|
2016-01-28 20:00:39, csütörtök
|
| |
| |
KORMÁNYOS SÁNDOR
Kormányos Sándor /Szeged 1968.május 21 - / Versírásra csak elég későn, 39 éves koromban adtam a fejét. Eddig már több önálló kötete is megjelent, verseit több internetes irodalmi oldalon is publikálja. Verseit klasszikus kötött formában írja, melyek fő témája a természet, és a szerelem. Mindezen túl az egyszerűségre való törekvés az, ami meghatározza az írásait.
AHOGYAN A TÜCSÖK HEGEDÜL...
Bársonyos éj illatában
hegedű szól, száz tücsök
búvalbélelt nótájával
én is fájva rezdülök.
Szívet-tépve száll a dallam
benne sír a nyár, a rét,
s minden fájó tévedésem
benne zengi énekét.
Bánat bolyong a fák alatt,
kísér, messze jön velem
kóbor álmok, vágyak útján
téged idéz szüntelen.
Bársonyos éj illatában
emlék lebben, száz tücsök
hegedűjén sír a nóta:
- ne várj, többé nem jövök...
ARCODRA MOSOLYT
A félhomályból este nőtt ránk,
didergős, fázós csend ölel,
s te mindhiába ülsz le mellém,
ha érzem, mégsem vagy közel.
Régi esték emléke jár
közöttünk halkan, tétován,
eltűnődve a hallgatáson,
az álmok néma sóhaján.
Szívemben furcsa rezdülés,
s a ki nem mondott mondatok
reménye fénylő villanás,
ha arcodra mosolyt gondolok.
ANYÁM
Csak nálad lelem elillant
melegét a szónak,
lágyan ringó dallamát a
régi altatónak.
Csak itt simíthat hangja még
suttogó meséknek,
ha mosolyodtól felhőtlen
kékje lesz az égnek.
Ha kötényedbe temetné
arcomat a bánat,
hozzád futok, úgy mint régen,
megnyugodni nálad.
A rohanó perc kedvedért
bár megállna, anyám,
és hidd el, hogyha tehetném,
én megállítanám...
itt simíthat hangja még
suttogó meséknek,
ha mosolyodtól felhőtlen
kékje lesz az égnek.
Ha kötényedbe temetné
arcomat a bánat,
hozzád futok, úgy mint régen,
megnyugodni nálad.
A rohanó perc kedvedért
bár megállna, anyám,
és hidd el, hogyha tehetném,
én megállítanám...
ÁLOM VAGY MÁR...
Csendem néma foglya lettél
hallgatásom körbezár,
börtön minden csókos emlék,
hisz nyár volt, és most őszre jár.
Ébren többé nem kereslek,
álom vagy már, hallgatag,
kibuggyanó könny lehetnél,
de mindig visszatartalak...
ÁLMODNI HÍV MAJD...
Szemünkben bíbor alkonyi fények
színeiben csillan még a nyár,
de szél járkál az avarba süppedt
fázósan hallgató léptek nyomán.
Dédelgetjük a fényt szemünkben
míg lassan mélyül az őszi homály,
néma szorongást hoznak a percek
ha ködbe borulva hallgat a táj.
Szívünkre nő ez a köd-takaró
zsongatva sok sok téli mesét,
és álmodni hív majd minket a csend,
mely őrzi az őszök révületét.
ÁRULD EL... 
Itt még most is égig érnek
a fák, és kint a réteken
gyermekkorom tágra nyíló
szemében ring a végtelen.
Régi nyarak illatával
ölel a szél, míg suttogok:
Hazajöttem, megismersz még
öreg nyárfa? Nézd, én vagyok.
A kisgyermek, ki ágaid közt
kacagott, bújkált egykoron,
az vagyok, csak felnőtt lettem,
és szomorúbb is, jól tudom.
Visszajöttem,megkérdezni:
Mi az, mi hajdan itt maradt?
Áruld el most, öreg nyárfa:
Mért voltam akkor boldogabb?
BÁNAT
Ha arcára formálja arcodat
és önmagából megteremt,
majd olyan helyen sírsz fel újra
hol ismerősként jár a csend.
És fátyolos lesz a hallgatásod,
konokon vádló kép a múlt,
hisz minden álmod itt bolyong majd,
melyről azt hitted porba hullt.
Csak szívdobbanásod zökkenése
riaszt csapongó árnyakat,
ha suttogni kezd a fájdalom:
itt vagy? már régen vártalak...
BÚCSÚT MONDANI...
Nagy szerelmünk elviharzott,
nyomában súlyos csönd maradt,
vágy-szaggatta álmokon túl
könnyekbe fúlt a pillanat.
Remegő kézzel int a múlt
lebegnek tépett rongyai,
és valóságom üt szíven:
- nem tudok
búcsút mondani...
CSEND
Vágy voltam, mámoros, repkedő,
megöltél, azóta csend vagyok,
makacs hálót szövök köréd
és hiába szólsz, én hallgatok.
Majd végtelenné növök benned
és nem leszek többé oltalom,
bár hozzád bújok, átölellek,
de megöllek én is, jól tudom.
EGYSZER VOLT...
Elszáradt vadvirág
csendje lett a vágyunk,
szívünkbe halkultak
tücsök-szólamok
s elillant őszünk
bíborfényű táncán
már emlékké váltak
a régi sóhajok.
Ha keresnénk egymást
a tegnap illatában
tűnődő álmaink
megfakult nyarán,
csak lebbenő árnyként
integet a múltból:
Az egyszer volt...
Hol nem volt...
Nem is volt talán...
ELFELEDVE
Bolyongok szél-tépte fák alatt
megnyugvást,és vigaszt keresve,
a hiányodtól reszketek,míg
befed lassan a szürke este.
Hervadt homályban eső szitál
az őszi alkony már rég halott,
s dermedt szívemre bús ködök
lehelnek zúzmarás ablakot.
Elmúlt a nyár,s az őszi vágy
belehullott a téli csendbe,
csak én maradtam a fák alatt
reszketve, fázva, elfeledve.
ELKÉPZELEM...
Elképzelem, hozzáadok
egy nyarat, fényt a lombokon,
rezzenést az ágak között
s ha kevés, tovább gondolom.
Borzolódó rét füvére
szelek sóhaját álmodom,
ölelésnyi békét talán
magamnak itt bent... Nem tudom.
Álmodozom,hozzáadok,
vagy épp elveszek belőle,
a képzelet csak játékot űz,
de vágyak futnak előtte...
ELREJTŐZTEM...
A szíved mélyén rejtőztem el,
de érzed azt, hogy ott vagyok
hisz minden fájó lüktetésben
ott legbelül, én dobbanok.
Ott legbelül csak dobbanok,
és tudhatod, hogy én vagyok,
perverz öröm, mert néhanap
a Te szemeddel sírhatok...
AZ ESTE...
Az este halkan elköszönt
s Te jössz majd, rezzenésnyi csönd
moccan a nyíló éjszakán
a nyújtózkodó vágy után.
Ajtómon soha nem zörögsz,
de megérzem mégis, hogyha jössz,
mint hervadt virág-illatot
szórod körém a tegnapot.
Hagyj már békén! csak fájdalom
lehetsz nekem, s nem vállalom
újra mi elmúlt, azt hiszem:
Csak kapni akarsz, de adni nem...
ESTE VAN
A bánat izzó íriszén át
fakult közönnyel nézlek,
menj csak, ha már menni kell,
én tovább nem kísérlek.
A megfagyott csendben hangtalan
vacog a némaságom,
ne ints búcsút, este van,
menj, már úgyse látom...
ÉJSZAKA
Szürke homályba nőnek az árnyak
kúszik az este a fák tetején,
gyász-színű csenddé nyúlnak a percek
csillagok arcán csordul a fény.
Félelem surran végig a tájon
néma szorongást borzol a szél,
lüktető álmok gúny-kacajában
éji sötétség szelleme kél.
ÉJSZAKÁK
Szemembe égtek az éjszakák..
Mondd, miért kell fölriadnom,
s ha odaadtam már mindenem,
mondd, miért kell újra adnom?
Szemembe égtek az éjszakák..
A nincstelenség mennyit ér?
Az maradt, mit tőled kaptam:
kevesebbet a semminél..
FÁJ A CSEND
Tudod a csend fáj is néha
este, ha gyúlnak a csillagok,
a szobák mélyén magány motoz
lábujjhegyen járnak a sóhajok.
Tudod, a csend suttog néha
s ameddig szótlan hallgatom,
a szívem minden dobbanását
hangosabban hallhatom.
Tudod, a csend betakar néha,
a félhomályban rám borul,
s ha a magány újra a kezét nyújtja
a torkom fájón elszorul.
Tudod a csend fáj is néha
esténként ha magányos vagyok,
rád gondolok, s a magányom tüzére
még egy lapáttal rárakok.
FEHÉR RÓZSA
Szólnék hozzád,
Szél szavával.
Hogy hidd, hangom csak madárdal.
Szólnék neked,
Ne értse más.
Mitől lett mély, e szívdobbanás.
Szólnék, szavak nélkül.
Ne hallja fül.
Csak te tudd mit mondok, egyedül.
Elmondanám mit gondolok,
Hogy az élet csupán pergő homok.
Elmondanám.
De titok.
Mert bűn lenne amit mondhatok.
Csak egy fehér rózsát adhatok.
Ő mondja el neked,
Amit én nem tehetek....
FOGÓCSKA
Elpirul a gondolat
ha néha felvetődik,
de nem történt még semmi más
csak vágyunk kergetőzik.
Néhány szótlan pillanat
míg két szem összevillan,
s eltűnődő félelem
mely gyorsan messze illan.
Ábrándokat sző a vágy,
és kínoz egyre jobban,
fáj a szív, ha meggyötörten
s zaklatottan dobban.
Titkos bűnként hordozzuk
a vágyat, és a terhet,
hogy magunkénak valljuk ezt
a csóktalan szerelmet.
GONDOLAT
Menekülő vágyaid közt
immár mit se várva
lézengek, mint szélbe súgott
szavak néma árnya.
Egy elhessentett gondolat
kering, hull nyomodra,
földet ér, de vágyakozva
néz a csillagokra...
HA ESTE LESZ...
Bújj hozzám...
A délután már
hűvös,
látod
reszketek,
ne engedd,
hogy
a csönd elérjen
az ablakunkig,
ha este lesz...
HA ELALSZOL...
Moccan egy érzés a szem lecsukódva
nyílik a fény a mesék mosolyán,
párna alá gyűrt tegnapok árnya
szürkül a vágyból szőtt nyoszolyán.
Álmokat ringat a test belerezdül
szárnyakat rajzol az éj odabent,
s távoli tompa szívdobogáson
messzire szökni készül a csend.
HÁROMSZOR
Csillagok arcán fény csorog,
emléked vérzik lelkemen
mint álmokra írott verssorok:
Virrasztom múló életem.
Mint álmokra írott verssorok
csillagok arcán fény csorog,
virrasztom múló életem:
Emléked vérzik lelkemen.
Virrasztom múló életem,
csillagok arcán fény csorog,
emléked vérzik lelkemen:
Mint álmokra írott verssorok.
HEGEDŰ
Velem van már évek óta,
falon függő néma bánat,
idézgeti csillagok közt
hegedülő nagyapámat.
Ütött-kopott hegedű ez
kézbe senki nem veszi,
pedig mennyit simogatták,
becézték, s most por lepi.
Körtefából faragta egy
mester, ki már rég halott,
ő álmodott bele annyi
szívhez szóló dallamot.
Nagyapámé lett a hangszer,
búsulásban társa volt
mindig, mikor kézbe vette,
sírt, zokogott, úgy dalolt.
Az öreg prímás messze ment,
elhalkult a nóta rég,
de hegedűje itt maradt,
s mesél róla néha még.
Velem van már évek óta,
falon függő néma bánat,
idézgeti csillagok közt,
hegedülő nagyapámat.
HOGY MEGTALÁLJALAK
Friss illatok kacagnak már
nyíló ég alatt,
nyújtózó fák közt kereslek,
rég nem láttalak.
Rólad mesél, súg a nádas,
zsong a fűzberek,
minden arra ösztönöz, hogy
megkeresselek.
Rétek ébredő dalában
ringsz, mint árnyalak,
feléd küld az új tavasz, hogy
megtaláljalak.
HOLD SARLÓJÁN
Takarót simít a sűrű csend
lebbenő álmok bársonya,
hold sarlóján ringatózik
a csillagfényű éjszaka.
Árnyak suhannak túl a fákon
a bokrok alatt tücsök zenél,
altatót hegedül az éjszakának
s vele dúdol a kósza szél.
Álom kering a hold körül
ruháján ezüstös fény ragyog
rádőlnek mind, s mint égi párnán
alszanak rajta a csillagok.
HOZZÁM JÖSSZ HAZA...
Langyos szelekben bólogató
akácok édes illatát
hozzák felém a régen elmúlt
bársonyos nyári éjszakák.
Ringat az álom,eltűnődöm
messzire illant vágyakon.
Az emlékek mind visszatérnek
suttognak,s én hallgatom.
Fekszem az ágyon,félig ébren,
s minden kósza gondolat
téged idéz,és újra vágyom
a réges-régi csókokat.
Az ablak homályos négyszögén
tompán dereng az éjszaka,
álmodom,s a múlt ködén át:
Te megint hozzám jössz haza.
HIÁNYZOL
A tegnapok tűnő álmain
kereslek még, de hasztalan,
elillant nyári éjszakáknak
árnyéka őszi önmagam.
Sóhajjá dermedt perceinken
hiányod döbbent csendje ül,
ha rólad kérdez egy néma hang,
konokon, vádlón, itt belül.
KÉK MADÁR
Lágy fényű szavakba bújtatnám a csöndet,
és megfognám újra nagyapám kezét,
hallgatnám tágra nyílt, csillogó szemekkel
az ezerszer hallott, élet-szőtt mesét.
Mesét a lüktető, messze hívó vágyról
mely időtlen zenélt szíve rejtekén,
és újra meg újra, más utakra vitte
végig kísérte az egész életén.
Mesét az égről, a szőke napsugárról,
egy nyárról amely már régen elveszett,
és arról a fénylő kék tollú madárról
amit az úton hiába kergetett.
Az élet manapság nem sző új meséket,
nagyapám emléke vissza-vissza jár,
elveszett nyarakról álmodunk a csöndben
tűnődve, hol lehet a fényes kék madár.
KIMONDTALAK...
Rád gondoltam, rezzenő
rejtelmek közt bolyongtam,
s legbelül a vágy feszült,
akarta, hogy kimondjam.
Kimondtam...hűvös áhítat
simult körém a csendre,
s a hangom azért reszketett,
hogy ott maradj majd benne...
LÁSD MEG A CSODÁT
Lásd meg a csodát
fűben,fában
minden apró
kis virágban.
Nyíljon a szemed
szépre,jóra
ne láss mindent
elmosódva.
Csodálkozz rá
a napsugárra,
fű közt alvó
kis bogárra.
A szemeddel együtt
nyílik lelked,
s a világ ezer
csodát felfed.
S ha szíved majd minden
szépre dobban,
keresd a csodát
önmagadban!
LÁSS VELEM...
Szerettem volna, hogy láss velem,
lebbentse fátylát száz titok,
tükörként láthasd két szememben
amit én benned láthatok.
Butaság! mondtad, s felkacagtál,
nincs bennem semmi érdekes!
Nevettél, csak tekinteted lett
valahogy furcsán fényesebb...
MÁRCIUS
Fürdik a fény a nád-tocsogókban
jó szagú álmot ringat a rét,
illan a szellő langy mosolyával
fésüli át a fák tetejét.
Vágya ha pattan zöld szemű rügynek
cinke dalától hangos a táj,
zeng a magasban szárnyal a széllel
hirdeti: most már nyitni muszáj!
Hajlik a fűzfa szőke hajában
árad a fénnyel víg kacagás,
átfut a tájon messzire lüktet
újra a ritmus: szívdobogás.
MESE AZ ILLÚZIÓRÓL
Én mindig tudtam, te létezel
s az égiek nekem szántak,
hisz nincs értelme nélküled
a magányos éjszakáknak.
Illúzió volt, ma már tudom
de hinni akartam a vágynak,
mely azt suttogta szüntelen,
hogy egyszer megtalállak.
Mindig, mindenütt kerestelek
mert hiányod szőtte a csendet,
futottam az idő nyomán
űzve az illanó percet.
Kutattalak a tegnapokban
hisz hiába ígért a holnap,
valahol talán láttalak
csak nem tudtam már, hol vagy.
De aztán végül megleltelek
ám messzire vittek az árnyak,
sóhajok közt találtam rád
ahol a könnyek is járnak.
Én mindig tudtam, te létezel
s az égiek nekem szántak,
de túl sokáig kerestelek,
és ezért adhattak másnak.
Illúzió volt, ma már tudom,
de hinni akartam a vágynak,
ezért futottam utána
egy tűnő délibábnak.
A MI CSENDÜNK
A mi csendünk az csendesebb
mint bárki mások csendje,
a mi csendünk az olyan mintha
folyton csendesedne,
s mennél halkabb annál jobban
lehet hallani,
és úgy üvölt, hogy néha már
ki kell mondani.
MIND AMI VOLT...
Tűnik a vágy, vele lép
mind, ami volt, ami szép.
Illan a régi varázs,
halkul a szívdobogás.
Hamvad a tűz, a remény,
hol van a láng meg a fény?
Indulok, ó, de nehéz
nézni, hogy int az a kéz.
Foszlik a vágy, az öröm,
de azt, ami volt: Köszönöm...
MINT A FÁK AZ ERDŐN
Olyanok vagyunk mint fák az erdőn
egymáshoz hajlunk susogva,
s vágyaink tüzén éppúgy égünk
szikrát szórva, ropogva.
Olyanok vagyunk mint fák az erdőn
harmatos reggel vacogva állunk,
s ha mellőlünk a másikat kivágják
társat többé már nem találunk.
Olyanok vagyunk mint fák az erdőn
egymásba fonódnak ágaink,
szerelem lehet, vagy ősi törvény,
hogy nem mozdulnak lábaink.
MÉG KACAG A NYÁR
Még kacag a nyár, de érzi már
hogy valahol messze bús szelek
jajgatva sírnak fel az égre,
s lehullnak majd a levelek.
Még kacag a nyár, de tudja már,
hogy ajándék minden pillanat,
mely maholnap emlék lesz szívünkben
ha ősz oson át a fák alatt
NEM SIRATLAK
Fuss, fuss messze, nem siratlak,
hisz az elbitangolt vágyak,
tudom, úgyis visszahoznak,
ha vége lesz a nyárnak.
Fuss, fuss, rejtőzz álmaidba,
hol gyermekszemű kis csodát
bújtatnak még vak remények,
s lelked csendbe ringhat át.
Fuss, fuss, hagyj itt újra engem,
és ne sajnálj, ha eltakar
a magány fülledt félhomálya:
Foszló kék köd lesz a dal.
Fuss, fuss messze, nem siratlak,
hisz az elbitangolt vágyak,
tudom, úgyis visszahoznak,
ha vége lesz a nyárnak.
NEM TUDOM MÁR...
Sóhajt az alkony, ónos szürkeségben,
ma este ködbe rejtőzik a táj,
fák árnya dereng sűrű néma csöndben,
rezdülő titkot sző a félhomály.
Bokrok tövében, nedves holt avarban
álmodik néhány fáradt pillanat,
amely még ősszel hullott le a földre
utánad hajló, síró fák alatt.
Elillant álmok, emlékek suhannak,
mosolyod fénye már régen elveszett,
hangod csak elhalt suttogás a szélben,
egy illúzió, mit vágyam kergetett.
Nyomodban járok, emlék-szőtte ködben
e vágyakra hulló fázós alkonyon,
magukkal hívnak elfáradt remények,
megyek, hogy miért, már magam sem tudom.
NYÁRI REGGEL...
Rezdül a szél, mint hosszú sóhaj
lüktet a fákon lágy remegés,
hajnali csendű kis levelek közt
zizzenő szárnyú zöld lebegés.
Álmosan bomlik fátyla a ködnek
gördülő könnyét törli a rét,
fénysugarakká szökken
a harmat 
ritkuló pára jelzi helyét.
Friss kacagással zendül az erdő
kék mosolyát ha szórja az ég,
kerge rigókkal szárnyal a reggel
szárnysuhogástól csattog a lég.
Fénysugarakban fürdik a dallam
dúdol a hangja zümmög a rét,
méheket zsongat röptet a szélbe
messzire hordva a nyári zenét.
NYÚJTÓZKODÓ ÉJSZAKA
A nyújtózkodó éjszaka
karjaiba zárva
szétzilálva hull a csönd,
fénytelen a lárma.
Néhány ernyedt mozdulat,
tapogató emlék,
keresgél a sóhajok közt
itt voltál még nemrég...
Sűrű, sötét éjszakában
csak nézek, mint a vak,
de a szétzilált csönd
hangjain túl
szemmel tartalak...
ODA AZ ÁLMOK SZÉP RUHÁJA...
Fohásszá morzsolt rongy remények.
Mi az amit még hinni kell?
Oda az álmok szép ruhája
sötét van..érd be ennyivel.
Oda az álmok szép ruhája
pőrén vacog az éjszaka
meztelen árnyak gyászba tépték
az eget. Nem találsz haza...
ŐSZI SZÉL
Csak hallgatunk, én itt, te ott,
s a percekbe szőtt kis csodák
szétfoszlanak, míg szemlesütve
rohannak el az éjszakák.
Messze vagy, a sóhajok közt
csókjaink emléke meglapul,
de tűnő álmok nem ringatnak,
csak vágyak fáradt csendje hull.
Most hallgatunk, én itt, te ott,
s ha némaságunk összeér,
majd eltűnődve von szemünkre
könnyű fátylat az őszi szél.
A RÉTEN ÁT...
Messziről jöttem,a réten át
hol ezer tücsök hangja szólt
s nyomomban egy ezüst árnyék
a néma holdfény bandukolt.
A réten át jöttem, bársonyos
szellő karolt mint jóbarát
s alvó virágok illata
fonta körém az éjszakát.
Reszketeg vágyak fénye hullt rám
míg ballagtam a réten át,
szememben vittem a nyári ég
mindegyik fáradt csillagát.
SZEMEDBEN A CSILLAGOK
Nézd, bealkonyul
és este lesz újra
szemedben fáradt
csillagok
gyúlnak remegve
míg nyújtózó csendben
karodba bújva
hallgatok.
Szívdobbanásod
álomba ringat
s a felénk induló
holnapok
könnyűvé válnak
s felragyognak,
mint szemedben
a csillagok.
SZEPTEMBER
Még jó szagú nyár ringatózik
vidám szelek lágy ölén
hol csiklandozó víg kacajjal
kergetőzve száll a fény.
Még nyíló virág színe csókol
mezők zöldjén lobbanást,
ha illatozva nyár-ütemre
lüktet száz szívdobbanást.
De este már, ha fülledt csöndet
sóhajt ég felé a táj
a tikkadt fákon néma sejtést
borzongat a félhomály.
A nádas hosszan eltűnődve
nézi sápadt vadvizek
remegő tükrén önnön árnyát
s nem suttog már senkinek.
A felénk lopódzó némaság
egyszer végleg itt marad,
ha hideg harmat könnyét sírja
mezőkre a virradat.
De ma még nyár van, vérben fürdő
alkonyokba ring velünk
fogyó időnk, a változás, hisz
erről szól az életünk...
SZÜRKESÉGÜNK KÉKJE
A dombok mögött már
őszi lánggal égnek
az erdők színére
csorgott alkonyok
s az esték merengő
csillag-hűvösében
nyár után sietnek
apró kis dalok.
Hallgasd velem, hogy lám
csak újra ősz van
s kettőnk nyarát is
köd takarta el
s ha kérdeznénk hol van
szürkeségünk kékje,
a festetlen csendben
már senki nem felel.
TÁMAD A TÉL...
Zúzmara hullik hó-szagú ködben
fagy dala zenget jég-muzsikát,
fellegek hoznak messze havasról
álmot a fáknak téli ruhát.
Távoli hangú förgeteg indul
félelem dermed túl moraján,
hó kavarog, ha lendül a karja
ágakat tördel a fák derekán.
Ostora pattog vad suhogással
zúdul a tájra csapkod a szél,
zord mosolyától döbben az erdő
fagy foga villan, támad a tél
TE ÉS ÉN...
Én mindig rosszul tippelek,
te mindig rosszul tippelsz,
én úgy tudtam, hogy ismerlek már,
azt hitted, hogy ismersz.
Én megálmodtalak téged,
te megálmodtál engem,
s az álmainkat valóságnak
hittük mind a ketten...
TE IS?
Álmodtam rólad
s most nem tudom:
Vagy-e?
ott túl az álmokon.
Csak bennem rebbenő
árnyalak?
Ébren még soha nem
láttalak...
Álmodsz-e rólam
mondd,Te is?
Rezdülök olykor
benned is?
Vágyod-e azt,
hogy várjalak?
Most becsukom szemem:
Hogy lássalak...
TÉL VAN ÚJRA
Még álmodnék, színt és illatot,
bíborló alkonyt őszi égen,
de csüggedten állnak kint a fák
ernyedt karokkal, hófehéren.
Még álmodnék hangot, fényeket,
de álmaimat a hó befújja
ha jégvirágos ablak mögött
suttog a csend, hisz tél van újra.
TÖRT VIRÁG
Köröttünk fáradt hervadás
búcsúztat múló perceket,
elköszön csendben mind, mi volt,
s már visszahozni nem lehet.
Úgy ölellek, mint szél ölel
fákat, síró kerteket
ősszel, mikor utoljára
sóhajt a nyár a táj felett.
Álmunk már száraz, tört virág,
nyarunk csak ennyit engedett,
simogatnálak, mint a szél,
de tudom, többé nem lehet...
TÜCSÖK SÍR...
Tücsök sír az éjszakában
hangja messze jön velem,
kóbor álmok,vágyak útján
zeng fülemben szüntelen.
Búval-bélelt tücsöknóta
benne sír a nyár,a rét,
s minden fájó tévedésem
benne zengi énekét.
TÜZEM ALKONYA
Nem vagyok én sem egyedül
Bár nagy a kert mögöttem
Leszállóban az este is
Sötét lombok köröttem
És ahogy lassan ballagok
Szív-esés zúg fölöttem
Napom fénye még felragyog
S kiég a fellegekben
Tüzem alkonya kék idő
Készül az elmúlásra
Ledobja árva csókjait
Bájlón a nagyvilágra
Kezem szorítja két kezed
Még átolvad a tájba
Rátok süt még szeretetem
Zsarátnokló parázsa
És ahogy lassan eltűnik
Vöröslő habja lobban
Elfoszlik fönn az egeken
S ragyog a csillagokban.
ÚJRA OTTHON
Lebben az idő köd-ruhája,
már nem szab határt a képzelet,
s a múltba néző gondolat most
szabadon száll a rét felett.
Mind ami elmúlt itt maradt, hisz
az eltűnt gyermekkor nyarát
még ott ringatják ágaik közt
a göcsörtös, vén almafák.
A dűlőutak homokjában,
ha keresnél süppedt lépteket,
majd oldalba bök a régi lány,
és csilingelve rád nevet.
Megfoghatod a kezét újra
szaladhatsz vele a réteken,
tűzhetsz hajába vadvirágot,
hogy mosolya még szebb legyen.
Mind ami elmúlt megmaradt, hisz
az eltűnt gyermekkor nyarát
még itt ringatják ágaik közt
a göcsörtös, vén almafák.
VALAHOL
Már hallgatózva áll a csend
fülelve szíved ritmusát,
minden fájó rezdülésed,
ami most éppen ott fut át.
Neki mindez már ismerős,
kaján mosollyal bólogat,
biztat, nézz csak önmagadba:
keresd a régi csókokat.
Túl egy nagy szívdobbanáson
valahol messzi tájakon,
emlékekbe fogódzkodva
némán lapul a fájdalom.
VÁRSZ RÁM...
Szemedben rejlő szomorúság
csendjébe halkul álmunk,
s lelkünk mélyén egymásért sír
visszhangzó árvaságunk.
De fejem az öledbe hajlik,
hiányod vetetlen ágyán,
s hiszem, hogy a vágyak mögött
valahol messze, vársz rám
VÁRTALAK
Tekintetekbe szőtt varázs,
csodás,igéző pillanat,
nézni egymást,hosszan tűnődve:
eddig miért nem láttalak?
Dobbanó szívek ritmusán
reszkető vágy,ha átszalad,
rájönni édes kábulatban:
Én mindig téged vártalak!
csodás,igéző pillanat,
nézni egymást,hosszan tűnődve:
eddig miért nem láttalak?
Dobbanó szívek ritmusán
reszkető vágy,ha átszalad,
rájönni édes kábulatban:
Én mindig téged vártalak!
VÉGET ÉR
Gyorsan elszáll a pillanat,
s én sietek, nézni látni még,
szépségedet magamba mentem,
mielőtt minden véget ér.
VÉGÜL . . . . . 
Szertefoszló álmaimból
mi az, mi végül megmarad?
Egy halvány illat, s túl azon,
arcod... szemed... a szád... hajad...
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Kormányos Sándor |
|
|
|
|
|
Online
