Belépés
menusgabor.blog.xfree.hu
"A világ pocsolya, igyekezzünk megmaradni a magaslatokon." / Honoré de Balzac / Menus Gábor
1940.08.11
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 3 
Somlyó György
  2018-12-29 20:00:39, szombat
 
 







SOMLYÓ GYÖRGY


Somlyó György (Balatonboglár, 1920. november 28. - Budapest, 2006. május 8.) magyar költő, író, esszéíró, műfordító, a párizsi Mallarmé Akadémia tagja, a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia (1992) és a Digitális Irodalmi Akadémia (1998) alapító tagja, számtalan díj és elismerés birtokosa, a Magyar Költészet Napjának kezdeményezője.

Somlyó Zoltánnak, a Nyugat első nemzedékéhez tartozó költőnek a fia.

Költészetében szinte minden versforma megtalálható a szabadverstől a szonettig. Önéletrajzi ihletésű prózai munkái mellett tanulmányköteteket és műfordításokat is megjelentetett.



Válogatott Versei

Link

Link







ALSZIK


Alszik. Válláról lecsúszott a paplan,
a redők váltva el- és felfedik idomait,
süllyed s emelkedik, mint a tenger,
megcsillanva a napban.

Mint a tenger, rengő és mozdulatlan,
s míg szűri az élet csöpp neszeit,
most örök dolgokkal érintkezik
valahol az elmerült öntudatban.

Alszik. Fényes, nyugodt bolygó az ágy egén,
s ki tudja, hány rotációban kering
az álom égi-holdi földi vonzása közt
fel nem kutathatón?

Teste lüktető titkával kitölti
a mindenségnek egy pillanatát.







ANTIK SZERELEM


Ó, ti bűnbeesés előttiek,
még akkor is, ha bűnös lánggal égtek,
édes gyermekei Aphroditének,
Xanthók, Meliték, Amarülliszek,

ti, kiknek gondja csak az, hogy: szeret
vagy nem szeret, s nem hogy szeretni vétek -
ha tudnátok, gyönyörötök mivé lett,
mire megszűlt néhány évezredet!

Ti még mint a gyermekek, úgy szerettek,
nem hurka közt a rángó idegeknek
s ezer kötelmen függve, mint bitón.

Boruljon korral-gyötört homlokunkra
évezredekkel fiatalitón
Meleagrosz illatos koszorúja.







APÁM NYOMÁBAN


Mint ódon várkastély zord gót hegyek
csucsán, legendás korokat idézve,
úgy merengett magasló szenvedélye
tetőin bús feje a füst megett.
A kósza átok felhői magányán
ült szótlanul. De ha az est lejött,
kiugró sziklás homloka mögött
dal zendült s egy elvarázsolt királylány
törte fel évszázados álma burkát,
s övét letépve táncolt meztelen.
A falakon sötét szélvész suhant át
s (így álmodott vitézi álmokat)
felkelt vasban zörögve két lovag:
pajzsos barátság s kopjás szerelem.

Elátkozottsága ködös magányán
csak ült sötéten és rejtelmesen.
- Ó, mért nem láttad soha, kedvesem?
Hát menjünk most, az ő nyomába járván:
járjuk be e sok kis budai utcát,
a hó ropog alattunk, mint a tüll.
Itt baktatott ő mindig egyedül,
a csillagoktól követelve jussát.
Az ,,életét", amelyet egyre várt,
megszállt kincskeresők konok dühével,
kik földberejtett kincseket keresnek,
mert leltek valami ódon tekercset,
s felásva végig az egész határt,
minden kincsük e vad kincsvágyban ég el.

Milyen boldogtalan volt! S mégis én
irígylem őt, írígylem bús apámat.
Mert tiszta volt, s szárnyas tündéri fákat
zúgatott meg a szégyen is szivén.
Láng volt, nagy láng, de nem loboghatott,
kidőlt fatörzs, mely önmagára omlott,
de dőltében, mint fehér ritka hollók,
rebbentek róla ritka dallamok.
Mesék királya volt ő!... S lásd, nekem
bogos fogalmak félelme maradt csak,
nincs más mesém, csak a te szép hajad.
Te szomorú, te vagy nekem vigasznak.
Te nyugtalan, a nyugalmam te vagy.
S csak tört szivek zenéjét szeretem.







ARCOD...


Az arcod tó. S olykor mint vércse húz át
fölötte vijjogón a gond,
s tükrén az oldhatatlan szomorúság
sikamlós olaja ragyog.

Vizére mint lehajló parti fűzek,
borul lombos, sötét hajad.
Iszamós emlékid hinárba fűzted
s most ott kúsznak a víz alatt.

A távolból derengve imbolyognak,
nagy hegyek ködlő ormai,
mult rettegésnek, szégyennek s iszonynak
felhőkbeszálló árnyai.

Majd csillanó kacaj buggyan ki szádra,
mint felbukó, fényes halak,
de félve visszahull mindjárt s utána
csak hullám és zavar marad.

Szél zúg. Mi minden kavarog e szélben,
mely sóhajaidból fakad!
Most kél a hold és ver föléd az éjben
vágyakból ragyogó hidat.

Súlyos ködként fed a bizonytalanság,
nem törik át fénylő szavak.
Az ifjú, megrázó boldogtalanság
csodálatos tájképe vagy.







BARTÓK HALLGATÁSA KÖZBEN
A DIVERTIMENTÓ ELSŐ TAKTUSÁHOZ


Ti-ti-tti-tarara
Ta-ta-tta-tiriri
Mihelyt elnémult a zene, csak ennyi marad belőle,
ritmus-csontvázak zörögnek fejemben,
hiába keresem rajtuk az eltűnt izmot, az ép bőrt,
az egész édes, hajlékony suhanását.
Zene, úgy némulsz el, mint a halottak,
árnyék-karjaid szorításába ölelsz,
de ha utánad kapnék, seholse talállak,
csak a csont fordul ki mindúntalan a csendből,
ti-ti-tti, s oly hasztalanul kérdem tőle,
mint Hamlet a koponyától:
zene, ki voltál?

Csak csont, az élet csontja a szó is,
amit leírok és kimondok, még a legszebb rendbe szedett is,
váz csak, zörgő csont, tátongó koponya.
Ó, hol van róla a múló perc borzongó húsa, a meg-nem-
fogható, tűnő, lüktető, lebegő, suhanó valóság,
ami után két kézzel kapnék az üres levegőbe,
s csak a szó marad a kezem közt?
Roppant hekatombák kiásott gödrének peremén áll,
kezében egy kivetett csonttal, aki olvas,
s míg fölötte a szétfoszlott percek lidérce remeg,
borzongva kérdezi tőle:
ki voltál, gyönyörü élet?







CHOPIN KERTJÉBEN


Váltakozva libben a könnyű szélben
a fűz színjátszó, fürtös levele.
Vajon e billentyűk alól jön-e
a fényes hang, a szinte észrevétlen,

nem tudni, honnan áramló zene?
Vagy ott csendül fel a patak vizében?
Vagy az úton, hol árny inog a fényben?
Nem is tudod, hallod-e, látod-e.

Csak úgy billen ki a csendből, ahogy
az érzékeny mérleg egy milligramm
súlyra. De az tündöklik. Színarany.

S elég, hogy az egész tájat bevonja:
fényes lesz tőle házfal, víz, fa lombja,
s a szíved is pontosabban dobog.







CSAK EGY SZONETT


Ha mindent is - magad mégsem raboltad
El tőlem - s magam önmagamtól én sem
Félbe-hasított faként is egészben
Maradtunk mind a ketten kiraboltak

Mért is tudtál volna te lenni jobbnak
Mint ahogyan lehet e Téridőben
A közöttünk mindegyre terjedőben
Mely a számunkra mindegyre fogyó jav

S téged se raboltalak el magamtól
Bennem mindig akkor marad az akkor
Én maradok az állandó jelennél

Nem házalok se jövőnél se múltnál
Mindent megőrizek ami lehetnél
És mindent elfelejtek ami voltál







CSAK ÚT


végül mindenki önmagát találja
fél az úttól és mégis útra kel
vagy nem kél útra mert utazni fél
mindegy akárhogy nincs más semmi hátra

csak ez az előre az út csodája
s rémületre ez a két-egy "nem ér
a nevem én nem ezt és nem ezért
akartam itt játszani" mondaná - ha

nem érezné hogy elfogyott a szó
a tükörben mit rávillant Szimorg
látja az út vége is maga volt

a fény árnyat az árny fényt vet az útra
többé nincs úticél se utazó
csak út meg út csak út utaknak útja







DELFIN


Két hullámhegy között
hidat ível a delfin,
e boldog inga víz
és levegő között,
ábrándunk tengerének
rejtélyes őslakója,
ki egyként elemében
van mindkét őselemben,
kinek egyforma otthon
az álom és való,
törvények szökevénye,
a víz mélyében emlős
és hal a szárazon,
örvénybe taszítottak
felröppenő reménye,
zátonyok közt iránytű,
ki víg hátára vette
s a biztos partra tette
a monda dalnokát,
kihez kalóz szelek közt,
kalóz sors sodratában
fordultam hajdan én is,-
néztem szép viaduktját
/két hullámhegy között /
mely hordta annyi álmát
a földhöz - szögezett,
lomha emberiségnek,
s látom csillag - habok közt
megkettőződött lényünk
delfini röpteit.







EINSTEIN


"A világban csak egy dolog van, ami örökké
felfoghatatlan: a világ felfoghatósága."
(Einstein)

A fény sebességét utol nem éred.
De azt, ami ennél is sebesebb:
a gondolatot eléri eszed,
amivel ezt is, még ezt is feléred.

Eszed? Mi az? Nem méri semmi mérleg,
mint a parányi anyag-részeket,
miknek mivoltát mégis kilesed,
bár csak miljomod-másodpercig élnek.

Az, hogy a mozgás úgy hat az időre,
hogy csökken — nem meglepőbb, mintha nőne,
s nem csodálatosabb egy táguló

világűr, mint egy szűkülő. Csodás csak
az ember, ez a nagy csodálkozó,
ki tükre lesz a táguló világnak.







ELLIPTIKUS


Ha már nem lehetek veled
Legalább gondolatban légy velem
Hogy kibírjam hogy nem vagyok veled

De mégis inkább másra gondolok
Mert ha gondolatban veled vagyok
Hogy bírjam ki hogy mégse vagy velem







ESTE


E nap megint ellobbant mint a láng,
s ki annyit vártad, éhen és falánk,
hogy habzsolhasd majd tűzét mint a táltos
és belenézz, ahol legfényesebb -
a reggeleknél éhesebben állsz most
s homályba szorul táguló szemed.

Mire vártál megint, te habozó?
A semminek adsz, rossz adakozó,
ha senkitől se kívánsz érte semmit.
S míg csontjaid közt élet és halál
nehéz gyümölcseik titkon kitermik,
szemedbe csak a tettek korma száll.

Pedig milyen lobogás lehetett!
Népek kavartak vad porfelleget,
gyermekek serdültek szilaj regéken,
csókok gyúltak ki sötét sorsokon -
És én, mindennap új világra éhen,
csak a tegnapok ízét morzsolom!

Ó, fújj irhámra, tüzes újhodás!
Étess újjá, mesebeli parázs!
Száguldjak, mint a fény! s azt is feledjem,
hogy ez a nap is csak pernyét hagyott.
- Mit tartod még üszkös végét kezedben?
Ragadd fel a lobogó holnapot!







GYÖKÉR


Nem lehetsz másé. Homályos magadból
én véstelek ki, hogy fénybe lépj.
Tudom, ami agyadban rejtve tombol
s eleven hasad forró bensejét.
Nem tudlak többé kitörni magamból,
minden sejtemben ott nő a tiéd.
Nem is a múlt, mi minket összekapcsol,
de minden eljövendő kétes év.
Nem csak, mi vagyok, az is téged gondol,
ami sohasem tudtam lenni még.
Hallod? Törzs reccsen, levél peng, szirom hull,
ezer eleven rost hasadna szét.
Mint a földből kirántott gyökerek,
Oly hasztalan a testem nélküled.







JÓZSEF ATTILA


Így látlak, ahogy egyszer láttalak:
nagy sietősen bújva köpenyedbe
s kalaplengetve búcsúztál, te hetyke,
mint akit vár a kósza pillanat.

Pedig már rég mázsás magány alatt
torzult lágy arcod szögletes-merevre,
és nem várt senki más, csak a sinekre
tétován tolató tehervonat.

Mert nem alkudtál! soha fel nem adtad
a boldogság jogát, bármily nehéz lett.
Nem szolgáltál nyomorító hatalmat,

se öncsonkító, zord képzelmeket.
Mint árulást, szégyelted szenvedésed -
ráborítottad hetyke köpenyed.







KALAND


Ó, honnan buksz elém, te fény?
És merre ragad magával árnyad?
Ki szított és ki fojtott? Kik hova várnak?
Hol bújtál tegnap a percek rejtekén?

És holnap merre talállak?
Jaj, összekuszáltak az útak e föld szinén!
Még ha tudnám, se érteném,
hogy végzet vagy percnyi csalás e varázslat.

A testünk pengve, lassan összeér.
Oly lazán és oly bonthatatlan
sodor egy remegésbe a kéj.

Halálig? vagy csak e pillanatban?
látod-e, ott a rezgő alkonyatban
most pattan el a naptól az éj.







KIÁRADT SZONETT


Napon érleld és őrizd hó alatt,
veretve minden nyarak erejével,
s megóva, míg fagyokon át kiévell,
lefojtva, titkon, bujtva, hallgatag,

s áztasd meg az ezerszínű esőkben,
s megforgasd minden termő földeken,
míg multak dús zamata és a tört jelen
benne egy gyönyörű szándékba szökken,

meghozva gyümölcsét a súlyos-édest,
melyben elosztá változtán az ég
minden tavaszok és őszök izét,

s akkor hullasd el - életed, a tévest
és keserűt! vesd el új tavaszig!

Mint a megért narancsból is, hogy élvezd,
kihullatod csikorgó magvait.







LESZ-E?


Lesz-e, ki majd őt is szonettbe vésse,
e szonettek szorgalmas vésnökét?
Mondjuk, úgy, ahogy most itt ül, sötét
szemével a forduló napba nézve.

Hajlik a délután aranya rézbe
körülte, s minden fa, tetőcserép,
arc, virág, házfal külön fényben ég
a tájon, mely tömör lesz, mint egy érme.

Nem tudom, szívének s arcának éle
kirajzolódik-e a mélybe hullt
idő s az örök táj ércébe vésve.

Ha külön napként tán nem kelt az égre,
de érzékeny tükörként, mint a hold,
felelt a nagy bolygók tündökletére.

Múlt, jelen, jövő







MAGÁNY


Mint mindenki, börtönben élek én is,
a világ sötét rabságok felé visz
s hihetetlenül egyedül vagyok.
Az elhagyottság megtört és lerontott,
érzéseim leszáradt águ csonkok,
tört kérgű, meztelen akaratok.

Szivemből csupasz fatönkök merednek.
Érts meg! kiáltottam az embereknek,
kopogtam minden lélek ajtaján.
De nem felelt hívásomra rokon hang,
mindenünnen rámtört s kivágta roppant
ifjú erdőmet a fejszés magány.

Szétszed, megoszt, felőröl minden óra,
az együtt-sarjadás kohéziója
mindegyre enged s nem tart össze már.
Akaratom atomjaira dül szét,
eléget a parázsló egyedülség,
életem minden sarkán lángban áll.

Mely a közönyt felgyújtani akarta,
sok feltörő lángom most mind magamba
mar és tép: vágy, akarat, indulat.
Jöjjetek! oltsatok el! könyörögtem,
s magamban égek el. E szörnyü ködben
senki sem keresett hozzám utat.

Segítsetek, nem élhetek magamban,
míg élek, minden élőhöz közöm van,
ahhoz is, kinek hozzám nincs köze.
Testvérem az aszkéta és a kéjenc,
hisz minden élet eggyé forr a mélyen, s
ki tudja: a mély is nem magas-e.

Ami felül van, hazug, durva kéreg.
Ássátok fel magatokban a mélyet,
a fel-felbuggyanó szeretetet.
Amennyit a világ ér, annyit érek!
Magát nem érti, ki engem nem ért meg.
Magát gyűlöli, aki nem szeret.







MELLÉKDAL EGY SZERELMES VERSHEZ


A vers
nem vallomás
csak alkotás
mindenkinek szól
és senkinek sem
teneked is és teneked sem
üzenet sem
és rejtelem sem
nem csábítás
nem ámítás
nem rábeszélés
nem kibeszélés
nem akar semmit
csak ezt a semmit
nem kell komolyan venned
s nem lehet félretenned
nem szabad zokon venned
s nem kéri rokonszenved
nem lehet szaván fognod
s nem lehet megtagadnod
nem is kell rá felelned
csak nem lehet feledned
virág
mit bárki leszakít
de amiből kinyílt
a vágy
a mag
azért te vagy







MESE ARRÓL KI HOGYAN SZERET


Van, aki azt hiszi, tehet, amit akar,
hisz szeretik.
Van, aki azt hiszi, tehet, amit akar,
hiszen szeret.
Van, aki úgy érzi, minden tettére vigyáznia
kell, éppen mert szeret.
Van, aki úgy érzi, minden tettére vigyáznia
kell, éppen mert szeretik.
Van, akinek számára a szerelem
határos a gyűlölettel.
Van, akinek számára a szerelem
határos a szeretettel.
De van olyan is, aki a szerelmet összetéveszti
a szeretettel,
s nem érti, hogy mások feleletül a
gyűlölettel tévesztik össze a szerelmet.
Van, aki úgy szeret, mint az országútra
tévedt nyúl,
amely a fénycsóvák csapdájába esett.
Van, aki úgy, mint az oroszlán, amely széttépi
azt, amit szeret.
Van, aki úgy szeret, mint a pilóta a várost,
amelyre bombáit ledobja.
Van, aki úgy, mint a radar, amely a repülők
útját vezeti a levegőben.
Van, aki békésen szeret, mint a kecske, amely hagyja,
hogy megszopja az éhező kisgyerek.
Van, aki vakon, mint a másikat alaktalanságába
nyelő amőba.
Van, aki esztelenül, mint az éjszakai lepke
a lángot.
Van, aki bölcsen, mint a medve a téli álmot.
Van, aki önmagát szereti másban,
s van, aki önmagában azt a másikat,
akivé maga is válik általa.







MESE AZ EGYEDÜLLÉTRŐL


Fél-szem kutatja az estét
fél-kéz keresi a másik felét
fél-láb tocsog az esőben
fél-agy fél-emlékeket őröl
fél-száj fél szavakat mormol
fél-szervek fél-működéssel zihálnak
a vágy kettőzött nyomása alatt







MESE EGY NEHÉZ PILLANATRÓL


Nem történt semmi különös.
Előttem az íróasztal, az ablakon túl a koratél szürkésfehére, mellettem a telefon békés zöld szörnyetege most nem is sziszeg rám, nem történt semmi különös.
Minden olyan, amilyen.
Vagy talán éppen az, hogy minden olyan, amilyen?
Vagy az, hogy egyszerre mégis más minden - attól Más, hogy egyszerre teljesen befészkeli magát az, ami éppen olyan, amilyen?
A telefon nem sziszeg rám, a koratél tompa színei ottkünt, mögöttem a könyveim, és minden ugyanolyan, mint egy pillanattal azelőtt, nem történt semmi különös.
Csak éppen ordítanom kellene.
S csak éppen hallgatok.







MESE A HÍDRÓL


Két összeboruló falomb
a női test, a férfi test
két hang nyílásán a zene
két kendő között a búcsú
két éhség között a jóllakás
két pontos érverés között
a dobbanásnyi rémület
az álom, ha már ébredés
a kérdés, ha választ talál
gyökér s virág között a szár
két hely közt kifeszült idő
egy perc két vége közt a tér
két perc között a semmiség
minden percünk két űr között
mindenünk két semmi között
és a puhatestű időben
gerincnövesztő életünk.







MESE RÓLAD


Tán egytized köbméter levegő -
a véges semmiből ennyit szorítsz ki,
ennyi az: lenni - enni - inni - hinni,
az anyaggá szervült igeidő,

az a nem-volt és van, mi nekik ő,
teneked én, énnekem te, nekünk mi,
ennyi emlék s ennyi fehérje, ennyi
az üdvözíthető s üdvözitő

mulandóság. Ez a csak-te, e csak-mi.
Nézlek, s már érzem újra összecsapni
a levegőt arcod, karod, öled

helyén, ki vagy s maradsz nevezhetetlen
és kimondhatatlan, akár az isten,
az Örökkévaló Egyetlenegy.










MESE A SZÉLRŐL


Itt volt, s nem tudtuk, kicsoda.
Szólt hozzánk egy öröktől ismerős és soha
meg nem érthető nyelven.
Tetőtől talpig beburkolt megfoghatatlan
anyagába.
Kikerülhetetlen volt, mint a sors.

Tudjuk, hogy éppily érthetetlenül majd
újra visszatér.
De honnan?
Most hol van,
ki volt és hová lett a szél?







MÚLT, JELEN, JÖVŐ


Mellemen nem döng súlyosan a múlt,
nem fojt emlékek százkarú polipja,
nem fon be bénítón, és nem borít a
jelen kitörő erőire mord

kényszerzubbonyt. Nem vagyok múltam rabja.
Kezem arra kap s lábam arra lép,
merre a jelen lendíti a lét
útjain; ami tetteim kiszabja,

csak a változás, nem múltak-alkotta
sors. Minden percem független, mi volt a
megelőző, és mindig más vagyok.

De meddig?... Jaj, már veti megkötő,
halálos hálóját a tébolyok
s gyűlöletek orsóin szőtt jövő!







A PLÉIADE ISMERETLEN CSILLAGÁNAK SZONETTJE
XVI. SZÁZAD VÉGE


Magányra vágyom és nem bírom a magányt
Osztatlan napokra, mik egy tömbben maradnak,
Mik magamból magamban magammá faragnak,
De magamat csak úgy élem át, mint hiányt.

Ha nem vagyok magam, magam hiánya bánt
S ha magam maradok, kevés vagyok magamnak.
Rámtörő éjeim a semmibe ragadnak,
S jó, ha a semmiből a nappal visszaránt.

Ki itt van, azt lesem, mikor hagy már magamra.
S ki magamra hagyott, csak azt, hogy nem jön-e.
Szélednék hétfelé, ha egyfelé terelnek.

S egyfelé se megyek, ha nincs kiért, s ki mellett.
Rángó idegeim rácsain fennakadva
Magam vagyok magam lakatlan börtöne.







SIRÁLY


Láttál-e már sirályt közelről?
Az irigyelt-szép libbenés.
a szétnyíló szárnyak merész
íve közt sunyi, csúnya test ül:

felkapott, kacska láb, hegyes csőr,
vad, emésztő-berendezés,
egy hal-koporsó az egész,
szem, mely a vízből s egekből

csak prédát les... S nézd a magasban:
villámként vég fel s lengve, lassan
lebeg, akár az álmodás.

... Hát te is azt lásd csak belőlem,
a szárnyat, mely szikrázva röppen
és alácsap és felcikáz.







ÖNARCKÉP


Jól tudom, ahogy ki-ki önmagát
látja, csak ferde, torzított tükörkép
olykor nemesebb-ívű, néha görbébb
a valódinál: mindenképp fonák.

Látjátok, ilyen vagyok. Mielőtt még
ajkam kiejtené egyik szavát
alatta már a másik tűnik át
sosem azt mondhatom, amit szeretnék.

Nem egy tükörben, tükrök szembenálló
során látom magam sokszorozón
örökkétig. S elvarázsolt varázsló

szemem minél jobban magamba mélyül
hókusz-pókusz és csinált csoda nélkül
annál inkább másokká változom.







ÖRVÉNY FELETTI TÜKÖR


Hagyd a szellőket is! nyugalmad meg ne bontsák
mely magos csillagok rendjét ragyogva áll;
s űzd azt is el, - mit ér a loccsanó bolondság! -
ha víg szárnyaival súrolna tán sirály.

Méhed forrong úgyis, formátlan forgatagban
szörnyekkel hánytorog lent kétes életed.
Örvényeid felett maradj te mozdulatlan,
a nagy fények elé feszítve színedet!

S ha olykor lágy varázs kövét belédvetette,
csobban a lelked és oly édesen gyűrűz,
csapjanak össze mind a habjaid felette, -
s lész újra egy egész. Nagy s néma: mint a víz.

Nem rezzenő! Te csak a nagy mélybe figyelhess,
mit titkos áramok ezer rengése tör,
töretlen tartva tág tükröd, melyben a teljes
egek hibátlan ábrándja tündököl.







RAPA NUI SZOBRAI


- Szólaljatok meg egyszer már, gigászi
titok-kolosszusok az Óceán
irdatlan kék örvény-talapzatán...
- Mit mondhatnánk neked, ember, kiváncsi

hasonmásunk, mit úgyis nem találsz ki?
Állunk kihűlt kráterek szirtfalán,
ahogy a sajgó őskori magány
magát a testvér kőbe tudta ásni:

mi is a lélek tomboló tüzének
kihűlt vulkánjai, kővé meredt
álmok - akár a tieid. Ne kérdezd

a titkunkat. Se több, se kevesebb,
mint bármié, amit emberi ész tett,
mint a versé, mit most ír le kezed.







TÉL ELŐTT


A reggel még ezüst s arany a dél,
de már az alkony tompa patinája
szelíd derengést futtat tóra, fára,
s a víz is telet játszik, jégfehér

simasággal siklik be a homályba.
Hol van a nyár, az óriási fáklya,
mely roppant káprázatával kitárta
a táj határait mindenfelé?

Most a milliárd ritka pára-prizma
mielőtt sűrű köddé keverednék,
a túlsó partot tisztán felnagyítja:

kék fasort, füstöt, piros cserepet.
A tél előtt hagyd, e messzi közelség
őszi kénye hadd játsszon el veled







TÉTOVA ÓDA


Ha tegnap nem, ma mért?
S mért holnap, ha ma nem?
Így szól a tetten-ért
s tettig-nem-ért jelen.

Így hull az elvetélt,
a máris-múlt jelen.
Mulasztott élvekért
kárpótlás nem terem.

Egy öröklétre mért
láz múlik lelkemen.
Mulasztott művekért
sosem lesz kegyelem.

Ó, szókra felcserélt
csókok! ó eremen
tomboló, egekért
dobogó szerelem!

Arra is - erre sem:
így bolygom át a tért,
indulva mindenért,
míg állok egy helyen.

Mit kezdjek? hol lelem
a percet, mely elért?
Hol van a tett, melyért
túladjak végtelen

lehetőségeken?
Ó, szél, zúgd és meséld,
ó nap, ragyogd nekem
az egyetlen esélyt!

Ragadj el, értelem!
s a mélyeidre mért
isteni méreten
a megoldást felérd.

Ragyogj fel, újraélt
terveknek testtelen
talányán tetten-ért
aránya: életem.

S a torló éveken
gyűlt sorsodat megérd. -
Ha tegnap nem, ma mért?
S mért holnap, ha ma nem?







VÁRAKOZÁS


Nem jössz s az idő hirtelen üres lesz
és megtelik kongó magánnyal, így még
sosem hiányoztál mint most mikor
bármelyik pillanatban itt lehetsz.
Itt lehetsz Agyam üres héja rémes
képzetek szorításában ropog
hátha autó ütött el vagy szívedben
elállt a vér hisz úgyis oly ijesztő
esendőséggel lüktet félrehajtott
nyakadon lazán emelve a bőrt jaj
vagy nem találsz ide a kétes utak
forgatagában mik ki tudja merre
s hová viszik az embert úgyis oly
őrjítőn érthetetlen hogy örökké
ott vagyunk ahol épp vagyunk s hogy ott
találjuk ma is ami tegnap ott volt
s hogy ma is tudom amit tegnap tudtam
ez is mindig újra borzongat és ha
nem is emlékszel rám s ha nem is az vagy
kit ismerek kit szeretek s szeret
ha csak én képzeltelek és nem is vagy
s nem is volt ami volt s nem láttalak
sose és nem is látlak soha többé.







VELED


Nem, csoda ma se történt,
megint csak este lett,
mégis jó volt veled
en-szörnyeim felett
átugrani az örvényt.

Szemben az utcalámpa
most villant éjfelet,
a hinta fönt megállva
lendül új zuhanásba,
továbbrepít veled.

Cserepeire hull már,
minden sarkán reped
a nyár tükre, - míg új nyár
nem jön, már vak leszek,
de úgy is jó veled.

Bár el ma sem daloltam
a fő-fő éneket,
ma is csak elnapoltam,
mégis jó volt veled
venni ezt-azt a boltban.

Ma is drágán fizettem
vertarany zsigerekben
a pénzt, a keveset,
mégis jó volt veled,
mikor zsebembe tettem.

Jó volt egy rezzenetre
ma is a döbbenet,
hirtelen latra vetve,
hogy másképp is lehetne,
lehetnék nem veled.

Lehetnék nélküled
az eljövő telekre,
mik rám köszöntenek
már egyre hidegedve,
az is jó lesz veled.

Hurrikánok söpörtek,
repülő leesett,
nem, ma se, ma se lett
embernek lenni könnyebb,
mégis jó volt veled.

Jó volt veled az erkély,
a buszon a tömeg,
ahogy felnevettél,
elmentél, visszajöttél,
az is oly jó veled.

Hogy úgy vagy, mint a tenger,
ha elhúzódsz se hagysz el,
végleg elkevered
hullámod fövenyemmel,
mely tele van veled.

S a mindennapos ünnep,
az is oly jó veled,
nappali jelmezed
után ha felveszed
mezét a szerelemnek.

Egy pillanatra jó volt
nem-élni is veled,
feledni az utókort,
amely majd elfeled,
és inni rá egy korty bort.

Jó róni ezt a verset
nélküled is veled,
míg alszol, s nem is sejted,
hogy mint petét a sejtek,,
megörökítelek.

Jó, ez is jó veled,
lenni egyszerűnek,
a százsejtű valóság
felhámján lesni meg
a percek suhanását.

Tépni az elmarasztalt
fákról e rímeket,
mint a bűnbe esett,
kitiltatván az absztrakt
édenekből veled.

Mily Masacciói kép ez,
elfödöm szememet,
úgy futok el veled,
míg rímet keresek
az első sor ríméhez.

Így játszogatva negyven
évemmel, míg pereg
az éj, s oly jó veled
e szeptemberi esten,
kilencszázhatvanegyben.







VERS


nem vallomás
csak alkotás
mindenkinek szól
és senkinek sem
teneked is és teneked sem
üzenet sem
és rejtelem sem
nem csábítás
nem ámítás
nem rábeszélés
nem kibeszélés
nem akar semmit
csak ezt a semmit
nem kell komolyan venned
s nem lehet félrevetned
nem szabad zokon venned
s nem kéri rokonszenved
nem lehet szaván fognod
s nem lehet megtagadnod
nem is kell rá felelned
csak nem lehet feledned
virág
mit bárki leszakít
de amiből kinyílt
a vágy
a mag
azért te vagy.







VILÁGLÁTNI


a világ mindenütt világ.
a szemek mindenütt szemek.
a fű is mindenütt kinő
(s ahol nem ott szík vagy homok).
a szó mindenütt szó marad
(minden nyelv érthető: beszéd).
fényt játszik mindenütt a fény.

mindenütt más fényt játszik a fény.
a nyelv mindenütt más csoda
(de mindenütt csoda marad).
más holtakból sarjad a fű
(más a holtak emléke is).
más szembe nézve más leszel.
a világ mindenütt világ.

[1987]








 
 
0 komment , kategória:  Somlyó Zoltán&Somlyó György  
Somlyó Zoltán 2
  2018-12-28 14:30:39, péntek
 
 








SOMLYÓ ZOLTÁN VERSEI - Válogatás 2. rész


Somlyó Zoltán (született: Schwartz Zoltán) (Alsódomboru, 1882. június 22. - Újbuda, 1937. január 7.) költő, újságíró, műfordító, Somlyó György (1920-2006) költő, műfordító apja.

Hányatott élete költészetének tárgykörét, színvonalát, rendszerességét, közreadását is befolyásolta. Első versei a századvég népies-szecessziós hangján szólaltak meg, hatottak rá A Holnap költői és Reviczky Gyula. Több verse jelent meg a Nyugatban. Szellemi magányában verselt az egyedüllét magányáról és az erotikával átszőtt szerelemről. Verseit áthatotta a bohém anarchizmus és a l'art pour l'art szemlélet. Költészetének alaphangja a magányosság és reménytelenség érzése.



Link








MEA ÖLÉBEN


Forró öledben szép álmok alusznak
és álmodnak bíboros, nagy álmot.
Én leszek, én leszek az életrekeltőjük,
Mea, én megváltom az álmod!

Forró öled tüzét, a csókod, az ajkad
a véremmel én kicserélem.
Föl fogod gyujtani az éjjeleimet
és én a te életedet élem.

Átvetem lelkeden az árnyékomat
és a lelkemen átsütöm a lelked.
Gyönyörű vétkeket csókolok beléd,
hogy vad legyen, mint én a te lelked.

Vad legyen, átkozott, bűnbe szökött,
hogy te se légy jobb, Mea, nálam.
S ujjongó nászindulót zengjen, amíg
kirepül tűzöledből az álom.







MEGBESZÉLÉSEK ISTENNEL

I.


A szűk Könyök uccán hazamegyek,
most hajnali három óra.
Istenem, vezess a jóra!

Békevirágok e szürke kövek
és béke e hajnali ég.
Istenem, szeretsz-e még?

Züllenem, hullanom rendeltetett
és lehull, aki arravaló.
Légy velem, Mindenható!

Hajnali percek szemeznek alá
s a harang a szívükbe sikolt.
Istenem, sok bánatom volt!

Keresztények űztek, csúfoltak zsidók.
És a nők se szereztek nekem semmi jót.
Eldobtak, mint az odvas diót.

Húsz évvel szerettem, húsz évvel vakon,
ma sápadt és zord halovány alakom:
Istenem, a szívedbe lakom.

Nincs éjjelem, nincs és nappalom sincs,
csak e hajnali ég, csak e kék...
Istenem, szeretsz-e,
Istenem, vezetsz-e,
Istenem, megversz-e még?







MÉG NEM


Még nem ment le a nap,
még nem jött föl a hold,
valami furcsa fényt
mutat az égi bolt...

Valami furcsa fényt
a láng és árny között:
fehér és fekete
félgyászba öltözött...

Ó, ez még nem sirás!
De már nem nevetés...
Már nem bölcsői dal,
de még nem temetés...

Csak szépen, lassudan
az életem felett
csöndben bealkonyult;
egyszerűn este lett...







MÉRT NEM TUDOK ÚGY ÉLNI


Mért nem tudok úgy élni, mint a fecske:
csak szállni, szállni nyomtalan!
Vagy, mint a vidám tavaszi szelecske:
oly könnyen, boldogan?

Vagy, mint az agg, ki fenn van már a csúcson
s nem néz a nőre.
Vagy - mint a tengerész, akinek minden parton
van egy-két szeretője...







MI LESZ VELÜNK?...


Romlott világban élünk, kedvesem,
hol nincs vigasz, csak bús reménytelenség.
Romlott világban élünk, kedvesem,
hol egymás szívét marni kénytelenség!
Harácsolás az élet, útonállás!
És nincsen menekvés és nincs megállás!
Nem volt nyarunk és nem lesz már telünk -
Mi lesz velünk?

Romlott világ, mely vérben hentereg
és vért iszik és vért ereszt magából!
Romlott világ, mely gyilkot köszörül
az égből, földből, vasbul és a fából.
Romlott világ, ne nézz, ne nézz beléje!
Vakít a napja, süketít az éje!
Romlott világ, amelyben nincs helyünk -
Mi lesz velünk?

Az óra száll s röpül a gondolat:
tagadjalak meg, hogy ne fájj szivemnek?!
Észak felé induljak zordonul,
hol jég alatt évezredek pihennek?!
S körmömmel addig vájjam a jeget,
míg el tudlak feledni tégedet?!
Romlott világ, ó, romlott életünk -
Mi lesz velünk?







MINDEN SZÉP VOLT, MINDEN JÓ VOLT


Kissé vénen, el is késve,
fogtam én az ölelésbe;
szájam szívemet lekéste.

Minden szép volt, minden jó volt!
Ittam ifjú csókot, ó-bort;
jaj, szerelmem, drága hóbort.

Jaj, szerelmem, hímes bárka,
sekély, szürke vízbe mártva;
gyászsisakon gyászkokárda.

Nagy hajókról álmodoztam,
nagy vizekre áhítoztam,
hol rohanni lehet hosszan.

Májusparton ki-kikötni,
vérszín-ajkakat lefödni,
szivet szívvel megtörölni...

... Törpeséggel látni nagyra
forró szívvel esni fagyra,
jobbra menni s érni balra:

ez mérgezte el az ó-bort,
Margit így lett drága hóbort
s minden szép volt, minden jó volt!







MIT CSINÁLNAK AZ IFJAK PESTEN?


Két emeletnyi magasságban
- mert immár ily magasra hágtam -
körültekintek a világban.

Kinézek az ablak üvegjén,
a mai én, a bús, kehes vén -
a fiatalokat keresvén.

Tizenöt évig magam lestem,
hol fellángolva, hol meg resten...
- Mit csinálnak az ifjak Pesten?

Az ifjak, ők, a friss poéták,
hogy szól a sípjukon a hét ág?
S mit isznak: bort vagy fanyar téntát?

És hol alusznak fényes nappal?
És mivel élnek: színes habbal,
mit rájuk hint egy hímes angyal?

És kit szeretnek, milyen nőket?
És mit: derűs vagy zord időket?
S a pénz hogy korbácsolja őket?

S hol étkeznek az esti szélben?
A rongyos zsebből utcaszélen?
Vagy a budai Rézitcében?

Oda sem néznek pár fityingre?
Jut-é keményen vasalt ingre?
Vagy mint én hajdan? rongyos mindje?

S mit álmodnak üres gyomorral?
Az éhség szivükben mit forral?
S hogy győznek marsot a nagy korral?

Ó, mért nem jönnek hozzám délre
szegény, szerény, csöndes ebédre:
ecetbe mártott zöld epére!

Rossz levéből a rossz világnak
hozzája bort is ihatnának,
egy-két cigányt is híhatnának.

Egy-két szavukat hallanám csak!
Látnám, hogy mernek, tudnak, bátrak;
hogy van valami, amit várnak!

Mert cudar hangu hallgatás ez!
Így nem bitangol költő, vátesz!
Az igaz hang, az más volt, s más lesz!

Zsebemben rég száraz kenyér volt;
az álmokért ez túldús bér volt.
S a múlt a könny, s a jövő vér volt.

De nem néztünk mi rózsamézre,
sem kuckón hortyogó zenészre;
köptünk s fütyültünk az egészre.

Nem néztünk utódot, elődöt,
szívünk s epénk nem kért belőlök;
s epe s szív összecserélődött.

Nem értem el én így se semmit,
halál izéből pár szemernyit,
legfeljebb ennyit: semmit, ennyit!

De ők legalább mondanának
valami szépet a halálnak!
Vagy gonoszat a földnek s lángnak!

... Ó, isteni szent fiatalság!
Hozzád kiált a bús kihaltság,
a jobb reményhez a bús balság:

a halott is kihull az ágyból,
ha földrengéstől bőg a távol...
Ezt üzeni egy fáradt költő
két emeletnyi magasságból!







MONDAT A SZERELEMRŐL


Ezt a kis életet, e rangtalant, a világtalan világot
tudom: most már csak hirtelen és hangtalan,
vívódva a régi órák rémével, a szerelemmel, csókkal. -
tudom, hogy púppal, sebbel s mankóval kell leéljem,

mert mindez születéssel s a szívott tejjel jár;
s ki resteli a púpját: akassza fel magát,
vagy messe ki husából a ferde-konok csontot,
mely úgy megszégyeníté, mint szűzleányt az apja,

ha becstelen találja egy őszi lugas padján,
hol csókok, kéjek, estek és züllött szoknyaráncok
egy emberélet fényét lomhán lefüggönyözték
s örökre eltemették; - tudom, hogy már kihulltam

agyamból, túlmegérve s a piszkos földre estem,
ahol a gondos gazda nagy ponyvát terített ki
s ott sok ízes gyümölccsel kerültem egy szatyorba;
s egy álmos jóllakott lány szája helyett vett kézbe.

És ott halálra morzsolt, míg messze-messze nézett...







MOST MÁR TE


Most már te: szívem szerelme, édes,
csak andalogj a téli utcán, régi múlton.
Takarjon bundád selyme s drága préme
meleg nyakadra biztatón simuljon.

Úgy járj itt, e hasító hidegben,
feszes, finom asszonyruhák parfőmös halma,
idegen, vad férfiszemektől áhítottan:
egy régi bús ember vesztett hatalma,

ki majd a decemberi hóba lépek,
nyomomba nagy fekete út marad utánam.
És vágyom vissza teák langy zamatját,
mely csókjait idézi csöndes számban.

S remek csípőd, s meleg nyakad, az áldott,
mint örökhóval fedett, halálosztó hegyek:
úgy csillannak majd elborult szemembe
s messziről intnek, hogy néma legyek!







NAP


Hogy ömlik a napból,
ez aranydarabból
a fény!

Hogy szórja cikázva,
szivemmel cicázva
nyilát!

Maholnap hiába
fogódzom nyilába:
kihűl.

S egy őszi bús este
megdermed a teste...
Be kár!








NAPLÓJEGYZET


Ó, ha leirni tudnám, oly kéjjel, ahogy volt:

- A száraz köd befolyta a szennyes korridort,
szaladtam föl, beléptem. Sötét volt a szobám.
A gyufa kéken sercent s nincs egy fűtésnyi fám
e vad cefet hidegben, karácsonyi napon!
Egyet rúgok a kályhán s a könnyem csurgatom.

Az asztalon papirlap, rajt a gyorsfőzőm áll,
- no várj! mondom magamba, te boszorkány, igyál! -
Egy rossz sörösüvegből szeszt öntök most belé
és forró teát főzök a bánatom fölé.

Már hadonász a kék láng és sustorogva forr
a meleg viz felette. S a kicsi kék csupor
mily édes és türelmes s mily kormos a szegény!
No, most két ujjnyi teát s befödni könnyedén.

... Be furcsa: három napja, vagy több is már talán,
hogy nem beszéltem lánnyal, - igy csöndbe gondolám, -
be furcsa, három napja: csütörtök, péntek - és
ma már szombat!... Eh, meddő a sok reménykedés!

A téli nők kacérak és még kevélykedők.
Vagy - tán te bús fajankó, még visszavárod Őt?...
... Kacagni kell!... Igaz, ni: majd elfeledtem ezt,
egy képeslap, ma kaptam s most érdekelni kezd.

Titokzatos két rózsa az egyik oldalon,
egy kérdőjel alatta s pontok, egész halom.
És a nevem, az ucca s a házszám, semmi más,
hevenyén ceruzával odavetett irás.

Be furcsa... Három napja... No, most kész a teám,
leszüröm óvatosan, mint egy süldő leány;
még három kocka cukrot s tán két kanál rumot. -
A képeslap irása oly ferde és unott,

tán nem is nékem küldték! Vagy ki küldte nekem!...
S hogy a rumot teámba belécsepegtetem,
kezem, mint tiszta lánykéz, e percben oly fehér
és lányosan vonaglik csuklóm felett a vér.

S ahogy a torkom éri a langyos, barna lé,
a szám, mint szende lányé, úgy biggyed lefelé.
Megdermedek: a mellem! a mellem! - hisz ez Ő!
Hogy ring, hogy tüzel, feslik és milyen pihegő.

S hogy megtelik a combom! s a térd, hogy gömbölyül!
S a vér, hogy elsötétült a húsomban fölül!
S hogy érzek mostan mindent: egy rongy élet tüzét,
férfi tragikus szomját és egy fáradt szüzét...

A téli nők kacérak és mind kevélykedők.
Fagyoskodó fajankó, vissza ne várjad Őt!
Kacagni kell!... De csöndben elhagyom a kezem,
megcsókolom és lassan rájaereszkedem.







NEM!..


Nem! Nem erre születtem én!
Rágódni a szürke robot még szürkébb ütemén!
Ma a holnap szürke hályogát látni a tegnap tetemén!
Nem, nem erre születtem én!

Nem! Nem az én életem ez!
Csip-csup vizeken ez a jámbor, ki gyáván evez!
S alig alkonyodik, már lankad, az ereje vesz!
Nem, nem az én életem ez!

Nem! Nem ezt ígérte nekem
az első márciusi szél az ablaküvegen!
S az első álmodozás a réten, a zöld füveken!
Nem, nem ezt ígérte nekem!

Nem! Én nem így akarom!
Asszony, ki miattam éhezik... s kislány a karon!...
S én mindennap a bús bocsánatkérést hadarom!...
Nem, én nem így akarom!

Nem! Én nem hiszem el,
hogy én vagyok az, aki reggel ágyamból kikel!
Délben pénzért szalad s délután pardont énekel!
Nem, én nem hiszem el!

Nem! Az sem én lehetek,
aki este hazaoson, akár a szégyenlős-beteg!
S: alszik a gyerek?... figyel gondban és téveteg...
Nem, az sem én lehetek!

Én ott vagyok, ott valahol,
ahol a vágy és a kín testtelen ajka dalol;
ahol a felhők széle elúszott az istenek lába alol...
Én ott vagyok valahol!...







NEM FÁJ NEKED


... Nem fáj neked szíved egésznek tudni?
Mikor az enyém már vérig kopott!
Nem fáj szép selyemernyődet kinyitni?
Mikor fejemre jégeső kopog!

Nem fáj a kesztyű illatos kezednek?
Mikor tudod, hogy búsul az enyém!...
Nem fáj az íze könnyű élvezetnek?
Mikor tudod, hogy magam vagyok én!...

Nem fáj a szó, mely elhangzik a szádon?
Mikor tudod, hogy kiáltok feléd!...
Nem fáj: evezned ünnepi naszádon?
Mikor már nem borulhatok eléd!...

Nem fáj néked szerelmem sok virága?
Mely ott hervadoz hűs bőröd alatt...
Nem fáj neked a bőség?... mondd, te drága!...
Mikor tudod, hogy semmim se maradt...

... Nőnek születtél s lett belőled asszony!
Én tettem ezt... karomba fogtalak. -
De nem volt csók, mely mellettem marasszon,
elhívtak téged csábítóbb falak!

És lehet ősz, vagy lehet nyár... Az útak
bezárultak az elmenő megett.
Magaddal is örökre szakítottál,
mikor el tudtál hagyni engemet!...







NEM HISZEM EL


Nem hiszem el, hogy ez az út: az utam.
Minden bozótja idegen nekem!
Valami véletlen, hogy ideborultam
s kialudt hirtelen a szövétnekem.
Valahol valami nagy hibát csináltam
s a hiba átkát a sírig viszem el...
De hogy ez az út az én igaz utam:
nem hiszem el! Én nem hiszem el!

Idegen szavakat hajtogat az ajkam,
nem az én szavaim! Egy sem az enyém!
Valami rossz álom uralkodik rajtam,
melyből felébrednem nincs semmi remény!
Valahol valamely szómat elharaptam;
mikor?... és melyiket?... elfeledtem!... El!...
De hogy én ezekre a szavakra születtem:
nem hiszem el!... Én nem hiszem el!...

Nem hiszem el,hogy ez volt rám kimérve:
örök-tehetetlen állni egy helyütt!
Ezer szent célok közt egyikhez sem érve
várni, hogy a lélek rabsága szíven üt.
Lehet, hogy mindenek így járnak a földön,
akiket a sorsuk erre kiszemelt...
De hogy a rosszak közt nem a legjobb voltam:
nem hiszem! Nem hiszem! Sose hiszem el!







A NÉMASÁG ÁLARCA ALATT


Most már te: szívem szerelme, édes,
csak andalogj a téli utcán, régi múlton.
Takarjon bundád selyme s drága préme
meleg nyakadra biztatón simuljon.

Úgy járj itt, e hasító hidegben,
feszes, finom asszonyruhák parfőmös halma,
idegen, vad férfiszemektől áhítottan:
egy régi bús ember vesztett hatalma,

ki majd a decemberi hóba lépek,
nyomomba nagy fekete út marad utánam.
És vágyom vissza teák langy zamatját,
mely csókjait idézi csöndes számban.

S remek csípőd, s meleg nyakad, az áldott,
mint örökhóval fedett, halálosztó hegyek:
úgy csillannak majd elborult szemembe
s messziről intnek, hogy néma legyek!







NŐK


A pesti napon kezdett fölüdülni;
már a Körúton vett ki új szobát.
De nagy tengerek választották széjjel
őt és mogorva szobaasszonyát.
Mert, bár különbejáró volt az ajtó,
túlmorális volt a vén nénike.
S az ifjú hölgyek lelkesült csapatja
ínyére bizony nem volt nékie.
Úgy járt haza, mint idegenbe tolvaj
(szinte zsebében vitt nőket haza,
itt, Pesten, hol nőinkről azt regélik,
hogy erkölcsük egy kissé túllaza.)
Ezért volt néki harminckét lakása!
Tíz év alatt harminckét szép lakás!
S hurcolkodáskor mind-mind úgy égette,
mint gonosztévőt a máglyarakás...







A NYÍLTAK


Ezek fognak korán megölni,
ezek a fárasztó éjjek:
amikor véremtől idegen vérből
hörpintek, hogy holnapig éljek.

Mert szintelen csók a vándor csókja,
mit elejt az uccai sárba.
De kell az a csók, mert duzzad a sár,
és az út belefúl a mocsárba.

Szentek a fáradt pillájú nők,
a lomhavérűek, a nyiltak.
De az ablakon át egy tiszta leány
a csókokra be-bekacsintgat.

És tiszta kezét ajakára teszi
s megszámlálja csókunk a sárban.
A megvert szivű hímek reggel ezért
szédülnek el oly halaványan.

Ez veti szét a függönyöket
a sok bánatos vándori nászon.
Átkozott minden tiszta leány
és áldott legyen minden idegen vászon!







NYUGODJ MEG, HOGYHA TUDSZ


Ez már: az első őszi szín... ez! -
A nyárvég halk sárgával színez
virágot, levelet.

Ez már az első őszi illat!...
Az igazi nyár már elillant
a háztetők felett...

Megint lehül felpezsdült véred;
a körte már kásásra érett -
s túlérett vagy te is...

Túlérett vagy és túlokos vagy!
Az ért gyümölcs már hidegen hagy...
Már untat a nap is...

Még harsognak a színes selymek,
unszolnak még: a vággyal telj meg!
Tépj selymet s szirmokat!...

Kezedre nézel: a tíz ujjad...
nem tudhat ez már semmi újat...
mind a múlthoz ragadt...

Minden: a múlt... S ez fáj ám... fáj ám...
Új szag szivárg a szőlők táján -
s te menekülve futsz;

Évá-t sóhajtsz a fordítva "ávé"-t.
Pezsgőt innál s öntik a kávét -
Nyugodj meg, hogyha tudsz!







OLYANOK NÉKEM NÉHANAP AZ ESTÉK


Olyanok nékem néhanap az esték,
mint régi utcák, ahol sokat jártam.
A kivénült fák lombokat hazudnak
s én büszkén lépek a süppedő sárban.

És némely ijedt gondolatom olyan,
mint egy-egy ismerős szobor a múltból,
kicsiny falukban, hol nagyokat néztem
s az arcom bámult rám a láncos kútból.

S egy bús versem, egy-egy betű irásom
utcát, szobrot úgy zár el épp előlem,
mint rács a holtat méla temetőben...

És hasztalan sok hívásom, sírásom:
nincs más, csak esték, esték, esték vannak...
S ki este jár emlékek közt, jaj annak!







ORCHIDEA


Vállaid közé fúrom a fejem.
Orchideás álmot ölelek rád,
én, a te orchideás haramiád.

Párnás öklöd derekam vájja;
ingatag melled dalol velem...
Én a te nevedet énekelem.

A pamlag egy nagy orchideafelhő,
rája hullottunk mi, két gyönge virág.
Egy szent orchidea most a világ.

Öled, ajkad: orchideaerdő;
én vagyok rajta a vaksötét út,
amely az erdőn kigyózva fut.

Átrobog rajtam az illatos láz,
a kebled egy világgá száguldó utat
a roskadozásig beorchideáz.







ORGONÁVAL


Ez az, amit még akarok:
menni még egy darabon és gyalog.

Nézni a tájat, a füvet,
mikor harmattól csillog, mint az üveg.

És látni, hogy borul a fény
a külvárosi kertek ölén;

s hogy feszíti pilléreit
az összekötő vasuti híd.

A vándort, aki a rozson át


oly görnyedten cipeli magát;

a holdat, amíg a kertek alatt
oly sokatmondóan leszalad...

S este hétkor, a séta után
megsimogatni kis fehér kutyám

és nézni az ablakon át
hogy bólint az orgonaág...

Az ablakot kinyitani
s az orgonával bólintani...







Ó HAGYJATOK MAGAMRA


Ó, hagyjatok magamra a halottal,
ki én voltam és ki örökre elment.
Engedjétek, hogy megsirassam őt,
az elköltözött kedves ismeretlent.
Csak én tudom, hogy mily szomorú volt,
mennyit könyörgött s mily szelíd szavakkal.
Most ott ragyog feje fölött a hold,
amelynek olyan búsan udvarolt.

Ti nem tudjátok, hogy ki volt s mi volt ő,
és mikről álmodott és mire gondolt.
Ti nem láttátok elsuhanni őt
gyászos kabátban, mit szorosra gombolt.
Nem hallottátok hangját meg soha,
némán beszélt és túlvilágiakkal.
Most nyugalmas és jó az ő sora.
Nem űzi már a vágyak ostora.

Már nem akar a tornyon lenni zászló,
se dühös szél, mely lobogót leszaggat.
Belátta már, hogy gyenge ő nagyon
repülni ott, ahol mások szaladnak.
A szél leverte - nem panaszkodott.
És jött a villám, kigyullad az égbolt,
szive megégett - nem panaszkodott,
és eldobta ő a vándorbotot.

Én a vállamra kaptam éji órán:
oly könnyű volt és két karja lelógott.
És lábujjhegyen elcipeltem őt,
a tönkrement urat, a vézna grófot.
Ó, hagyjatok most magamra vele!
Szegény, mindenre vágyott s mit se ért el.
Szomjas szája jajokkal volt tele.
Úgy sajnálom, hogy meghalok bele.







Ó, MOST MÁR ELHISZEM


Ó, most már elhiszem nekik,
kik egykor intve óvtak önszivemtül,
hogy addig szórja kincsit,
szegény szivem, míg össze nem dül.
Ó, most már értem és megáldom őket,
mert övék a világ s övék a mennyek.
Az ő szivük az örökké termő kert,
hol örök nászutak keringve mennek.
...De én: rajongva érkezett sovár
hidegben állni egy percig se tudtam.
Szeszekkel megtelt örök szamovár:
mindég forraltam s el sosem aludtam.
Eszeveszett hő pörkölt engemet,
vallás, művészet, asszony - mind fütöttek.
S én áldoztam a szent, nagy meleget,
amely szívemben dúsan lebegett.
Szeretni tudtam azt is, aki bántott;
s, - mely holt gazdát sirat - az elárvult kabátot.
Templomban ajkam összereszketett,
ha csókoltak hűs kőkereszteket.
Szerelmem is, higyjétek el nekem,
szent volt s tiszta vezérszövétnekem.
Mint pap, fejével az égre szegetten:
úgy jártam én és mindenkit szerettem.
De jaj! ha most magamra nézek.
Megvertek engem, akiket szerettem.
Fejem fölött a távolokba néznek
és gyűlölnek, mert holtra keseredtem.
Fáradt ember vagyok, porosan és kiégve,
kiért már nem derül föl csókos ajk, meleg s ég...
Ó, most már elhiszem nekik,
hogy halálcsók a túlfűtött melegség.







Ó, SZÍNHÁZ


A karzat és a kakasűlő
e forró vértül forrva fűlő,

hol kiscseléd és kisdiák
figyelik a komédiát:

jól ismerik a lihegésem,
hisz övék voltam én egészen.

A zártszék és az öblös támlás!...
Ó, hányszor ültem itt, e lármás

és lelkesűlő nagy tömegben
s a forró szemektül remegtem.

S a pirosbélű édes zsöllye!
Ó, hányszor gyúlt remények zöldje -

de fölsrófolták, jaj, a villanyt
s a drága misztikum elillant.

Ó, bársonyfészek: forró páholy,
mely édes a nő illatától;

ó, kis tükör a bordó plüssön -
mind azért van, hogy szíven üssön.

Ó, zenekar, te langyos fürdő!
A tengerekrül csókot küldő!

Ó, karmesteri pálca - s vékony
aranycsat kis női derékon...

Ó, függöny s színpad! Könnyű selymek,
amelyek sohasem felelnek,

csak zöngve, sírva deklamálják
az élet örök, szent talányát.







Ó TE JÓ VAGY


Ó te jó vagy, mert szerettél,
mert csókoltál és öleltél.
Ó te jó vagy, mert az ajkad,
mihelyt kértem, odaadtad.

Ó te szép vagy, mert szerettél,
szomjaztattál, éheztettél;
fázni hagytál, égni hagytál,
amig mindent odaadtál.

Áldott vagy te a lányok közt,
száz asszony közt nincs áldottabb.
Mert te magad akaratlan,
mosolyogva megnyitottad.

Úgy álltam meg a véredben,
felsaruzott, sáros lábbal,
miként amaz elődeim
a megbűvölt, vad Jordánban.

Minden ered az enyém lett,
én tettem az asszonyságod.
Áldott érte ama hónap
és két karom legyen áldott!

Te vagy a jó, mert azóta
lányt úgy soha nem öleltem.
Te vagy a jó, mert a másod
soha sehol meg nem leltem.

Te vagy a szép, mert átkod,
mint a napfény, úgy ég rajtam.
S mert utolsó csókoddal én
mindörökre egy maradtam.







ÖNGYILKOSSÁG...


Ki megcsináltam már a számadást:
ó, mivel öljem én meg magamat!
Golyó?... Gyilkos golyó a két szemem,
két örök seb a homlokcsont alatt...
Mérget vegyek be s habzó ajkamat
bámulják ott az ispotály-cihán?!
Az élet sötét italát iszom -
ó, van-e ennél gyilkosabb cián?...
Vagy a szívemet tőrrel verjem át,
hogy ételhez jussanak az ebek?!
Nincs már szivem. Kimarták a helyét.
a korbácsnyelvű hétszer hét sebek!...
Vagy kússzak föl tán tíz emeleten
s onnan vessem le a mélybe magam?!
Hisz már a Nap volt fénylő zsámolyom
s onnan csináltam salto-t, hangtalan...
A mérget, meg a tőrt, meg a golyót
az én kezeim sosem érik el.
Az én halálom: százszoros halál!
Az én halálom az, hogy élni kell







ÖRÖK VŐLEGÉNYEK


S az ember odajut görcsös szivével,
hogy gyönyörűt álmodik minden éjjel,
ahol az ég kinyílott, oda ér el.

Ha ősz szálat lel a hajában,
kitépi és csókolja lágyan,
mint - akiért lett - a lányt hajdanában.

S mit évek óta nyűtt, - a vén zsakettet,
gondozza, félti, bárha vedlett,
mint ősz anyó egy régi kertet.

Az uccán, mint egy vőlegénynek,
szemei furcsa fényben égnek,
mintha menyasszonyt keresnének.

A kávéházban úgy ül ő le,
minkéntha várna ifjú nőre;
virágokat vesz nyakra-főre.

És éjjel, félig égve, félig fázva,
sietve megy a lázas indóházba,
szegény, bolond reményekkel parázna.

Ha egy vonat befut rekedt iramban,
ő vár legelül kopottan, hivatlan
és bámul, ha egy rőt szikra kipattan.







ÖRVÉNY


Mi eddig lelkemből kiégett,
azt soha vissza nem kapom!
A folyó medréből kilépett
s fölborította csónakom.

Homály borult a kék hegyekre,
időelőtti alkonyat.
Az örvények felé megyek le,
mik elfogják a hangomat.

Pedig még egyet, egyet, egyet
be szép lett volna zengeni;
egy lány nevét... De jő az örvény
s eldalolni nem engedi.

Ó, nem maradhat bűntetetlen
egy élet, amely önmagát
keserű gúnnyal tépve egyre,
kioltja önnön csillagát.







AZ ÖTVENÉVES EMBER IS...


Az ötvenéves ember is megérzi,
hogy lenn, a földbe megfordult a mag:
hogy a levegő selyemkárpitjára
reálehellt a langy ibolyaszag.

Az ötven éves ember is megérzi,
hogy a láb könnyebb, bátrabb a derék;
hogy hatkor este van már, s még sincs este -
hogy hazaszaladni kár lenne még...

Hogy a melleken egy-egy gomb kinyílik
s mosolygósabbak, mint télen, a nők;
hogy ámokfutó szegődött nyomukba,
üldözi őket, és nem félnek ők...

Hogy tar galyán a ma még szürke kertnek
egy láthatatlan száj már hangicsál;
hogy nehéz lett már a kabát a vállnak
s a nyak alatt kibomlik már a sál...

Az ötvenéves ember is megérzi,
hogy orvul rájatámadt a derű.
Hogy van valami, ami tiszta és szent.
hogy van valami, ami nagyszerű...







ŐSZI SÍP


Megfújták már az őszi sípot.
Fülem mögött már elsivított
Az őszi szél, a bús szirén.

Vad táltos fogva hintajába,
virágot hint a nők hajába
és panaszt hordoz a szívén.

Búsan suhogtat ostorával
s pirosra forrt szagos borával
mindenkit hetykén megkínál:

Igyál barátom még ez őszön!
mert egyik ősz megy, másik ősz jön -
de te, ha mész, elmész! Igyál!

S amerre száll, titkos jelekkel
és rőtszín szőlőlevelekkel
hullatja teli az utat,

a sípja szól, virágja éget,
nyomába felsikolt az élet
s a temetők felé mutat...







ŐSZI VERS


Megérted az őszt... a rövidült napok
susogó alkonyát, levelek rozsdabarna
szinét s a piros estet, melynek leple alá
vonul álom felé ember és minden barma.

Megérted: rádesik az ablakon keresztül
a napsugár: az égnek szőke, tömött haja.
És mustszagot lehelve és mámorát kínálva
nyílik meg lábad előtt a pince ajtaja.

Be jó is, hogy megérted. Helyetted most ki inná
gyümölcsök sárga mézét és vágyódó rimek
aromás teáját a csöndes kis szobában,
amelynek ablakán a függöny széltül remeg.

Vedd a mosolygó almát és a csengő barackot,
és vedd a szóló szőlőt s áldd meg a pillanat
mennyei tisztaságát s csillagát életednek,
mely akkor lesz legfénylőbb, amikor leszalad...







PESTI RITMUSOK


Fönt Budapesten sárga volt a flaszter,
már kopaszodtak a körúti fák.
A beteg költőt megcsapta a szellő,
a sok-sok kedves pesti furcsaság:
a teli utca, a szép női lábak,
minőket látni másutt nem lehet.
És megtanult most újra bölcsen járni,
lábujjhegyen a női nem megett.
Enni szerette volna, megharapni
a véletlen megtalált életet.
És nagy szerelmet, szépet, újat kapni,
amely nélkül ő sosem élhetett.
S ahogy kereste, hipochonder-módra,
hiszékeny fejjel évrül-évre már, -
újat talált, de nem tudta feledni
a régit, melyet elsodort az ár...
Első szerelmek ifjú trombitása,
napkeltének fehér lovagja volt.
S az élet köde mindég odatolta,
hol rőt fátyolok közt már állt a hold.
Mindég elkésett, babrálván az emlék
mély dobozában hervadt lomokon.
És várúrként akart fennen lakozni,
míg vermet ásott laza homokon.
S a kávéházak terasszán sötétlő
barbár alakját megszívta a gond.
A kávéház lett a háló s ebédlő
és ő maga egy elhervadt bolond.
Úgy járt oda, mint mások hivatalba,
ott dolgozott, s dobogta ritmusát.
Egy messzi élet mélyét írta dalba,
megrázván lelke sötét ciprusát.
És pénzért kelle menni a lapokhoz,
könnyet aranyra kelle váltani...
... Be jó néki, hogy egyszerű zsidó volt
s nem előkelő lovag, máltai!

Már heteken át jár a pesti uccán,
míg egy napon őt mégis meglelék.
A József körút aszfaltján kifáradt,
s a Baross-kávéházba ment be épp.
Az asztaloknál jó nyárspolgárokból
tarkán libegő bokréta hevert;
odébb egy tanárképű ifju ember
épp egy játszma piké-kártyát kevert.
Az ujságosfiúk meg úgy rohantak,
mint véres karddal szoktak hajdanán.
A kasszában búsongott a kasszírnő,
egy álmosarcú, szelíd-fajta lány.
S a hátsó fronton, egy sötét sarokban,
ott ült egy ifjú, acélos, mokány:
kabátja lüszter s kissé szembetűnő
világosság ült széles homlokán.
Az öltözéke nem nagy gondra valló,
de némi fölényesség ült szemén.
Már régen volt. De sötét vasbotjára
s hajlott állára jól emlékszem én.
Furább arc sosem volt még Budapesten
(megtámaszkodván úgy féloldalon)
- Karinthy ő, az ifjú mókamester!...
így szólt a főúr bajusza alól.
Azóta nagyot nőtt e szárnyas ember
és minden nagyra méltán hivatott.
Kreált egy új szatírairodalmat,
mint nagy szabók valami divatot.
Már levitézlett szerkesztő volt akkor,
meghalni látta az élces "Izé"-t.
Húszéves fővel mellre szippantotta
a magyar irodalom bús izét.
Öreg irókkal vette fel a versenyt,
kik két kézzel cibálják tollukat.
És ünnep volt, ha karcsú szép betűkkel
valamit hozott tőle a "Nyugat".







A PESTI UCCA


Hol ólálkodtam oly sokat:
a pesti ucca hívogat
a május alkonyatban;

a pesti uccaszögletek,
hol romlott lettem és beteg,
ahol bealkonyodtam.

Hunyorgó szemmel néz felém
a fakó flaszter két felén
az emlékeknek árnya...

Egy kis szőkével jártam itt,
ott meg egy barna szemeit
kerítettem hinárba.

Fölcseng a sok szép régi dal,
be könnyű voltam s fiatal,
be könnyen hívő lélek!

Sohase kérdeztem: miért?
Csak lelkesedtem mindenért,
mi szép és ami élet...

Így májusban, ha jött az est,
be megbámultalak, te Pest!
Tőled be sokat vártam!

És ó, hogy kellette magát
a sok kiáltozó plakát,
míg tátott szájjal álltam...

Hej, pesti ucca, pesti kő,
elszállt felettünk az idő
az örök semmiségbe.

Ne törődj vélem: régivel. -
A sétapálca végivel
porodba írom: vége...







A PILLANAT


Menj, siess! A pillanat:
illó olaj, elszalad
s kialszik a tűz!

Józan észre mit se adj!
Csak előre, csak szaladj,
hogyha dolgod űz!

Évezredek tűnnek el,
de holtodig énekel
némely pillanat...

Reád ontja illatát,
bölcsőd is, meg paripád,
ringat s elragad.

Van hazug és van igaz:
jól vigyázz, hogy melyik az,
amely a tiéd!

S ha fölkapta lelkedet,
hagyd, hogy szálljon el veled.
Szállni, ó, be szép!...

Hegyre viszen?... Mélybe ránt?...
Csak előre, sose bánd,
ha a vágyad űz!

Menj, siess! A pillanat
illó olaj - elszalad
s kialszik a tűz...







A REMÉNY


Úgy bánik vélem az idő,
mint anya kényes gyermekével.
Ágyamra ül, ha este van
és bíztat isten szent nevével.

Boldog reményeket ígér
holnapra és holnaputánra.
Kihúny a mának mécsese -
és holnap futhatok utána.

Néha már reggel kezdi el,
hideg pénzt s forró nőt igérget.
Kicsal a párnáim közül
a szélhámos, kegyetlen élet.

S ha este ajkam panaszol
s a könnytül nem tudok aludni,
oly jóságosan néz reám,
hogy nem tudok rá haragudni.







SELYEMKÖPENY


Selyemköpeny, fekete felleg
fehér dombok felett!
Selyemköpeny, fekete szél!...
Valaki így beszél.

Selyemköpeny, hűs jégszilánk
forró tenger felett!
Ma ismét visszatérsz nekem?
Ezt kérdem félszegen.

És a körúton ballagok,
hol perg a selymes tánc.
És ömlenek az illatok.
S én sápadt reményt ringatok:

Ó, hogy köszöntenék reá,
levenném barna kalapom;
s aranycsattos karjain
hogy siklanának ajkaim...

Nagymessziről már idezeng
a zöld folyam, a Dunavíz.
Ó, vízfodor, csipkeremek!
Ó, karcsú kis propellerek!

És Budapest, te cifra, szép,
te forró, éhes Budapest!
Kevély vagy, mint egy cínterem,
hol élet nem, csak szín terem.

Tíz éve már, hogy itt vagyok,
hogy szellőidben evezek:
most egy vitorlát adj nekem!
A selyemköpenyt hagyd nekem!







SÉTA


Sétálok néha lenn a Dunaparton.
Égő szivarom néma számba tartom.

A szivar, az még megvan, megmaradt.
A többi eltűnt a sok év alatt...

Megyek. A léptem kényszeredve koppan.
És érzem, egyre jobban, egyre jobban,

hogy séta ez az élet, semmi más!
Nincs érkezés, csak mindig indulás...

S egy nap eltűnik majd a sétatér...
Szivar kialszik... séta véget ér...







SIET E SZÁZAD


Csavarokkal és tengelyekkel,
huzalokkal és hengerekkel,
telepekkel, szigetelőkkel,
szelepekkel, gőzös erőkkel,
szárnyakkal, zúgó motorokkal,
fém-tüdővel, acéltorokkal,
vas-szívvel, melyben nincs alázat:
szerelte fel magát e század!

Nagy útra készül... Messzi térre...
Nem szomjas borra már, csak vérre...
Zsákmányra felhők peremén les...
Már a szerelemre sem éhes...
A hideg ébrenlét királya,
már az álmokat sem kívánja...
Valóságban él, csak anyagban,
mely tapintható s csalhatatlan...

Siet e század!... És a tűz még,
mely bent zihál, minthogyha űznék:
árnyát kísérteties fénnyel
előbbre veti - rémes fény-jel!...
Hogy a Saturnusban s a Holdban
megláthassák, hogy merre, hol van?...
Célt mutat, mint a bamba állat?...
Izgatja a telitalálat?...

Rohanj: század, te külön bolygó!
Utánad nézni bús, de oly jó!
Látni magam: kis pontot benned
s tudom, hogy így kell tönkremenned...
Kis kalapáccsal én, te szörnyű
ágyúkkal, miknek röpte könnyű...
ahova én förtelmes félsszel:
te is csak oda, oda érsz el!...

1931







SIKÁTORI BALLADA


A város szélin, a gyár közelében,
tömlöcös, tompa sikátor alatt
- ha az este ködösen, vörösen szitál -
Mea lengve, lebegve halad.
Barna hajába az esteli köd
lobogó, lázas színeket köt;
hajtja a vére, a bátor,
a csókos, a szomjas, a szent predikátor.
Nyomába zenél a sikátor.

A gyárfal alatt, hol szennyes a part,
sötétlik egy emberi váz.
És vár és vigyáz és remeg és dalol
és dalol és remeg és vigyáz.
Barna szemén Mea arca tüzel,
friss csókok reménye az ajkán.
Vadul táncol a vére, a bátor,
a csókos, a szomjas, a nagy predikátor.
Körötte kigyúl a sikátor.

Zúg, zendül a csönd, a sikátori csönd
és kigyullad a part meg a gyár.
A beólmozott ég színe fáklyapiros -
most kel nászra a tél meg a nyár.
Barna szemek szine összeborul,
összefolynak az ajkak s a hajak...
Szomorú himnuszt búg a november:
átkozott koldus mind, aki bátor!
S könnyekbe fúl a sikátor...







SÓHAJTÁS


Nem igaz halott az, aki föltámad.
Egy sóhajtást még küldök teutánad!

Zokogva szállok ki a csöndes, sárga,
múlandó ősznek hervadó tavára.

S vitorláját a sárga leveleknek
megduzzasztom a fényével nevednek.

Az éji csönddel játszik a tó fodra.
Egy felleg száll le drága alakodra.

S a mélabúsan fénylő holdvilágnál
a mélybe hull az égből egy virágszál...

... Az emléked, az megmarad, te kedves!
Tanúm a két szemem, mely mindég nedves;

hűs hajnalon és langyos este, későn. -
Aranypor csillog az elfáradt vésőn...







SZEPTEMBER


Mitől oly terhes minden ősz
s mért kábulunk el illatában?
S ha lágyan perg a sok levél,
mért látjuk, hogy ott a halál van?

Ha szőlőgerezdhez nyúlunk,
mért járja hő az ujjainkat?
S az érett nő mért gyengül el,
mint rózsa, mit a szél megingat?

És mint a vágyó anyaméh,
miért járunk szívig kinyílva?
S miért cseng és mért mosolyog
az érett körte, alma, szilva?

Ezt kérdi öntudatlanul
így őszidőn a gyötrött lélek.
Bámulván csöndes betűit
a kalendárjom levelének.

S míg leterítve áll az ágy
s a kályhának még lángja nincsen,
az ablakon az őszi fény
beszáll s megcsúszik a kilincsen.

S kopogtatás nélkül benyit
az ősz, adója legjobb jónak;
az érett magzatot hozó
anya: a kilencedik hónap







SZERELEM


Elloptam egy arcot valahonnan.
Honnan?... Honnan?...
Én már azt nem tudom.

Elindultam vele valamerre.
Merre?... Merre?...


Előre az úton.

Elviszem a szívembe valameddig.
Meddig?... Meddig?...
Amíg kisüt a hold.

S az égi fénybe megcsudálom:
Álom!... Álom!...
Mint minden, amim volt.







SZERELMES VERS


Válts útat: arra jöjj, amerre én!
Bozótos sziklaszakadék peremén!

Nem én: a szigorú sors mondja ezt.
Mely hozzám ragaszt és el nem ereszt.

Születtél - s utamba vetett a por.
Most már a szél is karomba sodor.

Férfi csak így tehet, hogyha erős!
Igy tesz majd az utód. Igy tett az ős.

A kar mind bezárul: arra való!
Ha jő a férfi, az asszonyfaló!

Viszlek, ha jössz. Ha nem: megyek veled.
Rejtsd el a szívembe szégyenedet.

Tiéd a férfi. A szégyen enyém,
ha elejtlek a sziklaszakadék peremén...







SZÉNA


Egy kocsi szénát vittek el
a fakó köruton.
Utána néztem hosszasan;
mért?... magam sem tudom.

Csak ottan álltam, mint akit
a bánat fejbe vert.
Eszembe jutott kis falum,
az udvar és a kert...

S a kerítésen túl a nagy
virágos, tarka rét,
mely illatával öleli
a Dráva-partkaréjt.

S a pici, sárga pipitér
s a sárga kankalin,
miket naivul öleltek
valaha karjaim.

És a falusi nyári est
s a széna illata
s - amely örökre elveszett -
az ifjúság dala...

Csak néztem, néztem hosszasan,
Mért?... magam sem tudom. -
... Egy kocsi szénát vittek el
a fakó köruton...







SZÉP BOLONDOK


Lehettem volna szép, szőkefejű
és kékszemű, szomorú ember.
Türelmes vérű, ábrándozó,
mint a nagy kékvizű tenger.

Lehetne homlokom ívelt, merész:
bámulnák szép koponyámat.
- Szép darab ember volt Antonius,
de nem ihlette meg az anyámat. -

Heródes ádáz hidege ég
arcomon s kövér hajamba.
A szeme röpköd szemem helyén,
mint vészben a Noé galambja.

Haragos, átkos, fekete fej
és elborult viharos homlok,
szereti Mea szép barna fejét;
s akik szeretnek: mind szép bolondok.







SZÉP ÉLETEM


Szép életem, te távozó lét,
visszaadok mindent néked:
bársonnyal sebző bánatszövedéked,
szerelmed s sok más tövises éked
s ezer bénító bánatod.

Mindent: Meát is visszaejtem
mélyre hajolva, bágyatagon.
Szép életem, vedd vissza őket,
mindent, Meát is ráadom.

Szép életem, üdvözlöm halkan
ajkad bibor-kohóját,
mely forró tűzzel lendítette
forgó kerekem pergő szijját.
Távozz jó szivvel kegyesen.
S míg enmagamról leesem:
elfáradt csók a fáradt ajkon -
szállj messze, könnyen, vidoran
s apadt szemem s vásott fogam
ne lásd, hogy holtra-csukva tartom.

Esetten, félszeg ferdeséggel
olvasok magamra mostan:
életem cipőjét félretapostam
s most lengek az őszben, a rőt avarosban:
kertem riasztó réme.
S nem tudhatom, hogy én-e,
vagy életem, ó nagy isten,
az, aki adós, hogy segítsen
e furcsa és nyugodt halálban?...

Mert ó, jaj, én mindent megtaláltam!







SZÍVEKBE SZENTELT SZÉGYEN


Szívekbe szentelt szégyen: Szerelem,
be sokat írtam s gondolkodtam rólad,
míg így leróttam szerelmi adómat.

Kívül még ifjú, bent pudvás vagyok.
Még jól megnéznek azok, akik látnak;
még tetszem néhány nőnek, pár barátnak.

Még mosolyognak, hogyha bús vagyok.
Még gondolják, hogy virágokra szállok
s hogy párnám még az erdőszéli árok,

hova magammal viszem csókomat,
amely gondtalan ajkak martaléka;
s hogy reménytelen egy-egy lázam néha.

Pedig virágot én már nem szedek.
S a méz begyűjtve áll a kamarába
és nyitva vár az ajtó mindkét szárnya.

Az árokszélre már le nem ülök.
Sok csalán van ott és sok lehullt csillag
s a közel temetőbül sok bús illat.

Itthon vagyok kenyéren s vizen én!
S papírra vetve egy-egy mondatot,
a virágoknak friss vizet adok.







SZÍVEM HÖLGYE


te hölgy, kit sok szerelmes versem úntat,
ki - mint kijátszott kártyát - veted el a múltat;
ki sápadt kezedet gyűrűk fényébe mártod,
kinek még csók és eskű meg nem ártott;
te hölgy, ki selyemingbe s felette vérbe jársz,
kinek életed nem több: egy játszma passziánsz,
vagy fagylalt fagyos télben, remek ezüstös tálon,
vagy legfeljebb egy halvány ebédutáni álom;
te hölgy: örök sikolyja szűk szivemnek -
kiben végetlen tengerek pihennek:
ismerj magadra s öltözködj, kérlek,
áhitatom komoly ruháiba -
s pihenj meg!...







SZÍVEMNEK DOHOS UDVARÁBAN


Szívemnek dohos udvarában
egy őszi verkli játszik halkan.
A kis cselédszobába fekszem
és azt hiszem, hogy rég meghaltam.

Kis névjegyem az ajtófélfán,
valaki ráírt egy keresztet.
S egy kéz búsul a rézkilincsen,
mely magához sosem eresztett.

Az ablakfüggöny vérbe mártva,
bordópirosan feketéllik.
Fölöttem egy szenteltvíztartó,
halott kezeim el nem érik.

Mezítlen lábú kis cselédek
osonnak el, a léptük hallom.
Vizes korsójuk összecsendül
élettől szomjas, ifjú hangon.

Meg-megállnak a verkli mellett,
keblükben pénzért kotorásznak.
S az őszi verkli fülledt lázban
csöndet játszik a téli háznak...







SZÜZEK, BALKONOK


Ó, hogyha egyszer nyitva hagynám
a szobám csak egy éjszakára,
mint csapszéket a pusztaszélen,
hol egy korty bor a mámor ára:

fejembe apró álomsapka,
kezembe szívem, ez az álnok.
És mérném, mérném szakadatlan
a csönd borát, e forró álmot.

A nyári éj, amint kinyúlik,
lomhán kocogna bé az ajtón;
s én az én könnyes levegőmbe
meríteném el, szivszakajtón.

Elveszne benne, sirna, rína:
szüzek, balkónok, ágyak várják,
s én beléfojtanám szívébe
véremnek éhes, szomjas árját.

És ott vergődnénk összefolyva
az éjszinnel befestett ágyon.
A legparáznább és a legtisztább
lennék ez éjjel e világon.







AZ UTOLSÓ ASSZONY


Még az utolsó asszony hiányzik,
az én forró, bús életemből:
elmegyek ma egy halovány házig.

Ablaka csipkés, nyitva a szélnek.
Azt hiszem, tudja, hogy kivülem más
senkise látja, mint én, oly szépnek.

Azt hiszem, érzi: ő lesz utolsó
csókom, keservem, büszke bukásom:
vérszinű borból utolsó korsó.

Erre az útra bízom a lázom...
Elmegyek ma a legutolsóhoz
s - lemondok róla. De megbabonázom!







ÜLVÉN HIDEG SZOBÁKBAN


Ültem hideg szobákban, könyvek homálya mellett.
A szürke kandallókban sipolva sírt a szél.
Álmodtam csókról, nőkről s másról. S zokognom kellett,
látva, hogy elkallódom, mint rozsdavert acél.

Gyűrődött bús ruhámat, mit nyűttek hosszú évek,
aztán csöndbe leráztam s rossz ágyra hullt e test.
Sovány kezeim fáztak s az éccakák jövének,
a szennyes, borús éjjek. S lenn táncolt Budapest.

Ma arcomon redőzik ruhámnak gyűrődése
s megrokkant szívvel álmom nem hagyom én el mégse!
Meám, te örök könyvem, te melegkarú álmom:

engedj a kandallóknak legszebbje mellé állnom,
amelynek lángja: véred, rostélya: forró ajkad
s márványa: mind a szépség, mi végigömlik rajtad.







VALAKI...


Mit szeretek?... Ezt sokszor kérdem magamtól.
A kék eget?... A múló napokat?...
Egy arcot?... Egy mosolyt... Vagy tán a régi,
szivembe visszacsengő dalokat?...

Mit szeretek oly nagyon, hogy tíz körmöm
ennyire az élet husába vágom?!...
... Én úgy hiszem, hogy azt a Valakit,
aki lehettem volna e világon...







A VÁGY VAK ÉCCAKÁJÁN


A vágy kihűl a józan öntudatban.
De sisteregve forr az öntudatlan,
mely korlátlan úr mindnyájunk felett.

Hiába szúr a kénytelen szüzesség!
A gyatra vérnek az kell, hogy megessék! -
Ezer titkos bűn köt össze veled!

Be jó gyermeknek lenni, kit a pázsit
bujálkodó melege meg nem másít,
csak hátán fekszik és az égre néz.

Be jó néki, mert a földig nem ér el;
felhőkkel játszik, lilával, fehérrel -
az égből ömlik ajkára a méz.

De mit csináljak vágyó két karommal?
S a mellemmel, a meggyalázott rommal?
mely árva sírként feléd domborul...

Tovább viszem szomorú úti málhám:
szerelmemet, a vágy vak éccakáján,
mely jéglepelként szívemre borul...








VERS CÍM NÉLKÜL


Szélvihar elvitte
szines keszkenőmet.
Órám mutatója
szerelmes időmet.

Kedvemet elvitte
idők fordulása.
Szabadságom: zárak
zord csikordulása.

Fekete hajam el-
vitte a verejték.
Édes álmomat a
csillaggal kivert ég.

A kenyér elvitte
úri hetykeségem.
A bor mámoromat,
a só érverésem.

Fáklyáját szememnek
elvitték a könnyek.
Rangom: némasága
a cudar közönynek.

Elvitték cseresznye-
bútorom adóba.
Legszebb versem mindég
ingyen mutatóba.

A halál elvitte
lányom: kisvirágom -
mit keresek én még
ezen a világon...







VÉGZETES VERSSOROK


Az ucca hosszú s olyan széles:
találkoznunk már nem veszélyes.

A vágy s az átok mind betellett;
elférünk békén egymás mellett.

Így járunk csöndbe, mint az álom.
És közöttünk, aranybatáron,

virágosan, fölpántlikázva
a drága Emlék jön, vigyázva.

Komor kocsis ül fönn, a bakján;
kezében ostor, fütty az ajkán.

S az ostorával fenyegetve,
a régholt múltba fut sietve.







VÉGZETES VERSSOROK 4.


Az ereszen az eső lecsorog.
Hozzád ezek az utolsó sorok.

Nem vettem búcsut és nem is veszek.
Én ezentúl is a tiéd leszek.

Csak légy te másé! Menj szép útakon.
Sok jót kívánok minden útadon.

süssön le rád a hold s a sárga nap
s a csillagok fejedre szálljanak.

S vígasztalanság korhadt küszöbén
úgy tudj megállni, ahogy tudtam én.

Gyászfátylaid a szél ne tépje meg.
S hordjon a föld, ha lábad már remeg.

Az ég a földnél távolabbra fut.
És ki a földbe, ki az égbe jut.







VÉGZETES VERSSOROK
1915-1916


Mindég gyűlöltem én a boldog nőket,
kik fogsorukban hordják a mosolyt;
kiket a síma szavak illatával
az unalom parfőmje meglocsolt.
Tőlük távol van a könny tartománya
s a fénylő ciprus vélük nem rokon.
Mi nem nevetünk se földön, sem égben:
csak légy szomorú, édes feleségem!...

Te sokat sírtál már s mind énmiattam,
a szádon sokszor görbült már nevem.
A végzetesség ropogtatja szívünk:
én veled megyek és te jössz velem.
És sokszor fáj, hogy nincs okod mosolyra
s hogy mégse sírsz, ó, ez be sokszor fáj!
S mégis: legszebb a csönd a setétségben -
csak légy szomorú, édes feleségem!...

A vídámság a lenge lelkek fénye;
a mi életünk nehéz, fénytelen.
Egymásnak árnyát látjuk a sötétben -
s ki sötétben van, félni kénytelen...
... Ha nem lennénk egymásnak jója, rossza -
két lomb, amely egymásra nőtt a fán:
nevetnénk tán e földi ferdeségen...
Csak légy szomorú, édes feleségem!



Somlyó Zoltán 1. rész

Link














 
 
0 komment , kategória:  Somlyó Zoltán&Somlyó György  
Somlyó Zoltán 1
  2016-02-12 19:31:35, péntek
 
 







SOMLYÓ ZOLTÁN VERSEI - Válogatás 1.


Somlyó Zoltán (született: Schwartz Zoltán) (Alsódomboru, 1882. június 22. - Újbuda, 1937. január 7.) költő, újságíró, műfordító, Somlyó György (1920-2006) költő, műfordító apja.

Hányatott élete költészetének tárgykörét, színvonalát, rendszerességét, közreadását is befolyásolta. Első versei a századvég népies-szecessziós hangján szólaltak meg, hatottak rá A Holnap költői és Reviczky Gyula. Több verse jelent meg a Nyugatban. Szellemi magányában verselt az egyedüllét magányáról és az erotikával átszőtt szerelemről. Verseit áthatotta a bohém anarchizmus és a l'art pour l'art szemlélet. Költészetének alaphangja a magányosság és reménytelenség érzése.



Link








ADY


Hangosan sírva sírból visszahívni
a nagy költőt nincs joga senkinek!
Ne sajnáljátok őt, hogy élte megszűnt,
hogy nyoszolyája nyirkos és hideg!
Az élet csak magányra készülődés
s a halál nem más, csak a szent magány!
Borzas feje a fellegekbe nőtt,
e rongy kor meg nem érdemelte őt!

Most elvállalja őt a magyar nemzet,
de nem vállalta addíg, amig élt.
Amíg a szája magyar átkot mondott,
magyarul sírt és magyarul remélt.
Most száz darabra szétszakítanátok,
de sok volt nektek ő, mint egy-egész...
Ne légyen zaj a nagy halott előtt:
e rongy kor meg nem érdemelte őt!

Ma nincsenek már élők és halottak:
csak bűnhődés van és sok szörnyű bűn!
Az erdőkön a sok fa mind kivágva,
az árnyék mind kisebb lesz s tovatűn.
Egy költőd is volt, véres Magyarország,
meg nem becsülted: halálra búsult.
A föld csak föld, de szent az égi jog:
meghalt a költő, tehát élni fog!

1919







AJÁNLÁS


Ajánlom néked őt, a hányatottat,
ki mindig zord, sötét ruhákba jár.
Kit nem világít meg a lámpaernyő,
és nem röpít a féderes batár.

Ki gyorsan ég a dermesztő hidegben,
mint ritkafényű, titkos, drága szén.
Ki melléje ül, megreszket a szíve
s szent harmónia ömlik el kezén.

Leány: ajánlom néked őt, a ritka
száz évben egyszer fénylő csillagot!
Magányosság az életének titka
s szűz-virágokból sajtolt illatok.

A kurta pályán elsikló, uszályos
hűs fényessége már sokat ölelt...
A te zenédet hallotta egy este
és megsuhogva feléd útra kelt.

Ajánlom néked őt, az átkozottat,
akit magamban hordok zordonan!
Nehéz teher, meggörnyedek alatta:
szívemből él s a lábamon rohan.

Feléd tekintget szemem ablakából
és szívemből kiránt minden erőt...
Én csak az árnyék vagyok útja szélén...
De ő a fény... Ajánlom néked őt...







ALKOHOL


És ilyenkor, hogy önmagad feledjed,
hogy magad elől magad eltakard,
csak egy a biztos és hűséges fegyver:
palackba zárva, nesze, itt a kard!
Vágd fel vele a kínban összezárult
két ajkadat, hadd égjen a pokol!
Ilyenkor jó a nyelvre a savanykás,
a szívre meg az égő alkohol.
Sarokba bújsz, hol meg nem láthat senki,
csak egy pohár, mit csókod tüzesít.
És tűzbe röppen két szemed bogárja,
míg torkodból szivedbe tűz esik.
S a bornak aljas és szines iszapján
ott hemperegsz te áldatlan szegény;
szemed körül a síri árkok árnya,
szived körül meg ott a gyászszegély.
Ki értne meg?... magához ki ölelne?...
Ki fia vagy?... kinek vagy drága te?...
A szavad meg nem értik, csak a pénzed,
mert ez a föld a bénák bábele!
Igyál csak nyugton, annyi nedvet adtak
a vörhenyeges bihari hegyek,
hogy egy sután ideszakadt poéta
kiáltsa: éljenek a részegek!
Éljenek ők! a pirosarcú, vándor,
tévelygő lelkű, konok piktorok:
álomrajzolók; s daloljon a kántor!
Nyíljon szélesre ki a víg torok!
Boldog, ki szomját vízzel elolthatja,
kit megvigasztal az élet vize;
de nem szabad ejteni vízbe könnyet -
s a bornak nem árt a könny sós ize...







AMENNYI KÍNT


Amennyi kínt mi átszenvedtünk, ketten...
Ó, édesem, nézd, milyen gyönge lettem!

Amennyi átkot már egymásnak küldtünk,
míg ily halálosan összekerültünk!

Ó, mennyi rosszat tud az ember hinni,
ha méz helyett könnyet kell néki inni!

Ó, mennyi rosszat, sok feketeséget;
kormos liliomról gonosz meséket.

S hogy lép az átok ki a hetyke szájon,
hogy kedvesünk szívére sújtva, szálljon.

És várjuk, hogy az alázatba esve
szétnyilt szivét elküldi majd egy estve.

Ó, esték, esték, szörnyű, szörnyű esték!
A sötétségtek nincs leírni festék.

És nincsen száj, amely azt eldalolja,
hogy búg a szív, sötét sarokba dobva.

És nincs a toll, amely leírni tudná,
hogy lesz a szív szolgábul újra úrrá.

És büszke úrból mint lesz újra szolga,
ki dudorászva jár, mert jól megy dolga...

A mi szerelmünk éltető betegség.
Földnek forgása, égi végzetesség.







APOSTOLI SZEGÉNYSÉG


Ide jutott a költő Budapesten,
apostoli szegénység várta őt.
És az Üllői úton kódorogván,
remélt és várt egy boldogabb időt.
Aludt nagyokat, mert hogy dolga nem volt,
magyar költőkben sűrűn lapozott.
A lelkesedés lángja melegíté,
amely szivében dúsan lakozott.
Az új és bátor magyar szót kereste,
míg vágyának fehér virága nőtt.
Erdős Renéet figyelte estelente,
aki a legszebb nő volt azidőtt.
A költőnőknek durcás szóvetését
szerette nézni s titkos bánatát;
gyümölcsös bódék vidékén tanyázott
s egy-egy kofánál hitelre talált.
Bezzeg a szerkesztők nem hiteleztek
nevére, mely még zöld volt, mint a fű.
És ő csak nézte a körúti zajban,
hogy repül a sok gummikerekű...

És így történt, hogy hált az uccasarkon,
a kávéházban és hídak alatt.
Rendőrökkel is volt találkozása,
de ilyenkor ijedten elszaladt.
Oly élhetetlen volt, slemilek sarja;
miért nem állt meg, mondván: itt vagyok!
Kövezzetek meg s írjátok síromra:
Ruhája rongyos volt, hát megfagyott!
Vagy hadd vigyetek tömlöcbe, mert nincsen
hova nyugtatnom ifjú, bús fejem:
s míg gazdagok veszekszenek a kincsen,
addig falat kenyerem nincs nekem!...
És Pest szöges kereke őt kidobta,
a rostában a rossz szem fennakadt.
Beléfáradt a könnyekbe, kínokba
és a vidékre újra leszaladt.
Szegedre ment, hol a tanyák vidékén
még él a ménes és a bor magyar;
hol annyi ágy van, ahány fáradt ember,
és enni kap az, ki enni akar.







ÁLMOK SZŐNYEGÉN


Az álmaimból és reményeimből
színes, süppedő szőnyeget fonok.
És éjjel-nappal fonok egyre-egyre,
a munka édes, sürgető, konok.

Beléfonom a jelen bús magányát
ciprus-színével is kegyetlenül.
Amely fölött az őszi alkonyatban
lágy tétován fehér galamb repül.

Ha elkészül a ritkamívű szőnyeg,
nagy boldogan terítem majd eléd:
menj végig rajta s érezd meg a lelkem
különös, vágyó, rezgő ütemét...







ÁLOMSZEKÉR


Virágok dúsöblű kelyhek remegnek
s egymáshoz simulnak az éjbe.
Előttem egy pohár zöld alkohol
s száll szivarom füstjének kékje.

Az éji szent hallgatás ölembe ült
és csábítja, csókolja vérem.
Langy szellőszavak és elémbe jössz
Meám, a szent álomszekéren...

Te vagy az illatos kelyhű virág
s kihez nem simul senki: a lelkem.
S bár alkohol biztat s csitít a szivar,
a mérged én már beleheltem.

Átjárt a te bűnöd, a mérged kimart,
fölitta, kicsókolta vérem.
S az én bűnöm, hogy a te tested, a szép
itt áll nékem ma is fehéren;
s én kocogok, loholok búsan a csúf,
a megfakult álomszekéren...







ÁRNYAK NÁSZA


Tüzes szinekből összeszőtt ruhád
bűnös meleggel lepi be az arcom.
Izzó homokban, forró vérben alszom.

Hajamba hajad vad tüze fut át.
Egy forró szál tapad a szempillámra -
Most száll az alkony hónaposszobámra.

Most száll. A sápadt falakra suhan;
orozva testünk lázán átszűrődik,
mint hárfahúron rezdülő futam.

S az alkonyból az éjbe fúló sávok
vak démona úgy les, úgy őgyeleg...
Nevetlek: renyhe, nagy, fekete árnyak!
Csak nőjjetek! Csak jőjjetek!







A BÁNAT: FÉRFI


Ilyenkor, őszi fényben
felém fordul a bánat.
S én tisztán látom arcát,
mélyen szemembe néz.

Összeszoritott ajkát
hervadt rózsa diszíti.
És éjszín szép szeméből
vérpiros könny csorog.

És mintha szólna: testvér!
Ó jer, szeressük egymást!
Oly édes illatárban
haldoklik a világ...

Bármily szép a vigasság,
csak nő az, könnyü asszony!
De ó, a bánat: férfi,
ki egyedül maradt...

Nyugat / 1924 /







A BOLDOG UTÓDHOZ


Alázkodó, vak tisztelettel
mártom meg tintámban a tollam,
rádhagyni, boldogfi: utódom,
hogy itt, e Pesten én mi voltam.

Mikorra jössz, már oly nyugodt lesz,
s oly vértelen, unott e város;
elmossa múlt, dal, csillogó név,
miktől a líra vad, betyáros.

És hangodon, mely sosem új már,
s mit csak magad vélsz magadénak:
le fogsz majd engem kicsinyelni
méltatlan, satnya maradéknak!

Nincs tisztelet az ifjúságban,
így van ma is, így lesz örökké.
A költőket az epigon-raj,
s nem életük teszi öreggé!

De kell, hogy víztiszta üveggel
láss engemet, fáradt apádat!
Ki rímet, hangot, eszmekört
ünnepi köntösként terád ad.

E versbe kell, hogy tükrét lássad


elkényszerült szegény szemednek;
amely csak vissza néz, előre
sugárai sosem merednek.

S a benned élő senyvedésnek,
üres, erőtlen akaratnak.
Miket az évek föltüzelnek
s bús gyorsasággal learatnak.

Igen, munkása voltam egykor
ama fehér és boldog útnak,
hol lábaid biztos tudattal
bátran, felszabadulva futnak.

Kvarccal kiraktam, hengereltem
entestemmel, hogy síma légyen.
S átadtuk néked: agy, szív és vér
és világszabadság, mi négyen!

Járj rajta vígan, fütyörészve
és idvezülj könnyű porában.
S adj hálát!... Vagy irígyelj érte,
hogy én születtem meg korábban!







BÚS ŐSZI SZONETT


...Azután borgőz volt az élet!
Sok olcsó csók és sok sötét virág!
Szívemnek adtam éjjeli zenéket,
mikből kibúgtak mély litániák.

És lompos ősz jött. Rozsdaszinű bánat
s bezörgetett szemem bús csillagán:
Hé, ott hagytam a nyárban a babádat!
Oly szép és oly mosolygós az a lány!

Megsimítám rőtszín haját az ősznek
s megráztam bőségtől fáradt kezét,
mely mindent elhoz: szőlőt, bút, zenét...

mik csókot s kéjt táncolva megelőznek. -
S megkértem az őszt könnyeimen át:
- mint én - feledje ő is el Meát!







A BÜSZKE SZEM


A büszke szem az égre bámul;
a néma szájban titok él.
A büszke kéz, az összezárul;
a büszke szív, az nem remél.

Én feléd nézek két szememmel
s a szájam zárt, mert titka van.
S feléd lengetem két kezemmel
a szívem, amely nyitva van.







CSAK ADDIG...


Szeretnék addig élni,
míg élni érdemes.
Míg szívem nem öregszik,
hajam még nem deres.

Amíg öröm a munka
és tisztán lát a szem,
amíg a nap s az éjjel
mind, mind enyém leszen.

Szeretnék addig élni,
míg csábít az öröm,
míg bíztat a reménység
e földi körökön.

Míg szabad lesz a lábam
és erős két karom,
amíg az élet terhét
cipelni akarom.

Amíg a nyári szellő
szivemben lengedez -
szeretnék addig élni,
míg újra béke lesz...

Így szerettem volna én is,
csak nem sikeredett!







CSAK TE TUDOD!


Kérdezni jó. Felelni rossz.
Van szó, mely vérig ostoroz.

Hallgatni szent és várni vér.
Mert az lesz vesztes, aki kér.

Elmenni büszkén oly nehéz!
Ki megáll csöndben, az merész!

Ki nyugtot ád, csak az nyugodt!
Hogy merre menj?...
Csak te tudod!







CSÓKOL A HALÁL


Ittam a barátság hűs borából!
csókoltam, űztem annyi nőt...
Kik egykor a szívemhez találtak,
ki tudja: merre vannak ők?

Életem hosszú, rengő útján,
mint mérföldkövek, állnak ott.
Senkit se tudok megsiratni,
ki fiatalnak láthatott.

Most ballagok bús-egymagamba
az öreg, méla tél felé,
mint ahogy egykor bús kezeim
rohantak egy asszony elé.

Kezeim, melyek ápolnak ma,
sohsem érezték bús erőm;
és gyermekszem nem néz rám forrón,
bizakodással s incselkedőn.

Száz vad viharrá vált szívemben:
mi másnak szép, mi másnak jó;
száz kőedénybe hullott mindaz,
mi kristálykorsókba való.

Hogy visszanézek: sírni tudnék.,
hogy életem így szerteszállt
s hogy igazán nem csókolhatok
már senkit sem, csak a halált.







CSÖND...


Jó otthon ülni a szürke sarokban,
mikor esőtül nedves a vidék.
Elmélyedni a nyomtatott sorokban,
hogy szomjuhozó lelked is igyék.

Elveszni testben, csak lélekben élni,
míg eső csapja ablaküveged.
Elfelejteni mindent - nem remélni...
Hogy csak az édes csönd legyen veled...







A DAL


A szoba csöndes és meleg.
Homályosak a szegletek,
egyetlen körte ég.
Van csöndem, van. És van szobám.
S egy kis meleg is jut reám
e földi körbe még.

Fehér papír az asztalon:
be sokszor ott maraszt dalom,
igen, a dal, a dal.
A dal: szívemből csobbanó
és éltető és altató,
sötét-édes ital.

Más részegítőm nincs sehol!
Már rég tilos az alkohol
s a boldogság, bizony.
Ha az éjszaka rámköszön,
a dalt könnyemmel öntözöm
s kortyonkint azt iszom.







DOBD EL!


Dobd el a cigarettát!
most már hadd szíjja más!
Kit még meg nem ijesztett
az agyvér-tolulás;
s vérét még el nem zárta
vakolattal a mész...
Dobd el a cigarettát
s a más füstjébe nézz...

Dobd el a szőke fürtöt:
a szőlő méz-szemét!
Édes, fanyar levéből
elég csurgott beléd!
Édes-maró savával
kikezdte gyomrodat...
Dobd el a szőke fürtöt,
több lángot már nem ad...

Jaj, dobd el a szerelmet,
ezt a piros lobot!
Nem látod, szerencsétlen,
hogy ő is eldobott?
Nem látod álmaidban
szép, fanyalgó szemét?...
Jaj, dobd el a szerelmet,
már úgysem a tiéd...







EGY HÁZ


Tizennégy éve itt lakom.
Udvarra nyílik ablakom.
A tűzfal a Dunára néz,
két szoba-konyha az egész -
ez Kruspér utca hét...

Lefoglalt barna bútorok...
Az életem itt kuporog...
Könyv-rengeteg, rajt zöld huzat;
köztük én írtam vagy huszat -
ez Kruspér utca hét...

Emlékem itt már annyi van!
Itt született meg a fiam;
itt feküdtem betegen én;
s mindig szegény voltam, szegény -
ez Kruspér utca hét...

Ha elmegyek majd egy napon:
kinyitják majd az ablakom;
egy pár kiváncsi szem benéz:
hát ennyi volt csak az egész...
ez Kruspér utca hét...







EGY SZŐKE


És meddőségben telt el néhány hónap;
hogy miből élt a költő: nem tudom.
Hátat fordíta minden rossznak, jónak,
a balsors olajával kent uton.
Egy apró kabarészínésznő szőke
haját csavarta ujjai köré -
s a magányosság öröknek szánt mécsét
alvajáró kezekkel széttöré.
Igénytelen kis nő volt, szája szélén
egy melankólikus fanyar vonás.
A költő szeme megakadt szegénykén,
mert ez a költőknél is így szokás.
Éjfélig a művészet csarnokában
volt mindennap ez apró nőszemély.
S hogy a költőnek tiszta inge légyen,
inget mosott hajnalig ő szegény.
És kora reggel próbára rohant el,
majd ruhát varrt és szerepet tanult;
a nyugalom szent virága fakadt ki
és béke lengett ott, ahova nyúlt.
Nem ettek néha hónapokon által,
nem láttam sose nőt, oly légiest!
Már úgy ragyogott s úgy szállott libegve,
akár egy tisztafényű égitest.
És hogy nem volt mit enni, válni kellett,
mert tőszomszédok a szív s a gyomor.
S a szív, ha bármily tele van, nem adhat
belőle a gyomornak... S ez nyomor!
És ellenére a régi szokásnak,
hogy szétmentek: egyetlen könny se hullt.
Az emlék gödrén sírt szelíden ástak -
abban virágzik most a szőke múlt.







AZ EMBER


Az egyik ember fát farag, fütyülve
s a holdba néz, mely bepislant a csűrbe.

A másik ember pénzt számol vigan,
s a napba néz a fény óráiban.

A harmadik: betegséget cipelget
és rossz felhők alatt viszi a terhet.

A negyedik - sötét templomban áll,
mig odakint szelid eső szitál.

Az ötödik előtt még nincs határ,
csukott szemmel pihen és csöndbe vár.

Fölötte még az anyaszív dobog,
nem bántják még dalok és gyászdobok.

A hold alatt, a nap alatt az út
két gyenge lábnak tart egy nagy kaput.

A felhők kergetőzve játszanak,
mögöttük Isten szói látszanak:

- Szilárdan áll a világegyetem!...
S egy új ember a földön megjelen.







ERDŐ


Kőrisfából van az ágyam,
az asztalom meg dió.
Karosszékem egyszerű tölgy,
este benne ülni jó.

A szekrényem cseresnyefa,
kemény bükk a pamlagom.
Ezen ülve bámulok el
a sok fényes csillagon...

Egész erdő van szobámban;
mélyen hallgatnak a fák.
Suttogniuk sem lehet már,
le van nyesve minden ág...

Csak álmodják, hogy odakünn
zeng az erdő, zúg a szél...
S hogy majd terem rajtuk is még
valamikor zöld levél...







AZ ERESZEN


Az ereszen az eső lecsorog.
Ezek hozzád az utolsó sorok.

Nem vettem búcsút és nem is veszek.
Én ezután is a tiéd leszek.

Csak légy te másé. Menj szép utakon.
Sok jót kívánok minden utadon.

Süssön le rád a hold s a sárga nap
s a csillagok fejedre szálljanak.

S vigasztalanság korhadt küszöbén
úgy tudj megállni, ahogy tudtam én.

Gyászfátylaid a szél ne tépje meg.
S hordjon a föld, ha lábad már remeg.

Az ég a földnél távolabbra fut.
És ki a földbe, ki az égbe jut.







ÉVSZÁMOK


Most már benne vagyok a korban,
bizony, már ötvenhárom...
S még egyre az életem várom.

Pedig tudom, hogy nem jön... Ősszel
majd hallgatom, hogy zümmög a légy...
S vele zümmögöm majd: ötvennégy...

Aztán tovább nézem a felhőket,
mint eddig, a háztetők fölött...
És így leszek ötvenöt.

S majd nézem a nőket és kérdem:
hát ezek ették meg az életemet? Ezek?...
S akkor már ötvenhat leszek...

Egy-egy éccakán majd fölriadok:
hány év van még? Egy?... Öt?...
Vagy még hat van?...
És így leszek egy napon hatvan...

Múlik az idő... Mindent elfelejtek.
S megjön a régi kedvem...
Be szép lesz, majd azt mondom: hetven...







FÁJDALMAS ESŐ


Esőre állott az idő -
a párnás pamlagon hevertem.
A délután
hárfáját pengette leverten.

És pengett, pengett szomorún
a dal, s a láthatatlan ujjak
kipengeték:
nincs nap, mely hozna szépet, újat...

Ottkünn az eső megeredt,
s a nagy téren, a fák megett
fuldoklón zúgtak a csatornák...

S az eső hullt a tájon át,
minthogyha az egész világ
elfojtott könnyeit csapolnák...







FÁRADT KATONA


Sorsom, te rekedt, marcona parancsnok,
ki mindég csúful bántál el velem,
elébed állok most és szalutálok,
mert én a rendet szívből kedvelem.
És összecsapva keményen bokámat,
jelentem néked, hogy fáradt vagyok.
Ha napsütésbe űznél, ott megégnék,
ha kikergetsz a hóba, megfagyok.

Lásd, gúnyámon a folt is ujra feslik,
a pityke rajta már nem fényesül.
A fegyver reszket már alélt kezemben
s ha elsütöm is, már csak félresül.
A kommandót csak félfüllel, ha hallom
s a célt nem látja elbúsult szemem.
Ne küldj többé az ellenség elébe!
Galléromról a rangom leveszem!

Lemondok én a szűkre szabott zsoldrul -
zsebelje más, ki nálam éhesebb;
ki még keményen jobbra-balra fordul
s a dobpergésre lépte kényesebb.
Rohamra nékem kürtös már ne fujjon,
nem ér hozzám a harcnak bősz hire.
Parancsnok, én lefekszem és elalszom,
mert én már nem haragszom senkire.







A FÖLD (részlet)


A föld azoké, akik rája lépnek.
A Föld hazája minden népnek
Van rajta sok völgy, sok halom,
Sok bánya, gyár és sok malom.

Van rajta tenger, folyó és patak,
A vizekben szép, kövér halak.
A tenger tükrén nagy hajók,
És messze partok, elérni valók.

Én már tudom, hogy e világ
Mindenkié, ki bele lát,
Nincs gazdag már és nincsen úr,
Nincs senki felül, sem alul.







FÖLD


A burgonyaföldben
a bánat csírázik;
akár süti a nap,
akár hóban ázik.

Kukoricaföldben
lakik a szegénység.
A kopogó vágyak
és a sárga éhség.

A kölesmezőket
nyomorúság ássa.
Nagyon szegény ember,
kinek jó a kása.

Hitvány, szikes földbe
vetik el a répát.
Embernek, állatnak
sovány táplálékát.

A burgonyát etted,
kukoricát kaptál.
Faltál kölesből is,
répát is haraptál.

Most hát mit akarsz még?
Mitől lennél bölcsebb?
Vesd magad a földbe
ízesebb gyümölcsnek!







FRIDERIKA


Anyám szép, barna, boldog asszony, Friderika volt.
Mindig az ő feje fölött állt meg a nap s a hold.
Ternóruhákba járt-kelt ő, és soha nem aludt
s este mindig kinyitotta a poros zöld zsalút.

És egyre sütött, főzött csak és mindig hallgatott;
ha zongora szólt, halkan az ajtóhoz ballagott.
Az arcán bús mosoly virágzott s olyan csendesen,
miként az én anyám, nem tudott élni senkisem.

A kamrát minden jóval megtöltötte két keze,
csak jót mívelt, oly szelíd volt, ő sosem vétkeze.
És odaadott minden jót s a rosszat kapta ő...
Jóságos sírja fölött most a rezedácska nő.

Ha pörölt is, oly halk vala két jó ajkán a szó,
hogy kihullt a könny a szememből s az jó volt, be jó.
S ha látta, hogy a szomszédban a gyermeket verik,
megsímogatta sorjában mindhatunk kis fejit.

S ha este apánk hazajött, csizmáján hó meg sár,
sötét szakálla zuzmarás, két mély szeme sivár:
anyámnak szíve dobogott, kigyulladt homloka -
gyöngécske sikolyt hallatott s rohanva ment oda.

Kivette lágyan kezéből az ernyőt, kalapot.
S a fáradt embert látva, az ajkába harapott.
S az ételt hozta szótlanul szegény, szegény anyám.
És szállt a gőz és ragyogott a tiszta porcelán...

Vacsora közben megeredt a szava kedvesen:
"Nem rosszalkodott, jóuram, ma megint egyje sem."
Így könnyítette meg apám nyakában az igát -
"Holnap vasárnap lesz, vidd el sétálni Zoltikát..."

... És aztán jött a malmozás a fehér papiron. -
Ó, szinte már a könnyem hull ki, amíg ezt irom.
És aztán édes csókja... és a zsalu... és a hold...
Anyám szép barna, boldog asszony, Friderika volt.







GALAMB


A fák alatt már hervadott a gyep
és jött az ősz már, egyre közelebb.

Érett gyümölcsök sóhajtoztak ott
s a bágyadt szél bús illatot hozott.

Kék fátyolával elrepült előttem,
mint kék madár, mely ágrul-ágra röppen.

Utánna néztem... kicsi kék galamb...


És igy lett dél, megszólalt a harang;

messziről zengett s nagyon messzire,
mint távol-kedves szerelmes szive.

S a fáradt őszben nagyon csendesen
utánna sóhajtottam: kedvesem...







GYÁSZDOBON


Egy életről szeretnék énekelni,
egy életről megható éneket.

Egy életről szeretnék énekelni
szelid dalokat, édesem, neked.

Egy életről, amely virágban állott
s valami nagy betegség szállta meg;

s amely a földi édent sose látta,
ki élte: nem a mennyországba megy.

Ha hárfa volna zsibbatag kezemben,
dalom remegne, mint a bús szivek.

Hegedűn hogyha dalomat kísérném,
a könnyje hullna ki mindenkinek.

Ha kürtön fújnám alkonyati órán,
talán - talán te is meghallanád...

De szívemen, e gyászdobon, a hangok
tompán verik az életem dalát...







HAJNALI IMÁDSÁG


A szűk Könyök uccán hazamegyek,
most hajnali három óra.
Istenem, vezess a jóra!

Békevirágok e szürke kövek
és béke e hajnali ég.
Istenem, szeretsz-e még?

Züllenem, hullanom rendeltetett
és lehull, aki arravaló.
Légy velem, Mindenható!

Hajnali percek szemeznek alá
s a harang a szívükbe sikolt.
Istenem, sok bánatom volt!

Keresztények űztek, csúfoltak zsidók.
És a nők se szereztek nekem semmi jót.
Eldobtak, mint az odvas diót.

Húsz évvel szerettem, húsz évvel vakon,
ma sápadt és zord halovány alakom:
istenem, a szívedbe lakom.

Nincs éjjelem, nincs és nappalom sincs,
csak e hajnali ég, csak e kék...
Istenem, szeretsz-e,
istenem, vezetsz-e,
istenem, megversz-e még?







HALÁL TAVASSZAL


Nincs tisztább szem a beteg szemnél,
mely látva lát és halni kész.
Nincs betegebb a tiszta szemnél,
amely követ, ha tovamész.
Nincs követőbb a beteg szemnél,
telibb felhő, hűbb sirató...
A két szemem két tó az éjben
és hull az éj és sir a tó.

Nincs betegebb az én szivemnél,
a szivemnél nincs betegebb!
Gyász országa, kinok szigetje,
fájó világrész, - bús sziget.
Rengő piros folt téli éjben,
vad erdő partján a havon,
hol tűlevelű fák tövében
egy rossz koldust vertek.

Nincs hűtlenebb leány Meánál,
nincs visszajáróbb fájdalom;
nincs fájdalmasabb visszajárás
nyirkos, romverte tájakon.
Nincs tisztább szem az ő szeménél,
nincs betegebb, mint én vagyok...
Tavaszi napvert nedves fűben
rágondolok és meghalok.







HALOTT SZERELMES VERSE


Ma már nem úgy szeretlek téged:
csak úgy, mint özvegy feleséget
a sírban is sirat a férj.

Nyugalmas álmom vagy a párnán
és éjjel, ajtómat bezárván,
nem várom már, hogy visszatérj.

Az út, mely hozzám elvezetne,
oly gazzal vert, oly messze, messze;
már el is sülyedt, azt hiszem.

Egy tiszta folyó tükre lettem
s árnyékod, mely elszállt felettem,
mély tengerek felé viszem.







HA MÁR A KÍNOK FÜGGÖNYÉT...


Ha már a kínok függönyét
a sors fejünk köré csavarta,
világosság lesz a sötét
és szánalom a bosszú kardja.

A hold is nappá változik.
S mint meggyilkolt szivet, siratjuk
a napot, ha leáldozik.
És búsan sírkőnkre iratjuk:

hogy éltünk, amíg lehetett,
hogy sírtunk, míg a könnyből tartott.
S a tovasodró ár felett
csak úsztunk. És nem értünk partot...







HARMINCHAT ÉV


Harminchat évet vándoroltam,
megállok: fáj a láb.

Rossz volt az út. Jaj, uram Isten,
milyen is lesz tovább?

Harminchat év: megannyi átok,
az mind reám lesett.

Ha villámlott; a rőt lidércfény
mind engem keresett.

Tudom, hogy így e pusztaságban
elmúlok e mezőn.

Tudom, hogy látni fogtok engem
sápadtan, elveszőn.

Tudom, hogy követ dob reám
föld helyett pár marék.

Tudom, hogy elfelejtettétek,
hogy költőtök valék.

Mégegyszer harminchat, tudom,
nincs mérve énnekem...

Hadd dúdolom még addig el
pár sajgó énekem!







HAZAMENTEM A NÉMA SZOBÁBA


Istenem, ó, mily finom a burka e nőknek!
Mind-mind színtafotában, mind-mind oly ragyogó!
Ünnep a térdek csontjain, ünnep a vállperecekben,
vélnéd: a fogsoruk nem csont, mind csupa csengő bogyó.

Ünnep az állon, a vállon, ünnep a csöppnyi fülekben,
ünnep a nyak hava s bársonyvasárnap a homlokhalom.
Így rebegett epedőn egy este a szám a szivemhez
s féltem: ma újra kínom lesz, ma éjjel újra álmatlan hánykódhatom.

S szólék magamhoz: te árva barom, te bámész ügyefogyott!
húzd ki magad egyenest és lépj ki magadból, ugrass elő!
Ünnep a térded csontjain, ünnep a vállperecedben,
ördögi kackiás lábbal lökjön közéjük a durcás lelkierő

Menj közibük. Hullasd a hajukra szád laza gyöngyeit el!
mondd, hogy te arravaló vagy; mondd: friss csókok ligetje a szád;
mondd, hogy... Akármit! Beszélni! Beszélni! Csak szó kell ez ünnepi nőknek!
Menj, hiszen egy se hugod, egy se a kedvesed, egy se az édesanyád!

Már-már léptem a ködben; már-már nyílott az ajkam, a lázvert, a csipkés
s szóltam: most menjek? ne menjek?... Csak egyszer egy ünnepi nőt!...
S nem tudom, mért? - de a könny, e meleg szó, kiolvadt szememből
s így sírva, zokogva, kesergőn álltam ott, hosszú, hosszú időt.

S fáradt dobogásban a szívem, elnyűtt kabátom fehéren a hótól,
mint éjszinű gyászparipák, hazamentem a néma szobába.
Ott súlyos és mély, szent gyászom öltve magamra, e szörnyű terítőt,
fölbúgott a lelkemen át egy név, egy néma, de gyilkos szonáta!







HAZUDJ ÉS KÁBÍTS!


Hazudj és kábíts! Kell ez nékem.
És néked is.
Már csak a hazugságtól ég a vérem.
És néked is.

Az álom már csak nagynéha vendégem.
És néked is.
És testem romlása a menedékem.
És néked is.

Rohanjunk össze. Kurta vágy a vágyam.
És néked is.
Előbb-utóbb úgyis megöl az ágyam.
És téged is.







A HIÚ HALOTT


Itt fekszem, jertek, nézzetek!
Szememmel már nem nézhetek.
A számmal már nem szólhatok.
Elhagytak mind az óhajok.

Karom volt két vaskalapács,
most rajt a halálharapás.
Két combom és a derekam:
most rajt a halál dere van.

Látjátok: hulla lettem én!
Az élettel beteltem én.
Beomlott ablak lett szivem,
nem néz be rajt már senkisem.

Csak kétfelől: a homlokon
- ezen túl még gondolkodom -,
mint kőfalakon áll a drót:
a haj őrzi az álmodót.

Még rajt a puder s hajkenőcs.
Az illata meleg, erős,
mert nem győzhetett rajt a dér -
Szeressetek a hajamér!...







HOL VAGY, ÉLETEM?


Tűzhelyem lángja merre lobbant?
Merre kígyózott parázs-nyelve?
Hideg van ma... Minden szenem s fám
talán örökre eltüzelve...

Ruhám szine hol, merre fénylik?
Hova lett délceg, hős szabása?
Lompos vagyok... talán halott is,
érett a nagy feltámadásra...

Hol vagy életem játszi habja?...
csikó-hulláma?... fojtó láza?...
Jeges szél dübörög felettem
s a lelkem koronáját rázza...







A HÓ MEG ÉN


Pelyhek, pelyhek: könnyű néktek!
Sohse fáztok, sohse égtek.
Mindig lejjebb szálltok;
könnyű néktek szállnotok.

Pelyhek, pelyhek, csönd vitézek!
Minden arcba belenéztek.
Csókoltok, ha kell a csók
s olvasztanak lágy kacsók.

Pelyhek, pelyhek, fehér könnyek!
Ölelői asszonyölnek,
csak reám ne szálljatok!
Álljatok meg! Álljatok!

Pehely vagyok én magam is,
fejem hazug, lábam hamis.
Én is szállok lefele
s nem gondolok már vele...







HÓVIRÁG


Második hó: február van,
hócsillagok a határban;
fényes puska csöve: durr!
Szedd a lábad, róka úr!

Tiszta kék az égi pálya,
füstölg a házak pipája,
talpas szán a hóba vág,
csörg a fán a száraz ág.

Odalenn a rőt berekben,
jég páncélja rengve rebben,
prímet furulyál a szél,
peng a korcsolya-acél.

Havas bundán hosszú öltés:
szürke sávba fut a töltés:
hej, de messzire szalad,
most robog rajt a vonat.

Bakterháznak ablakába
hóvirág van egy nyalábba,
hóvirág... hóvirág...
Hej, de hideg a világ.







ÍGY MEGY EL A KÖLTŐ


Így megy el a költő: őszi délelőttön,
tizenegy órakor, épp ebéd előtt...
Itthagyja kenyerét, itthagyja borát is,
itthagyja családját, itthagyja korát is,
itthagyja a padmalyt és itt a tetőt...

Tizenegy órakor, mikor a november
mégegyszer szétszórja fáradt fényeit;
láthatatlan bottal megbékélt kezében,
a sugaras lelkek csöndes jelmezében
kilép az életből s a halálba nyit...

S itthagyja kabátját, mely szegre akasztva,
gazdátlan, üres lett, mint ez a világ.
És színes tintákba megfürdött tollát is,
s itthagyja a munkát, e szent motollát is -
s árván maradtok ti: Üllői úti fák.

S a szegény kisgyermek, ő is ittmaradt most,
szomorú panasszal hiába remeg.
Elhagyott ágyában elárvulva, fázva,
hiába ugrik fel negyvenre a láza -
az örök nagy Gyermek már nem érti meg...

A barna polcokon ott állnak a könyvek:
nagy-gyűrűs kezével többé nem lapoz...
Ittmaradt zenéje, ez a drága manna,
és az ágrólszakadt cseléd: Édes Anna -
ittmaradt a könny, mely szemet fátyoloz.

Így megy el a nagyok legislegnagyobbja,
így megy el a költő egy bús délelőtt...
Igékkel átkozott és sebekkel áldott
sírjára simítsunk sok fehér virágot,
örökfénybe vívő nagy útja előtt...

Ő volt Kosztolányi! Ezt ne feledjétek!
Ő a magyar költő! Ő volt Desiré!...
Menj, szegény kisgyermek, utadra bocsátunk!
Menj, szegény kisgyermek, költőnk és barátunk!
Menj, szegény kisgyermek, csillagod felé!...

1936


***

KOSZTOLÁNYI DEZSŐNEK


Hóval van behintve az Üllői út:
egykor itt laktál, az eszembe jut.

Egy hátsó lépcsősor volt az utad.
Emlékemben egy kéz arra mutat.

Névjegyed fehéren állt a falon;
te magad kevélyen, fiatalon.

Főzted a teát és írtad a sort;
adtad a verset, a fűszeres bort.

Tanultál, álmodtál könnyek alatt
s remegve nézted a szürke falat,

amelyre ördögöt rajzolt a vér;
ördögöt, mely angyalszárnyakat kér.

Emlékszel?... szavakkal játszadozánk.
Petőfit idéztük s mondtuk: Hazánk!...

S néztük a képet az ócska falon
s a vérező mellet oly fiatalon.

Az ujjat, mely önvérébe mártja magát
s a porba beírja mélytitku szavát...

Az arcot s a harcot, mely rája kiül;
s az élet szent fényét, mint hal el, kihül...

A legenda fátyolát, mit most a szél
föllebbent mindnyájunk könnyes szemén...

Petőfi! nagy magyar! önként-vitéz!
Tűzben láng! Békében költő-szinész!...

Hogy hívtuk őt az éj kábulatán!
Őt, akit ottfeledtek a csatán.

...Egyikőnk itt hal meg, a másik ott -
De azért Petőfi mégis halott!







JAJ


Féltékeny élet a magányos élet
s mint sárga rózsa: nehéz illatú.
Bent van a nyár és démona a télnek,
akik kitűzik, önmaguktól félnek.

Akiknek adjuk: boldog egy napig,
de hideg vízbe ágyazza már este.
Éjjel rossz álmot lát, nem alhatik
s másnap egy vörös rózsát szakít.

Ó sárga rózsák kertje, selyemerdő,
ó langy magány, ó felporzó sebek!
Ó csók fölé feszített selyemernyő,
ó könnyező hold, mely szivembe feljő!

Jaj, sárga rózsa nékem a magány,
mint sárga rózsát: illesztem szivemre;
hadd illatozzon szivem mély taván,
e sárga rózsa, mely bút hord magán.







JÁTÉK


Egy nap szerelembe
hullunk hirtelen.
Az is puszta játék,
hidd el ezt nekem!
Porcelán-babácska,
meg játék-huszár...
Oly rövid az élet,
játszani muszáj!...

Régen gőzvasúttal,
pénzzel azután...
Később meg szívekkel -
játszani muszáj!
Játék ez az élet,
hogy is lenne más!
Mosollyal és könnyel
való sorshúzás...

Szerelembe estem,
rám nyitott egy száj...
Játékot találtam -
játszani muszáj!...
Bárhogyan is játszol,
bölcsességhez érsz:
Ha játszol: veszítesz...
ha nem: nem is élsz!...







KARÁCSONYI VÁNDOR


Karácsony éjjelén a vándor
az országúti hóba megáll.
S bekopog a legelső ajtón,
amit az útszélen talál.

Egy szót se szól. Csak némán átmegy
az udvaron, mint a jó cseléd,
S a sötét, meleg istállóba
halkan, lábujjhegyen belép.

Ottbenn a mécses pisla lángja
a széltül egyet bólogat.
A vándor megy s megsimogatja
a szelíd, csöndes barmokat.

Aztán a jászolba meríti
hideg kezét - és hirtelen
valami fény villódzik
onnan a hideg téli éjjelen...

Kívülről, mintha angyaloknak
égi zenéje szállana.
S jobbról, mintha egy fehérleplű
bánatos Asszony állana...

A vándor letérdel az almon,
a gazda korty bort ád neki.
És aztán csöndben, mint ahogy jött,
békén utjára engedi...







KÉT ASSZONY


A tenyered forró, Meám,
fölforr a könnyem, ha ráejtem.
Forró tenyérrel jössz felém
a hideg szélben, dermedetten.

Nyújtod, adod a tenyered;
elringat két reszkető szárnyad.
Egykor ily puha kenyeret
adott anyám. Szeresd anyámat!

Ti ketten vagytok asszonyok,
remegők, gyávák, gyásszal szépek;
beteg mosollyal zokogók,
ha büszke ínnal félrelépek.

Enyémek vagytok. Rajtatok
minden melegség értem árad.
Ti két szép, szent Szomorúság!
Ti két szép szentkép. Két imádat!

Anyám kenyerét álmodom
s elbujok forró tenyeredbe.
S belopom anyám bús kezét
a te bús, hideg kenyeredbe.







KÉT SZEM


Voltam gyerek, homokba' játszó.
csodálkozó és önfeledt.
Bámulva néztem, bogy kígyózik
a füst a háztetők felett.

Voltam diák: ki padsorok közt
sóváran csengetésre vár,
Kamasz, vígkedvű, pelyhes állu,
hős, szoknyakergető, szamár.

Voltam a földön bús gyalogló,
ziháló gyors kengyelfutó.
Bölcs és bolond. Izzadva fázó.
Mindent és semmit sem tudó.

Voltam kipirult vőlegény is,
ki csókot és mosolyt keres.
Voltam poéta. Voltam vádlott.
És hetyke, önző felperes.

Voltam a mennyben. És a mélyben,
hot a koporsót enyvezik.
Ma nem vagyok más, csupán két szem,
mely lecsukódva könnyezik.

a_het_1924







KÉT SZÍV KÖZÖTT


A szív forrong, lázad - de vár is...
Látod, hogy eljött ez a nyár is...
Hallod-e, hallod-e, kedves?

Fogd le a szíved, zárd le a szádat.
A nyár a fénybe hullott alázat.
Csitt, csitt... Légy engedelmes...

Forró a szél, hozzád nem enged. -
Köztünk a mély jázminlehellet...
Érzed-e, érzed-e, drága?

Az úton százszor elakadnak,
akik egymás felé rohannak,
nézve a hold sugarába...

Két szív suhan... S történjen bármi;
oly szép: nem remélni, de várni...
A száj ég, a szem szöge nedves...

Egy nap, egy perc egyszer majd hírt hoz...
Közeledünk... a csókhoz?... a sírhoz?...
Ki tudja, ki tudja, kedves...







KI NŐÉRT


Ki nőért sokat könnyezett,
annak az útja fölvezet

a hegytetőre magasan,
hol szikla csillog, havasan.

A havas sziklára leül
s hallgatja: a szél hogy fütyül

a forró világok felett.
S az ajkán nincs már felelet.

S a nagy magasban nem hiszi,
hogy sorsa égbe felviszi.

Megszűnt a magas, meg a mély;
álommá lett a szenvedély.

Ott nincs a rossz már s nincs a jó;
a szív se mélyen sóhajtó.

Csak nap van, amely leszalad
néha a legszebb perc alatt.

És perc és óra, hó és év;
és mind egy név! Egy drága név...








KÖLTÉSZETEM


Költészetem: úgy sétálok veled
a bús völgyek és bús dombok felett,
mint aki maga se tudja, kivel jár...

Hol dús karodba öltöm a karom,
hol fátylaiddal szívem takarom,
hol úgy figyellek, mint rabot a foglár...

Arcodnak minden izmát ismerem,
mégis a legforróbb titok nekem -
jaj, szerelem ez, jaj, ez féltékenység!

Ami szép benned: fellobogtatom,
hogy száz szépséggé váljék a napon,
hogy mások is, hogy mások is szeressék...

Amit te súgsz, oly mélyen hallom azt,
mint a legfénylőbb, mennyei vigaszt;
sem ébren lenni, sem aludni nem hagy...

Költészetem, ragyogó szőke lány,
senki sem tudja, magam sem talán:
törvénytelen lányom, vagy kedvesem vagy?







LETÖRT GALLY A PORBAN


Sötét hajam ma, vagy holnap
úgy lehull, mint a tölgyfalevél.
Mindenemből csúful kifosztott
az a nyár, Mea, és ez a tél.

És az arcom, mely szép volt teérted,
megijeszt s kigúnyolja magát.
Gally voltam egy tölgyön, amelyre
a nagy bú felaggatta magát.

Letörtem s elszállott felőlem
a vihar, az eső meg a szél.
Egy-egy sóhaj, mit elhoz még néha
az a nyár, Mea, és ez a tél.

Most a porba magam beleásom,
hogy el ne vesszek: bús játékszered;
hátha erre jössz, öregen, egyszer
s elmélázva kezedbe veszed.







LEVÉL ATYÁMNAK


A város fái közt merengve járok:
szelíd, leromlott, árva sarjadék.
Az életet hideg szemekkel nézem;
lesorvadt már a vágyam karja rég.
Atyám, ne légy kiváncsi a fiadra,
mert mérges férgek rágnak dúlt agyán...
Nem vesztem el, csak nem vagyok sehol sem. -
Élj boldogul, atyám!

Mi lettem én?... e kérdés feleletlen!
Nem lettem én sem koldús, sem nagy úr.
Se szárny, amely az égre rajzolódik,
sem erő, mely a föld méhibe fúr.
Nem lettem én se szürkébb, sem színesebb,
mint ama por, mely lassan száll reám...
Nem hoztam szégyent rád, se dicsőséget -
Élj boldogul, atyám!

Neved helyett ha újat is kerestem:
nem tudja sem király, sem kisbiró.
Se fönt, se lent nem számít már manapság
egy borús arcú magyar versiró.
Ajtóm előtt nem vár a hetyke hintó,
nincs márványlépcsős úri palotám...
Nem is kívánok semmit, amim nincsen -
Élj boldogul, atyám!

Legfeljebb az, hogy nincs mellettem asszony!
Két szende szem: szívemnek oltalom!
Hogy nem lehetett életemnek szomját
a szerelem üdvével oltanom.
Hogy nincs kar, mely enyémbe kulcsolódik
a késő napok hűvös alkonyán...
S hogy nincs fiam... Bár néked se lett volna -
Élj boldogul, atyám!







LÍRA


Egy pillanat volt sivár életemben,
egy üdvös, nagy, egyetlen pillanat,
amelyben jóvá tehettem vón mindent,
egy kínos átkot, eltévedt nyarat...

Az elhagyottság végtelenül fájó
sebét, a lelkem lomha gyász-szinét -
és nem tettem. Bár szólni akart ajkam:
elhallgattam az örök, szent igét.

S most szenvedek. És szeme sugarától
szívemen súlyos, nagy vád szalad át,
s e vádnak súlya megrezdíti lelkem,
miként szellő egy lány sötét haját...


Folytatás 2 rész:

Link
















 
 
0 komment , kategória:  Somlyó Zoltán&Somlyó György  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 3 
2022.11 2022. December 2023.01
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1234
567891011
12131415161718
19202122232425
262728293031 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 25 db bejegyzés
e év: 227 db bejegyzés
Összes: 4830 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 1322
  • e Hét: 9559
  • e Hónap: 36182
  • e Év: 173554
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2024 TVN.HU Kft.