|
2016-04-07 20:00:19, csütörtök
|
| |
| |
FUCHS ÉVA - Fuchs Femis Éva
Femis (Fuchs Éva) tollából
Link
Link
ANYÁM EMLÉKÉRE
Lángol a temető gyertyáktól, lángol
Sírok peremén, jár a "hiányzol"
sikító szelek tőrnek a fényre
józan okosság égi reményre.
Apóka mécses - anyóka sírján,
egyszerre élnek - egyszerre halvány.
Jár a krizantém, jár a nagy kertben,
Álmokat árul halál-ligetben
Őszülő rózsák állnak a sorban
Madárfészek egy csipkebokorban
Lángol a bokor, lángol a fészek
Szárnysuhogású csillagos ének,
Kereslek téged - kereslek egyre
Fénylő arcodat, mutasd meg végre
lángol a temető - gyertyáktól lángol
Itt vagy? Istenem, de hiányzol...
CSAK
Úgy látom magunkat, mint akik elakadtak egy véget nem érő bevezető után. Kezdetben minden élvezetes volt, a gyönyörűség maga. Egy kapcsolatnak az a része ez, amikor az ember a legjobb formájában mutatkozik meg, szellemes, elragadó, izgatott és izgató, érdeklődő és érdekes. Meleg, érző emberi lény, oldott és szeretetreméltó, nem pedig egy óriási kaktusz. Védelemből magad elé falakat emeltél, s egyre többet és többet húztál fel. Megállás nélkül - változatos módokon, olykor kegyetlenül - éreztetted az ellenállásod velem szemben. Úgy szegülsz szembe velem, mintha szörnyeteget látnál. Nem vádollak, nem hibáztatlak, nem hárítok rád semmit. Ha valaha is éreztem olyat, hogy rátaláltam valamire, aminek a kedvéért érdemes elmenni a végsőkig, ez az volt. A fájdalom ellenére is boldog vagyok, hogy megismerhettelek és nem mindennapi perceket tölthettünk együtt. Soha nem fogom elfelejteni azt az időt. Mindketten jobb emberek lettünk azáltal, hogy összehozott a sors. A barátod vagyok most is és tudom, hogy te is a barátom vagy.
Csak ...
A te mindentudó elveid egy hajítófát sem érnek. Szabadságodban áll, hogy végigbájologd az életed olyan nővel, akit a meghittség gondolata éppen annyira rémiszt, mint téged. Elszalasztottál egy csodás lehetőséget. Ettől a lehetőségtől halálosan megrémültél, tehát leráztad magadról. Lehuzigáltad azokat a rohadt acélredőnyöket. Felemelkedés helyett rövid úton eltűntél a süllyesztőben, briliáns lelki öngyilkosság, kísérleteid hamarosan sikerrel járnak majd - arra ébredsz, hogy azt az ezüst, gyémántos lézerfényű létidőt, amelyet a kezedbe kaptál, átkozott, mocskos kalapácsoddal ízzé-porrá zúztad. Most boldog vagy, hogy magadtól megszabadítod azt az egyetlent, aki lehetőséged lett volna?
Nem tudod, hogy az egy meg az egy végösszege, ha ezek az egyek illenek egymáshoz - maga lehet a végtelenség? Általában az egyik ember lehúzza magához a másikat. Az egyik szeretne léggömbként felszállni, a másik csupán holt súly rajta. Két ember, egy férfi meg egy nő, ha igazi lélektársak, egy megadott létidőben találkozva képesek együtt felszállni léggömb-párban.
Miről ismerjük fel a lélektársunkat?
Amikor megismerkedünk, azonnal nagyon jó barátok leszünk. Olyan embert kell keresnünk, akivel a kapcsolatunk az idő múlásával nemhogy fakulna, de egyre jobb lesz, aki iránt a bizalmunk erősödik a megpróbáltatások után. Mellette rájövünk, milyen mély meghittség és mennyi öröm létezik számunkra. Az a lélektársunk, akinél a zár, amelybe a mi kulcsaink illeszkednek; az ő kulcsai pedig a mi zárainkat nyitják. Ha eléggé biztonságba érezzük magunkat ahhoz, hogy megnyíljunk, igaz énünk előbújhat, és valóban teljesen önmagunk lehetünk. Azt szeretheti bennünk a másik, akik vagyunk, nem pedig akiknek látszani szeretnénk. Mellette nem számít, bármi is történik körülöttünk, mi ketten biztonságban vagyunk saját kis világunkban. Az a lélektársunk, aki osztozik a legtitkosabb törekvéseinkben. A lélektársunk mellett az életünk életre kel.
Hasonlóságnál sokkal fontosabb a kíváncsiság. Ha nem vagyunk egyformák, akkor megvan az a csodás lehetőségünk, hogy bevezetjük a másikat a saját világunkba, hogy beavatjuk mindabba, amit szeretünk, amiért lelkesedünk. Életünk végéig folytathatjuk az együttes felfedezéseket.
Utálatos az a házasság, amely elszürkíti az embert, amelyik képmutatóvá teszi, vagy ketrecbe kényszeríti az embert, amely korlátokat jelent. Létezik olyan, amelyben mindkét ember még szabadabbá válik, mint amilyenek egymagukba lehetnének. A rohanó cselekvés az, ami semmit sem jelent.
Élünk egymásba halva - úgy, hogy közben egymás fájdalmát vigyázzuk, óvjuk, önmagunkat becsapva, a másikat óvva, féltve, miközben tudjuk - reménytelen. Reménytelen és hazug szót se váltás, hiszen nekünk nem kell szó. Végül is nem az számít, hogy egyetértünk-e, vagy hogy kinek van igaza. A lényeg az, mi zajlik kettőnk között. A körülöttünk lévő dolgok - tárgyak, a hely, ahol élünk, életünk eseményei: csupán üres díszlet. Egyetlen dolog számít, amikor földi életutunk végére érünk: hogyan szerettünk, jól csináltuk-e - milyen volt az a szerelem, amely belőlünk fakadt.
MI MINDANNYIAN A FÉNY ÉS AZ ÉLET GYERMEKEI VAGYUNK . . .
A CSEND 
Mélyet lélegzik a csend,
és torony iránt, víz alatt
átússza az Atlanti-óceánt.
A gesztenyében lakó csend
meg sem moccan,
ha fájáról a gesztenye
földre pottyan.
Dobj követ a kútba,
s a csend csak nevet,
mert álmodik, és álmát
össze nem törheted.
EMBER
Fénylik a sötét,
ragyognak a keresztek,
ragyognak a testek,
belesápad a pazar ég.
Légben suhan a lélek s fázón összeremeg,
száll a széllel, de félúton elhal céltalan...
Ez nem az a világ, ami arra várna,
hogy csak úgy megváltsák;
kevés itt a hit,
sok az ima, a dal,
de csak, mint a támasztalan fal,
mely minden szélnek megremeg,
hiába érnek össze a kezek...
Isten tudja jól,
hogy ez a világ retteg egy újabb Megváltótól!
itt még a keresztet sem ácsolnák meg,
itt már nincsenek hozzáértő kezek,
itt nem lennének tanítványok,
itt csak mesterek vannak
és mester-helyettesek,
akik percek alatt kioktatnák az Istent.
itt csak pénz van és nyomorúság,
az anyák gyermeküket megfojtják,
hisz mostanság ez itt a sikk.
Hát ne próbálkozz, Isten,
hidd el, cudar világ ez itt lenn;
farkas farkassal szemben, támadásra készen,
minden hiába, a falka széthullott régen.
EMBER (1)
I.
Silány pormassza,
némi lélek,
csak ennyit érek?
Pont ennyit érünk,
s mint a botnak:
van kezdetünk és végünk.
II.
Én a múlt nagy prófétája vagyok,
megjósolom nektek a tegnapot,
elmélázok azon, mi lett volna ha:
s a most volttá rothad holnapra.
III.
Félek a jövőtől,
meggyűr, felőröl,
arcomra ráncokat hasít,
elvesz tőlem mindent és mindenkit,
aki van vagy volt:
velük együtt elporladok.
EMELT FŐVEL
Amikor azt hiszed elfogyott,
S nincs már több erőd.
Amikor azt érzed,
Ez, tovább nem mehet,
Emelt fővel élni nem lehet.
Összetört a bánat,
Ezernyi gond közt, homályban élsz,
feladnád már, nincs tovább.
S mégis, valami itt tart. 
Nem tudod miért, nem tudod kiért?
Legyűröd a gondot,
lassan-lassan talpra állsz.
Az életet nem te adtad magadnak,
hát nincs jogod, hogy feladjad.
Az ember megmarad a holnapnak,
akkor is, ha gyötri a bánat.
EMLÉK
hiszek a szélben,
ha illatodat hozza
utcák szürke porán,
hiszek az esöben,
ha múlt perceket kopogva
ablakomon élni
kezd a magány,
s miközben a csendet
színesre festik
halkan koppanó
tavasz illatú percek,
emlékeim délibáb-táncát
puhán megöleli
a vörös est
néha fa árnyékához
támaszkodva, közös
perceket számolok
s hajnalban
meglesem arcod
mi a függönyben maradt.
Talán.
ÉLETKÉP 2.
Mikor nagyon magányos vagyok
mikor már hűvösek a hajnalok
csak akkor sírom papírra bánatom
csak akkor mondom el mit álmodom
Amikor magamban dúdolok
és dallamot szól fáradt agyam
dalaim a süketeknek szólnak
képeim mind a vakoknak
Amikor hajnalban zene szól
egy csepp lehull az arcomról
az angyalok megérintenek
álomba segítenek
FEKETE BOLYGÓ
Nem tudom merre indulok,
messzire hívnak a csillagok,
tudom, messzire nem jutok.
Fekete bolygó vagyok.
Nekem hajnal, ha felkel a Nap,
miközben érzem a múló időt.
Nekem béke, ha tisztán állhat
ember, az ember előtt.
Nem vagyok vonzásból megszökött
vakító, száguldó üstökös
éltető csillagként sem ragyogok.
Fekete bolygó vagyok.
Magamban hordom a tegnapot
nincs ezüst Holdam, nincs Napom
ezernyi csillag közt egymagam:
fekete bolygó vagyok.
Nem láthat belém senki sem,
nem tudni mit ér az életem.
S ha fázol valamely éjszakán
felmelegít forró szívem, talán.
FEMIS IDEA
Szeretnék hinni és hittel élni
Szeretnék mindig remélni
Szeretném, ha boldogság venne körül
S látni azt, hogy minden ember örül
Szeretnék segíteni a bajban levőknek,
S pénzt adni a kéregetőknek
Szeretnék örülni más örömének
S tapsolni a más sikerének
Szeretném, ha béke lenne mindenütt
Robbanás helyett hallani hegedűt
Szeretnék csak örömömben sírni 
A búslakodókat megvigasztalni.
Szeretnék mindig nevetni, kacagni
Másokat is mosolyogni látni.
Szeretném, ha mindez így lenne,
Más is ugyanígy hinne benne,
Ha tetteinket a szeretet vezérelné,
Ha ez így maradna mindörökké.
HATALOM
most te vagy a király,
de ki tudja meddig él ö,
ki melletted még kiáll -
aztán mások jönnek;
gyöngék, erősek, megalázottak,
majd kialszik a láng, s
a koronából semmi sem sugárzik,
csak szánalom, vagy
be nem vallott vágy
jönnek mások is:
varázslók, sárkányok, koldusok,
másik árulók.
ezt eszedbe vésd
ez a jutalom
ha tiéd a hatalom
KÉK MADÁR
A város
Ahol élek,
Itt lenn
délen,
nem sivár,
s nem kietlen.
Hegyvidék lábainál
Kanyargós utcácskák
Török emlékek
Karcsú tornya
S ni, itt négy torony
Kandikál ki
a házrengetegből
Nyüzsgő s tétova
emberek
lüktető élet
keresi a boldogság
kék madarát
mely talán már
oly rég
tovaszállt.
MI, NEGYVENKILENCESEK
Ez az év is eljött:
betöltött hatvan,
szép kerek szám,
mögöttünk ezernyi
látomás és lázadás.
Vajh előttünk,
még mi van?
7 éves gyermekként,
nagy kerek szemekkel
csodálkoztunk, lestük
az 56 egységnyi lelkes
szülői felzúdulást, majd
átéltük a félelmekkel
teli megalkuvást,
láttuk, némán,
lehajtott fejjel
húzzák a felnőttek
az igát tovább.
Eljött, óh igen, a
mi lázadásunk.
Hatvannyolcban -
"Szeretkezz, ne háborúzz!"
- ez volt a mi jelszavunk!
Ma már tudjuk, volt szégyenfolt is,
de mi ráztuk, s nem is a rongyot
ordítva hallgattuk a rockot,
mi nem hajtottunk fejet.
Bár pár staubot elszívtunk,
de a kemény drogot kerültük.
Szabadság. Szókimondás.
Virágot a hajba -, mert mi
kérem a hippi korszak
gyermekei vagyunk,
ma is AZ a zene nekünk,
mi lüktető.
És felnőttünk az “átkosban",
és húztuk az igát ál-boldogan,
és eljött a végső leszámolás,
89 és a fáklyás felvonulás.
Hittük, mert egyszer végre
hinni kell, ami lesz, MÁS,
az maga a megváltás -
és húsz év után bevallhatjuk,
recseg-ropog a ház, minek
homlokzatán ez a felirat áll:
rendszerváltás.
Volt napfogyatkozás és holdfogyatkozás
milliók együtt ünnepelték a csodát,
mi átéltünk egy ezredfordulást,
- nekünk ez is kijárt.
Betöltöttük immár a hatvanat.
Mennyi mindent át-, és túléltünk,
mégsem ütött el a sorsvonat.
Nem tudjuk előttünk még mi van?
Csak -,
szeretnénk élni pár évet még,
boldogan.
MIT KERESEL
Mit keresel örülten, hevesen
hajszolva, azután depresszióba
lassulva önmagadba?
Vagy talán másokban?
Zuhantál parttalan semmibe,
emelkedtél már végtelenbe
összes erőddel kapaszkodva
a másikba, mert féltél,
hogy lezuhansz megint, mint mindig,
Mit adhatsz, és mit adhatok neked?
Lehet, hogy jó, de nem kell nevet
adni annak, ami elfogadható
ami önmagában és azon túl is jó,
szép, és éppen látszólagos értéktelensége
miatt érdekes, a többiek érdektelensége
ne törje le a kezdődő szárnyalást,
nem viselhetsz el ilyen csalást!
Mit adhatunk hát egymásnak emberek?
Mindent, semmit, mindent és semmit.
- Meg kellene tanulnunk élni már...
MONOLÓG
Veszett fejsze keresi nyelét riadtan,
izgatottan zörögnek a csövek a falban,
a szélcsend a semmiről mesél,
sok elgondolt ötlet elvetél,
bár a ház még áll,
már üres...
A téglák feszengenek a vakolat alatt,
vérfoltokat mázol szórakozottan a nap,
mint szenilis piktor, festeget,
pedig a sarló félhold már meghasította az eget,
s a résen át bekukkant az este,
piciny emlék-morzsákat keresve,
de csak felszáradt könnyeket lát,
megfakult porlepte szobát,
és engem,
ahogy idebenn
téged kereslek egyre csak,
s nem veszem észre,
hogy közben rég lement a nap.
MOST
Most sem sejted, miért vagyok,
Szívemen lágy harmat ragyog,
hűsíteném forró kezed -
őrzöm fájó szerelmedet.
Lázas nagy szem, lelked-látó
borzongató fénybe kiáltó
halkan izzó vad, riadt szem -
ez vagyok, most megöregszem.
Sötét sírásba zárt tenyér
vagyok, vak remény;
részem a koldus-kézben reszkető
hideg félelem.
Régen gyönge könnyet ontó,
most csak céltalan bolyongó
száraz árok, egy halvány
bús ránc vagyok, Isten arcán.
NE FELEDD
Mikor csöndben csókolod a száját
lefejted róla könnyű ruháját
fehér testét ha karodban tartod
mellén hogyha megpihen az arcod
ne feledd akkor sem ahogy végül
vágyad lágy ölében megelégül
s úgy érzed mindig csak vele lennél,
hogy nincs mocskosabb
a szerelemnél...
NE FELEJTS
Felejteni?
Hogy tudnálak felejteni?
Hisz Benned élek csak,
s mindaz, mi bennem még élet
egyedül csak Te vagy.
Lelkem minden rezdülésével
szívem összes melegével
testem minden zugával
érted sóvárgok...
s Hozzád elérek.
Pedig nem kereslek, kezem
sem nyújtom utánad
mégis itt él ölemben
a vágyad...
NÉHÁNY ÉV
Néhány év!
A legszebb,
mit még megérhetek. -
Néhány év.
Melyekért
Már ötven elveszett.
Néhány év
Rengeteg remény,
mindenre még.
Néhány év
szeretni
élni, s élni tudni.
Néhány év,
s azután
végleg elmegyek.
Néhány év
érezni, akarni
messzire jutni.
Néhány év?
Mi mindent kell
tenni még...
Néhány év...
Túl sok is lesz,
mégis mindenre kevés!
ÖSSZEGZÉS
utak, melyeket nem járunk be,
az utak, melyek bennünk maradnak,
azok is vezetnek valahová...
A szavak, melyeket nem ejtünk ki,
a szavak, melyek bennünk maradnak,
azok is feltárják lényünket...
A csaták, melyeket nem vívunk meg,
a csaták, melyek bennünk maradnak,
azok is bővítik titkon a hazát...
A magvak, melyeket nem vetünk el,
a magvak, melyek bennünk maradnak,
azok is megsokszorozzák az életet...
A halál, melybe nem halunk bele,
a halál, mely bennünk marad,
az is mélyíti bennünk a hallgatást...
És mindenütt, mindenbe
gyökeret ereszt a dal, a vers.
ÖTVENEN TÚL
Várod-e még, hogy hűvös testével átfonjon az éj,
S mint szűk sikátorban támolygó-tántorgó
csavargó, hazataláljon hozzád, a kéj?
Várod-e még, derengő hajnalon, hogy
csobbanjon a víz,
S csak fűszálak gyónják meg
füledbe, már-már vallomásként súgva
reggeli imájuk,
amíg eléd nem áll, az égen izzó tűzgolyó
és tested-lelked követelve
a végtelenbe repít?
Várod-e még, hogy az angyali alkony
befogja a szád,
S halvány csendben hagyhasd,
hogy mindent elsodró-mélyen
benned izzó Érzések törjenek Rád?
Barátom, mondd csak,
várod-e még?
SORSOD
A sorsod
Élni, mint más -
Élni másképp: másra vágyni
S tenni másért
Gyűrt arcok mélyén
Csillogó könnyekben látni
Mitől fájt az éj,
Minden tiszta nevetést
Meghallani, s benne tudni
Holnapunk hitét.
A sorsod
Édes álmokból
Mindig felriadni,
Megízlelt vágyakat
Sírva mind feladni,
Feléd nyújtott
Kezek között
Markolni a légbe,
Ölelő karodat
Kitárni, s könnyeid
Emelni az égbe.
A sorsod
Egyedül viselni, mit
Nem bírsz el magad,
Kutatni a forrást,
Hol megértés fakad,
Mint megváltót
Mindenben, s magadban
Szerelmet keresve
Ezerszer szegeződve
Az áldott keresztre.
A sorsod
Mindig játszani,
És mindig veszíteni,
De mindig Tudni
Újból elkezdeni.
Távoli tiszta
Világra vágyva
Elmenni akarni,
- és kínok között,
Emberré feszülve
Mégis Maradni!
SZERETNÉK HINNI...
Szeretnék hinni és hittel élni
Szeretnék mindig remélni
Szeretném, ha boldogság venne körül
S látni azt, hogy minden ember örül
Szeretnék segíteni a bajban lévőknek,
S pénzt adni a kéregetőknek
Szeretnék örülni más örömének
S tapsolni a más sikerének
Szeretném, ha béke lenne mindenütt
Robbanás helyett hallani hegedűt
Szeretnék csak örömömben sírni
A búslakodókat megvigasztalni.
Szeretnék mindig nevetni, kacagni
Másokat is mosolyogni látni.
Szeretném, ha mindez így lenne,
Más is ugyanígy hinne benne,
Ha tetteinket a szeretet vezérelné,
S ha ez így maradna mindörökké.
TAVASZ
Csurog az eresz - pereg az eresz
Fél a jégcsap, hátha odalesz.
Morcos a vén ház, foltos a háta
Lecsúszott róla télikabátja.
Tétova tócsa pislog a fényben
bogársimítás bűvöletében.
Tündérláb táncol pázsit ölén
szelek szoknyája borul fölém.
Megindul lassan - életre várva -
rózsaszín rügyek óvatossága.
Surranó szárnyak szikráznak szerte
múlt évi titkok földre teperve.
Álmok, tervek, bolondságok és vermek
szél-tépte aranyeső ágak, elhamarkodott
szerelemnek hitt vágyak, áprilisi árnyak
kísértik majd életünket, s ez így jó
TITOK
Álmodtam magamnak egy kertet,
ahol mindenkit szeretet vezérel
nincs ott viszály, téboly, elkerüli
gyűlölet, terror - mosoly az arcokon
öröm az ajkakon.
Különös, kifinomult álmomban
keskeny virág-szőnyegen térdelnek
a lelkek, ott a kertben, békére leltek!
Érvekből kifogytam:
odajárok éjjelente titokban.
UTAZÓ
Nem vagyok senki,
csak játszom egy embert,
szürke köd vagyok,
a napfénynek árnyékot adok,
s az éj befogad
néha nap.
Próbáltam már sok valaki lenni,
de nem ment,
akkor sem vett észre senki,
csak egy ruhát, maszkot láttak,
szerettek egy kicsit,
aztán továbbálltak,
és mindez most a földre hullott,
és már senki nincs ott,
és már csak árnyékom
visszhangozzák a falak.
Nevem elfeledték,
arcom együtt gyűrődött az idővel
sok időt nem várok
itt állok
újból útra készen.
ÜZENET
Most, mikor ajtóm előtt állsz,
és rám sehol sem találsz,
ne állj tétlen magányban itt,
kutasd szíved zugait.
Ha igazán körülkémlelsz,
és egy kis Rókára lelsz,
és hiányzik nagyon neki
ki megszelídítheti,
rajzolj egy bárányt a lapra,
és idejön holnapra:
(Bár lassan múlnak a percek.)
- A szomorú Kis Herceg. -
VÁGYAM A CSILLAGOS ÉG
Sose tudtad, hogy kihez imádkozzál -
mondta álmomban az apám.
Ha meleg volt, a napnak panaszkodtál,
a szélnek, hogyha szállt a pendelyed,
a késnek sírtad el, ha megvágtad magad
és köveken kerested fekhelyed.
Oktalan voltál kiskorodban is,
hiába óvtalak: baj ér, ha nem vigyázol.
A lelked, mint a kenetlen kerék,
sír a fülembe folyton odaátról.
Ezernyi csillag közé vágyol
miközben földi fájdalom marasztal
sokszoros terv a bástyád
nincs még helyed fent, mellettem
ne siettesd érkezésed - hunyd be
szemed, lásd itt vagyok, ne félj...
találkozunk, a csillagok megvárnak...
VÁROM
Néha kimegyek az állomásra,
Várom, hogy a vonat befusson velem,
Nem jövök. Hát elhiszem,
hogy én is éppen most érkezem.
1999
VISSZATEKINTŐ
Voltak szerelmek
Ideig-óráig ölelkező
Kiégett vágyak...
Volt barnán villanó ősz is,
Az elmúlás parazsán;
És voltak édes zamatos esték...
Ez összes megmaradt vagyonom,
S ma romok halmazán ragyog:
Az esetleg, a hátha, a talán
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Fuchs Éva |
|
|
|
|
|
Offline
