Belépés
menusgabor.blog.xfree.hu
"A világ pocsolya, igyekezzünk megmaradni a magaslatokon." / Honoré de Balzac / Menus Gábor
1940.08.11
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
Lampért Géza versei
  2019-08-07 22:00:03, szerda
 
 




LAMPÉRT GÉZA VERSEI - Válogatás


Dr. Lampérth Géza (Mencshely, 1873. október 23. - Budapest, 1934. november 18.) költő, író, színpadi szerző. Az Országos Levéltár tisztviselője, a Petőfi Társaság főtitkára.

Az első verse negyedik osztályos diák korában jelent meg Tihanyi álnév alatt a Vasárnapi Ujságban (1890), amelynek attól kezdve munkatársa volt. Sokat írt a Pápai Lapokba és egy évig mint főmunkatárs szerkesztette a Pápai Független Hírlapot. Később szinte az összes számottevő fővárosi szépirodalmi lapnak dolgozott. Tárcákat írt a Budapesti Hírlapba és a Magyar Újságba, történelmi rajzokat és elbeszéléseket a Magyar Leányokba, rendszeres krónikákat a Politikai Ujdonságokba.

A századelő egyik népszerű írójaként a hivatalos ízlést követő hazafias verseket, elbeszéléseket, regényeket, népszínműveket írt.

Nemzeti szellemű, hagyományos stílusú költő volt. A nagyváros rajongóival szemben a falu világát dicsőítette. Idealizált szellemben szólt a magyarság ezeréves múltjáról; különösen a kurucvilág, a negyvennyolcas idők és a trianoni megalázás emlékein merengett el.








ASSZONYOK


Ahogy én egyik szememmel látom:
De nem esnék meg a szép világon
Sok szomorú és csúf dolog -
Ha nem volnának itt csupa vágyból,
Hiuságból és csapodárságból
Alkotott - démonasszonyok.

De ahogy másik szememmel látom:
Bizony megesnék e szép világon
Még több szomorú csúf dolog -
Ha nem volnának csupa türésből,
Egyszerüségből, hitből, hűségből
Alkotott - angyalasszonyok.







A BALATON PARTJÁN


Itt állok a parton. Borongó az éjjel...
A lehajló nád-szál bokrétás fejével
Habjai a tónak,
Mint szerelmes párok, zsongva csókolóznak.

Hallgatom, hallgatom a habok zsongását,
És lelkemet édes érzések hatják át;
Az elmúlt időnek
Kedves emlékei mind, mind elém jönnek.

S míg így elmerengek, kiderül fönn az ég,
Fejem fölött ezer kis csillag-lámpa ég -
Ezer kis szövétnek,
S az égi világnál magam körülnézek...

Ki bántotta Bacchus fölszentelt bérczeit?!
Vagy tán eltévedtem, idegen hely ez
Nem, nem hisz' jól látom
Vén diófáinkat amott a dombháton.

Az öreg diófák épp olyanok, mint rég',
De hol a lugas és a kedvtermő tőkék?
Puszta oldal s tető,
Ezt eke hasgatja, ott árvalány haj nő.

Elborul a lelkem... s fájdalmas jajára
Megzendül "Tihanynak riiadó lánya";
Olyan bús az ének:
"Sujtó keze jár itt ég s föld Istenének".

1890







BORHIDAI MIKLÓS EVANGÉLIKUS PRÉDIKÁTOR EMLÉKTÁBLÁJA


",,Kinek nevét kemény kőbe véstük itten:
Isten szolgája volt, nagy, erős a hitben.
Szenvedett hitéért gyötrelmes rabságot,
De halálig híven, rendületlen állott.
Földi porsátora roskadott csak össze,
Lelke példát adva él köztünk örökre!""

Forrás: Orbán Róbert facebook-oldala







DAL A ZÁSZLÓRÓL


Háromszínű magyar zászlónk
Mikor látjuk lengeni:
Szívünk tűzzel és a lelkünk
Imádsággal van teli...
Mint nemzeti szentség előtt
Levesszük a kalapunk'
És érezzük: e szent jelben
Egyek - magyarok vagyunk!

Háromszínű lobogónkon
A piros szín mi nekünk?
Hősi vérünk, amit bőven
Hullatott itt nemzetünk.
Tenger vérünk hullt e földért
Hosszú ezer év alatt...
A piros szín azt lobogja:
- Miénk e föld s az marad!

Háromszínű lobogónkon
A fehér szín mi nekünk?
Minden harcban makulátlan
Lovagi becsületünk.
Gázolhattunk vérbe, sárba -
Poklok minden undorát,
Becsületünk, mint a kócsag,
Fehéren szárnyalta át!...

Háromszínű lobogónknak
Üde zöldje mi nekünk?
Minden gyászos hervadásban
Zsendülő kikeletünk.
Reménységünk örökzöldje,
Mely nem ismer zord telet.
Ha megtépik, újra zsendít
Egy helyett száz levelet!

Háromszínű lobogónkat
Cserkoszorú övezi.
Hívására álltak talpra
Nagy időknek hősei,
Véle szálltak, hogy megvédjék
Ezt az ősi szent hazát
S vagy meghaltak, vagy kivívták
Szabadságát, igazát.

Háromszínű magyar zászlónk,
Mikor látjuk lengeni:
Szívünk tüzel és a lelkünk
Imádsággal van teli...
Mint nemzeti szentség előtt
Levesszük a kalapunk'
S esküszünk, hogy e szent jelben
Vagy győzünk, vagy meghalunk.







DALOK A SZILVÁSBÓL


I.

Itt, a kis ,,hétszilvafás"-ban,
A zúgó Bakony aljában,
Zsongó Balaton felett -
Napsütésen hanyattfekve
Szép iratos vadfüvekre
Hajtom fáradt fejemet.

A szivemből dalok zsonganak...
- Fájó szív, ha bánatodnak
Egy-egy írt, nyugalmat ád:
E helyet áldd, itt születtek,
Szép iratos vadfüveknek
Érzed bennük balzsamát.


II.

Felettem bólongó öreg szilvafák ti,
Arczom simogató illatos virágok,
Emlékezve sok itt elsirt szenvedésre:
Ugy-e, csudálkoztok, hogy engem is végre
-Nyugtalan, bús vándort - megpihenni láttok,
Víg-boldognak láttok?

Kérditek titkát az édes változásnak.
Hol a bűvös dal, mely méltón zengené el?
- Várjatok....Majd egyszer jön velem Valaki,
S minden dalnál szebben el fogja mondani:
Dobogó szivemen dobogó szivével,
Szerelmes szivével...







ÉJJEL.


Hányan vagyunk, testvér, hányan:
E zord téli éjszakákban,
Kiket elkerül az álom.
S hánykolódva gyűrött ágyon
Ráz a láz - meleg-hideg
S megfeszül minden ideg.
Es sóhajtunk és nyöszörgünk,
Imádkozunk, átkot dörgünk.
És enyhülést nem bír adni
És nem akar megvirradni
Gyehennás zord éjjelünk.
Este holt fáradtan fekszünk
S még fáradtabb lelkűnk-testünk
Reggel, mikor fölkelünk.
S hány testvérünk, oh jaj, hány van:
E zord téli éjszakákban
Fejét lehajtani hova.
Kinek nincs már otthona.
Egyik búvóhelyet keres,
Mást kínoz bot és deres.
Egyik börtön vackán senyved.
Mást emberszörny-dúvad kerget.
Egyik lelki-gúzsba kötve,
Másik szembe-szívbe köpve.
Egyik - harmatos lánysága
Bimbójában törve sárba.
Másik - anya. Toll nem bírja
Pokla kínját hogy leírja.

Behunyjuk könnyes szemünket,
Csitítjuk lázas szívünket.
Idézünk földet, eget,
Kiáltunk a süket éjbe:
Van-e Isten még az égbe'
S földön emberbecsület?
És nincs, nincs, nincs felelet.

(1919. február.)







HAZAFELÉ


Mögöttem a dús, kulturás Nyugat,
Tartok vissza Keletnek.
Nyár tüzében csilló aczélutak
Hazám felé vezetnek.
Uti táskám' kövérre új írások
Szellemkincse dagasztja,
Lelkemben új látások, új tudások
Fénye lobog magasra.

Ha kinézek a kocsim ablakán,
Bús fia én Keletnek-
Kémény-erdős nagy városok kaján
Gúnynyal felém nevetnek.
Könyves táskámba talán belelátnak
S a lelkem műhelyébe?
És - úgy hallom, -hogy reám kiabálnak,
Keleti bús légényre:

Miért jövel? - És már ha itt valál,
Miért igyekszel vissza?
Mi vár Nyugat szellemkohóinál
Fellobbant lángjaidra
Ott, hol a szikes, törpe rónaságon
Még olajmécsek égnek?...
Nem lesz nyugtod... sóvár nyugati álom
Örökké üldöz téged!

Összehuzódom... Szivem megremeg
E gőgös fölény súlyán.
...Távol kalászos mezők intenek,
Rétek illata hull rám...
--Dobáljatok csak, büszke kultur-várak
Gőzzel, villámmal, fénynyel,
Hazám rónái majd visszadobálnak
Borral, hússal, kenyérrel.

*

HEIMWARTS


Hinter mir der westliche Kulturland,
bin unterwegs nach Osten.
In Sommerhitze blitzt der Schienenstrang,
und die Telegraph Pfosten.
Die Reisetasche ist voll frischen Schriften,
voll gebauscht von Geistesschatz,
die Seel‘ ist voll mit neuen, hellen Ansichten,
und in der Höhe entfacht.

Wenn ich an Wagenfenster rausschaue,
trübseliger Sohn der Osten, --
mit Kaminwäldern volle Grossstädte,
die mit Hohn, an mich Lachen.
Vielleicht blicken sie in volle Mappe rein,
in Werkstatt meiner Seele?
Und - höre es, -- als wäre ich das Ziel sein,
der Ostmensch, ohne Strähne:

Warum bist gekommen? -- ‘d wenn schon da bist,
warum gehst wieder zurück?
Was wartet nach Westens aktiven Dienst
entfachtes grosses Werkstück,
dort, auf, dem winzig salzige Ebene,
wo noch Öllampen brennen?
Findest keine Ruhe, wo die Westliche Träume,
dich immer plagen werden.

Ich riss mich zusammen ... das Herz zittert,
von dieser Überheblichkeit.
... dort weitab die Ährenfelder winket,
Wiesenbriese spüre von Weit ...
werft nach mir, ihr stolzer Kulturbürge,
mit Dämpfen, Blitzern und Lichtern,
was die Heimat euch zurückwerfen würde,
Wein, Fleisch ‘d Brot vom reichen Ernten.

Fordította Mucsi Antal - Tóni







KARÁCSONY ESTE


Karácsony este, gyertya-gyujtásra
Csituljon el a köznapi lárma.
Szenderüljön el bú s gond a sziven.
A csüggedt lélek tekintsen égre,
Hol betlehemi csillagok fénye
Ragyog szelíden.

Karácsony este, gyertya-gyujtáskor
Közelebb hozzánk az ég, mint máskor.
S áldó angyali titkon lejőnek.
Érkezésüket csendben virraszszuk,
Durva lármával el ne riaszszuk
Valahogy őket...







A MAGYAR FÖLD NÉPÉHEZ


...Ős rögödből minden éltet
Munkád hoz elő
Te vagy az ős magyar lélek
S magyar őserő...

Áldom, míg tart szívverésem,
Kaszád és ekéd.
Testvér, forró köszöntésem
Kiáltom feléd.







NEM LEHET!


Orvok cselén tőrbe estünk,
S vérzik bár a lelkünk-testünk,
Föl a szívvel, magyarok!
Föl a szívvel, föl a fejjel,
Csecsemő az anyatejjel,
Aggastyán lecsukló fejjel
Reményt egyék és dacot!

Férfi minden korty borában,
Nászünnepén, gyásztorában
Azt igyék!
Pap, ne hirdess más igét!
Ne zendíts mást, dal s ima
Az ég magasaiba...
Verejtékünk, vérünk, könnyünk,
Kaszánk, ekénk, kardunk, könyvünk,
Hegedű és zongora,
Tárogató, orgona -
Egy szent magyar harsona -
Harsogja be a világot:
- Igazságot! Igazságot:
Szabadságot, boldogságot.
Fényt, napot és életet!...

Ezer harcba, ezer vészbe
Kit egy csillag tiszta fénye:
Honszerelme vezetett,
Keleten volt Nyugat vértje,
Éltét, vérét nem kímélte,
Orvul tőrt sohsem vetett,
Szent jogáért, igazáért,
A hitért, s a szabadságért,
Csak vérzett, csak szenvedett...
Mert elárult, mert védtelen,
Mert elárvult, testvértelen,
Elesett -
Széjjeltépni, megöletni,
Bitor kézre koncul vetni
Nem lehet egy ezeréves
Nemes népet, dicsőséges
Nemzetet...
Nem lehet! Nem lehet!

Lampérth Géza: A toborzók

Link








NÉGY KIS EZÜSTSARKANTYÚ

- Az abszolutizmus korából -


Iglódyné nagyasszonyom
Él csöndesen, szelíd búban.
Nem is leli kedvét másban:
Olvasásban... Imádságban...
S négy kis ezüstsarkantyúban.

Van egy kedves ládikája
Cédrusfából, rózsafából,
Benn - egy eltűnt álomvilág:
Sárgult levél... hervadt virág
Ifjúsága tavaszából...

A négy ezüstsarkantyút is
Abban őrzi, tartogatja,
S ha feltárul a kis láda,
Akármi van a naptárba':
Az a nap - az ünnepnapja!

El-elnézi... nézegeti
Fájó, mégis kedves búval...
S elmerengve - múltba lengve
Oly édesen mulat lelke
A négy kicsiny sarkantyúval.

Ilyenkor kis unokái
Körülveszik szépen csendbe -
S mesélni kezd a nagyasszony,
Mintha tiszta ezüsthangon
A négy kis sarkantyú csengne...

*

Egyszer volt, gyermekeim, nem is olyan rég volt,
Volt egy árva nemzet... A ragyogó égbolt
Alighogy derengett, elborult fölötte,
Virágos kertjeit, kalászos mezeit
Ősz dere megeste, tél hava befödte...

Megdermedt az ország, mint ki meg van halva.
Gőgös idegen had csörtető hatalma
Tiport, gázolt végig síkot, völgyet, bércet -
S azt hívé nagy balgán: diadalmas kardján
A nemzet szíve is, lelke is elvérzett!

Pedig, - kis fiaim, ezt jól megértsétek -:
Ha hű s rendületlen az a szív és lélek.
Hogy egy nemzet szívét, lelkét is megölje:
Nem kis armádiák, - de a kerek világ
Csörtető hatalma gyönge ahhoz s törpe!

Akkor sem ölte meg. - A hű szív megdobbant,
És a rendületlen lélek lángralobbant!
- Nosza, rá is estek, ahogy észrevették,
S ahol egy dobogott, ahol egy lobogott:
Némulni, hamvadni börtönbe vetették.

Furcsa idő volt az... szomorú is, víg is.
Kacag a lelkem, ha idézem, de sír is.
- Kik még nemrég büszkén mentek vésznek, tűznek:
Vitézi kard helyett most, óh mily fegyverek
Ellenében s milyen fegyverekkel küzdtek!

Hinnétek-e? - Állig vasfegyveres haddal
Szemközt álltak: hetyke, pörge kis kalappal,
Attila-dolmánnyal, sarkantyús csizmával -
S gúnyt ha szórtak rájuk, - összeszorult szájuk
S nem feleltek, csak a sarkantyú szavával.

Ám a sarkantyúban, ha így összepengett:
Az eltiport nemzet élő lelke zengett!
Azt zengte: láttunk már egyebet is, mást is,
Több fegyvert, több vasat, több deret, több havat,
Csörtetőbb hatalmat, nagyobb borulást is!

Azt zengte: fegyveren, vason majd kifogunk.
Szent vértünk védelmez: igazságunk s jogunk!
Azt zengte: megvirrad még ez a sötétség,
Dér, hó eltűn innen s kizsendíti Isten
Kertjeink virágát, mezeink vetését!...

- S ezt a dacos, bízó sarkantyú-beszédet
Rémülve hallották a gyászos vitézek.
- Akik így beszéltek, le is csaptak rájok.
Így jutott börtönbe s ott hervadt örökre
Én boldogságom is - szegény nagyapátok...

Amit bírtak, értek, elkobozták tőle,
De két sarkantyúját elrejtém előre.
A két nagyból - kicsiny hamarosan négy lett
S az apjáé helyett - a kis Bandi gyerek
Csizmáján mind a négy dacosan ott fénylett!

*

Darutollas, hetyke, pörge kis kalapja,
Attila-dolmánya is volt Bandikának.
Mindenki azt mondta: - olyan, mint az apja!
Sohasem éreztem oly büszke boldogságot:
A négy kis sarkantyú pengése enyhíté
Szívem sebét, mit rajt az a rablánc vágott.

Bandika napestig az utcán bolyongott,
S pengő sarkantyúja büszkén tovább mondta,
Amit az apjáé... még többet is mondott:
Kettőt elnémíttok? - Jó! - hozzá ezt tette -
Négy beszél helyette!

Nézték a kis vitézt a vasas pribékek:
»Törvényre még zsönge - rabbilincsre gyönge«
Háborgott bennük a tehetetlen méreg...
Mit tegyenek vele? - Végre nagy barbárul
Megragadták ketten a gyönge fiúcskát
S pengő sarkantyúit letépték sarkárul.

De Bandi a jussát egykönnyen nem adta:
Rúgott és harapott... s a két hős darabont
Gyenge fehér testét kékre tapogatta.
Ám az anyacsóktól - ez volt ír a sebre -
Meggyógyult reggelre.

Pörge kis kalapját megint csak föltette,
Attila-dolmányát, szép rámás csizmáját
Nagy bátoran másnap megint csak fölvette.
Sarkán ott fénylett már négy kis sarkantyúja.
/Egy nemes katona este visszaküldte,
Én meg azon frissen mind fölvertem újra!/

És pengette megint - halálra is készen,
Pengette keményen az utcán, a téren.
Az én szőkefürtű édes kis vitézem!
Az én kis vitézem... no, hisz már tudjátok:
Az édes apátok.

...Négy ezüst sarkantyúm adom most tinéktek,
S szerető szívemmel szívetekre kötöm:
Jól megőrizzétek, jól megbecsüljétek!
Ki tudja: mint virrad holnapi napotok?
Hátha egyszerre csak tinektek is lesz majd
Darutollas, hetyke, pörge kalapotok.

Attila-dolmánytok, szép rámás csizmátok -
S akkor majd ráveri a kis sarkantyúkat
Úgy, amint én tettem - az édesanyátok.
Ti meg pengessétek, ahogy csak bírjátok,
Úgy, mint az apátok!










NYOMORULTAK A KENYÉROSZTOGATÁSNÁL


Néztem: a mint sorjába fölvonulta
A kenyér nélkűl tengő nyomorultak.
Csupa ráncz arczunk, csupa rongy ruhájuk-
Bú, szánalom volt nézni rájuk.

Láttam: mohó gyönyörrel hogyan kaptak
Utána a kis irgalom-falatnak
S kínzó éhségük hogy oszlatták széjjel
Egy-két sovány karaj kenyérrel.

Láttam: a mint elmentek telt gyomorral
Kibékülve búval, gonddal, nyomorral.
S azon járt elmém, míg tovavonúltak:
- Ők - é az igaz nyomorultak?

Nem azok-e` vaj` a nyomorultabbak:
A kik örökké éhesen maradtak,
Bár örömmel elébök szórják, hintsék
Dárius király minden kincsét?...







AZ ÖREG ZSOLTÁROSRÓL


Kis templomunk üres padjában
Kopott zsoltár búsul magában.
Reménykedve várja csak várja:
Mikor jő már öreg gazdája.
Csudálkozik egyre felette:
Hogy por is már-már belepte.
Vasárnapra múlik vasárnap
S híre nyoma sincs a gazdának.
Pedig szólt a harang szava,
A legelső mindig ő vala,
Téli fagyba a nyári melegbe
Az éneklést mindig ő kezdte.
Kopott zsoltárját csak felcsapta,
S mint a szarvas híves patakra:
Óhajtozott lelke az égbe...
S egy mosolygó nyári estelen
El-fel is szállt szépen, csendesen...
S ott hol nem kell többé a zsoltár...
Az égi kórusban dalol már.
Itt a földön mimást se hagyott,
Csak zsoltárját s az üres padot.
Sopánkodott is a szóbeszéd:
-elénekelé szegény mindenét...
Szánják , mondják szegénynek mások,
-mi tudjuk csak, dalos pajtások ,
s a kopott könyv s az árva pad:
ő volt szegény a leggazdagabb!







PÉTER-PÁL ESTÉJÉN


Ültünk a tornácon édes anyám és én.
Merengve távoli mezőink vetésén.
A rozs már fehérlett, a búza sárgállott
Péter-Pál estéje szelíden ránk szállott.

És szólt édes anyám az alkonyi csöndbe:
- Ím, eltűnik lassan tavasz minden zöldje,
Megérik a kalász, a fejét lehajtja,
Kasza suhintását szinte megóhajtja...

Felelni akartam, nem jött szó a számra,
Csak néztem, csak néztem az édes anyámra.
Fekete hajában a sok fehér szálra -
Harmat a virágra... könny hullt az orcámra...







SZERELMI INTŐ


Szerelmesek - vigyázzatok.
Még akkor is, ha játszatok!

Vigyázzatok minden lépésre!
- Ti bűvös álomkertben jártok,
Hol szunnyadnak csodás virágok,
Várva: két szív hő egyverése
Keltse őket szent ébredésre.

Vigyázzatok oh, minden szóra!
- Nem kell épen nagy sorvasztó fagy
A zsendülő gyenge bimbónak.
Elég egy hűvös negyedóra;
És - sohsem lesz belőle rózsa...

Még akkor is, ha játszatok,
Szerelmesek - vigyázzatok!







TAVASZI KÖNYÖRGÉS


Nap, tavasz napja, soha-soha még
Így nem epedtünk szíved melegét!
Csak most ne hagyj oh, cserbe' minket.
Fényes orcádat tőlünk most ne rejtsd el,
Csókold végig szelíden minden reggel
A kertjeinket, mezeinket...

Felhők, tavaszi könnyű fellegek,
Langy esőket most permetezzetek
Minden bimbóra és virágra.
Zsendítsetek minden parányt dús-naggyá
Teljesüljön érett gyümölccsé, maggá
Az élet minden kis csírája.

És Te, ki földeríted a napot,
Felhők útját is aki megszabod,
Ki látod népünk hulló vérit:
Add, hogy erdőink minden cserje, tölgye
Lombjával diadalunkat köszöntse,
Mire vetésünk csűrbe érik!







TÚL AZ ÓCEÁNON...


Túl az Oceánon,
A tiszai tájon
Most reszket a harmat
A buzakalászon,
Kék buzavirágon...

A tiszai tájon,
Árva nyoszolyádon
Most térsz pihenőre
Én elhagyott párom,
Kékszemű virágom...

Most térsz pihenőre
Pacsirta dalával,
Most száll imádságod
Estharang szavával,
Síró furulyával...

Tudom: engem keres
Álmod fehér szárnya...
De hiába keres:
Elrabolt a bánya,
A fekete tárna!

Ördög rabja vagyok,
De, ha rád gondolok:
Pokol tornácán is
Imádságba fogok -
Sirok és zokogok...







ÚJ ÉV - Ó ÉV


Jő mint szép leány: csupa élet,
Csupa bű-báj és igézet,
Rád mosolyog, rád nevet
S édes szóval, mézes szóval
Minden széppel, minden jóval
Hitegeti szívedet.

S mire üt a végső óra
Távozóra, búcsúzóra,
De nagyon megváltozik:
Mint egy fonnyadt, elvirágzott,
ígéretét be nem váltott
Bús anyóka távozik...







ÚJ KATONA-NÓTÁK


I.
(A Kossuth-nóta dallamára.)

Letiporva vérbe, sárba,
Árva voltál, szegény árva...
Nem vagy már az édes hazánk,
Van már nekünk édes apánk.
(Éljen a magyar szabadság,
Éljen a haza!)

Ránk szakadt a sötét éjjel
Siralommal, könnyel, vérrel...
De virrad már bús éjszakánk,
Földeríti Horthy apánk.
(Éljen a magyar szabadság,
Éljen a haza!)

Tiszántul a szülőföldje,
Dunántul nőtt a szívünkbe.
Áldva áldja egész hazánk,
Éljen, éljen Horthy apánk.
(Éljen a magyar szabadság,
Éljen a haza!)

1920







A VADMAGYAR


Egyszer volt, hol nem volt...Hopp! De nem mese az, amit most itt el akarok mondani. Való igaz történet. Kezdjük hát másképpen.

A mi magyar nemzetünknek, mióta itt a Kárpátok-koszoruzta, Duna-Tisza-öntözte, aranykalász-ékesítette szép hazában lakik, mindig sok volt az irigye. Idegen népek és nemzetek irigyelték és el akarták venni tőle ezt a drága, szép földet, amelyet pedig, mint Attilától rászállt jogos örökséget foglalt el, több mint ezer éve. És századokon keresztül vérelle-verejtékkel védett és művelt. Sőt, mint vitéz keleti őrség, Nyugat-Európának is védőpajzsa és bástyája volt.

De az irigykedők, a prédára éhesek ezt nem ismerték el és nem méltányolták. Még azok sem, akiket a magyar öntestével védett s akiket jószivvel és vendégbarátsággal befogadott, mikor régi hazájukból az ellenség kikergette őket.

Fegyverrel és nyiltan nem mertek szembeszállni, mert a magyar katona vitézsége is irigységük és félelmük tárgya volt, mindenféle alattomos eszközökkel igyekeztek hát a magyarnak ártani, azt rontani, gyengiteni.

Ilyen eszköz volt sokak kezében a hazugság és rágalmazás.

Azt hazudozták mindenfelé a magyarokról, hogy azok müveletlenek, barbárok, sőt emberevők...Gúnynéven csak ugy emlegették őket - a vadmagyarok!

Ha megtudták, hogy valaki a müvelt nemzetek fiai közül ide akar utazni, hogy személyesen ismerje meg ezt az országot és népet, azt mindenféle badar rémmesével igyekeztek visszatartani.

A nyugatmagyarországi utazó a régi időben is többnyire Bécsen keresztül igyekezett Magyarországba. Ott hirdették tehát különösen a badar rémmeséket a magyarokról.

Történt pedig egyszer - több, mint jó száz éve már, - hogy két előkelő angol lord érkezett Bécsbe.

Ők is sokat hallottak már a magyarokról. Badar hazugságot és igazságot vegyest. Elhatározták tehát, hogy személyesen győzödnek meg róla: mi a hazugság és mi az igazság.

Milyen is hát valóban az a ,,vadmagyar", akiről különösen Bécsben hallottak ismét cifra dolgokat.

Volt Bécsben egy főuri ismerősük, akivel még Londonban ismerkedtek össze, mikor az ott járt. Akkor azt is hallották róla, hogy magyar főur volt az illető, de ebben egy kicsit kételkedtek. Merthogy tökéletes angol nyelven beszélt velük és németül is tökéletesen tudott. Inkább németnek vélték, mert különben miért is laknék Bécsben?

Azt persze ők nem tudhatták, hogy sok magyar főurnak az volt akkor a rossz szokása, hogy idegenben s különösen Bécsben élt és ott költötte el magyarföld-adta dús jövedelmét.

A lord urak bécsi ismerőse: Esterházy Miklós herceg volt, ő nem éppen uri kedvtelésből lakott Bécsben. Magas hivatalt is viselt ott az udvarnál. A magyar nemes testőrség, a magyar gárda kapitánya volt.

A két lord ezt csak Bécsben tudta meg és nagyon megörült a hirnek. Mégis csak magyar lesz, - gondolták - legalább ugy félig. Azok a magyar gárdisták pedig bizonyosan egészen magyarok. Láthatnak hát már Bécsben eleven magyart!

Felkeresték Esterházyt s kérték, hogy mutassa be nekik a magyar testőröket. Esterházy elvezette őket a testőrök lakására, a gárda-palotába.

Bekopogtatott a legelső ajtón. A lordok feszült kiváncsisággal vártak. Csend. Semmi felelet. A lordok összenéztek:

- Valami udvariatlan fickó lehet. Nem is válaszol a kopogtatásra. Afféle ,,vadmagyar".

A kapitány ujra kopogtatott, most már erősebben.

- Bujj be, ki vagy? - kiáltott a bentlévő gárdista kedélyesen, azt hivén, hogy valamelyik bajtársa jött látogatóba.

Esterházy kapitány kissé megütődött a nem éppen udvarias hangon és még jobban, amikor előkelő vendégeivel belépett a szobába.

Az ifju gárdista ingujjra vetközve ült iróasztalánál. Az asztalra hajolva, hosszuszáru selmeci pipájából erősen fujta a füstöt. Oda se nézett, csak hátra kiáltott:

- Ülj le és várj, amig szólok!

Esterházy az első pillanatban zavarba esett, szinte meghökkent.

- Vége a magyar becsületnek! - cikázott át agyán. - Ezek a finnyás angolok ugyancsak szép hirét viszik majd a ,,vadmagyarnak", aki így fogadja őket...

A lordok nagy szemet meresztettek. Az erős dohányfüsttől köhögve, valamit mondtak is, talán ezt:

- No, ez csakugyan olyan ,,vadmagyar"...

Esterházy kapitány a következő pillanatban kemény vezénylő hangon kiáltott:

- Kisfaludy gárdista!

A gárdista fölugrott s majd kőbálvánnyá vált, mikor a gomolygó füstfelhőben megpillantotta kapitányát és a két előkelő idegent. De hamarosan feltalálta magát. Magára kapta attiláját, ezüst sarkantyúját összecsapva, katonásan tisztelgett.

- Bocsánat, kapitány uram - mondotta, - nagyon elmerültem a munkába.

A lordok könyveket, papirost, tollat, tintát pillantottak meg az asztalon. Megint összenéztek. De most már látszott rajtuk, hogy a vadmagyarról való véleményük szelidülni kezd.

Esterházy három nyelven szólt a gárdistához: magyarul, németül, latinul. A gárdista mind a három nyelven hibátlanul, értelmesen felelt, a lordok egyre növekvő csodálkozására.

- Mit dolgozott most? - kérdezte Esterházy francia nyelven.

- - Tassót, a nagy olasz költőt forditgattam hazánk nyelvére, kapitány uram! - válaszolt ugyancsak franciául a gárdista.

Ezt a lordok is megértették, de egy kicsit alighanem kételkedtek benne. Odaléptek az asztalhoz, vizsgálgatták a könyveket, irásokat. Saját szemükkel is meggyöződhettek, hogy valóban Tasso művei vannak az asztalon.

- Sajnálom, hogy az urak nem tudnak magyarul, - mondta most a gárdista, - én pedig nem tudok angolul. De francia nyelven ugy látom, megértjük egymást.

És nyomban leforditotta Tasso néhány versét olaszból franciára. Egyben szivesen meghivta a nemes lordokat az őszre Badacsonyba szüretre, ahova ő is hazamegy.

- Én is elkisérem az urakat, - mondotta most már teljesen megnyugodva és derülten Esterházy kapitány. - Ott majd megismerik a többi ,,vadmagyart ,, is.
A lordok melegen kezet szoritva vettek bucsut - a viszontlátásra Badacsonyban! - a vadmagyarnak vélt ifju gárdistától, Kisfaludy Sándortól, aki igy Bécsben is megmentette a magyar becsületet és később is annyi dicsőséget szerzett nagy müveltségével és nemes magyar költészetével magának és a nemzetnek.







A VILLAMOSBAN


A villamosba két baka ült be,
Nagy szomorúság támadt körülte...
Begöngyölgetve fehér pólyába
Egyiknek keze, másiknak lába.

"Honnan lelkeim?" - egy néni siránkol.
Felel az egyik: "Galíciából."
Rábólint büszkén a másik szittya:
"Két kurta hét - oszt' megyünk is vissza!"

Forrás: www.eternus.hu - Klasszikus versek







A VITÉZ


Nincsen szebb név, nincsen dicsőbb,
Mint a ,,vitéz" nevezet.
Akit illet: sírjában is
Övezze hű kegyelet!

Édesanya, édesatya,
Hitves, testvér és rokon,
Kinek fájó könnye omlott
Hős katonasírokon;

Kinek szívét megsebezte
Egy golyó vagy kardcsapás,
S reménysége zöld vetését
Megdúlta a zöld kaszás, -

Gyászotok bús éjszakáján
Egy fénysugár ragyog át:
Élnek, kik a honért haltak,
A hős magyar katonák!

Földi részük - közös sorsunk
Porlad bár a föld alatt:
Hírük - nevük, dicsőségük
Mindörökre fennmarad!

Hős szellemük a mennyégről
Bíztatva ragyog le ránk:
Azt ragyogja: kihullt vérünk
Nyomán sarjad szent reményünk.
- Nagy s boldog lesz még Hazánk.







 
 
0 komment , kategória:  Lampert Géza  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
2022.08 2022. Szeptember 2022.10
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1234
567891011
12131415161718
19202122232425
2627282930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 28 db bejegyzés
e év: 227 db bejegyzés
Összes: 4830 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 504
  • e Hét: 8741
  • e Hónap: 35364
  • e Év: 172736
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2024 TVN.HU Kft.