|
2018-09-25 19:59:58, kedd
|
| |
| |
BERTÓK LÁSZLÓ
Bertók László (Vése, 1935. december 6. - ) József Attila- és Kossuth-díjas magyar író, költő, a Digitális Irodalmi Akadémia alapító tagja.
" A túlélés titka talán csak annyi,
Magadba zárva is nyitva maradni."
/Bertók László/
"...időtálló, divatok fölötti, nagy költészet Bertók Lászlóé."
/Parti Nagy Lajos/
Bertók László Bibliográfia
Link
Link
Link
Bertók László haikui
Link
AHOGY DOBOG BENNEM A LÁB
Ahogy futnak el a napok,
s jön, jön közelebb a világ,
ha kicsit tovább maradok,
máris ott áll, hogy nincs tovább.
Ahogy dobog bennem a láb,
és kihagy, hogy nyomon vagyok,
egyszer csak megrázza magát,
s teljes fényében fölragyog.
Ahogy mintha adok-kapok,
s nem fájna, hogy ostobaság,
az a csúcs, hogy eljátssza, hogy,
hogy én ütöttem akkorát.
Ahogy az egész rajtam át,
és folyton beleakadok.
AHOGY A PERCEK IS
Ahogy a percek is meghosszabbodnak
s nem fér bele a hatvan egy órába,
ahogy elmúlik egy hét vagy egy hónap,
s mintha a nap mindig ugyanott állna.
Ahogy nyolcvan, kilencven centit lépsz, de
amúgy ötvenet, hatvanat haladsz csak,
ahogy ujjongsz, hogy mögötted a vége,
de egy sóhajtás szárnya is agyoncsap.
Ahogy szökik és bekerít a messze,
s az öröklét feszeng a pillanatban,
ahogy egy csillag önmagába esve
utoljára a végtelenbe villan.
AHOGY A ROZSDA ESZI MEG
Talán idő kell nem erő
s magától megindul a hegy
jönnek a lenyelt levelek
kővé lesz megint ami kő
talán csak egy szeges cipő
bot hátizsák meg a hited
s az kell hozzá hogy megteszed
ami mégis megtehető
talán csak annyi a jövő
hogy percről percre közelebb
s ha elveszted a fejedet
a távolság nagyobbra nő
talán úgy is legyőzhető
ahogy a rozsda eszi meg.
AMÍG
Szívdobbanásnyi ideig,
addig sem, csak amíg a szív
a nyomás és szívás között
megáll, amíg a tűszúrás
érzete eljut az agyig,
az ismeretlen sáv, holtpont,
a köztes idő
karcán engedtem el,
kívül a tudatos világ
határán, választottaknak
derengő tartományban,
ahová ő se látott
akkor, csak berontott
csattogó patákkal,
fegyvert, sisakot villogtatva
nyomult utánam, hátráló után,
haddá sötétült országa előtt
hanyattvágódni, szétterülni,
kardélű fűvé hegyesedni
kényszerített, megfeszült bennem,
mint atya a tékozló fiúban,
ki megadtam magam
szívdobbanásnyi ideig,
addig sem, csak amíg a szív
a nyomás és szívás között
megáll, amíg a tűszúrás
érzete eljut az agyig.
ÁLLNAK AZ IDŐK A HEGYEN
Mint mikor teljesen kiég
s végleges lesz a végtelen
állnak az idők a hegyen
mint rezzenetlen tollpihék
nyitott az ég de semmi kék
nem mozdul meg árnyéka sem
csak a százegynéhány elem
keresi egyszervolt helyét
csak a jéggé dermedt igék
szakadnak át a nyelveken
tüdővé horpad a jelen
porhüvellyé a messzeség
s mint aki abból is kilép
ragyog már tér- s időtelen
ÁLLUNK A VILÁG KÖZEPÉN
Elszalad ami esemény
de úgy tesz mint aki marad
kihordjuk az asztalokat
s a folyosó is csupa fény
állunk a világ közepén
kisüthetünk akár a nap
de üresek a poharak
és ez is csak egy költemény
van a valóság s van a tény
a köztes űr a gondolat
ordítozunk hát nagyokat
aki hangos az a legény
és senki sincsen a helyén
csak a szótárban a szavak.
BÁRMIKOR SZÓLÍTHATNAK
Romlanak az esélyek. Visszajátszott
előszobákban félhomályunk.
Bármikor szólíthatnak. Nagykabátok
felhőiben villog a hátunk.
Idegen, ki belül van. Ajtórések
köszörűje élezi arcát.
Hallgatag, aki kijön. A beszédet
állati ösztönök takarják.
Talán még elmehetnénk. Ami történt
elintézhetnénk önmagunkban.
Erre gondolunk folyvást. S mintha önként
maradnánk, jövőnk összeroppan.
BEZÁRTAM AJTÓT, ABLAKOT 
Félek, mert már nem szeretek,
létezem csak, mint a kövek.
Egy bombához több a közöm,
mint ahhoz, ki visszaköszön.
Befelé nézek, mint a fa,
ha nincs lombja, nincs madara.
Jó órám is farkasverem,
kapni akarok, adni nem.
Mindörökké magam vagyok,
mint te, aki elolvasod.
Mennék feléd, jönnél ide,
de nem mozdul meg senki se.
Körbeér a történelem,
forog tovább a félelem.
Bezártam ajtót, ablakot,
nem hiányzom, ha meghalok.
Megölelnek az elemek,
mert megint minden lehetek.
És elindulok, mint a vak,
hogy újra megtaláljalak.
BOLDOGSÁG DAL 
Eljön a napja, meglásd,
tán észre sem veszed,
csak sokkal szebben süt rád,
csak mindenki szeret.
Nem tudod, mitől van,
egyszer csak énekelsz,
s nevetsz, mert a dallam
arról szól, hogy szeretsz.
Sétafikálsz az utcán,
s mindig jön egy barát,
és ha a kedved fogytán,
ő énekel tovább.
Szomorú vagy, magad vagy,
és úgy érzed, dől a ház,
egyszer csak kopogtatnak,
s ott áll, akire vársz.
A boldogság egy hajszál,
egy szó, egy mozdulat,
Csak mozdulj meg, csak szólj már,
csak el ne hagyd magad!
Fenyvesi Béla & Bertók László - Boldogság dal
Link
CSÖPÖG AZ IDŐBŐL A MÉZ
Egy hajszálon függ az egész
csak percről percre nehezebb
játszik a térrel a tömeg
csöpög az időből a méz
ott a mese ahol a kéz
megírják a recepteket
nyeli az óceánt a csepp
magáig ér a tengerész
magasabb körben semmi vész
a világ csakis lendület
mindörökké tart ami megy
az a való ami nehéz
áll a pillanat mint a kés
nőnek a zsebben a kövek
EGYENESEK
Szeretem az egyeneseket:
a bordázott vasúti sínpárt,
ahogy az égnek nekiered
legyűrve a görbeség kínját,
a sorba tűzdelt villanyoszlopok
hetykeségét a falun végig,
ahogy a kusza ágakhoz szokott
szemek összhangját kicserélik,
a messzi nyárfákat, a táj
szélbontó fésű-fogait,
a csillagokig nyújtózó sugárt,
ha szemembe támaszkodik,
és az egyenes tekintetet,
a finom huzalt két szem között,
ahogy feszül, ragyog vagy megremeg,
de mindig összeköt,
s a szép egyenes szavakat,
pántjait minden közösségnek,
ahogy erejük ránk tapad,
s nagy útjaink is összeérnek,
és a merészen egyenesre
csavarodott gerinceket,
ahogy csupaszon égig érve
igent vagy nemet intenek.
EGYSZERŰBB VOLNA
Okosabb egy szál gyertyát gyújtani,
mint átkozni a nagy sötétséget,
jut eszembe a higgadt kínai
mondás, hogy megint gödörbe lépek,
és a számon van már, hogy azért ezt
nem vártam volna, s rohannék neki
fejjel, ököllel, ha ennyit érek,
úgy ne akarjon velem játszani,
ki is? így adná tudtul valaki,
hogy nem tart méltó ellenfelének?
vagy én hibázom el? de veszteni
könnyebb, ha azt mondom rá, hogy végzet?
miért örülök a piciny fénynek,
ha egyszerűbb volna ordítani?
EGYÜTT ÉLNI FÁJDALOM
Együtt élni fájdalom,
hallgatni mintha, mintha nem,
tudni, hogy más is, sőt, nagyon,
s csak a halott esélytelen.
Bár azt is ki? Mindig van egy,
vagy több is (közelben is), aki
szerencsétlenebb, betegebb,
jogosultabb ordítani.
Vagy nincsen? Mindenki maga
szenvedi, éli meg, ahogy
mindenség pora, sava
testből, lélekből kimozog?
ELEVEN FESZÜLET
Csontig vetkőztem, beengedtelek
bordáim közé, lásd magad,
s mondtam, csak mondtam, már nem is neked,
hogy te is milyen messze vagy,
s hogy még messzebb a szép szavak,
s hogy nincs tovább, de mint holt kráterek
torkába, még besüt a nap,
hogy jobban lássam, ami elveszett,
s te, mint ki múzeumban lépeget,
mustrálgattad a csontokat,
elképzelted, hogy te a föld felett,
én meg máris a föld alatt,
s mikor magadra hagytalak,
néztél rám, mint eleven feszület.
ELMENNI KEVÉS, ITT MARADNI SOK
Nemes Nagy Ágnesnek
Mint a szemét a föld lágy részein,
összegyűlnek a hülyeségeim.
Forgolódom, hogy ne süsse a nap,
de árnyékból is föltámad a szag.
Ami állat volt bennem valaha,
kifeszül rám a végleges ruha.
Boldog lehetnék, mint a többiek,
de kerülgettem csak a ketrecet.
Kintről befelé, bentről kifele,
odaát sem szólt szebben a zene.
Építettem a végtelen falat,
és álmodoztam, mint aki szabad.
Mindig behorpadt az ég valahol,
én elhittem, hogy jön az egy akol.
Szerettem volna szeretteimet,
de nem hagytam, hogy megszeressenek.
Elfogadott az erősebb csapat,
s nem tartottam be a szabályokat.
Megközelített egy nő, egy gyerek,
de kiderült, hogy csodák nincsenek.
Tágul tovább a világegyetem,
nehéz lettem, mint szamár a hegyen.
Lábamnak égig ér a gyökere,
kocsimnak nincsen ki a kereke.
Elmenni kevés, itt maradni sok,
emberré az tesz, ha megszólalok.
Egyedül vagyok, ez végső szavam,
mint akinek még egy tölténye van.
És annyi joga újra kezdeni,
hogy önmagát is agyonlőheti.
ÉLETED ÁRÁN
Megkapaszkodni valamiben,
megfoghatóban, elhihetőben,
annyira csak,
hogy egymáshoz feszülő ujjaid
visszaszóljanak,
bőröd villáma szíven üssön:
még, még te vagy,
benne, de te! hogy körülötted
megperdüljön, mert megakad,
megzavarodik: mégse lenne
tökéletes a folyamat?
hogy a tölcsérből felüvöltsön
a protestáló pillanat,
a halandó különvaló,
aki elhitte, hogy szabad, -
annyira csak,
hogy életed árán megjegyezze
halálodat.
ÉS SEMMIT SEM AKAR, CSAK ÁT
Most így ír verset, hogyha ír.
És fél, mert vádolja magát.
És egyre több lesz a papír.
S ugyanaz marad a világ.
És semmit sem akar, csak át.
Csak úton lenni, mint a hír.
Egy kis sót, egy kis paprikát.
S hogy ne ússzon rajta a zsír.
Aztán úgy is jön a radír.
Kinyitanak a patikák.
Az mar nagyobbat, aki bír.
Az jajgat, akit húz az ág.
S milyen kevés, amit bevált.
Mily égető arcán a pír.
FÖLÉR A LÉLEKIG 
Ha kimerülnek tartalékai,
vergődik a test a lélek szerint,
szeretne megint hasonlítani,
régi tükörbe vigyázva tekint.
Titkos utakon furcsán megszalad,
árnyékát méri, fölágaskodik,
elképzel égig érő falakat,
és szomorú, amikor hazudik.
Gyanús neszekre gyertyát gyújtogat,
lopva nézi a villanykapcsolót,
parányi csillagokban megakad,
s magyarázkodik, hogy csak álmodott.
Példákat keres, s nem leli magát,
hát az se, ez se, egy minta se jó,
ha verset ír, a ríme nagykabát,
de megijed, mert nem esik a hó.
A lendület a kályháig viszi,
ott bűntudata lesz, szégyenkezik,
s mikor megpróbálja, már nem hiszi,
hogy térdelve fölér a lélekig.
FÖLD ÉS ÉG
Vitorla csobban a kékben.
Hallani: megfordul a nap.
maga körül. A sugarak
- ég és föld tolózárai -
fémesen egymásba siklanak.
Boldog vagyok. Mint a berepülő
pilóta zuhanás előtt.
Vagy mint az őslétbe merülő
sejt és sejtelme: az ember.
Az öröklétsalak.
HALOTTAK NAPJA
Halottak napja: visszapillantó tükör,
vizsgája szemnek, emberségnek,
akiket te mutatsz,
azok már nem előznek.
Sebességük fűszálak élein,
porszemeken cikázik,
arcuk
csontok roncsaiban ázik.
Mértanuk pontjai között
a közúti szabályok
érvénytelenek,
életünkre igazolások.
Meghívás nélkül jelen vannak
kanyarokban, mozdulatokban,
tekintetük, mint jelzőlámpa
bennünk villan.
Tükörbe nézünk, megalázkodunk,
mindnyájan fehér bárányok vagyunk,
virágot hintünk az útra,
fejünkre hamut,
miközben őket ünnepeljük,
azaz magunkat ünnepeljük,
hisz nincsen visszaút.
Krizantémok a temetői buszon, 
fejem körül virágok,
glória, mennyei kalap,
harmattal áldott.
Fehér lobogókkal a város
kiözönlik a kapukon,
mindenki megadta magát,
nem villog szurony.
Csak az évek, a nyavalyák
szűkülő sorfala vigyáz,
dércsípte árnyékuk felett
siránkoznak a fák,
megállók vasa, csonka keresztek
tükörképe szalad.
Arcom mögött a Tejút mozdulását,
köszöntöm halottaimat:
Nagyanyámat, Katona Juliannát,
s a másikat, Farkas Katalint.
Friss fakereszt ablaka mögül
nagybátyám még némán visszaint.
Aztán újra a sejtek szava.
Ülök a buszban, térdemen fiam.
Körben a téboly tűzkarikái.
Halottak napja van.
HA UTÁNA CSAK AZ ÜRESSÉG
Ha utána csak az üresség,
mire föl az égen a festék?
Ha nem tudni, hogy van-e vége,
számít-e az, hogy jössz-e, mégy-e?
Ha annyi csak, hogy porból porba,
miért köhög benned a bolha?
Ha nyilvánvaló, hogy becsapnak,
minek a lóba annyi abrak?
Ha semmi sincs, mi visszatartson,
honnan a csönd a túlsó parton?
Ha letetted a fegyvert, zászlót,
ki mondana, miféle zárszót?
HOGY BELEHALT, AZ HOVA VISZ?
Ha ölébe hullik, nem is.
Csak tapogatja, vacakol.
Mintha minden ujja hamis.
Mint aki elfeledte, hol.
Alig jut szóhoz, hogyha szól.
De amit mond, abba se hisz.
Úgy fekszik le, hogy csomagol.
Úgy ébred föl, hogy csupa víz.
Hogy belehalt, az hova visz?
Meddig ér a saját pokol?
Egy korty nyál? Vagy egy korty kumisz?
Semmi más, csak protokoll?
S most tényleg övé, hogyha jól?
Most nem neki szól a fityisz?
HOMOKÓRA
Vizes homok. Először az agyában.
Az agy alsó, hátsó részében. Aztán
a nyakában, a vállában, a karjaiban.
Ahogy megszorul, lefolyik, nehezedik
a lábaiban. Ahogy hirtelen
megfordítja valaki, s csorogni kezd
visszafelé. Újra meg újra.
Nem csupán átélni, mérni is
az időt! Kinek? A homokóra akarja
tudni, hogy mennyi? Mi mennyi?
A derekában meg a nyakában mindig
megakad. Oldalra folyik. Olyankor
mintha más nézné. Más is megnézné.
Kicsoda? Valaki, aki le-ledől pihenni,
de merőlegesen nem lát? Azelőtt
nem zavarták a dimenziók. Tényleg,
ebben a viszonylatban hány van?
Hány azon kívül? Mindegyikben
mutatni kell majd? Mit?
HÓBÓL A LÁBNYOM
Akkor szabadna verset írni,
ha nem lehet már verset írni,
nyüszítve, mint az isten öccse,
mert jobb világhoz volna kedve,
szaladva, mint a sebzett állat,
neki a vadász puskájának,
lerogyva, mint a győztes ember,
tele a kétes győzelemmel,
mintha feltöltött folyó medre
nézne a könnyező egekre,
mintha az ég lakott föld volna,
s a föld ennek a halott holdja,
mintha örökké kő zuhogna
a világnál is mélyebb kútba,
el se fogyna, és meg se telne,
de mindig erre törekedne,
mintha akkor se verset írna,
csak nézne a fehér papírra,
amíg, mint a hóból a lábnyom,
vers sajog át a valóságon.
INTÉS
A föld, ezer év délibábja
ráfonódik népem nyakára,
és szívja vérét, fojtogatja.
Ó jaj bekapja, nézd, bekapja.
Dózsa előtt, s utána hányan
buktak el vérszomjas porában,
akik érte rohantak harcba.
Bekapta őket, mind bekapta.
Ma menekül, kit visz a lába
városba: gyárba, iskolába.
Nem érte, ma előle futnak,
míg végére érnek az útnak.
De kit köt tenyérnyi darabja,
azt torkon kapja, fojtogatja.
Szívja a vért, szívja a könnyet.
Ó mivé tettétek a földet.
Ma átok lett minden göröngye.
Jajszó tapad ma minden rögre.
És mindez még nem elég néki...
Népem, szólj rá! szavadat érti.
Ti emberevő vad kufárok,
akik miatt a föld ma átok,
vigyázzatok: a nép szavára
a föld bekapja, aki bántja.
Vése, 1955.
JÉGVIRÁG
Kristályos páfránylevelekké
rendeződik a pára,
mintha egy művész festegetné
a vonat ablakára.
Összeszűkül a világ füstös
fülkévé, három asszony
bontogatja hanggá ezüstös
csendjét, hogy meg ne fagyjon.
Piacra megy az egyik, hagymát
árulni, most van ára.
A másik, fia lakodalmát
intézni megy Atádra...
Fütyölnek ők a jégvirágra,
kedvüket tornyosítják.
Észrevétlen a te orcádra
is kiperdül a vígság.
Úgy érzed, hogy nevetni kéne,
hisz nem szűkűl, de itt van
az áttetsző világ egésze
atomnyi mosolyokban.
Kifeslik mind, mi érték, élet,
és rácsillog a fagyra,
tükrözve a való egészet
egy ügyes pillanatra.
Hirdetve, hogy emberrel szép csak
a tavasz, nyár, az ősz is,
s a jégvirágos vonatablak
JÓT IS AKARHAT
Mit tud meg rólad, megtudhat-e valami fontosat,
aki észreveszi, hogy összeomoltál, hogy
nagy bajban vagy? Meg akar-e tudni bármit is, netán
azzal a szándékkal, hogy most rögtön (vagy később)
ártson neked? Vagy csak a ,,nézd meg... és menj
tovább" spontán érzékelője villan föl a szemében,
miközben nem lép rád, nem rúg beléd, de jelzi, hogy
meglátott, s hogy még a pokolban is (ahová ő megy)
jobb (legalábbis neki), mint ez itt? Mitől
gyullad meg a tapló, hozza izzásba a lelket,
s pillantod meg magadat a tükörben, úgy tűnik,
utólag és homályosan csak, tehát nem tudhatod, hogy
akkora-e a baj, amekkorának érzed (gondolod), vagy
amekkorára emlékezel, esetleg amekkorának
elképzeled, hogy lehetne? Azt sem, hogy mennyi
látszik belőle, annyi-e, amennyi valójában, annyi-e,
amennyi szerinted, vagy annyi amennyinek kívülről,
ki-ki a saját szemével, fülével, orrával, nyelvével,
ujjaival érzékeli, agyával felfogja, fantáziájával
becsomagolja? Bizonyos lehetsz-e benne, hogy
nem torzít a tükör, s hogy mint a messzi csillagok
fénye, nem évezredekkel (-milliókkal?) ezelőtti
állapotról tudósít-e, amelyre legfeljebb a génjeid
emlékeznek? Miért takarod le, akarod elzárni
(magad elől is), ha néha már azt a gyógyszert is
elfelejted bevenni, amelyiket azért szedsz, hogy a
gyógyszereket el ne felejtsd bevenni, ha körülírsz,
lefetyelsz az egyenes beszéd helyett, ha tapogatod,
simogatod, szelídítgeted csak a... mit is? (A
többi embert? Azt az egyet, aki még hagyja? A
kikerülhetetlent?) Miért, hogy eszedbe se jut, hogy
jót is akarhat, segíteni is akarhat, aki észrevett, s
belülre került, mielőtt becsukódtál volna előtte,
s hogy a menekülés, a titkolózás, a szégyenkezés,
a sírás-rívás helyett köszönteni kellene, hellyel
kínálni, s megkérdezni tőle, hogy hogy van?
KAZALBAN A TŰT
(1)
Hiú bölcsesség
rájönni, hogy az égen
kevés a festék.
(2)
Ne akarj gyorsan
célba érni, az úthoz
lábad s jogod van.
(3)
Öleled a fát,
s mérgelődsz, hogy egyedül
sosem éred át?
(4)
Kicserélsz egy-egy
csavart, s azt képzeled, hogy
nélküled nem megy?
(5)
A hebehurgya
meg is eszi a tésztát,
mire meggyúrja.
(6)
Miért egyszerűbb
félni, mint megkeresni
kazalban a tűt?
(7)
A lelket nem stressz,
saját súlya nyomja szét,
mikor üres lesz.
(8)
A végtelenbe
mégy folyton, s jó ha eljutsz
megint a kertbe.
(9)
Amit két szóval,
pláne eggyel elmondhatsz,
maradjon sóhaj.
KÉT SZÓ KÖZÖTT AZ EGYENES
A homályos tükrön a karc
marad utoljára a vers
két szó között az egyenes
a hirtelen emberi arc
a mozdulat hogy megfizetsz
s hogy orra-szája csupa hab
hogy nem mondhatsz csak igazat
és ez az igaz ami lesz
a rímek és a vonalak
a vágások fölött a heg
hogy a kettő az egy meg egy
és hogy valamennyi te vagy
marad a hátha s a lehet
a ránc ritmusában a dac
mindig több mint amit mutatsz
a legnehezebb ami megy
de soha semmi biztosat
csak hogy üveg és hogy reped
a benne van mert elveszett
az itt a világ hol a nap
s a mennyi pára és szöveg
ármánykodások áhítat
s hogy mind mulandó képe csak
minden órával közelebb
KICSÚSZIK A KEZEDBŐL A KEZED
Elmúlt az ünnep, s mint akinek
nem jöttek meg a vendégei,
fölteszed az új teavizet,
hogy legyen miért begyújtani,
megáll a ház előtt valaki,
akkora a csönd, hogy kireped,
s mintha belőled csapódna ki,
homlokon üt az ablaküveg,
kicsúszik a kezedből kezed,
csak azt fogod keményen, ami
magától is marad, aminek
beléd szakadtak fullánkjai,
topogsz, hogy történjen valami,
s rettegsz, hogy ez után mi jöhet.
KÖNYÖRGÉS MÉLTÓ KERESZTÉRT
Kondor Béla: Pléh Krisztus című képére
Atyám nem férek a keresztre
csak útban feléd összeesve
csak repüléshez rugaszkodván
vállamhoz szegve törött orcám
csak hajlott térddel ájulóban
ha már nem vagyok aki voltam.
Atyám ne vígy a kísértésbe
miért hagytál el mondd mi végre
felkészültem kínra halálra
vagyok országod hű királya
mért növesztettél ekkorára
ács fiát ácsok csúfságára?
Tudom könnyebb volt fölcipelnem
de ne dolgoztass magad ellen
én keringek már minden fában
hadd nyújtsam ki bennük a lábam
nőjön nagyra ki vállal téged
küldj rá erősebb ellenséget.
Engem a hiány égbe röptet
ők a nagy szárnnyal söprögetnek
méricskélik szégyenem hosszát
gerincük hozzá igazítják
Pilátushoz mérik az embert
jaj Atyám adj méltó keresztet!
-
LENN A FÖLDÖN A SZÓ
Lenn a földön a szó,
december van, esik,
hazudni volna jó,
röpülni egy kicsit.
Azt mondani, rigó
s lehajolni megint,
egy bújó, egy hunyó,
és se bent, és se kint.
Azt gondolni, talán,
és hogy akkor mozog,
s mert csak nő a hiány,
ásítani nagyot.
Azt hinni, hogy galamb,
megsül és berepül,
s ami jön, nem harang,
csak addigra kihűl.
Érezni, hogy halál,
lesni alóla ki,
látni, hogy megtalál,
mert nehezebb neki.
Lebegni, mint pehely,
mely akkor is kizár,
várni, hogy jöjjön el,
mint tavaszi madár.
Dobbal készülni rá,
zenét a földbe is,
túlélni, mondaná,
aki abban se hisz.
Temetni a csodát,
vermelni a jeget,
nézni, hogyan megy át
fénybe az üzenet.
Szó nélkül fogni fel,
tér nélkül vallani,
sohasem múlik el,
csak lesz mit mondani.
MEGINT MINDEN LEHETEK...
Félek, mert már nem szeretek,
létezem csak, mint a kövek.
Egy bombához több a közöm,
mint ahhoz, ki visszaköszön.
Befelé nézek, mint a fa,
ha nincs lombja, nincs madara.
Jó órám is farkasverem,
kapni akarok, adni nem.
Mindörökké magam vagyok,
mint te, aki elolvasod.
Mennék feléd, jönnél ide,
de nem mozdul meg senki se.
Körbeér a történelem,
forog tovább a félelem.
Bezártam ajtót, ablakot,
nem hiányzom, ha meghalok.
Megölelnek az elemek,
mert megint minden lehetek.
És elindulok, mint a vak,
hogy újra megtaláljalak.
MEGÍRJUK A SZÉP, RÉGI VERSEKET
Beszakadtak az őszi tölgyesek
mint egy vezércikk, magányos a táj,
erdő mélyéről nézem az eget,
sorok között is mozdul a határ,
belátható lesz minden, ami fáj,
megírjuk a szép, régi verseket,
s míg a lap alján köröz a madár,
sírni vagy lőni egyaránt lehet,
de éjjel apró hirdetéseket,
csillagokat nyit fölénk a homály,
költemény lesz, hogy csodák nincsenek,
aki nem csügged, az hazatalál,
hogy a temetőkapun is az áll,
nem fejeződött be, csak vége lett.
A MEGVÁLTÓ ZENE
Furulyád néma világűrében,
ahol most lyuk van, volt az éden.
Végleg elveszett, mért tagadnád,
zsebedben barna almacsutkák.
Zeneszó helyett vízszintesen
siklott az űrben minden isten,
vasárnap volt, vasárnap délután.
Árnyék villámlott át a furulyán,
kivágódott egy ablak, így esett,
mindig így esett, függőlegesek
kései nyomán bezuhant a fény,
és megvakultál, és nem volt remény,
de akkor, mint az élet szelleme
kiszökött, szólt a megváltó zene.
MI A FONTOSABB?
Én mindig azt festem
amit élek.
Egry József
Mi a fontosabb? megfelelni
valamely képnek, amelyen
mintha én volnék, ahogy messzi
távolságot belát a szem,
s árkon-bokron át oda menni?
Mi a fontosabb? kapkolódva
tükörnek állni, amikor
minden ember önmaga foglya,
valamely kép után lohol,
s néz, mintha most megfogta volna?
Mi a fontosabb? ami éppen
átfolyik rajtam, mintha a
lét vize folyna a mesében,
mintha a mindenség maga,
s emlék csak, amikor megérzem?
Mi a fontosabb? elsimulni
az egészben esélytelen,
hogy aki szándékosan hull ki,
mindörökké benne legyen,
s bentről se tudjon visszabújni?
Mi a fontosabb? ami nincsen
és sohasem lesz, de ami
ott ficánkol minden kilincsen,
míg le nem nyomja valaki,
s eltűnődik, hogy mibe higgyen?
Mi a fontosabb? élni mélyen
egyetlen képet, ami van,
mint Szent Kristóf a parti fényben,
vinni a fiút magasan,
s elmerülni, hogy odaérjen?
MIKOR MÁR SZEREP S IDŐ NEM VÉD
Jó, akkor a túloldaláról,
ahogy a mező zöldbe táncol,
forog lüktet, övét kibontja,
s száll a világ, a tüzes szoknya.
Jó, akkor arról, mennyi jó volt,
szerelem, iga, munka, hóbort,
rab lenni, ha mindenkin lánc van,
megbújni, mint drótban az áram.
Jó, akkor arról, mennyi jó van,
nagyot nyújtózni ágyban, szóban,
mikor már szerep s idő nem véd,
eljátszani, mit sohasem még.
MI MARAD MEG?
Ruhaszárító kötelek,
zsíros edények mértanában
mi marad meg a szerelemből?
Ha majd foltozott álmainkat,
lelkünk minden fehérneműjét
idegeinkre teregetjük,
mi marad meg a szerelemből?
Ha majd külön kis lábasunkban
sütjük-főzzük ehetetlenre
régi vágyaink maradékát,
mi marad meg a szerelemből?
Ha majd a megszokott ruhákat
vesszük magunkra reggelente,
s meztelenséget látunk mégis,
hogyha egymás szemébe nézünk,
mi marad meg a szerelemből?
Ha majd ízetlen lesz az étel,
mert láthatatlan nyílvesszőkkel
átlózzuk be az asztal lapját,
mi marad meg a szerelemből?
Mi marad meg a szerelemből?
NAGYANYÁM
Aszaltszilva arcú,
görbült nagyanyám,
decemberi varjú
vén gesztenyefán,
hócsillagos télben
lelsz-e még magot?
Látsz-e hulló égen
néha szép napot?
Lelkedet a vállad
azért tartja csak,
hogy a vesző vágyak
arra hulljanak?
Vagy fel tudsz még szállni,
ha a föld nehéz?
Szemed csendje nyári
mezőket idéz:
Búzavirág-fényű
reggelek tüzét,
érett zizzenésű
élet örömét,
szikár nagyapámat
friss tarló fölött,
derekán a nyárnak,
aki megszökött.
De messziről jöttél
dűlőutakon.
Elmaradt négy testvér,
egy tucat rokon.
És most itt kucorgol
eres küszöbön,
ajkad imát mormol,
lesed, hátha jön
nagyapa a csöndből
hulló égen át,
ellopni a földről
árva asszonyát.
NEM ÉRTETTE
Mikor a zsákot is kirázta,
és a homokot átpörgette
görnyedő ujjai között,
a hegytetőn már szétterült a hold.
A torony árnyéka, mint az abroncs,
alatta házak, emberek,
őszinte bokrok, okos állatok,
őrködők, alvók, élvezkedők,
belül minden, és minden végleges.
Állt az üres zsák és a hold előtt,
s nem értette, hogy hol vétette el,
hogy senkinek sem hiányzik, amit...
Nézte saját árnyékát, emlékeit,
levetett göncét, vasalt városát,
és mint előbb a zsákot, hozzáfogott
kifordítani önmagát.
NEM A SZENVEDÉLY, NEM AZ INDULAT
Nem a szenvedély, nem az indulat,
csak mert elfogytak benned a szavak,
s a túlfolyó, a sose végleges
szájból kicsusszan, hogy sem az, sem ez.
S fülelsz, mint akit hallgat valaki,
hogy akkor mit kell mért választani,
hová a nincsben a biztos irány,
ha minden minden, csak a semmi hány?
S indulsz, mert menni, s annyi munka van,
tördeled, fested, bütykölöd hogyan,
alul sírt ásol, föléje eget,
középen meghalsz, de nincs felelet.
ÖRÖKKÉ
Megállt egy tiszta arc,
nem méri az időt.
Csak süt, csak bombáz, mint a Nap
a teremtés előtt.
Tenger színén, óvóhelyen
újszülött sejtek riadoznak.
Ki szólt? - kérdezem. Nevet adok.
Nevezlek Kankalinnak.
Így teremtődik a világ?
Feszül minden tagom.
Alkalmas ez a bolygó? Nem felelsz.
Szemedben mosakodom.
Benépesítjük! Így - az ember.
Én meg, lásd, eltűröm,
hogy kijelöltél, beprogramoztál,
ragyogsz át az Űrön.
Micsoda erő kellene
hozzád röpítenem magam?
Évezredeken, fényéveken,
mágneses téren át, zajtalan.
Tisztaságod erőterébe
növényi-tisztán jutni be,
megállítanom az időt
milyen sebesség kellene?
Fogadnál-e? Vasak között
lélegzem fényedet.
Akarom, hogy így maradj, itt állj!
Megsemmisítelek.
Legyél égitest, tiszta arc,
penge a fában, Kankalin.
Cipellek örökké, mint mércét,
mint Ábel emlékét Kain.
PLATÓN BENÉZ AZ ABLAKON
A visszavert fény évszaka,
Platón benéz az ablakon,
kezében ásó és kapa,
csodálkozik, hogy itt lakom.
Mondanám, hogy rögtön megyek,
lehetnék még jó asztalos,
de megbénít a döbbenet,
silány tükörré foncsoroz.
Mondanám, hogy nem én vagyok,
bűnössé tett a félelem,
hátam mögött a lét dadog,
előttem a történelem.
Mondanám, hogy nincsen remény,
hogy maholnap ötven leszek,
s ami árnyékból költemény,
a valóságban egyszeregy.
Mondanám, hogy akkor mi van,
miért jobb, aki boldogabb,
s ha a varázs anyagtalan,
mire emlékszik az anyag?
Mondanám, hogy egyébiránt,
hogy vártam már, hogy jónapot,
de minden sorvég rímbe ránt,
csak hazudnék, csak hallgatok.
REGGEL MÉG OLYAN HOSSZÚ A NAP
Reggel még olyan hosszú a nap,
akkor is nyúlik, ha elszakad.
Fogod a végét, megengeded,
akármit játszol, jár a kezed.
Délben már olyan magas az ég,
berogyna, ha nem feszítenéd.
Lyuggatod, fested, fosztogatod,
azt képzeled, hogy azért van ott.
Este, ha marad este, rövid.
Állsz a fal előtt, nézed, hogy így?
Nélküled minden? Semmi? Szavak?
Megcsíped magad... Nem is te vagy?
A SAJÁT KÁRÁN SEM TANUL
Merthogy akkora legalul,
örökké lyukas, ami fönt.
Kifordul, zuhog, beszorul.
Hízik a kagylóban a gyöngy.
Merthogy előbb-utóbb kiönt,
ha megáll, helyben is gurul.
Kis vödrökben gyűlik a csönd,
nagy cseppekben fürdik az Úr.
Merthogy keresi konokul,
ez is különb, az is különb.
Mint mikor valamennyi húr,
s azt játssza, hogy a zene dönt.
S merthogy mind nyer pici előnyt,
a saját kárán sem tanul.
SÍRNI SZERETNÉNK, MINT AZ EMBEREK
Majd megjöttök, hogy melegedjetek,
levetitek a fagyos maskarát,
nem firtatjátok többé, ki a szebb,
ki a gonoszabb, ki az ostobább,
a legnagyobb bűnös is megbocsát,
és nem érti, hogy mitől van meleg,
állati szag tölti be a szobát,
sírni szeretnénk, mint az emberek,
majd megtaláljuk, ami elveszett,
mert mindenki elveszti önmagát,
végtelenben dobogó egyszeregy,
folyamatos lesz megint a világ,
majd nézzük egymást, mint a katonák,
akik túlélték, amit nem lehet.
SORRÓL SORRA RÖPPEN A TÁJ
Kis semmi versek, elhaló
lidérc, sivatagi folyó,
törött óralap, csupasz ág
magára rímelő világ.
Csak a fölötte néma rés,
a hiány lüktet, mint a kéz,
a messzi mag, a csonka ég
fűti a kémény tetejét.
A madár nélküli madár,
sorról sorra röppen a táj,
itt is, ott is árnyak, nyomok,
mintha rajtad múlna, ahogy.
SÖTÉTBEN NEM LÁTOK ALUDNI
1
Reggel, mikor kihunyom a szemem,
még kisfiú vagyok. De nőttem.
Akkor megmosom a fogamat,
hogy össze ne kenje az ennivalót.
Sokat eszem, hogy nagy legyek, mint apukám,
aki már nem nő, csak eszik.
A nagypapa meg összemegy. Tegnap, amikor
fölvette a nadrágját, azt mondta,
hogy hármat kell lépnie, mire elindul.
És nem tudta megmondani hirtelen a nevemet,
csak azt, hogy Balázs. Pedig a Mici néni
mindenkivel ismerkedni akar, mert őt
most vették föl az óvodába, és olyan az orra,
mint a konnektor, és most ő a mi óvó nénink.
És amikor megmondtam neki,
hogy Kruczug Balázsnak hívnak, akkorát
nevetett, hogy még a nagypapámnak is
kicsordult a könnye, pedig én
komolyan mondtam.
2
Anyukám kismama,
meg gyesen van.
A hugit neveli, aki még
egyik nevét sem tudja, így
nem jár óvodába.
Anyu először lenyelte,
azután kiszülte. De anyukámnak
rendes állása is van, csak elfelejti.
És a fizetése is úgy elmarad
a másokétól, mint Makó a Jeruzsálemtől.
Ezt a nagypapa mondta. Én meg
azt mondtam az anyunak, ha megnövök,
majd én is gyesre megyek,
és otthon lakom, mert otthon a legjobb.
Csak azt nem tudom még, hogy akkor
hol fog lakni az anyu, a hugi meg az apu.
3
Apukám kisember, mindig dolgozik.
Meg otthon is. Így nem ér rá
velem játszani. De azt mondta, ha a
nagydolgomat most már ügyesen elvégzem,
akkor eljön értem az oviba,
és elvisz a nagymamámhoz a Trabanttal,
aki öreg már, de nem látszik rajta, mert ráér,
és játszik velem, és süt nekem palacsintát.
És szidja az aput, hogy olyan teszetusza
meg ügyefogyott. Mert a Pali bácsi például,
akitől a Trabantot vettük, most cserélte ki
a Ladáját japán autóra. Pedig nem dolgozik
semmit, csak vezető. Mondtam is apukámnak,
hogyha megnövök, nekem Mercédeszem lesz,
és majd én is elviszem hozzájuk a kisfiamat,
csak azt nem tudom még,
ha nem lesz kisfiam, akkor ő
kinek a nagypapája lesz.
4
Mi kisvárosban lakunk, ami nagy.
Rengeteg a ház, a néni meg a bácsi.
De ha jó az idő, akkor
minden utcában süt a nap.
Csak az nincs sose, ami van,
de még sincs. Ezért ideges az anyu,
az apu, a nagymama, a nagypapa.
És én is ideges vagyok.
Amikor az oviban lefekszünk,
mindig kidugom a lábam
a takaró alól
és megsétáltatom. Este meg
nézzük a tévét, és látjuk, hogy
elrepülnek a gólyák, pedig nem igaz,
hogy azért, mert elfogytak a békák.
És az sem, hogy azért kevés a gyerek,
mert a gólya hozza. Ezt a nagymamám
mondta, amikor a férfikacsát levágta
és én megsajnáltam a feleségeit.
Akkor azt mondtam a nagymamámnak,
hogy én tudom,
hogy a hagyma a kertben
úgy nő ki a földből,
hogy vannak gyökerei,
azokkal aztán fölhúzkodja magát.
5
Magyarország kis ország. Ezt az óvó néni
mondta, s hogy itt élnünk és halnunk kell.
A Zoli meg azt, hogy a halnunk
az egy halfajta, és a hal
vízi közlekedési eszköz, és vízi jármű
a kompót is, amivel
átkeltek a Balatonon Tihanynál, amikor
a király a juhásznak adta a fele országát
meg a fele lányát. De a Zoli
mindent összekever, mert én
mindennap látom a sok gödröt az utcánkban,
amibe a néniket meg a bácsikat
a temetőben eltemetik. És mindenki meghal.
És nem minden honvéd futballista,
de minden futballista lehet honvéd.
Ezt is a nagypapám mondta,
aki részt vett a háborúban, csak elvesztette.
És eltörtem a nagypapa tollát is,
de amikor megkérdezte, hogy miért,
azt feleltem, hogy véletlenül, ami igaz,
hiszen csak ki akartam próbálni,
hogy ha rálépek,
kijön-e a cipőm alól.
6
Én a világ szemefénye vagyok,
sötétben nem látok aludni, ezért mindig
fölkapcsolom a villanyt, ha lefekszem.
Tegnap azt álmodtam, hogy a nagypapámmal
atomgombát szedtünk, de mérges volt, így
megsemmisítettük.
És leforráztuk a többit is,
hogy legyen ennivaló.
És azt álmodtam, hogy felnőtt voltam,
és olyan erős, hogy anyukám fizetését
többször is fölemeltem. Apukámat meg
kineveztem. Ő lett a Pali bácsi. Csak
japán autót nem tudtam
kinevezni neki, mert az álmomba
jött a Zoli, és azt hazudta,
hogy ő a városi főépítész, és most
ő végzi a belvárosi építkezéseket,
és ő gyárt mindent, amit nem lehet kapni,
és ő intézi a kérvényeket
meg a többi ügyeket a hivatalokban,
és azért olyan lassan, mert nem akar
munkanélküli lenni soha.
És azért is itt van a világ közepe,
és a kör is csak egy lapos gömb.
És úgy sem halunk meg,
csak drágább lesz a szalonnacukor.
Erre én kicsikét, játszásiból
szájon vágtam. De visszaadta.
Akkor azt mondtam neki, hogy többet
nem játszom vele, mert rossz kutya,
és a kutyát azért tartják a háznál,
hogy a csontot megegye.
De ezt már nem is tudom,
hogy miért mondtam, hiszen
anyukám lekapcsolta a villanyt,
és fölébredtem.
Bertók László: Sötétben nem látok aludni - Videó
Link
TALÁN Ő AZ A MÁSIK
Illatával hizeleg, bekerítene
formáival, nyelv alá rejtett ízek
emlékeit bogozza, minden
érzékszervedet a meleg hús
öntudatlan jármába fogja,
hiúságodnak abrakot,
önzésednek előnyös teret,
gátlásaidhoz, hülyeségeidhez
gátlásosabb, ostobább közönséget,
idegesítőbb türelmet kinál,
talán ő az a másik, akit
egyikben sem találtál, aki
nézett csak a rácson át, amikor
nyitva volt minden ajtó, s benned volt még
az összes változat, talán ő az, akit
ha most elérnél s befogadnál,
örökre kioltana, hiszen
úgy vonz, hogy már taszít.
ÚGY MÉGY EL
Hol kezdődött az árulás,
a történetek Janus-arca?
Hol a jeltelen keresztutak, ahonnan
bármerre indulsz, oda sohasem?
A mézes darazsak, a szavak
veszett méhek között, a királynő
műanyag bilibe szüli
a se-méheket-se-darazsakat.
Végül semmi sem ugyanaz,
az érkezésnek háta van,
a jelenlét csak maszkabál,
és úgy mégy el, ha itt maradsz.
VAJON CSAK AZ ÖREGSÉG, AZ IDŐ?
Vajon csak az öregség, az idő?
A tetszik, nem tetszik nehézkedés?
Az agyban a felhő, testben a kő?
A szándék és a tett közötti rés?
Csak a habitus? Az én vagy nem én?
Az érzékekben a pillanatok?
A megfeszül néhány ki tudja gén,
s a meghazudtolni a látszatot?
Vagy a józan ész? Az így úgy a vég?
A mindent befedő semmi? A por?
Az, ahogy megpróbálsz repülni még,
s elszáll a perc belőled, amikor?
VALAHOGY ÁT A MÁSIK SÍNRE
Valahogy át a másik sínre,
váltó nincs, csak a gyorsulás,
lesni, hogyan csinálja más,
s mintha a lendületed vinne.
Tudni, hogy voltaképpen senki,
hiába tesz úgy, mintha ő,
s hogy közben elfogy az idő,
és megállni se már, se menni.
Valahogy addig, amíg egyszer,
magától másik sínre vált,
s nem is érzed a koppanást,
csak azt, hogy átszakad ezerrel.
VÍZSZINTESEDEM
Vízszintesedem. Ha megállok,
lefeküdnék inkább, ha leültem,
feküdnék, mintha nehéz zsákok
lapulnának a sejtjeimben,
ha fekszem mélyen, mint az Isten,
összefoglalva a világot,
szétterülnék, mint fény a vízben,
haldoklóban a dobbanások,
ha kinyújtózva eltalálok
valami partig, ami nincsen,
feszülnék, mint befagyott álmok,
minden víznél vízszintesebben,
s ha egy csillag megakad bennem,
tetőtől talpig kiviláglok.
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Bertók László |
|
|
|
|
|
Offline
