|
 1/3 oldal 
|
Bejegyzések száma: 21
|
|
|
|
|
|
2009-07-06 09:59:51, hétfő
|
| |
| |
S. Miklósnak és S. Gergelynek
Kozmosz Könyvek
Egyetemi Nyomda 1985.
Felelős vezető: Sümeghy Zoltán
(Ezt a könyvet 1995-ben kezdték ismételni, mely folyamatosan történt az ötvenes évektől tisztuló beat-hippi-punkrációsoknál, az egészségügy és szociális hálózat változtatásával. A borítón a Beat szó kékkel írva két kottasor mögé, mintha láthatatlan világbeliek lennének, mint ahogyan vallják is, hogy reinkarnálódtak, újjászületnek a zsidók minden időben, a Hippi zölddel már belegabalyodva a két kottasorba, a Punk vörössel szétszaggatta a zenei vonalakat. Az Időjelek fekete keresztes egyházait jelentik pártfogóik. Betegségük: skizophrenia.)
"Rosszkedvünk tele." Punk 3. Értelmezési kísérlet
Volt egyszer egy hatvanas évek. Aki Nyugat-Európában és az USA-ban akkor volt húszéves, annak számára a hatvanas évek - főként a második fele - egy új korszak ígéretét hordozta, közeli nyitányát jövendölte. Említsük a legfontosabb címszavakat: a vietnami háború véget ért, sor került Nixon és Brezsnyev, Ford és Brezsnyev csúcstalálkozójára, aláírták a SALT-I-et, a detente, az erőegyensúly korszaka, ha nem is Kant és Babits Mihály örök békéjét ígérte, de legalább tartós enyhülést jövendölt. Emlékezzünk: ez volt a diáklázadások kora, a hippijelenség kora, az új baloldal kora. A remény, hogy a lázadó ifjúság képes megtörni az atyák örökségét, változtatni tud a neokapitalista társadalom szerkezetén.
Akkor, a hatvanas években az illúziók kora, az akkori, mára megkorosodott huszonévesek szemszögéből nézve. Ma a nosztalgia kora a legújabb huszonévesek nézőpontjából. A hetvenes évek politikai és gazdasági eseménytörténete szétfoszlatta a romantikus ifjúsági álmokat. És a romantikus álom - nem először az újkori történelemben - rózsaszínből szurokfeketévé változott.
A punkjelenség kivirágzásának ez a történelmi háttere.
A hetvenes évek második fele az új konzervativizmus, az új baloldal uralmát hozta a filozófiai, társadalomtudományi, politikai gondolkodásban. Ugyanezek évek ifjúsági szubkultúrájában a hippik helyét a punkok foglalták el.
A hatvanas évek, a hetvenes évek persze nem évre pontos időrendi egységek, hanem jelképes fogalmak: megnevezésükkel két ellentétes világnézeti tartalmú évtized között teszünk különbséget. A különbség akkor is nyilvánvaló, ha szembesítjük egymással a hippijelenség és a punkjelenség legfontosabb címszavait.
Hippi Punk
béke háború
szeretet gyűlölet
szánalom undor
a másik megértése értetlenség a másikkal szemben
kábítószerezés az együttlétre narkózis a különlétre
ösztönös ideológia ideológiátlanság
tudatos közösség esetleges közösség
baloldali példaképek jobboldali példaképek
ösztönös vágy valamilyen szocializmusra ösztönös vágy valamilyen fasizmusra
A punk jelensége nem képzelhető el az új jobboldal intézményesült politikai rendszere nélkül. Reagen elnöksége Amerikában, Mrs Thatcher miniszterelnöksége Angliában. A szociáldemokrata kormány halmozódó nehézségei, majd (a legutóbbi időben) bukása az NSZK-ban. A fokozódó fegyverkezés, a SALT-II ratifikálásának füstbemenése, az enyhülés korszaka eredményeinek kétségbevonása, az új hidegháború közvetlen fenyegetése. Az amerikai-szovjet kapcsolatok ma - 1983 tavaszán - olyan mélyponton vesztegelnek, mint a kubai rakétaválság óta sohasem.
Tágítsuk a nézőpontot. A punk évei -a hetvenes évek második felétől máig - az új konzervativizmus ideológiájának évei is. A Sex Pistols, a Sranglers, a Clash együtteseinek szövegei és dalai egyidőben hangzanak fel Milton Fredman közgazdaságtani nézeteivel, Daniel Bell szociológiájával, Glucksmann és Lévy filozófiiájával.
Túl nagyvonalúvá tágítottuk a nézőpontot? Mi köti, mi kötheti össze a munkakerülő, csőlakó, majdnem írástudatlan bennszülött punkot vagy akár a főiskolai végzettségű díszpunkot az új konzervativizmus idős akadémikusaival és ifjú egyetemi oktatóival?
Minden látszat ellenére sok szál fűzi egybe ezeket az egymástól távoli tereken, a gondolkodás különböző tartományaiban megszülető ideológiai jelenségeket. Egy adott történelmi helyzetben, egy adott társadalmi erőtérben nincs, nem létezik elszigetelt ideológiai jel, eszmetörténeti tényező, akkor sem, ha a közvetlen jelenkor nem figyel fel a kapcsolódásukra. Ma már kiváló könyvek olvashatók például arról, hogy a harmincas évek USA-jában a gazdasági világválság után miért jelent meg az eszmetörténeti színen együtt és egyszerre Keynes közgazdaságtani elmélete, Roosevelt gyakorlati New Dealje és külpolitikája, az Érik a gyümölcs mintájú realista regény és dokumentumfilm, meg a szocifotó klasszikus amerikai változata.
A példák - Amerikából is, máshonnan is - hosszan sorolhatók és napjainkig, a punkjelenségig érnek.
Alain de Benoist francia filozófus és publicista így fogalmaz Jobboldalról nézve című könyvében: "Jobboldalinak nevezem azt a magatartást,amely a világ különbözőségét s következésképpen a relatív egyenlőtlenséget jónak tartja. Ellenben rossznak tartja a világ fokozatos homogenizálódását, amelyet az ezeréves egalitárius ideológia hirdet és valósít meg..." Ezt az ezoterikus szöveget a bennszülött punk nem megérteni, de elolvasni is képtelen. Alain de Bennoist tétele jelenik meg, hogy a világ rohadt volt tegnap is, ma is az, nyilván rohadt lesz holnap is. E nyilvánvaló tény ellen legfeljebb annyit tehetünk, hogy kővel, vagy üres sörösüveggel betörjük a villanyrendőr üvegburkáját, esetleg valamilyen okból ellenszenvesnek érzett embertársunk fejét.
"Ha körültekintek a villágban, leginkább talán az államvezető személyiségét és tevékenységét hiányolom - mondja korábban idézett tnulmányában Arthur L. Gowancz. - A félreértések elkerüléséért nyomban leszögezem, hogy nem Hitler, vagy Sztálin egyeduralmát kívánnám vissza, bár az ő tevékenységük végső mérlegét sem vonta még meg a történelem...De liberális választási rendszerünk lehetetlenné teszi, hogy korunkban jelentékeny, hosszú távra dolgozó államalakító lépjen a színre, egy új Napóleon, egy új Mao, aki persze a mindenkori csúcs után a mindenkori szakadékba kerül, de addigra már magasabb szintre emelte az országát..."
Tehát a jól ismert karizmatikus eszme, a vezéreszme. Hiányzik a vezéreszmény, a karizmatikus pater patriae, a haza atyja, akinek domború keblén két karja ölelésében az adott ország minden - arra érdemes - állampolgára elfér.
Nem kívánjuk Arthur L. Gowancz gondolatfumát fasizoidnak mondani. Amiként attól is óvakodunk, hogy némely kirívó külső jegyek alapján a punkjelenséget, a punkmozgalmat fasiozidnak bélyegezzük. A túlontúl ismert, nemzetközi punkjegyek, az Imádom Hitlert feliratú trikók, a csuklóra, karra tetovált horogkeresztek látványa fenyegetőbb, mint a kifejezni akart tartalom. A bennszülött punkok jelentékeny része nagy zavarban lenne, ha kezdetleges nyelvén választ kellene adnia a kérdésre: ki volt a horogkeresztes Hitler, s mit cselekedetet.
Nem kell a tegnapelőtti fasizmust bizonyítani a punkjelenség ideológiájában és hétköznapi gyakorlatában ahhoz, hogy a nemzetközi punkmozgalmat egy lehetséges, nemzetközi, jobboldali veszély előretolt, ideiglenes hirnökének tekintsük.
York napsütése rosszkedvünk telét
Tündöklő nyárra változtatta át..
Shakespeare III. Richard, Vas István fordítása.
Rosszkedvünk tele, mindenütt körülöttünk - mondta volt a korszakról, amelyből távozni kényszerült, Jean-Paul Sartre, a halála .előtti utolsó, tudatos órák egyikében. Rosszkedvünk telét érezzük magunk körül, ha a punkjelenség dokumentumait olvassuk, a punkjelenség tapasztalati arcába nézünk.
Minden korszaknak olyan az ifjúsága, amilyet megérdemel, mondja egy punk szövegfoszlány. Minden korszak kitermeli és alakítja a maga ifjúságát, tanítja a racionális történetfilozófia. Majd elválik, mikor és mi változtatja át rosszkedvünk telét tündöklő nyárra.
Utóirat
Egységes hippijelenség, hippimozgalom nem volt Magyarországon. Amit olykor annak mondtak, többnyire az amerikai minta félreértett, hamisan megvalósított másolatának bizonyult.
Punkjelenség volt és van Magyarországon, igen ok társadalmi okból. A jelenségről és az okokról ma már jelentékeny kortársi szépirodalom, számos szociográfiai esszé és szociológiai szaktanulmány tudósít.
A magyar punk átgondolása és összegezése egy másik könyv feladata.
(1983) |
|
| |
|
0 komment
, kategória: Beat, Hippi, Punk, Rock |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2009-07-06 09:14:25, hétfő
|
| |
| |
S. Miklósnak és S. Gergelynek
Kozmosz Könyvek
Egyetemi Nyomda 1985.
Felelős vezető: Sümeghy Zoltán
(Ezt a könyvet 1995-ben kezdték ismételni, mely folyamatosan történt az ötvenes évektől tisztuló beat-hippi-punkrációsoknál, az egészségügy és szociális hálózat változtatásával. A borítón a Beat szó kékkel írva két kottasor mögé, mintha láthatatlan világbeliek lennének, mint ahogyan vallják is, hogy reinkarnálódtak, újjászületnek a zsidók minden időben, a Hippi zölddel már belegabalyodva a két kottasorba, a Punk vörössel szétszaggatta a zenei vonalakat. Az Időjelek fekete keresztes egyházait jelentik pártfogóik. Betegségük: skizophrenia.)
"Gyűlölöm a világot, mert gyűlöletre méltó."
Punk 2. Filozófiai közelítés
A hippimozgalom szétszórt kiscsoportokból állt, de a csoportok és az egyedek világképe egységesnek volt mondható. Ha punkról beszélünk, a továbbiakban két eltérő tipusra kell gondolnunk. Egyfelől adva van a punkfalka, életvitelének olyan körülményei között, amelyeket fentebb részleteztünk. Másfelől minden ország punkmozgalma létrehozta az értelmiségi társutasokat, a punkfilozófia mozgatóit.
Az amerikai szociológia bennszülött punknak mondja az első, intellektuel punknak, vagy díszpunknak a második tipust. A díszpunk általában valamivel idősebb, mint a bennszülött punk. Legalább középiskolát, de többnyire főiskolát végzett, vagy végez, igaz, általában megszakítással, vagy megszakításokkal. A díszpunk nem a napi gönceiben hál pincében, padláson, parkpadon, vagy külön szobája van a szülői házban, vagy önálló bérleménye, vetett ágyban alszik, rendszeresen táplálkozik, naponta használja a fürdőszobát. Életmódjának egyik fele a hagyományos polgári keretek között zajlik, életvitele meglehetősen szillárd anyagi alapra épül, részint szülői támogatásban részesül, részint eltartja önmagát. A díszpunkok nem kis hányada az intézményessé lett punkzene műhelyeiben keresi meg pénzét, szövegíróként, zeneszerzőként, intellektuális tanácsadóként, menedzserként.
Mi volt előbb? A bennszülött punkok társadalmon kívüli létállapota, falkasokasága, vagy a punkideológia, punkfilozófia? Melyik határozta meg a másikat?
Ennek az alapvető kérdésnek a megválaszolásához jelen pillanatban, 1983-ban még túl keveset tudunkk a punkmozgalomról. Ezt az alapvető kérdést függőben kell hagynunk.
Bizonyos ellenben, hogy a díszpunk - akár dalszöveget, akár újságcikket, vagy folyóirattanulmányt ír, akár csupán rokonszenvező társutasként terjeszti a punk világképet - képes megfogalmazni azt, ami a bennszülött punk csupán tőmondatokat kilökő, összetett mondatok alakítására képtelen szájából elképzelhetetlen.
Részletek Arthur L. Gowancz átfogó igényű tanulmányából - 1980-ban - a tanulmányát fogalmazta. Arthur L. Gowancz huszonyolc éves volt. Státusa szerint felerészt a Columbia Egyetem szociológia- pszichológia szakos hallgatója, felerészt gyakorló díszpunk.
"Társadalmi mozgalom nincs társadalmi eszme nélkül, ugyanígy semmilyen eszme nem remélhet részsiekrt sem, ha nincs mögötte, körülötte valamilyen reális hatalmú társadalmi réteg. Az utóbbi évtizedek ifjúsági mozgalmai azért nem értek el reális eredményt, s azért tűntek el az időben, mert ezt az alapvető szempontot figyelmen kívül hagyták. Ma már csak savanyúan mosolygunk a hippik jámbor birkanyáján, a kisebbség önpéldamutatását bégette, hogy majd abból tanulni fog a világ. A világnak esze ágában sem volt tanulnia, a világ megölte, vagy megbolondította, vagy árulásra késztette a hippiket, a legjobb esetben az Óperenciás-tenger szélére kergette őket, vagy egészen egyszerűen: öreg kispolgárt fabrikált belőlük...
Körülnézek a világban, a hátam mögé nézek, arra az időre, amit tapasztalatilag megéltem, ezért általánosítani képes vagyok, s mindaz, amit látok: megvetésre méltó és gyűlöletes. Ennek a világnak a technikai alkatrészei egyre tökéletesebbek, de mi változott Krisztus urunk születése óta, mi változott a kőbaltás őseink óta? A lényegét illetően mondhatni semmi. Megváltozott az ember alapvető hajlama arra, hogy több és jobb fegyverrel megölje, vagy leigázza embertársait? Hunyjuk le a szemünket, bökjünk találomra a világtérképre, s akárhová ér el az ujjunk, Afganisztántól Salvadorig, Kambodzsától Libanonig, azt kell mondanunk: természetesen nem! A Bibliában - hogy a legnyilvánvalóbb irodalmi forrásra hivatkozzam - az olvasható, hogy Isten előtt minden ember egyenlő. Lehet, hogy a Biblia apokrif szerzői helyesen tolmácsolták Isten nézetét, ámde az emberi egyenlőséget illetően ma elegendő, ha öt percet sétálunk a mai világ bármely pontján, s szemügyre vesszük embertársainkat...
Visszagondolva ifjúkorom nemes és felzaklató olvasmányaira, csupáncsak viszolygást érzek. Émelygő szánakozást talán, ha újra lapozom a nagyszívű Rousseau eszmefuttatását az emberek közti egyenlőtlenség okairól, s ezek eltüntetési lehetőségeiről. Undorodom az ártatlan fiatalságom mestereitől, a fonnyadt Marcusétól, azelborult Sartre-tól. Becsaptak, fogatlan oroszlánok voltak már akkor is, amikor rabul ejtettek a végeérhetetlen fecsegésükkel és nem vettük észre, hogy csak bőgni tudnak, harapni nem. A marginális csoportok mint az új hatalom gócpontjai? A kínai vörösgárdisták mint a világ minden bajának és igazságtalanságának véget vető társadalmi rohamosztagosok! Ezek az öregurak, odahaza a könyveik között, félig már vakok, járni is alig tudtak a visszeres lábukon, de igazsághirdetőnek képzelték magukat. Nehezemre esik, de egyre inkább megértem Hitler szándékát, amikor utasítást adott a mételyező könyvek elégetésére.
Van-e tehát reménye az emberiségnek? Nem kis töprengés után azt kell mondanom: nem, nincs. Gondolkodási hiba lenne azt állítani - ahogy ezt annyian és annyiszor mondták a hatvanas évek illuzionistái közül-, hogy a világ javítható, megváltoztatható, csak össze kell fognunk és a jobbik eszünkre kell hallgatnunk. Úgy gondolom, Nietzshének volt igaza, aki azt mondta: "a magányos és csoportos emberi ész önmagában kevés, az emberi értelem mit sem ér tényleges hatalom nélkül..."
Nem véletlenül választottuk Arthur L. Govancz tanulmányainak részleteit. Rangosabb szöveget ismerünk, de jellegzetesebb fogalmazványt nem az úgynevezett punkfilozófia tárgyköréből. Úgynevezett filozófiát kell mondanunk, hiszen a bennszüött punk primitív gondolatvilága sosem jelenik meg tételes megfogalmazásban. Arthur L. Gowancz a nevesebb díszpunkok sorában is kivételesen messzire megy az általánosításban. Hogy azonban mennyire közös eszmék alakítják a punk különféle rétegeinek egységes ideológiáját, bizonyítja a botrányosságig nevezetes Clash együttes találomra kiválasztott dalszövegrészlete:
Erőszakos leszek, ha átvágnak,
csendes leszek, ha elkábítom magam.
Ne alkalmazkodj a törvényekhez.
A törvényeket nem neked, hanem a hülyéknek írták.
Te is hülye vagy, ha ezt nem tudod,
te inkább csalj, ha élni akarsz.
Két szövegrész. Arthur L. Gowancz emelkedett filozófiai gondolatmenete. És a Clash szövegírójának - a műfaj szükségleteihez alkalmazkodó - primitív dalszövege. De a kétféle közlés nem idegen egymástól. Mindkettő azt hirdeti, hogy a világ idegen és ellenséges. Ezért a világot - ahol és amennyiben csak lehet - elutasítani, gyűlölni, becsapni, rombolni és pusztítani kell. |
|
| |
|
0 komment
, kategória: Beat, Hippi, Punk, Rock |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2009-07-05 21:13:38, vasárnap
|
| |
| |
S. Miklósnak és S. Gergelynek
Kozmosz Könyvek
Egyetemi Nyomda 1985.
Felelős vezető: Sümeghy Zoltán
(Ezt a könyvet 1995-ben kezdték ismételni, mely folyamatosan történt az ötvenes évektől tisztuló beat-hippi-punkrációsoknál, az egészségügy és szociális hálózat változtatásával. A borítón a Beat szó kékkel írva két kottasor mögé, mintha láthatatlan világbeliek lennének, mint ahogyan vallják is, hogy reinkarnálódtak, újjászületnek a zsidók minden időben, a Hippi zölddel már belegabalyodva a két kottasorba, a Punk vörössel szétszaggatta a zenei vonalakat. Az Időjelek fekete keresztes egyházait jelentik pártfogóik. Betegségük: skizophrenia.)
Punk I. Szociológiai megközelítés
A nevezetes Sex Pistols együttes leghíresebb lemezének borítóján II. Erzsébet angol királynő fényképfelvétele látható, valamiféle tükörkeretben. A tükörkereten két szövegrészlet helyezkedik el. A keret felső részén az angol himnusz zárómondata olvasható: "Gold save tehe Queen, Isten óvja a királynőt:" A keret alsó részén, gyarló angol helyesírással ez olvasható: "Én nem vagyok emberi lény."
Ez természetesen lehetne a nevezetes Sex Pistols együttes, illetve az együttes még nevezetesebb, minden rókahájjal megkent eszmei atyjának és menedzserének, Malcolm McLarennek puszta ötletszüleménye, a nagyobb sokkhatás, a nagyobb siker jegyében. A mondat tudniillik ravaszul kétértelmű. Lehet a II. Erzsébet angol királynőt minősítő punk véleménye is. Lehet a punk önmagáról való véleménye is. Bennünket a továbbiakban csakis e második változat érdekel.
"Én nem vagyok emberi lény": ismereteink szerint ez a mondat a punkjelenség legtömörebb, legtalálóbb önjellemzése. Csupasz tárgyilagosságában is, a lemeztasakra jobban odaillő, hatásvadász eltúlzottságában is.
Mit jelent ez a tagadó tőmondat? Kíséreljük meg bővített mondatokban értelmezni.
1. Emberi lény az, aki az adott társadalom alapszabályait elfogadva, az adott társadalom keretei között él, otthonos, vagy megalkuvó, beletörődő bentlakóként. A punk ellenben nem bentlakója az adott társadalomnak, a punk, a társadalom intézményes keretein kívül él. Sem állandó, bejelentett lakhelye, sem állandó, bejelentett munkahelye nincs.
2. Az igazi, a bennszülött punk életkora általában tizenöt és huszonöt év közötti. A punk marginális kiscsoportban, kisközösségben létezik. A közösség esetükben félrevezető fogalom lehet, ha a hippik közösségben éltek, akkor a punkok inkább csordában, falkában. A kétfajta kiscsoport között különbség nemcsak metaforikusan, de fogalmilag is meghatározható. A hippicsoport létezését és életmódját a nagy társadalmétól ugyan eltérő, de átgondolt, kitervelt és megvalósított szabályok határozzák meg,. Szabályok, szabályzat a punkfalkában is érvényesül, de ösztönösen, ingeralapon, önellentmondó rendezetlenségben. A bennszülött punkcsoport mikroegységének alaprajza inkább emlékeztet egy páviánfalkára, mint a XX. század végéhez közeledő emberi közegére.
3. Az emberi lény - legalábbis azokban az országokban, ahol a punkok láthatóak - általában naponta tisztálkodik, azaz bőrfelületeit szappannal és vízzel mossa, haját fésüli, fogát és körmét karban tartja. A punk nem teszi ezt, nem annyira elvi megfontolásból, inkább azért, mert nincs rá megfelelő helyisége, se pénze, se belső indítéka. Ennek okából a punk tisztátalan és rossz szagú. Öltözéke nemzetközileg felismerhető, mert mind az európai, mind az amerikai földrészen azonos: agyonviselt, szakadt, piszkos göncök. Farmer, alsótrikó, felsőtrikó, pulóver, még egy pulóver, saru, tornacipő, csizma. A punk rétegesen viseli szegényes ruhatárát, megint csak nem elvi megfontolásból, hanem részint azért, mert holmiját nincs máshol, mint a testén tárolnia, részint azért, hogy az időjárás viszontagságai ellen védekezni képes legyen. Mindkét nembeli punk egyformán öltözködik, s egyformán kedveli a mindenféle fém csecsebecséket, (olcsó lánc, gyűrű, karperec, hajcsat, hajszorító, fülbevaló, patkó, szög, tű, késpenge, zsilettpenge, sok egyéb), egyformán mozog és beszél, ezért a hímnemű punkot a nőnemű punktól futó ránézéssel nem könnyű megkülönböztetni.
4. Mivel állandó lakhelye, tartózkodási helye nincs, a punkfalka folytonos, lassú vándorúton, kóborúton van. Jellemzője, hogy létszámában és összetételében nem állandó, nem egységes, hanem szüntelenül módosul. Este valaki odacsapódik a csoporthoz, reggel valaki leválik a csoportról, következő este megint érkezik valaki, egyedül, párban, többedmagával. Mivel a csoport bizonytalan, változó létszámú, a csoport tagjai jószerivel alig ismerik egymást, legfeljebb az utónevét, még inkább a becenevét tudja egyik a másiknak, másik a harmadiknak. A napközben többnyire szétszórt, magányosan vagy többedmagukkal bolyongó, alkalmi munkát, esetleges tevékenységet végző punkok általában estefelé találkoznak, valahol, most már falkában kószálnak, s megfelelőnek, tűrhetőnek ítélt éjszakai szálláshelyet keresnek, találnak, valahol a nagyváros perifériájának bérházaiban és lakótelepein, besurranásra alkalmas pincékben, vagy padláson, a suhurdok parkjainak padjain, feltört vikendházakban, pályaudvari várótermekben, az adott nagyváros sokféle egyéb helyein. Átmenetileg teletepszenek, megosztják napközben így-úgy szerzett táplálékukat, narkójukat, megosztják szerelmüket, megalszanak egymás testmelegében, testüregeiben.
5. A punk abban közös a hippivel, hogy megveti, elhárítja a rendszeres munkavégzést, a munkabérrel megtérített munkateljesítményt. A punk belép az első adódó munkahelyre, dolgozik egy napot, két napot, egy hetet, kilép, elkölti csekélyke bérét, másik adódó munkahelyre lép be, megint keres némi pénzt, megint kilép. Legközelebb még inkább alkalmi, minél rövidebb időtávú munkát vállal, koldul, nemritkán lop (azt és ott, amit és ahol tud), ritkábban rabol.
6. A punk nem veszi figyelembe a mindenkori országban érvényes mindenkori Bűntetőjogi Törvénykönyvet. Ez nyilvánvaló következménye annak a ténynek, hogy a punk a rajta kívüli társadalom lehetőleg minél több szabályáról és törvényéről igyekszik nem tudomást venni. Ennek okából igen gyakran követ el bűntetőjogi paragrafusba ütköző cselekedetet.
A punkjelenség egyik lényegi történetéhez értünk. "Én nem vagyok emberi lény": a mondat egyebek között azt is jelenti, hogy a punk nem hajlandó (vagy nem képes, az eredmény felől nézve egyre megy) a társadalmi együttélés jogi paragrafusokban rögzített szabályaihoz igazodni. A punk koldul (olyan országokban is, ahol a nyilvános koldulást a törvény tiltja), a punk tiltott kábítószereket fogyaszt, a punk lop, a punk bezsong és garázdálkodik. A punk nyilvános helyen, nyilvános közlekedési eszközön hajlamos a maga és a paretnere (partnernője) ruházatán kigombolni az összes gombokat, lehúzni a nadrágsliccén a villámzárat, tehát nyilvános szemméremsértést követ el A punk magától értetődőnek veszi, hogy ott és akkor tulajdonítsa el mások, vagy az állam ilyen-olyan anyagi javait, ahol és amikor alkalma nyílik rá.
(1995-ben mentem haza a Szentpéteri kórházból és hirtelen lepattogzott az összes gomb a blúzomról, de lehet, hogy véletlen egybeesés)
Ennél vadabb kihágásokat is elkövet. A punk ösztönlény, így gyakran felindul. És amikor felindult állapotba kerül, amikor bezsong: akkor támad fel benne a pusztítás vágya, a rombolás dühe.
7. A punk egyéni és csoportos cselekvését bűntetőjogi értelemben a garázdaság fogalma fedi. Garázda tetteit (pénz kunyorálása magányos járókelőktől, gyakran kiskorúaktól, gyakran a tettleges zaklatásig menően, nyilvános telefonállomások, nyilvános közlekedési eszközök beszennyezése és megrongálása, általában a civilizációs, közhasznú létesítmények tönkretevése) a punk többnyire kábítószertől befolyásolt állapotban követi el.
A hippi kábítószer-fogyasztása mondhatni ünnep volt, szertartás a nap meghatározott órájában került rá sor, a csoportközösség keretében, rituális szokások szerint. A punk vacakabb és veszélyesebb szereket fogyaszt (ami épp a keze ügyébe jut, ami maradékokat éppen össze tud keverni), ugyanolyan esetlegesen és alkalomszerűen, ahogy minden egyebet cselekszik: ahogy táplálkozik, hál, szeretkezik, örvend és dühöng. Francis Cunnings, a punkjelenséget leró szociológus szerint: "A punk akkor önmaga, amikor sötétedés után, már kábultan az olcsó alkoholtól, vagy az általa összemixelt gyógyszer-kábszer keveréktől, vagy mindkettőből: vassal, vagy kővel beveri egy véletlen kirakat véletlen ablaküvegét, vagy az eléje kerülő villanyrendőre üvegbúráját. Látszatra kiváltó ok nélkül, irracionálisan cselekszik. Valójában mélyen megokolt cselekvésre készteti a nyomorúságos társadalmi léte, a kezdetleges társadalmi tudata. Azért tör-zúz maga körül, hogy az a kirakattábla, az a villanyrendőr ne legyen többé. Mert az a kirakattábla, az a villanyrendőr rajta kívül létezik, a gyűlölt külvilághoz tartozik. Éppen ezért tűnjön el, semmisüljön meg..."
8. A punk - megint csak országhatárokon túli érvénnyel - alacsony iskolázottságú és alacsony intelligenciaszintű emberi lény. Idézzük még egyszer a rendelkezésünkre álló statisztikai adatokat: a punk általábana alsóproletár (magyarul körülbelül: betanítatlan segédmunkás) és lumpenproletár környezetből, nem homogén (tehát elvált vagy jogi válás nélkül szétszórt) családból származik. Angliában ez az ipari nagyvárosok perifériájának környezetét jelenti, az USA-ban főként a keleti part nagyvárosai (és leginkább New Yorek) némely kerületeinek szociológiailag nehezen meghatározható lakosságrétegét. Minden rendelkezésre álló statisztikai adat és táblázat hangsúlyosan utal az adott kisebbségek - négerek, közép-amerikaiak, hátsó-indiaiak, cigányok - magas arányszámára, jelenlétére a punkjelenségben.
Az ifjúság marginális rétege, az írástudatlanság határán, a közveszélyesség határán, a mindenkori rendőrhatóság figyelmének hatósugarában.
Közben ugyanennek a marginális ifjúsági rétegnek a világképét neves írók és szociológusok elemzik, nem rövid tanulmányok sorában. |
|
| |
|
0 komment
, kategória: Beat, Hippi, Punk, Rock |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2009-07-05 18:23:54, vasárnap
|
| |
| |
S. Miklósnak és S. Gergelynek
Kozmosz Könyvek
Egyetemi Nyomda 1985.
Felelős vezető: Sümeghy Zoltán
(Ezt a könyvet 1995-ben kezdték ismételni, mely folyamatosan történt az ötvenes évektől tisztuló beat-hippi-punkrációsoknál, az egészségügy és szociális hálózat változtatásával. A borítón a Beat szó kékkel írva két kottasor mögé, mintha láthatatlan világbeliek lennének, mint ahogyan vallják is, hogy reinkarnálódtak, újjászületnek a zsidók minden időben, a Hippi zölddel már belegabalyodva a két kottasorba, a Punk vörössel szétszaggatta a zenei vonalakat. Az Időjelek fekete keresztes egyházait jelentik pártfogóik. Betegségük: skizophrenia.)
A punk címszavai az alábbiakban minél több nézőpontból kívánjuk megidézni, hogy - nem könnyű - jelentéstartalma minél egyszerűbb legyen.
Országh László legnagyobb angol-magyar szótára szerint a punk: üres, haszontalan, értéktelen, hitvány, vacak, nyamvadt, pocsék, szajha.
Joe Halloway punk szövegíró szerint: "Azt hiszem, a punkot én találtam ki, illetve én ástam elő. Régi angol szövegekből derengett valami, s amikor utánanéztem, kiderült, már Ben Jonsonnál is előfordult. Kiváltképpen illett a szövegeimhez. Elmeséltem Fred Kubicknak, a menedzserünknek, ő aztán pazar cikkeket iratott a punkról."
Robert Savage szociológus szerint: "Főnévként használva a punk elsősorban a punkkoncertek résztvevője, hallgatója, közönsége. Tágabb értelemben a punk marginális fiatalkorú, a hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján. Többnyire proletár, vagy lumpenproletár családból származik, alig iskolázott. Bizonytalan körvonalú kiscsoportokban, kisközösségben találja meg - bizonytalan átmeneti időre - a helyét."
Jimmy Pursey szerint: "Képzeljünk el egy tizenéves fiatalembert Londonban, Liverpoolban, Manchesterben. Egy komor, füstös munkásnegyed bérházában lakik a szüleivel és kiskorú testvéreivel, ócska zakót, koszos farmert, rongyos tornacipőt visel, vagy dolgozik, vaegy nem, ha megvan rá a pénze, koncetre vagy moziba jár, utána falkában kódorog az éjszakában és kihívástól, a puszta hátborzongatás kedvéért téglával, vagy biciklilánccal tör-zúz maga körül."
Szemben a beatttel és a hippivel a punk őshazája nem USA, hanem Anglia. A zenei szakirodalom a punkirányzat, a punkstílus születését hol 1975 novemberére teszi - ekkor került sor a későbbi annyi botrányt kavart punkegyüttes, a Sex Pistols első koncertjére -, hol 1976 szeptemberétől származtatja, mikor a Sex Pistols és más angol együttesek kétnapos punkfesztivált szerveztek. Hogy melyik a valós időpont, döntsék el a zenei szakírók, bennünket nem a punk zenéjének és zenekarainak története, hanem e zene közönségének, közegének sorsa és helyzete érdekel. Bizonyos, hogy ez a fiatalkorú közönség a hetvenes évek közepén már ugyanúgy várta az új zenei irányzatot is, az új zenekarokat, amiként a punkzene sem születhetett volna meg a rá váró közeg nélkül.
Miért Angliában keletkezett a punk? A részletesen értelmező válasz külön tanulmányt kívánna Anglia különleges történelmi helyzetéről és szerepéről a második világháború óta eltelt évtizedek során. Itt be kell érjük a legfontosabb címszavakkal: sokféle történelmi és társadalmi okból a háború óta- amelynek pedig egyik győztese lett - Anglia nagyhatalmi tekintélye és belső szilárdsága folyamatosan zsugorodik. A folyamat szinte a győzelem másnapján, Churchill bukásával, Attlee munkáspárti kormányának hivatalba lépésével kezdődött, a gyarmatok elvesztésével, a dominumok önállósodásával folytatódott, s tart napjainkig. A legfontosabb mutatók: a mai világgazdasági válságon belül is különlegesen heveny angol gazdasági válság, a meredek infláció, a fiatalkorú munkanélküliek statisztikája, a fiatalkorú bűnözők statisztikája, a megoldás lehetőségét sem ígérő ír helyzet és így tovább. Ez a folyamatos hanyatlás mit sem változott az egymást váltó konzervatív és munkáspárti kormányok tevékenysége során, a tényt épp a közelmúlt angol évtizedeinek sűrű kormánycseréi bizonyítják.
A mindenkori választások során az angol Munkáspárt leginkább a jelentékeny létszámú angol munkásosztályra és a szakszervezetekre támaszkodik. Bizonyos, hogy a Munkáspártban való, többszörös csalódás is segített életre kelteni a marginális ifjúsági csoportokat, az ellenzéki ifjúsági szubkultúrát Anglia közelmúltjának évtizedeiben.
Emlékszünk még az Angry Young Men, a dühös fiatalok mozgalmára és irodalmi irányzatára, az ötvenes évek második feléből? (A média, különösen az RTL Klub az angol könyvek keretén belül a dühöngőket is ismételte) John Wain, John Braine, Kingsley Amis regényeire, Colin Wilson mérges pamfletesszéire? Allan Sillitoe műveire, a Szombat este vasárnap reggel és A hosszútávfutó magányossága című regényekre, a belőlük készült filmekre? Az Egy csepp mézre? És leginkább a Nézz vissza haraggal, azaz Osborne drámájárea és a fiatal Tony Richardson filmjére? Jimmy Porter hosszú trombitaszólójára az üres angol éjszakában?
Ők - szerzők és szereplők - dühös fiatalok voltak akkor, nem punkok. Mégis, a több, mint húsz év előtti időben ugyanazokat a munkásfiúkat, munkáslányokat látjuk magunk előtt, akik a mai szemtanú szerint "Londonban, Liverpoolban, Manchesterban, egy füstös munkásnegyed bérházában laknak". A dühös fiatalok megkorosodtak azóta, szülőkké, nagyszülőkké lettek, angol konzervatív kormányok jöttek, angol munkáspárti kormányok mentek (vagy megfordítva), de a szülők gyermekei, a nagyszülők unokái körül csak a civilazitoros eszközök változtak és tökéletesedtek, a helyzet lényegileg változatlan maradt.
Ebből a helyzetből kelt életre a hetvenes évek második felében az angol punkjelenség.
De már 1977-ben megjelenik az - általunk ismert - első, hiteles beszámoló az amerikai punktünetről is. Gore Vidal írja, akinek (nálunk még ismeretlen) esszéi is riportjai alkalmasint maradandóbbak, mint (nálunk ismert és népszerű) történelmi regényei.
"Szombat este, unalmas party mrs. Z.-nél, Mrs. Z. kétszeres özvegy, életkora negyvenhat és ötvenkilenc év között váltakozik,attól függően, hogy mikor és hányan és kik vannak jelen. Most éppen túl sokk vendég, túl sok pia, egy idő után unom, hogy a gyémántgyűrűs hölgyek elárasztanak a fontoskodó, bugyuta kérdéseikkel, úgy is mint díszvendéget. Háromnegyed tízkor odasúgom Normannek (Mailernek, a másik díszvendégnek, a szerző megjegyzése), aki szintén unatkozni látszik, lépjünk le, azt hallottam, van egy átalakított klubféleség Manhattan szélén, vadonatúj zenével és különleges közönséggel. Norman egyetértett, kiosontunk, taxival megközelítettük a helyet. Beléptünk - két öreg faszi lépett be, hogy viszonylag tárgyilagosan mondjam - , némi feltűnést keltettünk, az együttes ugyan tudomást sem vett rólunk, de a (meglehetősen vegyes) közönségből többen merően szemügyre vettek, mert feltehetően ismerősnek véltek bennünket. Norman mozgott otthonosabban - így szokott ez lenni, ha együtt vagyunk -, a bárpultnál borsos vodkát rendelt mindkettőnk számára, bejelentette, hogy senki se zavartassa magát általunk, ő, meg én itt sem vagyunk.
A közönség láthatóan két élesen elkülönülő részből állt, s mindkét fele elég furcsának volt mondható. A nagyobbik fele az együttest utánozta külső megjelenésében, s csupa fiatalból állt: szemmel láthatóan magukon kívül voltak (ezen azt értem, hogy nem a saját személyiségük burkában léteztek, hanem személyiségükön uralkodó alkohol, kábítószer, s leginkább a fültépően hangos zene irányította őket.), képtelenek voltak ülve maradni, leugráltak a bárpultról, felugráltak az asztalkák mellől, magasra emelt karral körbefogták a dobogót, önkívületben azonosították magukat a zenével, a zenészekkel, olyannyira, hogy némelyek folyvást fel akartak mászni a dobogóra, az együttes (önkéntes vagy hivatásos) gorillái alig győzték őket visszaszorítani. Az együttes neve Fekete Hiúzok. Hogy ennek az elnevezésnek van-e szó szerinti vagy jelképes értelme, nem sikerült kiderítenem. Köztudomású, hogy fekete párduc létezik ugyan - a legismertebb példány Bagira A dzsungel könyvében - , fekete hiúz ellensem sem Brehmnél, sem Brehm tanítványainál nem szerepel...
Nem értek fiaink (hovatovább unokáink) zenéjéhez, a Fekete Hiúzok muzsikájáról tehát nem nyilatkozom. Fogyatékos ismereteim szerint a kemény rock valamilyen elágazása, alkotó továbbfejlesztése lehetett, elképesztő hangerővel. Az én figyelmemet az együttes kötötte le, külön-külön is, egységében is. Láthatóan félelmetesnek kívántak látszani, s e cél érdekében megtettek minden tőlük telhetőt. Egyenruhának csak a nadrágjuk volt mondható: fekete bőrből , vagy műbőrből készült, szorosan a comjukhoz és lábszárukhoz simult, tele mindenféle szakadással, repedéssel, otromba öltéssel, rávarrt foltokkal, vagy műfoltokkal. A felsőtestükön keresztcsíkos trikó, vagy ujjatlan bőrmellény, vagy csupán a puszta, verejtékes bőrük. A fekete bőrnadrágokat (vagy műbőrnadrágokat) és a trikókat mindenféle fémtárgyak diszítették, szögek, tűk, pengék, egyéb, nehezen azonosítható bigyók. Az egyik fülükben - legyek pontos: többnyire a bal fülükben - nyeles, vagy nyeletlen fülbevaló, feltehetően nem smaragdból. Most látom, hogy előresiettem a beszámolómban, már a füleknél tartok, holott fentebbről kellett volna kezdenem. Tehát: hajviseletük a lehető legváltozatosabbnak volt mondható: vállig érő, csatakos fürtök, tisztes kefefrizurák, meztelenre borotvált koponya, ugyanez ágaskodó kakastaréjjal vagy kínai módra meghagyott varkoccsal, amelyet bőrszíj vagy gumi fog össze. A rövid, vagy hosszú haj, vagy a meztelen fejbőr lilára, narancsszínűre, kárminpirosra festve. Vegyük ehhez a kimázolt ábrázatokat. A szemek, mint a nőknek festékkel kihúzva, csak sokkal brtuálisabban, a szemöldökök vagy meztelenre tépve, vagy vastag feketével befestve, mindkét arcfelületen a szivárvány minden színében tündöklő bohócfoltok. Hogy el ne feledjem a legfontosabbat: feltehetően azért, mert ők a Fekete Hiúzok, a hangszereket tartó, a hangszereken játszó kezük felett, a környéktájra erősítve fekete macskamancsokat, vagy hiúzmancsokat, vagy micsodákat viseltek, amelyekből görbe macskakarmok (megengedem: hiúzkarmok) bújtak elő muzsikálás közben...
Szerinted inkább nevetségesek, vagy inkább félelmetesek, kiabálta a fülembe kérdését Norman. Kiabálni kellett, mert a Fekete Hiúzok olyan hangerővel játszottak, a Fekete Hiúzok közönségének nagyobbik fele akkora ricsajt csapott, hogy a dobhártyám közvetlen közelében is alig értettem Norman hangját. Szerintem inkább félelmetesek, kiabáltam vissza Norman dobhártyájába, de tudod, hogy ebben a kérdésben nem vagyok mérvadó, a háborúban, a hajóink fedélzetén nem féltem a japán repülőktől, de a moziban ma is félek a Hófehérke boszorkányától.
Vissza a közönséghez. A közönség, mint említettem, két részre oszlott. A nagyobbik fele láthatóan a Fekete Hiúzok törzsgárdáját alkotta. Ezek a fiatalkorúak, állampolgátársaim az Államokban, leginkább azzal döbbentenek meg, hogy - meglehetős tapasztalati ismeretek birtokában - nem tudtam megállapítani a nemüket. Azt már megszoktam, hogy kebel és farméret ebben a korosztályban nem játszik megkülönböztető szerepet. Most meg kellett tanulnom, hogy a mindkét nembeli ifjak, a Fekete Hiúzok hódolói egyforma bőrnadrág és trikó egyenruhát viseltek, egyforma nyeles vagy nyeletlen fülbevaló ült a bal fülükben, s egyforma narancsszínűre , vagy lilára színézték a különleges alakúra vágott-nyírott hajzatukat.
Ennyit a közönség nagyobbik feléről. A közönségnek ez a nagyobbik fele meglehetősen bűzlött. Bűzlött azért, mert lelkesültsége és felfűtöttsége okából minden pórusa bő verejtéket termelt (akárcsak odafent, a dobogón a Fekete Hiúzok csapatának pórusai). Ámde valószínűleg más okból is bűzlött, és ez a másik ok a naponkénti zuhanyozás , vagy akár mosdás hiánya lehetett.
Nem választanám kedvenc környezetemnek a közönségnek ezt a felét, ámde náluknál is kevesebb jó szót kívánok vesztegetni a Fekete Hiúzok közönségének második felére. Ó, ezek a diszkréten középkorú urak és hölgyek, férjek és feleségek, barátok és barátnők. Ó, ezek az ezüsttel szegett eestélyi blúzok, bársony maxiszoknyák, ezek a tengerészkék vagy bíborszín blézerek a szememnek kétségkívül ismerősebbek, mint a szakadt bőrnadrágok. Ott ültek tehát ők - a közönségnek ez a másik része, ez a finomabb fele - a bárszékeken, vagy asztalkák mellett, francia pezsgőt bárszékeken, vagy asztalkák mellett, meg skót viszkit ittak, sós mandulát csipegettek és ujjukkal mutogatva, ijedős nevetéssel vagy inkább nevetős félelemmel figyelték a Fekete Hiúzokat, a gorilláikat, a hívó közönségüket. Norman felismert közülük ezt-azt, és a fülembe súgta - helyesebben: a dobhártyámba ordította az átható Hiúz-muzsikában-, hogy melyikük X,., a biszexuális fotómodell, s melyikük Y., a New Yore-i Pletykapityu ügyeletes mindentudója.
Eközben a Hiúzok szünetet tartottak. Gorilláik és hódolóik sorfala között mentek át a termen a pihenőszobába. A közelükbe igyekeztem. Orrfacsaró izzadtságszagot árasztottak, annak ellenére, hogy a gorillák citromillatú sprayjel hintették be őket. Volt köztük fehér, fekete, talán Puerto Ricó-i is, mindenesetre kevert vérű, a verejtékből megolvadt festékcsíkok közül a többnyire fekete szempárok vagy hidegen közömbös, vagy ellenséges pillantást vetettek a közönségre. Már amennyire vehettek: a Hiúzok tekintete leginkább csak kimerültséget tükrözött.
A New York-i Pletykapityu - mondjuk, hogy Y. nevezetű újságírógyereke odabattyogott a Hiúzok énekeséhez - később megtudtam, hogy Alex Dottigen a neve - és csábmosolyt kerekítve a szája köré, igyekezett valamit a fülébe suttogni. Alex Dottigen ment tovább, mintha nem hallana semmit, a főgorillája finoman elpenderítette az útból az ígéretes újságírótehetséget....
Végül is Norman odajött hozzám, egy sokadik borsos vodkával. A koncertnek vége volt, a Hiúzok eltűntek, a közönség mindkét fele szedelőzködött.
- Ezeket a Hiúzokat úgy hívják, hogy punk - mondta Norman. Ősz, göndör hajszálai tövében kövér verejtékcsöppek ültek. - A zenei stílusnak, amit játszanak, annak is punk a neve. Te tudod, mi az, hogy punk?
- Mintha rémlene valahonnan valami - válaszoltam. - Mintha olvastam volna ezt a szót Marlowe vagy Webster drámájában. Tudod, az Erzsébet-kor. Mintha derengene, hogy körülbelül azt jelenti, szutyokfazék, vagy mocsokállat....
Lehet, hogy így történt, lehet, hogy nem egészen így történt. Nem voltunk jelen, nem tudjuk megítélni, hogy Gore Vidal sziporkázó írásművében mennyi a szabatos tény, mennyi a kitalációs ráadás. A riportesszé Eegy éjszaka a Fekete Hiúzoknál címen azz Esquire 1977. áprilisi számában jelent meg. Jobb amerikai kézikönyvek Gore Vidal dolgozatával kezdik az amerikai punkjelenség lexikográfiáját.
A továbbiakban feledjük el az országhatárokat. Jelenségleírásunk ugyanis nem egyik, vagy másik, tehát nem egyetlen ország határai közé illeszkedik. A beat és a hippi az USA-ban született, Amerikából került át európai tájakra. A punk szülőhelye - mint említettük Anglia ugyan, de a punk nemzetközi jelenség lett, a hetvenes évek közepétől máig az USA-ban, Angliában, Franciaországban, az NSZK-ban, a skandináv országokban és sokfelé másutt egyaránt felfedezhető, észlelhető.
Miért? Mi okból? Hány okból?
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Beat, Hippi, Punk, Rock |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2009-07-05 17:17:41, vasárnap
|
| |
| |
S. Miklósnak és S. Gergelynek
Kozmosz Könyvek
Egyetemi Nyomda 1985.
Felelős vezető: Sümeghy Zoltán
(Ezt a könyvet 1995-ben kezdték ismételni, mely folyamatosan történt az ötvenes évektől tisztuló beat-hippi-punkrációsoknál, az egészségügy és szociális hálózat változtatásával. A borítón a Beat szó kékkel írva két kottasor mögé, mintha láthatatlan világbeliek lennének, mint ahogyan vallják is, hogy reinkarnálódtak, újjászületnek a zsidók minden időben, a Hippi zölddel már belegabalyodva a két kottasorba, a Punk vörössel szétszaggatta a zenei vonalakat. Az Időjelek fekete keresztes egyházait jelentik pártfogóik. Betegségük: skizophrenia.)
Szorongó pillantás a jelenre, avagy címszavak a punkról
Jelen?Jelen idő?
Az író választja meg tárgyát, de a választott tárgy hajlamos arra, hogy hozzátapadjon írójához. Választott tárgyunkat hiába kívánjuk elhagyni a soron következő, kínálkozó tárgy kedvéért, választott tárgyunk ragaszkodik hozzánk, kimeríthetetlennek rémlik, örökös folytatást sürget.
A Hippivilág első kiadása 1979 karácsonya előtt jelent meg, 25000 példánya napok alatt elfogyott. Megjelenése alkalmából több interjút adtam, mint tucatnyi regényemről és tanulmánykötetemről együttvéve. Valamelyik felkészült interjúvoló a sok okos kérdése sorában azt kérdezte: "Mondhatjuk-e, hogy a hatvanas-hetvenes évek ifjúsági szubkultúráját a beat-hippi-punk jelenségeinek egybekapcsolódó hármasságával lehet jellemezni?"
Az eszes kérdésre képtelenség volt rögtönzött választ adni, sem igenlőt, sem tagadót. A kérdés től sok tényezőt zsúfolt magába: egymással egyező és egymást keresztező történelmi, szociológiai, kultúrtörténeti tényezőket. A kérdés kapcsán kiderült viszont, hogy - mint említettük - a választott tárgy ragaszkodik szerzőjéhez. Aki antológiát állított össze a beatirodalomból, aki könyvet írt a hippimozgalomról, annak az évek múlása során az lett a dolga, hogy legalább címszavakat fogalmazzon meg a punkjelenségről.
Tehát: a punk. Jelenként, jelen időként?
Ha felütjük valamelyik megbízhatóan tájékoztató angolszász kézikönyvet vagy szaktanulmányt, a punknak, mint zenei irányzatnak szabatos leírását olvashatjuk. Ha az angolszász szakirodalomnál is sokkal megbízhatóbban tájékoztató magyar szakirodalmat faggatjuk, még szabatosabb meghatározást találunk. Például: " A punk a rock hosszú történetének egyik rövid fejezete. Ez a szándékoltan primitív, agresszív zene sem nagy zenekart, sem nagy énekest nem teremtett."
Biioznyára így van. Bizonyára igaz, hogy "mára a punkzene kifulladt", hogy a "nyolcvanas évek elejére a punkzene leszálló ágban van". Sem a tétel bizonyításával, sem tagadásával nem foglalkozunk a továbbiakban: miként a beat, úgy a punk esetében sem vállalkozunk - illetékesség híján - a jelenség zenei irányzatának taglalására. Amióta azonban - 1978 januárjában, New Yorkban - először hallottam a punk jelenségét, azóta számomra a punkk nem csupán a rock elágazásainak egyik irányzata a hetvenes-nyolcvanas évekből, hanem sokkal inkább egy történelmi korszelet, egy adott (Hegel, Marx, József Attila szavával) villágállapot megjelenése egy adott ifjúsági közegben.
Tehát még egyszer: jelenkor? jelen idő?
Lehet, hogy nem jelen idő, ha tudomásul vesszük, hogy a nevezetes Sex Pistols punkegyüttes rég lement a térképről. Talán nem jelen idő, ha felidézzük a magyar Beatrice különleges (regénybe vagy szociológiai tanulmányba kívánkozó) történetét. Ellenben jelen idő, ha bármely nap, körülbelül délután öt óra és körülbelül éjjel tizenegy óra között csupán futó pillantást vetünk fővárosunk legforgalmasabb aluljáróiban az ott tartózkodó, úgynevezett magyar punkok bizonytalan összlétszámú, de nyomasztó nagyságrendű gyülekezetére. Jelen idő továbbá, ha arról olvasunk, hogy a brightoni vagy Santa Fe-i punkkoncerten keményebb verekedés tört ki, a közönség egyik része rugós késsel, bokszerrel, biciklilánccal esett neki a közönség másik részének, három tizenéves kislány és öt tizenéves fiúgyermek holtan maradt a helyszínen, mire a mentők kiérkeztek a súlyos sebesülteket összegyűjteni. Jelen idő akkor is, ha arról értesülünk, hogy a lerobbant holland punkgitárosnak már annyira remegtek az ujjai, hogy megelégelte önmagát és önmaga körül a világot, kiírtotta tehát a feleségét és a három gyermekét, s mielőtt a mellékhelyiségben önmagát a mennyezetre akasztotta volna, mind a négy sarkán meggyújtotta benzinnel bőségesen meglocsolt házát. És leginkább akkor érezzük jelen időnkhöz tartozónak a punkjelenséget, amikor a véletlenül elkapott punkszöveg - akár az aluljáróban halljuk, akár nagylemezről - váratlanul egybecseng valamely előkelő egyetemi filozófus imént olvasott fejtegetésével. Teljesen függetlenül a ténytől, hogy az aluljáró bentlakója, a dalszöveg szerzője és az egyetemi filozófus aligha tudnak egymás létezéséről.
Mindezek okából: a jelenről, a jelen időről beszélünk most, 1983-ban.
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Beat, Hippi, Punk, Rock |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2009-07-05 15:57:07, vasárnap
|
| |
| |
S. Miklósnak és S. Gergelynek
Kozmosz Könyvek
Egyetemi Nyomda 1985.
Felelős vezető: Sümeghy Zoltán
(Ezt a könyvet 1995-ben kezdték ismételni, mely folyamatosan történt az ötvenes évektől tisztuló beat-hippi-punkrációsoknál, az egészségügy és szociális hálózat változtatásával. A borítón a Beat szó kékkel írva két kottasor mögé, mintha láthatatlan világbeliek lennének, mint ahogyan vallják is, hogy reinkarnálódtak, újjászületnek a zsidók minden időben, a Hippi zölddel már belegabalyodva a két kottasorba, a Punk vörössel szétszaggatta a zenei vonalakat. Az Időjelek fekete keresztes egyházait jelentik pártfogóik. Betegségük: skizophrenia.)
Mit összegezhetünk?
Az alanyi jó szándék - úgy látszik - kevés ahhoz, hogy a kinti társadalom megtagadott normáit a bentlakók mindenestül a kommunakapukon kívül hagyhassák. A tegnapi-mai kommunák képlékenységének oka, tartós létezésének akadálya,hogy tagjaik, az elszántan közös céltól és akarattól függetlenül, különbözőek. Származásukban, személyiségképletükben, tapasztalataikban, múltjukban. Mást és mást hoztak magukkal a megtagadott, de emlékező sejtjeikben kivehetetlenül élő külvilágtól, eltérő az alkatuk, a viselkedésmódjuk. A csoport, a kis közösség létezésének ez az alapvető, nehezen feloldható ütközőpontja. Történelmének tudatos évszázadai során az emberi egyed kétféleként létezett: önmaga szeméyiségének burkán és mindenkori, adott társadalom elemeként. A közbülső csoportlétnek múltja van ugyan, de biztató hagyománya alig: a folyamatos összezártság, a közös életmód előbb-utóbb a legönkéntesebb csoporton belül is személyes ütközéseket, érdekellentéteket teremt. A csoport eszményi szabadságából - a jövő társadalmak előképzetéből - előbb az önkéntes szekta aszkétafegyelme lesz (sokkal szigorúbb szabályokkal, a szabálysértést megtorló bűntetésmódokkal, mint a kinti világban), aztán elkerülhetetlen a bomlás, a szerteszéledés.
Pontosan ez történt és történik a hippikommunákban. Kötetünk több dokumentumidézete is jelzi a hippiség státusának szüntelen váltakozását. A hatvanas évek közepétől máig tanulmányozhatjuk a felgyorsult folyamatot, ahogy az amerikai ifjúság jelentős hányada - lázadó úrifiú, otthoni kereteit megunt, meggyűlölt középosztálybeli, gettónéger, Puerto Ricó-i utcasarki, nagyvárosi zsidó, egyetemre nem került, fehér szegény gyerek - huszadik életéve alatt hippivé lesz. És ahogy néhány és múlva kilép a hippisorból, kiábrándulva, vagy feldobva, radikálizódva, liberalizálódva, vagy minden ideológiától megundorodva, az elhagyott családi otthon, a folytatandó főiskolai tanulmányok, a szabványos tisztviselőség, szabványos bűnözés felé sodródva vagy egyszerűen kiöregedve, helyét az alulról jövő utánpótlásnak ajánlva.
Stuart Hall így látja a mozgalom helyét, szerepét a jelenkori amerikai eszmetörténetben:
"Watte, Chicago, Berkeley és Columbia utórezgéseinek fényénél szinte hihetetlennek tűnik, hogy az ötvenes évek elején és derekán még a liberális kommunentátorok is komoly aggodalmaikat fejezték ki az amerikai ifjúság agyonkonformizáltsága és politikai kvietizmusa láttán. A Nyugodt Nemzedék volt ez. Ők képezték azt a hátteret, amelynek ellenében a beatnemezdék először hallatta hangját és a beatnikek voltak azok, akik neve az első áttörést fémjelezte korszakunk nemzedéki lázadásainak hosszú és befejezetlen pályagörbéjén. A pályagörbe számos tézist ívelt át. Röviden rendszerezve:
a.) Kezdetben volt a beatniknemzedék, főképp azok a költők, írók, a hozzájuk csapódó féélművész "slepp", akikből ez a laza, bohém fraternitás összeállt.
b.) Ezt követték a politikai radikalilálódás és harci szellem meg-megújuló hullámai. A fő lökést a polgárjogi mozgalom adta, különösen abban a szakaszban, melyet a sit-inek, a bojkottok, éttermi tiltakozások, később pedig az iskolák deszegregációja és a déli szavazóösszeírások jellemeztek, és melyek során a diákok - feketék és fehérek - közül verbuválódott a legtöbb "felrázóosztag".
c.) Ezt követték a campuslázadások: Berkeley (mely - abban a sürített formában, mely azóta is jellemzi a diákmegmozdulásokat - a szólásszabadság kérdését, az egyetemi és politikai problémákat tűzte napirendre), majd az SDP-nek és az "új baloldal", illetve az "újpolitika" többi - campusok körül szerveződő radikális csoportjának és irányzatának kialakulása.
d.) A következő fázishoz a gettólázadások taretoznak - az SNCC és egyéb fekete aktivista- és ifjúsági csoportok, de talán még fontosabb szerepük van ebben a szakaszban az ösztönös gettólázadásoknak, valamint a legkülönbözőbb erők és hatások elkeveredésének -, ide értve az afro-amerikanizmust, Stokeley Carmichaelt, Rap Brownt, a Párducokat, a Muzulmánokat és más csoportokat, melyek mind a Fekete Hatalom áramában folynak össze.
e.) E periódusra az a legjellemzőbb, hogy a mozgalom e faji hovatartozás alapján nagyjából két, széles hadoszlopra bomlik, a fekete harcosok egyre inkább az elkülönülés útját járják, fő kérdéseik a faji probléma és a szegénység, míg a fehér aktivisták tevékenysége a vietnámi háború elleni titalkozás és behívásmegtagadások frontján élénkül meg. Mindazonáltal mindkét "hadoszlopot" egyaránt jellemzi a harci szellem erősödése és az a sürgető igyekezet, hogy szembeszegüljenek és megküzdjenek avval a képződménnyel, melyet mindkét csoport mint a "rendszert" azonosít. A beatnikektől a polgárjogi mozgalmom, faji és szegénykérdésen keresztül a háborúig és amerikai imperializmusig: a tendencia a növekvő részvételé, politikai aktivilzálódásé és bekapcsolódásé. A mozgalmak felérnek a csúcsra. Az elszórt campusfoglallások, utcai és gettólázadások stb. egy maradandó politikai tevékenységforma első szívdobbanásainak tűnnek - de mindkét hadoszlopnak számolnia kell az árakkal. Washington és a Pentagon nem bukott meg. És ezzel elérkezett a hippik "pillanata".
A beatnemzedék a hippik közvetlen előszülötte volt. Ez a két csoportosulás közös volt abban a törekvésben, hogy le kell mondani a középosztályélet erkölcseiről és formáiról és bármely közvetlen politikai elkötelezettségről egyaránt. Mindkét mozgalom a nyugati parton virágzott erőteljesen - ezen a napsütötte, narancsvirágú Eldorádón, Közép-Amerika hatalmas síkságának túlsó peremén, egzotikus, keleti oldalán. Mindkét csoportosulás a keleti vallás és miszticizmus titokzatosabb változataihoz húzott, a kontemplációt egyaránt fölébe helyezték a cselekvésnek, hasonlóan nagy súlyt fektettek az expresszív művészeteknek és erősen átadták magukat a kábítószerek élvezésének. Mindkét csoport magáévá tette az amerikai élet "széles útjain" tekergő hobóknak, csavargóknak, autóstoposoknak - ezen amerikai őstipusoknak - magatartását és életsílusát. A beatnikek mindazonáltal ízig-vérig bohémek maradtak és szokásos tanyahelyeik is maguk teremtette sziget-Bohémiák voltak. Írásaikban, lírájukban az amerikai társadalom belső felbomlásának lidércnyomását, apokaliptikus vízióját vetítették ki, ugyanakkor - bár irodalmi alklotásaikkal és a bennük felszínre hozott indulatokkal nagyot léptek előre az úton, hogy létrehozzanak valamit az amerikai radikalizmus elementáris retorikájából (egyfajta érzelmi "forgatókönyvből" a politikai happeningek számára) - a beatnikek nem kötelezték el magukat semmiféle politikai programnak. Tudatában voltak ugyan annak, hogy - az egyik legkiválóbb beat guru, Kenneth Rexroth szavaival - a "társadalmi rend, az állam és a kapitalista rendszer össztársadalmi hazugság" és az olyanfajta vers, mint az Üvöltés, romboló hatású politikai patronokat is magában rejt. Mégis, a beatnikeknél - ahogy Richard Hofstadter egy korábbi időszakról megjegyzi - "a bohémia időről időre mga alá gyűrte a radikalizmust."
Még ennél is tömörebben foglalkozhatunk csak az underground kibontakozó átpolizálódásával, a összehangolt polgárjogi mozgalomtól a campuslázadásokon keresztül a "fekete hatalom" szeparatista harci szelleméig és a fehér új baloldalig. Elsősorban a rendszer kritikája kovácsolódott ki - szegénység a gazdagság kellős közepén, a "katonai-ipari komplexus" hatalma (Eisenhower elnök egyetlen hozzájárulása a radikális politikához hosszú és tiszteletre méltó pályafutása alatt) , a szennyes háború, a világszintű amerikai imperializmus, a tömegkommunikációs manipuláció "nagy hazugsága", az amerikai ifjúság széles rétegeinek abszurddá nevelkedése", a diákok kötelező "félrenevelése", mely a multiegyetemek hatalmas, személytelen, összeszövődött struktúráiban folyik. Ebben a rövid felsorolásban minden egyes szakasz mögött a kritika megszövegezése, az agitáció áll, az amerikai társadalomszerkezet valamely elemének tudatos demisztifikálása. De ahogy a napirendre kerülő kérdések sokasodtak, és egyre kényesebbé váltk, másodjára a politikai tevékenység új stílusa is kikovácsolódott: a szabadságmenetek, közösségek megszervezése (akár a gettóban, akár az elmaradott déli területeken), a campusfoglalások, a teach-inek, tömegtüntetések, spontán városi felkelések, melyeket fosztogatás és gyújtogatás kísér, a konfrontáció változatos fajtái és módozatai. Az események során valami - politikai jelszavak, kibúvók, idelógiák, csoportosulások egész nemzedéke, korszaka - szabadult ki a jég közül és vágott neki a nyílt tengernek. A felnőtt, már középkorú baloldal traumatikus élményei - a McCarethyizmus- a "New Deal" baloldalának teljes veresége, a liberális értelmiség kényszerű politikai tétlensége, sőt a személyi kultusz jelenségei - körül tisztulni kezdett a levegő. Ebben az új tipusú tevékenységben az ideológiai kérdések helyett a hangsúly inkább a részvételre, mozgékonyságra, közvetlen szervezésekre, a praxisra, a fennálló hatalom bürokratikus szervezeteinek a megkerülésére esik (legyenek ezek akár a fő politikai pártok, vagy szakszervezetek, akár a korábbi időszak néger emancipációs mozgalmának mégoly tiszteletreméltó régi harcosai és szervezetei). Wright Mills szavaival: az átlagemberek a politikai tevékenység keretében "a történelemalkotó folyamat hordozóivá" kezdtek válni. E lazán szervezett, de gyorsan fejlődő "mozgalom", illetve "mozgalmak" ellenében ott áll azoknak - a vizet az uralkodó politika malmára hajtó mítoszoknak és frázisoknak végtelen sora, melyet rendszer stabilitásának és jogfolytonosságának a megideologizálására, illetve dicsőítésére agyaltak ki: "a pluralista társadalom", az "erők egyensúlya", "az ideológia halála", "az ameriai évszázad", " szabad világ" stb. Ahogy ezek a politikai ködösítések szép sorjában kilehelték a lelküket, egy következetesebb - biztos van, aki azt mondaná: már-már veszedelmesen túldetermizált - társadalomkép alakult ki az emberek tudatában. Az a kép, melynek tengelyében a korporációk hatalma és kiváltsága áll, mely a politikai és a katonai elittel fonódik össze Amerika nyilvánvaló földi elhivatottságának - "országunk a XXI. század ipari és tőkelerakata lesz" - védelmében. Ezt a törekvést szolgálják ki a multiegyetemek, melyek a tehetséges embereket kebelébe kormányozzák - és a tömegkommunikáció, mely nemzeti méretekben gondoskodik a szórakoztatásukról, egymással összefonódó bürokratikus szervezetek nagy hatalommal rendelkező, személytelen komplexusa, mely határainkon belül az egyetlen történelemalkotó erővé vált és pokoli közel jár ahhoz (egészen a nukleáris megoldás pontjáig), hogy az egyetlen történelemalkotó erő legyen a Föld felszínén. Ízléses csomagolás - mese a bőségről - az itthoni fehér többség számára, durva csomagolás - napalm, CIA, a lombozat elpusztítása, hatalmi övezetek, Hetedik Flotta - a külföldi számára, Marcuse "egydimenziós" társadalma. A hippik - bár más ügyeknek és cselekvéstipusoknak kötelezik el magukat - mégis osztják ennek a mélyben dolgozó, látens ideológiának valamelyik változatát fehér radikális nemzedéktársaikkal és - bár fontos különbségekkel - a fekete harcosokkal is.
A feladat mindazonáltal megoldásra vár - hogyan helyezzük el a hippiket mint társadalmi képződményt a struktúráknak ebben rendszerében? A hippik "elhelyezésének" szokásos módja, hogy mozgalmukat valamiféle ellenhatásnak tekintik arra a nyílt elkötelezettségre, mely a hatvanas évek elejének aktívabb és harcosabb csoportosulásait jellemzi. Fentebb már igyekeztem rámutatni, hogy a nyíltabban politikaitól való visszahúzódás és elszakadás abban, hogy a nemzedéki undergroundban elérkezett a hippik "pillanata". De a hippik esetében jóval többről van szó.
Az elemzés arról tanúskodik, hogy a hippik minimum négyféleképpen járultak hozzá talán önmaguk ellenére és mindenesetre nagyon kevés tudatos szándékkal - a rendszer egyre erősődő politikai megkérdőjelezéséhez.
1. Jelentősen hozzájárultak a mozgalmi stílushoz. A hippitársadalom és a hippiművészet spontán, lazán szervezett, majdhogynem anaerchikus formái az új tipusú politikai mozgalom számára az autentikusság gyakorlati erőpróbáját jelentették. Az a hangsúly, mely az individuumnak arra a radikális szükségletére esik, hogy "megélje" elszakadását, az a hangsúly, mely a szubkultúra szabad szellemű és nem ideologikus hangulatára esik, rokonszenvező visszhangra talált olyan politikai csoportosulásoknál és irányzatoknál is, amelyek egyébként ideológiailag szemben állnak a hippikkel. A poszthippi időszakban az "aktivisták" és a "kiszakadottak"egyre inkább hasonlítanak egymásra - már ami az egyéni stílust illeti. A hippik nemcsak a stílus körülhatárolásában működtek közre, de ahhoz is hozzájárultak, hogy a stílus kérdése maga is politikai kérdéssé váljék.
2. A hippik közreműködtek a társadalmi szembeszegülés és harci formák repertoárjának kimunkálásában, melyben nagy szerephez jutott fantáziadús, időhöz kötődő és impreovizatív hajlandóságuk. A kezük nyomát a forradalmi mozgalom dramaturgiáján is rajtahagyták. A hippik a félig-meddig színpadias happeningekben tündököltek, különösen ha úgy lehetett ezeket tető alá hozni, hogy fényt vessenek a középosztályélet valószínűtlen, illetve dadaista vonásaira. A politikai konfrontáció szótárába ők írták bele az obszcenitást, a sokkolást, a szerepjátszást, az "átverést". Ily módon kapott új meghatározást a "politikai tett" fogalma, kibővült és elmélyült vonatkozási köre. Ez az elem aztán a yippik - akik fél lábbal színészhippik - tevékenységének vált erős oldalává, bár a dolog már a hippimozgalom születésénél is a levegőben volt. Hogy csak néhány jellemző esetet soroljunk fel: dolllárbankjegyek ingyenes osztogatása a New York-i értéktőzsde erkélyéről, ahol a faszénszürke, Brooks-Breothers-ruhájú hivatalnokok a padlón fetrengtek és a "lóvét" szedegették, a hippicsoportok konzekvens "átrázásai" Wallace kormányzó politikai gyűlésein - a kormányzó legnagyobb meglepetésére a következő jelszóval jelentek meg: "Kapcsolj át Wallace-ra!" ("Azért - mondják a hippik - Wallace frankó srác!"), Jery Rubin, a yippik vezéralakjának megjelenése az Amerikaellenes Tevékenységet Vizsgáló Bizottság előtt, hóna alatt egy kartonból kivágott géppisztollyal és meztelen felsőtesttel, melyre valaki a nemzeti lobogó színeit festette.
3. A hippik régóta állhatatosan törekednek arra, hogy megalkossák - annak megélése révén - a jól fésült társadalom értékeivel ellentétes értékrendjüket Szembetűnően körvonal nélküli eklekticizmusuk ellenére a hippitársadalom látens értékrendje úgy tekinthető, mint alternatív értékek közvetlenül dialektikus szembenállása a középosztály szentesített értékeivel. Rögtön kitűnik az értékkonfrontáció következetessége, ha az ellentétek csoportjait rendszerbe szedjük:
"jól fésült" hippi
gazdag szegény
előnyös helyzetű hátrányos helyzetű
fehér indián
városi-ipari pásztori, vagy pásztori-árkádiai
kifinomult egyszerű
dörzsölt naív
felnőtt gyermeki
hím-nő ifjú
férfias nőies
genitális "polimorf perverz"
munka játék
gond öröm
a kielégülés közvetlenség
elhalasztás az egzisztencialista "most"
feszült elengedett
lineáris logika metaforikus vagy analogikus logika
szó kép
hatalom szerelem
egyéni közösségi
erő virág
rendezett spontán
tervszerű szervezetlen
meggyökeresedett anarchikus
instrumentális expresszív
tiszta ápolatlan
társadalom Én
test szellem
gondolkodás beleérzés
objektív személyes
Gyakran hivatkoznak arra, hogy új értékrendek nemigen születnek oly módon, ha egyszerűen visszájára fordítjuk a dogok fennálló morális rendjét. A hippik joggal fellelhetik azt, hogy az értékrendek sohasem változtak meg addig, sohasem jött helyükbe más, amíg valaki valahol meg nem próbálkozott alternatív értékek megélésével. A hippik pontosan egy ilyen taktikai visszavonulás útját járják. Ugyanúgy, mint a XVII. század szentjei vagy a bolsevikok 1905 után, a hippik visszahúzódnak e nem szektás "szekta"-konspirációba, "illegalitásba" vonulnak. Mint annak idején Castro hívei, ők is - átvitt értelemben - felvonulnak a Sierra Maestrába. Passzív értelemben ez annyit tesz, hogy a középosztály-Amerikától saját választott gyermekei vonják meg a támogatást - kivonulnak a villanegyedekből a társadalom "ellenközösségeibe", a "kiszakadottak" szigetére. Ilyen értelemben a hippik rendkívül emlékeztetnek valamiféle ezeréves szektára. Valóban, az ember összeállíthatja akár az egész eszkatológiát: akik felcsapnak szektatagnak, azoknak "át kell kapcsolniuk" és "ki kell szakadniuk", azaz meg kell térniük és azután istenes életet kell élniük a világtól elvonulva, félreeső helyen, magatartásuk, szokásaik és választott értékrendjük által megklönböztetve a többi embertől. Őket viszont meg kell téríteni: a hipipk szeretnek másokat is rávenni, hogy "kapcsoljanak át". A szektának megvan a maga szertartásrendje, azok a módok, melyek segítségével eljut a nirvána, illetve az istenséggel való azonosulás állapotába: megvannak a maga szentjei - Buddha. Ghandi, Jézus, karma, és megvan a szent ereklyéje is - a szent cannabis, a "cukorpilula", szent könyvei vannak, Kabbalahja van, üldöztetést szenved - gyakran szeretettel szenvedi el, arca másik felét is odanyújtva, és megvan az Apokalipszise is - mikor egész Amerikának megjelentik az üzenetet, akkor majd mindenki "átkapcsol" és részt vesz a végső, közös "kiszakadásban". De - aktívabb értelemben - a hippimozgalom és a "virághatalom" egyfajta szellemi politikát folytat, "csak z eszközei mások". Ahelyett, hogy - mint a campusok harcosai - szembetámadná a társadalmat, vagy - mint a fekete gettók lázadói - a földig égetné azt, a hippik úgy tervezik, hogy ők belülről kuszálják össze a társadalmat, annak elegendő logikai alapját rombolják le, bevett önigazolásait aknázzák alá, a társadalmai erkölcsöt - morális cementet, mely összetartja az épületet. (És van ennek a mélyén valami igazság is, hiszen - mindannak ellenére, ami az amerikai társadalom materializmusáról közszájon forog - ez a társadalom mégiscsak a legideologikusabb, leginkább ideológia bilincselte társadalom marad.) A hippik egy újfajta kulturális gerillahadviselés második, vagy harmadik hulláma: a társadalmi tudatban folytatják hadjáratukat. Az ember hajlik arra, hogy ösztönösen is úgy írja körül a dolgot, mintha valami tudatos statégiáról lenne szó, pedig a legtöbb hippi megveti ezt az egész értelmező-elemző-okfejtő-ideológiai "marhaságot". Ahogy Susan Sontag mondja: "Ellene vannak az értelmezésnek". Hogy jelszavukat parafrazáljam: a politika erotikájára kiváncsiak, nem pedig a szent szövegek magyarázatára. Mégis az a véleményem, hogy a hippi jelenségcsoport ennek a dolognak, melyet körülírni igyekeztem, mintegy a manifesztációja. Lehet, "kiszakadtak" a politikai küzdelemből, mégis belőlük verbuválódtak a posztmodern, késő ipari társadalom új tipusú politikai küzdelmének első besorozott osztagai: az életforma-forradalom politikájának hadserege.
A negyedik szempont közvetlenül fakad ebből az elemzésből. A hippik olyan törekvést képviselnek, mely mintegy az időben előrehozatva kíván megtestesíteni egy újfajta szubjektivitást. Mai állapotban ez a szubjektivitás - mielőtt valami átfogó forradalmi átalakulásban társadalmi közegre lelhetne - jórészt csak a jövendő töredékes előlegezéseként, illetve "előre megtestesüléseként" létezik vagy pedig alapos és mélyreható tagadásként - ellentmondásosan, megoldatlanul. Az új társadalom megteremtése és megélése egyelőre keresztülvihetetlen: az viszont lehetséges, hogy egy pillantást vessünk rá, milyen is lesz ez a társadalom, hogy felvázolhassuk a jövő lehetőségeinek körvonalait a hippiélet és hippitudat töredékes formái és szabdalt stuktúrái alapján. Amit az aktivisták megterveznek, amiért szervezkednek, azt a hippik a forradalom előtti társadalom "méhében" próbálják megteremteni. És ahogy néha szükséges, hogy visszavonuljunk, hogy lemondjunk a teljességről azért, hogy aztán előreléphessünk és valami újat hozzunk létre, ugyanúgy a jövő számára fenntartott pozitív lehetőségek világát a hippik negativizmusnak, a tagadás révén népesítik be. Úgy igyekeznek eljutni a jövőbe, hogy a kor szemében hátrafelé haladnak..."
(Takács Imre fordítása)
A hippik számát az USA-ban 1968-ban félmilliónál többre becsülték. Létszámuk azóta folyamatosan csökken, pontos adatokat mondani ma, 1977-ben, a helyszínen nem lehet. Az elszántan megmaradt, vagy újonnan keletkezett hippiközösségek ma távolabb és rejtettebben fészkelnek a tágas amerikai földrész szögleteiben, semhogy kiváncsi turisták szemének és rámenős szociológusok faggatásának kitennék magukat.
Könyvünk szeretné kihasználni az alkalmasnak látszó időpontot. A hippimozgalom már nem jelen idő, még nem történelem. Az amerikai ifjúság bebizonyította, hogy nem kíván a számára adott világban élni. És bebizonyosult, hogy eszményeivel, módszereivel (eddig) nem tudott valóságosan létező ellenviágot teremteni.
Ezt a kettős tanulságot kívánja bebizonyítani ez a kötet.
Hippik ma is vannak, Amerikában is, másutt is, de a mozgalom véget ért. A hatvanas évek nyugati ifjúságának lázadó nemzedéke csalódott, elfáradt, megokosodott, de mindenképp kiöregedett. Sokan elveik magányos őrzői, keserű remeték, sokan utat találtak a szervezett munkásmozgalomhoz, még többen visszaigazodtak a sorba, a polgári egyetemre, polgári hivatalba, a polgári normák közé. A legutóbbi évek ifjúságszociológiája a legújabb fiatal nemzedékben megint a "konform" tipus többségét bizonyítja a korábbi "nem komform" -mal szemben.
Charles Eeich, az ellenkultúráról írt legragyogóbb legcsalókább könyv (The Greening of Amarica, 1971) szerzője, Amerika kizüldülését, "zöld reményét" várta az ifjúságtól a hetvenes években. Egy társadalom, életforma, gondollkodásmód: a világállapot másra cserélődését. Kívánnánk, hogy igaza legyen, látomásának örülnénk, ha nyomós bizonyítékokra hivatkozhatna. Bizonyítéka neki nincs - senkinek sincs.
Fiatalnak lenni, mint tudjuk, átmeneti és mulandó állapot. Minden évtized mást hozott a második világháború utáni amerikai ifjúság történetében. A rendszer elleni tiltakozás hullámhegyét, a rendszernek való megadás, behódolás apályát, 1977-ben minden jel szerint apályidő uralkodik.
Nem tudjuk, senki sem tudja, milyen lesz, merre tart a legközelebbi amerikai nemzedék. De akármilyen lesz, magatartásán nyomot hagy majd - fontos felismeréseivel, nagy tévedéseivel, elegyes nézeteivel, tanulságos történeteivel - a hippimozgalom.
(1977)
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Beat, Hippi, Punk, Rock |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2009-07-05 13:50:29, vasárnap
|
| |
| |
S. Miklósnak és S. Gergelynek
Kozmosz Könyvek
Egyetemi Nyomda 1985.
Felelős vezető: Sümeghy Zoltán
(Ezt a könyvet 1995-ben kezdték ismételni, mely folyamatosan történt az ötvenes évektől tisztuló beat-hippi-punkrációsoknál, az egészségügy és szociális hálózat változtatásával. A borítón a Beat szó kékkel írva két kottasor mögé, mintha láthatatlan világbeliek lennének, mint ahogyan vallják is, hogy reinkarnálódtak, újjászületnek a zsidók minden időben, a Hippi zölddel már belegabalyodva a két kottasorba, a Punk vörössel szétszaggatta a zenei vonalakat.)
A hippikultúra eszméi szükségszerűen teremtették meg a gyakorlati közeget: a totális társadalom és a magányos én közötti kívánatos átmenetet, a kis közösséget, a csoportot. A kommunát, mint a távoli, sokára elérhető új társadalom csiráját. Haight-Ashbury, a reprezentatív hippiközösség hamar felbomlott, de a kommunák elszaporodtak Amerikában. Kevesen vannak, ha tagjaikat százszázalékosan arányítjuk az amerikai ifjúsághoz, sokan, ha a bentlakók összlétszámára figyelünk.
A kommunalátomás nem Amerikában és nem a XX. század hatvanas éveiben született meg. A szervezette társadalomból való szabadulás vágyképe, az önmagának talált-teremtett szigeten a közöset akaró csoport boldog létezésének utópiája átszövi az emberi társadalom történetét: Platón tervezetétől kezdve Morus Tamás Utópiáján és Bacon Új Atlantiszán át Fourier falanszterelméletéig. Az utópia gyakorlati megvalósítására azonban az angol ipari forradalom utáni angol klasszikus kapitalizmusban került sor.
Robert Owen szerepe és tevékenysége a mai amerikai hippikommuna szervezőinek legfontosabb - sokszor tudatosan vállalt és idézett - előképe. Owen 1825. február 25-én Washingtonban, a képviselők csarnokában, az Egyesült Államok akkori elnökének, James Monroe-nak jelenlétében előadást tartott, Egy új társadalmi rendszerről címen.
"....Olvasmányaim, elmélkedéseim, kísérleteim és az emberekkel folytatott személyes érintkezésem eredményeként az az ellenállhatatlan benyomás alakult ki bennem, hogy a jelenkori társadalom utat tévesztett, azok az eszmék, melyekre intézményeit felépítette, helytelenek, nyomukban szükségszerűen burjánzik fel a csalás és a bűn, a belőlük táplálkozó gyakorlat szétrombolja az emberek boldog életét.
Azok a meggondolások, amelyekre az emberiség történetéből merített tények alapján jutottam, arra is következtetésre vezettek, hogy minden kor és minden ország különféle intézményei egy nagy cél elérésére törekedtek, vagy legalábbis kellett volna törekedniük: a lehető legtöbb ember boldogságának biztosítására. Arról is meggyőződtem, hogy ezt a célt csak úgy érhetjük el, ha 1. minden egyes ember fizikai és szellemi képességeit születésétől kezdve megfelelő képzéssel és neveléssel fejlesztjük, 2. ha olyan rendet teremtünk, melyben minden egyes ember minden időben a l ehető legjobban biztosíthatja a maga számára mindazt, amire szüksége van, s amely a legelőnyösebb az emberi természet számára, és 3. ha minden embert úgy egyesítünk és hozunk egymással kapcsolatba valamilyen társadalmi rendszerben, hogy ez az új társadalom minden embernek a lehető legtöbb jót nyújtsa...."
Amerikai előadásának idején Owen már maga mögött tudhatta a New Lanark-i kísérlet sikerét. Vállalkozását tömören így összegzi A, K, Morton angol marxista történész:
".....Bew Lanarkba érkezése után húsz esztendőn keresztül Owen sikert sikerre halmozott. Az idegen munkáltatóval szemben kezdetben táplált bizalmatlanságot legyőzve, fokról fokra nyerte meg a munkások bizalmát. A társaság tulajdonában levő lakóházakat megnagyobbítatta, az egészségügyi berendezéseket kifejlesztette, megrövidítette a munkaidőt, jobb munkaviszonyokat teremtett, olcsó és jó minőségű élelmiszert és ruházati cikkeket árusító üzleteket nyittatott meg, egyre jobban kiépítette a nevelési és kultúrális lehetőségeket. Az évek folymán New Lanark egész Európában híressé vált mint munkaközösség, amelyet évente százak, sőt később ezrek látogattak tanulmányozás céljából. Owen munkásságának legnagyobb áldását az ebben az időben talán az össznépesség legkegyetlenebbül kizsákmányolt részét képező gyermekek élvezhették."
",,, Négyéves koruktól kezdve a gyermekek már érdeklődést mutattak az iránt, hogy megértsék a négy világrészt ábrázoló térképek használatát, amelyeket éppen azért akasztottunk fel a teremben, hoegy felkeltsük érdeklődésüket a térkép iránt. Nagyon biztató, hogy ezek a gyermekek valódi tudásra tettek szert anélkül, hogy egyetlen könyvet is használtak volna. Tízéves korukra már egyáltalán nem hasonlítottak semmilyen társadalmi osztály velük egyidős gyermekeihez, testük izmosabb, emlékezetük többet és fontosabbat jegyez meg, mozgásuk nyíltabb és magabiztosabb, sohasem hazudnak. Nagyon idegenkednek a bűntetéstől, sokkal jobban szerettem, ha csak egyetlen mód kínálkozott, egyszerű eszközökkel felesegessé tenni a bűntetést, mivel az mindig igazságtalan az egyénnel szemben. Ha majd mindenki megérti az emberiség csodálatos szervezetét, képességeit, természetes hajlamait és jellemét, amellyel a kiválóság tetőfokára hághat, s boldogságát megvalósíthatja, ha majd az egyik nemzedék észszerűen átadja ezt a tudást a következő nemzedéknek: akkor az igazság nyelve lesz az egyetlen nyelv az emberek között..."
Igyekeztünk jellemző szövegrészeket idézni, hogy Owen gondolatmenetének és gyakorlati kísérletének progresszivítása is, de naivítása is érzékelhető legyen. New Lanark kettős célt kívánt szolgálni. Egy közvetlent: az ipari forradalom utáni angol munkásosztály brutális elszegényedésének enyhítését, javítását. És egy tágasabbat: a nagy társadalommal szemben a társadalomból kiemelt mintatelep jövőt idéző példáját.
New Lanark húsz éven át virágzott, aztán lassan bomlásnak indult, elenyészett. Owen második gyakorlati kísérletének sorsa még tanulságosabb. Ezúttal Amerikában látott munkához, Indiana államban, New Harmonyben. 1825-ben kezdte meg működését az új telep, átmeneti sikerek és szüntelen belviszályok nyomán már 1827-re felbomlott. Morton elemzése nemcsak Owenre és New Harmonyre, de későbbi követőkre is érvényes:
"Owen meglehetősen leegyszerűsítve képzelte el a környezet hatását az emberi jellemre. Kezdetben úgy gondolta, teljesen mindegy, ki jelentkezik a telepre, hiszen ha már egyszer a közösségben lesz, úgyis gyors átalakuláson megy keresztül. New Harmonyben viszont a többséget kezdettől fogva középosztálybeli intellektuelek alkották, akik egyrészt lealacsonyítónak tartották a fizikai munkát, másrészt ha elvben fel is vállalták, akkor sem tudták tartósan végezni. Emiatt köztük és a fizikai munkásból lett teleptagok között sosem alakult ki egyetértés."
Az utolsó mondatokkal a jelenhez értünk.
A XIX. század második felében tevékenykedő Fourier és Owen tanítványok szétszórt amerikai kísérletei után a kommuna mint a forradalmi elmélet és a forradalmi gyakorlat egységes mintája a XX. század hatvanas éveiben bukkan fel újra. Időben valamelyest előbb Nyugat-Németországban és Nyugat-Berlinben, mint Amerikában. Ezek a német kísérletek nem tartoznak témánkhoz, csak kurta pillantást vethetünk a hátunk mögötti, tíz évvel korábbi tájra és időre. A Brandt-korszak előtti, a "nagykoalíció" kormányozta Nyugat-Németország a nagyvárosi-értelmiségi-egyetemista új baloldal különleges közegét teremtette meg. Szigorú elmélettel és következetes gyakorlattal. Leginkább Nyugat-Berlin földrajzi helyzete és státusa kedvezett az ellentársadalom, az ellenkultúra kísérleteinek: a hatvanas évek közepén itt született meg a Kommuna I. és a Kommuna 2. Pár évre összeurópai figyelmet keltettek, pár év múlva felbomlottak, elenyésztek, mára legfeljebb a dokumentáris és mitológikus emlékük maradt meg. A kommunateremtő avantgardista új baloldal szétszóródott: kiöregedett, megokosodott, elbutult, emigrált, visszairatkozott az egyetemre, vagy feliratkozott szélsőbalos palesztin, japán, dél-amerikai gerillának. Ahány életút, annyi változat, kár, hogy most nincs terünk elkísérni némelyiküket.
A rövid német kommunakísérlet a radikálisan politizáló új baloldal gesztusa volt. Az amerikai hippikommuna a külső hasonlóságokon túl alapvetően eltérő jellegű. Más a környezet: az ipari nagyváros acél-beton-üveg ketrece helyett többnyire az é pen maradt természeti táj az amerikai hippikommuna közege. És merőben más a kommunát teremtő, a kommunát (viszonylagosan) fenntartó világkép: nem a kihívó, agresszív politikai programadás, csupán a passzív aktivítás szelíd példája.
A kommuna - tegnap, ma - sziget Amerikában és korunk társadalmában. Kísérlet arra, hogy egy javított, XX. századi őskommunizmus állapotában a közösségi szabadság, az önkéntes együttlét milyen formái és előnyei alakulhatnak ki. Lakatlan, ócska ház, telep, birtokrész kibérlése, lehetőleg minél távolabb a népesebb tartózkodási helyektől. Az épület rendbetétele, tágas háló- és társalgóhelyiségek berendezése a szükséges fekvő- és kuporgóalkalmatosságokkal. Telep, amely körül veteményeskertet, némi szántóföldet lehet megművelni, tehenet, kecskét, baromfit tartani, a föld, az állatok hozamából és kiszámíthatatlan alkalmi munkából megélni.
A magukkal hozott vagy a telepen született gyermekeket nemcsak az apa és az anya, hanem a teljes közösség látja el, a kiskorúak együtt, az éppen ügyeletes felnőttek ellenőrzése mellett nevelődnek, miközben a közösség más tagjai egyébbel, munkával, magányos elmélkedéssel, olvasással. páros, csoportos együttléttel vannak elfoglalva. A kommuna feloldja a kereszténymonogám házasságminta évszázados szabályait és szabályszegő hazugságait: férfi és nő szabadon, kedve szerint választhat, s ezen nem kell feltétlenül "szabad szerelmet", még kevésbé folyamatos szexorgiákat értenünk. A szerelem szabadsága a hippi világképben, a kommuna közegében tartós, érintetlenül monogám kapcsolatot ugyanúgy jelenthet, mint alkalmankénti partnercserét, mindkét nem részéről a szerelmi társ szabad megválasztásának jogát, a polgári házasság rémének, féltékenységnek maradéktalan kiiktatását.
Kürülbelül ilyen a hippikommuna, az ellenkultúra gyakorlati alakzata. Nem láttuk, nem éltünk benne, olvasmányélményeinkre vagyunk utalva, ellenvetéseink mégis nyilvánvalóak.
Az ellenkultúra nem új elmélet, nem új gyakorlat. A modernizált őskommunizmusnak ez az ábrándja a XVIII. század óta meg-megújuló, Rousseau ihlette társadalomvíziókhoz csatlakozik. Ahhoz az elvileg vitathatatlanul hibás, káros gondolatmenethez, amely egy-egy adott társadalom, a mindenkori "modern" világ elviselhetetlenségének okát a civilizácós járulékokban fedezi fel. Mint a hippik az ipari technika rémuralmakban a technokraták irányításában. Az intézményekben, az intézmények szervezésében, szervezőiben, s nem az intézményeket meghatározó, mélyebb és bonyolultabb hatalmakban.
Részletező tanulmányt érdemelne, hogy a hippiközösség vágyképét miként, milyen közvetítésekkel határozzák meg a múlt századi amerikai irodalom társadalomábrándjai. Például Emerson transzcendens világlátása, természetvíziója, ez a maga korában szuggesztív, később elfeledett, a hatvanas években hirtelen új életre kelt életfilozófia. Vagy Thoreau utópista regénye, a Walden a társadalomból való kivonulás talán első nagy ábrája a világirodalomban. Vagy Hewthorne magyarul is megjelent könyve, a Derűvölgy románca, egy korai mintatelep romantikus-ironikus életrajza.
Ennél fontosabb és érdekesebb a mai regényirodalom meghatározása (meghatározási kísérlete) a hippikommunáról. A hippimozgalom, mint többször említettük, szükségképpen nem teremtett szépirodalmat. A hippimozgalomról viszont született szépirodalom: sok közepes, néhány jó és egy jelentéktelen regény. Az utóbbit Michael Shudokow írta. A The Law Enacter (A törvénytevő) keveréke. Egyik fejezete vízió egy hippikommunáról. Ennek egyik szereplője mondja:
"....Két hónap után kiderült, hogy telepünk társadalmi összetételében megoszlott. Az úgynevezett filozófusok városi származásúak, akik parasztházat és kertet eddig csak szüleikkel tett autókiránduláson láttak. A telepen tudták meg, hogy a krumplit kapálni, a futóbabot karózni kell, fogalmuk sem volt, hogy a paradicsompalántát melyik végénél ültessék a földbe. Az úgynevezett munkások viszont nehezményezték, hogy amikor a nehéz napi munka után, sajgó tenyérrel, fájó derékkal ülnek le a könyvekhez, akkor a filozófusok elvtársi törődés helyett gúnyolódnak rajtuk....
...korán bebizonyosodott, hogy telepünk férfi- és nőtagjainak megoszlása aránytalan. Jack Verával akarna hálni, de Vera elhárítja, mert Jack nyitott szájjal veszi alvás közben a levegőt és lefekvés előtt nem zuhanyozik. Vera Georegie-t kívánná, Georgie elvben egyetért, de Ruth, Georgie felesége, elvei ellenére, a párnába zokog, mert férje nem őt részesíti....
...őszre fordult az idő, a telep körül sárrá dagadt már a por, utóbb a sár fölött víztükör képződött. Deszkapallókat helyeztünk el egymás mellé, egymás után, hogy a teleptagság a házból az útperemre ki tudjon lábolni. Kiderült, hogy a filozófusok tornacipői, mokasszinjai bőrig, csontig eláztak, bakancsot, vagy gumicsizmát vásárolni viszont a telepnek nincs fedezete. Elérkezett a november, a nyirkos tüzifa nem akart lángra lobbanni, sercegve pislákolt a cserépkályhánkban, Éva, Ruth és Vera vörösre mart, örökké könnyes szemmel kuporgott a konyhai tűzhely előtt, teli tüdővel fújták a pislákoló faszénparazsat, a kéménynyílás eldugult, a füst visszaverődött az arcukba, a teleptagság minden ruháját magára vette, zsebbe és hónaljba dugott kézzel didergett...
...A meghűlt gyermekek lázát nem csillapította a telep gyógyszerkészlete, a faluban nem volt sem orvosi rendelő, sem patika, telepünk vezetője orvosért indult a legközelebbi városba, gyalog, egyedül, bőrkabátjának felhajtott gallérjával, kordbársony barettjével védekezett a csontig szitáló eső ellen, zseblámpájával világította meg léptei előtt az utat. A novemberi keresztúton a sárban araszolva, vékony bőrének burkában, a zseblámpa gyér fénycsóvájában önmaga létezésének, azaz előrehaladó mozgásának egyedüli bizonyítékát szemlélve, a zseblámpa fénykörén túl a szakadozott kutyaugatást hallgatva, telepünk vezetője elgondolkozott. Később, napokkal később, erre az útjára emlékezve, a telepház ablakában a holdfényes éjszakába meredve elszámolta a nyájáért felelős pásztor gondjait. Bevallani kényszerült, hogy nem nyugodt és nem elégedett: agyát és gyomoridegeit új közösségének nem sejtett, átmeneti, folyamatos zavarai emésztik. Ekkor ismerte fel, hogy ellátott bentlakóként a Rendszerrel szembeszegülni könnyebb, mint lemondó kívülállóként érvényes ellenpéldát teremteni. Ekkor lett felnőtté, terhesen elhúzódó, zsúfolt ifjúságának fokozatai után, nyolc nappal huszonhatodik születésnapja előtt. Ekkor sejtette meg lehetőségeit. Vagy hatósági ellenőrzés alá kerül előbb-utóbb, de kikerülhetetlenül - jogcímet fogalmazni igazán nem nehéz, a közveszélyes munkakerülés, a közszeméremsértés, a csoportos formában elkövetett államellenes izgatás vádja régóta a telep és a telep vezetője körül leselkedik. Vagy csődöt mond, felbomlik keletkezése pillanatában, születése után hetekkel, hónapokkal a telep, tagjai sikertelen, a bukott vezetője hárítják kísérletük kudarcát., ő hiába érvel, szavába vágnak, szavazást rendel el, magára marad, tanítványai , a filozófusok és a munkások szétszélednek, a volt vezető egyedül idézi fel kudarcos múltját, jelenének csődjét, a kilátástalan jövőbe gondol, összesíti a tanulságokat, lehetséges öngyilkosságának módozatait veszi számba. Vagy úgy találja, huszonhatodik születésnapja előtt nyolc nappal, hogy eddigi fejlődése szükségszerű volt, de újbóli meghaladást kíván, ezért létezésének lépcsőit egy további, életben tartó, munkára képesítő fokkal kívánja megtoldani. Belátja születésének, ténykedésének determinált terét és idejét, megint lép, meghaladja múltját, egyszerre helyesel és tagad, önmaga további fokozatait építi..." |
|
| |
|
0 komment
, kategória: Beat, Hippi, Punk, Rock |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2009-07-04 17:21:35, szombat
|
| |
| |
S. Miklósnak és S. Gergelynek
Kozmosz Könyvek
Egyetemi Nyomda 1985.
Felelős vezető: Sümeghy Zoltán
(Ezt a könyvet 1995-ben kezdték ismételni, mely folyamatosan történt az ötvenes évektől tisztuló beat-hippi-punkrációsoknál, az egészségügy és szociális hálózat változtatásával. A borítón a Beat szó kékkel írva két kottasor mögé, mintha láthatatlan világbeliek lennének, mint ahogyan vallják is, hogy reinkarnálódtak, újjászületnek a zsidók minden időben, a Hippi zölddel már belegabalyodva a két kottasorba, a Punk vörössel szétszaggatta a zenei vonalakat.)
Ellenkultúra 3. A hagyományos család ellen
Az iskola hatéves korában veszi kezelésbe az amerikai fiatalkorú tudatát. A keresztény-monogám-polgári család ketrecébe az amerikai fiatalkorú születése pillanatában bekerül.
A keresztény-monogám-polgári család - mozdíthatatlan elvi intézmény és önmagát fondorlatosan fenntartó-biztosító gyakorlati alakzat - a hippi világkép undorának és elutasításának egyik középponti jelensége.
Jack Weinstein korábban a Columbia Egyetem végbizonyítványt nem szerzette szociológia szakos hallgatója volt, most guru, ami hinduból hippire, hippiből magyarra fordítva körülbelül tanítómestert, "filozófust" jelent. 1970-ben egyebek között ezeket mondja Berry Nicholson szociológusnak:
"A nagycsalád az új társadalom kulcsa. Mai formájában a család végérvényesen csődbe jutott. Talán elsősorban azért, mert a család a földművelő társadalmak intézménye és a városi civilizációnak nem felel meg. A mai városi-polgári család egy nagy hálószobából áll, ahol többnyire a feleség és a gyerekek tartózkodnak. Olykor, estelente megjelenik a férj is, aki egyébként a hivatalban, vagy a gyárban valami titokzatos tevékenységgel van elfoglalva, amihez sem a feleségnek, sem a gyerekeknek semmi köze sincs és semmi részük nincs benne. Ebből a tevékenységből viszont a férj egy pénz nevű absztrakciót hoz haza, amit a feleség és a gyerekek létfontosságú konkrétumként kezelnek és hasznosítanak. Ily módon a családnak semmiféle kapcsolata sincs azzal, amit a férj csinál, sőt, jelenleg a hagyományos amerikai családban az a legszörnyűbb, hogy a férjnek és a feleségnek állandó bűntudata van, mert nem nevelik rendesen a gyermekeket, ezért aztán megpróbálnak gyermekeikért, a gyermekeiknek élni. Ez sem megy, ebből is csak egy újabb adag hazugság keletkezik. Mégis ezt teszik, ahelyett, hogy élnék a saját harmonikus életét, végeznék a maguk értékes munkáját, pedig ez iránt a gyermekekben is önkéntelenül érdeklődés támadna....
Mindent megteszünk, mondják a szülők. A mi kis drágáinkért élünk, dolgozunk, nekik keresünk, keressük a sok pénzt és csak úgy zúdul a sok drága holmi azokra a kis drágaságokra, nem is tudják, mit kezdjenek vele... A családnak nincs valósága. Ma az amerikai család legfontosabb intézménye a pótmama. Valaki, aki leveszi a szülők lelkiismeretét a gyerekek gondját, miközben a szülők a maguk életét élik, mindegy, hogy együtt, vagy külön-külön...
Az izolált család helyett a nagycsalád, a párházasság helyett a csoportházasság csirázik már a jelenben is, hogy meghódítsa a jövőt. Határozzuk meg viszonylag pontosan, mit értünk csoportházasságon. A csoportházasság körülbelül az, amikor egy csomó ember mindegy, hogy hányan, kijelentik, hogy lemondanak párházasságuk intézményes bejelentéséről, mert a párkapcsolat nem egyéb, mint a társadalmi kötelezettség kötelező kinyilvánítása. Ugyanakkor kijelentik, hogy egyénenként és csoportosan felelősséget vállalnak egymásért és születendő, közös gyermekeikért. Más szóval ez azt jelenti, hogy a csoport minden férfitagja elvben szexuális kapcsolatot létesíthet a csoport minden nőtagjával, természetesen minden egyes esetben szabad választás alapján. A csoporton kívül viszont senkivel sem létesít szexuális kapcsolatot, de ezt semmilyen előírás, szabály nem irányítja, ez ösztönösen, a csoporttagok szabad elhatározásából jön létre, így...
A hűtlenség a mai keresztény vagy álkeresztény párcsaládban azt jelenti, hogy férj, vagy a feleség kiváncsiságból vagy unalomból mással közösül és közben hazudik házastársának. Ha viszont valakit elkötelezettsége egy csoportcsaládhoz fűz, akkor a hűség azt jelenti, hogy a csoportházasságon belül hűséges. A hűtlenség pedig azt jelenti, hogy kilép a csoportházasságból, azaz megtagadja elkötelezetteségét." |
|
| |
|
0 komment
, kategória: Beat, Hippi, Punk, Rock |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2009-07-04 17:02:00, szombat
|
| |
| |
S. Miklósnak és S. Gergelynek
Kozmosz Könyvek
Egyetemi Nyomda 1985.
Felelős vezető: Sümeghy Zoltán
(Ezt a könyvet 1995-ben kezdték ismételni, mely folyamatosan történt az ötvenes évektől tisztuló beat-hippi-punkrációsoknál, az egészségügy és szociális hálózat változtatásával. A borítón a Beat szó kékkel írva két kottasor mögé, mintha láthatatlan világbeliek lennének, mint ahogyan vallják is, hogy reinkarnálódtak, újjászületnek a zsidók minden időben, a Hippi zölddel már belegabalyodva a két kottasorba, a Punk vörössel szétszaggatta a zenei vonalakat.)
Ellenkultúra 2. A hagyományos iskola ellen
A műfajok, a leírt, kinyomtatott szövegek csak felhámja az ellenkultúrának. Többet mondanak a gyakorlati életvitel változatai: az életmód kimunkált szabályai, amelyek lehetővé teszik, hogy egy jelentős létszámú fiatal nemzedék érvénytelennek tekintse a felnőtttársadalom parancsait.
A hippi ellenkultúra megtagadta, illetve másra cserélte a társadalomban élés hagyományos, normaként kötelező létformáját és eszközeit. Az individuális polgári otthont és háztartást a - többnyire nagyvárostól távoli - kommunacsoporttal cserélte fel. A tanulás-munka-nyugdíj hármas fokozatára épült állampolgári létezést a rendszernek végzendő termelőmunkát (s vele a munkamegosztás összes ártalmait) elutasító, belülről irányított tevékenységgé alakította át. A fajfenntartásra és az utódok gondozására a monogám házasságnál és a családszerkezetnél eredményesebbnek ítélte a csoport, a kis közösség életformáját.
Hol bizonyult igaznak és mit ért el a hippimozgalom kísérlete?
Elemi erővel érzékeltette, hogy az emberiség felgyűlt ismereteinek szervezett átadása, vagyis a hagyományos iskolai oktatás elégtelen, nem felel meg a hivatásának. A hatvanas évek amerikai ifjúsága leginkább az iskolában élte át, hogy a fehér-angolszász-protestáns értékformák betartott-megszegett világában nem tud - mert nem érdemes - élni. Az a néhány év, amelyet a családi otthon és a felnőttkor között, az iskolai tanuló átmeneti státusában tölt el a fiatalkorú, csak arra alkalmas, hogy kiábránduljon. Az oktatási intézményéből, tartalmából, módszertanából is, az oktatással elérhető felnőttlétből is.
A már említett Alan Watts A nagy oktatás-gazdaságtan bírálata című tanulmányában fejtette ki alanyian túláltalánosított, de összetevő elemeiben fontos és jellemző véleményét:
"Oktatási rendszerünk, ha az egészet szemléljük, nem fejleszt ki bennünk semmiféle gyakorlati késztetést. Nem tanulunk meg főzni, ruhát varrni, házat építeni, szeretkezni, semmit az élet legalapvetőbb dolgai közül. Az a nevelés, amit a gyerekeink az iskolában kapnak, teljesen elvont. Arra jó, hogy biztosítási ügynök, hivatali aktakukac, vagy másfajta íróasztaltöltelék, egyszóval a rendszer készséges csavarja legyen belőlük...Ne vegyünk részt az oktatás alaki szertartásában mint tanulók, náluk szamarabb tanároknak ne adjunk számot arról, amit megtanulni egyikünknek sincs kedve és ideje, mint tanárok, nálunk fiatalabbaknak ne közvetítsünk életkorunk és pecsétes oklevelünk fedezékéből elfogadni köteles tételeket....Fiamat, ha megtehetem, nem akarom elemi, középfokú, felsőfokú iskolába járatni, másra, jobbra hivatott tudatába a kelleténél több idő alatt ne sulykoljon a kelleténél kevesebb értelmes adatot, ne törje a fejét azon, hogy megszerzett végbizonyítványa miért porosodik az íróasztal középső fiókjában, a benne szereplő vizsgajegyekre miért nem kiváncsi soha senki..."
Mélyebbre lát és átgondoltabban fogalmaz Ivan Illich, akinek nevezetes könyve, A társadalom iskolátlanítása alapvetően határozta meg az amerikai ellenkultúra pedagógiai elképzeléseit:
"Sok tanuló sejti, különösen a szegényebbje, mivé alakítja őt az iskola. Úgy okítják ott, hogy tévessze össze a célt a hozzá vezető úttal. Ha aztán ezek összemosódtak, máris újfajta logika áll elő, mely szerint minél több a procedúra, annál nagyobb az eredmény, avagy: az offenzíva meghozza a sikert. A tanulót tehát arra "iskolázzák" hogy tévessze össze a tanítást a tanulással, a tanulmányi előmenetelt a műveltséggel, a diplomát a hozzáértéssel, a könnyed stílust az önálló gondolkodással. "Megiskolázzák" a fantáziáját, hogy érték helyett fogadja el a szolgáltatást. Így aztán a tanuló az orvosi ellátást összetéveszti a gyógyítással, a szociális gondozást az életkörülmények javításával, a rendőri felügyeletet a közrenddel, a katonai erőegyensúlyt a nemzetbiztonsággal, a munka túlhajtását a termelékenységgel. Az egészség, a tudás, az emberi méltóság, a szabadság és az alkotó munka fogalmain ma Amerikában alig értenek valamivel többet, mint a megfelelő intézmények működését, amelyek, úgymond, ezen célokat szolgálják, s amelyek fejlesztése abból áll, hogy növelik a kórházak, iskolák, s egyéb hasonló szervek rendelkezésére bocsátott pénzügyi kereteket...
Nemhogy az oktatást, de magát az egész társadalmi valóságot is eliskolásították már. Valamely adott lakókörzetben a gazdagok és szegények iskoláztatása nagyjából ugyanannyiba kerül. Az egy tanulóra eső évi költségek húsz USA-város bármelyikének nyomornegyedeiben és villanegyedeiben azonos nagyságrendűek, sőt néha eltolódnak a szegények javára. Gazdag és szegény egyaránt rá van utalva az iskolára, ezek irányítják az életüket, alakítják világképüket, s előírják számukra, mi a helyénvaló, s mi nem. 1965 és 1968 között több mint hárommilliárd dollárt fordítottak az USA iskoláiban arra, hogy ellensúlyozzák mintegy hatmillió gyerek hátrányos helyzetét. Ez a legköltségesebb kompenzációs kísérlet, amit bárhol valaha is bevezettek oktatásban, mégsem mutatható ki semmiféle jelentékeny javulás ezen "hátrányos helyzetű" gyermekek tanulmányaiban. Közepes jövedelmű családokból származó osztálytársaikkal összevetve inkább még jobban lemaradtak.... Be kellene látnunk, hogy még ha azonos minőségűek lennének is az iskolák, a szegények gyermekek aligha tudnának lépést tartani a gazdagokkal. Még ha azonos életkorban kezdve, ugyanabba az iskolába járnak is, a szegény gyermekeknek nincsenek meg a tanulási feltételeik, amelyek a középosztálybelieknek magától értetődően adottak. A társalgási alkalmaktól az otthoni könyveken át a szünidei utazásokig és a kialakult öntudatig terjednek ezek az előnyök, s aki hozzájuk jut, hasznukat veszi az iskola világában és azon túl is. A szegényebb gyermek tehát mindig visszamarad, ha csak annyit fejlődik, tanul, amennyit az iskola nyújt neki. A szegényeknek támogatás kell, hogy tanulhassanak, ne csak bizonyítványt kapjanak az egyoldalúságaikat és hátrányaikat kiegyenlítő kezelés ürügyén...
A kiterjesztett oktatásnak az USA-ban kialakult formája kétféle, egymást kiegészítő veszélyt rejteget. Az észak-amerikai szegényeket ugyanaz a tizenkét éves oktatás nyomorítja meg, amelynek hiánya miatt például a dél-amerikai szegénység reménytelenül elmaradottnak minősül. A szegények sem Észak-Amerikában, sem Dél-Amerikában nem élveznek egyenlőséget a kötelező oktatásban. De nem veszik át az irányítást saját művelődésük ügyében, mert az iskola itt is, ott is már puszta létével elriasztja, megfosztja őket ettől a lehetőségtől. Az iskola kisajátít minden oktatásra szánt pénzt, emberi erőt és jóakaratot, s emellett kiszorít minden más intézményt az oktatói tevékenységből. A munka, a szabad idő, a politika, a részételhez is szükséges tudást, szokásokat csakis az iskolában lehet elsajátítani, ahelyett, hogy maguk e szférák lennének a tanulás igazi közegei. Az iskolák és a tőlük függő társadalmi intézmények egymás miatt váltak alkalmatlanná feladatuk betöltésére... Az iskola jogfosztása csak akkor lehet hatékony, ha törvény tiltja meg, hogy egy oktatási intézményben akár a tanárok, akár a diákok felvételénél diszkrimináció érvényesülhessen valamilyen kötött tanrend szerinti előzetes végzettségre hivatkozva. Az iskoláztatás ma nem segíti elő sem a tudást, sem az igazságot, mert az oktatók mindenáron egybe akarják kapcsolni a tanítást a bizonyítványosztással. Az iskolában egybefolyik az oktatás és a társadalmi szerepek kiosztása.
Pedig a tanulás arra való, hogy új szakmára, vagy hozzáértésre tegyünk szert, míg a társadalmai felemelkedés mások véleményének függvénye. A tudás általában valamilyen képzés eredményeként jelentkezik, a munkahelyi szerepek és munkakörök viszont már csupán az iskolában töltött idő hosszától függnek. A képzés lényege ma az, hogy kiválogatják a tanulást előmozdító elképzelt feltételeket. A szerepek kiosztása úgy történik, hogy tantervi formában követelményeket állítanak fel, s csak az juthat bizonyos végzettséghez, aki ezeknek megfelel. Ezeket a szerepeket az iskola az oktatásban való részvételhez - és nem a tudáshoz - köti.
Az iskola nemcsak az új világvallás. A világ leggyorsabban növekvő munkaerőpiaca is. Az elmúlt évtized folyamán a közvetlenül az iskolarendszerrel kapcsolatos tőkebefektetések még a fegyverkezési kiadásoknál is gyorsabban növekedtek. A leszerelés csak gyorsítaná azt a folyamatot, hogy az iskolaipar a nemzetgazdaság központi helyére kerüljön. Ha a főállásban oktatók számához hozzáadjuk a "főállásban" tanulókét, rádöbbenünk, hogy ez az úgynevezett felépítmény máris a társadalom fő munkaadója lett. Az Egyesült Államokban hatvankétmillió embert foglalkoztat az iskola és nyolcvankétmillió dolgozik máshol...
A hagyományos rendszerű elidegenedés közvetlen következménye volt a munka bérmunkává válásának, ami megfosztotta az embert az alkotás és önmaga újraalkotásának lehetőségétől. Ma a fiatalokat előre elidegenítik az őket elszigetelő iskolák, miközben úgy tesznek, mintha saját tudásuknak mind termelői, mind fogyasztói is ők maguk lennének, s ez a tudás árunak tekintve kerül piacra az iskolában. Az iskola beszivattyúzza az elidegenedést az életre való felkészülés folyamatába, s ezzel megfosztja az oktatást a valóságtól, s a munkát az alkotástól. Az iskola arra tanít, hogy legyen igény a tanításra, s ezzel felkészít az élet elidegenítő intézményességére. Ha az emberek egyszer megtanulták ezt a leckét, elveszítik igényüket az önálló fejlődésre. Nem akarnak többé kapcsolatokat maguk köré, s elzártságukban ki lesznek szolgáltatva a meglepetéseknek, amelyek az élet intézményileg előre meg nem határozott szféráiban adódnak. És ez az iskola a népesség igen nagy részének közvetve vagy közvetlenül a munkaadója. Vagy egész életükre fogva tartja őket, vagy gondja van rá, hogy beilleszkedjenek valamilyen intézménybe. Az új világegyház az iskolaipar lett, ópiumszállítója és munkahelye az emberek élete egyre növekvő részében." |
|
| |
|
0 komment
, kategória: Beat, Hippi, Punk, Rock |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2009-07-04 15:35:46, szombat
|
| |
| |
S. Miklósnak és S. Gergelynek
Kozmosz Könyvek
Egyetemi Nyomda 1985.
Felelős vezető: Sümeghy Zoltán
(Ezt a könyvet 1995-ben kezdték ismételni, mely folyamatosan történt az ötvenes évektől tisztuló beat-hippi-punkrációsoknál, az egészségügy és szociális hálózat változtatásával. A borítón a Beat szó kékkel írva két kottasor mögé, mintha láthatatlan világbeliek lennének, mint ahogyan vallják is, hogy reinkarnálódtak, újjászületnek a zsidók minden időben, a Hippi zölddel már belegabalyodva a két kottasorba, a Punk vörössel szétszaggatta a zenei vonalakat.)
Ellenkultúra 1. Fogalom és műfajok
A hippimozgalom az életmód két új szabályát állította szembe a megtagadott társadalom normáival. Elsőnek és alapvetően a szegénységet. Nem erkölcsi elvként, hanem gyakorlati létformaként, az anyagi javakkal való ellátottság az anyagi javakkal mérhető rang- és hatalomkülönbség annyit jelent, mint szabadnak lenni a birtoktárgyak megszerzésének, tárolásának, boldog használatának és gőgös öntudatának érzésétől meg az ezzel járó státusharctól. Szegény az, aki olyan, mint a többi, akinek tápláléka, ágya, nadrágja, testápoltsági foka, szórakozás igénye és eszköze nem különbözik a másikétól, felcserélhető a többiekével. Aki a többiekkel együtt, a többiekhez hasonlóan annyit kíván és teremt meg magának, amennyi elemi létfenntartásához szükséges, és ezt az elemi szintet természetesnek, egyedül kívánatosnak tartja.
Másodjára: a hippimozgalom merőben másként képzeli el az ember és az ember közti kapcsolatokat, mint ahogy a hagyományos társadalom szabályozza őket. Kiiktatja az alá- és fölérendeltségi viszonyokat, csak egyenrangú, egymás mellé rendelt kapcsolatokat ismer el. Nemcsak vezető és vezetettek szerepét és az előrejutás hierarchikus létrafokait tagadja meg az eddigi társadalmak mintáiból, de az intézményes meggyőzés, az államigazgatási, teológiai, pedagógiai ráhatás lehetőségiben sem bízik. Minden alaposabb hippitanulmány idézi a többiektől származó, alapvető tételt miként törekedhetnék másvalaki meggyőzésére, mielőtt magamat nem tettem rendbe? És önmaguk rendbetétele folyamatos, beláthatatlan feladat.
"Amerikai pillanatnak" mondja a hippitüneményt a már idézett Stuart Hall, az általunk ismert legokosabb, legmesszebbre mutató hippitanulmány szerzője. Elnevezése az amerikai társadalom és a belőle, ellene kivált mozgalom ütközésének szükségszerű időpontjára utal. A történelmi pillanatra, amikor az amerikai társadalomszerkezet az amerikai ifjúság hatalmas részének sem az elégedett belülállás, sem az eredményes szembenállás lehetőségét nem adta meg, amikor tehát az amerikai ifjúság a passzív kiválás és kívülállás gyakorlatára kényszerült. Az adott rendszer társadalmi, gazdasági, oktatási, egyszóval hétköznapi kereteiben önmaguk feladása nélkül nem tudtak beilleszkedni, a rendszer sikeresen hárította el - letartóztatással, gumibottal, könnygázbombával, katonai behívóval, beépített rendőrspiclikkel, gazdag technikájú, manipulatív bomlasztással - az ellene erőszakosan lázadókat. E rendszerben tehát sem élni, sem barikádon győzni, vagy meghalni nem lehetett, példát kellett keresni, találni, hogy a társadalom falain túl ellentársadalmat, ellenkultúrát építsenek.
Az ellenkultúra fogalmát Theodoree Roszak híres könyve terjesztette el: The Making of a Vointer Culture. Magyarra - nem egészen pontosan - így fordítható: Ellenkultúra teremtése, vagy: Ellenkultúra születik. Roszak összegezte először, hogy a lázadó amerikai ifjúság különböző rétegeit a hatvanas években a technokrácia elleni gyűlölet egyesíti. "Technokrácián azt a társadalmi formát értem - így Roszak -, amelyben az ipari társadalom önmaga szervezeti integrációjának csúcsát éri el. A technokrácia az élet minden területét hatékonyan és szakszerűen igyekszik megszervezni.Ezt az óriási szervezetet csak a szakemberek tudják áttekinteni. De a szakemberek kiválasztott serege a megosztott, mindegyik a maga többé-kevésbé szűk területén tevékenykedik. Ilyen körülmények között az átlagember véleménynyilvánítása nem több,mint hogy a szakember javaslatait elfogadja, hiszen a szakember nyilvánvalóan "jobban tudja". A rendszer irányítói technikai szakemberekre hivatkozva igazolják magukat, a szakemberek viszont a korszerű tudományos ismeretekre hivatkoznak. A tudományos ismeretek kétségbevonhatatlan mércéje pedig a tudomány szent objektivítása:"
Theodore Roszak alapvetően nem hisz a tudomány e szent objektivításában. Könyve siker lett, sokan olvasták, szuggesztiv jelenségleírása tízezrekkel gyűlöltette meg a technokráciát. Hogy Roszak elemzése a technokráciáról hol és mennyiben vitatható, részleteiben nem ide tartozik. E helyt fontosabb, hogy Roszak és követői gondolatmenetében a kultúra nem művészeti, hanem tágas társadalmi-szociológiai fogalom, elsősorban nem egyén és közösség intellektuális teljesítménye, hanem az életmód és az életmód meghatározóinak összesített jelensége. Az ellenkultúra egyik első, nagy eredménye éppen Haight-Ashbury volt, a legszebb napjain hamar túljutott hippi mintatelep. Amit a hippimozgalm alkotott, amit eredményként és csődként bizonyított: a gyakorlati ellenkultúra első fejezete.
Említettük már, hogy a mozgalom - önmaga törvényei okából - sem irodalmat, sem más művészetet nem teremtett. A hippilét, sok egyéb mellett, épp a hagyományos-hivatalos-hivatásos művészet tagadása. Ginsbergtől a filrendező Andy Warholon át a popfestőkig a hippimozgalomban, az ellenkultúrában otthonos művészek furcsa és kényes peremhelyzetbe kerültek. Tehetségük és teljesítményük kiemelte őket a "földalattiság" világából, alanyi szándékuktól függetlenül hivatásos írók, festők, rendezők, könyveiket, képeiket, filmjeiket az a világ vásárolja meg, élvezi, bírálja, fogyasztja, amelyből szabadulni szeretnének. Művészi státusuk okából nem lehetnek törzstagjai, csak kívülről ható társutasai az ellenkultúrának.
Az ellenkultúráról ezért nem a szépirodalom, hanem a szociológiai tanulmány és a nyersdokumentum tudósít.
Az ameriai hippikönyveket túlnyomó többségben kívülállók írták. Sok köztük a gyenge, felületes zsurnaliszta: átszalad, körülpillant a hippivilágon, futó benyomásait átgondolás és elemzés nélkül, a szembeötlő külsőségek rikító seregszemléjével közli, harsányan és hitetlenül magasztalja vagy dorongolja le a látottakat.
A jobb szerzők főként szociológusok a már ismerős Lewis Yablonsky és Leonard Wolf, aztán Anne Lombard, A hippimozgalom az Egyesült Államokban (Le mouvement hippie aux États-Unis 1972.), David William, a Hippikről (About Hippies 1970) szerzője. Módszerük egyhangú, de eredményes. Három hónapra, fél évre, egy évre otthagyják egyetemi, vagy szerkesztői munkahelyüket és felfedezésre indulnak. Szakállt növesztenek, hippiegyenruhát öltenek, valamelyik hippiközösség gócába települnek, átmenetileg felvállalják az életformát - a családos szociológus feleségét és gyermekeit is magával viszi. Nem kedvelik, nem is tagadják új közösségüket: figyelik. Magatartásuk a tengerimalaccal dolgozó kutatóorvoséra emlékeztet. Most a hippi a kísérleti állatocska: mozgása, viselkedése, beszéde arra való, hogy magnótekercsre kerüljön, majd visszahallgatás, javítás után legépelt szövegben, később lehetőleg könyv alakban társadalmi adalékként általános okulásra szolgáljon. Nagy paradoxon: a kísérleteivel elkészült, tanulmányutazását bevégző, szakállát lenyíró, polgári otthonába visszaköltöző szociológus jövedelmét gyarapítja, státusrangját fokozza a hippikről szóló legújabb könyv megjelentetésével. A hippi tehát az általa tagadott világ közvetítési csatornáin ad hírt magáról: lejegyzett monológban, interjúban. Ezen túl a hippi ellenkultúra főként az underground sajtó műfajaiban, a csooporttagoknak készült írásos kommunikáció keretei között fogalmazódik meg: önéletrajzban, pamfleteszében, kiáltványban, kerekasztalvita jegyzőkönyvében.
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Beat, Hippi, Punk, Rock |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
1/3 oldal
|
Bejegyzések száma: 21
|
|
|
|
2023. Május
| | |
|
|
| ma: |
0 db bejegyzés |
| e hónap: |
14 db bejegyzés |
| e év: |
95 db bejegyzés |
| Összes: |
7244 db bejegyzés |
|
|
|
| |
- Általános (1223)
- Belső kör (6)
- Család (6)
- Munka (10)
- Haverok (2)
- Iskola (4)
- "Darabokra hullik a Biblia..:" (25)
- A lélek rajza (12)
- A Nagy Karola-rejtély (18)
- A sánta Jézus -Edom Talmud (30)
- Állaatokról (54)
- Beat, Hippi, Punk, Rock (21)
- Dalok (92)
- Egészség, betegség (155)
- Éjszakáim, álmaim (124)
- Élők, vigyázzatok (2)
- Emberi bölcsesség és ami marad (646)
- Érzelmek (102)
- Esti, Jó éjszakát versek (23)
- Fejezetek a szexualitás ... (1)
- Filmajánló (60)
- Füzes László (53)
- Földönkívüliek (7)
- Gyermekeknek (25)
- Halottak napja (8)
- Horoszkópok (9)
- Hozzátok szólok, magyarok! (18)
- Idézetek (398)
- Időjelek - Leplezés (76)
- Ismeretterjesztő (141)
- Játék a tűzzel (advent) (17)
- Karácsonyi versek (33)
- Kelet örökségek (181)
- Kéz analízis (1)
- Kínzások és büntetések (1)
- Kodály Zoltán: Forr a világ (1)
- Kohut Katalin (1636)
- Könyvajánló (35)
- Köztársaság tér 1956 (21)
- Le nem fordított versek (7)
- Lélekemelő írások (216)
- Magyar nyelv (24)
- Magyarország harmoniakártyája (37)
- Marketing (16)
- Meditációk (4)
- Napi harmoniakártyáim (369)
- Napi jóslás (87)
- Névnapok eredete, versek (18)
- Nyugati örökségek (10)
- Otthoni munka (4)
- Receptek (160)
- Rock Évkönyv 1981. (37)
- Számmisztikai elemzések (12)
- Szépség, fitness (45)
- Szólások, mondások (1)
- Szórakozás (13)
- Történetek, novellák (58)
- Újévi köszöntők (19)
- Vas-Forgószél 1945-től (65)
- Versek (356)
- Viccek (249)
- Viselkedés kultúra (10)
- Ünnepek (121)
- Zirkuli Péter: Katalin (29)
|
|
|
| |
- Ma: 49
- e Hét: 1178
- e Hónap: 3537
- e Év: 55803
|
|
|
Offline
