|
2020-05-26 22:30:01, kedd
|
| |
| |
SZEICZ JÁNOS DR. VERSEI
Dr. Szeicz János /Cri Amer/ : az Eötvös Loránd Tudományegyetem Szociológia szakán végzett, projektmanager Bécsben /1981. szeptember 20. - 1986./, jelenleg nyugdíjas, nyugdijasként a Medicorban dolgozott, Budapesten él.
amer blogja
Link
AKKOR ÍRJ VERSET
Amikor a lelkedet
öli az indulat,
és elvadult ösztönöd
bosszú után kutat,
amikor már a sírás
könnyekkel nem segít,
ködös ismeretlenek
mélye felé repít
a túláradó, égető harag,
akkor írhatsz verset,
mert akkor őszinte vagy.
Amikor a szívedet
szeretet borítja,
és vágyadat a lelked
már nehezen hordja,
amikor az imádba
foglalod a nevét,
és órákig szótlanul
bámulod a szemét,
szólnál, de ajkadról szó nem fakad,
akkor írjál verset,
mert akkor őszinte vagy.
AKKOR IS SZEPTEMBER
C'est en szeptembre...
e dal jár fejembe napok óta.
Becaud dalából kel az emlék,
egy párizsi ősz varázslata.
Bár szeptember volt,
még simogatott az őszi nap,
s mi álmodozva néztük, ahogy
egy levelet a szellő fölkap.
Már szeptember volt,
a tájtól éppen elköszönt a nyár, 
de a Luxembourg kert fái közt
még sétált sok szerelmes pár.
Szép szeptember volt,
fény játszott a dús kertnek ölén.
Tudtam Veled c'est beau la vie,
de sárgult már néhány levél.
Most szeptember van,
és hűvös már az őszi hajnal,
egy csodás párizsi őszre
emlékezem Becaud dalával.
ALKONY
Nézem a pihenni térő napot.
Aranyló arca bíborra változik,
sok apró felhőcsomó az égen
búcsú sugarától lángolva izzik.
A végső perc varázsát csodálom.
Az elmúlásban is sziporkázó fényt
szóró alkonyi parázs nagyságát,
s a bukásban is tökéletes lényt.
Ehhez méltó búcsúzásra vágyom!
Agyamban és szívem reaktorában
sűrített tudást és indulatot
megmutassam egy végső sugárban.
De éveimnek múló porára
visszanézve, mint csúcsot érő vándor,
látom, a megtett út meddő, rögös,
melyen nem érhetek célt alkonyatkor.
AZON A NYÁRI DÉLUTÁN
Hagytam, hogy rám simuljon az ég
azon a nyári délután
és feledtem ünnepi csendjében
létem bánatát.
Feledtem bolyongásaim, vágyam
egy otthon után,
s megalázott titkaim mélyen
magamba zártam.
Egy asszonyt néztem,
túl az ég-ködén, emlék formálta
visszfényes valót
azon a nyári délután,
és a nap megállt az égen,
hogy fénykoszorút fonjon
köré.
ÁLMODBAN MEGLÁTOGATLAK
Álmodban néha majd meglátogatlak,
mint régi jó barát jövök,
szép csendesen, léptem oly nesztelen lesz,
mint kertbe surranó ködök.
Árnyék leszek, és átölellek lágyan,
miként tájat a néma éj,
csak nézem arcodon az ifjúságod,
óvó figyelmemtől ne félj.
Míg szemedben az édes álom úszik,
én dús pilláid szép ívét
csodálom, az idő múltán tűnődve.
Nem oltja az szívem hevét.
Nézlek, amíg szépségeddel betelten
szavak nélkül tovább megyek,
reménykedem, álmodból tán fölrezzensz,
és kérsz, maradjak ott veled.
ÁLOMBÓL RIADVA 
(staccato)
Félelemtől borzasan riadok álmomból...
mint bányában, ha kialszik a lámpa,
oly kormos-sötét künn az éj.
Nyomaszt a jövőtlen jövő réme!
Az élet elhagy, mint régi ruhát
a gyorsan változó hűtlen divat,
s az emberek is oly gyorsan felednek.
Ki tegnap még komoly szavakkal
tanított és intett, néha verset írt,
holnap a feledés bugyrába merül,
pedig még él.
Félelmetes a múló idő,
s hogy mily gyorsan fogynak a barátok.
Nem a vénség rémít,
hanem a mindent ellepő magány.
Elvették munkámat, s hitemet,
most várják, agyamat lepje be a por,
peregjen rá az idő homokja,
mely múltamat és boldogságom lopja.
Dolgozva szakmai csúcsokra léptem,
gyermeket neveltem, ápoltam beteget,
akit eltemettem...
ÁRNYÉKSZERELEM
Tél topog az ablakom alatt,
Kékekkel játszó hóvilág.
Én ágyamon fekszem hanyatt,
S idézem árnyad vonalát.
A köd ráfeküdt a földre,
Hóillatú a szürke táj.
Elmém ráhajlik a csöndre,
Lelkem magánya már nem fáj.
Megfagyott, mint víz a télben,
Mint egy árva, dermedt madár,
Nyúl feléd a lila fényben,
Öleli az üres ruhád.
Nem vagy itt két éve már.
Hideg föld őriz örökre.
De lelkem mégis visszavár
Legalább egy álom-létre.
Melyben a semmit ölelem
Finoman, mint hó a tájat.
Jégkristály ez a szerelem,
Nincs tavasz, amire várhat.
Künn csikordul egy hólapát,
Elmém az álomból riad.
A zaj elűzi a csodát,
És elszáll véle édes árnyad.
Marad a csönd, a téli táj,
Az emlékbe fagyott magány,
Mely nélküled most újra fáj,
Vágyam elhal a tél fagyán.
ÁTÖLEL A MAGÁNY
Oly távol jársz,
az érintésed emlék már,
veled az élet múlott el,
s elszállt a fény,
minden remény,
szavamra most a csend felel.
A régi nyár
aranyló fénye nem ragyog,
szemed tüzével nem hevít.
Emlék ölel,
lágyan száll el,
s magányom mindent elborít.
Maradj velem,
hiszen a tél már oly közel,
gyújtsd meg még egyszer hajnalom,
emléked még
bennem úgy ég,
mint lappangó parázs halom.
Az éveim
fogynak és búcsút intenek,
csak álmaimat őrzöm meg
a papíron,
hogy maradjon
emlék ez a fakó szöveg...
BENNEM ÉLSZ
Az égen szürke fellegek futnak,
a sápadt hold a csillagokra vár,
addig bujkál a felhőlepelben,
amíg a földet éj borítja már.
Nappal szilaj színei a tájnak
fáradtnak tűnnek az alkonyatban,
mint a kopott életem, fakulnak,
s szürkülnek az emlékek agyamban.
Ahogy távoli dal csendes estén,
vagy pihenni térő szárnysuhogás,
úgy hull rám az édes, fájó emlék,
úgy fakad fel, mint egy hegyi forrás.
Elengedtelek, és mégis itt vagy,
még bennem élsz, mint tájban a színek,
melyek az alkonyban megfakulnak,
ámde végleg soha el nem tűnnek.
Fájó hiányodat lehet, megszokom,
képedre nézve könnyem sem fakad,
a szemem elenged, de szívemben
emléked örökre velem marad.
A CSEND EMLÉKE...
Körülvesz néma új világod
amelyben végtelen a csend.
Ajkad többé nem nyílhat szóra,
örök hallgatás lett a rend.
Kettőnk helyett is én beszélek,
lesem a gondolatodat.
Jelez nekem a pillantásod,
figyelnem kell az ujjadat.
E jelzéseket már ismerem,
segít a közös képzelet.
Nem zárja be e néma fal
az együtt töltött éveket.
Kedvesem, én szeretlek így is,
neked ezt szavakkal mondom el,
s te válaszolsz egy pillantással,
szerelmes szíved így felel.
Elmentél tőlem három éve,
csendedre így emlékezem.
Nem választhat el tőlem semmi,
szeretlek néma kedvesem.
A CSÖND EMLÉKEI
Nincs körülöttem más,
csak az áldott csönd.
Befelé nézek, ott
mi maradt még:
limlom életmaradék,
valójukban semmire sem jók.
Egykedvű elszámolás,
sem önsajnálat, sem szánalom.
Emlékek, tárgyak, elcsöndesült nappalok:
a körtefa bölcs, öreg lombja az udvaron;
a frissen felmosott padló
hűs illata nyári délután;
az éjszakai kószálások kísérői:
a belülről hallott zenék;
a régi csöndes esők alatt,
az útszéli árokban, a híd alá úszó
cseppek alkotta kupolák.
DALLÁ NŐTT HIÁNYA
Akkor éjjel bús ösvényt tapostam,
gyenge hónak friss fehér leplébe,
nem figyelve már merre megyek,
kóboroltam, róla elmerengve.
Az éj sötét falat emelt elém,
felhőlepelbe elbúvott a hold,
s kihunytak mind a csillagmécsesek,
az utcán senki, csak egy szélkobold.
El sem köszönt, csak némán elhagyott
a leány, ki több volt, mint barát,
új utak hívták, vagy csak menekült,
nem tudom feledni szeme sugarát.
Ilyen, akit egy angyal eltiport,
sorsára hagy kegyetlenül,,
múzsám neve elszáradt nyelvemen,
helyén az átok szava gyűlt.
Csak mentem és az éji szél ölelt,
köpenyt reám ködökből szőtt,
míg lelkemen a magány vesztegelt,
bennem hiánya dallá nőtt.
DIDERGŐ LÉLEKKEL
Nyomaszt a téli köd,
a fákról dér pereg
s már a hó is szállong,
a lelkem didereg
itt Magyarországon.
Ezer éve várunk
Európa küszöbén
bebocsáttatásra,
s nyeglén hivatkozunk
zavaros múltunkra.
Annyira szeretnénk
végre másként élni,
kutatjuk kik vagyunk,
mit kell másképp tenni?
Változni akarunk!
De veszteségeink
elménkbe égették
népünk dacos gőgjét,
keresztények rendjét,
és pogány Koppányét.
De jó lenne végre
tisztes méltósággal
igaz szókat szólni,
és tiszta tudattal
szebb jövőben hinni.
De nyomasztó a köd,
a fákról dér pereg
s már a hó is szállong,
a lelkem didereg
még Magyarországon.
EGY KÖNNYCSEPP SZEMEMBEN
Egy könnycseppel szememben
iszom a hajnali csöndet,
idézem álmomat.
Befed egy nő keze,
karjában végre csönd lett,
megpihent szívem,
és zaklatott agyam.
Éreztem, az asszony élet,
és nagyon kell,
mert őröl a magány,
s az idő halálra érlel.
Éveim, mondjátok, hová lettek?
Mondjátok el, mi az élet!
Én nem tudom, visszahúz az emlék,
az új érzésektől félek.
Félek a hazug,
hamis mosolytól,
mellyel ellökik szívemet,
játékból,
lányosan mórikálva,
hogy el ne vegyék kedvemet
a folytatástól,
amelyben élvezik,
ahogy a szegény eldobottat
a porból felveszem,
és a kezükbe teszem.
Nem tudom kinek, s hogyan mondjam el,
nekem ez férfi módra fáj,
így hal el a szó, törik meg a váll,
és végleg bezárul a száj.
(Nézem a szemedet,
rád bízhatom e szívemet?
Kérlek oltsd el
régen tikkasztó szomjamat,
fonódjon össze két karunk,
mert
EGYSZER ÉLTEM...
Csillag-kazalban, a fejem fölött,
a régi csillagot kerestem,
melyet bámultunk együtt, hajnalig,
régen-volt, gyönyörű szerelmem.
Énekem, mint mélyről szakadt sóhaj,
lelkemnek lázait idézi,
mint álmot, melyet őrzök, mert szökik,
múlt szerelmeimet kíséri.
Tudom, ábránd ez csupán, de őrzöm,
évek redőivel így játszhatok,
s bár öncsalás, vigasztaló látszat,
mégis kagylóként őrzött titok,
hogy várok rá, nagyon, de nem jöhet,
s mint éjszaka az álom, kerül,
megfoghatatlan már sziromkeze,
múlt emléke, ködben elmerül.
Milyen az élet, mindegy már nekem,
fagyos csillag vagyok, kihűltem,
hogyan ér véget az sem érdekel,
voltam, s emlékszem: egyszer éltem.
ELMÚLÁS
Sem ember, sem ég
áldását nem adja rám.
Bűneimet magamnak kell
föloldani. Nem mérlegelek:
azt hiszem, ember vagyok,
amíg létemet tudom,
körülöttem a világ, nekem.
Amikor elmúlok, nekem múlik el
csak, és emlékem mellett
nem hajlik el a fény, hiszen
semmiség, amit benne meghagyok,
kósza lélek milliárdok között
egy, mint a többi Egy, különös
és hasonlatos; istenek serege
között, az örök tétlenségben.
Meddig és ki hoz majd
a síromra virágot.
EMLÉKED ÖRÖK...
Az égen szürke fellegek futnak,
a sápadt hold a csillagokra vár,
addig bujkál a felhőlepelben,
amíg a földet éj borítja már.
Nappal szilaj színei a tájnak
fáradtnak tűnnek az alkonyatban,
mint a kopott életem, fakulnak,
s szürkülnek az emlékek agyamban.
Ahogy távoli dal csendes estén,
vagy pihenni térő szárnysuhogás,
úgy hull rám az édes, fájó emlék,
úgy fakad fel, mint egy hegyi forrás.
Elengedtelek, és mégis itt vagy,
még bennem élsz, mint tájban a színek,
melyek az alkonyban megfakulnak,
ámde végleg soha el nem tűnnek.
Fájó hiányodat lehet, megszokom,
képedre nézve könnyem sem fakad,
a szemem elenged, de szívemben
emléked örökre velem marad.
ESTELEDIK...
Az alkonyt hívtam, s ím, leszállt,
az ég azúr és lángpiros,
mesél a néma pillanat,
mi az mi volt, és mi a most.
Szomjazlak, mint a fényeket,
melyből fénydómot építek,
angyalnak házat, csak neked,
de fönn csak egy felhő lebeg.
A felhők is fátylasodnak,
az alkony feldobja habját,
megnyúlt árnyék lett a társam,
a hold feltűnt az ég alján.
ÉLTETŐ EMLÉK
Nyár volt, gondfelejtő délután,
Míg fénylő csend simult reánk,
Nesztelen, mint a napsugár, egy
Cupido lebbent át a szobán.
Szomorú arcodra szelíd szép
Mosolyt hintett a fénnyel ő.
Szerelemmel áldott lett a csend,
S egy pillanatra megállt az idő.
Amint ruhád puha fodra
Köréd simult igézőn, tova
Szállt a pillanat, ám egyé vált
Két egymásra váró gondolat.
S itt vagy éltetőn magamban,
Csontjaim puha hártyáin,
Izmaiban és bőröm hámján,
S véremmé váltál oldhatatlan.
FEBRUÁRI HANGULAT
Hideg a szél, a föld újra fázik,
takaróját a tavasz ellopta,
belopódzott, de már elenyészik,
reményét csalfán kínálta.
A bolyhos, vastag fellegekben
már újra gyűlik a holnapi hó,
s a világot ismét elborítja
a puha, fehér takaró.
A tavon pattogva hízik a jég,
és kopasz ágakkal a parti fák
karmolják a nehéz felleget,
a rügyek tavaszukat várták.
Tejszínű köd kúszik a tájra,
s furcsa formát vesznek fel a tárgyak,
egyre szűkülő látóhatárban
úsznak ismeretlen árnyak.
A téli világ zordan fogva tart,
nem látlak téged köd börtönéből.
Egyedül maradtam. Talán végleg
eltűntél életemből.
HA TÜKÖRBE NÉZEL
Este, mikor tükrödbe nézel,
hogy fésűvel megbontsd hajad,
és egyedül hajolsz tükröd fölé,
milyennek látod magad?
A selymesen dús fürtök fényesen
hullanak szép homlokodra?
Lobog szemedben mély, forró parázs,
s égett e csók ajkaidra?
Ha nem tetszik csalfa tükröd képe,
akkor mélyen nézz szemembe,
s megláthatod benne való magad.
Hűségesebb tükröd lehetne!
Mert szememben álmaimat látod,
ábrándokból alkottalak.
Elsimítom hajad homlokodról,
tükrödként jobban lássalak.
Sejtjeimbe égetem a képed,
már nem tükör, hanem varázs,
mert lelkem kelyhe nyílik meg neked,
melyben e kép, égő parázs.
Hisz a dallam te vagy verseimben,
lelkemben új dimenzió.
Szavam tudom, visszhangtalan marad,
kárpótol ez a vízió.
HIÁNYZOL
Hiányzol,
már párnám sem őrzi illatod,
kívánlak,
a lelkedet, az örökkévalót,
a testetlent,
az élet határán megnyílót, 
a végtelent,
a lelkem fájón hiányzó felét,
kívánom
tudva, az már a léten túli lét.
IDÉZŐ
Hátra levő
Életemben
Tőled távol
Veled élek.
Gondterelő
Nappalokban
Útjaidra
Elkísérlek.
Múltidéző . . . . . . . . . . . . . . 
Csöndes álmok
Éjszakánként
Megidéznek.
Árnyékok közt
Bandukolva
Volt élőknek
Elmeséllek.
ISTEN FIZESSE MEG
Az útkereszteződésben állva,
a szürke szmogon át,
látok egy szomorú koldusasszonyt,
- van negyvenéves már -
aki téli ködben dideregve
alamizsnára vár.
A falhoz lapulva félénken áll,
szemében könny remeg,
- leginkább eltűnne szégyenében -
szája halk szót rebeg,
amikor pénzt raknak kis kezébe:
Isten fizesse meg!
Még ruhája és az arca tiszta,
- tükre boldog múltnak -
gondolatai egy régi élet
emlékébe hullnak,
melynek édes képei a gondtól
egyre csak fakulnak.
Csak állok és komoran nézem őt,
korunk jelképe lett.
A szegénység, mint a szmog, ránk borult,
s hogy ez való lehet,
arról sok ember tehet, s nekik az
Isten fizesse meg!
A falhoz lapulva félénken áll,
szemében könny remeg,
- leginkább eltűnnék szégyenemben -
szája halk szót rebeg,
amikor pénzt rakok kis kezébe:
Isten fizesse meg!
IZZOTT A NYÁR
Izzott a nyár amikor megálmodtam:
Kószáltam reményes szívvel a mezőn
Élveztem az akácok méz illatát.
És nyár volt, amikor megtaláltam Őt.
A boldog percet kivárta életem.
Felejteni Őt, ha lennének is még
Csodára váró reményes éveim,
Megcsalva magam, Ellene vétenék.
Amíg éltemben megtart kimért időm,
Jönnek még izzó új nyarak s bár hullnak
A lombot emésztő őszi avarba,
Lelkem kelyhében megőrzöm őt.
JÓ REGGELT!
Ma boldog s gondtalan volt ébredésem,
a friss levegőt habzsolva veszem,
nyújtóztatom gerincemet vidáman,
jó reggelt, vakkant rám hű ebem.
Fák fürdenek házunk előtt a fényben,
hallom dalolni a sok levelet.
Jó reggelt - cinkosan kacsint a nap rám,
muskátlink is vidáman integet.
Most boldog vagyok, szinte hihetetlen!
Jó reggelt kedves nagyvilág neked!
Vidám dalom fakad a friss örömből,
új nap, új élet, így köszöntelek.
Jó reggelt, most mindenkinek jó reggelt!
Még harmatos a kert ahol megyek,
az égen közben bámulom a kéket,
csodás világ! Ma jó kedvű leszek!
KARÁCSONY ÉJSZAKÁJÁN
Karácsony éjszakáján
kint minden szűz tiszta hó,
még a csend is halkan jár.
Az ünnep oly megható
Karácsony éjszakáján.
Karácsony éjszakáján
szél suhan a kék havon,
s a mesék ködfátyolán
át, kísért gyermekkorom
Karácsony éjszakáján.
Karácsony éjszakáján
kertünkben mesefa áll,
rajta hóruha, puhán.
Gondolatom a múltba száll
Karácsony éjszakáján.
Karácsony éjszakáján
csillaggombot hord a tél,
ködből szőtt égi subán.
Lelkemben a gyermek él
Karácsony éjszakáján.
Karácsony éjszakáján
lomha felhők közt bujkál
a hold, s az emlék szárnyán,
anyácskám újra dajkál
Karácsony éjszakáján.
Karácsony éjszakáján
ünnepi fény világol
az illatos fenyőfán,
anyácska nekem dúdol
Karácsony éjszakáján.
Karácsony éjszakáján
szeretet fénye lobog
a karácsonyfa gyertyán.
Anya! Nem
KARÁCSONYI TÁJ
Hófödte fenyvesek között
szél jégcsapon zenél,
fagy úrfi vad dühe elől
kék ködbe bújt a tél.
Hópelyhek sűrű függönye
mögött bujkál a táj,
egy lompos farkú rókapár
hóba barlangot váj.
Halk dobogással fut a ló
lágyan siklik a szán,
dolmányos varjú őrködik
vetés nyugodt álmán.
A völgy ölében csendesen
piciny falucska áll,
melynek öreg templomából
harang zengése száll.
Régi karácsony hangja szól
a harang dallamán,
szeretet van minden szívben
ezen az éjszakán.
A KEZED
A kezed, a te kezed
A szemed, a te szemed
A szíved, a te szíved
Hasonlítani máshoz:
Szépet a széphez felesleges.
Számomra így tökéletes.
Így él bennem, és vetíti
Lehunyt szemem selymére így:
A kezed, mint a kezed,
A szemed, mint a szemed,
Szíved, mint a te szíved,
Éltetőn ő lüktet véremben.
LÁTLAK!
Ez vétkem, a szerelem büntetése
Lelkemben kibontva őrzi képed
Ami szép földön és az égen
Színekben, formákban és a mozgás
Sokasága, a világ örökkévalósága,
Együtt Tebenned a vonzás és
A távolság őrző taszítás
Csillagrendje; a fényüket tékozló Napok
A káosz kiszámíthatatlan rendje;
A megértés döbbenete, a titkok
Konok hallgatása; a fotonok remegő
Száguldása; az elektronok körtánca;
A sejtmagok önfeledt osztódása;
Az anyaméh világmegtartó bűvölete
Az életteremtés, a lét és az elmúlás...
Látod!
Mind csupa burjánzó nagy szavak.
Ne engem ítélj el, Kedves, magadra vess:
Te hasítottad ki konok lelkemben
Errefelé az utam. A lélekben keresni a világot,
Mert a Te varázslatodban éli a világgal
magányát minden éjszakám.
LELKEMIG ÉR A TÉL
Titkokat hord a téli szél
elsuttogja az éjnek,
borzong a ködbe ájult táj,
felhők felhőket űznek.
Szobámban meghitt lámpafény
dereng az esti órán,
párolgó illatos tea
félkész versemmel vár rám.
Utolsó álmát álmodom
most már az ifjúságnak.
Még izzó tüzet keresek,
s nyomát lelem hamvának.
A tél már lelkemig elért.
Érte mégis ég vágyam,
érte, kit alig ismerek
mégis szívembe zártam.
Fagy karmolja az ablakot,
mit bent a pára lep be,
arra virágot rajzolok,
s nevét írom egy szívbe.
MÁR NEM MEHETEK
A hajnal lustán lépdel a háztetőn,
s a nap aranyló fénnyel festi az eget,
jönnek új, frissen dúdoló szelek,
érzem hívnak, de már nem mehetek.
Az ébredés szép álmot kerget el,
hát ablakomat szélesre tárom,
s beáramlik a hajnal hűvöse,
vágyam lobban, de már nem mehetek.
Azt hiszem, az élet úgy ért hozzánk,
mint a vonó, mely két húron zenél.
Sors játéka, elvesz, mást újra ad.
A hangod hív, de már nem mehetek.
Szeretni tiltja szívemet korom,
oly súlyos lett a csendem, mint a kő,
az idő mélyén még lidércfény csábít,
úgy vártalak, de már nem mehetek.
MÁR TÁVOLRÓL NÉZEM
Mi létezik, az múlik is, hiszen
haldoklanak a fényes csillagok,
mikor a reggel újjászületik.
Emlékeimmel én is így vagyok.
Szívem ábrándjai bár szöknek,
dal fakad még múltam sóhajából,
ám unó szavakból font versnek
nem jutott forró romantikából.
A múltba visszanézve kérdem:
miként veszett el annyi jó napom?
Rég kiszáradt tollam csak hever,
nem fűti többé semmi a dalom.
Kicsiny világom szegletéből
néha hiszem, a mindenséget látom,
de mikor porszemként elmúlok,
életem két szám lesz csak fejfámon.
Távolról nézem már e létet,
nem izgatnak rejtélyes holnapok,
amit még látok és tapasztalok,
magamba zárom, s bölcsen hallgatok.
MEDITÁCIÓ
Zöldellő lankák közt bolyongva
érzem a széna illatát a szélben,
elém ezernyi százszorszép terít
dús fehér szőnyeget a réten.
Iszom a nap fényét, s a tájat,
csodálom aranyát ringó kalásznak,
és méh zöngte akáciák alatt
fürtös virágok között várlak.
Óh, ha láthatnád te is velem
hímes mezőnek cifra díszruháját,
és éreznéd a fák árnya alatt
búvó zsálya fűszerillatát.
A természet csendje beborít,
forrásként csobog át rajtam az élet,
ősvizének mélyében kereslek,
talán ott megtalállak téged.
MEGSZÓLÍTLAK
Megszólítlak némán minden éjszaka.
Vigyázva, meg ne zavarjam álmodat,
és érzem, válaszolsz, szólítlak újra.
Jó így, és megtagadom a józan észt:
a tudás felett ítél a vágy, merész,
amit tagad a tudás, a léleké
a döntés: kapcsolatok az éteren
át, és bár árnyat vet a kétkedés, remélt
derűs álmom elé; a kóbor reményt
elűzni késztet így, és elfogadni
az ébrenlétben, már rám szabott valót,
hozzád enged a kegyes éjszaka, és
emlékeddel álomba fogad a csönd.
MEGTÉREK HOZZÁD
Megtérek hozzád, mielőtt az álom
Elválaszt a világtól... csak nézlek
Magamba zártan s már nem találgatom
Hogyan, miként telt napod, míg éled.
A kép a sötétben, színeit váltja
A vágyak formálta hű emlékezet:
A mosolyod megőrzött báját, kezed
Egy félben maradt, kecses mozdulatát,
Ahogy a kacér szellő incselkedett
Könnyedén lebbenő hajaddal, míg rám
Hangod selyme vigaszt ígérve simult.
MEGGYFÁM ALATT
Sok éve egy kis meggysuhángot kaptam,
melyet az ember kert zugába tesz,
akkor ábrándos ifjúként nem tudtam,
sorsom a meggyhez mily hasonló lesz.
Most sűrű lombjai között ezernyi
érett gyümölcs fénylő rubinja csillan,
zizzen a lomb, ha lágy szellő ringatja,
s a fény a levelek között átvillan.
Piros gömböcskék édes-fanyar ízzel
csókosra húzzák mohó ajkamat,
aromájukkal életem idézik,
borzongató, de jó minden falat.
Mert néha-néha édes volt az élet,
ám több volt benne mindig a fanyar,
ha volt is részem áldott napsütésben
hamar elmosta azt a zivatar.
Alatta ülve, langyos napsugárban,
jó bámulni a felhők fodrait,
amíg a szellő ringatja a meggyfa
vércseppekkel telt buja lombjait.
MÉG NEM TUDLAK KŐBE ZÁRNI
Belepi sírodat a nyirkos ősz,
sárgán fordul le a lomb a fáról,
egykor vidám színű szirmok
már hullanak a sok virágról.
Ligetes a temetőkert körben,
harmat ül a bokrokon, a síron
ahol sok virág között
bánatom könnyeit sírom.
Szívem régen veled volt lakott,
ketten voltunk együtt a világ.
Nem tudlak kőbe zárni,
most Te vagy itt minden virág.
MISTERIOSO
Fonott szék, pipatartó,
tejes teában csöppnyi méz,
sarokban akvárium,
melyből a hal álmosan néz.
Homályos, szürke ablak,
a függönyön alszik egy légy,
vén pók hiába várja,
szobámban lágy, derengő fény.
Asztalon toll és papír
mely mai gondolatra vár,
lustán múlik az idő,
váratlanul elmúlt a nyár.
Szemben a tükörből néz
egy szomorú, bágyadt arc,
ismerős... megváltozott...
talán legyűrte már a harc.
Az óra könyörtelen
méri monoton az időm,
tik-takkal jelzi csendben,
miként enyészik el jövőm.
MOST MÁR TUDOM
Most már tudom, mit jelentett nekem,
Mikor a gond gyötört, és fájt az értelem,
Szavaid erősítettek meg engem,
Az örökös harcban, mit vívtam szüntelen,
Ha fáradtam, s elcsüggedt a szívem,
Mert hasztalannak látszott minden küzdelem.
Most már tudom, hogy benned volt erőm.
Te voltál a tudás, az akarat próbája.
Amit elfogadtál, semmit el nem nézőn,
Egy gyermeket tanít, s félt így az anyja,
Az bíztatott, hogy higgyek, amikor vergődöm,
Viseljem, mit rám mért a sors haragja.
Most már tudom, háborgó érzelmeim,
Csak hűségedtől kaphattak megnyugvást.
Amikor nehezen viseltem fájó sebeim,
Nálad találtam mindig gyógyulást,
Mert sorsokon át védtek engem szemeid,
Hisz a kozmoszban találtuk meg egymást.
Most már azt is tudom, hogy nélküled,
Miért lett olyan nehéz az életem.
Hiányodban minden fakó, szürke lett,
Tengerként árad bennem az érzelem,
Mely áldott hatásodra mindig béke lett,
Amikor átölelt a drága két kezed.
Most már tudom, miután elmentél,
Lelkünk több volt, nem egyszerűn rokon,
Hisz te meg én, az öntudatos két fél,
Tenni együtt tudott, százezer fokon.
Hiányodban egyre jobban érzem, én
Nélküled csak fél vagyok, s ezt már tudom.
MÚZSÁM VOLTÁL
A téli nap alkony sugára lágyan vetül
asztalomon az üres papírra.
Előtte ülök én kavargó gondolattal:
hogyan lettél életem zsoltára
titokzatos, de múló pillanattal?
Tudom és érzem, jobb lesz rejtenem e titkot,
elbűvölhettek néha verseim,
az édes mosolyból, amit versem kiváltott,
szövődtek szép, de csalfa álmaim,
s az ébredéssel mind a múltba hullott.
Lázongó dallam vágyik szólni a szívemben,
feltörnek lángolóan szép szavak,
de minden hiába, hiszen sosem volt remény,
maradok inkább bölcs és hallgatag,
életem nem lett romantikus regény.
Ó, ha szép ábrándjaimat még utoljára
rácsókolhatnám selymes hajadra,
súgnám, megyek, az időm elszivárog lassan,
álmodj szépet, elengedlek utadra,
ennyi jutott, nézzük ironikusan.
Lehet, hogy szerelemről ez utolsó versem.
Emlékezz rá, ne búslakodj, felejts,
ez szép szerelmes még, mert te a Múzsám voltál,
hát önmagadért néha könnyet
NAPLEMENTE UTÁN
Ellobbant hát az utolsó láng is,
halványan mert csak lobogni,
varázsa volt szemed sugarának,
nem tudom tüzét feledni,
utolsó csillagként ragyogtál át
a rám boruló alkonyon,
tudtam, a szerelem életet ad,
ha akarom és vállalom.
Ameddig álmodni merek, még élek,
lágyan, messziről szeretve
téged, és hűségesen követve
lépted, hiányodat tűrve
hinni akartam, lenyugvó napom
arcodra mosolyt simíthat,
hittem, még virrad rám egy csodás nap,
mely felvidítja sorsomat.
Vállaltam bátran a kockázatot,
hogy összetörheted szívem,
hiszen hajamat árnyalja a dér,
s az idő sem kedvez nekem.
Ma már nem is tudom, hogy merre jársz,
egy tenger választ tőled el,
mélyülnek az arcomon a ráncok,
s élek tettetett közönnyel.
Sorsomnak hát végleg szárnya hullott,
hisz áltattam magam csupán,
most koptatom üres óráimat,
verset írok rólad sután,
sírnom kéne az eget tagadva,
megkövezni az álmomat,
fáj ez a kegyetlen szerelem, mert
belém égette arcodat.
NEM HAGYSZ EL SOSEM
Kék ködbe vész az utca már,
homályosan dereng a fény,
csak néha látni csillagot,
puhán ölel az esti lég.
Rovom az utcát csendesen,
akárhol járok, jössz velem,
a lépted hallom, hogy neszez
érzem, hogy nem hagysz el sosem.
Vágyamból formált szép alak,
én látlak csak ahogy suhansz,
másnak legfeljebb pára vagy,
nekem misztikus szép szeansz.
NÉLKÜLED NEM KELL
Minden, mi volt, az durván szétszakad,
Adieu! Isten veled, boldog idő,
többé nem álmodhatok rólad,
mert hiányodtól szívem már beteg,
s ez nem történhet többé meg velem.
Semmihez sincs kedvem, fáradt vagyok,
amikor elmentél, megállt az életem.
Őrülten úgy teszek, mint aki boldog,
hiszem, maradtál életemnek része,
de ez csupán a calvadosnak íze.
Nem, nélküled nem kell a szerelem,
de magányomban végleg elveszek,
és üressé lesz minden énekem.
Nem tudok én hallani más semmit,
csak tűnő hangod üzeneteit.
NOVEMBERI INDULAT
Csillagkoszorút fon fölöttünk az éj,
kusza zászlórongyokat cibál a szél,
hideg felhők közt hold billeg az égen,
mint köpönyegen a vitézi érem.
A zord szél álmainkon is átszalad,
és ajkunkra fagynak az üres szavak,
szórja a valóság rossz szilánkjait,
elvakítottakat most látni tanít.
A megértés sokunkban még szendereg,
pedig lehetnénk akár jó emberek,
ha emberhez méltó az értelem,
s az élhető élet nem reménytelen.
De egyre nő most a borostás harag,
még csak érlelődik bennünk az a nap,
mely az elvadult koron majd túlhalad,
s harcos fenyőink jó szélben hajlanak.
NŐNAPI GONDOLAT
Oly egyszerű, s természetes,
ha vagy, mint asztalon az étel,
karod nyakamra kulcsolod,
s az élet lüktetését érzem.
Hogy létezésed mit jelent,
tudom, hiszen szeretlek téged,
hiányodat ha szenvedem,
a lényegét csak akkor értem.
NYÁRESTI VERS
Halványul a késő alkonyi fény,
porszem sem csillan a fénysugárban,
és hamvad már a felhők parazsa,
de 36 fok van a szobámban.
Felkúszott az alkonyi égre
az első csillag, az éj hírnöke,
jó pásztora is ballag utána,
olvadt ezüstként fénylik üstöke.
Erkélyen állok, kezemben pohár,
enyhítő lesz tán az esti szellő
gondolom bágyadt agyammal, lesem
mozdul-e végre felettem felhő.
Az álomvendég messze elkerül,
az égen hulló csillag tűnik el,
és rám borul egy régi hangulat,
mélyről jön, a múltamból merül fel.
Emlék egy nőről, egykor enyém volt,
ám hű szerelme már csak fájdalom,
mert úgy múlt el az életemből,
miként e fény hunyt ki az alkonyon.
Hirtelen, ahogy a nyári zápor,
frissítőn hull rám egy másik távlat:
árnyakon túl kézen fog majd újra,
hol az évek örökre megállnak.
NYÁR VÉGI ESTE
A nyár végi langyos este csendjét
csak a szellő rezzenése bontja,
és sok virágnak édes illatát
selymesen az esti légbe fonja.
A hintaágyban lustán heverek,
a kezemben egy hűvös pohárral,
melyből jó vörösbort ízlelek,
míg lehull a nap végső sugara.
Gyümölcsökkel terhelt fák között
a fáradt fény törötten reszket,
az illatfelhő lágyan átölel,
emlékeddel tölti be az estet.
Arcom bőrén érzem érintésed,
megsimítasz lepkekönnyű kézzel,
ölelnélek...fáj nagyon hiányod...
képzeletem száll feléd a széllel.
Az elmúlást érzi most a lelkem,
érett gyümölcs lett az életem,
emlékekkel telten hullni készül...
nem tartja semmi..., nem vagy velem.
Ő
Én már akkor is szerettem
mikor még meg sem született,
nem tudtam, de Őt kerestem
míg koptattam az éveket,
túl voltam férfikor delén
nem hittem jöttében már
amikor betoppant elém
és elragadott mint az ár.
Sokat merengtem e csodán,
mely legyőz teret és időt,
a rokonlelkek vonzalmán,
mely segít megtalálni Őt,
felismerni a sok között
az egyetlen nekem valót
kihez az örök sors kötött,
velem lélegzőt s álmodót.
Őt, ki lesz az édes társam,
kivel mindent megoszthatok,
akire oly régen vártam
végre a szívemre vonhatok,
drága fülébe súghatom:
lelkemben tárt ajtó fogad,
s mert nélküled rossz volt nagyon,
e szív mindig tied marad.
ŐSZI DAL
Elmúlt a tavasz, az ifjúság,
Elnyílt az illatos sok virág,
S a forró nyár dús emlékeit,
Már csak fakó fényképek őrzik.
A bölcs természet pihenni vágy.
Mustízű, édes az őszi táj.
Szíved lüktetése csendesül már,
Vén diófa alatt nyugalomra vár.
Még lágyan dajkál a napsugár,
Még vígan dalol a sok madár,
Még száz színben izzanak a lombok,
És sétára csábítanak a dombok.
Ízes gyümölcs van a kosárban,
Vörösbor csillog a pohárban,
Illatos füst száll a pipából,
Kortyonként jön a könnyű mámor.
Emlékfoszlányok kergetőznek,
Ifjú lábakkal lányokat űznek,
Libben a szoknya, suhan a szellő,
Kacag a drága, oly élő emlék Ő.
Tudod, hogy nincs már, és soká te sem
Nézed a szőlőt, ahogy terem.
Napodnak eljött már az estje,
Melyben a hold, hajad ezüstje.
ŐSZÜLŐ IDŐ
(Stentando)
Besurrant az október a kertbe,
levelek közt átsuhant fuvalma,
sárguló és hervadásnak indult
lombok közt piroslik néhány alma.
A természet érzi már a múlást,
tegnapot a ködök elsodorják,
néhány virág dacol még az ősszel,
de meghajolnak sorsuknak a fák.
Érett szőlő mézes leve csurran,
nyár tüzének gyönyöre forr benne,
mint szívemben emlékedet őrző
ifjúságom bíborpiros selyme.
Nappalok nem fényesek, mint régen,
és felhők ülnek fátyolos napon,
kis cseppbe gyűlik eső permete
a párától homályos ablakon.
Hangulatom is őszire váltott,
már rég kifakult álmot kergetek,
fényre vágyom, meleg gyertyafényre
amely mellett veled lehetek.
RÉSZEM VAGY
Mióta hangodat nem hallhatom,
a szürke ősz lett kedves évszakom,
részem vagy, mint felhőnek a pára,
ajkam is csak érted nyílik szóra,
s dalomban felsír még a múlt,
emléked szívemre simult.
Te voltál minden jó,
ami a szívemben élt,
te voltál minden álom,
amely már véget ért,
egy fontos állomás,
mely megnyugvást ígért,
egy szédült, boldog kor,
mely hűtlen elhagyott,
egy forró szerelem,
mely szívemre fagyott,
lelkemnek jobb fele
már nélküled halott.
Emléked szívemre simult,
dalomban felsír hát a múlt,
ajkam már csak érted nyílik szóra,
részem vagy, mint felhőnek a pára,
a szürke ősz lett kedves évszakom,
mióta hangodat nem hallhatom.
SZILVESZTERI KOCCINTÁS
Ma éjjel csak ketten vagyunk,
a magány és én,
két pohárból pezsgőt iszunk
éjfél idején.
Formállak magamnak téged
testetlen magány,
mert akivel együtt élek
nem lehet talány.
Kedves vagy és ragaszkodó,
téged nem zavar,
ha füstfelhőbe burkol
a parázsló szivar.
Ha dalolni támad kedvem,
csendben hallgatod,
vagy italba fojtom vágyam,
azt is rám hagyod.
Empátiád, mert ilyen nagy,
nő vagy, gondolom,
az újévben csókra vágyik
pezsgős mámorom.
Bár kacéran körbelengsz,
csókot mégsem adsz,
holnap kijózanodom és
útilaput kapsz.
TAVASZI HAJNALON
Kiles a nap a horizont mögül,
s felzengenek a fénynek hangjai.
Fákon áradó madárdal csendül,
a könnyű szellőben szárnyra kelve
csacsogva csapongnak üdvözletül.
Pillanatra szinte elvakultan
szokja szemem a rám zuhanó fényt,
könnyem csillan egy fénylő sugárban,
s látom friss lombokon lecsorogni
az aranyló hajnalt, áradóan.
Néhány perce még az éjszaka
hömpölygött ködsóhajjal a réten,
de tudtam, a bús álmok korszaka
elmúlik, nem emészthet meg a csend,
mert érik lelkemben új muzsika.
Nekem a tavasz mindig te voltál,
dalaimat te adtad, Szerelem.
Régi hajnalok érzése bujkál
emlékeimben minden reggelen,
s karom helyett most dalommal dajkál.
TEMPORA MUTANTUR
Egy könnycseppel szememben
iszom a hajnali csöndet,
idézem álmomat.
Befed egy nő keze,
karjában végre csönd lett,
megpihent szívem,
és zaklatott agyam,
éreztem, az asszony élet,
és nagyon kell,
mert őröl a magány,
s az idő halálra érlel.
Éveim, mondjátok, hová lettek?
Mondjátok el, mi az élet!
Én nem tudom, visszahúz az emlék,
az új érzésektől félek.
Félek a hazug,
hamis mosolytól,
mellyel ellökik szívemet,
játékból,
lányosan mórikálva,
hogy el ne vegyék kedvemet
a folytatástól,
amelyben élvezik,
ahogy a szegény eldobottat
a porból felveszem,
és a kezükbe teszem.
Nem tudom kinek, s hogyan mondjam el,
nekem ez férfi módra fáj,
így hal el a szó, törik meg a váll,
és végleg bezárul a száj.
TÉLI ESTE 
A téli koraestnek
már rám borult az árnya
mire hazaértem.
B-dúr zongoraverseny,
a rádió játssza,
visz a zene szárnya,
és emlékezem.
Az éjszaka csupa csillag,
a szmogot elfújta a szél,
a hold kövéren ballag,
az asztalon kenyér,
vacsoramaradék.
Ízetlen nélküled az étel
és az élet, érzem
szűkül a koszorúér.
Miként a nyitott tenyér
feltárja életvonalát,
melyet belevésett
a sors,
úgy írok rólad verset,
pőrén mutatva lelkem
magányos kuszaságát,
ha nem vagy velem.
Fekszem a hűvös ágyon,
az álom elkerül,
az égen úszó holdat látom,
fázom egyedül.
TÜKRÖD LENNÉK
Mikor tükrödbe nézel,
hogy megbontsd hajad,
s egyedül hajolsz fölé,
milyennek látod magad?
A dús fürtök fényesen
hullnak homlokodra?
Szemednek csillogását
nem lepi bánat-pára?
Ha tükröd képe csalfa,
nézz inkább szemembe,
és szebbnek látod magad.
Az hűbb tükröd lehetne.
Hiszen álmomat látod,
melyből alkottalak,
hajadat elsimítom,
hogy jobban lássalak.
Belém égett a képed,
látod, ez már varázs,
lelkem kelyhében lettél
az édes gyönyörforrás.
A verseimben Te vagy
az andalító dallam,
a ringató szerelem,
és a gyógyító balzsam.
UTOLSÓ MENEDÉK
Ha minden lefoszlik
a vélt világról,
s csak a kopott valóság marad,
ha elmúlik az álom,
és felébredve
a lét csupasz csontjait látod,
ha a legendákból szőtt
mesevilágod
a múlt homályába merül,
s elmúlik varázsa,
akkor vigasztaló
a vers cirádás szó-virága,
mint utolsó menedék.
ÜZENET
Ne hívj,
ne ígérj többé semmit,
hogyha nem tartod szavad.
Nekem már csak látomás vagy,
kinek hinni nem szabad.
Ne hidd,
hogy újra megigézhetsz,
csak mert magányos vagyok,
és mert szemed sugarában
varázslatos tűz ragyog.
Ne várj,
mert nem megyek már többé.
Lelkem mélyére rejtelek,
és mint a fagy a csillagot,
jéggel borítom szívemet.
Ne lásd,
hogyan éget hiányod,
hogyan emészt érted a vágy,
és álmomban, bár nem szabad,
szemem mégis csak téged lát.
VALAKINEK
Látod a hópelyheket?
Milliárd magányos kristály,
mind egyedi
csodás konstrukció,
a természet páratlan alkotása,
mit tobzódva repít a szél
s dobál szeméthalomra.
Vagy tekints fel az égre!
Túl felhőkön és légkörön
alkot a kozmosz
a fény és a sötét anyag
szövetéből új galaxisokat,
sok színpompás csillagot,
majd mindent szerteszór.
A mikró és makrokozmoszban
örök játék az alkotás,
csak neked nehéz
fárasztó munka és szenvedés
fenntartani mulandó életed,
és emléket hagyni a papíron
magadról - valakinek.
VALLOMÁS
Te őrzöd bennem a múltból,
Amit még óvni érdemes.
Te adsz megnyugvást és hitet:
Vágyni reménnyel a hajnalt,
Vállalni a kétes jövőt.
VÁCI MIHÁLYHOZ
Te, a mesék legkisebb fia,
ki mindig azt kerested,
mit elmulasztani már többé
nem szabad!
Felejtés lett kereszted.
Éltél, mint a sokaság fia,
ki hűséges szívével
szolgált, betegen és fuldokolva,
amíg bírtad tüdővel.
Voltál szegények tanítója,
mondtad: élnünk úgy érdemes
szabadon, érzőn és igazul,
hogy majd a mindenség lehess!
Hiányzik hű szíved és szavad, mert
befon minket mindenütt a dudva.
Most értjük meg, amikor hallgattál,
erről üzentél nekünk csalódva.
Azóta lelkünkre fagyott a tél.
Nézz ránk és sírj velünk jó poéta,
látva, ma is milyen sok ember él
lehajtott fejjel...
zavart értelemmel...
kérdezve, miért él?
Miért küzd, meddig még?
És miért nem elég?
Hogyan éljen e hazában
hogyha nem hihet már másban
legfeljebb csak önmagában?
Mondd újra hát, valami lesz talán...
ennyi undor és csalódás után.
Vagy azt keressük, ami nincs sehol?
Mert csupán ígéret a múltból,
hogy lesz valami, egyszer valahol...
VÁRATLAN SZÉP ÜZENET
Szótlanná meredtem.
Szívem és a lelkem
jelét várom: újultan:
éledjenek.
Gyengéd tavasz érlelte
újjá életemet,
mikorra megjött a nyár:
szerelemre.
Szerény mosoly gyöngéden,
hittel megérintett,
mikor nem reméltem már,
csak a telet.
VÉGÜL
Évek szálltak el fölöttem
száguldva, csaló az idő.
Az út végén állok, de csak
homlokomon lett több redő.
Most már, hogy lassan eltűnök,
megvallom neked, jó hazám,
hű voltam és szerettelek.
Te bántál velem mostohán.
Hiába kerestem titkát,
nekünk mit rejthet még e kor.
Majd ha lesz kérdésre válasz,
megfejtheti az utókor.
Voltam, de amit szerettem
köröttem, lassan elfogyott.
Szerelem, férfiharcaim
elhagytak, hát szabad vagyok.
Eszményektől izzó szívvel
voltam népemnek hű fia,
de fáraszt a tüskés világ.
"Finita la comedia!"
VIDÁM DALT SZERETNÉK...
Vidám dalt szeretnék énekelni veled,
Együtt kószálni jókedvű városokban,
Látni életmámorától csillogó szemed
S együtt feledni kába múltunk bánatát.
Messze szállni, kedvesem, szép lenne veled,
A hajnal friss örömével szállni át
Derűs századok, hegyek, tengerek felett,
S együtt feledni kába múltunk bánatát.
Egy csöndes szobában együtt lenni veled,
Öledbe hajtani fejem, míg egymásban
nyugtot lel szemünk, ébren élni álmaink,
S együtt feledni kába múltunk bánatát.
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Szeicz János dr. |
|
|
|
|
|
Offline
