Belépés
menusgabor.blog.xfree.hu
"A világ pocsolya, igyekezzünk megmaradni a magaslatokon." / Honoré de Balzac / Menus Gábor
1940.08.11
Offline		 Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 5 
Babits Mihály: Idézetek
  2020-09-10 19:00:47, csütörtök
 
 







BABITS MIHÁLY: IDÉZETEK


Babits Mihály /Szekszárd, 1883. november 26. - Budapest, Krisztinaváros, 1941. augusztus 4./ költő, író, irodalomtörténész, műfordító, a 20. század eleji magyar irodalom jelentős alakja, a Nyugat első nemzedékének tagja. A Nyugat nemzedékének Ady mellett az egyik legnagyobb költője. Már a kortársak is úgy tartották Adyt és Babitsot, mint a két irodalmi vezért.

1938-ban jelent meg a Jónás könyve. A ,,Jónás könyve" Babits utolsó nagy üzenete. Egy számadó lélek nagysága szól benne, magas erkölcse, őrző és intő szava.

Ellentmondásos élet volt az övé, ellentmondásos költői örökség maradt utána, de emberi nagyságának felmutatására éppen e műve ad igazi alkalmat. A második világháború küszöbén költői önvallomásában mondta ki a polgári értelmiség legjobbjainak tiltakozását, önmarcangoló felelősségtudatát. Szállóigévé vált sora: ,,Vétkesek közt cinkos, aki néma", az írástudók felelősségének mementójává vált.







Annyi év, annyi év:
a szerelem tart-e még?

Azt hiszem, kedvesem,
ez már rég nem szerelem.
A szerelem meggyujtott,
meggyujtott és elfutott,
itthagyott,
itthagyott.

Mintha két szép fa ég
puszta környék közepén
és a lángjuk összecsap,
s most a két fa egy fa csak:
pirosak,
pirosak.

Nem is két fa, két olajkut
és a lángjuk összecsap -
mélyek, el nem alszanak.
A szerelem messze van már
és kacag,
és kacag.

Mit kell itt még szerelem,
kedvesem?
Ugy tudlak már csak szeretni
mint magamat szeretem,
égve s égetve, kegyetlen

s érzem, hogy kacag mögöttem
a szökevény szerelem.

Babits Mihály: A SZÖKEVÉNY SZERELEM







Asztalom bús szirtjén lapok, levelek,
lelkekből verődött, nyugtalan sereg
idevert madárraj, zsibog és csipog:
üzenetek, élet, levelek, lapok...

Babits Mihály: LEVÉL







Bocsásd meg a mi büneinket,
miképen mi is megbocsátunk
ellenünk vétetteknek, a gaz
tied, büntetni, mienk csak az
hogy védelmezzük a mieinket!
És ne vigy a kisértetbe minket,
hogy ártatlanságunk tudatát,
mint drága páncélos inget
őrizzük meg bár véresen
hogy át ne hasadjon sohasem.

Babits Mihály: MIATYÁNK. 1914.







Boldog vagyok, mint senki más,
és mégis kedvem volna sírni,
mert jól tudom, virágnyílás:
egyszerből a sohába nyílni.

Mert jól tudom már, gyöngylelet:
síkos a gyöngy, sebes a bánat,
mielőtt elvesztettelek
ó, édesem, sírok utánad.

Babits Mihály: GYÖNGYLELET







Csavargók csavarogva ketten
A fákat nézik a ligetben.

S búsan az egyik mondja: "Pajtás,
az én életem sárga hajtás."

S a másik szól: "Hordtam a zsákot
És minden zsák nyakamra hágott."

Csavargók csavarogva ketten
Hintókat látnak a ligetben.

Babits Mihály: LIGETI RÉSZLET







Az erdő hallgatag,
nyugosznak a vadak,
lankadt állal hevernek
ágyán a hűs avarnak,
mit a szelek levernek
majd újra felkavarnak.

Babits Mihály: PAYSAGES INTIMES - ALKONY







Én tudom, hogy ez a béna csend,
ez a vak fény gonoszat jelent.
Jön az ősz és életem is ősz:
Óh jaj, mit hoz őszömnek az ősz?

Babits Mihály: BÚCSÚ A NYÁRILAKTÓL







Hajnalodott szívem egén,
Eláradt lelkemben a fény,
Az Úr megérintett,
Szeretetet öntve belém.
Lelkem fürdik a fényben,
Szívemben lakik az Isten,
Megmerítkezhetem a mélyben,
Az anyag legsűrűjében.
Lelkemet nem bírja a máz,
Szívemben szeretetláng
Sötétet emésztő fénye
Örökmécsesként vigyáz!

Babits Mihály: HAJNALODOTT SZÍVEM EGÉN







...hanem példát adni valamennyi népnek,
mily görbék s biztosak pályái az égnek.
Ebből tudhatod már, mi a magyar dolga,
hogy az erős előtt meg ne hunyászkodna.

Babits Mihály: ÁLDÁS A MAGYARRA







Hosszú éjszakán nem aludtam semmit.
Itt a reggel már, s ti juttok eszembe.
Szól a kis harang, szól a pásztor tülke,
s én elgondolom: ha lelkem harangját
megkondítanám: jertek templomomba!
s tülköm hívna még: kövessetek engem!

Babits Mihály: HAJNALI GONDOLAT







Hozzám már hűtlen lettek a szavak,
vagy én lettem mint túláradt patak
oly tétova céltalan parttalan
s ugy hordom régi sok hiú szavam
mint a tévelygő ár az elszakadt
sövényt jelző karókat gátakat.

Babits Mihály: JÓNÁS IMÁJA







Húnyt szemmel bérceken futunk
s mindig csodára vágy szívünk:
a legjobb, amit nem tudunk,
a legszebb, amit nem hiszünk.

Babits Mihály: HUNYT SZEMMEL...







Jövő, te szép jövő! Vasúton, az időn,
hadd robogok feléd, jövő, te szép jövendő!
Feléd, eléd: beléd! Sohasem elegendő
paripám sint sodor, meg nem fékezhetőn.

Láthatatlan sinén, egyformán, ügetőn,
örök-mozgón, örök vágyammal száll versenyt ő
s vágyam szilaj kocsis! tajtékzik perc, esztendő
s el nem hajló sinén beléd ízzik, jövőm!

Jövőm, te szép jövőm! Vággyá vált sín és törvény...
csábító alagút! Szirénnel teljes örvény!
öledbe mind belébb örök kéjjel veszem:

mint szerelmes, mohón, lázult párjába olvad,
beléd, mélyen beléd furódni vágyam oly vad,
jövő, csodás jövőm, örökfriss kedvesem!

Babits Mihály: JÖVŐ







Lelkem kiszikkadt mezején
pár szál virágot keresek,
annak ki lelkem lelke és
minden virágnál kedvesebb,

Babits Mihály: LELKEM KISZIKKADT MEZEJÉN







A lélek olyan, mint egy tiszta lap, melyet a világ ír tele, vagy inkább mint egy üres kancsó, melyet a világ tölt meg színes boraival. S ha nincs két egyforma lélek, vagyis ha minden embernek külön egyénisége van, az egyrészt azon alapul, hogy nincs kettő, aki ugyanazt a világot látná, másrészt, hogy nincs kettő, aki ugyanúgy látná a világot. (...) Mindenikünk lelkében a világ tükröződik vissza, de mindenikünkben másként tükröződik. S a lélek maga, az egyéniség nem egyéb, mint a világnak egy sajátságosan színezett tükörképe.

Babits Mihály: Esszék, tanulmányok













Megmondom a titkát, édesem a dalnak:
Önmagát hallgatja, aki dalra hallgat.
Mindenik embernek a lelkében dal van,
és a saját lelkét hallja minden dalban.
És akinek szép a lelkében az ének,
az hallja a mások énekét is szépnek.

Babits Mihály: A MÁSODIK ÉNEK







Mert ami meghalt, nincsen eltemetve,
mit megtagadtál, nincsen elfeledve

Babits Mihály: EGY RÖVID VERS







Mert szép a világ, úgy találom
s a rút csupán a szépnek árnya;
mert szép a világ, mint egy álom,
mint egy istennek hajnalálma.

Babits Mihály: ÉHSZOMJ







Mély, fémfényű, szürke, szépszínű szemedben, édesem,
csodálatos csillogó csengők csilingelnek csöndesen,
csendesen, - hallani nem lehet, talán látni sem:
az látja csak, aki úgy szeret, mint én, édesem!

Babits Mihály: SZERELMES VERS







Mért fekszel jászolban, ég királya?
Visszasírsz az éhes barikára.
Zenghetnél, lenghetnél angyalok közt:
mégis itt rídogálsz, állatok közt.

Bölcs bocik szájának langy fuvalma
jobb tán mint csillag-ür szele volna?
Jobb talán a puha széna-alom,
mint a magas égi birodalom?

Istálló párája, jobb az neked,
mint gazdag nárdusok és kenetek?
Lábadhoz tömjén hullt és arany hullt:
kezed csak bús anyád melléért nyult...

Becsesnek láttad te e földi test
koldusruháját, hogy fölvetted ezt?
s nem vélted rossznak a zord életet?
te, kiről zengjük, hogy megszületett

Szeress hát minket is, koldusokat!
Lelkünkben gyujts pici gyertyát sokat.
Csengess éjünkön át, s csillantsd elénk
törékeny játékunkat, a reményt.

Babits Mihály: KARÁCSONYI ÉNEK







miért az emlékek, miért a multak?
miért a lámpák és miért a holdak?
miért a végét nem lelő idő?
vagy vedd példának a piciny füszálat:
miért nő a fü, hogyha majd leszárad?
miért szárad le, hogyha újra nő?

Babits Mihály: ESTI KÉRDÉS







Milyen fehér csöndesség ez!
Messze házunk télben ül.
Gyere az ablakhoz, édes!
Csókolj meg és nézz körül!
Süt a nap, elállt a hó már,
mégis pelyhek hullanak:
puhán, halkan, pehelymód száll
pillanat és pillanat.

Babits Mihály: HALAVÁNY TÉLI RAJZ







Mint makacs ellenség, a ravasz jövendő
fölégett mezőkön lassan vonul vissza:
kincseit mind messzebb és messzebb rejti ő,
míg végül is inkább a Kútba hajítja.

Babits Mihály: OLYAN AZ ÉLETÜNK...







Most érzem hogy sorsom a hazámnak sorsa,
mint fához a levél, hulltomig kapcsolva,
mert nem madár vagyok, hanem csak falevél,
mely ha fája kidőlt, sokáig ő sem él.

Babits Mihály: EZERKILENCSZÁZNEGYVEN







Napjaim mint az elgurult gyümölcsök
botlanak, futnak, sárban hemperegnek,
végre megállnak, éjjel, s vég időkig
kicsi gödrökben poshadnak, felejtve.


Babits Mihály: ELGURULT NAPOK







Nem hiszek az Elrendelésben,
mert van szivemben akarat,
s tán ha kezem máskép legyintem,
a világ másfelé halad.

Babits Mihály: AZ ELBOCSÁTOTT VAD







Nem kell hinni, hogy aki könyvekbe menekül, okvetlen az élet elől akar szökni. Sokszor inkább tágítani akarja életét, több életre szomjas, mint amennyit kora s végzete kiosztott. Az élet néha különösmód összeszűkül, és megszegényedik ezen a magyar glóbuson.

Babits Mihály: Curriculum Vitae







Nekem van rá jogom!
Én elkiálthatom:
Igazság!
Ti eldobtátok ezt a szót, mint bolond a fegyverét, szegény testvéreim!
s csak gyenge izmotok maradt, csak puszta kezetek, meztelen
mely bilincsekbe verve, ha üt, csak önmagát ütheti esztelen
sem lázadni nem tud, sem meghajolni az Ércbálvány előtt igazán -
de hát az Ércbálvány hazája lettél-e, hazám?

Babits: CSONKA MAGYARORSZÁG







Nem szánom én az ostobát,
kinek üres a mennyek boltja:
ki méltó látni a csodát
az a csodát magában hordja.

Babits Mihály: BABONA, VARÁZS







Olaszhon. Göndör fellegek,
Sötét ég lanyhul fülleteg.
Szökőkut víze fölbuzog.
Tört márvány, fáradt mirtuszok.

Babits Mihály: MESSZE... MESSZE...







Ó gondok, gondok, holnapok!
egy gondtalan mát hol kapok?

Szőnyeg-puhába betegen
búni hiába szigetem:

szivem verését halk ölén
csak annál jobban hallom én.

Babits Mihály: FÁJÓ, FÁZÓ ÉNEK







Óh ne mondjátok azt, hogy a Könyv ma nem kell,
hogy a Könyvnél több az Élet és az Ember:
mert a Könyv is Élet, és él, mint az ember -
így él: emberben könyv, s a Könyvben az Ember.

Babits Mihály: Ritmus a könyvről







Ó teleim, gyermeteg telek!
mily bolondul elfeledtelek.
Úgy megfakultatok, mint a gyöngy ha
nem ringatja eleven meleg.
Némelyik már, mint egy szertehullt
láncnak szeme, halkan elgurult...
Pedig amint fogy-fogy a jövendő,
egyre-egyre drágább lesz a mult.

Babits Mihály: EMLÉKEZÉS GYERMETEG TELEKRE







Pacsirta szólt már künn a lomb alatt
És Rómeó tovább már nem maradt,
Bár Júliája édes szóval sírta:
"A csalogány volt és nem a pacsirta."

Csak sírban várt még egy találkozó
Reájuk - s néma a pacsirtaszó,
De zeng fölöttük a Shakspere danája:
Örök szerelmi éjük csalogánya.

Babits Mihály: RÓMEÓ ÉS JÚLIA







Piros virágfejek lámpái lengnek,
ugrálnak a füszálak a gyepen,
e kertben, hol ma romlott életemnek
rosszizü gondjait szürcsölgetem.

Babits Mihály: [PIROS VIRÁGFEJEK LÁMPÁI LENGNEK...]







A reggelt éneklem, az enyhe szépet
Ó reggeleim!
jó reggeleim!
Testem mint egy eleven béke ébred
Tejjel és mézzel folynak ereim.

Babits Mihály: REGGELI ÉNEK







Rólad álmodtam, Erdély,
kamasz koromban, Erdély,
messzirül süvegeltek
hegyek és fejedelmek.
S ki voltál könyvem, Erdély,
ezeregy éjem, Erdély,
lettél ifjonti házam
és tanuló lakásom.

Három nagy évig, Erdély,
laktam földedet, Erdély,
ettem kürtös kalácsát
s a tordai pogácsát.

Babits Mihály: ERDÉLY







Tűrj és nézz! Élj és halj ha kell! Pusztulj és maradj!
Légy hű és légy szabad! Gondolj a madarakra,
kik hívek a fához, mely fészküket adja,
s mégis kilátnak, kiszállnak a légi magasba!
Két hazában otthonosok: polgárai a fáknak
s együtt örök polgárai mind égnek és szabadságnak.

Babits Mihály: ÚJ MYTHOLÓGIA







Az Úristen őriz engem
mert az ő zászlóját zengem.

Ő az Áldás, Ő a Béke
nem a harcok istensége.

Babits Mihály: ZSOLTÁR GYERMEKHANGRA







Vétkesek közt cinkos, aki néma

Babits Mihály: JÓNÁS KÖNYVE Harmadik rész










  
 
0 komment , kategória:  Babits Mihály  
Asszony a karosszékben
  2017-01-27 20:45:09, péntek
 
 







Török Sophie: ASSZONY A KAROSSZÉKBEN


I.


Hogy ver a szívem: monoton ritmusban buggyanva
Egyet-egyet.
Mint síkos esőcsepp, bádogra koppanó: úgy ver ver ver.
És telnek percek, órák, - napok és évek eltelnek,
Egyhangú dobolással kis szívdobok felelnek:
Mint végtelen füzér lepergő gyöngyei - a szívem úgy
Ver ver ver.

Jaj hát mi lenne, ha egyszer elunná hallgatni saját dobolását?
Hogyha elunná hogy örökkön nyíló s újracsukódó ököl legyen
S véres tenyerén riadt patakok futkosásában tellenék kedve?

Tán nevetnék éppen, párolgó csészét ívben emelve,
Vagy utcán járnék, sietős lábbal ujjongó célok felé. . .
És szívem hirtelen elunná hallgatni e döbbent zakatolást!
A csendet szomjazná, jaj a csendet, halálos csendességet
S némára fagyva dermedten figyelné: az örök perc hogy
Ver ver ver.


II.


Lárma kell nekem! Tánc, zene, lihegő ritmusok tobzódó zaja.
Bor kell nekem, csók tűz! minden mi ujjongva sikolt.
Minden: mi feltépi bennem a részeg gyönyört
Hadd buggyanjon száz sebkehelyből az öröm piros vére.
Kacaj kell nekem, száz csengőn csengő, mint: mi néma
Szívekbe hasít. Minden: mi forrongva forr és szűk medréből
Szilajon kicsap. Ami elönti bennem a rémült csendet
És felgyújtja ijedt könnyeimet.
Mert minden csend halál.
Minden megállás halál.
Ó minden béke halál.

Ezererejű élet él bennem és minden erővel élni akar.
Sok duzzadt magvú percet akar harapni,
Sok fényt akar inni s merész bokákkal
Táncolni omló aranyban.
De üres a Perc s penészes torka csüggedt elmúlást lehel.
Oh fél bennem az élet, ostoba ijedt kis gyerek.
S mint kisgyerek, folyton csak kérdez: miért, jaj miért?
Halált kérdez, hallgatást kérdez, hallgatás rémületét.
Hej!! Üvöltő lárma! tántorgó lábak torz üteme:
Tapossatok dühvel bele a csendbe
S fojtsatok meg minden kérdezőt.


III.


Nem akarok többé féktelen őrjöngés viharverése lenni.
Tomboló orkán, mely buggyanó sebet hasít
És durva öklökkel tép magához alélt prédáját.
Szeretnék halk mámorok szelíd csöndjébe szédülni
S hunyt szemeim bágyadt-lila hullámverésén át
Lesni, mint suhan be hozzám nesztelen selyemtopánban
Szelíd testvérem, az álom puha testű halk öröm.
Könnyű ajkának aprózó csókjai mint tavaszi eső folynak
Körül, míg eszméletlenné bágyaszt
Puha kezének delejes simogatása.
Jó volna már zsibongó idegekkel belesimulni
Az altató csönd ringató ölébe
És várni, várni, ólmos pillájú muzsikáló szívvel
Hogy a kapzsi Élet hívatlan-önként felém nyújtsa
Kincses kezét, s ujjongó záporok porzó aranyával
Borítsa be sóvárgó testemet.


VI.


Most néma vagyok, mert elhagytam már a hangos patakokat,
Hol olcsó titkukat dicsekvőn mesélik a könnyű habok.
Elhagytam mindent, hol játékos szavak szikráit szórja a szél.
Óh súlyos gyönyöröktől nehéz az én szívem!
És elfeledte a könnyű örömök könnyű ízét.

Súlyos gyönyörök vérízű kínja tépdesi testem.
Súlyos itt minden: súlyos koronájú hallgatag fák alatt.
Mert szent és hatalmas erő a fájdalmas gyönyör
S döbbentő közeledtén ijedten hal el a csacska perc.

Lásd néma vagyok kedvesem, s háló szavakkal repesek feléd.
Tépett mosolyom díszében állok - csupa
Elgyötört seb vagyok én.
Pillám is súlyosan verdesi borult szemem
Ajkamról vergődve surran a színes öröm. . .
Kedvesem Félek! döbbent szívemben oly nagy a csend.
Istenek vészes kéje ez? - Óh arcomon
A halál borzalma ül.


VII.


Azelőtt mindent szerettem, amit te
szerettél. Mindent és mindenkit: hová
eljutott szemed becéző sugára.
Elszórt magadat szerettem bennük és áldott volt
az idegen, kit drága vágyad illetett.

De ma még jobban szeretlek!
És mindent gyűlölök benned, ami nem
Én vagyok! Minden idegen asszonyt, ki
halvány emlékeidből visszaint. Mert ma
gazdag vagyok és élő meleg ajkadról
szürcsölöm életedet.

Gazdag vagyok és kevély és
fukar! Elszórt mosolyaidnak zsugori
zsarnok őre. Nem játék többé.
Nem távoli hideg imádat ez! Az életemmel
szeretlek, s mindent gyűlölök benned
ami nem én vagyok.


VIII.


Kinyíltam csókjaid alatt
mint harmattól verdesett virág.
És összetörtem csókjaid alatt
mint harmattól verdesett virág.
Repesve hajladozom
eleven ajkad felé.
Mint szomjas virág
harmatos ég felé.
Gyenge száron földig hajlok előtted
s feliszlak reszkető gyönyörrel.
S tán meghalok - mint viharos cseppektől
ostorozott virág gyönyörrel.


IX.


Miért is akarunk mindig újat? s gyermeki
szívtelenséggel hányjuk el a tegnap
gyémántjait. Új formát keresünk, újízű
zamattal, új színt új vért új szavakat!
Vad forró fiatal szavakat! mi senkié sem volt
még s édes vérzéssel a mi ajkunkról szakadt fel.
Új szavak, villanó erősek, zúgnak tépnek
eleven agyba nyilallnak. De jön a Holnap, jön
a friss farkasivadék, viharral jönnek
széllel és jéggel, új szavak dobpergésével
kegyelet nem erény! Nőnek a körmök
fogzik a farkas, éhes gyomrok lihegnek. Vad
szájakban kopik a gyémánt kaviccsá. Frázis lesz
magas padlások poros lomja lesz a régi
szó: aranylánc borbélylegény vasárnapi
mellényén. De hát piacok ékén dolgozó
kicsi béresek vagytok-e? Egy nap munkásai?
Hitvány a szó! ne bánjátok. A gondolat
erős! Szárnyakká épül s fölemeli
makacs nevetek nehéz betűit.


X.


Szabadvers a rímről

Azt hittem: érdemes így : írni írni
fénytelen szavakat formák zenéje
nélkül, rímeknek édes csipkéje nélkül.
Fénytelen szavakat, mert csak sietve
akartam beszélni.
Nem akartam megállni csipke és zene
játékáért, mert ma már senki sem áll meg
hogy játékra figyeljen. És azok se tudnak
várni reám, akikhez szólok.
S ma mindenki beszél, szépen és könnyen,
ezer dadogó száj szabadult ékesszólásba.
Mert könnyű a szó, ha csipke és zene nem
húzza. S kinek kellenek ma súlyos örömök?
Azt hittem érdemes volt. De már száz
próféta támadt. Szólnak jobban és szebben
mert hiszik, hogy jó és szép.
És hiszik, hogy hallgatnak reájuk.
Én már csak leírhatatlan szépségekben hiszek.


XI.


Őrangyalom - Kaosz Angyala! meddig
kavarod tébolyult lelkem iszapját! Meddig
zúgatod bennem kotró gépeidet? Keserű
vágyad miért nem tűrheti percnyi békéjét
hajszolt szívemnek? Csöndes víz ülepedését
iszapos salak fölött! Mint malomkerék szennyes
vízbe tapadva pörgök örökkön, jajgató
szélnek tárva karjaimat: a Zavar kavicsait s éles
homokját röpítem magamból, s megsebzem akaratlan
kedveseim szívét. Ő, hányszor felépítettem már
karcsú váraimat!. . . De váram is homok volt s az első
bolond szél fölborított : elvetve bennem az
új Zavart. Kínzó Angyalom, ki ért meg
engem? Értelmetlen vagyok s e lelkem
homályos; az emberek érzik: és nem szeret
senki! Hányszor könyörögtem: ne hagyjanak
magamra! elpusztulok süllyedő lelkem
hínáraiban! Világos szavuk kiűzné tán
álmaimból a boglyas lidérceket. De
nem é r t e n e k e n g e m. Oktalan jajom már
únják. S bosszús arcukat elfordítják tőlem
a tiszta ég felé.


XII.


Szűk csontvázba lehelt engem az Isten!
Szűk húsba csavart, szűk bőrbe bújtatott.
Szűk inak, szűk idegek, szűk erek feszítenek:
eleven börtönömben fulladok.

Minden fojtogat engem! fojt a ruha és
fojt a takaró, falak
fojtanak és háztető és
fojtogat a súlyos mennyboltozat.
Közeli csillagok ingerlik
szemem, lomha hegyek feküsznek rám és
eltorlaszolják lihegő ajkam elől
a friss levegőt.

Óh elátkozott szellem vagyok én!
Szenvedő szellem, szűk kancsóba
zárva, szűk kancsóba zárva mély
tó fenekén! Ki ment meg
engem? Ki nyitja meg a börtönöm
robbanó födelét? Óh ha kinyílna!
ha kiszabadulhatnék fáklyás hajam
süvöltő oszlopán! Terjedt tüdőmbe
egyetlen korttyal innám föl a tágas
levegő-tenger, s roppant tagjaim
kinyújtva; mint rengeteg felhőtömb
lebegnék néma világok fölött.
Míg Isten áldott tenyerét elérve
szétömlenék a Végtelenben. . .


XIII.


Óh jaj! már reggel van megint. Meztelen
idegeimről foszlik az édes éjjeli kábulat - jön
a hideg nap, s feltépi álmos pilláim
sebét. Fájó tagjaim kihúzva
magányosságom zsongó fürdőjéből
kilépek: vonszol az emberi nyáj. Elém
jönnek gyulladt szívük nyálkás mosolyával
s úgy ülnek esti bánatom bársonyára mint
undok csigák: szavuk és csókjuk
szennyes nyomokkal kígyózik utánam.
Förtelem ketrece élet! mint
skatulyába zárt férgek, céltalan
köröket futva úgy próbálok menekülni
belőled! - egy cseppnyi szeretet üde
harmatát rejtegetve szennyed elől.
Óh boldog férgek! Isten alázatos és
szent férgei! Ti békén rágcsáltok a közös
hullán! - de bennünk a Sátán mérge
bomlik. S felrothadunk a
magas Istenig!


XIV.


Itt mélyen a homlokom mögött egy élő ideg folyton
csak reád figyel. Kikapcsolva az élet ritmusából:
nem lát nem hall nem érez - csak reád figyel! S körüle
nyüzsög, mint hangyaboly, életem száz apró nyűge.
Idegen szavak törnek be agyamba, idegen akaratk
gondok motoznak, ezer unott tennivaló energiája rágódik
zaklatott szívemen. De az az egy ideg folyton
csak reád figyel. magasan kifeszítve hitvány gondolatok
árja fölött, mint óriás póznán zengő távíródrót
közönyös búzatáblák fölött: úgy figyel figyel.
Arcodat lesi, távoli kedves arcod, s ráveti képed
lelkem tükrös lemezire: szemed színét, kezed mozdulását,
gyöngyös mosolyod édes ízét - halk hangod zengését, rebbenő
pilláid játékát, hajló vállad vonalát hajló lombok alatt.
Képet, új képet ezret vetít egyre,- míg úgy megteltem
veled, míg úgy elömlöttél bennem fájdalmas édesség!
feszítve halvány ereimet. hogy áradó lelkem
kicsordított magából! Elszórt, szerteszórt, fűbe virágba
szálló felhőbe, elszórt szerteszórt színekbe szavakba, míg
hang szín íz és zamat fény és levegő mind te voltál!
s betöltötted az egész világot. Szerteszórtalak, elprédáltalak,
fűnek virágnak csillagnak adtalak! s most nem lelek reád
sehol. Hányom dobálom emlékezetem salakját, pattanó idegekkel
idézem kedves arcodat: óh szertefoszolsz, köddé omolsz, mint
drága halottam sokszor idézett arca. Eltűntél elvesztél, ezer
szilánkra törtél, s rémülten eszmélek: már nem emlékezem
reád! Milyen vagy? s döbbenek: ki vagy te, ki annyira
húsomba égtél s megváltoztattad fény és levegő ízét - s nem
emlékszem egyetlen szavadra! hangod alakod eltűnt előlem,
kínlódva s izgatottan kereslek, keresem szilánkká tört arcod
egész mosolyát! S felvillansz olykor mint távoli
villám, érezlek olykor, mint álombeli csók múló melegét.
És néha tündöklő Egészbe szökkensz röpke mozaik!
S ragyogva állsz bűvölt szerelmem előtt. Óh kedvesem!
A nagy Végtelenből varázslod Eggyé ezer arcodat. hogy engem
kicsiny halandót elkápráztass vele!


XV.


Betegágynál

Isten! de jó volna. . . Isten! szólhatok-e
Hozzád? ki kevély szívvel nevettem
neveden, s most félőssé tépve, fáradttá
törve gyáván esengek oltalmad után!
Óh jó volna Hozzád térni, faragott
képed elé hullni, áhítat áldott szédületébe
borulni, s remélni egyszerű
gyermeki szívvel: hogy vagy!
Igen, valahol mégis csak vagy! én
hiszlek, meleg gyógyító Erő! Hiszlek
hiszlek! fájdalmas testemnek jó ez a
kábító hit. Csak most engedj magadhoz,
csak most, míg a Józanság szürke madarai
elütnek bennem. Esengő kezemmel félőn
takargatom Előleg tagadásom bűnös sebeit, -
ne lássad Isten, óh ne lásd! hogy újra
megtagadlak józan reggeli fényben.
Óh megtagadlak, ha kedvesemről legöngyöli
duzzadt köteleit a gyilkos éjjeli láz.
Megtagadlak, ha jön a Gyógyszer, s hűs kézzel
meglazítja a Fájdalom mardosó abroncsait. Most
fáradt vagyok, nem gondolkozom: csak érzek.
Csak fájdalmat érzek, s érzem szétomlani
életemet. Óh segítsz-e rajtam? konok
pogányon! Te jó vagy, erős vagy s az áldott
béke Tied! Látod a lelkem, s tévedt
juhodra gyengéden vigyázol - míg tépett
szívem az álom boldog nyugalmába hull.









  
 
0 komment , kategória:  Babits Mihály  
Török Sophie
  2017-01-26 20:30:23, csütörtök
 
 







TÖRÖK SOPHIE


Török Sophie, született Tanner Ilona, teljes nevén: Tanner Ilona Irén Lujza Kamilla (Budapest, Kőbánya, 1895. december 10. - Budapest, 1955. január 28.) Baumgarten-díjas író, költő, Babits Mihály felesége.

Élete:

Római katolikus családban született, édesapja Tanner Béla kassa-ujfalui születésű kereskedői könyvelő, édesanyja a pozsonyi születésű Weiszbrunner Antónia.

Iskoláit a fővárosban végezte, majd a Külügyminisztérium tisztviselője lett. 1920. november 12-én támadja meg néhány versével a Nyugatot, és kissé meghökkentő módon, 1921. január 11-én (a hetedik találkozás alkalmával) Babits feleségül kéri, úgy, hogy a lakó- és költőtárs Szabó Lőrinc menyasszonya eközben. Január 15-én házasság, majd nászút Itáliába. Ezt követik a boldog-boldogtalan, kalanddal és kudarccal vegyes házasévek. Végül Babitsot elviszi a gégerák. Gyermekük nem született, egy leányt csecsemőkorában örökbe fogadtak, ám Tanner Ilona közvetlenül a halála előtt kitagadta gyermekét az örökségből.


Első versei: A Hét, illetve az Új Idők hasábjain jelentek meg, házassága után a Nyugat közli rendszeresen verseit, kritikáit és néhány novelláját.

Verseiben a tépelődő, vívódó női lélek fájdalmait szólaltatta meg. Szabad versei szélsőséges énképet sugároznak: a mély önmegvetés és a kritikátlan önimádat skáláján minden szín megtalálható bennük. Prózája a modern női lélek sokoldalú, érzékeny rajzát mutatja.


Művei

Asszony a karosszékben (versek, 1929)
Boldog asszonyok (novellák, 1933)
Örömre születtél (versek, 1934)
Hintz tanársegéd úr (regény, 1935)
Nem vagy igazi! (kisregény, elbeszélések, 1939)
Értem és helyetted (versek, 1940)
Sirató (versek, 1948)


Link

Link

Link

Link

Link

Link


Babits Mihály, Szabó Lőrinc és Tanner Ilona

Link







Török Sophie-t a Kerepesi temetőben, férje mellé helyezték örök nyugalomra. Temetésén nagy nevek mondtak beszédet. De nem Török Sophie-tól - Tanner Ilonától - búcsúztak, hanem rajta keresztül Babitstól. Lányi Sarolta ezt mondta:

,,Búcsúzunk tőled, Babits Mihály özvegye! Nagy költő élettársa voltál, magad is egy az igaziakból. Büszkén viselted Babits Mihály feleségének rangját, szerényen a magad tehetségét."

Sem az akkori közvélemény, sem ő maga nem volt meggyőződve arról, hogy valóban jól írt. Művei túlzsúfoltnak, sűrűnek, érzelmileg túlfűtöttnek hatnak. Ilyen személyiség volt ő. Kolerikus, változó, önmarcangoló. Lélekből írt. Keresztury Dezső írta Sophie-ról:

,,Török Sophie kivételesen fogékony és önfejű, alázatos és lázadó, lobogó és tehetetlen tehetség volt: korának nőírói közt a legszínesebbek, legmerészebbek és legügyetlenebbek egyike. Az óriás fa, amelyre folyondárként fölindázhatott, egyszerre emelte és árnyékba is borította, égette, s égett vele, míg ki nem dőlt."







ASSZONY KAROSSZÉKBEN


Valamit még kellene tenni az életemmel, még
nem volna szabad megnyugodni, s ülni
tétlenül a napban - mint elkészült
kancsó az ötvös asztalán: végérvényesen és
menthetetlenül befejezett! Ó, Istenem, még
van bennem nyugtalanság, mely fulladozva
keres utat - és vágy, mely nem ült még soha
a Teljesedés asztalánál!
Még szűz dolgok rejteznek ezen a
sejtelmes erjedt délutánon: a vibráló sűrű
fényben, terhes búzaföldek s remegve
érő szőlők között; - kik íme mind kéjes
alázatba teljesítnek valami titkos
égi parancsot. Ó, asszony a karosszékben!
Itt ülök tétlenül, kimaradva az Élet
gyönyörű izgalmas játékaiból. De nyugodt
bőröm alatt indulatok remegnek, sistergő
indulatok! s helyüket keresik tolakodva, mint
tétlen figura keresi kirendelt helyét a kockás
sakktáblán. - Hiszen mindennek meg kell
érni! minden vágy teljesülésért eseng! Céltalan
semmi se lesz és Isten! tűrhetsz-e éretlen magvat
a Sarló alatt? És én még
anya se voltam! Érte lett minden:
nagy dolgok kicsiny életemben - tavasz!
szépség! szerelem! oh Isten! Istenem!
mit vétettem én? hogy minden
nyüzsgő életek között e néma
bölcs mennybolt alatt a borzas
kotlót irígylem! Betelt
élete kéjes nyugalmát: amint
meleg szárnyai alá
rejti tengernyi csibéjét.

Nyugat 1926







ARCOK EGY NÉV FÖLÖTT


A seb helyét, mit gyermekarcodon tépett
az eltört cserép: híven őrzi tested.
S a naiv játék-folt, mi gyermekarcod
huncut éke volt: jön veled! s szomorú
öregasszony arcodon jelzi könyörtelen
hogy azonos vagy a régi kislánnyal -
ez minden. Ennyi köt egybe elmult éveiddel,
mert nem azonos lelkednek egyetlen
foltja sem a lélekkel: ki nevedben született!
Nincs eredben egyetlen csöppje sem
a vérnek, mit anyád adott. És nincs egy iz
és nincs egy szín és nincs egy gondolat
melynek megmaradt szeretetében
úgy felelhetnél vissza távoli önmagadnak
mint kiröpült szónak felel a viszhang.
Más vagy. Idegen vagy és ijesztő semmiből
teremtetted magadat. Bár egyetlen névvel
jelöl a sors hosszú életen át: minden nap
más testben keltél, száz élet véglete
hullámzott benned oktalan. Össze-vissza nőttél,
nem úgy, mint boldog fa, mely okosan épít levélkét
levél fölé - fölötted hatalma volt minden szónak
és szélnek, kicserélt minden új ágy és
megváltoztatott egyetlen ujjnyomás.
Mi köt egy arcba mégis? kapkodó lélek,
értelmetlen változás hordozója!
Egy üres név. Egy kicsi sebhely. S egy rögeszme:
hogy élsz - pedig csak álmodsz, százféle
zavaros álmot. És nem lehetsz felelős
az idegenért - akivé változol
egyetlen fekete éjjel alatt.

Nyugat 1932







BECÉZŐ UJJAD


Becéző ujjad feltépte bennem a
gyönyört
Hogy ezer apró sebből vérezni kezd
bennem az öröm
És hűvös harmat permetezi be
borzongó testemet.







CSONTIG MEZTELEN


A homlokod már egész meztelen
s szemed két rémülettel tág gödör.
Hová rejtőzhetnél még? Mi tudna
eltakarni? Csontig meztelen vagy
s a világ szeme szégyeneddel összeér.

Már rég nem gondolsz könnyre -
a könny csak old s csak jobban kitakar.
Hig levegőbe kapkodsz védelemért
s egy hegy sem volna már elég
hogy eltakarja félelmeidet.

Ha eltünhetnél, mint bőszen megpördült
kerék szégyenkező küllőit
keni láthatatlan semmivé a forgás
szédülete. Ha így futhatnál!
vonító házak között,
lehullt csillagnál
sebesebben.

Nyugat 1932







EGYEDÜL MINDEN ÉJJEL


Hiába borit be fénnyel a lámpa,
az éjszaka, mint fekete ragály
beömlik az ablakon, s torkomig
fesziti a szurós levegőt.
Beömlik minden résen, mint
láthatatlan gáz, óh hiába
lámpák gyenge fénye!
a nehéz éjszaka
belep bokától homlokig...
Egyedül vagyok, verejtékes
arcom nehéz mint a kő,
a rémület már ágyamból kiszoritott.
Óh hogy meneküljek? Futnék
kedvesemhez a másik szobába
rémült kezemmel kezébe fogódznék,
álomból felvert arcához könyörögve
segitsetek! a halál kerget engem!
már itt ül bennem, páncél
öklével lapuló szivemen ül...
gyógyitó méreg! gyógyitó jószavak
szeretet varázsa segitsetek!
Óh riadt, könnyü szavak!
hisz nincs segitség! láthatatlan
félelmeiddel összenőve oly egyedül vagy
mint Krisztus a kereszten.
Benned a harc, s a harcolók,
miért könyörögsz reményt?
Ezt, ezt az iszonyut!
magadban kell legyőznöd,
egyedül kell legyőznöd minden éjszakát.
Bőrön tul és izmon tul és csonton tul
egyedül vagy, hussal és vérrel
és izommal rejtve, eltéphetetlen
pántokkal rejtve egyedül.
S mi fojtogat és vak nyögéseid kibontja,
a fájdalom oly mélyen rombol benned,
hová az Isten szeme sem ér...

Nyugat 1934







EGY GONDOLAT


A szellem megmozdult, kásás
falai közül felrezzent nyugalmából,
hol dermedt tétlenségben ült, vajudva
köldökre szegezett szemekkel.
Most megmozdult, megrándultak
vas szemöldökei - és verset irt.

Már kész, itt van előtted, korrigálod.
Szomoru vers, méla szinekkel,
analizis lelkedről, mely furcsa
és érthetetlen. Kint dohog a város,
szemben házat építenek, gerenda
zuhan, fürész nyikorog, munkanélküliek
csoportosulnak a sarkon, ingyenebédet
oszt az iskola, az ujruhás gesztenyefák
alatt ujoncok éneklik duhaj fegyelemmel
az uj párt harcragyujtó himnuszát.
Egy gondolat itt az asztalon
többet érne! egy igazi gondolat...
De gondoltál-e már ujat s igazat?
Borongós vagy, s epefájós hangulattal
szinezed hiányérzeted kinjait,
önkinzó mélaság! - szép, de ezt sem
te találtad ki! Minden volt már
egyszer, már mindent elvégeztek
előtted, - ó szellem! nézz hát
tükörbe! Kényes igénnyel utánafested
a napot, és bosszus haraggal
árnyékot dobsz az árnyékokra!

S im, kész müvedet
szemléled elégedetten.

Nyugat 1940







ELEVEN BÖRTÖNBEN


Szűk csontvázba lehelt engem az Isten!
Szűk húsba csavart, szűk bőrbe bujtatott.
Szűk inak, szűk idegek, szűk erek feszítnek:
eleven börtönömben fulladok.

Minden fojtogat engem - fojt a ruha és
fojt a takaró, falak
fojtanak, és háztető és
fojtogat a súlyos mennyboltozat.
Közeli csillagok bosszantják
szemem, lomha hegyek feküsznek rám és
eltorlaszolják lihegő ajkam
elől a friss levegőt.

Oh, elátkozott szellem vagyok én! Szenvedő
szellem, szűk kancsóba zárva, szűk
kancsóba zárva: mély tó
fenekén! Ki ment meg
engem? Ki nyitja meg börtönöm
robbanó födelét? Oh, ha
kinyílna! ha kiszakadhatnék fáklyás
hajam süvöltő oszlopán! Terjedt tüdőmbe
egyetlen korttyal innám föl a tágas
levegőtengert, s roppant tagjaim
kinyújtva: mint rengeteg felhőtömb
lebegnék néma világok fölött, mig Isten
áldott tenyerét elérve: szétömlenék
a Végtelenben!

Nyugat 1925










EMLÉKEZET JÁTÉKAI


Itt, mélyen a homlokom mögött egy élő ideg folyton csak reád
Figyel. Kikapcsolva az élet ritmusából, nem lát; nem hall, nem
Érez: csak reád figyel. S körüle nyüzsög, mint hangyaboly, életem száz
Apró nyüge. Idegen szavak törnek be agyamba, idegen akaratok,
Gondok motoznak, ezer unott tennivaló energiája rágódik
Zaklatott szivemen. De az az egy ideg folyton csak reád
Figyel. Magasan kifeszitve hitvány gondolatok árja fölött, mint óriás
Póznán zengő táviródrót közönyös buzatáblák fölött: úgy figyel, figyel.
Arcodat lesi, távoli kedves arcod, s ráveti képed lelkem tükrös
Lemezeire: szemed szinét, kezed mozdulását, gyöngyös mosolyod
Édes izét, halk hangod zengését, rebbenő pilláid játékát, hajló
Vállad vonalát hajló lombok alatt. Képet, uj képet, ezeret vetit
Egyre, - mig úgy megteltem veled, mig úgy elömlöttél bennem fájdalmas
Édesség! feszítve halvány ereimet, - hogy áradó lelkem
Kicsorditott magából! Elszórt, szerteszórt, fűbe, virágba, szálló
Felhőbe; elszórt, szerteszórt, szinekbe, szavakba, mig hang, szin, íz és
Zamat, fény és levegő mind te voltál! S betöltötted az egész
Világot. - Szerteszórtalak, elprédáltalak, fűnek, virágnak,
Csillagnak adtalak, s most nem lelek reád sehol! Hányom,
Dobálom emlékezetem salakját, pattanó ideggel idézem
Kedves arcodat: óh, szertefoszolsz, köddé omolsz, mint drága
Halottam sokszor idézett arca. Eltüntél, elvesztél, ezer
Szilánkra törtél, s rémülten eszmélek: már nem emlékszem
Reád! Milyen vagy? S döbbenek: ki vagy te? ki annyira
Husomba égtél, s megváltoztattad fény és levegő izét, s nem
Emlékszem egyetlen szavadra! hangod, alakod eltünt
Előlem. Kinlódva s izgatottan kereslek, keresem
Szilánkká tört arcod egész mosolyát! S felvillansz olykor, mint
Távoli villám, érezlek olykor, mint álombeli csók muló
Melegét. S néha tündöklő egészbe szökkensz röpke
Mozaik! S ragyogva állsz bűvölt szerelmem előtt. Óh, kedvesem! A nagy
Végtelenből varázsolod eggyé ezer arcodat! Hogy engem
Kicsiny halandót elkápráztass vele.

Nyugat 1924







EZ IS TE VOLTÁL...


Ha multadra gondolsz: emlékeid
kitakarnak eléd egy idegen embert.
Tudod - és nem hiszed: ez is te voltál!
Látod e lényt, tünődve ácsorog szobádban,
megszokott ruhádat viseli, konok terveket sző.
Nem is őrült, cselekszik, követel, célja van,
nevedben él! s gyüjt számodra szégyelt emlékeket.
Őrült? Óh elpirulsz, s zavart szemeiből párázó
álmait undorral látod, mi közöd lehet együgyű
képzelgéseihez? De nevedben beszél,
veled azonos! s lám hisznek neki, s vinnyogására
neked felelnek! Arcadat hordja, ismeri
ifjúságodat, s titkaiddal játszik merészen.
Ostobán játszik! kontár ötletein eliszonyodsz.
Ki sugalta néki nyálas vágyait? s eszelős
akaratát, mellyel merészelt téged veszélybe vinni!
Óh ne folytasd szörnyű emlékezés!
Mélység fölött jársz kutató gondolat
hiába vágyol megérteni az érthetetlent!
Sarkadban jár a rémület s tiszta arcodat
elcseréli annak arcával,
ki bomlott csirákkal menekült világgá
eszméletlen mélységeidből...

1935







ÉRTEM ÉS HELYETTED


Amiért néha elereszt:
nem kell hinned, hogy elfelejtett!
Rajtad tartja horgas szemét
s mint játszó fenevad lesi
menekvésed csalóka örömét.
Maradj veszteg és ne remélj!
Vak féregnél bölcsebb lehetsz
és gonoszabb is - ne szerezz
gyilkosodnak élvezetet!

*
Miért nyögnek az alvók, miért
sóhajtanak? mint akit nem tud
elhagyni a nehéz emlékezet...
Itt ülök és virrasztok
és szorongva hallgatom,
hogy még álmukban sem
boldogok szegények...

*
Mondod: nem a haláltól félsz,
csak a félelemtől, - de kiállnál
könnyen minden félelmeket,
ha nem kellene félni a haláltól...

*
Jó fáradtnak lenni.
Aki fáradt, az élet terhét elereszti,
aki fáradt, megkönnyebbül.
Mondod: nem bírod ki! nem bírod tovább!
De csak a súlyt nem bírod, mint aki
inátszakadva érzi, hogy terhét
tovább tartani képtelen. Az igényt
nem bírod, a dacos akarat
esztelen feszülését - de ha
görcsös kezedből elereszted -
minden könnyű lesz. Ne küzdj
tovább! Örülj, h a fáradtság
földretepert. Szép csöndben fekhetsz.
Aki nem harcol, mindentől megkönnyebbül.

*
Őrült, mikor a csirából
magzattá lettél és gyermekből
emberré lettél, nem tettél soha mást:
csak mentél a halál elébe.

*
Gyümölcs vagy: de gazdád
csak rohadásodra vár.
Készülsz, - de megérkezésed
a halál.

*
Uram, a falatot
mit számbavettem
engedd lenyelnem
addig ne ölj meg!
A dalt, amibe belekezdtem
engedd végigénekelnem
addig ne ölj meg!
Szép művedet, mit bennem építettél
feslő reményeimmel
Uram, ne ölj meg!

*
Mögöttem fal, előttem
meredély, bekerítettél Uram!
csak eged felé szabad az út.
A kicsi hely, hol szárnyak nélkül
rekedtem, csak arra elég,
hogy körbe kergessen a rémület,
ahogy körbe fut ereje fogytáig
a csapdábahullt borzadó állat...

*
Annyi kötél és ólom rajtam,
hogy imára sem emelhetem
nehéz kezem. Uram!
találj meg engem! ha már én
gyenge elveszett
nem tudlak téged
megtalálni...

*
Mondják: nehéz az örömért küzdeni,
még nehezebb nehéz kenyérért.
De milyen nehéz küzdeni
a lélekzetért! kortyra mért
életért, a tenger levegőből
azért a csöppért,
melyért a szerényrehúzott tüdő
sípolva kapkod...

*
Ha korál lehetnék, közös test
a közös félelemben, ha erős tüdőmbe
két életnek elég levegőt szívhatnék!

*
Uram, nézd üres szívemet,
nehézre fáradt csontjaimat, nézd
megkorbácsolt agyamat,
melyben már semmi sincs,
még rosszaság se...

1937. május.







ÉRTHETETLEN MÚLT IDŐ


Sajnálsz, hogy magam vagyok, s rémült
lelkem nem akar többé társakat
s úgy bezárultam önmagamba, mint
vackába a száműzött - kinek
a világból már semmi sem kell,
se fény se hír se szerelem.

A világ, melytől elfordultam, eleresztett,
oly gondtalan, ahogy őszi fa elereszti
a halni vágyó levelet.
A magány köde ül már rajtam, sűrűn
belep és eltakar. Puhán szédül tárgy
s táj körülem, fakó a fény, a lárma
tompa - mint kéreg véd meg a magány,
s lelkemet, mint puha magot
oltalmazó páncélba vonja.

Magam vagyok, bezárt a köd már,
mint emlék bolygok félálomban
ásva különös múltamat, zsibbadt szívem a
jelen nyomását meg sem érzi, akár
álombeli ütés - nem fáj már nekem
semmisem. Mindegy - mi jön? emlékeim közt
elmerülve minden jelen csak kínzó
akadály, mint kéretlen látogató
ki érdektelen ügyeivel fontos gondomban
megzavar. Én nem élek, már csak
emlékezem. Mint felgyűlt aktát
fontos feladatként, érthetetlen
múlt időmet rendezem.

Nyugat 1940







"HALÁLFIAI"


Ketten voltunk veled: én és a
Munka. Engem szerettél és a Munkát
gyülölted. De ő közöttünk ült makacs
harmadiknak. És te elhasználtad az
én életemet és fölépült
a Mű.

Először, még erőtlen volt és
vértelen. És csak szakadozott konturokban
kisértett szenvedő képzeleted
kemény keretében. De én eleven voltam!
És hangosan boldog! És rugalmas ereimben
csengő ütemmel dobolt a vér.

Isteni lelket te adtál neki - de növekvő
testét tőlem rabolta; vért velőt vágyat és
akaratot. S mind nagyobb lett, színesebb,
mind hangosabb lett s élőnél
élőbb. S legelső mozdulatával
meglóbálta fölöttem homunculus karjait.

És én elfogytam lassan. A leghalkabb
szó is fáj már. És imbolygó árnyékomat
mind halványabb sziluettben
verik vissza a közönyös falak.

Nyugat 1927







HORDTAM MÁR RONGYAIDAT!


Talán már anyám méhében is
tőled rettegtem Vénség!
Szorongó gyermekarcomon előrenyúló
iszonyú árnyékod ült,
s nem mertem ifjú lenni
úgy féltettelek édes ifjúság!
Minden csepp öröm mélyén
te ültél rém! fülembe számolva
fogyó perceimet, mint rossz démon
csörgeti fösvény fülébe
a guruló pénzt.
S mindennap közelebb jöttél
torz arcoddal iszonyitva
s már úgy féltem tőled
hogy kívántalak!
mint üldözött gyermek
ki gyilkosa karjába fut.
Úgy féltettelek ifjúság!
hogy lemondtam rólad - eldobva
fenyegetett szépségedet.
Úgy féltem tőled Vénség,
hogy magamra vettelek.
S mi keserűt mért nekem a sors
végnapjaimra - kiittam előre!
mint ki kiállná előbb
a kísértetes halált
hogy halálfélelem nélkül
élhesse drága napjait.
Így gyötörtél, mérgeztél, csalogattál!
s én mint nehéz varázslatban
vergődő kígyó csavartam őrjöngve
bűvölt testemet előtted.
Hiába futottam tőled
velem futottál, mint árnyékom
lábaimból kelve óriásan.
Akkor megálltam - s hogy ne lássalak,
magamra vettem arcodat.
Most már elszenvedtelek Vénség!
Hordtam már iszonyú rongyaidat
s néztem hályogos szemekkel
a penészedő napot.
Ó féltett szép ifjúságom!
már megszenvedtem érted.
Mint ki koplalással gyűjtött
aranyból rendez orgiás lakomát:
szenvedő szelíd arcomat
úgy fordítom most feléd
s derekamat magasra kinyújtva
meleg mosolyodból
inni kérek Élet!

Nyugat 1932.










JÓNAK LENNI KÖNNYEBB


Milyen kevélyen ráztak ékes szőke fejed
erős ifjú leány, kit önzés nemes páncélja
védett jóságtól s fájdalomtól, s ki vidám
fogaidat mutatva férfiak bolond vágyain
csak szépséged hatalmát mérted kegyetlenül.
Most nézz be az ablakon, múlt ködeiből
jöjj vissza hozzám és lásd meg: mivé
rontottam lobogó reményeidet!
Úgy tudtad: választott helyeden szolgálni
fognak téged, szép mosolyodért ingyen
hódolnak lábaidnál, kis tétlen delnő!
kacér cipőcskéket ringatva fogadod majd
nevetve az élet kivételes örömeit.
Hitted: hideg szived van, nem puhítja
hitvány érzelmesség, s rafinált ösztöneid
okosan tudják, hogyan lehet jól élni! -
most önzésed pompájából levetkőztetve
szenvedéstől szennyesen bámulsz magadba,
s nem érted mi térített le boldog utadról?
Ismerd hát meg magad, erőtlen lelkedet,
mely a kész jót könynen felitta, de
megszerző harcra gyengének bizonyult.
Te irgalmas nénike, kihez ma gyermek és
kutya siránkozva fut védelemért, ki
a házban bogot kikötni s szálkát kihúzni
legjobban ért, ki nyomor-viziódban
eldobott lom közül lopkodsz vissza
vackodnak megbecsült értékeket, -
te nyálkás jóság! ostoba jócselekedeteid
szemétdombjáról nézz vissza igéretes magadra!
nézd sorsod kajánul görbe utait!
Rosszul ismerted magad, ne méltatlankodj.
Amit elviselni nem lázadtál
amit kibírtál - sorsodtól mind megérdemelted.
melankóliád maró ködéből nézz vissza:
gonosz szépség? úgy voltál te kegyetlen
féfiidomító, ahogy szikkadt uzsorás
nagylelkű jótevőnek hiszi magát.
Csak az ifjúság röpített, tédedig
esdeklő szerelmek tüze fényesített
apácaszíveddel boldog boszorkánynak.
Vágyak reflektora nélkül romantikus
riadalmaid mazohistát sulykoltak
belőled, szegény harcképtelen!
az önzéshez erő kell, acéllá edzett
lélek! magadért élni magadnak: legnehezebb.
Te a legkisebb ellenállás irányában haladtál,
s így lettél jólélek. Mert jónak lenni legkönnyebb.
Jó, aki nem harcol, jó, aki fél és hagyja magát.
Jó, aki megy, mert maradni gyenge.
Jó, aki ad, - mert venni képtelen.
Te megalázott puha nyomorék, összedőlt
egyéniséged romjai közt legalább valld be:
csak gonosz emlékeid melegítenek!
és egyetlen jócselekedet
szivednek örömet nem adott.

Hiszen tudom: jónak lenni talán
mégis legtöbb e rossz földön - ha nem gyávaságból:
erős akarattal lettél volna jó!
De nem adtad magad se jónak se rossznak,
két véglet közt rángasz reménytelen.
gyáva okosság tép és taszít s most úgy
szégyenkezel, mint megtört vadállat, ki gyilkos
fogai közt csipkés napernyőcskét billeget
láncos urainak mulatságára.

1938.







KERESZTNEVEM


Szemeimet behunyom, hogy lássak, nevemet
keresem, magamat keresem, a lényeget
látszatok sűrű fátylai alatt.
Mint éjféli órán rém-idéző szólítja
mágus körökből szellemeit,
így szólongatom én magamat.
Én? - ez nem név, okoskodó fogalompótlék -
a nevemet keresem, ahogy majd
Isten szólít egyszer....
- Tanner - kiáltottak utánam
gyermektársaim az iskolában.
Régen se több, se más nem voltam, e név
befoglalt - ma értelmetlen szó, távoli
emlék egy idegen leányról, kinek fakuló
képét közömbös társak képével elkeverem.
- Sophie!...

Költészet hatalma törte meg
nevemben a családi hagyományt, s anyám
az elsőszülött Antóniák közül
kiváltva a szép erdészlány nevével
becézett, mielőtt megszülettem.
Szelíd név, könnyű csillogó - illik reám.
Ábránd és messzeség, vers, romantika,
illik reám!...
Behunyom szememet, szólongatom
a mellemben szorongó nehéz magányt.
Nevem befutja lelkemet, mint egyetlen
út, sem fal, sem hamis elágazás
nem töri meg tiszta menetét.
Otthon vagyok, látom magam, a legismerősebb
tekintetet felel szememnek. Már nem vagyok
néma sem magányos. Keresztnevem, titkaim
szelíd feloldója, összeforrasztóm!
Te egyetlen hullám, boríts be engem.

Nyugat 1938







KÍSÉRTET-ÓRA


Mire gondoljak ilyenkor este? ha hirtelen
rámhull a magány, melyben mint megfordult
holdban életem másik felére látok.
Az arcomig ütődő világ, mint fényből
kiesett kulissza elsüllyed, - nincs külvilág
többé, már csak én vagyok! befelé fordított
lámpákkal most járhatnám újra lelkem
bódulatból felrezzentett kísértet-tájait, -
óh mennyit jártam és ástam, de hoztam-e
sötét kútjából valaha egy cseppnyi jó italt?
A csend első perce megüt, s hiv utált kalandra,
mint mocskos méreg kínálja felém gyötrelmes
kábulatát. De mi várhat rám? mi új? tilos
kettesben maradva evvel a másikkal, kinek
sötétben izgató lényét annyi éjen át
kutattam hiába, ki titkainak kulcsát, mint
ezeregyéj hölgye, mindig másnapra ígéri!
Oh unlak már marcangoló kísértés! unlak
különös tárna, melyben elhullt múltam és
meghígult jövendőm hideg lidércvilága bujkál,
hol emlékeim szemetje nő, mint dühös
gombatenyészet. Jelent herdálva földalatti
emlékváramat hiába építettem! a múlt
nem megőrzött kincsek drága háza, amit
őriz, már nem én vagyok. Emlékeim csupán
elporlott holtaknak emlékezete.

Nyugat 1940







LÁZADÓ SZÁMFELETTI


Feljöttem a dombra, itt állok
előtted Uram, e hófoltos elhagyott
réten, hol a tavalyi enyészet sziszegve
erjed s a halál uj életet mér, naparcod előtt
állok, most senki és semmi sincs közel, a csend
szorongva zug fülemben, igy kérdlek:
mit végeztél rólam Teremtőm?
Tudom, minden kedvedért van
és tengernyi teremtményed között
egyetlen atom sem felesleges.
De alkotó kedved pazarló, minden
igéreted előtt ezer kívánság tolakszik, mennyi
esengő élet ful magjába oktalan!
óh kicsi tett volna tőled Uram
sok élet közt szegény életemet elpazarolni!
És ha számfeletti füszálnak szántál,
céltalan harcnak, hiábavaló
várakozásnak és értelmetlen halálnak:
nem volt-e fölösleges Uram
céltalanságomat annyi értelmes
gondolattal kivilágítani?

Nyugat 1936







A MAGÁNYHOZ


Hát ilyen vagy? ilyen - leírhatatlan!
Íme, ismeretlen földedre léptem,
hideg vagy, halálízű, - rosszabb, nehezebb
minden képzeletnél! Ismerkedem veled, bátor és
iszonyodó ujjaimmal megérintlek:
milyen vagy hát? Sorsom vagy, akármilyen vagy!
el kell, hogy vállaljalak. Hideged
szívemig dermeszt - óh jaj, vad önkínzással
hiába képzeltelek el magamnak
boldog napjaimban! most tudom már: hittem
szép csodák jövetelében, hittem
szerelem és gyermek gyönyörű jövetelében!
De hogy te is eljössz egyszer patkányfogú
rém! akárhogy féltem tőled! hogy kísértetes
valóságban fogsz egyszer megjelenni;
borzadó szívem ezt nem hitte soha...

Évek teltek már azóta, hogy örök kíváncsiság
csillapíthatatlan szeretetével telt tekinteted
lehullott rólam. Már nem világítsz ki, már
nem figyelsz rám, nem értelmezed arcom
sokszínű változását, nem búsít bánatom!
Éber tükör, ki nem fáradtál bölcs szemeidben
tükrözni engem, s erős mágnesként tartottad
lázadva ingadozó életemet.
Vakon és közönyösen fekszel a föld alatt,
s nekem csak annyi dolgom itt, hogy halálod
képtelen ténye ellen lázadozzam...
Nehéz föld borítja megvakult szemeidet!
kihűltél, immár engedelmes testedet
órák alatt vette uralmába a dermedés...
Én, a céltalan élő, lassan hűlök és
ízenként halok el. S minden küzködő
atom bennem cseppenként issza
öldöklő italodat
Magány...







MILYEN CSODÁT HIHETNÉL?


Szegény fa, hogy utálod a földet
melynek sarába süppedten állsz
s hogy utálod a nedvet
mit süket gyökereid isznak
és utálod a vak magot
melyből valaha fakadtál!
Óh milyen csodában kellene hinned
hogy meg ne utáld magadat is
s a fölötted égő könyörtelen napot!

Sokat tudsz te, őst és örökséget -
tudod okát ereid szinének
s tudod: az idegen magban benne volt
ezernyi leveled egyforma csipkéje.
Látod a szörnyű láncot, amely befog
s hiába hajlongsz - vonagló gyökereid
nehéz görönggyel tartja a föld
s a nyilazó nap is csak lefelé nyom.

Lánc... lánc... óh milyen csodát hihetnél!
nem vagy kiszakadt csillag!
csak meglazult hurok a láncban
s már annak kell örülnöd, hogy utolsó
szem vagy és gyümölcstelen rázod
átkozott gallyaidat

Nyugat 1932







MINDENT SZERETTEM!


Szép ifjuságomban csak szivem szavát
ismertem, heves parancsai vezették
sorsomat, dadogó érzékeim
bábeli nyelvét nem értettem.
Óh vak érzékeim sohsem tanulták meg
vágyuk nevét, mint béna csecsemő
ködben topognak, - és most már
óh most már szivem is egészen hallgatag.
Nem kér és nem kiváncsi, kergeti bennem
a vért, más dolga nincs már velem,
pedig valaha minden percemet lánggal
szinezték szenvedélyes parancsai.
Mennyi mindent szerettem! hevülő
varázsban, embert, tájat, növényt és állatot,
magányt szerettem, sokaságot, szent tudóst
és léha komédiást, templomot, zsurt, könyvet
zárt szobát és végtelen mezőt. Mindent
szerettem, embert százfélét, lelkes
izgalmaim, mint motort apró robbanásai
röpítettek lélektől lélekig.
Ifjuság! hig fényed még itt csillog
elmerülő arcomon, de lelkem mint
céltalan fa hervadoz.
Már nem szeretek senkit és semmit.
És engem sem szeretnek.
Ifjuságomból megmaradt szeretetek
akadoznak körülöttem,
vannak a megmaradás erejéből,
vannak, mert elmenni nehezebb volna.
Csak a megszokás gépies melege
zsongat - friss szeretet! megszerzett
drága zsákmány! mily rég dobogta bennem
viharzó dalát! igjuság, szeretet-termő!
mily rég hóditottam
uj szivet magamnak...

Nyugat 1938







MOST HALLGATNI KELL...


Valamit elvettetek tőlem, oh jaj, valamit elvettetek!
Nemcsak málló hétköznapjaim unott sorát
S fáradt futkosások céltalan örömét.
A j a j t vettétek el, mi lágyan becézte síró ajkamat,
A könnyeket, mik halk omlással gyönyörré oldozták bennem a kínt.
Most hallgatni kell, mély- titkos, derüs arccal.
...A kedves alszik és nem szabad, hogy törékeny álmát
Kusza asszonyi sirás tépje össze.
Lelke úgy nyeli a mások jaját, mint mélyölü tó
Nyeli a loccsanó követ, s fenékig megrázkódik belé.
A könny itt bugyborékol szűk torkom körül
S szivem fojtott csuklással tartja pattanó ideg-gyeplőit.
Oh, hallgatni kell.
...Egyszer már láttam... kerekrenyílt gyerekszemed
Fényét mint takarta el sötét kezével a rémület.
Oh kedvesem - hát ki gyötört meg ily embertelen,
Hogy csöpp ijedés kiszántott nyomokon mélyül arcodon iszonnyá?
Csak kisgyerek szenvedhet így, riadt védtelenségben
Kit magányos szobában éjféli lázálmok rémei űznek.
Oh, jőjj hozzám, szememben gyógyító jóság tükrözik
És békét áraszt hűsen becéző kezem -
Asszony vagyok, a legszelidebb - s ne legyen több külön bánatom.

1921







MÚLANDÓSÁG


Hányan meghaltak már
akik szerettek engem!
és szivükben őriztek engem
Hány énemet ismerték, mit én
már elfeledtem, hány arcomat, ki
sokféle voltam, de sok formában
hiánytalanul egy. Sorra elmennek,
s mindenik belőlem is elvisz valamit.
S mire én is meghalok
már csak töredék leszek
megfejthetetlen. Sorsom értelme
elfoszlik holtak porladó ajkain.

Nyugat 1938







NEM HIHETTED


Nem hihetted hogy szeretlek
és én sem tudtam, szeretsz-e engem?
Arcod eljött velem, emléked szép fátylait
mint füstjét a vonat, lengetem a futó
napok mögött. Bársony pillantásod
mint puha madárka, arcom előtt motoz.
Visszafelé pörgetem emlékeim filmjét
s talpig beburkol eltűnt mosolyod.
Csak képzeltelek, s már élsz, a naphosszat
jársz velem. Mellettem jársz az utcán
karod enyhe melege megérint
sugárzás néma nyelvén beszélünk.
Megfogtalak? vagy te fogtál meg engem?
Én idézlek - s te nem tudsz semmiről?
vagy idézlek, mert te akarod?
S magányos vágyaimat te éleszted
a messzi éjszakából? Míg könnyen
kezemre hajoltál, hitted-e, hogy idegen
asszonyt köszöntesz közönnyel?
vagy tudtad te is: e percben
először érintetted szerelmesedet?







NEM TIED TÖBBÉ!


Félek az emberektől, hideg szemüktől,
futok előlük, éles kezükből
kezek és hangok utánamfutnak!
Egy percnyi csöndet csak! hogy lelkem
halk szavát megértsem! egy csepp homályt!
hogy riadt arcommal ámulva összenézzek...
Lélek, ezerredőjű! képmutató ember
miért komédiázol?
Nem vagy te már kíváncsi magadra
se másra, se lelked hangjára
se az emberekére. Mindent tudsz már
és minden untat, s legjobban unod önmagadat.
Csendért is csak azért kiáltozol,
mert aludni szeretnél zavartalan.
Megbújva egy sötét kályhasarokban
lelked, mint elhanyagolt asszony
vágyna közömbös hízásnak engedni
céltalan testét.
Néha még megmarja szíved a gyűlölet,
öklöd összeszorul, de csak az oktalan
test végzi gépies izommunkáját
valami régi parancsra...
Olykor még emlékszel a szerelem izére,
még látod a mennybolt összecsapódó
kárpitjait - de nem tied többé
sem szerelem sem gyűlölet tüze.
Elfakult fényeit, mint erőtlen kis lángot
rejted szívedben, s józanná dermedt életed
föléjük hajol, mint öregasszony
kis bögre-kályha fölé, fagyos ujjaival...

Nyugat 1934







NÉMA PÁRBESZÉD


Hiába voltál ravasz és óvatos!
gyanakvó egérként hiába rejteztél, futva körbe
és vissza és előre - hogy nyomodat veszitse!
A sors mégis elért, s most már vállalnod kell
mindent ami következik.

Látod, a csapda már szoros körben
bezárult, börtönöd bekeritett! Mint harapófogóban:
kegyetlen karjai közt rekedtél.
Maradj veszteg és ne remélj!
Majd kiállod, kiállod ezt is! ne félj, tested
többet elbir, mint rémeket idéző fantáziád'...

- Kiállod ezt is! - mondom magamnak -
... és most hirtelen már nem is a közelgő
fájdalomra gondolok, nem az elviselni rendelt
nehéz percre, - kinok közt is éber
kiváncsiságom a hangra figyel fel érzékenyen,
a hangra, mely bölcs fölénnyel
tegezve szólit engem...

Mintha nem is önmagam volnék, egy személyben
vigasztalt, s vigasztaló: aki szól hozzám,
a hang kivülem van, s mint égi intés
felülről küld bátoritást és parancsot.

Már tudom: az itélő lélek tegezi bennem
a gyarló testet, a lélek ur fölöttem!
A lélek bölcsebb, ő a bátor jövőbelátó
s ingatag testem fölött tudós irányitó.
Bátrabb mint én! - mint én? - gondolom
ijedt zavarral, - tehát én a test vagyok?
a test csupán, mely él és szenved
s viselni fog öregséget, s halált...

- A lélek is enyém! - mondom lázadón,
és testem e hirt büszkén veszi.
- E test is én vagyok - mondja a lélek,
s riadt bánattal tekint körül,
mint aki hirtelen felébred
egy nyomasztóan idegen szobában.










NOVEMBER


Ázik a gyökér a földben
ázik a nyálkás mag a földben
ázik ázik a halott a földben.

Húnyt szemmel fekszem, szivem ritmusával
rezzen velem a paplan. Fölöttem zeng az eső,
tömött rendekben millió füzér veri a földet.
Most mindenütt esik, fölös tengereit önti
a félgömb éjszaka, riadt városok fölött
és tunya mezők fölött sistergő oszlopokban áll a víz,
végtelen ostorokban száll a víz, tetőn át
és paplanon át és húson át vacogó csontomig
szivárog és dobol és dobol és áztat,
óh jaj! kimossa belőlem az életet!

Egyszer tavasz lesz, a nedves gyökér
nagyot nyujtózik meglazult börtönében,
s titkos felelettel millió rügy buggyan a száraz ágból.

A vak magok duzzadt burkaikból kilépnek,
a nehéz földet emelve gyenge vállaikkal
nyirkos sirjukból kitörnek az édes nap elé.

Egyszer tavasz lesz. A földbezárt halott fölött
tavaszig mélyen besüpped a domb.

Nyugat 1933







OTTHON


Szorongva ébredek, a napos ablakkeretet
keresik eszmélő szemeim, hová nehéz
álomból érkezve naponta reménnyel
felkapaszkodtam. Uj lakás! - döbbenek
a kegyetlen változásra: zöldsátru hársfabarátom
helyéről tüzfal mered rám, lichthof, gang
és eget kormozó kémény.
Otthon - mondom riadtan, mig dühödt
furiák kezében viszhangos orkánként
dörren a poroló - és fönt és lent és
szemből, minden ablakból vészes hireket
harsog a száztorku rádió.
Otthon! - simogatom a szörnyü arcot
gyáván sunyitva, - otthon! sugom
gyengéden, hogy meg ne sejtse
szükölő iszonyatom, s szörnyeteg
vigyorával rám ne dőljön...

Megpróbált szivem nem lázad, elvállalom
alázatosan: otthon. Ez az én otthonom!
fészkem és váram, egész világom
ez, ez a port és lármát pöfögő ablak,
homlokomnak dülő félelmes vak falak,
vicsorgó kisértet, iszonyu börtön,
kémény, füst és poroló...

Hát jó - nem otthon! nem fészek, nem erős
menedék - börtön, patkányfogó!
de bekeritett, s menekülni már
hasztalan: sivár vackának elvállalja
fáradt szivem. Bünös voltam és elitéltek,
mindegy már, megnyugszom s itt állok majd
és nézem életfogytiglan
nézem ezt a rémálmaimból ismert
iszonyatos fekete kőfalat.

Nyugat 1940







ÖNARCKÉP


Még egy szalongrafológus is érdekel,
a villamoskalauz is, ember! mondd meg
ha tudod, ki vagyok?
Meghalhatok-e, ha titok maradt
hogy mi dolgom volt e világban?
Külső kép, százféle, mind hazug, s idegen,
jaj semmi semmi nem volt igaz életemben!
a proletárgyerekkel egyforma vedlett voltam
az iskolában, a látszat csalt, mert tábornokkal
s polgármesterrel vacsorázott s százasokat
dobált a cigánynak mulatós apám.
Ha drága ruhában, mint kényes páva, kisasszony
gőggel vonultam végig a gangon
ablakbatódult cselédek ámuló szeme
előtt - ez sem volt igaz, otthon két adag
paprikáskrumplin négy éhes száj osztozott,
anyánk nem tudom, mit evett.
Tegnap sápadt kis fodrászlány mosta hajam,
szemén láttam, hogy nagyon előkelőnek talál
s irigyel, zavartan igyekeztem igényeinek
megfelelni. Sógornőm szegény halálig léha
rossz asszonynak tartott, kinek hiszékeny
férfiak üres szépségért s ravasz tudásért
szolgálnak, ügyetlen emberkerülő
hiremre csak hitetlenül mosolygott.
Széplelkü leánykák nagy nőt bámulnak bennem
ki hirnév gyönyörü fényeiben töltöm
fenkölt életemet, de contenance-ból nemrég
ötösre viselkedtem egy müvelt társasjáték alatt.
Cselédem életcélomnak hiszi, hogy itélkezem
por s piszkos bögrék felett, ó még
előtte is szinházat játszom
mig megbeszéljük a padlóbeeresztés
módozatait. Hallottam ifju költők nagyakaratu
Xantippét látnak bennem, ki rossz szeszéllyel
sorsukba avatkozik - költőnők? ők szegények
bősz féltékenységem elgáncsolt áldozatai...
Barátnőm szivében fecsegő kedves kölyök vagyok
ki szenvedélyes becézést érdemel
de élőlénynek nem komolyabb
mint viccesképü pincsikutyus.
Hugom képzelete kevély hölgynek lát, ki szörnyet
tudja az illemet, s dologtalan élete
csupa formaság, nem hinné rólam, hogy olykor
összecserélem az idegen szavakat. Multkor
egy szobrász képzőmüvészetről beszélt velem
szakszerüen, szédültem mikor abbahagytuk,
mint csaló, ki mohón tulsokat mert. Éltem már
kis boltilány lelkébe illő hazugságok közt
voltam védelmet esdő gyenge nő, voltam
botránytigérőn szenvedélyes. Vendégek közt
csiszolt háziasszony, müvelt csevegő, bókokat
kecsesen visszavágó kés-villa zsonglőr, voltam
zavart szerény és hüvösen okos, kacér szadista,
vidám csibész és depressziókkal küzdő beteg
ki boltajtón belépni is csak habozva mer
s ügyesen borravalót adnia még nem sikerült.
Dühig neveletlen feminista is voltam,
kényes témáknál nagyszájjal vakmerő
és érzékeny plánta is, komplikáltra
kényeztetett, dekadensen szemérmes és voltam
irónő fényképész előtt, autogramm-nyujtó
pózban, elmélyülést eröltető csinos
tekintet, ez mind én voltam! nevelőnőnk
hátam megett néninek nevez s a házmester
megcsodál siléceimmel, s tennisz rakettel,
pizsamában délben ébredő modern nő, szinházi
képeslapból ismeri mondain lelkiéletemet.
Izzadó munkás a kertben, harisnyát foltozó,
ez is én vagyok. Szeretetért sóvárgó magányos
senki, drága beteg fölött verejtékes
viziókkal virrasztó, iszonyu félelmeknek
kitett meztelen ember, mind én vagyok!
Én? de melyik? semmi sem végleges
csak kapkodó kisérlet illeszkedni valami
homályos parancshoz. Anyám ideges
képzelgőnek ismer, ki kigondolt bajokkal
rontom jólberendezett életemet. Gyermekkel
fagyoskodó koldus elhitte hogy szivem
csupa részvét s irgalom. Óh semmi
semmi sem igaz rajtam, nem igaz
a nevem és nem igaz még gyermekem sem!
Talán csak kedvesem tudja, hogy álarcot
álarc után illesztek magamra, oly rémületben
mint aki elfelejtett nevét keresi s nem akadt
arc, mely arcomhoz hasonlitana. Ő talán ismer,
tudja, amit én nem tudok,
s szerető jósággal hallgat...
Nem igaz, jaj, nem igaz, az az arc
sem igaz, ahogy gyermekem ismer engem
nem igaz, de legalább gyönyörü - anyukám
te vagy a legszebb, s mint a Jézuska jó...

Nyugat 1935







ŐSZINTESÉG


Titok: ami szégyennel fáj.
Titok: amit szeretet sava sem old, -
ezt a titkot add nekem! - igy kértek
igényes szemeid. Azt hitted
titkom kacér kendő testemen, s ha
ledobom, zenével hull, mint Salome öve.
Azt hitted: titkomat bontva szebb leszek
inyenc vágyaid előtt. Testvérem, barátom!
Titkom az ember titka, nem fátyolos asszonyé...
Ha szóra bírsz: a szennyes szenvedőt találod,
de néma csókomban ellenség vagyok:
kendőző, rejtőző, szerelmet őrző.
Férfi, ki erős kezeddel bátran vezetsz
és ijedt szemeiddel szememhez kapkodsz tanácsért -
istenedtől kérdezd, melyik részt adja
ingadozó szívednek?
Barátom, mit értesz titok alatt?
Költő, mire gondolsz, mikor azt mondod:
őszinteség!

Nyugat 1930







RÉSZVÉT


Ha terhed már egyedül nem birod
s részvétre vágyol, szánalomtól remélve
enyhülést, - ha embertársad részvétére
vágyol - naiv szenvedő! nem szenvedhetsz
kedvükre eleget! Megilletődve hallgatják
felidézett gyötrelmedet - de másnap már
többet kell mondanod, az emberek
hamar megszokják s gyorsan legyürik
a te fájdalmaidat. Másodszor már nem jó
ugyanaz a bánat, ha részvétükre
vágyol, mindennap friss fájdalommal
kell csillogni nekik, mert gyenge
szánalmuk gyorsan kifárad, s lankadó
figyelmüket okos müvészettel
kell életben tartanod.

A valóság kevés nekik. Átélni nem birnák,
még nézni se. De egyszer szivesen
meghallgatják: mit éreztél te
mig kiálltad, - ám a leborzalmasabb
valóság is könnyen unalmas lesz
s elfakul, mint napra tett ponyva;
lám, lám - mennyit kell küzdened!
mily óvatosan, s ravaszul komédiáznod
egy kicsi részvét enyhületéért...

Ne képzelődj! nem rólad van szó!
ki akar itt sajnálni téged?
Az ember áldozatkész teremtmény,
s a szenvedőnek lelkesen kinál
oly szolgálatot, mely bajának enyhitésére
szembeszökően nem alkalmas.
S mig nagylelkü szavakat szór eléd,
elháritásra felkészülten arcodról
hálás köszöneted lesi, - nem, nem rólad
van szó hiu szenvedő! Az emberek
saját jóságukat ünneplik bajodban
s mig körülkóstolják bánatodat,
megrendülnek a szivükben lakozó
részvét nagyszerüségén.

Nyugat 1940







ROMÁNC


Szép a lábod: könnyü és karcsu -
de könnyebb és karcsubb
lába van a szitakötőnek.

Szép a szájad, piros pántjai
közül, mint tánchoz
szépen sorbaállt gyöngyvirágfejecskék
mutatják magukat apró
fogaid - de szebb nálad
maga a májusi gyöngyvirág.

Szép a szemed: zöld fény
és barna árnyék
hintázik benne - szép a szemed,
ha pillád sötét szirmai alól
felveted csillámló tekinteted, -

de lehet-e oly szép embernek
szeme, mint fiatal őz esdeklő
emberi tekintete?

Szép a hangod is,
könnyü és fényes,
könnyü és meleg, egyszerre
bársony és csöngetyü - de szép
az álmából vetkező hajnali
rigó hangja is! szép a
szerelemmel nehéz
vadgalamb búgása is.

Mennyi minden lehet
e földön szép! mennyi minden
szebb és jobb nálad?
Miért szeretlek mégis tégedet?

Nyugat 1940







ROSSZ ÉJSZAKÁK


Felfeszített ajtónkon át otthonosan jár
a Rémület. Jön és megy, torkunkhoz kap,
s már távolodó vigyorát mutatja.
Felszabadult csend marad utána, kábult
szorongás. Kedves kezedet szorítom
s a visszatért vér melegén melegszenek
félelemmel hallgatózó ujjaim.
Jön a rémület és gúnyos káprázattá foszlik,
de mint szülő asszonyt órája közeledvén
mind sűrűbb ritmusban gyötri a görcs,
te is iszonyú! mind sűrűbben törsz karjaink
közé s ólommal akasztod lélekzetünket.
Egymás szemében keressük arcodat gyanakvó
félelemmel és egymás mosolyán könnyvül
magánybazárt szívünk. Gyökérrel-kézzel
összefogózva együtt ingunk, kedvesem!
a föld síkos peremén ingunk,
egy gyenge szél is megbirhat velünk.
Míg iszonyodó szemünket lehunyjuk,
már nem is te, meg én - csak a szegény
állati test borzadozik. Te meg én!
Rémület - te - meg én...

*
Semmihez se ragaszkodtam
semmi veszendőhöz. Élet
talán téged is könnyen lebontlak.
Ha tolvaj kívánság nyult felém
előre önként adtam prédául birtokomat.
Nem harcolok veled se - ezért a testért?
vitathatatlan birtokom isten előtt, de még
egy kölcsön-könyv is maradandóbb valóság,
mint multakat őrző szívemé...
Zsibárus becsülete külömb, mint tiéd
fátyolos sors! a selyemrongy, mit bérbead,
biztos birtok, legalább egy éjszakára!
De életemről mit tudhatok? mit kezdjek el?
befejezni mit lesz időm? küldetést, tervet,
egyetlen kézmozdulatot? enyém az, mit
minden percben elvehetnek tőlem?

Rab vagyok, még a lánc sem enyém,
még a holnap reggel reménye sem.
Születéstől halálraítélt, közönnyel ülök
idegen várószobában, két vonat közt
lökdösnek, nem tudom honnan?
s hogy hová? - már nem is érdekel.

*
Mi pusztít el? bánat? betegség? vagy
lopódzó gáz, melyben eleven tested
fertőzött patkányként hull alá -
nem mindegy? A rémület arca egy.
Érdekelhet, száz karma közül
melyik kapar a föld alá?

*
Verset írni annyi nekem, mint jajgatni
kibirhatatlan fájdalomban.
Sikoly helyett dobálom magamból fekete
betűimet. Mosolyogni is szoktam.
Fényes szemekkel örülni boldog percnek.
De a boldogság enyém marad, némán
betakarom szívemben, mint alvó kisgyermekemet.
A fájdalom ellenség! közeledtére
iszonyodva kiáltok, mint aki
segítségért kiált...

Nyugat 1936










S AZ ÖRÖK PERC VER TOVÁBB...


Hogy ver a szivem: monoton ritmusban buggyanva egyet-egyet.
Mint sikos esőcsepp, bádogra koppanó, úgy ver, ver, ver.
És telnek percek,órák, napok és évek eltelnek,
Egyhangu dobolással kis szívdobok felelnek:
Mint végtelen füzér lepergő gyöngyei, a szivem úgy ver, ver, ver.

Jaj, hát mi lenne, ha egyszer elúnná hallgatni saját dobolását?
Hogyha elúnná, hogy örökkön nyíló, s ujra csukódó ököl legyen,
S véres tenyerén riadt patakok futkosásában tellenék kedve?
Tán nevetnék éppen, párolgó csészét ívben emelve,
Vagy utcán járnék, sietős lábbal újjongó célok felé.
És szivem hirtelen elúnná hallgatni e döbbent zakatolást
S a csendet szomjazná, oh jaj az átkos csend halotti csendességét
S némára fagyva, dermedten figyelné: az örök perc hogy ver ver, ver.







SIRATÓ 2.


Gyüjtöm a szeretetet, mint óvatos bogár
a téli élelmet - mondtam egyszer rég,
de ma már minden szeretetből kigyógyulni
felszabadulás. Minden szeretet rabság!
aki felémnyul: már megkötöz.
Mennyi év, barátom! mig csak szereteted
pórázán éltem, - most egy világ
nyilt meg előttem, - mit eddig megvetésed
eltakart. Szenvedéllyel szivom be
a haragoddal megjelölt világot, ma
ismét enyém száz tilos öröm.
Igy lettem ujra gazdag attól
amit szivemből kedvedért kivetettem!

Nyugat 1939







SÖTÉTBEN ÉLEK


Oly közel vagy hozzám,
hogy ha kezedet átfogom,
mintha csak saját ujjaimat
kulcsolnám össze.

Oly közel vagy, hogy
ismerem lélekzeted ritmusát,
s hajad hullámának
változását is észreveszem.

Oly közel vagy, hogy
már nem látlak,
- nem értlek!
S félreértlek.

Világoskék mosolyod
szivemnek kifürkészhetetlen.
Szeretlek, mert erősebb vagy nálam,
de erőd ellen lázongva harcolok.

Szeretlek, s minden szeretet kevés,
mit cserébe adni tudsz -
aztán hitetlen nézem:
e sok kincs enyém hogyan lehetne?

Kevés vagyok magamnak
- és sok vagyok.
Vad bozótjaimban már eltévedtem volna,
ha fényes szavaiddal az utra nem vezetsz.

Bánya vagyok, s gyötörlek,
hogy kinzó terhemtől megszabadits.
Sötétben élek, s csak az lett enyém magamból,
mit lényed édes fénye átvilágit.







SZERESD!


- Szeresd! - sugja a halál - szeresd!
s te azt hiszed, életet kinál, mert hiszed:
szeretni annyi, mint kétszer élni.

Talán csak ájult madárka volt, elnyulva
dermedt tollai közt, mint leendő koporsóban
kit a halál kajánul kinált szánakozó
szivednek, vagy beteg kölyökkutya,
ki könyörgő kinálkozással követ az utcán
rádvetve lázas tekintetét - talán csak egy
hervadástól megriadt virág, vagy fiatal fa
letört gallya rimánkodott feléd a halál
fojtogató karmai közül, - szeresd! -
sugta a halál, s a veszendőt
meleg kezedbe adta.

S mikor már gyógyitó szivedre vontad
csititva rettegését, s szakadt gyökerének
véredben adtál ágyat - mikor már ujjongva
lested meg szemében a hálás eszméletet:
akkor a halál nevetve ütött kezedre
egyetlen nyomással kioltva jövőt és
reménykedést, - borzadó szemednek megmutatva:
amit szerettél: kifordult bamba szem,
rád, s a világra egyformán vicsorgó
görcsökbemeredt állkapocs.

- Szeresd! - sugja a halál -
de ne az életet szeresd,

mert az élet veszendő.

Nyugat 1939







SZÉP ÖREGSÉG


Nyár van, s én fázom.

Összehuzódva gunnyasztok, borzong a hátam -
hirtelen látom magam, látom mozdulataimat,
milyen ismerős ez! anyámat látom
fázós vállaival, nagyanyámat
nagykendő bolyhai közt.
Óh nem az arc öregszik.
Rejtve fon-sző a lélek, s az öntudatlan
test követi titkos parancsát.
Kis mozdulatok nőnek, enged a fej,
enged a váll, ujjak, karok, csipő
és szemöldök készülődnek lassan
melegebb vackot vonni maguk körül.
Régi szekrényből kihuzott kendőm halk
penészt illatoz. Jóságos kendő, lágy meleg,
nemrég még tarkán s kacéran ölelt - óh
hol tanultam ezt a mozdulatot! Most ugy
csavarodik körém anyáskodó meleggel, mintha
karjaim örökölték volna öregek ügyeskedését.
Karosszék, nagy bolyhoskendő... óh régi
asszony a karosszékben! hol van már
futkosó vágyad? s lázongásod a nyugalom
ellen? hol van már minden...
Fázós kezek s nyilaló derék korszaka jön,
megbékélt öregség. Uj aprócska gondok
jönnek, körülményes nyüglődés léghuzatért,
teák, szirupok, derékalj, lábmelegitő!
Uj gyerekkor, naiv, s kényeskedő, epedő inny
tilalmas jók után. A lélek pihen, maradék erőkkel
az erőtlen testet kell védeni már, sziv, vágy
és akarat magától él. Nem kell vergődni, ujat
tanulni. Poros ajtók pattannak agyamban
és ismeretlen mélyekből készen áramlik ujjaimba
anyáim hosszu sorának szelid tudománya

Nyugat 1931







ÚGY TARTASZ ENGEM


Úgy tartasz engem testi varázsod édes
hatalmában, mint könnyű fémet tépi és taszítja
szeszélyes mágneserő. Ha csak megérint könnyű
kezed, elvesztem súlyomat, s akarat nélkül
zuhanok feléd, mint öngyilkos moly
a lámpafénybe.

Vértelen se vagyok, küzdéshez is elgyengült
fájdalom - de ha tested sugárzása elér,
feldobogok, mint méreggel korbácsolt szívverés.

Felgyújtasz és eloltasz, kínzóm vagy és
zsongítóm is, Isten karjában sem pihenhetnék
boldogabb békével, mint fájdalomoldó melleden.

Megkötöztél, se közelre, se távolra
nem eresztesz, kiszabott pályán támolygok
körülötted. Haragszom rád?
-de hiszen dermedt
gyönyörben állok mert ígérretes mosollyal
tündökölsz felém. S míg szédülten várok,
te szavakkal valami mást mondasz, tagadva
tested sugárzó parancsait. Én édességem!

Kigyújtott szomjamat miért takarod be langyos
szavakkal? Játékos barátságból
miért raksz közénk
papírfalat? Míg derűs szavakat okoskodsz felém,
játszott józanságodat meghazudtolja égető
tekinteted.

Szelíd szeretet? Köznapot díszítő
apró öröm? Hangod álarcosan úszik felém
én ajkad tébolyító illatát iszom - és nem hiszek
szavadnak! Dallamodra szívem más szöveget ért,
hullámzó vállad s nyugtalanul összezárt
térdeid vonzása édes fájdalommal telít,
bűvölten indulok hívó parancsod felé
hogyan hihetnék langyos szavaknak?

Gyönyörtől gyengén s puhán karodba hívogatsz
aztán nevetsz merész vágyamon s eltaszítasz.
De ha kedvedért, mint szomorú bohóc a kijelölt
távolságba húzódom: te utánam futsz és
átkarolsz, hogy arcomba szálló illatodban
hunyó reményem újra fellobogjon
hogy aztán megint nevethess
és újra eltaszíthass.







VAN EZ OLYAN ÉDES...


Este van, múltat idéző gyóntató
magány, itt ülök magamban, kicsi
kékselyem blúzocskán öltögetek, ügyetlen
ujjaim türelemmel próbálják kibogozni
cérna és tű komplikált viszonylatát.
Ha magamért sohasem sikerült, új tudományt
tanulok Tündérkém kedvéért. Kis kékselyem
holmi, holt anyaga felidézi előttem
növekvő formáinak eleven édességét.
Villog a tű, szívem meleg lesz, már látom élénk
szemeinek ragyogó mosolyát. Öltök és bontok
és öltök, - ügyetlen bűvész! az éjszaka
hosszú. Leánykám nagy lesz és szép lesz
s mi hervadó arcomhoz fájdalmasan rikoltó:
a selyem ünnepelni fog, ha gyenge
sziromarcához érhet. Szép lesz!
Nem tudom - kinek?
Nem tudom nem tudom! - de szívem
meleg és békélten alázatos.
Mindegy már, mi volt, s mi hiába
hullt, - fecsegő múltam csukódj be!
Van ez olyan édes
mint a szerelem...

Nyugat 1940







VÁLTOZZ A VÁLTOZÁSSAL!


Rejtett fészket szeretnél, megbújni
mint fázékony állat - de vackod még
meleg se lett és már mehetsz tovább! a sors
mindig azt veszi el, mi kényes
testednek nélkülözhetetlen.
Tapadni szeretnél, mert szédülsz

az űrben, társakat szeretnél, kapaszkodót, -
de nem oly fájdalmas magány és szédület
mint kimarjult élő testtel leszakadni
testről és társról, ki tegnap még tiéd volt
és holnap már idegen. Védd magad!
semmit se szeress! és ne szeresd
ne szeresd az állandóságot -
látod: örök mulandóságé
a biztos jövendő...
Ne szeress se jelent se múltat, szeresd
a röpke átmenetet múlt és
jövő között, a hazátlanság
vad szabadságát, két hely között
az ingó változást. Ne nézz vissza
és ne sirasd elvesztett fészked s barátod.
Mozogj a mozgókkal, s változz
a változó világ hitvány ütemére.
S vedd jelképnek a jeltelen percet:
mikor tegnapból holnapba csúszol
s csavargó lelked mint gyökértelen mag
vidáman úszik a légben és két kapocs közt
az átmenetet ünnepli, s a megtalált
békét - hogy legalább percekre
nem tartozik senkihez...

Nyugat 1937







VERS


Mily iszonyú tévedés lökött el édes
partjaidtól könnyelmű vidám Élet? Hiszen én
örömre születtem! ajkam a foganás percében
buggyant boldog mosolyra s ölelő karokkal
szakadtam a világra mint táncos driád. Miért
ült reám a fekete égbolt? micsoda tenger zúg
körülöttem? utálatos habját ajkamig
feccsentve, játékos füleimet ki tömte zúgásig
véres sikollyal? És ki volt az első
őrült, őrült és átkozott! ki végzetesen
félreértett engem és jóságot koldulva rakta
nyomorult terhét tanácstalan vállaimra: hogy azóta
szent Irgalom, a nevem. De szívemtől idegen
minden részvét, én önző vagyok! és utálkozva
húzom el vidám szemeimet a szennyes
fájdalomtól. Óh kedves, ki ölelő karokban
védelmet igértél és anyám, ki erős
testedből neveltél és testvér, barát, - mind,
kiket az ég jó örökül adott nekem: - miért
akaszkodtok repkedő ruhámba tragikus
sorsotok gyötrelmes sulyával? Mit
reméltek tőlem? micsoda téves szimat űz
hozzám? hogy könnyel, jajjal és sebekkel
borítva mind utánam sikolttok, hasítva
ijedt idegeimet, hogy már bomlott
lettem köztetek és eszelősen kétségbeesett.
Még te is, hitvány kis állat, kit játékos
társul váltottam magamhoz, kit
harapós védelmezőül váltottam magamhoz, még
te is rémült vinnyogással bújsz meleg
ölembe, a szörnyű világból menekülsz ölembe, a
szörnyű világ fenyegető chaoszából - oh szegény
védelmezőm te! ki nálam erősebb s
jobb Istent nem ismersz! Ha egyszer
elrugnálak magamtól! ha minden
hazugságot elrughatnék magamtól! és
álarcot tépve sikoltanám a kerítő
Égboltig: meneküljetek! én
lelkem fenekéig gonosz vagyok.







VERSEK V.


Valami elpattant, vijjogva s csattanva
mint nyíl, mint túlfeszült húr, mint rugós
óramű, mely bomlottan feladta erőit.
Nem a szívem volt, szívem még ver.
Lassan, zsibbadtan, oly álmos-puhán
mint kimerült őrült, ki párnázott fülkéje
falán fáradt ujjakkal dobol.
Még tudom hogy sikoltottam, fülem kirepült
jajom visszhangjaitól cseng - de már
nem tudom miért? Valami elpattant:
és nem tudom összetörtem-e? vagy
felszabadultam? Nem tudom: sírjak-e
vadul emelve égnek karjaimat?
Vagy ejtsem le zsongó fejemet és
hunyjam be fáradt szememet?
és aludjak... aludjak...

Nyugat 1929.







VERSRÉSZLET - Babits Mihály 1941-ben bekövetkezett halála után Török Sophie-hagyatékban a cédulákra feljegyzett Költeményből


Már két hónapja fekszel a föld
alatt, látlak, mintha kórházi ágyon
feküdnél, ahogy láttalak annyiszor
annyi szörnyű és mindig szörnyűbb
változatokban, elképzellek, felejthetetlen
halotti arcoddal, éber értelmed lebírva
a félig zárt szemhéjjak alatt, komoly
fekete ruhában fekszel, kemény gallérral és
pizsama helyett nyakkendővel
ahogy oly rég nem láttalak már!
Mint ünnepre öltözött illedelmes fiatal tanár
fekszel a föld alatt...

















  
 
0 komment , kategória:  Babits Mihály  
Ősz és tavasz között
  2016-01-08 22:45:07, péntek
 
 







Babits Mihály: ŐSZ ÉS TAVASZ KÖZÖTT


Elzengett az őszi boros ének.
Megfülledt már hűse a pincének.
Szél s víz csap a csupasz szőllőtőre.
Ludbőrzik az agyagos domb bőre,
elomlik és puha sárrá rothad,
mint mezitlen teste egy halottnak.

Este van már, sietnek az esték
álnokul mint a tolvaj öregség
mely lábhegyen közeledik, halkan,
míg egyszercsak ugrik egyet, s itt van!
Nem tudjuk már magunkat megcsalni:
óh jaj, meg kell halni, meg kell halni!

Leesett a hó a silány földre,
talán csak hogy csúfságát befödje.
Most oly fehér, mint szobánkban este
fekhelyünk, ha készen vár megvetve,
puha dunnánk, makulátlan párnánk:
s mintha a saját ágyunkon járnánk,
mint a pajkos gyerekek, ha még nem
akaródzik lefeküdni szépen,
sétálnak az ágy tetején, ringva,
mig jó anyjuk egyszer meg nem unja
s rájuk nem zeng: "Paplan alá! Hajjcsi!"
Óh jaj, meg kell halni, meg kell halni!

Már az év, mint homokóra, fordul:
elfogy az ó, most kezd fogyni az új,
s mint unt homokját a homokóra,
hagyja gondját az ó év az újra.
Mennyi munka maradt végezetlen!
S a gyönyörök fája megszedetlen...

Türelmetlen ver a szivünk strázsát,
mint az őr ha tudja már váltását.
Idegesen nyitunk száz fiókot.
Bucsuizzel izgatnak a csókok.
Öreg öröm, nem tud vigasztalni:
óh jaj, meg kell halni, meg kell halni!

Olvad a hó,


tavasz akar lenni.
Mit tudom én, mi szeretnék lenni!
Pehely vagyok, olvadok a hóval,
mely elfoly mint könny, elszáll mint sóhaj.
Mire a madarak visszatérnek,
szikkad a föld, hire sincs a télnek...

Csak az én telem nem ily mulandó.
Csak az én halálom nem halandó.
Akit egyszer én eleresztettem,
az a madár vissza sohse reppen.
Lombom, ami lehullt, sohse hajt ki...
Óh jaj, meg kell halni, meg kell halni!

Barátaim egyenkint elhagytak,
akikkel jót tettem, megtagadtak;
akiket szerettem, nem szeretnek,
akikért ragyogtam, eltemetnek.
Ami betüt ágam irt a porba,
a tavasz sárvize elsodorja.

Száradt tőke, únt tavalyi vendég:
nekem már a tavasz is ellenség!
Csak te borulsz rám, asszonyi jóság,
mint a letört karóra a rózsák,
rémült szemem csókkal eltakarni...
Óh jaj, meg kell halni, meg kell halni!

(1936. dec.)







Babits Mihály: Ősz és tavasz között /1936/ Elmondja: Mensáros László

Link










  
 
0 komment , kategória:  Babits Mihály  
Babits Mihály költészete
  2015-10-08 18:00:30, csütörtök
 
 







BABITS MIHÁLY KÖLTÉSZETE


Babits Mihály /Szekszárd, 1883. november 26. - Budapest, Krisztinaváros, 1941. augusztus 4./ költő, író, irodalomtörténész, műfordító, a 20. század eleji magyar irodalom jelentős alakja, a Nyugat első nemzedékének tagja. A Nyugat nemzedékének Ady mellett az egyik legnagyobb költője. Már a kortársak is úgy tartották Adyt és Babitsot, mint a két irodalmi vezért.

1938-ban jelent meg a Jónás könyve. A ,,Jónás könyve" Babits utolsó nagy üzenete. Egy számadó lélek nagysága szól benne, magas erkölcse, őrző és intő szava.

Ellentmondásos élet volt az övé, ellentmondásos költői örökség maradt utána, de emberi nagyságának felmutatására éppen e műve ad igazi alkalmat. A második világháború küszöbén költői önvallomásában mondta ki a polgári értelmiség legjobbjainak tiltakozását, önmarcangoló felelősségtudatát. Szállóigévé vált sora: ,,Vétkesek közt cinkos, aki néma", az írástudók felelősségének mementójává vált.


Babits Mihály összegyűjtött versei

Link







"Nem kell hinni, hogy aki könyvekbe menekül, okvetlen az élet elől akar szökni. Sokszor inkább tágítani akarja életét, több életre szomjas, mint amennyit kora s végzete kiosztott. Az élet néha különösmód összeszűkül, és megszegényedik ezen a magyar glóbuson."

,,Vétkesek közt cinkos, aki néma"

Babits







Szabó Lőrinc: BABITS


Mit láttam benned? Hőst, szentet, királyt.
Mit láttál bennem? Rendetlen szabályt.
Mit láttam benned? Magam végzetét.
Mit láttál bennem? Egy út kezdetét.
Mit benned én? Gyászt, magányt, titkokat.
Mit bennem te? Dacot és szitkokat.
Aztán, mit én? Jövőm rémálmait.
S te? Egy torzonborz állat vágyait.
Én? Istent, akit meg kell váltani.
Te? Hogy jönnek a pokol zászlai.
S később? Hogy az ellenség én vagyok?
S én? Azt, akit soha el nem hagyok.
Te, tíz év múlva? - Tán mégis fiad?
S én, húsz év múlva? Láss már, égi Vak!
S húsz év múlva, te? Nincs mit tenni, kár.
Húsz év múlva, én? Nincs mit tenni, fáj!
S a legvégén, te? Igy rendeltetett.
S én, ma s mindig? Nincs senkim kivüled.







ÁLDÁS A MAGYARRA



Ne mondjátok, hogy a haza nagyobbodik.
A haza, a haza egyenlő volt mindig
ezer év óta már, és mindig az marad,
mert nem darabokból összetákolt darab:
egytest a mi hazánk, eleven valami!
Nem lehet azt csak úgy vagdalni, toldani!

Máskor is hevert már elkötözött tagokkal.
Zsibbadtan alélt a balga erőszakkal.
De mihelyt fölengedt fojtó köteléke,
futni kezdett a vér elapadt erébe.
Visszakapta, ami soha el nem veszett.
Nagyobb nem lett avval. Csak egészségesebb.

Lám, igaz jószágunk visszatér kezünkre,
bár a világ minden fegyvere őrizze.
Mert erős a fegyver és nagy hatalmasság,
de leghatalmasabb mégis az igazság.
Útja, mint a Dunánk és csillagok útja:
nincs ember, aki azt torlaszolni tudja.

Él a nagy Isten és semmise megy kárba,
Magyarok se lettünk pusztulni hiába,
hanem példát adni valamennyi népnek,
mily görbék s biztosak pályái az égnek.
Ebből tudhatod már, mi a magyar dolga,
hogy az erős előtt meg ne hunyászkodna.

Erős igazsággal az erőszak ellen:
így élj, s nem kell félned, veled már az Isten.
Kelnek a zsarnokok, tűnnek a zsarnokok.
Te maradsz, te várhatsz, nagy a te zálogod.
Zsibbad a szabadság, de titkon bizsereg,
és jön az igazság, közelebb, közelebb...

(1938. november 2-6.)


ÁLDÁS A MAGYARRA - BABITS MIHÁLY - H-599 - MIHI // Zene és előadó: H-599 együttes

Link










BABONA, VARÁZS


Nem szánom én az ostobát,
kinek üres a mennyek boltja:
ki méltó látni a csodát
az a csodát magában hordja.

Az este a kertek alatt
jártam és elborúlt az élet:
az Este varázspoharat
boritott a földre hogy éj lett.

Hirtelen, árva éjszaka
(szomoru, mégis szép varázs volt);
és a fák alatt egymaga
lassan feljött az óriás hold.

Lám, mondtam, egy arany gyümölcs!
Égő gyümölcs az ében ágon!
Ó melyik napkeleti bölcs
varázsol ílyet Indiákon?

Ó nagy varázsló, titkos Est
ki elborítod e világot,
Kinod nedves ecsetje fest
zajtalan éjjel száz virágot:

varázsköpönyeget terít
kezed és elnyomja a későt; -
Szüzeknek alvó testeit
érni mintázza néma vésőd:

Te mintáztad őt is, te bölcs,
sok régi lányos éjszakáján
hogy érve majd arany gyümölcs
legyen életem ében fáján;

mert te vagy a nagy Érlelő. -
ekkor a hold feljött a fáról
furcsán mozogva jött fel ő
regélve még Amerikáról.

Felhők kapkodtak szerteszét
hideg sejtelmek szele támadt,
s halottam ideges neszét
a rángatózó ijedt fának.







BÚCSÚ A NYÁRILAKTÓL


Búcsúznunk kell újra, kicsi ház,
s egyre nehezebb a búcsuzás.
Hányszor látlak, ki tudhatja, még?
Hány nyarat fog adni még az ég?

Az idei zord volt és fukar.
Kárpótolni talán most akar.
De pávázhat a nap tolla már:
kései nyár, nem igazi nyár.

Óh e párás, pávás lomhaság!
Félszegen nyujtózik a faág
s olyan tarkák, merevek a fák,
ahogy pingálná egy kisdiák.

Mint a dróton csüggő művirág,
lanyhán ling-lóg szárán a virág,
s néma s fényes az egész világ,
mint üveg alatt egy mű-világ.

Mint egy akvárium fenekén,
idegen nagy csendben járok én.
Körülöttem sok halk szörnyeteg,
jövőm félelmei, lengenek.

Isten veled, kicsi hegyi ház!
Nem soká tart már a ragyogás.
Szétroppan a kék üveg, az ég,
beszakad a zápor és a szél.

S én futok, mint aki menekül,
mint ki nem bírja ki egyedül,
mint vihar jöttén a kósza juh
nyájat keres és karámba bú.

Én tudom, hogy ez a béna csend,
ez a vak fény gonoszat jelent.
Jön az ősz és életem is ősz:
Óh jaj, mit hoz őszömnek az ősz?

Ha egyszer a förgeteg beront,
mit ér, hogy ily tarka-szép a lomb?
Ami legszebb és legpirosabb,
az fog hullni leghamarosabb.
Remegnek a gyenge levelek,
mint siralomházban a fejek.
Az egész táj szép siralomház.
Isten veled, kicsi nyári ház!

Engem a város karáma vár.
Te itt maradsz, őszi tarka táj,
eldobott rajz, míg majd a vihar
letöröl nedves spongyáival.







CSIPKERÓZSA


Nagy tornyos nyoszolyában
fekete nyoszolyában
fehér rózsák között,
úgy alszik Csipkerózsa
rózsák között a rózsa
álomba rejtözött.

Minden virág egy álom
álmok között az álom
rózsákba hullatag
fejét lehajtva mélyen
mint rózsa töve télen
rejtőzik fullatag.

Fullasztó mély az álma
fullasztó mély a párna,
fullasztó fekete.
rózsa nyilik a párnán
és fehér mint a márvány
ez ágynak betege.

Kárpitja mint az ében
fehér a feketében
csiklándva ragyog át;
s aranyos súllyal omlik
aranyzsinórja, bojtig
skófium és brokát.

Fekete gyászu kárpit
fehérrel kivirágzik
s nagy rózsákat susog
s súllyal mint néma vétek
hull bársonya fölétek.
fullatag vánkosok.

Az ólmos álmu bársony
csiklándó ragyogáson
leszunnyad feketén:
fullasztó mély az álma
s lidércként nyúl a párna
az ágynak betegén.

Az éjek arra szállnak,
az évek arra járnak
a lusta századok:
fekete gyászu kárpit
fehérrel kivirágzik
s nagy rózsákat zokog.







CSONKA MAGYARORSZÁG


Bár lenne a hangom tiszta és éles, mint intő csengőké! A tiétek
zavaros, mint mocsarak habja! ti leborultatok az Ércbálvány előtt!
döntsön az erőszak!
s döntött az Erőszak...
mi jogotok beszélni többé?
Nekem van rá jogom!
ti elhánytátok a Kiáltást: mint bolond a fegyverét! nem kiálthattok már:
én elkiálthatom:
Óh Igazság, te egyetlen kiáltás! egyetlen fegyver! Jerikó trombitája! szólj!
falak, omoljatok hangjaitól!
gerincek, borzadjatok! Európában! és Amerikában! mert
borzasztó az Igazság a gerincekben!
mit érnek a ma-épített falak körülöttem?
ott borzad az Igazság a kövekben! ott ég a hegyekben! árad a vizekben!
Óh tiszta, éles trombita, zengj!
ne hallgass sohase!
egy napig se! egy óráig se! egy pillanatig se! mint ahogy nem
hallgat a fájás az idegben, míg megvan a betegség...
nem hallgat a vonzás a kőben, hogy természetes irányában essék...
nem hallgat a madár, míg fészkébe nem tér...
nem hallgat a folyó, míg tengerbe nem ér...
nem hallgat a szél,
míg él...

*

Nekem van rá jogom!
Én elkiálthatom:
Igazság!
Ti eldobtátok ezt a szót, mint bolond a fegyverét, szegény testvéreim!
s csak gyenge izmotok maradt, csak puszta kezetek, meztelen
mely bilincsekbe verve, ha üt, csak önmagát ütheti esztelen
sem lázadni nem tud, sem meghajolni az Ércbálvány előtt igazán -
de hát az Ércbálvány hazája lettél-e, hazám?
Van-e reményed abban?
a sötét utakban?
Nem! - Csak a napban!
mely éget a kövön és ragyog a patakban.
Ti azt mondtátok: Döntsön az erőszak!
s hangotok zavart most, mint mocsarak habja.
De én azt mondom: dönt majd az erős Nap!
Kitárom tiszta szavamat a Napra.

*

Ti eldobtátok a trombitát
de a trombita zeng tovább,
zeng, nem a ti kezetekben,
hanem a vízben, a hegyekben,
Erdélyben, felvidéken,
az égen,
s bennem!

Én sohse mondtam: "Dönt majd az erőszak!" - most mondhatom:
"Nem! Nem!"


CSONKA MAGYARORSZÁG BABITS M MIHI 2014 // Előadó: Dörner György

Link







EGY DAL - amilyet a franciák chansonnak neveznek.


Mikor még gyermek voltam
szomoru és szerény
egy nagy könyvesszobába
kerültem egyszer én
s kiálték vágyra kelten:
Elmém hajóra hág!
Mily szomju véges lelkem
rád, végtelen világ!

S bejártam így a multat
bejártam a jelent
s mit bölcseink tanultak
jól tudtam, mit jelent
de célt seholse leltem
és vágyam egyre rág:
mily végtelen a lelkem
s mily véges a világ!

S szóltam: Könyvek mit érnek?
Mit ér a képzelet?
Választalan hadd éljek
vidám világ, veled!
s tán elmém vággyal telten
megnyugszik majd ha lát!
mily szomjú véges lelkem
rád végtelen világ!

És a jelent bejártam
s bejártam a jövőt
francia selymet láttam
angol gyapúszövőt
uj farmot messze telken
vad Ausztráliát -
mily végtelen a lelkem
s mily véges a világ!

S szóltam: Minden hiúság
csak egy való: a csók
Szomító selyem ajkak
és bársonybőr kacsók
kéj, melyet írigyelten
takarnak habcihák -
mily szomju véges lelkem
rád végtelen világ!

De tengert olyat hol láss,
hogy a mélyére hass?
és hol van olyan forrás
hogy eleget ihass?
Azt hittem rég beteltem
s ma vágyam ujra rág:
mily végtelen a lelkem
s mily véges vagy, világ!







EGY RÖVID VERS
melyben a költő saját lelkét szólítja meg és nagyon kegyetlen dolgokat mond neki.


Ó lélek, lélek, mivé kelle válnod!
Idétlen fényre szülted ezer álmod.
Utolsót holtan hordozod magaddal,
mint hol gyermek lelkét viszi az angyal.

De néha éjjel, éjes éjszakákon
mikor magad vagy az egész világon
s az egész világ egymagadba mélyed,
minthogyha megmozdulna néma méhed.

Mert ami meghalt, nincsen eltemetve,
mit megtagadtál, nincsen elfeledve
s a megölt gyermek, mint fájdalmas árnyék
kisértetes méhedbe visszajár még.







AZ ELBOCSÁTOTT VAD


Nem hiszek az Elrendelésben,
mert van szivemben akarat,
s tán ha kezem máskép legyintem,
a világ másfelé halad.
Mégis érzem, valaki néz rám,
visz, őriz, ezer baj között,
de nem hagy nyugton, bajt idéz rám,
mihelyt gőgömben renyhülök.

Ez a valaki tán az Isten
akitől bujni hasztalan.
Nem hiszek az Elrendelésben,
de van egy erős, ős uram.
Már gyermekül vermébe ejtett
s mint bölcs vadász gyenge vadat,
elbocsátott, de nem felejtett:
szabadon sem vagyok szabad.

Ily vadra, régi hercegeknek
szokásuk volt, mondják, jelet,
aranyos nyakörvet verettek,
hogy mindég ráismerjenek.
Igy hordom én is titkos örvét
annak aki e rengeteg
ölében elfogott, de önkényt
újból elveszni engedett.

Azóta bolygok a viharban
vadmódra de az ő jele,
erejének bélyege rajtam
hogy ne nyughassam nélküle
s mint szélcibált bogáncs amelyen
a szivárvány lába pihen,
illattal tellik: úgy betelljen
sóvárgással bogáncs-szivem.

Nem hiszek az Elrendelésben,
mert szabad vagyok: oly szabad,
mint a bolond bogáncs a szélben
vagy vad bozót között a vad.
Vezessen Hozzád a szabadság!
így kérem olykor aki vár,
mert nem annak kell az imádság,
ki Istent megtalálta már.







ELGURULT NAPOK


Napjaim mint az elgurult gyümölcsök
botlanak, futnak, sárban hemperegnek,
végre megállnak, éjjel, s vég időkig
kicsi gödrökben poshadnak, felejtve.

Ki szedi föl fa alól a gyümölcsöt?
Kis gödrökből a poshadó gyümölcsöt?
Sárból, szemétből a szennyes gyümölcsöt?
Ki szedi föl fa alól a gyümölcsöt?

Óh kedvesem, ne engedd így gurulni
a lejtőn, fogd köténybe, fogd öledbe
a bús hullókat, ízlelje meg ajkad
perceim ízét, mely csak frissen édes!

Jön a favágó már hallom a léptét
ütemre s mint a gyilkos szívverése
konokabb egyre - mit tudom a hangról,
messze-e még vagy mikor ér idáig?

Másodpercenként lép egyet kegyetlen.
És a táj dobban, mint az ágyuzott vár.
A fiatal fák inganak, recsegnek
S a vének lepke levelei fogynak.










AZ ELŐKELŐ TÉL


Olyan halk és hideg idő van,
halk és hideg, halk és hideg:
hallani szinte suhanóban
a gyöngyház égen a telet.
Selymesen száll ő rongyaink közt
s arcba legyez, bár semmi szél...
Óh láthatatlan, hűvös angyal,
előkelő, gyönyörü Tél!

S a hó is itt lesz nemsokára
s minden egyszerre eleven.
Aki rápillant ablakára,
fehér apácák végtelen
meneteit véli vonulni,
s ki boltbul az utcára lép,
lágy-fehér könnyek ostromolják
kemény csomagjait s szivét.

Estefelé kitisztul néha,
a csillagok kilátszanak
s mint gyermekek állunk alélva
egy nagy karácsonyfa alatt,
amelynek ágát föl nem érjük,
de gyertyás fénye ránk sajog:
gyertyásan és csufolva néznek
a karácsonyi csillagok


Babits: Az előkelő tél

Link







EMLÉKEZÉS GYERMETEG TELEKRE


Telek jutnak eszembe, telek,
régi, kemény, csillagos telek,
muri járó szép falusi utcák,
deres bajszok s nagy piros fülek.
Paraszt szagú éjféli misék,
mennyi süllyedt, jámbor semmiség,
nagykendőbe bagyulált cselédek,
cukorbundás házak, tejes ég.

Bocsmód, még mint egész csöpp gyerek,
Pesten is átbújtam egy telet.
Csillagok és lámpák kavarodtak,
félelmes volt a sok emelet.
Nappal kezdődtek az éjszakák,
csilingelt és búgott a világ,
cicázott az ablakok visszfénye:
Mikulás ment a hátsó gangon át.

Később, kisvárosi zsúrokon,
mikor összejött a sok rokon,
lányokat kellett hazakísérni
s én hallgattam az egész úton.
De másnap, mint röpülő-cipős
Merkúr, versre lengtem a csípős
ködben a magányos jégen - mit ma
nemcsak lábam, de szívem se győz.

Ó teleim, gyermeteg telek!
mily bolondul elfeledtelek.
Úgy megfakultatok, mint a gyöngy ha
nem ringatja eleven meleg.
Némelyik már, mint egy szertehullt
láncnak szeme, halkan elgurult...
Pedig amint fogy-fogy a jövendő,
egyre-egyre drágább lesz a mult.


Babits Mihály - Emlékezés gyermeteg telekre // Előadja : Mécs Károly

Link







ERDÉLY


Rólad álmodtam, Erdély,
kamasz koromban, Erdély,
messzirül süvegeltek
hegyek és fejedelmek.
S ki voltál könyvem, Erdély,
ezeregy éjem, Erdély,
lettél ifjonti házam
és tanuló lakásom.

Három nagy évig, Erdély,
laktam földedet, Erdély,
ettem kürtös kalácsát
s a tordai pogácsát.
Ismertem színed, Erdély,
tündérszín őszöd, Erdély,
üveg eged metélő
csúcsaid gyémánt élét.

Most versbe szállok, Erdély,
az első hírre, Erdély,
hogy varázsod határát
sorompók el nem állják.
Öreg pilóta, Erdély,
ül így gépébe, Erdély,
még egyszer ifjúsága
tájain szállni vágyva...

Habár odáig, Erdély,
el nem érhetek, Erdély,
hol régi lusta sziklám
ma is emlékezik rám.
Oh messze, messze, Erdély,
messze még a nap, Erdély,
hogy teljes lesz a munka
s az igazság se csonka.







ERDŐ, FÁK, ÁGAK...


Erdő: fák, ágak, levelek, mókusok;
város: út, házak, ablakok, lányfejek;
mindegy, ha kocsi zörög vagy lomb susog:
én is egy vagyok, egy kerék, egy levél!

Óh kerekek boldogsága, óh levelek
boldogsága! szent, megkötöző varázs!
Fejek és felek, parányok, ezerek:
csak a csöppnyi számít, csak a csonka él.

S mit bánom, mi zúg, autó vagy darázs?
Zúg, zúg a lelkem és zsibog a husom:
csak fuss, autó, messze még a garázs!
röpülj nászra, darázs! messze még a tél.

Jer, jer, mi aprók, szeressél, mókusom!
Kerek erdőbe, kerek Budapestbe
mi boldog férgek, okosom, csókosom!
tárjuk szét a szárnyunk, hadd vigyen a szél!

S oly lendülettel suhanjunk az Estbe:
lopja be az Estbe mámorát a Dél!
Kerék sem áll meg a gépből kiesve;
levél ha lehull, csak messzebb táncra kél...










ESTI KÉRDÉS
/Az egész vers egyetlen hosszú mondatból áll (versmondat)./


Midőn az est, e lágyan takaró
fekete, síma bársonytakaró,
melyet terít egy óriási dajka,
a féltett földet lassan eltakarja
s oly óvatossan, hogy minden füszál
lágy leple alatt egyenessen áll
és nem kap a virágok szirma ráncot
s a hímes lepke kényes, dupla szárnyán
nem veszti a szivárványos zománcot
és úgy pihennek e lepelnek árnyán,
e könnyü, síma, bársonyos lepelnek,
hogy nem is érzik e lepelt tehernek:
olyankor bárhol járj a nagyvilágban,
vagy otthon ülhetsz barna, bús szobádban,
vagy kávéházban bámészan vigyázd,
hogy gyujtják sorban a napfényü gázt;
vagy fáradtan, domb oldalán, ebeddel
nézzed a lombon át a lusta holdat;
vagy országúton, melyet por lepett el,
álmos kocsisod bóbiskolva hajthat;
vagy a hajónak ingó padlatán
szédülj, vagy a vonatnak pamlagán;
vagy idegen várost bolygván keresztül
állj meg a sarkokon csodálni restül
a távol utcák hosszú fonalát,
az utcalángok kettős vonalát;
vagy épp a vízi városban, a Riván
hol lángot apróz matt opáltükör,
merengj a messze multba visszaríván,
melynek emléke édesen gyötör,
elmúlt korodba, mely miként a bűvös
lámpának képe van is már, de nincs is,
melynek emléke sohse lehet hűvös,
melynek emléke teher is, de kincs is:
ott emlékektől terhes fejedet
a márványföldnek elcsüggesztheted:
csupa szépség közt és gyönyörben járván
mégis csak arra fogsz gondolni gyáván:
ez a sok szépség mind mire való?
mégis arra fogsz gondolni árván:
minek a selymes víz, a tarka márvány?
minek az est, e szárnyas takaró?
miért a dombok és miért a lombok
s a tenger, melybe nem vet magvető?
minek az árok, minek az apályok
s a felhők, e bús Danaida-lányok
s a nap, ez égő szizifuszi kő?
miért az emlékek, miért a multak?
miért a lámpák és miért a holdak?
miért a végét nem lelő idő?
vagy vedd példának a piciny füszálat:
miért nő a fü, hogyha majd leszárad?
miért szárad le, hogyha újra nő?


Babits Mihály - Esti kérdés (Babits felolvasása)

Link







EZERKILENCSZÁZNEGYVEN


Mi minden voltál már nekem, édes hazám!
Egész világ melyben kedvtellve utazám...
Meghitt otthon ahol nyujtóztam szabadon...
Keménypados börtön és bujdosó-vadon...
Észrevétlen voltál, mint a jó levegő,
majd égő fájdalom, mint a szoros cipő...
Homlokomon bélyeg... a nyakamon járom...
De mostan kősziklám vagy és erős váram.

Fölforrtak az idők, egy nagy had a világ.
Most gyürd be, magyar, a süveged taraját,
s amint büszke voltál harcaidra hajdan,
légy büszke békédre e nagy zivatarban.
Mert csodálatos és hősi a te sorsod:
harcolnod kell, mikor más nyugodt és boldog,
s mikor körülötted tombol az egész föld,
te maradsz türelmes, mozdulatlan és bölcs.

Immár a népeket terelik mint nyájat,
emberek futkosnak, mint riadt patkányok,
városok lángolnak telhetetlen tüzben,
nemzetek halálát engedte az Isten.
Te állsz vén bástyádon fürkészve, hallgatag.
Gonosz, szomszéd szelek borzasztják hátadat.
Szemed ugy száll szerte, mint a bibliai
özönben a Noé csapzott galambjai.

Mire tart a végzet s mily sorsra szánt minket?
Micsoda jövőnek magvaivá rendelt?
Óh ki tudja, milyen nehéz parancsokat
hordunk már zsebünkben titkos pecsét alatt!
Várakozva állunk, mint ki némán, hosszan
áll egy kényes strázsán, s vigyáz és nem moccan;
s ahogy a rossz évek rozzanva meghagyták,
néz ránk a vén bástya, a nyügös szabadság.

Meg ne inogj, népem, tarts ki nagy strázsádon,
mert kell ma a bástya az omló világban,
s talán épen ez a te nehéz parancsod:
tartani keményen a kopott ős roncsot.
Mert nem véd az amit te meg nem tudsz védeni,
de rozzantan is szent ami tiéd s régi.
Átkoztad elégszer... kicsi volt magadnak...
S ma áldott, és tágabb mint nagy birodalmak.

Mi minden voltál már nekem, édes hazám!
De most érzem csak hogy mi voltál igazán.
Most érzem hogy nincs hely számomra kivüled
s mi börtönnek látszott, szabadság tornya lett.
Most érzem hogy sorsom a hazámnak sorsa,
mint fához a levél, hulltomig kapcsolva,
mert nem madár vagyok, hanem csak falevél,
mely ha fája kidőlt, sokáig ő sem él.

Nyugat 1940

/A vers a Szellemi Honvédelem Naptára c. kiadvány részére iródott s elsőízben ott jelent meg/







ÉHSZOMJ


Mint anyja emlejétől elvált
gyermek az ős tej drága kincsét,
szomjazom én, világtól elzárt,
az eleven világot ismét.

Mert szép a világ, úgy találom
s a rút csupán a szépnek árnya;
mert szép a világ, mint egy álom,
mint egy istennek hajnalálma.

Mint a lázárok szeme lakzin
ha zúg az élet körülöttem,
tágul a szemem héja kapzsin
s érzem, hogy nem régen születtem.

Csontom ős csont, de vérem új nedv,
az tanít sírni és nevetni,
s kedv támad bennem, érzem, új kedv
verseket írni, lányt szeretni.

Betelni mindenféle borral,
letépni minden szép virágot
és szájjal, szemmel, füllel, orral
fölfalni az egész világot.







FÁJÓ, FÁZÓ ÉNEK


Ó gondok, gondok, holnapok!
egy gondtalan mát hol kapok?

Szőnyeg-puhába betegen
búni hiába szigetem:

szivem verését halk ölén
csak annál jobban hallom én.

S nem hágy e bellül ágyuzó
nyugodni tikkadt ágyuszó.

Rég mélyről únott hangja bánt
előbb sülyedt harang gyanánt:

de zord kohóba sülyedett
és a harangból ágyu lett.

S tép, tép e bellül ágyuzó
lelkembe tikkadt ágyuszó.

Kifelé csupa sánc, perem:
befelé lelkem meztelen.

Fájón mezitlen, mint beteg
zománca-vesztett fogideg.

Uristen, ami itt hibás,
ki lesz eltömni Messiás?

Jámbor halászt, hiszem, lehet:
hanem ki vált meg engemet?

Adj Uram, kinek mit szeret:
az éhezőnek kenyeret,

a szomjazónak hüs italt,
a fiatalnak fiatalt,

adj az öregnek szép időt:
hadd üldögéljen ház előtt,

adj, Uram, néki friss erőt -
de nékem adj már pihenőt!










GYÖNGYLELET


Boldog vagyok, mint senki más,
és mégis kedvem volna sírni,
mert jól tudom, virágnyílás:
egyszerből a sohába nyílni.

Mert jól tudom már, gyöngylelet:
síkos a gyöngy, sebes a bánat,
mielőtt elvesztettelek
ó, édesem, sírok utánad.







HAJNALI GONDOLAT


Hova lettetek, régi tanítványok?
Elszóródtatok, mint a magvak pelyhe.
Vitt az apa-vész, s a fiók-viharkák.

Hosszú éjszakán nem aludtam semmit.
Itt a reggel már, s ti juttok eszembe.
Szól a kis harang, szól a pásztor tülke,
s én elgondolom: ha lelkem harangját
megkondítanám: jertek templomomba!
s tülköm hívna még: kövessetek engem!

Jöttek rossz szelek, elvitték a hangom:
néma a harang, üres már a templom!
S óh jaj, micsoda bolond pásztor voltam!
Szegény tülkömet sziklához paskoltam.
Tülköm megrepedt, ki fog már követni?







HAJNALODOTT SZÍVEM EGÉN


Hajnalodott szívem egén,
Eláradt lelkemben a fény,
Az Úr megérintett,
Szeretetet öntve belém.
Lelkem fürdik a fényben,
Szívemben lakik az Isten,
Megmerítkezhetem a mélyben,
Az anyag legsűrűjében.
Lelkemet nem bírja a máz,
Szívemben szeretetláng
Sötétet emésztő fénye
Örökmécsesként vigyáz!







HALAVÁNY TÉLI RAJZ


Milyen fehér csöndesség ez!
Messze házunk télben ül.
Gyere az ablakhoz, édes!
Csókolj meg és nézz körül!
Süt a nap, elállt a hó már,
mégis pelyhek hullanak:
puhán, halkan, pehelymód száll
pillanat és pillanat.

Gyere, édes, az ablakhoz,
tekints szét az udvaron!
Nézd, a friss, a lágy, a vaskos
szőnyegen még semmi nyom!
Csak a kis szolgáló lába
rajzolódik halavány,
s elvész, mint a Szaharába
egy zarándok karaván.

Szalma közt fagyottan áll a
kert füzes mélyén a kut
intve dermedt jégszakálla
hogy az év, mint óra, fut.
Jertek apró, jertek sűrű
pillanatok pelyhei
jobban mint e szalmagyűrű
szívünk kútját védeni.

Milyen furcsa füstünk árnya
a túlsó tető haván:
mintha távol emlék szállna
rokon szívbe tétován.
Ki gondolhat ránk e csöndben,
míg körülvattáz a hó?
Titkos lánc nyúl át a földön
összekötve aki jó.







HAZÁM!


A ház.

Röpülj, lelkem, keresd meg hazámat!
Áll a régi ház még, zöld zsalúja
mögött halkul anyám mélabúja:
ősz hajú, de gyermekarcú bánat.
Röpülj, lelkem, keresd meg hazámat!
Itt a szoba, melyben megszülettem,
melyet szemem legelőször látott;
itt a kert, amelyben építettem
homokból az első palotákat.
Amit én emeltem, mind homok volt:
de nagyapám háza bizton áll még
s éveimből, e fojtó romokból
hogy révébe meneküljek, vár még.

A város.

Kelj fel, lelkem, keresd meg hazámat!
Nem egy szűk ház, az egész kis város
mint egy árchipelagus vár nyájas
zöldje közt a tenger akácfának.
Szállj ki, lelkem, keresd meg hazámat!
Ott a szőlőhegy, a tömzsi présház,
mely előtt ülve ha szertenéztem,
dallá ringott bennem kétség és láz
s amit láttam tejszín napsütésben,
mind hazám volt! Lenn az utca híven
nyúlt alattam, mint a futószőnyeg
és a dombsor hullámzott, mint szívem,
halkan hullva égig a mezőnek.

Az ország, mappa szerint.

Röpülj, lelkem, keresd meg hazámat!
Enyhe dombsor, lankatag magyar föld!
S az a róna túl már a nagy-alföld
szemhatártól, ahol a nap támad.
Röpülj, lelkem, röpüld át hazámat!
Szemhatártól-szemhatárig, s újra
merre emléked, a halk selyempók
vonja szálát, szállj a rónán túlra,
s át hol állnak a bolond sorompók:
és akármit ír a kard a rögre,
lankád mellől el ne bocsásd bérced:
ha hazád volt, az marad örökre;
senkisem bíró, csak ahogy érzed!

Az igazi ország.

Szállj ki, lelkem, keresd meg hazámat!
Oly hazáról álmodtam én hajdan,
mely nem ismer se kardot, se vámot
s mint maga a lélek, oszthatatlan.
Álmodj, lelkem, álmodjad hazámat,
mely nem szorul fegyverre, se vértre,
mert nem holt rög, hanem élő lélek.
Galamb álom! s rókák rágtak érte;
odu-féltő kapzsi szenvedélyek.
Az én álmom sohse legyen róka!
Az én tanyám' magassága védje!
Lelkem madár, tág egek lakója,
noha mindig visszajár fészkébe.

Európa.

Röpülj, lelkem, röpüld túl hazámat!
Hogy röpültem egykor! Tornyok szálltak,
Montblanc süllyedt, narancsfák kináltak,
láttam népet, mordat és vidámat:
így találtam nagyobbik hazámat.
Rómát fiús tisztelettel jártam,
mintha őseim várossa volna
és Avignon nevetett, mint Tolna,
vígan fürdött egyazon sugárban
és egy lélek font be néptől-népig
messze földrészt eleven hálóba:
egy lélek, egy ország végtül-végig
magát-tépő hazám: Európa.

A glóbus.

Röpülj, lelkem, tágítsd még hazámat!
Mily kicsiny a Föld! Mily csöpp melegség
fészke a zord Ürben! Bús kerekség!
Szigete a tér Robinsonának!
Óh röpüld át kis csillaghazámat
s míg e hibbant Robinsonok bambán
ölik egymást, szigetük felejtik
és sohasem ér szemük a partig.
te a végső szirt fölé suhanván
a villanyos messzeségbe kémelj,
tán egy ismeretlen sugarat hoz,
amely úgy jön, dallal és reménnyel,
mint dús hajó vén Robinsonokhoz.

Epilóg.

Mégis, lelkem, szeressed hazámat!
Nem neked való az ür hidegje!
Itt a glóbus, a meleg szigetke
s lélekágya szent Európának.
Soha el nem hagyhatod hazámat;
útjaidat akármerre bolygod,
egy országot hordozol magaddal,
veled jön egy makacs íz, egy halk dal
viszed, mint a kárhozott a poklot;
de halálig, mint ki bűn között él,
várja híven az Éden sugáros
türelme: úgy vár reád a város
és a kis ház, melyben megszülettél.


Babits Mihály - Hazám!

Link







HUNYT SZEMMEL...


Húnyt szemmel bérceken futunk
s mindig csodára vágy szívünk:
a legjobb, amit nem tudunk,
a legszebb, amit nem hiszünk.

Az álmok síkos gyöngyeit
szorítsd, ki únod a valót:
hímezz belőlük
fázó lelkedre gyöngyös takarót.


Babits Mihály Hunyt szemmel / Sztankay /

Link







JÁTSZOTTAM A KEZÉVEL


Még most is látom a kezét
hogy ágazott az ujja szét,
oly szeliden, mint ágtól ág
vagy halkan elvál öt barát,
kik váltan is segitgetik
egymást egy messze életig.
Még egyre látom csöpp kezét:
ugy dolgozott mint csöppke gép
a himzőtűvel vánkosán:
tündérfogócska - igazán -
s hogy gyenge ujját meg ne szurja,
arany gyüszüt viselt az ujja.
Ó álmodom már csöpp kezét
kerek a halma, völgye szép:
a völgye selyem, halma bársony:
ó gyönyörű táj! ó csodás hon!
Ott jártak szomjas ajkaim:
arany homokon beduin!
Nem vágy, nem álom, nem emlék:
jaj milyen rég volt az a nemrég!
Tiz gyenge ága nyult felém
és én izenkint tördelém:
ó arany ágnak arany íze,
arany fa arany ízü méze!
Hát a köröm, a kis köröm!
Mennyi szépség, mily öröm:
üveges kép selyemkeretbe,
melyre a hajnal van lefestve
vagy piros ablak méla esten
vagy rózsaarc egy gyenge testen.
Mert tündértest a pici kéz
mely rózsás-meztelen igéz
bús a hely hol összeömlik ága
mint csöpp csipő hajlása drága
vagy ujja láb és íze térd
s akkor hogy arca hol? ne kérdd
mert tündértest a kicsi kéz
mely arca nélkül is egész.
Még egyre álmodom vele:
ó hogy oly messze közele
s hogy minden e világon itt
furcsa szirtekbe ütközik!
Csak egyszer lenne még enyém
s kedvemre csókkal önteném
szivesen halnék azután
nagyobb örömmel ontanám
kis ujjáért a csobogó vért,
mint száz királyért, lobogóért!

1915


Babits Mihály: Játszottam a kezével

Link







JÓNÁS IMÁJA


Hozzám már hűtlen lettek a szavak,
vagy én lettem mint túláradt patak
oly tétova céltalan parttalan
s ugy hordom régi sok hiú szavam
mint a tévelygő ár az elszakadt
sövényt jelző karókat gátakat.
Óh bár adna a Gazda patakom
sodrának medret, biztos útakon
vinni tenger felé, bár verseim
csücskére Tőle volna szabva rim
előre kész, s mely itt áll polcomon,
szent Bibliája lenne verstanom,
hogy ki mint Jónás, rest szolgája, hajdan
bujkálva, később mint Jónás a Halban
leszálltam a kinoknak eleven
süket és forró sötétjébe, nem
három napra, de három hóra, három
évre vagy évszázadra, megtaláljam,
mielőtt egy mégvakabb és örök
Cethal szájában végkép eltünök,
a régi hangot s, szavaim hibátlan
hadsorba állván, mint Ő sugja, bátran
szólhassak s mint rossz gégémből telik
és ne fáradjak bele estelig
vagy mig az égi és ninivei hatalmak
engedik hogy beszéljek s meg ne haljak.







JÓNÁS KÖNYVE /Részlet/


...."De böjt s jámborság néked mint a pélva,
mert vétkesek közt cinkos aki néma...."







JÖVŐ


Jövő, te szép jövő! Vasúton, az időn,
hadd robogok feléd, jövő, te szép jövendő!
Feléd, eléd: beléd! Sohasem elegendő
paripám sint sodor, meg nem fékezhetőn.

Láthatatlan sinén, egyformán, ügetőn,
örök-mozgón, örök vágyammal száll versenyt ő
s vágyam szilaj kocsis! tajtékzik perc, esztendő
s el nem hajló sinén beléd ízzik, jövőm!

Jövőm, te szép jövőm! Vággyá vált sín és törvény...
csábító alagút! Szirénnel teljes örvény!
öledbe mind belébb örök kéjjel veszem:

mint szerelmes, mohón, lázult párjába olvad,
beléd, mélyen beléd furódni vágyam oly vad,
jövő, csodás jövőm, örökfriss kedvesem!










KARÁCSONYI ÉNEK


Mért fekszel jászolban, ég királya?
Visszasírsz az éhes barikára.
Zenghetnél, lenghetnél angyalok közt:
mégis itt rídogálsz, állatok közt.

Bölcs bocik szájának langy fuvalma
jobb tán mint csillag-ür szele volna?
Jobb talán a puha széna-alom,
mint a magas égi birodalom?

Istálló párája, jobb az neked,
mint gazdag nárdusok és kenetek?
Lábadhoz tömjén hullt és arany hullt:
kezed csak bús anyád melléért nyult...

Becsesnek láttad te e földi test
koldusruháját, hogy fölvetted ezt?
s nem vélted rossznak a zord életet?
te, kiről zengjük, hogy megszületett

Szeress hát minket is, koldusokat!
Lelkünkben gyujts pici gyertyát sokat.
Csengess éjünkön át, s csillantsd elénk
törékeny játékunkat, a reményt.







A KITÁMASZTOTT ESERNYŐ


Váratlan zápor zengett át a tájon,
mint szeretők között a hirtelen
pörpatvar, mely csak arra jó hogy fájjon
és még forróbb legyen a szerelem.

Nagy árnyak ingnak s apró tüzek égnek
a serdülő és könnyes pázsiton.
Az ördög veri asszonyát, s az égnek
egyik fele nevet a másikon.

Tornác kövén egy kitámasztott női
esernyő guggol, mint barna kutya.
A kerti lombot látni szinte nőni.
Megtört fü csúcsán lógáz a csiga.

Tapadva himbál, lassan nyúl ki szarva
s az érzékeny világba ágazik.
Most megrázza magát egy fiatal fa
s egyszerre szökőkúttá változik.

Itt is egy, ott is... minden kicsi szélre
megremeg és könnyekbe öltözik.
Ideges az egész táj, mintha félne
a gonosz nyártól amely érkezik.







KORÁN ÉBREDTEM


Korán ébredtem. Ablakom még
ki nem nyitotta a szemét,
s a Csönd nem hagyta abba a zenét,
örök zenéjét, melyet minden éjjel
elkezd és folytat, míg a durva ember
ki nem üti kezéből hegedűjét.
Egy vékony résből a falon
fény ömlik egy kis vonalon.

Alálebegnek a fogasról
ruháim mint kisértetek.
kisértetei nappali-magamnak,
a rabnak, rútnak, gondolattalannak,
amaz ügyetlen öklözőnek,
kit gyűlölök, ki majd föltámad,
s elfoglalja helyem e testben.

Ölelj, ölelj, ó ne eressz még,
ágyam, te különös vacok,
akit nem szőttelek magamnak,
mint fészkét a madár,
de enyém lettél szolgaságban,
te jó, te jó, te ölelő,
meleg és messze és magányos...


Korán ébredtem

Link







LELKEM KISZIKKADT MEZEJÉN


Lelkem kiszikkadt mezején
pár szál virágot keresek,
annak ki lelkem lelke és
minden virágnál kedvesebb,

kit boldog lennék boldogan
tudni, álomnál édesebb
életben, s mégis én teszem,
hogy az élete csupa seb.

Fojtó, szélverte, zord mezőn
böngészve, sírva keresek...
Szegény, szegény virágaim,
be fonnyadók, be kevesek,

bús menekültek, mint magam,
s halálra szántak s kékesek,
s utolsó pár szál ez talán
amit most lábadhoz teszek.

Tünődöm olykor, édesem,
jobb lesz-e már, ha nem leszek?
Lesz-e nyaradnak ősze még
vidámabb, és virága szebb?







LEVÉL


Ne kérdezd, barátom, hogy mit dolgozom
mert csak vékony időm könyvét lapozom
s ez a fáradt élet úgy tart pihenőt,
mint üres könyv-oldal új szakasz előtt.

A fű sarját nyírom, a fákat nyesem,
fázó bárány módján a Napot lesem.
Lapokkal, levéllel halmos asztalom:
zsongó gyepem ágya csendesebb halom.

Asztalom bús szirtjén lapok, levelek,
lelkekből verődött, nyugtalan sereg
idevert madárraj, zsibog és csipog:
üzenetek, élet, levelek, lapok...

Ne várj tőlem semmit, távol jóbarát!
Ne lesd a poétát, tirannus világ!
Barlangba húzódott, sárkányokkal vív,
szökevénynek látszik, aki volt oly hív.

Szökevénynek látszik, lelke csupa dac,
amit tőle várnak, sohse teszi azt.
Jaj, szegény lélek, hát világ rabja légy?
Vagy saját szobrodnak hitvány majma légy?

Búsan mosolyog rám kertemből a nyár,
mert engem az ősz kezd aranyozni már,
hervadt fa rozsdája, halálos arany,
kit ez a fény von be, annak este van.

Mint kit egy dús ünnep örömére rég
talpig aranyba vont az éh-szemü nép,
mezitelen állt ott, eleven szobor:
csak ő maga tudta, hogyan fuldokol.







LIGETI RÉSZLET


Csavargók csavarogva ketten
A fákat nézik a ligetben.

S búsan az egyik mondja: "Pajtás,
az én életem sárga hajtás."

S a másik szól: "Hordtam a zsákot
És minden zsák nyakamra hágott."

Csavargók csavarogva ketten
Hintókat látnak a ligetben.

S búsan az egyik mondja: "Pajtás
az én életem lassú hajtás."

S a másik szól: "Hordtam a zsákot
ki könnyű volt előmbe vágott."

Csavargók csavarogva ketten
Lányokat lesnek a ligetben.

S búsan az egyik mondja: "Pajtás
az én életem rossz óhajtás."

S a másik szól: "Hordtam a zsákot
mért is szeretem e világot?













A MÁSODIK ÉNEK (1928)


Megmondom a titkát, édesem a dalnak:
Önmagát hallgatja, aki dalra hallgat.
Mindenik embernek a lelkében dal van,
és a saját lelkét hallja minden dalban.
És akinek szép a lelkében az ének,
az hallja a mások énekét is szépnek.


Babits Mihály, Második ének

Link







MESSZE... MESSZE...


Spanyolhon. Tarka hímü rét.
Tört árnyat nyujt a minarét.
Bús donna barna balkonon
mereng a bíbor alkonyon.

Olaszhon. Göndör fellegek,
Sötét ég lanyhul fülleteg.
Szökőkut víze fölbuzog.
Tört márvány, fáradt mirtuszok.

Göröghon. Szirtek, régi rom,
ködöt pipáló bús orom.
A lég sürű, a föld kopár.
Nyáj, pásztorok, fenyő, gyopár.

Svájc. Zerge, bércek, szédület.
Sikló. Major felhők felett.
Sötétzöld völgyek, jégmező:
harapni friss a levegő.

Némethon. Város, régi ház:
emeletes tető, faváz.
Cégérek, kancsók, ó kutak,
hizott polgárok, szűk utak.

Frankhon. Vidám, könnyelmü nép.
Mennyi kirakat, mennyi kép!
Mekkora nyüzsgés, mennyi hang:
masina, csengő, kürt, harang.

Angolhon. Hidak és ködök.
Sok kormos kémény füstölög.
Kastélyok, parkok, labdatér,
mért legelőkön nyáj kövér.

Svédhon. Csipkézve hull a fjord.
sötétkék vízbe durva folt.
Nagy fák és kristálytengerek,
nagyarcu szőke emberek.

Ó mennyi város, mennyi nép,
Ó mennyi messze szép vidék!
Rabsorsom milyen mostoha,
hogy mind nem láthatom soha!

1808


Babits Mihály: Messze, messze (Jordán Tamás - autentikus zenével)

Link







MIATYÁNK. 1914.


Miatyánk ki vagy a mennyekben,
harcokban, bünökben, szennyekben,
rád tekint árva világod:
a te neved megszenteltessék,
a te legszebb neved: Békesség!
Jöjjön el a te országod.
Véres a földünk, háboru van,
kezed sujtását sejtjük, uram,
s mondjuk, de nyögve, szomoruan,
- add hogy mondhassuk könnyebben -:
Legyen meg a te akaratod!
- mint angyalok mondják mennyekben.
Előtted uram, a hon java,
s hulljon a lomb, csak éljen a fa:
de vajon a legkisebb lombot
nem őrzi-e atyai gondod?
nem leng-e az utolsó fürtön is,
áldva miképen mennyekben,
azonképen itt a földön is?
Megráztál, nem lehet szörnyebben,
már most ami fánkon megmaradt
őrizd meg őszig a bús galyat:
mindennapi kenyerünket add
meg nekünk ma, és gyermekeinket
növeld békére, ha bün hogy lábunk
ma vérbe csuszik meg: értük az!
Bocsásd meg a mi büneinket,
miképen mi is megbocsátunk
ellenünk vétetteknek, a gaz
tied, büntetni, mienk csak az
hogy védelmezzük a mieinket!
És ne vigy a kisértetbe minket,
hogy ártatlanságunk tudatát,
mint drága páncélos inget
őrizzük meg bár véresen
hogy át ne hasadjon sohasem.
Jaj, aki ellenünk mozdul:
megvívunk, készen, bármi csatát,
de szabadíts meg a gonosztul,
mert tied az ország,
kezedbe tette le sorsát,
s te vagy a legnagyobb erősség,
ki neveden buzdul,
bármennyit küzd és vérez,
előbb vagy utóbb övé lesz
a hatalom és a dicsőség!

1914


Babits Mihály: MIATYÁNK // Előadó:Eperjes Károly

Link

BABITS MIHÁLY MIATYÁNK MIHI 2014

Link







MŰVÉSZ IMÁJA


Adj nyálat ajkaimnak, Isten,
adj termékeny kilenc esztendőt,
hogy hangos, unokás vasárnap
üdvözítse az új teremtőt!

Adj napjaimnak szőkeséget
és éjeimnek barnaságot,
hogy virágától gyökeréig
végigszagoljam szent világod!

Naptól, sártól és virágvértől
csatakossan állok előtted:
mind, amit adtál, elfogadtam:
áld meg áldódat, követődet!

1925. nyár







NYÁR


Esik a nap!
Szakad a súlyos, sűrü zápor
zuhogva istenigazából.
Állok, s nyakamba hull a lángderűs ég!
Óh gyönyörűség!

Részeg darázs
ráng körülöttem tág körökben,
ide röppen és oda röppen:
visszatérő csapongás, lenge hűség...
Óh gyönyörűség!

Hangos virág
kiált, bíbor szinekkel esdve,
hogy jöjjön már a bíbor estve,
hogy halk pohárka harmatok lehűtsék:
Óh gyönyörűség!

Tornác fölött
szédülve és legyet riasztva
fúl a cseléd, liheg a gazda;
álmai: friss sörök, mély pince, hűs jég...
Óh gyönyörűség!

Boldog a nap:
de boldogság a vágy gyürűsse!
Boldog a nap, s vágyik a hűsre...
Szeretlek s bújok tőled, lángderűs ég!
Óh gyönyörűség!


Babits Mihály: Nyár /Harcsa Veronika Quartet a költészet napján/

Link







OLYAN AZ ÉLETÜNK...


Olyan az életünk mint öregek szeme.
S mint a köd az előtt, aki ködben járkál,
úgy száll előttünk a holnapok függönye:
sohse libben föl, csak hátrál, egyre hátrál.
Mint makacs ellenség, a ravasz jövendő
fölégett mezőkön lassan vonul vissza:
kincseit mind messzebb és messzebb rejti ő,
míg végül is inkább a Kútba hajítja.

Minden föld puszta lesz mire mienk lenne
és minden kastélyból csak az üres romok
fogadják a győztest aki megszáll benne.
Igy győzünk mi, szomjas, gyürt Napóleonok
s ha megállunk este valamely ablakban
s kinézünk a házak fölött a vad égre,
szívünk reszket, mintha minden alkonyatban
egy hasztalan meghódított Moszkva égne.

Napjainkat sorra fölgyujtják az esték,
s egyikben sem tudunk megpiheni soha.
Jönnek az évek mint beburkolt szüzecskék
kikről lassan lehull a hófehér ruha
s már forrón hevernek, lihegve, meztelen;
de mi nem öleljük, s csókos kedvük meghal.
Újra fölöltöznek s búcsúznak nesztelen,
visszanevetve ránk hideg fogaikkal.







ŐSZI CSENGŐ


A drótcsengő a parkban megszólal
lágyan, halkan,
mert rázza az őszi szél;
zöld fönn a kapubálvány, de sárgul,
hulldogálván fáról a gyenge levél.
A drótcsengő a szélbe
oly szomorún zenél be
s a szívnek bánata kél.
Fenn zöld a kapu rácsa,
de zörg az év harácsa a földön:
őszi levél.
S a csengő csengve
mindég mert rázza durva vendég,
hívatlan északi szél,
bejő a zárt kapun át,
s hordozva hosszú gúnyát söpörget,
sárga levél.


Babits Mihály: Ősz és tavasz között /1936/ - Elmondja: Mensáros László

Link







PAYSAGES INTIMES - ALKONY


Az erdő hallgatag,
nyugosznak a vadak,
lankadt állal hevernek
ágyán a hűs avarnak,
mit a szelek levernek
majd újra felkavarnak.

De most eláll a szél.
De most a csönd beszél.
De most jőnek a villik.
Ó most a lomb se hullik:
alkonyvirág kinyílik,
alkonyszalag kinyúlik.

Az alkony nyúlik ott
s von vékonyabb csikot:
azon egy égi ajtó.
Ki tudja, mit nem rejtő?
S ó völgy, te mély szakajtó!
S titkok teknője, erdő!







PIROS VIRÁGFEJEK LÁMPÁI LENGNEK...


Piros virágfejek lámpái lengnek,
ugrálnak a füszálak a gyepen,
e kertben, hol ma romlott életemnek
rosszizü gondjait szürcsölgetem.

Árnyékba bújtam egyedül és távol,
de mindenütt utánam jő a nap,
keresve óriás reflektorával
s a kert az ő tükre és kémje csak.

Lengnek a lámpák, mint az őrökéi,
arany körök cikáznak hangtalan,
míg eltolva az árnyak venyigéit
az egész vad fény súlya rám zuhan.

Mért üldözöl e vádló fényzuhannyal?
Nincsen elég kéjenced s udvarod?
Hagyj elhúzódni sötét poharammal,
ha már ízét elvenni nem birod.

Beleőrülsz, mint ópiumszívásba:
Emberekre gondolni keserű,
keserű s mégse tudsz gondolni másra
és mégse látod, hogy táncol a fű.

Mért nem szállsz, versem, oly csillogva s lengve
e fű fölött mint őszi fonalak,
ha szirom esőz és lassan kerengve
aeroplánján utra kel a mag?

Nem törődve az emberek szemével
mely megvet s kezével mely összetép,
ringatózva a füvek ütemével...

1937. nyár







REGGELI ÉNEK


A reggelt éneklem, az enyhe szépet
Ó reggeleim!
jó reggeleim!
Testem mint egy eleven béke ébred
Tejjel és mézzel folynak ereim.

Lelkem kilép az álom fürdejéből
Megint üde már
oszlik köde már.
Kilép az álmok sötét erdejéből
s egy dombra száll, egy kedves dombra száll.

És így néz széllyel hajnala hegyérül
mély multja fölé,
mult mélye fölé
s a tegnap és a tavaly köde gyérül
lába alatt, amint néz lefelé.

Nézi, mint uj ruhán foszolni fércet
a táj köd-egét
homályüvegét
s a kukoricaszál, a lenge, délceg
hogy hajlogatja tollas süvegét!

S a völgy fölött lassan mélyülve kékell
a szerte határ,
mit a meny kitár
s egy messze vers ébredő ütemével
kóvályg benne, mint hajnali madár.

1912







A RÉGI KERT


I.

Szeretek itt olvasni, a kertben, a szőllőlugas alatt,
ahol a könyvre apró kerek fényfoltokat vet a nap -
mind titkos lencse fényköre titkos mikroszkóp alatt,
amelyben titkos porszemek szálló árnyai mozganak.

Itt csak egyszerű virágok vannak: árvácskavirág,
petúnia, muskátli, dáhlia és georginák,
és rózsa, rózsa! - A reggelnek még a zöld gyep örül,
a zöld gyep és a barna lóher az ágyások körül.

Nem tudok én már dalolni cifra mértéken, rimen,
csak ily hanyagon, mint ez a kert dalol, porosan, szeliden
ahonnan az utcára semmise néz, csak a jegenyeakác
sárga fejével; mert nagyobb szegény mint az emeletes ház.

II.

Talán örökké lehetne verselni rólad régi kert,
vén köhögős kutadról, mely szalma közt fázva telelt,
a tamariszkról, melynek bőre ráncos és durva mint a vén emberé
s mégis oly virágos gyengeszép ágakat nyujt az ég felé!

Gyerekkoromban a levelekbe szerettem harapni mint a csikó.
Tudtam: keserű ízű az orgona, illatos zamattal leveles a dió.
Sokszor álmodoztam diólevél-ágyrul, ott volna délután heverni jó!
Ott volna valami szépmellű kisleányt ölelni jó!

Este ha a kertre a hosszú ház árnyéka lassan ráfeküszik,
sűrű nyári este a forró légben fülledt illat úszik.
Tikkadtan a magas fának üzen akkor titkon a kis virág:
"Te messze látsz, bátya, mondd meg, jön-e már a holdvilág?"

III.

Ház, pince, istálló, félszer, körülötted régi kert.
Elül ami házunk, emeletes, de mégis fehérre meszelt
zöld ablakokkal; oldalt a szomszédé, alacsony, falusi, nádfödeles
(hányszor kihúztam nyílnak a nádat, indián voltam, ki nyilazva les!)

Kert mögött az udvar, a régi félszer ott áll az udvaron
négy vályogoszlopon, benn mosókemence, mángorló, ócska lom.
A vályogról hull a mész. Az istálló is ott van, rég üres, törött az ablaka:
nagyapám virgonc lovai álltak a jászol előtt valaha.

Foltos, szalmás a vályog. A gerendák közt fecskék keringnek. Pincetorok,
hűsöng, nagy hordók, misztikusan, jó pénz, jó mámorok, kadarkaborok.
Szemközt nagy bálvány fakapu néz ki az utcára, zöld rácsos, szép.
S künn a ház előtt évrül-évre eszi az utcát az akácos Séd.







RITMUS A KÖNYVRŐL /Részlet/

(A magyar Könyv ünnepére.)


Óh ne mondjátok azt, hogy a Könyv ma nem kell,
hogy a Könyvnél több az Élet és az Ember:
mert a Könyv is Élet, és él, mint az ember -
így él: emberben könyv, s a Könyvben az Ember.

Tudom én, hogy ülj bár autód volánja
mögött, vagy a gyár köt, rabként, vagy a bánya -
mostoha vagy édes: az Élet leánya
lelked, s csak a forró Cselekvést kívánja.

De jaj, a Cselekvés! jaj, a híres Élet!
Próbáltuk eléggé, láthattuk, mivé lett?
Csatatér a világ, s minden csuromvér lett,
mióta az Írást legyőzte az Élet.

És azt se mondjátok, hogy elég a könyv már,
hogy sok is az írás, s elborít e könyv-ár,
s alacsony lármával tellik ma a könyvtár,
ami volt szent kincsek csarnoka, és mentsvár!

Mert a Könyv is élet, nem hideg kincs az se;
s mint az emberkertben, nem hiányzik gaz se:
de a gaz is trágya, ne bánjátok azt se!
Csak a Holnap tudja, jó volt-e vagy rossz-e?

Óh öntözd lelkünket, termékeny áradás,
melytől szőlőnkben a bölcs részegség csodás
bora érik, s melynek sodrán a tanodás
fiú messze tenger öbléig csónakáz!

Óh elröpítő bor, gyors csónak, tárt ablak!
Jó oktató, aki virgács nélkül oktat!
Választott, hű barát, ki sohase zaklat,
de kész a hívásra, s mindig ad, ha adhat.

Öröklött, nagy Varázs, holtak idézője,
messze nemzedékek egymáshoz fűzője;
mert csak a Könyv kapcsol multat a jövőbe,
ivadék lelkeket egy nemzetté szőve.

Ki nélkül a nép csak feledkező falka,
emlékezet! áradj szerte a magyarba!
Jaj, nem elég minket kapcsolnod a Múltba:
jelent a jelenhez kell kötöznöd újra!

Jelent a jelennel, testvért a testvérrel
köss össze, Magyar Könyv, dús közös eszmékkel!
S elszorított, fájó tagokba is érj el:
ne engedd zsibbadni, fussad át friss vérrel!

Különös háló, mely országokat fog be!
Óh megmaradt fegyver: út messze szívekbe!
Ködön át, bús társak, törjétek küszködve:
s fonjuk majd kis hálónk a Nagyba, az Egybe,

az Emberszellem szent hálójába, amely
idegent is szelíd testvérségbe emel,
mint titkos felhő, mely e földi vesztőhely
szegény elítéltjét ég felé viszi fel.

1929 tavasz







RÓMEÓ ÉS JÚLIA


Pacsirta szólt már künn a lomb alatt
És Rómeó tovább már nem maradt,
Bár Júliája édes szóval sírta:
"A csalogány volt és nem a pacsirta."


Csak sírban várt még egy találkozó
Reájuk - s néma a pacsirtaszó,
De zeng fölöttük a Shakspere danája:
Örök szerelmi éjük csalogánya.







SZERELMES VERS


A szemedet, arcod mélységes, sötét szürke tavát
homlokod havasa alatt, homlokod havát
elfeledtető fényes nyári szemed szédületét
szeretem és éneklem e szédület szeretetét.

Mélységes érctó, érctükör, fémtükör, mesebeli,
szédülsz, ha belevillansz; ki tudja, mivel van mélye teli?
Szellemek érctava: drága ércek nemes szellemei
fémlenek villanásaiban; de mily ritka fém szelleme tudhat így fényleni?

Mély, fémfényű, szürke, szépszínű szemedben, édesem,
csodálatos csillogó csengők csilingelnek csöndesen,
csendesen, - hallani nem lehet, talán látni sem:
az látja csak, aki úgy szeret, mint én, édesem!

1920


Babits Mihály: Szerelmes vers // Zene: Giovanni Marradi - Amor Amor

Link







SZERENÁD


Zeng a nád a tó fölött
zeng a szél a nádon -
édes, álmaid között
halld a szerenádom:
ima rád e szerenád,
tested titkos templomát
dallal így imádom.
Elefántcsont palota
boltozatos melled
kettős márványoszlopa
nyugszik egymás mellett
fejed fenn a vánkoson
tornya, melyen átoson
lágy tömjénlehellet.
Érted, édes, messzirül
jöttem a vasúton
hó közűl és bérc mögűl
sáron, havas úton,
nyáron át és télen át
nádon át és éren át,
szálltam a vasúton.
Cirpel most az őszike
szeles őszidőben
felijed az őzike
távol az erdőben,
béka zenél, zug a sás,
hosszú volt a bújdosás
teljes esztendőben.
Béka zenél, zug a sás
szél kel az erdőn át
szomorú a bujdosás
ezer esztendőn át,
ezer évig élek én
s mindig, mindig sírok én
az egész időn át.


HALÁSZ JUDIT: SZERENÁD

Link







SZERENÁD 1. NE MONDJ LE SEMMIRŐL


Ne mondj le semmiről. Minden lemondás
egy kis halál. Ne mondj le semmiről.
Minden halál gyilkosság (lélekontás):
Meghalni bűn, ne mondj le semmiről,
Isten művét rongálja bármi rontás,
meghalni bűn, ne mondj le semmiről:
minden vágyad az Isten szava benned
mutatva, hogy merre rendelte menned.







SZÍTTÁL-E LASSÚ MÉRGEKET?


Szíttál-e lassú mérgeket, illatok átkait?
jaj, rosszabb, aki kába Szók mérgéből tudva szítt
melyektől elzsibbad az ész, és megőrül a Tett -
ó, kárhozat, kiben a szó először született
az ábrándokbahurkoló, álomharanghuzó,
biborszinű, tömjénszagú, trombitahangu szó.

Haza... Szabadság... hallod ezt? ó ember! messze fuss,
mert ellenséged aki szól, zsarnok és háborus:
mert minden édenek neve vad poklokat büvöl
s Kasszandra átkát gúnyosan visszárul veri föl
Hazánk, harsan, s már durva harc dúlja a drága tájt,
s új tusa borzadt oka lesz, ha ki békét kiált.

Eszmét neveznek - és a föld bitókkal fölfakad;
jövőt - és viszik halni már a gyönge fiukat
népjavát - s a nép új nyomort lát, újabb szenvedést;
emberközösség: pompa-szó! de kerüld mint a kést;
szabadság: ez még csábosabb; de vigyázz, ki ne mondd,
mert súlyosabb bilincsbe fogsz botolni majd, bolond!

Ó, varázs van a szavakon, hogy a Teljesedés
fordítva értse mind, s legyen elátkozott vetés,
hol a konkolyt arassa az, ki a buzát veti,
s szive melegjén ölyvtojást költsön a gerle ki.

Ember azért, ha jót akarsz, tanácsom megfogadd
és köpd ki fogaid közül a véres szavakat, -
sőt hogyha érzed, hogy a szó, ez álnok gyűtövény,
ártatlan is, csírázni kezd lelkednek mezején,
égesd föl inkább a mezőt, és legyen kételyed
tikkadt és izzó, mint a láng száraz mező felett.

/A vörös terror idején (1919 július) született kétségbeesett sikolyt kitörölték az elvtársak Babits Mihály életművéből. Ezerkilencszázhetvenhétben a megcsonkított Babits-életmű döbbentett rá az iszonytató veszélyre: szívjuk, évtizedek óta szívjuk a lassú mérgeket!"/


Szíttál-e lassú mérgeket? - Gondola

Link







A SZÖKEVÉNY SZERELEM


Annyi év, annyi év:
a szerelem tart-e még?

Azt hiszem, kedvesem,
ez már rég nem szerelem.
A szerelem meggyujtott,
meggyujtott és elfutott,
itthagyott,
itthagyott.

Mintha két szép fa ég
puszta környék közepén
és a lángjuk összecsap,
s most a két fa egy fa csak:
pirosak,
pirosak.

Nem is két fa, két olajkut
és a lángjuk összecsap -
mélyek, el nem alszanak.
A szerelem messze van már
és kacag,
és kacag.

Mit kell itt még szerelem,
kedvesem?
Ugy tudlak már csak szeretni
mint magamat szeretem,
égve s égetve, kegyetlen

s érzem, hogy kacag mögöttem
a szökevény szerelem.

1934


Babits Mihály - A szökevény szerelem

Link







TAVASZI SZÉL


Tavasz van, vagy tavasz se még.
Ez a nap olyan fiatal,
mint kislány arcán a mosoly:
szöveg nélküli könnyü dal,
mely maga se tudja talán
hogy a témája szerelem,
csak a világba mosolyog
gyanutlan, csalva, szűzien.

Ez a friss nap se tudja még
hogy a földben zavart csinál
amely nem lesz se szelidebb,
se tisztább a tavalyinál;
sötét csirák kéjeiről
semmit se sejt; csak mosolyog
s édesen ömlik mint a must
mely bor lesz majd s égetni fog.

Égetni, részegíteni...
És úgy sugárzik ez a nap,
mint egy uj eszme, csupa fény
mig nyájasan erőre kap.
Csupa fény, ígéret, jövő,
olyan mint egy szebb, új világ
tárt kapujának súgara,
mely felé úgy tolong a vágy,

mint fényszomjas gyerekcsapat,
vagy mint lesükből a sötét
csirák tolúlva fény felé
nyomják a vad fű késhegyét,
mig nemsokára proletár
zászlóit emeli a gyom,
mindent elöntve, mint király
csarnokát a forradalom,

ha elzengett az olvadás
vad ágyuharca, s a tömeg
győz; a virágok fölveszik
vérvörös jelvényeiket;
a jégparkett földulva rég,
a padló csupa sár, latyak...
Hol a szelíd és tiszta láng?
Tüzes diktátor lesz a nap.

Szentségtörőn s illetlenül
sáros csizmában egy paraszt
staféta futkos a nagy ég
kék templomívei alatt.
Csizmáját szárogatja és
hetykén fütyülve mond rekedt
szókkal tüsszögtetőn igaz
s félőssen betyár híreket.

1932







TAVASZI ZÁPOR . . . . . . . . . . .




Tavaszi zápor... bús barátom,
fáradt vagy és szomorú, látom:
tán sírhatnál - nevetek én!
No bizony, ilyen nagy legény!

Lásd másnak is volt baja szinte,
más is volt már szomorú, mint te,
és könnye, mint folyós parázs:
nem kellett a vigasztalás.

De víg szavak... tavaszi zápor...
kiragadták a mélaságból
s mint horgony, parthoz vert hajót,
örömbe vonták kis kacsók.

És hullt a, hullt a csók a bajszra,
mely félreállt csáléra, hajszra,
tavaszi zápor... hullt a csók:
öleltek a bársony kacsók.







TÁJKÉP


A vérvörös nap ködbe süllyed messze
szél borzogatja az útpart gyepét
csodásan súg-búg a kalászok ezre
s hirtelen összébb veri telt fejét.

Szántó barnítja távolabb a zöldet,
pilledt jószága már alig kocog:
a fény elhagyja lassankint a földet
s az üres égbe visszapárolog.

Az égen vérrelöntött felhő nyúlik
és rajta ül a vihar angyala:
hangolja rozsdás kürtjét...

1903. június







ÚJ ESZTENDŐ KÜSZÖBÉN


Új esztendő beköszön
régi könyvben új lap
új topán a küszöbön
ég küszöbén új nap.
Ej haj dús az év
minden jót igér,
minden napja cél és
minden éje kéj.







ÚJ MYTHOLÓGIA


Nagy szörny-anyádhoz hiába kiáltasz,
ki nem érti fájdalom-nyelvedet
s kivel élned, élned és halnod kell ma.
Ellene bizsegsz-é a testnek, melyben hús vagy?
mellyel egy vagy? Tudnád-e nem szeretni?
harcának gátja lenni, áruló,
beteg parány, kivágni-való?
(bár végül jaj mindig a beteg parányoké lesz a szó).

Nemzeteket láttam, hatalmas szörnyeket, küzdeni, óriás
testtel, s ez óriás testben mily fájó az emberi átom!
Taréjuk véresen ing még, levágott farkuk vonaglik
bús tartományokban, és feszülő, páncélos karjuk
vergődő kis nemzet-férgeket
szorít kegyetlen.

Várj és nézz! Már sok szörny harctere volt ez a föld
a mesés halgyíkoktól a veszedelmes istenekig
és a türelmetlen szektákon át, míg ezek eljöttek
s fölfaltak szektákat és isteneket.

Ők is meghalnak egyszer. Légy büszke, kis átom,
legkisebb s legnagyobb! alfa és ómega te,
minden szörnyek bölcsője s temetője.
Te bennük vagy, de ők is tebenned, ki szörnyeid
magadból alkotod s magadért. Széthullanak ők
de te maradsz, hulláikból építve jövőd
harcainak új s új fálánkszait.

Óh tennen halandó hadaid rabja - mert az Ember harcainak
egynapos hadai csupán e nemzetek - óh lelkes átom,
ki messzebb látsz a testnél, melynek átoma vagy!
Tűrj és nézz! Élj és halj ha kell! Pusztulj és maradj!
Légy hű és légy szabad! Gondolj a madarakra,
kik hívek a fához, mely fészküket adja,
s mégis kilátnak, kiszállnak a légi magasba!
Két hazában otthonosok: polgárai a fáknak
s együtt örök polgárai mind égnek és szabadságnak.







ÚTBAN A MEGVÁLTÓHOZ


Ülök életunt szobámban,
hideg teát kavarok...
Körülöttem fájás-félés
ködhálója kavarog.

Kikelek tikkadt helyemből,
kinyitom az ablakot
s megpillantok odakint egy
ígéretes csillagot.

Ó ha most mindent itt hagynék,
mennék a csillag után,
mint rég a három királyok
betlehemi éjszakán!

Gépkocsin, vagy teveháton -
olyan mindegy, hogy hogyan!
Aranyat, tömjént és mirhát
vinnék, vinnék boldogan.

Mennék száz országon át, míg
utamat szelné a vám.
,,Aranyad tilos kivinni!"
szólna ott a vámos rám.

,,Tömjéned meg, ami csak van,
az mind kell, az itteni
hazai hatalmak fényét
méltón dicsőíteni."

Százszor megállítanának, -
örülnék, ha átcsúszom:
arany nélkül, tömjén nélkül
érnék hozzád, Jézusom!

Jaj és mire odaérnék,
hova a csillag vezet,
te már függnél a kereszten
és a lábad csupa seb,

s ahelyett hogy bölcsőd köré
szórjak tömjént, aranyat,
megmaradt szegény mirhámmal,
keserüszagú mirhámmal,
kenném véres lábadat.










A VERANDA HÜVÖS MÁR..


A veranda hüvös már
vadszöllőlomb vörös már.

Fanyar bor az asztalon
Lelkünkben az unalom.

Megtörött a bor szine
mint a haldoklók szeme.

Iszunk apró kortyokat
hallgatunk rá nagyokat.

Nézzük a vén telkeket
a vetkőző kerteket.

Aki maradt, bús levél,
fázik mind és fáj és fél.

Fázik mind és fél és fáj
valami rossz vándort vár.

Jön a vándor mogorván
köpönyegét vonszolván.

Köpönyege föllege
betakarja az eget.

Lehellete csunya szél
akit ér az meg nem él.

Jaj levelek, hol bujjunk?
Mit csináljunk, lehullunk.

1919-1920 [?]







A VIHAR (Részlet)


...Az ifjú király:

Megmondom a titkát édesem a dalnak:
Önmagát hallgatja, aki dalra hallgat.
Mindenik embernek a lelkében dal van
és a saját lelkét hallja minden dalban.
És akinek szép a lelkében az ének,
az hallja a mások énekét is szépnek.

/1911. október 1.







VIHARJELEK . . . . . . . , , , ,




Valami van a levegőben,
Már érzem mindenütt lebegni,
Valami van a levegőben.
Valami jő közel jövőben -
De hogy mi, még nem tudja senki.

Az ég piros a láthatáron.
Mi pirosítja? Hajnal? Alkony?
Tán vulkán tört ki messze tájon,
Vagy szélvihar jön a határon -
Ezt legvalószinűbbnek tartom.

Vihar lesz. Már a gyáva férgek
A föld mélyébe lehuzódtak.
A fecskék alant keringélnek.
Kigyók barlangjaikba térnek -
Vihar lesz nemsokára ... holnap.

A lég oly fülledt, forró, fojtott,
Hogy szinte a tüdőmet marja,
Az ember alig tud zihálni -
Csak törne már ki, törne már ki
Az új idők nagy zivatarja!

Óh de szeretnék villám lenni
Lesujtani a poshadt földre.
Óh de szeretnék szélvész lenni,
A légben szabadon kerengni,
Koronás fákat tépve, törve.

Ti lusta fák, haszontalan fák!
Évszázak óta tétlen álltok,
Sziván a földnek nedvét, vérét,
Fenntartván a munkás ekéjét,
S élősdieknek adva árnyot.

Ha vihar jő, madárszokásként
Én nem bujom meg lombotokban:
Eddig sem raktam rátok fészket.
És nem daloltam soha néktek:
A lég szabad madára voltam!

Csak törne már ki, törne már ki
Az új idők nagy zivatarja!
Szeretnék villám lenni, gyujtó,
Vagy szélvész, szabadon száguldó,
Mely törzsötöket kicsavarja!

1903. márc.







VÍZKERESZT


Vízkereszt: a világ vár
csillag ég az égen
Gáspár, Menyhért, Boldizsár
jönnek a tevéken.
Ej haj szép az év,
minden napja szép,
minden éj egy álom
minden nap egy kép.







ZSOLTÁR GYERMEKHANGRA


Az Úristen őriz engem
mert az ő zászlóját zengem.

Ő az Áldás, Ő a Béke
nem a harcok istensége.

Ő nem az a véres Isten:
az a véres Isten nincsen.

Kard ha csörren, vér ha csobban,
csak az ember vétkes abban.

Az Úristen örök áldás,
csira, élet és virágzás.

Nagy, süket és szent nyugalma
háborúnkat meg se hallja.

Csöndes ő míg mi viharzunk
békéjét nem bántja harcunk.

Az Úristen őriz engem,
mert az Ő országát zengem.

Az Ő országát, a Békét,
harcainkra süketségét.

Néha átokkal panaszlom
de Ő így szól: "Nem haragszom!"

Néha rángatom, cibálom: -
tudja hogy csak őt kívánom.

Az is kedvesebb számára,
mint a közömbös imája.

Az Úristenőriz engem
mert az Ő zászlóját zengem.

Hogy daloljak más éneket,
mint amit Ő ajkamra tett?

Tőle, Hozzá minden átkom:
hang vagyok az Ő szájában.

Lázas hang talán magában:
kell a szent Harmóniában.

S kell, hogy az Úr áldja, védje
aki azt énekli: Béke!

1918


Babits Mihály: Zsoltár gyermekhangra // Mezei Mária MIHI 2014

Link
Link







"A lélek olyan, mint egy tiszta lap, melyet a világ ír tele, vagy inkább mint egy üres kancsó, melyet a világ tölt meg színes boraival. S ha nincs két egyforma lélek, vagyis ha minden embernek külön egyénisége van, az egyrészt azon alapul, hogy nincs kettő, aki ugyanazt a világot látná, másrészt, hogy nincs kettő, aki ugyanúgy látná a világot. (...) Mindenikünk lelkében a világ tükröződik vissza, de mindenikünkben másként tükröződik. S a lélek maga, az egyéniség nem egyéb, mint a világnak egy sajátságosan színezett tükörképe."

Babits Mihály


"Nem kell hinni, hogy aki könyvekbe menekül, okvetlen az élet elől akar
szökni. Sokszor inkább tágítani akarja életét, több életre szomjas, mint
amennyit kora s végzete kiosztott."

Babits Mihály








  
 
1 komment , kategória:  Babits Mihály  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 5 
2022.10 2022. November 2022.12
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 123456
78910111213
14151617181920
21222324252627
282930 
Blog kereső
Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 28 db bejegyzés
e év: 227 db bejegyzés
Összes: 4843 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 647
  • e Hét: 3795
  • e Hónap: 43616
  • e Év: 221491
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2024 TVN.HU Kft.