haragudni, máskor nagyon fogok figyelni.
- Ennek igazán örülök, de most hozd ki az ellenőrződet, mert ez a tudás nálam elégtelen.
Megértetted?
Szemei, mint apró kis ékkövek, alig észrevehető csillogásba kezdtek. Pedig teljes erővel összeszorította a fogait, de a könnyeket már nem tudta megállítani. Nem akart ő sírni, dehogy is akart, hiszen tudta, hogy így még jobban kinevetik. Talán, ha a tegnapi nap emlékei nem villannak be hirtelen olyan élesen, akkor most biztosan le tudta volna győzni az árulkodó könnyeket.
Az iskolából hazafelé, megállt néhány percre focizni a téren, de a labda szürke foltot karcolt a cipője orrába. Az apja rideg pillantást vetett, a lehorzsolt cipőre, majd szemében, a már oly sokszor látott gyűlölettel, maga elé intette. Az első hatalmas ütéstől a földre zuhant, de nem hagyta abba, a földön is tovább ütlegelte, rugdosta, és ami a legjobban fájt, mindezt a barátja előtt. Szerencsétlenségére ugyanis, Dezső is ott volt vele. András nem szerette, ha a barátai átmennek hozzá, hiszen sohasem tudhatta, mire érkezik haza, de most mégis megengedte neki. Tudta, hogy ez nagy hiba volt, de már késő. El kellett viselnie ezt a szégyent, amint ordítozva, mindenféle trágár szavakkal illetik, rugdossák, és megalázzák, éppen az egyik legjobb barátja előtt.
- Nem most kellene bőgnöd! Miért nem akkor bőgtél, amikor nem figyeltél? - hallotta a tanárnő éles hangját.
- Remélem, a szüleid alaposan megszidnak majd! Azt hiszem, rád férne.
Megszidnak? - Ismételte magában, eltűnődve, a szavakat. Elképzelte, az apja tekintetében szikrázó vad dühöt, amint részegen neki fog esni. Talán anyu is otthon lesz, és megint kimenekít, mint már oly sokszor tette. Talán? Akkor lehet, hogy néhány ütéssel, vagy rúgással megúszom. Csendesen ballagott hazafelé, a sártól ragacsos utcán, a sikítva kergetőző osztálytársak között. A szaladgáló gyerekek cipőjéről felcsapódó barna massza, telefröcskölte a ruháját. Milyen jó is lehet ilyen boldognak lenni. Otthon, biztosan, az anyukájuk, és az apukájuk is átöleli őket. Este talán, még társasjátékoznak is, vagy az is lehet, hogy beszélgetnek. Vacsorakor körbeülik az asztalt, és mosolyognak. Milyen szívesen cserélnék valamelyikkel...
Nekem miért nem ilyen az otthonom? Miért haragszik rám ennyire az apukám? És miért bánt engem mindenki? Hiszen én senkit sem bántottam. Kedves jó nagyi, drága mamikám, olyan nagyon szerettelek, de te mégis meghaltál. Nem kellett volna még elmenned. Annyira hiányzol nekem. Annyira hiányzol.»
Szemeiből most már megállíthatatlanul záporoztak a könnycseppek, végigfolyva sártól maszatos arcán. Már nem tudott parancsolni az érzéseinek. Csak zokogott és zokogott. Remegő kis teste meg- megrándult a lelkéből felszakadó fájdalomtól. Nem, nem a veréstől félt, ami otthon várta, hanem a szeretet iránti olthatatlan, kínzó vágy égette keserű szívét.
Emlékszem kedves mama, amikor egyszer feljöttél értem, hogy elvisztek pár hónapra, Vásárhelyre. Aznap éjjel, sajnos ismét bepisiltem. Kilenc éves koromig ez gyakran előfordult, pedig én annyira vigyáztam. Az apu megint azt ordította, "Te rohadt állat, rosszabb vagy, mint egy állat, még a disznó sem hugyozik oda, ahol alszik." És azzal ismét ütni kezdett. Sírva könyörögtem, higgye el, én nem akartam, tényleg nem akartam, és nem tudom, miért történik ez velem, de csak tovább ütlegelt. Az ütések is fájtak, de gyűlölettől izzó tekintete, szinte égette, a szívemet, és a lelkemet. Drága mama, egyszer csak ott termettél. Kirohantál a szobából, és félre lökted őt. Pedig nem voltál sokkal nagyobb, mint én, hiszen olyan törékeny kis alakod volt. Szorosan magadhoz öleltél, és végtelenül gyengéden azt suttogtad a fülembe, "ne sírj kicsim, ne sírj". Milyen különös érzés volt. Körülöttünk, az édesapám tombolva szitkozódott, öklével a konyhaasztalt verve, belőled pedig, valami hihetetlen nyugalom, és békesség áradt. Apa, szerencsére soha sem süllyedt annyira mélyre, hogy téged is megüssön, de éreztem, még ezt is vállaltad volna. Senki nem szeretett engem annyira, mint te és nagyapa, és talán soha nem is fog. Bárcsak veletek maradhattam volna! A papa megmutatta, ahogyan a házatok előtti, terebélyes vizesgödörben, "cigányérben" törekből, és agyagból vájkot vetnek, a környékbeli cigányok. Ebből építkeztek a város szélén az emberek. Töreket szórtak, a nedves, sárga iszapos sárba, majd mezítláb taposni kezdték. A lábukat, sőt szinte egész testüket vastagon bevonta a ragadós anyag. Az így előkészített masszát azután fakeretbe nyomkodták, végül sorba rakva, megszárították a napon. Én pedig, amikor a csorda már elvonult, tehénlepényt szedtem, mert arrafelé ezzel súrolták át hétvégeken a döngölt szobát. Gyönyörű szabad élet volt, boldog voltam, és nem kellett félnem semmitől. Este, a petróleumlámpa vibráló fényénél tanítottál imádkozni. Mindig lefekvés előtt. "Mi Atyánk, ki vagy, a mennyekben..." Még most is hallom, ahogy együtt mondjátok a papával. Nem is tudom, hogy fért el annyi szeretet abban a kicsi házban.
Az eső közben elállt. András befordult jobbra, a Vörösmarty utcába. A távolban, az utca végétől nem messze, látszottak, a tarka színekbe öltözött, rákoshegyi erdők, őszi lombjai. Itt lakott ő is, alig néhány háznyira a lőrinci úttól, melynek túloldalán már nem voltak házak, csak az a hívogató, vadregényes világ. Ha tehette, mindig kiment oda. Nagyon szerette a természetet, különösen tavasszal. Az édes illatot árasztó, selymes sokszínű mezőt, mely az erdők között húzódott, benne, a hosszú nyelvükkel nektárt szürcsölgető, pihe szárnyakon libbenő ékköveket, a pillangókat. Minden állatot, a barátjának érzett. Tudta hol fészkelnek a madarak, azt is, melyik fészekben, hány fióka növekszik, hogy hol vertek tanyát, idén a rókaszülők. Sokszor megleste már, a pajkosan hancúrozó kölyköket. Úgy gondolta, ő is ide tartozik. Itt elfogadják, felhőtlenül boldog, és szabad lehet. A madarak, egyedül csak neki dalolják gyönyörű, sokszínű éneküket. Itt találta, a rekkenő július is, amikor álmosan úszó, bolyhos felhőpihék fodrozzák, a türkizkék eget. Érezte, amint a langyos nyári szél pajkosan nyargalász, a lágyan ringó rónaságon, végigsimítva a bőrét és a haját, s nézte, amint iramló futását, lassan elnyeli a vibráló messzeség. Nem szerette, ha társaság vette körül, mert nehezen tudott feloldódni. A kellő bátorságot, hogy elfogadtassa magát, apja már régen kiverte belőle. Itt azonban szó sem volt ilyesmiről. A szöcskék a karjára ugrottak, időnként egy-egy fáradt lepke is megpihent az ujján, sőt, egyszer, egy jókora mezei nyúl is ott legelészett, alig néhány méternyire tőle.
Nyikorogva fordult meg sarkában a rozsdás vaskapu. Csak egyszerűen be kellett tolni, már régóta nem volt rajta kilincs. Amint a veranda lépcsőjén lassan araszolt felfelé, minden szívdobbanása hangos zakatolással lüktetett a fülében. A levegőt is egyre sűrűbben kellett kapkodnia, a torka pedig, teljesen összeszorult, amikor remegő kezével benyitotta az előszoba ajtót. Nem volt bezárva. «Istenem, itthon van és sehol sem látom az anyukámat.» Fejétől, a talpáig, jéghideg fagyos fuvallat járta át az egész testét.
-Te vagy az András? Mi van? Nem tudsz köszönni?
A szobaajtóban apja támolygó alakja jelent meg.
- Hogy a fene egyen meg, te rohadék! Hát ezért dolgozom én, mint egy állat? Ennyibe becsülöd a munkámat? Hogy néz ki a ruhád? De majd én megtanítalak, hogy kell megbecsülni a szüleidet. Bele verem abba az ostoba fejedbe, abban biztos lehetsz.
A kisfiú szemei, mint ragyogó gyémántok, ismét csillogni kezdtek.
- Mozdulj már meg! Mi a francra vársz?
De lábai nem engedelmeskedtek. Hiába próbálkozott, odaszegezte a remegő félelem. Egyetlen szót sem tudott megformálni dermedt ajkain. Ne sírj kicsim, ne sírj! - csendült fel valahol lelkének rejtett mélységeiben az oly annyira imádott hang, a drága mama örökre megőrzött forró szeretete. Ez a hang, lassan újra élettel töltötte meg törékeny testét.
Csak most eszmélt rá, hogy a földön fekszik. Érezte apja borgőzös leheletét az arcában. Az ütlegektől egész teste sajgott, de már nem sírt, csak várta, hogy egyszer vége legyen.
Ne félj mama, én soha nem leszek ilyen! Megfogadom neked, hogy soha. Én úgy fogom majd szeretni a családomat, ahogyan tőled láttam.
Az egyik rúgás a fejénél találta el, közvetlenül a szeme alatt. Érezte, az arcán lassan lecsorduló meleg vért, a szoba pedig hullámzó, forgó, imbolygó táncba kezdett, majd hirtelen sötét, békés csend vette körül.
(2005. 02. 08.)
KEDVES LÁTOGATÓM! KÉRLEK VIDD MAGADDAL EZT A TÖRTÉNETET... TERJEDJEN, MINT AZ ÁRADAT! KÖSZÖNÖM!
OKTÓBER
Fázósan megbújó didergő levelek
Siratják megsárgult haldokló testüket
S a lomhán hömpölygő nyirkos ködök
Szétfolynak a megszürkült dombok között
A rét halványuló kifakult színeit
Dübörgőn száguldó vad szelek tépdesik
Messze tűnt az édes mézillatú nyár
Pompázó ruhája rég kifeslett már
Borzongó tanyák hallgatag magánya
Ásít a végtelen reszkető pusztába
Az udvar is üres már a jószág sem mozdul
Sápadt gyertyaláng int némán az ablakból
A kopott kolompot is csupán a szél rázza
Csak a komondor bolyong éberen vigyázva
Megpihen az ősz a szunnyadó fákon
Dérködös álmot hintve szét a tájon
ÖRÖKKÖN ÖRÖKKÉ
Ha rám gondolsz majd nézz fel, mert én ott vagyok,
ahol az ég átkarolja a csillagot.
A tejút végtelen gyémánt fövenyén,
a galaxisok hömpölygő porködén,
lelkem ott száll majd, hol a végtelen
téridő a száguldó fényeken.
S a bíborban úszó, örvénylő fotonok
hívnak, és velük majd csendben összeolvadok.
Hogy hajadra hullva akkor is érezzelek,
amikor többé már nem foghatom kezed.
S ha fázol is, ne félj, mert én nem hagyom.
Langyos napsugár leszek édes arcodon.
Hold fényén suhanva őrzöm álmodat,
hisz tudom, mindig is téged vártalak.
S ha elszólít tőled mégis majd az ég,
így örökkön örökké veled maradnék.
AZ ŐSZ
Halk sóhaj a néma csendben,
Zizzenve hulló sárga falevél,
Édes csókját már a nyárnak,
Elvitte rég, a zúgó ősz szél.
Rekedt varjak kárognak a tájra,
Szikkadt torkukban a hang, nincs remény,
Bús merengés száll a csupasz fákra,
Tudatlan, támolygó lidérc az erény.
Forró könnycsepp hull a földre,
Egy ősz anyóka a padon,
Édes álom száll a csendbe,
S letűn egy régi alkonyon.
S mint röpülve szárnyal az idő,
Barázdált, kérges, megtört a tenyér,
S nehéz már a padlás, a lépcső,
Egyre több lesz a pincébe a szén.
Egykor zöld fűszálak merednek az égre,
S imbolygó árnyuk harmatról mesél,
Üszkös száraz testük hamvadó körébe,
Lassú méltósággal elpihen a dér.
ŐSZI TÁJ
Reszket a csend a nyújtózó ködök felett.
A sok megfáradt levél,
mint könnycsepp megremeg,
majd sápadtan lehull.
Távol az álmos alkonyat,
a didergő felhőkre simul,
s a fázós ágakat
lassan átfonja az ősz..
Dérszagú hajnalok ébrednek
a haldokló füveken.
S a távoli hegyeken,
darvak hangja integet.
Szárnyukba fogván a déli szelet,
a morajló tengerek
csábító zúgását keresik.
Csupán egy aprócska rigó matat,
a mezítelen, szégyenlős bokrok alatt,
hol akad még néhány falat,
a gőzölgő avaron.
SÉTA A KORZÓN
Megyünk kéz a kézben, meg megállva,
Ránk borul csendesen, az alkony izzó fátyla,
S míg fürdik a táj a langyos estben,
csillagok gyúlnak a végtelenben.
Te mosolyogsz kedvesen, mint virág a tavaszra,
Mint lágyan zengő madárdal, nyári pirkadatra,
Kérlek, jöjj kedvesem, jöjj kicsit közelebb,
Köröttünk a város szunnyadva, szendereg,
S fodrai lent a vén Dunának,
Csendes sóhajjal partra szállnak.
Mily szép is most itt lenni veled,
Érezni édes forró leheleted,
Remegő ajkad lángoló tüzét,
Mely kioltja bennem a szenvedést.
Álom, vagy valóság, már nem is tudom,
Csak azt, hogy maradj még, azt akarom,
Hogy elébed állva, boldogan csendesen,
Azt mondjam, szeretlek, - szeretlek kedvesem.
1987. Budapest
SZERELMEM ALFÖLD
A kiszáradt, szomjas rét, gomolygó porködök,
halk sóhajként libbenő fátylába öltözött.
Amint a nyári szél pajkosan szaladva,
itt-ott belemarkol az izzó homokba.
Hallgatom a csendet, kalászok ringását,
szél borzolta jegenyék zörgő susogását,
miközben léptemet a bágyadt, forró sziken,
a távolban vibráló falu felé veszem.
Idegennek e táj, semmit sem mondana.
Nekem gyermekkorom szerelmes otthona.
A hallgatag tanyák hívón integetnek,
mogorva kutyáik néhol rám ismernek,
hisz háborgó lelkem itt sokszor megpihent.
E végtelen rónán, hol átölel a csend,
mely titkon egyedül, csak nekem dalol,
lángoló pipacsok szirmai alól.
kérges tenyerek szorítják meg kezem.
A becsület fényét még érezhetem,
Amint, a cserzett arcokból tündöklő szemek,
gyémántként csillogó tükrébe nézhetek.
Múltam gyökeréhez, ha néha visszatérek.
Alföld, szép szerelmem, édes emlékek.
Kisteleki utcák, ti őrzitek álmom.
Bíbor ködben úszó, rég volt ifjúságom.
TALÁN
Az őszi napfény lágyan a didergő földre hull,
Páraszagú dohos sóhajt lehel a nyirkos avar.
Az elmúlás lidérce a sajgó levelekbe mar,
S vonagló testük egy végső táncban elcsitul.
A dühöngő szél a tépett szirmokat gyalázza,
Jajgat a csend az időszáguldó patái alatt.
S a harmatos múlt szivárványa messze elmaradt,
És kifosztott lelkemet már semmi sem vigyázza.
Hová lettél ezer fénnyel égő lángoló ifjúság,
Lábam alatt kiszáradt álmok csontjai ropognak.
S az elhamvadt vágyak sápadt tüzei lobognak,
Gomolygó füstjük átjárja bőrömet s arcomba vág.
Szívemet a lét még tartja kicsit,
Bár itt-ott már néha imbolyog.
Ám lehet, csak rajtam mosolyog,
S kitárja majd ismét szárnyait.
A VERS
Tarka szóruhákban pompázó gondolat,
Mely úgy tör fel a mélyből, miként forrás fakad.
Széthinti lelkünk fájó sebeit,
Az örömkönnyek boldog cseppjeit,
S szívünk rejtett kincseivel dúsan megrakodva,
Szárnyaló sasként tör fel a magosba,
Majd egy röpke perc,- és fáradtan lehull,
Mint arcunkon a mosoly, lassan elcsitul
Olykor fagyos lehelet, dermedten csikorgó hó,
Másszor lágyan csengő, hullámzó halk muzsikaszó,
Amint féltett titkainkból egy apró darab,
Felszakadva lassan a felszín felé halad,
Hogy megfesse a világ szürkülő egét
És betöltse fénye, minden szegletét
S hol végigzúdul e szikrázó szópatak
Életre kel tőle sok hervadó gondolat
Ez hát a vers, szavak gyújtotta láng, mely sistereg
Olykor meg édes méz, mely lelkünk mélyéből pereg.
A VIHAR...
Gyűlnek már, gyűlnek már sűrű nagy halomba,
Kövér dölyfös felhők kéjes esti torra.
Mert elfedé már az éj a lángoló napot,
Mely, hogy szét nézhessék köztük rendet rakott.
S éltető hevének csillogó patakja,
Szabadon folyhassék, a zöldellő tavaszra.
Most örvendenek, lucskosan nagyokat dördülve,
Cikázó vad fényes vonókkal hegedülve.
S jeges leheletük iramló futással,
száguld a lombok közt sajgó pusztítással.
A szelíd békés vizek, futva menekülnek,
S a hosszú sima parton holtan elterülnek.
Majd vissza csúsznak lágyan a testvér habokba,
Hogy űzött vadként szálljanak ismét a magosba.
(1975-76)
1
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Sándor Gyula |
|
|
|
|
|
Offline
